A homály szürke gomolyag; Vérvörös hegeimen

 

A homály szürke gomolyag

A homály szürke gomolyag
szemünkből lógnak fonalai
kemény, törődő szellő oldozgat
az istenek dörgő facsontjai
trapézokról lógnak

A homokra tépett levegőben
húsokra éhes keszkenő
sarló élesen lobogva
csípőt riszál a lágy szellő
forog a kés, csak forog
duzzadt patak a levegő

 

Vérvörös hegeimen

Vérvörös hegeimen
virágos szerpentin
barna szeszború
csorog fényszirmain

Felszakadt bőrszövet
rumláva patakok
Szentleplekre fröcskölt
szennyleves bánatok

Azúros vízesés hálóját olvasom
sorai zárt ajkak
vákuumos szóhalom

 

(Illusztráció: A view from the air of the Suwannee River delta)

Ligia Keșișian: Breakfast in another bed

minden nap a reggelinél

szétszerelek egy-egy nélkülözhetetlen tárgyat

és elrejtem egy csak általam ismert helyre

a szorongás akkora mint egy tömött lúd mája

 

 

 

 
  

minden

 

szétzúzódhat egy tigris gyomrában

és egy másik valóságban újra felbukkanhat

(nem is tudtam hogy kereslek)

és hogy mennyit változtam ez alatt a 7 év alatt

senki nem tudná megmondani

fald fel rejtsd el a szilánkokat légy férfi

(amikor a kezét a lábam közé tette

olyan volt mintha meg akarná tudni hogy mi vagyok

kislány vagy kisfiú)

 

ebben a házban

 

 

 

 

 

 

 

 

  aludtam

2.660 éjszakát megöltem 37 pókot

és egyedül cseréltem ki minden égőt

a fejem formája ott marad rögzítve

a párna memóriájában

 

mi a memory stickeken maradunk  
 (a szemed láttára öregedtem) 
meg DVD-ken amiket már egy laptop sem tud leolvasni

hogy is működnek az emberek vál(aszt)ásai

  
 (még láthatsz a vékonyodó bőrön át) 
mindent megtalálunk amire csak szükségünk van

 

  
a babaházban műanyag gyümölcsök

viasszal odaragasztva a színes asztalkákhoz

felelőtlen figyelmetlen kislány vagy

 

  
 durva zene

 

minden fenséges és használhatatlan

így megy ez, most már tudod

hajnali 3 óra van

 

 
  és már senki sem akarja hogy lássák

 

András Orsolya fordítása

jason vorhees a tó partján

 

a tó partján ülök, és arra gondolok, hogy mi mehetne még csodaszámba, ami velem megtörténhet. talán, ha gyógyulttá forrna minden seb az arcomon, ha eldobhatnám a maszkom és a bozótvágóm, majd olasz márkájú angyalluxus szárnyaim nőnének, és felemelkednék a dunántúlra, a gazdaság és menedzsment hepehupás, vagy az elte jog lankás vidékeire, hogy én is indexet lapozgathassak mosolygós nosztalgiával, hosszú évek távlatából. azt hiszem, ezt csak valaki más akarja bennem. az én csodám ott van más maszkja mögött, hosszú göndör hajszálak korpáiban, simogató, rózsaszín nyelű bozótvágóban, tóba fullasztó, mégis pusztán egy sóhajtásnyi ölelésben. benne a szemtől szemben én, aki vagyok, a tiszta tükör kromoszómás kacsintása: a betlehemi jászol maga volna.

 

(Illusztráció: Neil Simone: Daydream)

Haladék (Káró és Emi és –)

A kiragadott szurdokot borító szamártövis és babérkelepce pusztulásra képtelen, vagy megelevenedni. Fölnyúló hézagokat, barlangot alátámasztó árnyék, sziklák zúgolódnak, mész szitál. Hegyaljába hosszan, sápadtan derengő házak közé, hibátlan cikkcakknak ellenállva visz az út. Sötétből kimért lépteikért imbolygó alakok sűrűsödnek.
Ledobja hátizsákját, térképét, kiengedi a vizet, kulacsát hidegbe nyomja, iszik, feje tetejére, tarkójára is önt.
Vártalak, mondja neki a kút mellett gubbasztó. Kalapos, ölében sétabot, könyékig hajtott ingből motoz; hogy nem vette észre. Ennyi ránc a világon nincs: kanyargók, szelik, kerülik egymást, összerándulnak és szétfutnak, amint Káró felé fordul, újak tünedeznek elő, szeme fehér foltjainak biztosítva menedéket. Feltápászkodik, a fiú nem mozdul. Semmi szín alatt nem érne hozzá; ki tudja, meddig tart egy labirintus.

El kellene mondanom neked valamit, fiam.

