A londoni béka; Meggybefőtt; Cím nélküli; A limerickről

A londoni béka

Képzeljék, hogy jártam Londonban:
békát találtam egy bonbonban!
Hogy történt, nem értem,
lenyeltem egészben
s bentről brekegi, hogy: „Dolgom van!”

 

Meggybefőtt

Lakhelyem két éve Treuchtlingen.
Süt a nap, hull a hó, baj nincsen.
Csak hát ez a meggybefőtt,
amiben egy medve nőtt
összemaszatolta új ingem!

 

Cím nélküli

E hölgy szülővárosa Kovászna.
Jó volna, ha nem sokat pofázna!
Mert pisszenni ki mer itt?
Másról szól a limerick:
kéjre van igény, nem kovászra!

 

A limerickről

A limerick őshazája Limerick,
ahol az urak műgonddal kiverik
egymásra a kókadt lompost.
Ne hívjatok ezért orvost,
semmi az, a rím kedvéért: mímelik.

(Illusztráció: Eugène Atget: Street Musicians)

(a napok)

szívesebben kezdené vasárnappal
ilyenkor érzi a harangszót – nem temetésre hívás
kezdhetjük ha már a hétfőt lesajnálja a nagyvilág
és feloldódhat majd a köznapiban
mint vitamin a csapvízben
a keddet teszi a hét első napja helyébe
de így a kedd nyakában a hétfővel  mászik
belevágjunk a közepébe mondhatná ha tudja
mi van ma szerda
a péntek mindig beelőz
egy napot mint a nagycsütörtök
olyan ez a keresztben álló körforgás
a hétvégét egybevonja kivonja és levonja heteli
napnyugtával nem gyújt egy gyertyát

(Illusztráció: Olafur Eliasson: The Weather Project (2003))

Élére állított szappan köldököd medrén

Szentírás az ajtó mögött

Évekig aszállyal küzdöttünk.
Nem volt mosoly. Se csók.
Majd hozzásodort Isten a sorsunkhoz
egy harmadik zsinórt.
Önmagát.
Utána jött az eső, az áldás.
Könnyebbé vált az alvás, az ágy.
Kinyílt az Ige ajtaja.
A kis szoba ajtaja mögött felfedeztem
a Bibliám.
Talán száz éve aludhatott, még apámtól származott.
Egyetlen nézésem elég volt.
Hogy rügy pattanjon ki a hozzánőtt imán.
Egy papír volt benne. Óhajok, vágyak listája.
Megnéztem.
Maga volt a szöveg a boldogság hiánya.
De olyasmi érzések voltak benne,
amikkel én is birkóztam.
Öröklés. Csuktam rá a fedelet.
S belealudtam a fejembe költözött dolgokba.
Majd közös fürdést javasoltál.
Megmostad a hátam.
S húsz év után felkapcsolt a bizsergés.
A jó illatú áram.

(Illusztráció: Rafał Olbiński: Hope)

Charles Bukowski: Spain és a gondnok

megégettem a tököm
ahogy beléptem a zuhanyba

múlt szerdán.

találkoztam egy Spain nevű festővel,
nem is, karikaturista volt,
egy partin találkoztunk
és mindenki berágott rám
mert nem tudtam ki ő
és mit csinált.

elég helyes fickó volt
és gondolom féltékeny volt rám,
amiért olyan ronda voltam.
elmondták a nevét
ott állt a falnak támaszkodva
jó képűen és odaszóltam:
hé, Spain, tetszik a neved: Spain.
de téged nem bírlak. miért nem ugrunk
ki a kertbe és a szart is kiverném a
seggedből!

ez feldühítette a kocsmárosnét
odasétált és megcirógatta a faszát
míg elmentem a klotyóra
öklendezni.

de mindenki mérges volt rám.
Bukowski, ő nem tud írni, (kiégett)
erőtlen. nézd ahogy iszik
soha nem járt partikra.
most eljön és benyakal mindent
és igazi tehetségeket sérteget.
valaha csodáltam őt, mikor felvágta az ereit
és amikor megpróbált végezni magával
gázzal. most itt bámulja azt a 19 éves
luvnyát, és tudod, hogy
úgysem állna fel neki.

nem csak a tököm égettem meg abban a zuhanyban
múlt szerdán, megfordultam, hogy ne égesse
a víz és megégettem a segglyukam
is.

Mussó Erika fordítása

 

