A Szófa januári lapajánlója ( Enesey Diána, Bodrogi Csongor)

Enesey Diána (Látó, Székelyföld, Tiszatáj) és Bodrogi Csongor (Alföld, Eső, Kalligram) válogattak ki tíz “ezt muszáj elolvasni” írást a legújabb lapszámokból.

A TIZEDIK: Sztaskó Richard: Mindig hozzád érkezem (novella) [Látó]

Sztaskó Richard novellája gyönyörű képekkel teletűzdelt szembenézés a múlandósággal. Az egyéni veszteségek és a saját élet majdani lezárulásának gondolatán túl megjelenik egy átfogó perspektíva is. A kezdőkép az elbeszélőt ábrázolja, amint a busz csuklójának dől, s Virginia Woolf halálát idézi fel, próbálva összekötni egy útmenti fára helyezett, nőt ábrázoló képpel. Aztán ismét visszatérünk a személyes nézőponthoz, a szorongásokhoz, az emlékekhez, a vágyakozáshoz. A vágyakozás Istenre irányul, arra, hogy az elbeszélő békére lelhessen nála. Az utolsó bekezdésben a központozás hiánya erősíti a gondolati áramlását. A zárókép ismét egy buszút, s úgy tűnik, ez a végső, amely a vágyott békés ,,helyre” visz. [E.D.]

 

A KILENCEDIK: Erdősi Martin Zsolt: *Nekem szánt napjaid* (vers) [Tiszatáj]

Erdősi Martin Zsolt Tiszatájban megjelent verseiben elevenen rezonál a hiány, sejtjük, hogy mi vagy ki hiányzik. Vagy mégsem? A hiány mindig valamivel több, mint ami kimondható. A kiemelt versben a gyermekkor kápolnája, ez a szép napoknak szánt szent hely visszataszítónak tűnik, az enyészeté lett. A csodavárásé és Istenre várakozásé volt az a kápolna, de az Isten nem jött el, a várakozó is egyedül maradt, és felnőtt ,,inkább”. Pedig mennyivel jobb várakozni, csodát várni, hinni. Talán — ha csak az álmokban is — vissza kell oda térni.

Ha már versek, muszáj megemlítenem, hogy a Szófa szempontjából is különleges a Tiszatáj januári száma, ugyanis az olvasókat Bodrogi Csongor kollégánk A bogár című verse is várja. A vers, amely egy álomból ébredésről szóló novella foglalata, meg az alkotási folyamaté, a gondolati áramlásoké és a pontos leírásoké. [E.D.]

 A NYOLCADIK: Cseh Katalin: Idő (vers) [Székelyföld]

Az Idő című vers beszélője farkasszemet néz a végességgel a tükörben. Számot kell vetnie az öregedés apróbb és nagyobb, több testtájat érintő jeleivel. Ám van a tükörben egy-egy pont, amely tudati szinten összeköti a kislányt az érett nővel, a gyermeki önfeledtséget a szégyennel, a régmúltat a jelennel. De meddig tart a fiatalság, s hol kezdődik az öregség, ha a ,,lélek az idő ülőalkalmatossága”? Talán nem is kellene a tükörben figyelni a múló idő testbeszédét. [E.D.]

 A HETEDIK: Ayhan Gökhan: Távozásod tizenhat sora (vers) [Alföld]

Sokféleképpen föl lehet fogni egy szakítást, egy különköltözést. Ayhan Gökhan ebben a versben libikókának, ingának, kétkarú mérlegnek fogja föl. A lakásból kiköltöző másik a távozásával fölbillenti az otthon egyensúlyát. A már-már képzavar határát súroló metaforák (de hát nem minden igazán merész metafora tűnik képzavarnak, amíg meg nem szokjuk?) a szakítás világot földúló energiájának sajátos mechanikájába engednek bepillantást.

mióta elhagytad, kileng a lakás, mint az inga,
mióta kiléptél az ajtón, befelé fordultam, mint egy ajtó,
mióta a karod alkotta völgy ajtaja bezárt, mint a karod,
mióta elhagytad, a lakás nehézsége növekedésnek indult. 
[B. Cs.]