Ez év szeptember másodikán lesz, hogy harmadik napja úton vagyunk. Balszerencsék sorozatától sújtott vállalkozás. Persze, jobban belegondolva semmi köze ehhez a szerencsének, de vállalkozásnak is csak megszorításokkal tartható, amennyiben tervszerűen rejtegeti indokát: szökésemet.

Már az indulásra nem várt, metsző hideg érkezett, elszántságomat rögtön próbára téve. Sosem látott kabátban vacogtam, elfelejtődött, rég beforrt helyek sebesedtek tapintatlanul újjá. Fájt mozdulni. Segítségemre siető fiúcska vezetett föl a rámpán. Nem véletlen, könyökléshez szokott, dér borzolta korlátot markolok, míg az öböl karjaiból kivergődünk. Se csérek, se dankák rikoltozása, csak szűnni nem akaró moraj. Óriás felhőbábokat cibálnak, kiabál fülembe a fiú; különösebb erőlködés nélkül kezdek okádni. A legénység mindent megtesz, ami az adott körülmények között bármelyik nem akármilyen legénységtől elvárható, azaz egy emberként lóg, rohan, mászik, csomókat old és köt, vitorlát ereszt, húz, kapitányi parancsnak megfelelően, dél-délkeleti irányt tart, nem tudom biztosan, ahogy hangjukat, lábuk dobogását is elkapkodja a szél. Az sem világos, meddig állok mozdulatlanul, percekig, órákig.
Akárha évszakokon kelnénk át, forró párafüggönybe gabalyodunk. A motor hörögve leáll. Se a lötty, amelyet segítőm hord rendületlenül, se a víz nem marad bennem. Kiterülök a fedélzeten, fejem alá gyűröm kabátom; milyen gyenge is vagyok. Mellettem dohányoznak, kortyolnak, falatoznak, beszélgetnek. Nincs köztük olyan, aki ne hallott volna régi, elátkozott utazásokon elhagyott, mindenfelé keringő történetekből. Lengedező foszlányok. A suttogás, ha nem elég hangos a hajó, megkörnyékez, van, akit őrületbe kerget. Elalszom, semmit se hallhatok.

Reggelre eltűnik a fiú. Tűvé teszik utána a bárkát, hiába. Az egymást követő őrszemek égre-földre esküdöznek, hogy nem láttak senkit. Továbbra se mozdulunk, árnyékokba húzódva fekszünk, kimerülő beszámolóktól tehetetlenül. Túlontúl rezzenéstelen tengerrel van dolgunk, mondják. Mindössze a második nap, hiányzó célozgatások; ilyen feltételek mellett vádaskodásokat követő dulakodáshoz és vérontáshoz hetekre volna szükség. Hogy itt mégsem egy fiúról vagy tengerről lehet szó, éjjelre kiderül. Mozgolódás támad. Az árbocrúd! ordítják. Nyikorgás, érzem, hátam mögül csavarodik, pont, mint faragóból a ceruza. Aztán, egyszerre nincs sehol. Széthullást ölelő csönd, képtelenségről árulkodó. Biztosra veszem, a fiú szólít: elhallgattad, amire utasítva lettél. Amennyire csak tőlem telik, a hang után kapok: semmit. Pallók csúsznak szét lábaim alól, mondhatni, szabályosan, felesleges kalimpálásokat mellőzve süllyedek. Történjék bármi is néhányunkkal közben, szokatlan így sikítozni. Pedig megnyugtatóan hideg a víz, hirtelen nincs más, lehetőség szerint ebbe kapaszkodom, mielőtt végérvényesen elnyel.

Mit hord itt össze, öreg? hüledezik Káró. Hiszen augusztus van.

Éppen ez az.

Mit akar ezzel mondani?

Mindezen dolgok miattad vannak. Meglepő gyorsasággal és erővel vág Káró vállára, aki megtántorodik a fájdalomtól. Újabb csapás, fejre mért. A fiú ügyetlenül hárít. Elszálló bot, kopog egy sort, kanálisba szédül.

Hát ezért nem szerepel, szuszogja a támadó, ahogy földre huppan.

Káró fölkapja cókmókját, ásító sikátorba fut.

Azt üzenik, kiabál az öreg utána, de már nem hallja, mit.