A bérház varázsa

Életem legfurább napja az volt, amikor beköltöztünk a gangos bérházba. A kora délutáni nap száz ágra sütött, de olyan rettenetesen hideg volt, hogy még levegőt venni is fájt. Lassan kezdtem igazán megbolondulni az utcákat beterítő sótól, mintha a hó valami méreg lenne, amitől rettegni kell. Szerencsére az új albérletünk teljesen bútorozott volt, ezért nem kellett sok cuccot cipelnünk, bár Levi így is attól tartott, hogy megerőltetem magam. Pedig pontosan tudta, hogy semmi bajom fizikailag.
Még sosem laktunk körfolyosós házban, ezért már alig vártam, hogy végre beköltözzünk. Mindig is elvarázsoltak ezek az épületek, szinte már kézzel tapinthatóan sugározzák magukból a történelmet. A nehéz vaskapu lassan csukódott mögöttünk, pár lépéssel arrébb elénk tárult a meglepően rendben tartott belső udvar. Apró fák, formára nyírt bokrok és hófedte fű. Már itt tudtam, hogy jó helyre kerültünk. Szerencsére csak a második emeletig kellett felmásznunk, a lakás hatalmas volt, két nagy szoba, konyha, fürdő, külön WC és tároló. Imádtam. Nem is volt annyi holmink, hogy megtöltsük az összes szekrényt. Kipakolás után Levi úgy döntött, hogy megkeresi a legközelebbi boltot és bevásárol. Én inkább lepihentem. Már majdnem el is aludtam, amikor olyan hangzavar támadt közvetlen felettünk, hogy rövid ideig mérlegelnem kellett, képzelődök vagy tényleg ekkora a lárma. Végül arra jutottam, ezt csak nem hallucinálom. Mérgemben a hátamra dobtam a nagy, kötött sálamat és határozott léptekkel indultam kifelé. Oké, hogy még csak délután van, de ezt a ricsajt képtelenség elviselni. Dübörgés, ugrálás, nevetés, hangos zene. Na, még mit nem.
A gangról is tisztán lehetett hallani a zajongást, de úgy tűnt, rajtam kívül ez senkit sem zavar. Amikor ököllel vertem az illetékes ajtaját, a dübörgés abbamaradt, a zene pedig lehalkult. Arra viszont nem számítottam, hogy az ajtót is kinyitják. Teljesen kitárult, de nem állt ott senki. Ez lett volna az a pillanat, amikor vissza kellett volna mennem a lakásunkba, de beteg agyam úgy döntött, ide most be kell lépnem. Az előszoba üres volt, szürkére vakolt falak, semmi bútor. A nappali viszont tele volt… hódokkal. Rengeteg apró hóddal. A szoba közepén egy felfújható medence állt műanyag csúszdával, a sarokban pedig DJ pult és rágcsálni való. Biztos voltam benne, hogy eljött a vég, tényleg megőrültem. Azt kívántam, bárcsak nálam lenne a telefonom, hogy felhívhassam Levit és megmondjam neki, azonnal jöjjön haza és vigyen be a pszichiátriára. Korábban, mint számítottunk rá, de az agyam egészséges része felmérte, hogy eljött az idő. Rettegtem, hogy csak így besétáltam egy vadidegen otthonába és fogalmam sincs, mi van a valóságban, mert én csak hódokat látok. Aztán a hozzám legközelebb álló megszólalt.
– Ne haragudj, ha túl hangosak voltunk- kért őszintén bocsánatot, én pedig hisztérikusan felnevettem. Nem elég, hogy bulizó hódokat hallucinálok, még beszélnek is.
– Semmi baj – röhögtem továbbra is. Azt hittem, sokkot kaptam.
– Ha van kedved, nyugodtan csatlakozz hozzánk- mutatott a többiek felé, akik egyet értve bólogattak és… mosolyogtak. Itt már a sírás határán álltam.
– Jól vagy, kedves?- lépett közelebb hozzám, aggódva pislogott fel rám.
– Hát hogyne – hazudtam, de ugyan minek? –M-mit ünnepeltek?- nyeltem nagyot. A zene ismét hangosabb lett, a hódok folytatták a viháncolást: ettek-ittak és csúszdáztak a medencébe.
– A hideget!- felelte vidáman. –Tudod, mi a hegyekből származunk, pár éve költöztünk ide. Eddig túl meleg volt az idő nekünk, de ma van az év leghidegebb napja, azt ünnepeljük – magyarázta lelkesen.
– Gyere, foglalj helyet, hozok neked valamit enni – mutatott a kopott parkettára, majd a nassolós asztalhoz ment. A sálamat a földre terítve leültem és vártam az új cimborámat, miközben a többieket figyeltem. Ez a hallucináció lekőrözi az összes többit. Egy idő után már jobban éreztem magam, elfogadtam a helyzetet. Elkezdtem élvezni a hódok társaságát. Hosszas beszélgetésbe elegyedtem a cimboráimmal, és mielőtt haza mentem volna, még táncoltam is velük.

– Jézusom, Anna, hol a francban voltál? – támadt le Levi, amint beléptem az ajtón. Nagyot sóhajtottam, majd részletesen elmeséltem mindent, ami történt. Rezzenéstelen arccal hallgatott, de láttam a szomorúságot és a fájdalmat a szemében.
–Elfelejtetted bevenni a gyógyszert, ugye? – kérdezte csüggedten. Mielőtt válaszolhattam volna, kopogtak az ajtón. Levi kinyitotta, de csak a sálam hevert a lábtörlőn.

 

Illusztráció: Pinterest

Odvas kő, csigaház

Sodort szárnyú bársonylevél halkan sömpölyög.
Csigaházba ragadt fényem kegyelemért könyörög.

Finom vonás húzódik az ősök szegletén.
Korong-lábú hernyó mászik üstdöb fenekén.

Vegyél észre, hályogszín sáros úti tapló,
véss erembe aranymívű, mázsás útinaplót.

És Tiszta, te görbe, te édes görbülékeny,
kiálts rám, nézz szemembe, érted hull anyavérem.

Vártalak és várattál, most bronzban tapicskolok.
Kapj el, végre, hullj karomba, égi gyógyír-titok.

Fejtsd fel szöveted, cincáld darabokra,
a méhes közelében csípésre állj sorba.

Készülj már, cseppje izzik a vég kezdetének,
Állj ki bátran, kezdj ki velem, vörös hőmérséklet.

(Illusztráció: Christi Belcourt: Prayers and Offerings for Genebek Ziibiing /Serpent River/, 2014)

Irodalmi és Társadalmi Portál