 A HATODIK: Halász Hajnalka: A bocsánat esélyei (tanulmány) [Alföld]

Ez a tanulmány, mely József Attila három, bűnről szóló versével foglalkozik, aligha való mindenkinek. Aki mégis veszi a fáradságot, hogy belemerüljön a rendkívül alaposan és pontosan olvasó tanulmányíró gondolatmenetébe, nemcsak sok tanulságos összefüggésre bukkanhat rá, de minden bizonnyal kissé másképpen is fogja látni, olvasni, érteni ezt az egyébként közismertnek is tekinthető három költeményt (Kész a leltár, A bűn, Tudod, hogy nincs bocsánat). Miről is van szó? Halász Hajnalka – mindenekelőtt Nietzsche és Derrida nyomán – ráeszméltet bűn és bűnösség fogalmainak gazdasági összefüggéseire. A bűnösség azért „eredendő”, mert az adósságok mindig végtelen láncolatot alkotnak, sohasem „egyenlíthetők ki” teljes mértékben – ez az aszimmetrikus viszony megképez azonban egy „többletet” is, egy „fölösleget”, mely megteremti a bűn „feltétlen bocsánatának” is az esélyét egy olyan nyelv által, amely kiszabadít az ökonómiai körforgás logikájából. [B. Cs.]

 AZ ÖTÖDIK: Demény Péter: A tenger akárhonnan (próza) [Látó]

Ez az írás őszinte, nyílt vallomás arról, hogy milyen nehéz is hinni. A szeretet hiánya vezérlő motívumként ível át a teljes szövegen. Az Istent kereső ember útját rajzolja elénk Demény Péter, mind a szellemi térképen, mind konkrét helyek formájában. A szövegben szereplő különféle zeneszerzők, költők, festőművészek és gondolkodók hatásaiban ott mozog a vallási élmény — Rudolf Otto által is kimutatott — kettőssége: a vonzás és a taszítás, a magával ragadó és félelmetes pólusa. Az elbeszélő az örvénylő hitre vágyik, az igazi örvénylés pedig a kettősségek élmény-örvényeiből nő ki. Végül pedig Isten csak ,,elmosolyodék” az ifjúkori vétkeken. Igen, mégis haza lehet találni a szeretetbe, a hitbe. [E.D.]

 

A NEGYEDIK: Bánki Éva: Nyelvek (novella) [Kalligram]

Alapelvünk, hogy nem ajánljuk a folyóiratokban megjelenő „saját” írásainkat, vagyis nem csinálunk külön reklámot nekik (ezért hagyjuk most említetlenül főszerkesztőnk, Mohácsi Árpád nagyszerű vadonatúj Camoes-fordításait is ugyanezen lapszámból). Kivételt most szubjektív okokból teszek; ez a novella különböző okokból érintett meg mélyen. Nyelvtanárként nagyon is jól ismerem azt a helyzetet, amikor valakinek nem megy, avagy legalábbis sokkal nehezebben megy a beszélés és beszédértés, mint más szerencsésebbeknek. Bánki Éva novellájának főhőse egy ilyen fiú, aki azonban mégis Berlinbe kénytelen utazni egy munka miatt. És itt a másik mélyen szubjektív mozzanat: Berlinben magam is megtapasztaltam – ha persze nem is nyelvi okokból – egy város, egy közeg furcsa, kissé taszító idegenségét; a hidegséget, ami éppen olyan, mintha nem lenne mellettünk a kutyánk, vagy mintha nem fűtenének a lakásunkban, és legigazibb barátunknak (Nietzsche figyel a háttérben!) egy károgó varjú tűnne föl. [B. Cs.]

A HARMADIK: Vörös István: Közöttek között (esszé) [Eső]

Lenyűgöző Nemes Nagy Ágnes-blokkal „támad” a téli Eső. Az éppen száz esztendővel ezelőtt született kiváló költőnőnek a talán leghíresebb, legkanonikusabb verséhez, a Közötthöz írt több kortárs költő is egy-egy tisztelgő (de a helyét önmagában is megálló) költeményt. Hogy mégsem közülük választottam, hanem Vörös István bevezető tanulmányát (inkább esszéjét) ajánlom, annak főleg az az oka, hogy csodaszerűnek tartom Vörös írását. Lehetséges-e még valami egészen újat mondani erről a versről; van-e még egyáltalán valami, amit mások nem mondtak el sokkal részletesebben is? Nos, igen, ha egy kissé hátrébb lépünk; és Vörös éppen ezt teszi: tanulmánya nemcsak a Közöttről szól, hanem arról is, vagy mindenekelőtt arról, hogyan alakul bennünk, egyes olvasókban és olvasói közösségekben egy-egy vers megértése; hogyan lesz egy vers „először botrány, aztán klasszikus, majd tananyag, azután unalmas szavalások áldozata”, s hogyan esik ki aztán lassan az olvasott versek közül… – parádés indítása ez az esszé az induló „Nemes Nagy-évnek”. [B. Cs.]

