Henri Matisse: A tánc

Hopp, karéjba, legények!

Melyik erdélyi falura jellemző, hogy, „aki iszik, táncal” és annak van bicskája „aki székely, vagy aki jár ótni” (rózsát)? Hát Magyarlapádra. Idén július 13-a és 20-a között rendezték meg itt a XVII. Maros-Kisküküllőmenti Népzene-Néptánctábort. 150-200 résztvevő volt, leginkább 15 és 25 év közötti fiatalok, de népes volt a hangos gyermeksereg is. A szombati gálán derült ki, hogy néhány hetes táborlakó is volt.

A tánctábor már a kezdetektől felvállalt egy kapcsolatépítő szerepet is. A környékbéli településkről érkeztek az eddigi években néptánccsoportok, minden település tánccsoportja egy napig betekintést nyerhetett a tánctáborban zajló munkába. Idén sajnos ez elmaradt, viszont érkeztek székelyföldi és magyarországi tánccsoportok.  Nem csak magyar ajkú vendég volt, hiszen fordult itt meg angliai, amerikai, svájci és németországi vendég is. Többen voltak, mint tavaly, messze ment a tábor híre, a szervezők szerint azért, mert nagyobb volt a rendezvény reklámja, igyekeztek a különféle kommunikációs csatornákat maximálisan kihasználni. Valószínűleg az is ismertebbé tette Magyarlapádot, hogy az előző tábor óta, 2013. október 25-én a magyarlapádiak a Polgárok házának vendégei voltak, ahol bárki szabadon belekóstolhatott a falu hagyományaiba, néprajzába, kultúrájába. Ugyanakkor a falu népzene együttese a Kívánságkosár adásában is fellépett, a meghívottak a Parlamentet is meglátogatták. Továbbá az is növelte a falu népszerűségét, hogy dr. Bárth János  néprajzkutató, a Szegedi Egyetem Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszékének oktatója diákjaival megfigyeléseket végzett a községben. A faluról egy kétnyelvű monográfia is megjelent.

A szervezők a támogatók segítségével új dolgokat is belevittek a tábor programjába. A Pirospántlikás Zenekar idén pontozó versenyt tűzött ki Hopp, karéjba, legények! címen. A verseny érdekessége abban állt, hogy a lányok szavazatai döntötték el azt, hogy a saját csoportjukban (gyerek, kezdő, haladó) ki a három legtehetségesebb legény. Azt lehetett megállapítani, hogy a lányok értékelték a legények magabiztosságát, bátorságát is, aki egyedül is ki mert állni, az volt az igazán betyár legény.

A tábor egyik nagy előnye az, hogy a vendégek együtt tanulnak, este pedig együtt mulatnak a helybéliekkel, így közvetlen kapcsolatba kerülnek velük, elleshetik és egyben megértheti a lapádi népi kultúra fortélyait. Idén helytörténeti előadásokat is tartottak. A gyerekek (többek között) honfoglalás kori sírok helyét nézhették meg, a templomot, amely kazettás mennyezetéről híres, illetve Magyarlapádhoz és környékéhez kapcsolódó mondákat tanultak meg. A tudományos légkört kissé oldotta a borkóstoló, illetve a lapádi fiatalok plakátra írt szellemes ismertetője a faluról, illetve helyi szófordulatok, kifejezések, szállóigék. Itt olvashattuk például, hogy „Lapádon a forint, s az euró nem ér egy lejt se”. A táborlakók külön plakátra feljegyezhették az ízlelt lapádi borral kapcsolatos benyomásokat, illetve egy másikra a kedvenc lapádi népdaluk címét. Eddig sikerült 200-300 népdalt összegyűjteni, így az idei táborban a népdaloktatás hangsúlyos szerepet kapott. Született az az ötlet, hogy ezeket a népdalokat szöveges formában, CD-re rögzített hangvétellel együtt dobják piacra, de pénzhiány miatt ez az ötlet meghíúsult.

Mivel sikerült támogatókat szerezni, nem csupán népzenét, néptáncot oktattak, hanem, az előző évekhez mérten sokkal nagyobb lendülettel folyt a hangszeroktatás (már itt is két csoportra oszlottak: kezdők és haladók csoportjára), illetve számos kézműves fogalakozás zajlott. Ugyanazokból a hozzávalókból korosztálytól függően különböző dolgokat lehetett mesterkélni. Volt például gyöngyfűzés, tányérfestés, agyagozás, gipsz keret öntés és festés, de igazi szövőszéket is láthattak a résztvevők.

A gálaműsoron nem csupán a magyarlapádi népi kultúra került bemutatásra, hanem ízelítőt kaphattunk a szentbenedeki és szászcsávási táncrendből, illetve egy vendégelőadást láthattunk a kalocsai táncokból.

A táborban a falu nagy része részt vett valamilyen formában. Volt, aki résztvevőként, volt, aki oktatóként, volt, aki konyhásként, volt, aki támogatóként vagy szállásadóként, volt, aki eladóként, de olyan is akadt, aki kocsmájában teret biztosított a tánctanításnak.