(Illusztráció: Sea Storm Thundering – Community Artists Group )

Lawrence Ferlinghetti: Kicsi fiú (részlet)

Az ország bal oldalának egzisztenciális kávézójából nézve hogy a valóság elhalad mellettem vadul izzó szemekkel koponyámba vésve a hangzás és a düh meséjét jelezve mindent ami Mahler Hatodik szimfóniájával összefügg és világunk elvész a legutóbbi mozdulatban még a teremtés utolsó dübörgő összecsapása előtt egy utolsó ziháló lélegzet és a görögöktől eredeztetett civilizációnk lefolyik a latrinába És mi lenne ha végre leltárba vennénk hogy mi maradt a kapitalizmus szaros palacsintája után Hiszen ideje lenne ha már ma már oly príma a klíma hogy megpróbáljunk értelmet vagy érdemet szerezni kicsiny életünknek a Földön ami mi más lenne ha nem egy ostoba színjáték szembeköpősdi hókuszpókusz bohóc pojáca csacsiskodása holdon átlibbenő maszkos figurákkal akár egy Chagall képen? Oly meztelen pottyanunk az anyaméhből ebbe a világba oly magányosan és sorsunkra vakon nem tudva hová haladunk merre barangolunk sem azt hogy mit teszünk majd Világra jövünk kijelölt sors nélkül leszámítva azt ami bizonyos tehát hogy bizonyos tagjainkat bizonyos formákba illesztjük igen csak visszatesszük tagjainkat a tégelybe és kevergetjük hogy tovább főjön a pörkölt a nap kályháján
MINT az a tégely amelyet diákként én melengettem két szobás barlangomban Párizsban a Rue de Vaugirald 89-ben a Montparnasson ahol a falra festettem Edgar Allan Poe pár sorát jácintfürtü dalos najád, márvány-arc, örök-otthoni, hazahív[1] és ez volt az első saját helyem és nem bántam hogy csak egy lyuk volt 29 dollárért havonta vagy egy év lett volna? közös wc félúton az első emeletre a csigalépcsőn és lábnyomok voltak a betonban ahol guggoltam és miközben húztam az öblítő láncát már ugrottam is ki a lépcsőre mielőtt a víz elöntötte a padlót És szobámnak egyetlen kis ablaka volt mint egy rés a Bastille falán egy kőudvarra nézett és egyetlen hidegvizes csap volt egy ősrégi barna kőbe vájva talán a középkorból maradt ezen a helyen és ott találkoztam magammal mintha csak egyfajta idegen lennék aki épp belépett a nyugodt utcáról magányos utazó társaságot adó najád nélkül ó mily romantikus illúzió volt az egész és én nagyon szerettem Minden nap kiléptem Párizs utcáira éhesen a rakpartok mentén egyfajta őrült költőnek vagy művésznek érezvén magam és én voltam Apollinaire és én voltam Rimbaud és én voltam Baudelaire és mind az összes átkozott a lét dühétől őrült költő gallérom felhajtva a rakpartok körül tomboló őszi szélben és tomboltam én is a törékeny barna levelek között (métely-emésztette sokaság) ahogy a tél közelített
ABBA a generációba születtem amely a második világháború alatt lett nagykorú és harcolt is benne A legnagyobb nemzedék így hívták így emlékeznek ránk A saját új világát alkotó emlékezet egy homokóra Megfordítod és a múlt homokszemei lefolynak rajta random mixelve a régebbi idők darabkáit az újabbakkal És ez Tente-baba-tente végig és megint és ismét Igen a legnagyobb nemzedék felnőttkorú lett és eljött a teljes szabadság Ez volt a fiatalság életöröme az élet igazi nehézségei előtt Szabadok voltunk hogy szabad szellemek vagy rabszolgák legyünk angyalok vagy démonok konformisták vagy lázadók
És én sosem voltam lázadó igazán sem akkor se most de 1919-ben születve tagja voltam a

 

 

 

 

háborús generációnak jó időben csatlakoztam a haditengerészethez épp Pearl Harbor előtt Igen a legnagyobb generáció valóban megszületett 1941 december 7-én ahogy azt mondták nekünk megszülettünk hogy a világot biztonságossá tegyük és hogy elhozzuk a demokráciát HA-HA De akkoriban ez nem egy cinikus szlogen volt mi tényleg hittünk benne hittünk abban hogy a Jó Háborút vívjuk egy Amerikáért amely reménnyel és nyájas optimizmussal van tele ahol a szélesre tárt föld még nem lett adásvétel tárgya és a vadnyugati határvidék még mindig teli van szabados ígéretekkel ahol a boldogságra törekvés nem volt taposómalom hogy összegyűjtsük a világ összes pénzét Igen és 1945-ben amikor véget ért a háború úgy tűnt hogy az egész kontinens nyugat felé hajlott és férfiak és nők seregei kiket megfosztott gyökereitől a háború nyugatnak indultak és a hívás még mindig ugyanaz volt „Nyugatra, fiatal” ahogy milliók figyeltek a vak szirén hívására korlátlanul egy új korban amelyben Amerika és az amerikaiak győzedelmeskedtek ennélfogva sokan hitték hogy az élet olyan jó ezekben az államokban hogy senkinek se jut eszébe lázadni semmi ellen ami ma képtelenségnek tűnik mert amikor megkérdeztem egy balos rádióst hogy el tud-e képzelni egy olyan kort ebben az országban ahol többé nem kell másként gondolkodónak lenni? válasz helyett csak egy bölcs mosolyt kaptam
SZÓVAL hová tartunk innen mi a nemzettek legnagyobbika és miben áll a mi nagyságunk ma? És vajon mindnyájunkat megemésztett-e a mindenevő fogyasztói társadalom és a mi televízió dominálta olykor nagyipari fasizmusra emlékeztető hadipari zavarunk? És ördög vigye a hátsó részét a világnak még akkor is ha Az Emberek még mindig nem vesztették el reményüket még ha el is vesztettük Jack Kerouac-ot Mexikóból visszatérve kiábrándultan vagy kijózanodva Az út végén egy elveszett szív és az összes szociológus azt állítja hogy története az amerikai ártatlanság vége volt

