Szépség: eszmény

A gomolyfelhő magát esőcseppnek képzeli

A levelek suttogva mormolják az igéket.
A toboz begurul: – Túl szakrális ez az ének!
Egy törzs a villámlástól megreccsen.
Az öreg fa kidől.
Siratja a tó csendben.
A parton halat eszik a sirály.
A szél a lombbal szóba áll.
S folyik a tudat! A világnagy párbeszéd.
Valami gonosz erő bűzlik. Hogy esne szét!
Nemcsak virágokból áll a nép.
De legalább szombatunk ne zúzza szét!
S beszippantja a hálaadást az ég.
Az elme álmos: elég!
S a fűben egy árny a csigaházra lép.

A kamrában megnyikordul a törött szekrény.
Bezárkózott a szépségeszmény.

(Illusztráció: Charley Harper: Mystery of the Missing Migrants, 1990)

Őszbe tapadt falevéllánc néz szemembe télen

Őszbe tapadt falevéllánc néz szemembe télen

harmatkabát csúcspontjain, északon és délen

ökörnyál szárad két ujjam közé

papírmasé bújik üveghíd mögé

 

zug a tél, elbújok, mögöttem a bánat

a barlanglény szemezve magára várat

keresztfa reccsen, kismadár riad

szétnézek, mégis eltalál nyilad

 

szörny, te örök oltóanyag, nem hagysz békén

öntudatlan áldozatod szúrós, félénk

tüskéd ragad belé s beléd vére

szédülsz s megtorpansz a hegyre érve

 

nem láttam, elestem és elért a bánat

ruhaujjamba kapott a szörnyű állat

kivájta magának szebbik énem

falevél rezzen az őszi télen

 

(Illusztráció: Niki Bowers: November Starlings)

Cikázva lehullottak a csillagok az égről…

 

Cikázva lehullottak a csillagok az égről. Nagy, fehér csigaházak simultak a földhöz, lábuknál keskeny fényszegély szűrődött ki. Sűrű sötétség paplanja borult a világra, a fehér dunyhás buckák egyike alatt kuporgott Rezső és Ingrid. Épp vacsoráztak az apró és meleg odúban, halkan beszélgetve, hogy a kint járkáló őslényeket és hüllőket ne csalják oda. Rezső csipkebogyós habkrémbe harapott éles párducfogaival. A fehér habot könnyen átszúrták a hegyes fogak, nyomukban vörös csipkebogyókrém folyt már-már le az állán. De épp időben nyalta le rózsaszín nyelvével. Érezte, hogy Ingrid követi a cseppet tekintetével, így a szemébe nézett és elmosolyodott. A vénuszi őzikelány kissé szégyenlősen viszonozta mosolyát. Zsenge mángoldot ropogtatott kis ferde fogaival.

– Én nagyon tisztelem a pantomimeseket. … – mondta elgondolkodva.

– Csak ők érzik át igazán, milyen fentragadni a széttördelt dimenziók éles hálóján.

– Talán még a világot szövő Pókanyót is ismerik. – mondta huncutul Rezső.

– Tapasztalt, tekintélyes, de mindenki által szeretett, melegszívű és bölcs lény. Mindezt persze csak akkor és addig tudta magáról, ha Ingrid ragyogó szemébe nézett. De neki ennyi elég is volt.

Kint nyávogott egyet egy morcos vasmacska. Ez azt jelentette, hogy egy újabb lény megvilágosodott. Olyan érzés volt ez a dögnek, mintha visszafelé simogatnák. És már el is viharzott egy szakadt, kék Ikarus, rajta a felirattal: Nirvana Expressz. Jéghegyszerű panelház élével szemben volt a megálló. Aki fel akart szállni odaállt, egyhegyűséggyakorlatot végezve az épület élére koncentrált és az egyre szélesedő él felé sétált. Közeledve kiszélesedett az él, kinyílt a fényes ajtó, a Nirvana Expressz fedélzetén állt. Ott ült a bodhiszattvákkal együtt a foltos, barbie-s rágóval összeragasztott ülésen…akár egy tanulmányi kirándulás. A jegyet pedig mosolyogva lekezelte Jézus, a kaller. Új reklámfelirat virított a busz oldalán: Gate kapuszervíz. Néha a csillagkaput is meg kell olajozni.