A gyerekeket kérdezve azt lehet elmondani a táborról, hogy az emberek jól érezték magukat, kaptak valamit ettől a tábortól. A gyerekeknek nagyon tetszett a tányérfestés, volt olyan fiatal legényke, akit a hegedűoktatás kötött le legjobban, de olyan lány is, akit a legényes gyönyöre ragadott meg, s ő maga is felállt pontozni a fiúkat követően. Meglepett az, amikor a gyerekek elmesélték, hogy egész pici koruk óta táboroznak, jövőre is el szeretnének jönni továbbtanulni, illetve volt, aki azt mondta elemi osztályos fejjel, hogy nagyon szeretné, ha a gyereke jó táncos és hegedűmester lenne.

Szép munka volt, hát akkor jövőre is. „Hopp, karéjba, legények!”

kppp

Charles Bukowski: A tömeg zsenialitása

van elég árulás, gyűlölet erőszak képtelenség az általános emberi viselkedésben hogy ellássa bármely adott hadsereget bármely adott napon

és a legjobbak a gyilkosságban azok akik ellene prédikálnak
és a legjobbak a gyűlöletben azok akik szerelemért prédikálnak
és végül azok a legjobbak a háborúban akik békét prédikálnak

akik istent prédikálnak, azoknak kell isten
akik békét prédikálnak azoknak nincs békéjük
akik békét prédikálnak azoknak nincs szerelmük

óvakodj a prédikálóktól
óvakodj a tudóktól
óvakodj azoktól akik folyton könyveket olvasnak
óvakodj azoktól akik a nyomort megvetik
vagy épp büszkék rá
óvakodj a hirtelen magasztalóktól
nekik magasztalás kell kölcsönösen
óvakodj azoktól akik hirtelen bíráskodnak
attól félnek amiről nem tudnak
óvakodj azoktól akik a masszív tömegek után loholnak
egyedül semmik
óvakodj az átlagos férfitől az átlagos nőtől
óvakodj a szerelmüktől, a szerelmük átlagos
átlagost kutat

de zsenialitás van a gyűlöletükben
elég zsenialitás van a gyűlöletükben hogy megöljenek
hogy megöljenek bárkit
nem akarnak magányt
nem értik meg a magányt
megpróbálnak majd elpusztítani mindent
ami különbözik az övéktől
nem képesek művészetet alkotni
a művészetet nem fogják megérteni
a kudarcukra úgy fognak tekinteni mint teremtők
csak mint egy hibára, a világra
nem képesek teljesen szeretni
a szerelmedről azt fogják hinni befejezetlen
és aztán fognak gyűlölni
és a gyűlöletük lesz tökéletes

mint egy csiszolt gyémánt
mint egy kés
mint egy hegy
mint egy tigris
mint a bürök

legszebb művészetük

Farkas Kristóf Liliom fordítása

Bosch_detalhe da tela central de O jardim

Erotikus nyelvtan

Lo Bort hívóstrófája

 

Hölgyem imperatív igéje
tövem optatív módba rakja,
s ha indikatív a személye,
s konjunkcióját megmutatja,
infinitív lesz majd a kéje:
ügyelvén az egyeztetésre,
hozom magam aktív alakra,
s ragozom őt passzívba téve.

 

 

Monsen Rostanh válaszstrófája

 

Genitív szerelemben égve
szívem vokatív tűz ragadja,
amely minden esetben érte
kész nominatív hódolatra:
hölgyemért, akinek elébe –
sosem akkuzatívan értve,
s ablatív szándékot tagadva –
datív örömmel omlanék le.

Havasi Attila fordítása

IMG_7121

Új Kodály-szobor Galyatetőn

Szabolcsi Bence írta Kodály és a hegyek című kis esszéjében: „Közte [ti. Kodály] és a hegyvidék között [...] titkos és szoros összefüggések, mély rokonsági szálak szövődtek; Kodály egész élete, egész műve a szabad levegőhöz, a földhöz, a tájhoz, de főleg a hegyekhez kapcsolódott.” A zeneszerző maga is vallott erről visszagondolva diákkorára: „A hegyek utáni vágy midig élt bennem…” S ezt a vágyat, amíg tehette, tátrai, svájci kirándulásokon, merész hegymászásokkal, de sokszor csak a népdalgyűjtő falujárások kapcsán be is tejesítette.

IMG_7121

Később a kor – történelmi értelemben és életkornak értve is – behatárolta a lehetőségeket. Hatvan éves kora tájától, s különösen élete utolsó másfél évtizedében, a Mátra, Galyatető jelentette számára a hegyi menedéket. Menedéket, ahol pihenni, természet közelben lenni, elmélkedni, de zeneszerzőként és tudósként alkotni is lehetett.  Ahogy a szoboravatás alkalmából Kacsik Árpád c. kanonok, Felső-Mátra falvainak plébánosa mondta: Trianon adta az országnak Galyát, majd Galyának, az ott élőknek Kodály Zoltánt, azzal, hogy megszűnt az erdélyi és tátrai kirándulások lehetősége. A hegység lábánál elterülő falvak, (és néhány távolabbi falu) termette a részben még az első népdalgyűjtő utak idején, jobbára azonban az 1920-as években gyűjtött népdalokat a Mátrai képek népdalfeldolgozás tablójához (1931), de e vidék, Pásztó egy népdalénekesétől kapta Kodály az Esti dal (1938) melódiáját s részben szövegét is.