A MÁSODIK: Fekete Anna: Harmonia Mundi (vers) [Kalligram]

Egy ősrégi párbeszédet kezd újra Fekete Anna verse; visszamegyünk egészen Szókratészig, és az ő daimónjáig. Erről a fogalomról nagyon régóta vitatkoznak nagyon sokat a filozófusok. Fekete Anna szövegében az állam, a mindenkori (politikai, gazdasági, informális) hatalom szemszögéből tekinthetünk a daimónra: ez az a része énünknek, amellyel e hatalom nem tud mit kezdeni. Merthogy nem fizet adót. És így össze is kapcsolódik a történet Jézussal, a jézusi „a császárnak, ami a császáré” mondással, melyről azonban „a legmegbízhatóbb káderek” mit sem látszanak tudni, beteljesítve autonóm lét és ökonómiai lét örök ellentétét. [B. Cs.]

 

AZ ELSŐ: Pénzes Tímea: Összeolvadni és elválni (kispróza/ prózavers?) [Tiszatáj]

Pénzes Tímea írása kontúrelmosódások története, az emberi kapcsolatokban elvesztett vagy épp megtalált önmagunk feltárása. Valami van belőlünk a másikban, valami van a másikból bennünk. Különösen intim képekben jelenik ez meg a szülő-gyermek és a szerelmi viszonyok terén. Ám mégis kell a saját tér, szükségszerű az elválás. De hogyan tanulható ez, tanulható egyáltalán? Milyen az újbóli találkozás, pótolja az elválás veszteségeit, melyik oldal győz: az összeolvadás vagy az elválás? [E.D.]

 

 

 

 

 

Klasszikus japán versek járványok idején

Amikor az egész város jajveszékelt,[1] egy hajnalkát küldött valakinek.

 

Még elillanni
sincs időm, tudom, tudom.
Hajnalkán ülő
harmattal vetekedő
világ felett kesergek!

(Muraszaki Sikibu-kötet, 52.)

Amikor az egész város jajveszékelt.

Folyton bánkódom
e bús mulandóságon,
helyette, aki
e világot, mint álmot
végig nem kísérhette.

Bús mulandóság:
míg engem a sok bánat
gyötört, egyszerre
– sásleveleknek csúcsa –
vége lett világunknak![2]

(Izumi Sikibu-kötet, 638–639.)

 

Amikor az egész város jajveszékelt, a horikavai jobb felőli miniszter egy alkonyon ezt a verset küldte Szadajori középtanácsosnak.

Bús mulandóság:
jobban érzem, mint máskor
ez alkonyaton.
Észreveszem: számolom,
hányan is távoznak el.

 

Így válaszolt.                                                              Szadajori középtanácsos

Ideje sincsen
harmatéltű testemnek
füvekre ülni:
vajon ama számokhoz
mikor adódik hozzá?

 

(Kimaradt dalok későbbi gyűjteménye, Vegyes témájú dalok harmadik kötete, 1010–1011.)

 

Fittler Áron fordításai

 

 

Muraszaki Sikibu (紫式部)

970 körül–1020 körül

A Heian-kori japán irodalom legjelentősebb művének és egyben a világ egyik első prózai elbeszélésének, a Gendzsi regényének szerzője. Udvarhölgyként Icsidzsó császár (Icsidzsó tennó [一条天皇], uralk. 986–1011) felesége, Sósi császárné (csúgú Sósi [中宮彰子], 988–1074) mellett szolgált, udvarának meghatározó alakja volt. Az ott töltött idő egy részéről, csaknem másfél év eseményeiről részletesen beszámol naplójában, a Muraszaki Sikibu-naplóban (Muraszaki Sikibu nikki, 紫式部日記). Értelmiségi családból származott, apja, Fudzsivara no Tametoki (藤原為時) egy időben a Szertartásügyi Hivatal (Sikibusó, 式部省) felső rangú tisztviselőjeként (sikibu no daisó, 式部大丞) tevékenykedett. Innen ered udvarhölgyneve: Tó Sikibu (藤式部, a „Tó” a Fudzsivara név első felének kínai olvasata, azaz jelentése: a Fudzsivara családból származó Sikibu). A Muraszaki név – naplója tanúsága szerint – a kor egyik legjelentősebb költője, Fudzsivara no Kintó (藤原公任) megjegyzése nyomán ragadt rá: egyszer gúnyosan a Gendzsi regénye egyik főhősnője, Muraszaki nevén szólította.

 

Izumi Sikibu (和泉式部)

976?–1030?