 

 

 

(Kabai Csaba fordítása)

 

(Lawrence Ferlinghetti: Little Boy, Faber&Faber, 2019, p. 15-18.)

[1] Tandori Dezső fordításának felhasználásával

 

 

Az idén száz éves Lawrence Ferlinghetti földi létének centenáriumát megünneplendő egy „önéletrajzi” „regényt” jelentetett meg. Az idézőjelek azért indokoltak, mert a könyv nem önéletrajz, és nem is regény. Persze mit is várnánk a beat nemzedék legkevésbé beat, de nem kevésbé felforgató alakjától? A körülbelül 180 oldalas szöveg első 15 lapja tekinthető mindössze önéletrajzi jellegű írásnak, melyben összefoglalja a gyermekkor hányattatásait nevelőszülőtől nevelőszülőig, a kamaszkor kicsapongásait és az egyetemi éveket. Majd az írás átvált egy féléber tudatfolyammá, az addig viszonylag következetes központozás oldalakra eltűnik, majd esetlegessé válik, hogy aztán ismét eltűnjön teljesen. A beszélő hangja egészen hasonlatossá lesz a Her (Egyes szám negyedik személy) című regényben megszokott hanghoz, többször önidézet formájában is visszautal a lassan hatvan éve megjelent korábbi művére, sőt, néha az az érzésünk támad, hogy az abból kihagyott szövegekből is válogat. Ebben a tudatfolyam jellegű részben a nagy pályatársakról elejtett pletykák szolgálhatnak önéletrajzi jellegű elemként. Például az, ahogy Sartre-val történt találkozását írja le: lelkes diákként Párizs utcáin kóborolva megpillantotta a házaspárt, Sartre-t és Simone de Beauvoir-t, követte őket egy kávéházba, és kéretlenül hozzájuk telepedett, beszélni kezdett, egészen addig, amíg Sartre egyszerűen ki nem dobatta. De Ginsbergről, Kerouac-ról is többször ír, csakúgy, mint Eliotról, akit egy helyen Tea Ass Eliotnak nevez.
A pályatársak emlékezete mellett a társadalmi, politikai üzenet is nagyon hangsúlyos a szövegben. Ferlinghetti többször kimutatja elégedetlenségét a világ dolgainak irányát illetően, említve például a gyűlölet politikájának terjedő rettenetét, vagy a klímakatasztrófa fenyegetését.
A szöveg, amely inkább tűnik egy hosszú versnek, mint regénynek, a már említett sajátosságok, a központozás esetlegessége, a nyelvtani szabályok lezser kezelése (vagy egy jó szerkesztő hiánya?), és a tudatfolyam térbeli-időbeli csapongása miatt, igencsak fárasztó olvasmány. És ez nem csak egy idegen anyanyelvű olvasó nyelvi akadályokból eredő problémája, hanem a könyv angol nyelvű fogadtatásának is konszenzusos megállapítása.

(Kabai Csaba)

 

 

 

 

megsemmisítés; jó ember volt

 

megsemmisítés

Thomas Bernhard nyomán

az egyszerűek
nem olyan egyszerűek
a bonyolultak
nem olyan bonyolultak

én nem vagyok olyan
amilyenek ők
ők sem olyanok
amilyen én vagyok

én nem vagyok
ők olyanok mint én
én olyan vagyok
amilyenek ők

ők nincsenek
én olyan vagyok
amilyenek ők
ők olyanok mint én

sem én nem vagyok
sem ők nincsenek
olyan vagyok mint ők
ők olyanok amilyen én

 

jó ember volt

Thomas Bernhard nyomán

jó ember volt
pedig milyen jó ember volt
az uram
nagyon jó ember

ismételgette

aztán kinézett az ablakon
ahol kiugrott
az a jóember
és megigazította a haját

 

(Illusztráció: Bridget Bate Tichenor: Reviven suenos)

Irodalmi és Társadalmi Portál