Galyatetőhöz azonban egy egyházzenei mű születése kapcsolja Kodály Zoltánt legerősebben: az 1940-es évek elején itt született meg, az akkoriban még egészen új kicsiny kis templom, kápolna harmóniumán a Csendes mise egy kényszerű kántori szolgálat során. Bölcs előrelátással úgy alkotta meg a darabot, hogy „egész csekély és lényegtelen változtatásokkal sikerült a tisztán hangszeres misét vegyeskarra és orgonára [később zenekarra] átdolgozni”. Így jött létre a Missa brevis.

A június 28-án tartott szoboravató ünnepi emlékmise egyik lélekemelő momentuma volt, hogy a mű kórus-orgona változata a Csendes-mise ősforma megszületésének helyszínén először hangzott el. Ezt a hitelességet fokozta, hogy a valamikor Kodály által is használt harmóniumon szólalt meg a mű hangszeres anyaga. Az Új Liszt Ferenc Kamarakórust Erdei Péter Liszt-díjas érdemes művész vezényelte, harmóniumon Fassang László Liszt- és Prima-díjas orgonaművész működött közre. A bensőséges, lelkiségében és zeneiségében is felemelő szertartás után került sor a pécsi illetőségű Sütő Ferenc szobrászművész alkotásának, a Nemzeti Kulturális Alap támogatásának köszönhetően elkészült szobor felavatására és megáldására. E sorok írója mondhatta el köszöntésül gondolatait, három kérdésre keresve a választ. A szobor felállításának miértjét nyilván Kodály Zoltán galyai kapcsolatában kell keresnünk. Létrejöttében a hogyan? is fontos kérdés.  A helyi „Kodály kultuszban” fontos szerepet játszott a Fasang Család, közelebbről Fasang Árpád zongoraművész, kulturális diplomata, aki galyai tartózkodásai idején lutheránusként volt kántora a katolikus kápolnának. Az önkormányzat régi tervének megvalósításhoz az említett támogatás és nem utolsó sorban Antalné Zoboki Anna, a mátraszentimrei iskola ének-történelem szakos tanára szívós előkészítő munkája kellett. Végül a szobor valódi rendeltetését a mivégre? kérdésre adott válasz fogalmazta meg. A komoly, elgondolkodó Kodály Zoltánt ábrázoló ércszobornak az ércnél maradandóbb életmű örök érvényét-értékét kell hirdetnie az arra járók számára.

IMG_7078

A szoboravató, melynek fővédnöke Kodály Zoltánné, védnökei Stuller András polgármester és Kacsik Árpád plébános voltak, az Új Liszt Ferenc Kamarakórus énekével (Kodály: Köszöntő, Gömöri dal) és koszorúzással ért véget.

IMG_7074

.A nap programját a Nagyszálló Szonáta termében délután megtartott nagysikerű kórustalálkozó tette teljessé. Az Egri Érseki Fiúkórus (karnagy Schiedmeiszter Szilvia, zongorakísérő Réz Lóránt), Gyöngyösről a Cantare Városi Vegyeskar (karnagy Kalocsainé Csillik Mária) és a Cantus Corvinus Vegyeskar (karnagy Holló Erzsébet), Budapestről a Kodály Férfikar (karnagy Pálinkás Péter, zongorakísérő Vékey Marianna) és Kecskemétről a Nemesszeghy Márta Vegyeskar (karnagy Smuta Attila, zongorakísérő Révész László) szerepelt. A műsorban természetesen döntő többségében Kodály-művek hangzottak el, köztük a már említett Mátrai képek (az egyesített gyöngyösi kórusok előadásában) és az Esti dal záró összkari számként.

(A Szerző a Magyar Kodály Társaság elnöke, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja / fotók: Varró János)

 

1491645_629408567140852_704902270_n

Huszonkilenc nap (részletek)

Egyedül

Hason fekve nézem a kaput, hogy ne kelljen folyton odafordulnom. Fényeket várok, ismerős formájú lámpákat. Kulcsért benyúló bal kezet. Tisztán látom a kapu sarkát. Nem kérdés az sem, hogy felakasztottam-e a kulcsot. A kutyákra nem bízom magam. Rég nem mennek elé, amikor érkezik. Nem várnak tőle semmi jót.

Én sem. Negyedik napja nem jön. Mégsem tudom levenni a szemem a kapuról. Hóemberünk belelóg a képbe. Fogat mosok és lefekszem.

Ismerős éjszakai neszek közt válogat a fülem. Tudom pedig, hogy nem jön ma sem. Van hová mennie. Advent utolsó hete, a teázóban egész héten tart a buli. Ilyenkor messzi földről hazaverődnek az emberek és ivás-maratonit rendeznek a találkozás örömére. A hangárnál alszik, az irodájában.