A X–XI. század fordulójának egyik legnagyobb költőnője. Udvarhölgynevének első felét első férje, a tartományi kormányzó Tacsibana no Micsiszada (橘道貞) megbízatási helye, Izumi tartomány (a mai Ószaka prefektúra déli része), második felét pedig apja, Óe no Maszamune (大江雅致) beosztása után kapta. Jól ismert Reizei császár (Reizei tennó [冷泉天皇], 950–1011) két fiával való szerelmi viszonya, az Izumi Sikibu napló (Izumi Sikibu nikki, 和泉式部日記) egyikükkel, Acumicsi herceggel (Acumicsi sinnó [敦道親王], 981–1007) való kapcsolatát mutatja be versváltásaikon keresztül. Acumicsi herceg halála után Sósi császárné szolgálatába állt udvarhölgyként. Az udvarban ismerkedett meg második férjével, Fudzsivara no Jaszumaszával (藤原保昌), akit 1020 és 1023 közötti tartományi kormányzósága idején elkísért megbízatási helyére, Tango (丹後) tartományba (a mai Kiotó prefektúra északi része a Japán-tenger partján). Versei rendkívül nagy hatást gyakoroltak a későbbi vaka-költészetre. Ezernél is több költeménye maradt fenn, amelyekből több mint kétszáz császári antológiákba is bekerült.

 

Fudzsivara no Jorimune (藤原頼宗)

993–1065

A X–XI. század fordulójának politikai vezetője, Fudzsivara no Micsinaga (藤原道長) fia. 1060-ban jobb felőli miniszterré (udaidzsin, 右大臣) léptették elő, ez volt a legmagasabb tisztsége. Korának jelentős költője. Számos költői versenyen (utaavasze, 歌合) szerepeltek vakái, néhány ilyen rendezvényen bírának is felkérték. Több mint negyven verse császári vaka-antológiákba is bekerült.

 

Fudzsivara no Szadajori (藤原定頼)

995–1045

A X–XI. század fordulójának egyik legnagyobb költője, Fudzsivara no Kintó (藤原公任) fia. Legmagasabb tisztsége helyettes középtanácsos (gon csúnagon, 権中納言) volt. A XI. század jelentős költője, emellett tehetséges kalligráfus volt, és a buddhista szútrák recitálásában is jeleskedett. Számos költői versenyen szerepeltek vakái, illetve az 1086-ban összeállított Kimaradt dalok későbbi gyűjteményétől (Gosúi vakasú, 後拾遺和歌集) kezdve több mint negyven verse került be császári vaka-antológiákba.

Borítókép: a fordító felvétele

[1] A járványra utaló eufemisztikus kifejezés a korabeli szépirodalomban.

[2] A versben szereplő aszadzsi (浅茅) nevű sásféle gyakran a mulandóságot juttatta a korabeli emberek eszébe. A „sásleveleknek csúcsa” (aszadzsi ga szue, 浅茅が末) kifejezés második fele ezen kívül ‘vég’ jelentéssel is bír, így kapcsolódik az ötödik sor mondanivalójához.

Bölcsőkilengések felnőttkorban

 

1.

anyám temperamentumát örököltem,
apám türelme, akár az UHT tej.
az indulás rezgésével
tépett szenteket rángatok magam elé –
üvöltés közben, kérem, ne zavarjanak,
hallgatás alatt maradjanak csöndben.
én anyám léptei után megyek,
apám kikövezte az utat,
és nem akarsz velem jönni,
ezt most tisztázzuk:
ha kell, átverlek, nem félek már
az átmosott szavaktól.
mielőtt megemlítenéd, hogy
ilyet bárki tud írni,
ezt is tudom, nem változtattál
a semmin sem.
nagyobb probléma, hogy a
Katonába nem tudok jegyet venni –
hiába üvöltök a város után,
pedig anyám hangját örököltem,
apámtól várost kaptam születésemre.
előadásom alatt, kérem, ne kérdezzenek,
nem készültem válaszokkal,
ahogy az életre sem készültem,
azt hittem, nézőtéren maradok örökre,
de ide sem vettem jegyet.
mennék, mert van hova, de
bársonyos a honvágy,
egy kicsit otthon ez is,
kicsit mégsem.
megszokom a testem,
amit rám adtak, mert az az otthon,
kicsit – és nagyon is.
apokrifként csorog át kabátomon
a szél, én tudom, mégsem fogadja
el senki, mert nem tudtok olvasni,
hiába aludt anyám, apám könyveken,
vérvonalas füzetembe már senki
más nem képes jellemet firkálni.

2.

sosem tudtam megszokni
a fogaimat hiába vezettek
végig rajtuk egy vasútvonalat
a fogak mellett kérjük vigyázzanak
biztonsági sávra nem futotta
elloptam
biztos cigire kellett a pénz
csak mindig jólnevelt önpusztító voltam
étkezőasztalon és porcelánon
tálaltam a félelmet
urizálás
biztos egóra kellett
egyetlen roppanás vagyok
inkább kérnék üvegbeton gerincet
lehet azon át is látnék kicsit
magamon keresztül
a látótávolság ködös
méhükben hordják a nők a
megfelelést
biztos a családnak kell
nekem csak darazsam van
átszúrok vele egy utcaképet
arcomra rajzolok egy új fogsort
gyermekem leszek örökre

3.

apa, a bunker rámomlik,
ha nem erősítünk rajta.
nézd, már giliszták hordják
a földet fejem alá.
anya, a párna szétfeslett,
míg távol voltam.
százlábú-valóság tapossa
ki a lelkem,
főzz belőle levest, anya,
úgy boldogság lesz belőle.
hol a fészek, apa?
elhordták a fecskék,
belerepültek a jövőbe,
minden szétesik lassan,
csak a hangok szürreális
közlekedése a hallójáratokban,
csak az ment meg, az elárvulástól.
belém költöznek a viharfelhők.