Eközben a párduc és az őzike összekucorodtak a meleg és otthonos szivkamrában. Csukott szemmel nézték a plafont. Szerették az absztrakt, örömteli szokásokat. Egyszerre voltak beleszövődve ebbe a dimenzióba és az álomtérbe. Minden pislogással váltották szemhártyájukat. Másik életükben földi férfi és nő voltak. Elég furcsa, ember nevű lények. Erről azt kell tudni, hogy saját korlátai határozzák meg, kötélként szorítják össze, építőkockaként felépíti magát a keretekből, egyre inkább megkeményedik a váz, mígnem saját meszes teste fogságába esik és képtelenné válik utazni, látni a lét hálói között. Szomorúságukban szegény lények elhiszik, hogy csak ez a létsík van. Így kevésbé fájnak a rabláncok.

Ezen a havas, téli éjszakán mindannyian gyermekként, önfeledten álmodtak. Szuszogó légzésükkel áramlott a mindent betöltő űr, egy ütemre: szívdobbanásukra. Folyékony lüktetésbe, ami mindenen átfolyt, békével megtöltve a lények üres szívének terét.

Egy hajléktalan mikulássapkában csikkezett a panelházak előtt, a remegve izzó utcalámpafény alatt.

Csendben mosolygott… mert ő Felébredett.

 

 

 

(Illusztráció: Michael Lang)

Mint őszinte ember…

Idegesít saját létem,
Szokásos ez most, úgy vélem,
kamasz-
panasz.

Szó sincs itt depresszióról,
Csak lányos impressziókról,
igaz,
vigasz…

Egy az ajak, aztán a fej…!
Forró kobak, jaj, hideg lel
–aszály
a száj.

Nyugalomban figyelmeztet,
Okítgat és fegyelmezget,
de jaj,
de haj!:

Előbb szólok, mint gondolok
–ez ebben a szemét dolog–
s magam-
ra hagy

Arcom, szemem, fülem és szám.
Ne szólj, nézz, próbálj hatni rám,
szelíd
szülém:

A kamasz nem elmebeteg,
S pár perc múlva elrebeg egy
bocsi
bocsit.

Gyula, 2017. aug. 31.

(Illusztráció: Whooli Chen)

Kicsi város, sok dimenzió

Egy rejtélyes és felkavaró gyilkossággal kezdődik az elsőkötetes Szabó Csongor Péter Rigókő című regénye, hogy aztán a rejtély és félelem a szemünk láttára növekedjék egy egész kisvárost elborító rettegessé és zűrzavarrá, ahol a józan ész, a megszokott tér- és időviszonyok lassan értelmüket vesztik.

A hely:
A magyar kisvárosokat nem kell felfedezni, már Mikszáth Kálmán óta a magyar irodalmi érdeklődés homlokterében állnak (Krúdy, Kosztolányi, Csáth etc.). Ráadásul a magyar irodalmi „kisvárosok” között vannak nagyobbak is, nem feledkezhetünk meg a magyar irodalom Pécs-, Szeged-, Debrecen-regényeiről sem. Egy kisvárosban szinte mindenki ismer mindenkit, de nem élnek egymáshoz olyan nyomasztó közelségben, mint egy faluban. A XX. század második felének popkultúrája vagy az ilyen műfaji hagyományokra (horror, krimi) játszó elbeszélései is lassan felfedezik ezt a településtípust. Hisz egy kisváros „avíttas” viszonyainál semmi sem lehet alkalmasabb egy jó kis nyomozásra vagy borzongásra. Szabó Csongor Péter „Rigókőjét” könnyen el tudjuk helyezni a magyar irodalom szellemi térképén, egy németes kultúrájú, nyugat-magyarországi kisvárosra ismerhetünk benne. De más kortárs krimiszerzők (Baráth Katalin, Hász Róbert) kisvárosaihoz képest „Rigókő” kevésbé karakteres, kevésé plasztikusan ábrázolt hely. Szerintem a regény jobban működött egy valóságos dunántúli kisváros, Sopron vagy Kőszeg bemutatásával.