Az ajtó előtt fekvő kutya hangosan dobban, amikor elrugaszkodik. Hosszas ugatás követi. A macskát hallom, diót kerget. Üres a tálja. Felkelek, enni adok, hogy csend legyen. A gyerekek jól alszanak. Akár magukra is hagyhatnám őket. Legszívesebben autóba ülnék és behajtanék a városba. Halvány, kék láng táncol a parázs fölött. A kályhában hagyom leégni a tüzet, nem rakok több fát rá.

December huszonkettő. A leghosszabb éjszaka napja. Milán mondta tegnap:

– Mámá! Tudod, mi a jó abban, hogy tátá elment?

– Mi, szívem?

– Hogy nincs annyi veszekedés.

Az nincs. Viszont egyedül küzdök a nagy hasáb fákkal, tuszkolom át a kazán szűk ajtaján. Kesztyűt húzok, hogy ne üssem le a bőrt a kezemről. Nincs a másik, hogy váltson a begyújtással. Kétóránként táplálni kell a tüzet kint, bent a kályhát úgyszintén. Fatüzeléssel melegen tartani a házat folyamatos munkát jelent.

Csillog a tó jege. Nagy kínnal sikerül megnyitnom a vízvezeték csapját. Feltöltöm a kerti tavat, tetején leolvasztom a kiálló jégdarabokat, hogy korcsolyázni tudjunk. Utána ismét mélyre az aknába, leengedni, zárni a vizet, hogy ne fagyjon bele a csap. Ebéd után elhagy az erőm. A lányom ki akar menni a hóba. Felöltöztetem. Hámot rakok a két kutyára, szánkóra ültetem Tündét, kimegyünk az útra. A kutyák fegyelmezetten húznak, pórázon vezetem őket egy darabig. Hazafelé lejt az út, a kislány mögé ülök. Kurjantgatunk Tündével, visszhangzik a völgy.

Haik napok óta bulizik. Nem hiányzom mellőle, úgy tűnik. A gyerekeknek reggeli kell, ha buli, ha nem. Egyikünk megteheti, hogy nem kel fel vagy nincs itthon. Nem én vagyok az.

Nem várom a karácsonyt. A tavaszt várom. Mindig hosszú és sötét a november-december.

Ismét a kaput bámulom. A szemközti erdőt kémlelő hóember pocakja belóg a képbe. Megyek, lefekszem. Ezt már láttam.

 

Közös frekvenciák

– Apád mindig is ivott. Ha jól belegondolok… – mondja anyám. És jól belegondol.

Látom magam előtt apámat, aki valóban érkezik haza az iskolai bulikból furcsa léptekkel. Mindent megünnepelnek a kollégákkal, amire a rendszer alkalmat ad. Március nyolcat, a nőnapot például. De leginkább azt látom, ahogy esténként a műhelyben recsegteti a rádiót.

– Apukám matek-fizika tanár – mondogatom büszkén, a matematikára fektetve a hangsúlyt, mert mindenki azt utálja jobban. A fizikánál is.

Kisiskolás zsúrokon, a teadélutánokon, apám szolgáltatja a zenét. Magnószalagról. Fényorgonát fabrikál mellé sárga, piros és lila égőkkel, így villanyozza fel az osztályteremet. Az ötnyolcas bulikra pedig, amikor meg kell oldani a felügyelő tanárt, ő a „jófej”. Azok a tanárok számítanak jó fejnek, akik elvállalják a péntek délutáni bulik felügyeletét. Büszke vagyok rá, hogy apámat jófejezik. Engem közben nem nyaggat soha a matek házival, hogy megírtam-e rendesen vagy egyáltalán. Ő persze nem ússza meg a nyaggatást.

– Menj, nézd át, mit csinál a gyermek, kell-e neki segíteni! – így anyám. Mert ha már tanár van a háznál, hát tanítson.

A négyszobás tömbház lakás úgy épült, hogy került belé haszontalan zug. Alig egy méter a szélessége, hossza sem több másfél méternél. Ez az apró, ajtótlan, ablaktalan helység a műhely. Apám műhelye, ahonnan mindig égett gyantaszag szivárog. Benne asztal, rajta cinező pisztoly, zöld kínai gumicukros dobozban ón, réztekercsek, ellenállások, kütyük. A földön körbe az egész lépcsőház elromlott elektromos holmija, amit apám javításra vállalt, az orosz kistévétől a magyar porszívóig. Az esti leckébe belerecseg a hangpróbán éppen áteső rádió. A műhely kicsinek bizonyul, telik a lakás a mindenfélével. Mert erős dohányos, kihordja a konyhába a javítandó holmit, a lakásban cigarettázni csak ott lehet, az ablak mellett. Néhány konyhasarok is megtelik lassan. Anyám látni se bírja, utálja a kütyüket. Amint felfedez egy-egy új gyűjtőhely-kezdeményt, hordatja le a garázsba.

A kilencvenes évek elején a Nyugat hirtelen felébred, hogy ezek a szegény románok a diktatúrából jövet, azt se tudják, mi a kóla, pepsi, semmijük nincs, benyomnak hát az országba több kamionnyi segélyt. A műhely tele kartondobozokkal, benne ruhák. Felpolcozva plafonig, hogy több férjen. A műhely költözik a garázsba. Az erkély is megtelik dobozokkal, abban is ruhák.