4.

szorosan tartom
magam mellett
halad a bőr
szegek ütik
homok dörzsöl
tengervíz nyarak
sziklaszilárd telek
otthon melege
van kutyám
rendes könyvespolcom
biciklim
ágyam
első emlékem
karácsonyi asztal
emberek nyugtatnak
ma tabletták
Elektra vagyok
sírni tanultam
sosem diplomáztam
tejfogam gyökere
belenőtt húsomba

5.

akkor éltem a legtöbbet,
mikor közöm nem volt az élethez.
akkor kezdtem menekülni előle,
mikor már rég belelógott a lábam.
a szabadsághíd sem szabad,
láncok tartják, betonoszlopok,
mert várost köt a várossal.
csak azt nem értem,
miért hívtuk ezt anyaországnak,
itt csak önállósodás van,
kiszakadok a buborékomból,
pofánbasz a kurvaélet
egyszer, kétszer,
megértettem, itt nincsen anya,
csak ország van. egy idegen.
cukrosbácsiország.
na az lehetne. vad és dübörög.
legalább itt nyíltan lehetek mérges,
hangosan lehetek köcsög,
ez hungarikum. úgyis azt mondják,
magyarnak lenni igenis jó.
ha van pofád hozzá. ha nincs, hát ennyi.
nekem nincs, szóval annyi.
„minek mentél el?”
„minek jöttél ide?”
kimegyek az útra, lecsapolom
minden frusztrációmat, a párlatot
megisszák, én kihányom.

 

(Illusztráció: John Monson: No. 12)

Hitben a szeretet, kultúrában az örökség. (Julia Kristeva: Kezdetben volt a szerelem. Pszichoanalízis és hit)

Marseilles, Öreg-kikötő… Hátizsákos fiatal turistaként barangolok a rámpán, hátizsákomra csatolt szandállal, mélyebbről árulkodóan kilógó vörösboros flaskával, cigarettát füstölögve. Szentháromság…: ha élet, akkor tejeskávé, vörösbor és camembert, ha életminőség, akkor cigi is. A csóróság adott, szerepjátékra nincs szükség. Azonnal lecsap rám egy helyi clochard: kis bort adnék-e? Cigivel ő kínál. Honnan, merre…? Saint-Tropez-ba indulok. Várnak? Neméppen. Mindegy: tapasztalni fogom…, mindenestre „illúziók nélkül soha…!”.

Az illúzió eltartott még egy ideig. Az úri yachtok kikötője ízlésfacsaró volt, a rajtuk fénylő napsütésben borozgató kövérek világa meg olyan, mint Sampé sokáig meghatározó karikatúráin. A nihilizmushoz vezető pszichoanalízis sem talált volna erőteljesebb életvilágot, mint a tengerbe hajított pezsgősüveg- és ételmaradék-szemetet. A leszálló éjben viszont a szikla tetejéről méltóan sokáig nézhettem a mediterrán tengeröböl égre viruló csillagfényeit. Aztán lassú cseppekben eleredt az eső…

»A tudással való számvetés egy olyan diszkurzusba ágyazódik, amely él az allúzió és az illúzió nyújtotta lehetőségekkel: folyamatosan kitér az „értelem” és a „dolog” közötti soha meg nem valósuló egybeesés keresése elől. A képzelet, a játék, a megmutatkozás tere ez, ahol a számvetés megújulássá, teremtéssé válhat« – írja Julia Kristeva a Kezdetben volt a szerelem. Pszichoanalízis és hit kötetében (91. oldal).[1] Mint pszichoanalitikus sokat ad az illúziókra, s mint irodalomtudós talán még többet. Számára vallásos diszkurzus és a racionalizmus kiegyezésképtelen vitájában a szenvedés, a sérülés és a bizonytalanság az, ami ki kell váltsa a megértést: „Igyekezzünk hát megérteni, mit is akarnak mondani” (5.)