Az idő:
Szabó Csongor Péter rendszerváltás után játszódó regényében szinte egyetlen szereplő sem foglalkozik a múlttal. Nem találkozunk a Lovecraft-elbeszélésekből ismert amatőr vallástörténészekkel, régiségbúvárokkal, múltkutatókkal. A regény szinte valamennyi szereplője a jelenben él: házasságot tör vagy köt, bulizni jár, sörözni megy, vállalkozik – éli az életét, amely egyébként a legritkábban nyúlik ki a Rigókő határain túli valóságba, mintha a szereplők kényszeresen mindig visszatérnének ide. A város német múltjára a beszélgetésekben szinte semmi nem utal: márpedig ez a múlt ad mélységet és értelmet a városnak, és ez jelent kulcsot az ezoterikus szörnyűségek és a sorozatgyilkosság megfejtéséhez.

A szereplők:
Szabó Csongor Péter montázsszerűen felépített regényében a legkisvárosiasabb karakterek váltogatják egymást: találkozunk, iparosokkal, orvosokkal, tanárokkal, vállalkozókkal, gimnazistákkal (a legjobban kidolgozott talán a helyi pap alakja). Mellék- és főszereplők irdatlan tömegét kell fejben tartanunk, ráadásul egyik arc sem részletesen kidolgozott, a szereplők legszemélyesebb mtivációit alig ismerjük. Talán ennek is köszönhető, hogy nem megoldódnak, hanem „feltárulnak” a rejtélyek – a „kulcs” nem véletlenül az egyik legfontosabb visszatérő motívum. Nem feltétlenül a szereplők tettei, az utánuk való, logikus nyomozás vezetnek a „leleplezedéshez”, és nem is ezek biztosítják  feltétlenül az olvasó figyelmének fenntartását, hanem a szövegben mottóként funkcionáló vers- és dalszövegek. (Vers és próza ilyen kombinációja a regény egyik legeredetibb szerkezeti megoldása és mint a szöveg a bizonyság rá, hihetetlen atmoszféra-teremtő erővel bír.)

A cselekmény:
Egy krimi esetében óvatosnak kell lennünk, a megfejtést nem árulhatjuk el. Szabó Csongor Péter ügyesen variálja a német romantika, lovecrafti horror, a klasszikus detektívtörténet elemeit más, közismert popkulturális utalásokkal (Twin Peaks, a magyar 80-as, 90-es évek dalszövegei), ezekre fűzve fel a mesterien bonyolított történetet. A „kulcsok” a múltban rejtőznek és a dalokban, jövendölésekben, álmokban, miközben a szereplők a jelenben élik kisszerű és mindennapi életüket.  Szabó Csongor Péter első kötete talán még izgalmasabb lenne, ha a szerző nemcsak költőileg (és bűnügyileg) villantaná fel az elfelejtett múltat, hanem hosszabb szövegekben is – vagyis ha a cselekmény egyszerre több idősíkon játszódna.

A megszokott sémákat igen ügyesen variáló, és közben újszerű, eredeti megoldásokkal kísérletező elsőkötet a Rigókő.
Sűrű, nehéz, ígéretes regény.
Úgyhogy várjuk a következőt!

Szabó Csongor Péter: Rigókő
Underground Kiadó. Budapest, 2017.

 

 

Irodalmi és Társadalmi Portál