Apám tanári fizetése mindig eltörpül anyám keresete mellett. Amikor aztán anyám – ügyesen – saját patikát nyit, a különbség fényévnyire tágul. Az első számítógépünket, a Comodore hatvannégyest felváltja egy négynyolcvanhatos IBM, majd jobbak követik. Az új technikát anyám finanszírozza, a gépek egyre többe kerülnek. Apám a windows98-ig képes tartani a lépést. Az angol hibaüzenetekkel hozzám fordul megfejtésért. Amikor bejutok az egyetemre, bátyám pedig egy éve Kolozsváron, nincs senki, aki a hibaüzeneteket megválaszolja.

A háború nem mindig zajlik hang nélkül. Apám lerohan, iszik egy jó kortyot a rejtekből, nagy lélegzetet vesz, felmászik a harmadikra és elmondja, hogy ő itt rosszul érzi jól magát. Nem, nem így mondja, hanem azt, hogy anyám munkamániás, aki soha egy könyvet a kezébe nem vesz, és aki három éve kiköltözött a közös hálóból. Amikor aztán bátyám a második diákvízumos amerikai nyara lejártával elfelejt hazajönni, én pedig Vásárhelyen kóstolgatom az élet élhető oldalát, a kétszemélyes háború elmérgesedik. Anyám nemcsak kiköltözik a bátyám szobájába, de magára is zárja az ajtót minden éjjel. Kulccsal.

A nagy lakás-átalakításnál anyám kitöreti a falat, apám műhelyét beolvasztja a bátyám szobájába. Mivel nem képes egyedül eldönteni, milyen színűek legyenek a falak, engem kérdez. Ekkor már nem szívesen járok haza. Gyermekkorom szép emlékeit megváltozott viszonyuk átírja lassan.

– A nappalit narancssárgára festeném – válaszolom sietős hanyagsággal. – Bátyám szobáját lilára. Északi, hűvös, az találna oda.

A gyermekeim szeretnek Csíkba járni, rendszeresen beköltöznek apám tanári vakációjába. Olyankor a lila szobában alszanak anyámmal. Hárman. Ott a legnagyobbra nyitható ágy. Ilyenkor anyám nem zárja az ajtót.

Apám napközben a konyhában bütyköl, Tündével beszélget. Tünde ilyeneket kérdez tőle:

– Nagytata, miért kopog az eső?

– Nagytata, mi az, hogy villámlás?

– Már megint miért dörög az ég, nagytata?

Ettől apám boldog. Tündével – kicsi tanítványával – végre egy húron pendülhet. Közös frekvencián. Alig várja, hogy ezekről is beszélhessen.

Férfi nélkül

Utolsó napjaiban alkalmam nyílt megnézni, amit mama nem akart gyerekkoromban megmutatni, amikor nem engedte magát lerajzolni a fürdőkádban.

Mire leállítom a motort a ház előtt, Apám nyitja a kaput Almáson. Autócsere. Mert ő reggel megy az anyjához falura. Beteszem a kocsit az udvar legmélyére, a kutyaól elé. Kutya nincs már. Szép német juhász keverék lakott a kutyaházban, amit Dezső unokabátyám szerzett, nemrég elpusztult egy agresszív és gyors lefolyású daganatos betegségben. Három évesen. Dezső hozott tápot a kutyának átlátszó műanyagzsákban. Piros bogyók voltak benne. Anyám is vásárolt olcsót valahonnan. Nyáron kihívtuk az állatorvost, levette a daganatot. Őszre a nyakát újabb csomók borították és fogyni kezdett. Mártott puliszkán tartott elődjeivel sosem volt ilyen bajunk. Utolsó kutyánk, Fuxi, élt vagy tizenöt évet, ha nem többet. Esténként belelefetyelt a moslékba. A kutya temetéséről kép jelenik meg Facebookon a családunkban:

Anyám: „Ma eltemettük szegény Tóbit.”

Apám: „Én voltam a sírásó. Anyu a kántor és a pap.”

Három kutyám a komposzton is szépen elvan. Jó tápot esznek, és csak annyit, hogy ne hízzanak tőle. Minden nap végigtapogatom az oldalukat, érezzem, a bunda alatt mennyi a szalonna. Szilva kapja a legkevesebbet. Őt kénytelenek voltunk ivartalanítani.

Apám mama esti pisiltetésénél eljátssza a részeg fizikatanárt, aki hülye gyerekeket tanít a semmire. Kiküldöm a szobából. Másnap reggel mondja, hogy ő délelőtt indul az anyjához. Ül az előszobában. Cigarettázik.

– Azt mondtad, reggel – válaszolom mogorván.

Anyám csitít, hogy szükség van férfierőre az emelésnél, ne bosszantsam föl.

Kis leleményességgel azonban boldogulunk magunk is. Mama alá törülközőt csúsztatunk, hórukkal egyszerre emeljük. Fel kell állnom az ágyra, a súlypontomat éppen az emelendő test fölé helyeznem. Ennyi.