És igyekszik, és mondja, és megértjük. A jelentést és a jelentőt is, az episztemológiait is, a pszichiátriait is. „Az egyedül érvényes és értelmezhető tudományos igazság hatása az értelmezés alapjául szolgáló elméleti modell helyességétől, mint a terápiás kapcsolat és párbeszéd jellemzőitől” függ. A többi már ez értelmezések értelmezésének esélye, sőt kötelezettsége is. Kristeva hol nyelvészeti fogalmakkal, hol filozófiai analógiákkal, máskor Freud-idézetekkel meg saját terápiás példákkal él, mindvégig lebilincselően és szikrázóan. „Az analízisben csakis az eleinte képzelt, ebből következően valóssá és szimbolikussá váló értelem számít, amely kettőnk, az (ön)analizáló és az analitikus közötti párbeszédben alakul ki. Egyáltalán nem fontos, hogy az, amit elmondasz, valóban megtörtént-e, hogyha az illúzióid, a hazugságaid vagy az önkívületed lehetővé teszik számomra, hogy megértsem, hogyan hatnak rám a tüneteid és a fantáziád, és hogyan működnek a kettőnk kapcsolatában” (38.). Nem kímél a fantáziák értelmezésében sem, a diszkurzusok leírásában sem, a jelentés-készlet kiterjesztésében sem: „az illúzióként felfogott analízis ebben az értelemben végeérhetetlen” (u.o.). Mindenkit, hívőt és olvasót, beteget és racionalistát is azzal vesz le a lábáról, hogy elhessenti a bűntudatot a belátás elől… „ne higgyenek vakon a rációban: bízzanak inkább az illúzió gyógyító és megvilágosító erejében. Vagyis a hitben? Nem egészen.” (39.) Hisz „a mindenható Atya vagy hiányzik nekik, vágynak rá, vagy szenvednek miatta. … (szimbolikusan) a gyerekek pszichés fejlődéséhez elengedhetetlenül szükséges folyamat egyúttal jelentős örömforrás is, hiszen így a hatalom interiorizációja révén eggyé válhatnak a legfőbb autoritással. A kereszténység minden más vallásnál nyíltabban beszél arról, hogy az apai tekintély milyen szimbolikus és testi hatást gyakorol ránk, emberekre…” (61.) Példái azonban nem állnak meg egyetlen ősforrás, a Hiszekegy, az Apostoli hitvallás vagy a Credo-jelenet illusztrációinál, sorra jönnek a protestánsok, a zsidók, a buddhisták, a sintoisták példái, miközben egyértelműsíti: „Pszichoanalitikusként én a Hiszekegyben ugyanazokat az alapvető fantáziákat vélem felfedezni, mint amelyekkel a pácienseimmel való beszélgetések során nap mint nap találkozom” (61.). De az ismerkedés fázisai, a megértés határai elvezetnek az anya-szerepek, a szűznemzés, az emberi képzeletvilág művészi szublimációinak világa (példaképpen Leonardo da Vinci élete és munkássága), a saját apa és a teremtő Atya kérdéskörei felé is, a „Fiú-létet” és a Mindenhatót összefüggésbe hozó interpretációk irányába, a feltámadás problematikája felé, a rejtett szexuális tartalmak felé is, „a makrofantáziáktól a mikrofantáziák felé haladva a pszichoanalízis felfedi a rejtett szexuális tartalmakat, amelyeket az ima látszólag figyelmen kívül hagy, de nem cenzúráz, hiszen a vágy diskurzusában, amely átalakítja tárgyát, hagyja megmutatkozni” (67.).

Kristeva elbűvöl abban való vallomásosságával, ahogyan eseteit, példáit, személyes élettényeit is sorba állítja előadása (egy 1984-es versailles-i főiskolai megnyilatkozása) szövegében: „…a Hiszekegyet, azaz az Apostoli hitvallást, a katolikus hit alapját, az egyház talpkövét vizsgálom. De mielőtt belevágnék, talán érdemes szemügyre venni a hit jelenségét nem kimondottan tudományos szempontból. Nem vagyok hívő, de hívők között nőttem fel, akik igyekeztek − igaz, nem túl nagy odaadással − átadni nekem is a hitüket, és én nem is nagyon lázadoztam ez ellen, nem ebben éltem ki a családi értékek elutasításának ödipuszi kényszerét. Kamaszkoromban lenyűgözött Dosztojevszkij regényalakjainak tragikus miszticizmusa, s az ágyam fölött trónoló Szűzanya ikonja előtt elmélkedve próbáltam eljutni az ő hitükhöz, amelyet az én világi iskolai nevelésem inkább kigúnyolt, vagy csak egyszerűen semmibe vett, mintsem harcolt volna ellene. Szerettem volna megismerni az elragadtatást, valamint az édes szenvedéssel és felfoghatatlan kegyelemmel teljes túlvilágot, amelyet a bizánci ikonokról ismertem. Nem éreztem semmi különöset, ezért azt gondoltam, hogy a hit bizonyára nagy megpróbáltatások után adatik meg, s azért nem találom a hozzá vezető utat, mert ilyenek nem értek engem. Úgyhogy sokszor elképzeltem a halált, a halálomat, de kamasz testem életereje, hogy ne mondjam gerjedelme újra és újra az elmúlás komor képe és a mindennapi valóság közé tolakodott, s végül az erotikus képzelgés mindig győzedelmeskedett a sötét gondolatokon. Később, amikor a nagy misztikusok műveit olvastam, azt gondoltam, hogy a hit − ha a végletekig lecsupaszítjuk − talán nem más, mint egy szerető és oltalmat adó instanciával való azonosuláshoz vezető, feltétlenül elsődleges érzelmi reakció. A nyugati ember, miután belátja, hogy végérvényesen és megmásíthatatlanul magára marad, elsősorban ’szemiotikai’, és nem ’szimbolikus’ eszközök segítségével kísérli meg, hogy újra elérjen a Másikhoz, vagy vele ismét összeolvadjon…” (40-41.). Kristeva a forma és az instancia, egy valós személy vagy az Isten-szeretet kérdésében is ugyanilyen közvetlen, a hit posztulátumait is aláveti „az ösztönkésztetésekből eredő zaklatottság” mélyebb elemzésének, végigmegy az indoeurópai és a védikus vallások kérdéskörein, a „hit”-be magába belefoglalt ajándék, az adakozás öröme, a hit székhelyének a szívbe áthelyezett központja és a hit vagy hitelesség kihívásainak egész kérdéskörén (40-46.), az analitikus beszéd szubjektumként felbukkanó másik csoporttagsága, a sóvárgás, a gyűlölet, „a beszéd másikjára” hangolt indulatiság skáláin is, egészen a dantei vagy sartre-i pokoliság példáiig: „a pokol – az a Többiek” (Sartre: Zárt tárgyalás, 1975). Ebben is új hangot keres és talál: a „jelentésesedés” folyamata az analitikus szótárból „a libidó mint egy tárgyra irányuló jelentéssel bíró vágy kioltódásáról” szólva „a saját narcisztikus identitásomhoz fűződő minden kapcsolatom a végletekig elhalványul” állapotáig követhetővé válik (71.)… S ebben az „eltolt” harmadik személyt a közvetlen elsővel és a közös többessel elegyíti: „Pedig be kellene látnunk, hogy narcisztikusok, vérfertőzők, mazochisták, szadisták, apagyilkosok vagyunk, ösztönösen vonzódunk a fizikai és erkölcsi értelemben tőlünk nagyon is különböző karakterekhez, mert izgatnak bennünket, és igen, eredendően agresszívak is vagyunk másokkal” (73.).

Kristeva könyve oldalanként kínálja az idézeteket, egyre-másra. Ami a példatárba átemelhető, még messze nem az egész mű, melynek a szemiotikai, nyelvészeti, történeti, hit- és szeretetviszony felé elindázó gondolatmenetei mutatják a tudomány felé közelítő, sőt tudományteremtő analitikai kontextust, a pszichiátria rangját, száz éves előzményeit, Freud vagy Jung, Szent Pál és Benveniste, Lacan és Szent Ágoston felé is belátásokkal élő rendszerteremtő perspektíváit. Mindemellett az illúziók útjának állomásain, a helyzetfelismerő kiábrándultságok megdöbbenésein túl a terapeuta szól alapvetően munkája egészéből: „Az analízis befejeződése után is vágyakozni fogok másokra és függeni fogok tőlük, de tudni fogom, miért, vagyis milyen okból és célból működöm így. Ha ismerem a vágyaimat, szabad vagyok, s egyszerre tudatában vagyok a korlátaimnak is. Ettől kezdve tudok szeretni, valamint szabadon és kizárólag a magam kockázatára képzelődni. A pszichoanalízis tehát, úgy tűnik, sokkal közelebb áll a hit megtapasztalásához, mint a hitetlenséghez (úgy is mondhatnánk, hogy nem a hiten innen, hanem a hiten túl helyezkedik el), s mindenekelőtt a keresztény hithez, amely formát adott az embert meghatározó fantáziáknak” (77.).