Apám hív faluról. Telefonon, kétszer. Hogy az anyjával találkozott az úton, éppen ment templomba. Mondom, örülök, hogy jól van. Másodszor, hozzon-e a körtefa alól vad csemetehajtásokat. Tudja, hogy szenvedélyem a kert. Mondom, ne hozzon nekem semmi vadat.

Délután már ismét körülöttünk lábatlankodik. Ül a kanapé sarkán, és mesél valamit, ami egyáltalán nem érdekel, nem tudok figyelni. Mondom, dolgozom, hagyjon most. Megsértődik. Mondom, a részemről mehet, mert itt teljesen nélkülözhetőnek bizonyult. Csak idegesít mindenkit. Anyámat és nagyanyámat vőlegény kora óta. Engem mindig, amikor értetlenkedik.

Józan még. Beül a kocsiba és elrobog haza. Anyám félti a kocsit, a patikáé az is. Megjegyzem, erre jó a full Casco.

A kokain

A fehér port Jenibahar, Haik barátja teszi egy borongós tavaszi reggelen a legnagyobbik konyhakésem hegyére.

Hajnali ötkor jönnek haza a férjemmel. Az ágyból hallom Jenibahar nyájas hangját. Rögtön, ahogy belép a házba, engem szólít:

– Hol vagy, asszonyka? Alszol?

A férjem nyitja-csukja kályhaajtót. Mire kijövök a hálószobából, Jenibahar a konyhaszéken ül, sötétben, az ebédlőasztalnál, a fiam helyén. Haik az asztal túloldalán a padlón elterülve. Alszik. Majdnem sikerült elérnie a kanapéig. Párnát teszek a feje alá, betakarom. A szemüvege nincs rajta.

Villanyt gyújtok az asztal fölött, gyertyát is. Teát főzök, fát rakok a tűzre, zenét töltök a hangfalakba. Táncolok közben. Iszunk egy pálinkát Jenibaharral. Leülök az asztalhoz, a helyemre. Kilencven fokos szögben találkozunk, csak az asztal sarka választ el egymástól.

Mindig úgy tűnt, igazán hall engem, ért engem. Azt is láttam rajta, hogy csípi a fejem. Haik barátai közül senkivel nem voltam olyan felszabadult, mint Jenibahar társaságában. Egyszer régen jól leittuk magunkat kettesben.

Felszívom a kokaint. Nálunk felé úgysincs sok benne, legtöbb harminc százalék tiszta anyag. Egyszer egy ismerősöm bevizsgáltatott egy mintát Vásárhelyen. Amúgy meg nekem nyolc. Elég jól vagyok bármi nélkül. A fűtől bepörgök, de rémesen cinikussá tesz, úrrá lesz rajtam a szarkazmus. Utálom, mert nem jó, amit látok. Döglött halakat, halandó, mulandó festményeket. LSD-t vagy más hallucinogént nem próbáltam soha.

Knoll József igen. Olvastam. Tőle tanultam morfint, egyebet. Anyámtól örököltem a két szép, ciklámen borítójú kötetet, ami a hatástanról szól. Erről ennyit.

Sürgök-forgok, ahogy szoktam reggel. Jenihabar elkap. Ölébe ültet.

Halálfélelmet érzek.

Férjem a földön, betakarva, kómásan.

Fel akarok állni. Jenibahar nem enged.

– Engedj el!

Felállok. Tartja a derekam. Szenvedek nagyon. A tenyere valamiért úgy húz, mint a mágnes. Meleg és ismerős. Legszívesebben bóbitává válnék és eltűnnék benne.

– Mondtam, hogy engedj el. Nem érted? – villogtatom a szemem. – Itt most én vagyok itthon!

Erre elenged.

Elvágyódik

– Annyi szép hely létezik a világon – mondja egy nap a férjem, miközben pucolom a tűzhely ablakát. – A vásárhelyi lakásodat eladnánk, vehetnénk belőle egy házacskát valahol. Svájcban például. Néztem a Google Earth-on, van egy hely az Alpokban, Hetvenkét vízesés a neve. Kis falucska a hegyek közt. Vehetnénk egy telket, rá kulcsos házat vagy panziót könnyű szerkezetből. Én szervezem a turistákat, te pucolod ügyesen a kályhaablakot, készíted a reggelit. Mit szólsz?

Szóhoz se jutok. Miért pucolnám vendégnek patyolatra a kormos üveget, ha megtehetem magamnak, magamért, itthon. Persze, tudom. Ebben az országban nehéz és sokszor bosszantó élni. Ha társaságban a kivándorlás kerül szóba, mondom mindig, amikor én is elhagyom az országot, lehet a villanyt lekapcsolni mögöttem. Második oklevelemért megküzdöttem, hogy ne eladóként kelljen ülnöm a patikában. Az a tartalék ász a zsebemben. Ha valaha is külföldön kell munkát keresnem, klinikai gyógyszerészként könnyedén jutok jó álláshoz. Különben azt vettem észre, hogy aki itthon nem találja a helyét, az máshol még annyira sem.

Székely vagyok, nem mehetnék. Örmény vér, nyughatatlan. No meg a bagoly és pacsirta. Későn fekszik, későn kel.