Nemigen szól (pedig az előttem álló kötetek között ott lapul egy 780 oldalas francia Kristeva-monográfia is – abból egész szöveggyűjteményre valót citálhatnék ide…!) a szemiotikai problematikákról, a jelölt és jelölő nyelvi rendszerezési tipológiáról, a különbségeket és sokszorozásokat jelentő jelentésességről. Ez a kötete a pszichoanalízis nevében szól, reflexiókkal a vallásra, hitre, a létezés spirituális voltának részkérdéseire fókuszálva. De megerősít kötete végén: „Az analízis ennek ellenére nem a vallás világi változata vagy valamiféle életbölcsesség, hanem sajátos terápia és etika. Az (ön)analizáló visszatalál gyerekkorához és vágyai elvesztett idejéhez, majd az analízis során átformálja azt az időt, átalakítja pszichikai ökonómiáját, a feldolgozásra és a szublimációra, tehát a megértésre és a játékra való képessége pedig megnövekszik /…/ képes lesz játszani, gyerekként viselkedni. Spinoza azt írja, hogy az örömtől, a megismerés legfelső fokától, sőt talán azon túli tapasztalatától meg kell fosztanom magam ahhoz, hogy megsejthessem a forrását máshol, másoknál, a másikban. Az öröm tehát nem lenne más, mint az illúzióvesztés illúziója?” (83.). S válasza, mely nem kíván egyértelműségekkel élni, a nyelvi megoldás szubjektivitása: a pszichoanalitikus „a nyelvre bízza magát, hiszen ebben teljesedik ki az emberi lét szubjektivációja és objektivációja; ezt a nyelvben való létezést pedig sejtésünk szerint a megmutatkozás, a megszilárdítás és a gyarapítás jellemzi, ahogy magát az emberi életet is” (90.).

Nem lehet „lezárni”. Kristeva lenyűgöző soraiban újra és újra él a terápiás célként megfogalmazottakkal: „A másik emberi méltóságát csak az képes tisztelni, aki le tud mondani a dolgok uralásának vágyáról, félelmeit nem azzal akarja orvosolni, hogy mindent irányítani akar…” hisz „maga az élet az emberi létezés legvégső célja és értéke” (92-93.). Előadása a válságosnak tűnő nyolcvanas évek közepén hangzott el. Vajon mit mondana ma a dolgok uralásának vágyáról, az emberi létezés legvégső értékéről…?

Az illúziók, mint hitben az örökség, kultúrában a szeretet átélik az elmúlások korát is. „Soha illúziók nélkül”…? Saint-Tropez csak annyira kicsi, hogy öt perce a kikötőtől egy udvarház csűrjében príma esővédett nyughelyre találtam, s a mosolygó hajnallal a napsütés is visszatért. A legelső kávézóban már csak az újabb illúziókra maradt idő. Nem volt szó a hatalom akarásáról, az (ön)analizáló emlékezetről, a konstantinápolyi zsinat Credo-felfogásáról, de még a szerelem kezdetben volt mivoltáról sem – csak a szeretet és megértés café-crème változatáról. Később aztán már a könyvesbolt is nyitott…

[1] Napkút, Budapest, 2012., 96 oldal. Fordította Tóth Réka és Kun János Róbert.

TÁNCTEREM; FELHŐKARCOK; PORCELÁNMADÁR

 

TÁNCTEREM

testbe törik a lélek
lábujjhegyen elbírom magam
zongoraszó veti rám árnyjátékát
a vízszintes függőlegesbe fordul
örök fehéret bámul a tükör
isten angyala vergődik a függönyök között
én is szárny vagyok: repülök, földre esem
az egyetlen út innen kifelé vezet
véget ér a harc
győztem s belehalok

 

FELHŐKARCOK

eső szele jön
szürke dunnát eresztett
az ég a tájra

összeköt az ég
napsütést és zivatart –
színátmenetes

piroslik az ég
befesti a felhőket
dombtetők felett

szemeim előtt
gomolygó felhőtömeg
elúszó festmény

tavaszi zápor
szomjas virágok nélkül
permetezhet-e?

 

PORCELÁNMADÁR

(Illusztráció: Meghan Howland)

BORCSA, A MŰKÖSZÖRŰS

A hírneves főszerkesztő elégedetten feszített a vadonatúj fotelben. Szemével újra meg újra végigcirógatta az elegáns íróasztalt, a süppedő szőnyeget és azt a két, ugyancsak új csendéletet, amit a lap fennállásának huszonötödik évfordulójára kapott.

– Borcsa Aurel – jelentette be a csinos, platinaszőke titkárnő. – Bukarestből…

– Engedje be!

– Tiszteletem!

Harsányi szórakozottan mutatott az öblös karosszékre.

– Miben állhatok a szolgálatára?

– Szeretnék a domnuval egy bizniszt kötni – bökte ki a látogató torkát köszörülve.

– Kivel?

– A redaktor úrral. Úgy hallottam, errefelé jó ke… kelet…

– Keletje?

– Igen, azt hiszem, így mondják. Néha hibásan beszélek – magyarázta bosszúsan –, azért remélem, megértjük egymást. Szóval keletje van a disszidens interjúknak, ezért elhatároztam, én is adok egyet – kereste a szavakat a  messziről jött ifjú. – A domnu megírja, és fizet érte egy jelképes summát. BORCSA, A MŰKÖSZÖRŰS bővebben…

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info