Korán kelek és kályhát pucolok. Meleg legyen, mire a gyerekek előbújnak a paplan alól.

 

…. …. ….

albednij_11

Egy identitás elbizonytalanodásának története

Fellinger Károly eddigi munkáiban a magyar mese- és mondavilágot járta körül, erről tanúskodnak gyerekversei is. Legújabb kötetével, a Jancsi és Juliskával sem kíván eltávolodni ettől a pályától, hiszen már a címadás is folytonosságot vállal a meseirodalommal. A Jancsi és Juliska egy komoly alkotói és szerkesztési munka gyümölcse, hiszen egy több szinten tematizált, és így széleskörű értelmezési lehetőségeket rejtő kötetet tarthat kezében az olvasó. Főbb szerkesztési elvnek tekinthető Fellinger külön álló verseinek egymás mellé rendezése révén, a verseposzként is értelmezhető szöveglefutás kialakítása, illetve, ahogy azt már a cím is mutatja, a költő eddigi munkáiban is hangsúlyos szerepet kapó mesevilág megidézése.

A borítón szereplő illusztráció és a kötetbe való első beleolvasás is egyértelműsíti: Fellinger verseivel ezúttal a felnőttekhez kíván szólni. Jancsi és Juliska már felcseperedtek, férfiasan élére vasalt nadrágba és csábító tűsarkú cipőbe bújtak, ám egy dolog nem változott: a felnőtt életben sem szűnt meg az a szorongásos, félelemmel teli létérzés, amit a klasszikus mese a két gyerekszereplő kalandján keresztül ábrázol.  Ezt a szorongást itt már nem a sötét erdőtől és a gonosz boszorkától való félelem generálja, hanem a másik elvesztésének ténye és az új élethelyzetből szükségképpen adódó, az én identifikációjának kísérlete okozza. Az első olvasatra szembetűnő, meseirodalommal vonható párhuzam a klasszikus Grimm-meséhez illetve a János vitézhez (és így a magyar költészeti hagyományrendszerhez) való hasonlítást kínálja az olvasónak. Ezen elemzői módszerben azonban nehezen kapna helyet az az egész köteten átívelő sokkal mélyebb szimbólumrendszer, ami az identitás megkérdőjeleződését, elbizonytalanodását avatja központi témává.

Fellinger Károly verseiben mindenekelőtt az a szerzői szándék érezhető a legjobban, mely a két figura közös életébe, gondolataikba és élményeikbe kíván bepillantást nyújtani az olvasónak. A szereplők tényleges életeseményei nem jelennek meg a szövegben, de a versek között jelentkező hézagokból, elejtett információfoszlányokból mégis megismerjük azt. A kötetben szereplő versek elsődleges célja a két szereplő egymáshoz való viszonyulásán keresztül való láttatás. Az olvasó nem kap a kezébe konkrét cselekményszálat, hanem Jancsi és Juliska egymásról és kapcsolatukról írott verseikből ismeri meg életüket. Ám fontos megjegyezni, hogy a kötetben kibomló többrétegű szimbólumrendszer sokadszori újraolvasás után is újabb és újabb értelmezési lehetőségeket rejt.

Az értelmezői horizontot már a kötet első verseinek bibliai színezete kiszélesíti: Jancsi és Juliska Ádám és Éva alteregóiként, a bennünk élő örök emberi tapasztalatok archetípusaiként jelennek meg, hiszen mindannyian az erdőben bolyongó Jancsik és Juliskák vagyunk a bűnbeesés óta. Ez az útkeresés a felvázolt életszituációban és a versekben nagy hangsúlyt kapó, a transzcendenshez való kapcsolódás utáni vágyban mutatkozik meg.

A bibliai vonatkozások a bűnbeesés illetve a tiltott gyümölcs történetét tematizálják. A kötet elején a tiltott fáról való evés bibliai képe mintha örökké ismétlődne: Julis tenyerén „mindig áthull az önmagán mosolygó zöld alma”. A bibliai képek szerepeltetése Fellinger versvilágában Jancsi és Juliska történetét egyetemessé tágítják és ugyanakkor egyfajta metafizikai és transzcendentális felütést is adnak a kötetnek. A sorok között olvasva egy folyamatos önmegismerésre tett kísérletnek lehetünk szemtanúi, amit a halálról, a felejtésről és emlékezésről való elmélkedés kísér.

A kötet versei két típusra oszthatóak: az objektívebb, mesélő szövegekre és a személyesebb hangvételű, Jancsi és Juliska által egymásnak és egymásról írt költeményeire. A művek között megfigyelhető egy tudatosan kialakított függőségi viszony, amiben az egyes szövegek egymást egészítik ki és magyarázzák meg. Ez a függés ugyanakkor rávetíthető Jancsi és Juliska kapcsolatára is: önmagukat a másikban és a másik által képesek megtalálni.

 A hétköznapi élettörténések, felmerülő gondolatok által egy folyamatosan újrarajzolódó képet kapunk Jánosról. Ennek a „jánosi” (ön)megismerés folyamatnak egyik alappillérét képezik a kötetben szereplő Juliska által jegyzett versek. Nehezen kerülhető meg a tény, hogy Juliskának a kötetben jóval kevesebb megszólalása van mint Jánosnak. Emiatt felvetődik a kérdés, hogy a címben megmutatkozó két tulajdonnév közötti mellérendelő viszony mennyire képes megvalósulni a szöveglefutás egészét nézve. A női és férfi nyelvhasználat ugyanakkor nem különíthető el egyértelműen, nincsenek könnyen megragadható stílusbeli különbségek. Minden bizonnyal nagy gondban lenne az olvasó, ha a verscímek alatt szereplő nevek hiányában kéne eldöntenie, hogy melyik vers melyik alakhoz tartozik. Kijelenthető, hogy amennyiben a költő a női és férfi megszólalás különbségeinek játékaként hozta létre a verseket, úgy sikertelen vállalkozásnak tekinthetjük a kötetet. Azonban ha abból a szempontból közelítünk, hogy a versekben felbukkanó alakok (itt Jancsin és Juliskán túl az apa figuráját is célszerű idesorolnunk) egy-egy megszólalási lehetőségei annak az életszituációnak, amit a kötet feltárni igyekszik, úgy mindenképpen egy sikeres és egyéni látásmóddal rendelkező kísérletként könyvelhetjük el.

Annak ellenére, hogy János alakja áll a versek középpontjában, jellemének és életének megismeréséhez nélkülözhetetlenek Juliska versei. „Ha Julis mélykék szemébe nézek, ott egy vak férfit találok” – mondja Jancsi Másik című versében. Így Jancsi a másik által, a másik tekintetében képes meglátni önmagát, arcképe csak Juliska alakja által teremtődik meg.

 Juliska versei ezt az „újrarajzolódást” éltetik, de ugyanakkor az itt megjelenő útkeresés, az emlékek felkutatása, mint témakör egyben a kirajzolódó életszituációnak egy másik oldalára is rávilágít. Ugyanis a kötet harmadik fel-felbukkanó szereplője Jancsi Alzheimer-kórban szenvedő apja. A betegség olyan háttérből működő szervezőerőként van jelen a versekben, ami a középpontba helyezi a felejtés elleni küzdelmet és az emlékek megtartására irányuló állandó erőfeszítéseket. Az apakapcsolat és a betegség elleni harc lélektani aspektusait azonban csak Juliska versei teszik teljessé, ugyanis a neve által fémjelzett versekben felbukkan a felejtés és az emlékezés témája, míg Jancsi költeményei sokkal tárgyilagosabban, egy-egy konkrét eseten keresztül mutatják be az apával való kapcsolatot.

Az apa betegsége Jánosban mintha haragot váltana ki („és miféle szerzet, ki mindenkit felismer csak őt nem, aki reggeltől estig vele van”), ám a kötet egészét nézve – a felejtés témáján keresztül – az identitás elbizonytalanodását eredményezi. Ezzel szemben Juliska verseiben egy erős megtartó szerep bontakozik ki, ami az emlékek megőrzésére vonatkozó szimbólumok használatában érhető tetten (pl.: családi fotók). Így a női és férfi karakterhez köthető versek szoros kapcsolatot mutatnak tematikai szinten.

Szintén a felejtés és múlandóság témájához köthető a versekben többször felbukkanó szemkivágás és öncsonkítás képe. János az Oidipus című versben a tükör előtt állva kivágja saját szemét. Ez az erőteljes motívum egybecseng a címmel is: ahogy Szophoklész Oidipusza megvakítja, saját magát, hogy ne keljen szembenéznie saját apjával, úgy János is a látástól való félelmében, a saját életétével és tükörképével való szembesülés elkerülése miatt vakítja meg saját magát és ezzel tudatosan szűnteti meg a külvilág érzékelését. Egy másik, a kötet későbbi versében szintén előkerül az öncsonkítás témája: a tükör előtt „János bölcsen, egy hirtelenjött ötlettől vezérelve levágja orrát, fülét, hadd lássa az ég, láthatatlanul a tükör előtt kivágja mindkét szemét”. Itt az öncsonkítás olyan destruktív erőként mutatkozik meg, ami a halálvágyat, a testtől és így az éntől való elidegenedést jelzi. Ez az aktus  a  felejtés elleni harc utolsó nagy erőfeszítéseként is értelmezhető, hiszen a szem kivágása – ahogy erre több mitológiai példa is hozható – az emlékképek megőrzésének, elmében való konzerválásának szándékát jelentheti.

Fellinger Károly Jancsi és Juliskája egy több szinten szerveződő, roppant sűrűszövésű mű, mely az Utószóban is részletezett határozott szerkesztési elven túl, egy néhol szétíródó néhol újból összefonódó, mindenképpen egyedinek nevezhető szimbólumrendszert rejt. Ez a fellingeri-világ a meseirodalom hagyományait is magában rejtve az identitás elbizonytalanodásának létérzését és újraalkotásának történetét írja újra a két alak – Jancsi és Juliska – megszólalásain keresztül.

(Fellinger Károly: Jancsi és Juliska, AB-ART, 2014.)

Irodalmi és Társadalmi Portál