EGY MENEKÜLŐZSÁK UTOLSÓ VALLOMÁSA

 

– Nekem ne mondja senki, hogy én nem készültem. Ez már az? Mert én mindig is erre vártam, ha lehet ezt mondani, teljes menetfelszerelésként, a szoba sarkában. Felkészítettek. Hát, most itt vagyunk, vagy leszünk, én már nem is tudom, de készen állok. Túlélő vagyok. Pontosabban leszek, mert még nem csináltam semmit. Nem is tudok mit csinálni, inkább úgy mondom, még nem voltam senki hasznára. Nézd, nézd csak, én tudtam igazán, vagy nem is tudtam, de mindig is éreztem, készültem rá, hogy kelleni fogok, azt hiszem. Egyedül gázmaszk nincs a zsebemben, csak orvosi. Jó, fegyverem sincs, ez nem Amerika. Ez még az első pálya, a játék eleje, csak egy késem van. Hát, így, igen, ennyire lyukas a vászon rajtam, szétment már most, majdnem kiesik a kés alul. Még el sem kezdődött semmi, és már kikoptam. Készpénz, útlevél az elülső, legkisebb zsebben, ha kell. Most mit mondanak? Valaki vegye hangosabbra. Valaki halkítsa le. Én már nem hallgatom. Később meghallgatom. Muszáj hallgatni! Nem muszáj hallgatni, de majd még tájékozódom. Ott amúgy a fém cigarettásdobozban, két csomag rágó és egy menzáról évekkel ezelőtt bennem maradt, bontatlan cukortasak mellett egész rendes adag fájdalomcsillapítóm van. Az mindig kell, ebben az egyben biztos vagyok, bármit mondanak. Odaadjam? Adok belőle most is, ha akarod. Csak akkor pótold vissza. Telefontöltő, külső akkumulátorok, ragtapasz, kötszer, zsebkendő, szemüvegtörlő. Nem sok ez? Csak kézfertőtlenítő kell. Lehet. Igen. Bár, lehet, hogy nem. De az is lehet, hogy igen. Bármi lehet. A középső nagy zsebben hálózsák, pléd, két kulacs, az egyik katonai, és egy teli alumínium flaska. Vegyes gyümölcsfertőtlenítés. Na, ez már tényleg nem kérdés. Vagy szilva. Vagyis igen, a szilva is, meg a vegyes is elfogyott, ki lett véve, akkor mi az, ami még maradt, az lesz az, az a fél üveg meggy. Konzerv is volt bennem, de már elfogyott. A kamrából hoznak még babot, ezt most már nem eszik meg. Vagy, ha megeszik, akkor még vesznek újra. Ez már az? Mert mondanak mindent, nemcsak itthon, kint is, és nem tudom, hogy ez már az-e. Hát, hogy kellek vagy nem. Igen? Ezek szerint nem. Szóval igen. Azt az öngyújtót hagyd, nem ég, tedd ide, kell a fém a belső zsebembe. Ha mégis szíven lőnek, akkor ezt fogja eltalálni a golyó, és túlélem. Nem láttad azt a filmet? Még egész kiskoromban láttam, éppen csak leraktak a képernyő elé. Nincs is ilyen film, vagy talán van, vagy az is lehet, hogy nincsen. Mindig ilyen nagy túlélős műsorokat néztem. Vagy sose volt, de az is lehet, hogy igen. Ez már az? Most végül is akkor mi lesz?

Karantén kakas fél krajcárja – Agapé

Reggel nem az ébresztőóra hangját hallja meg a lélek elsőnek, hanem a korszellem rágódását, csengését-bongását, kukorékolását a benső csengettyűi, kabócái és dróthálói között. Mi van, ha? Hát mi lenne? A lét permanens a láthatókon túl. Nem ebben hittünk eddig? Hát akkor mire fel ez a pánik? Utána persze sikerül lecsendesíteni, elnémítani a pszichét. S nem járunk erőnket meghaladó dolgok után. (131. zsoltár)

Nehéz Isten gondolatait kitalálni. Rátapintani, mit akarhat. Pedig az Ő lehelete tett élővé mindent, amiben lélek s szellem van. Ezért ismer jobban bennünket, mint mi magunk. S amit kérünk Istentől, megkapjuk Jézus áldozata miatt, csak egy feltétellel, hogy higgyük is el, megkapjuk. (Máté 21. 22.)

Nem akarom, hogy az algoritmus (Algo-Rítus) ismerjen ki, aki az adatszuverenitásom le akarja nyúlni a net-en, inkább az Úr magyarázata kell, hogy mi történik most bennem.  Közelebb van hozzám, mint az énem. Ő alkotott.

Nem a mi birtokunkban van a nyelv, amit beszélünk. S a gyönyörű lombozat, ami beborítja a kertünkben a fát se tekinthető a tulajdonunknak, még akkor sem, ha megvettük a földet, amiben a gyökerei vannak. (Nádas Péter gondolata).

S valóban, csak vendégek vagyunk a létezés érdekeltség-horizontjának regiszterei között. Használjuk a kölcsönvett tapasztalatokat. Sok hasznos sztereotípiát, tradíciót. A klisék oly sokszor megmentették az előadásaimat. Amikor leblokkoltam, ott voltak kéznél, mellettem, csak utánuk kellett nyúlni. Mindvégig úton vagyunk a megértés felé.1

A nyelv, mint lefagyasztott tudás, itt van.2 Nem távozott közülünk. De kiolvasztható, beépíthető, ha van erudíciónk és erőnk a tettek újraírásához. Az alkotó cselekedet elérése a beszéd kapuján át történik. Még idegen számunkra az is, ami mi magunk vagyunk. A felejtésen átmentve, él tovább egy megkezdett gondolatként, a másik individuum tudatában. Újratölti az ész a szó töltényeit. A puskapor az invenció. Az Isten által beültetett, teremtett géniusz.

(Vers akart lenni.)

 

1Gadamer égi sztereotípiája (régi)
 2Kulcsár Szabó Ernő kifejezései

Szabad szemmel (Polgár Anikó: Paleocsontevés)

Furcsa azzal dicsérni a gyerekverseket, hogy nemcsak mulatságosak, hanem „okosak” és elgondolkodtatóak, hogy képesek a felnőtt világot, a társadalmat, a minket körülvevő technikai univerzumot, a biológiai sokféleséget felszabadítóan új szemszögből bemutatni.
Hogy lehet papírból internetet csinálni? Hogy lehet lassan vagy gyorsan aludni? Miképp lehet vérré, hóvá, csonttá válni?
A Dunaszerdahelyen élő költőnő és tudós, Polgár Anikó jambikus lüktetésű szabadversei nem a gyerekkor „ártatlan báját” hangsúlyozzák. Persze bájos, ahogy egy gyerek megpróbálja maga körül dekonstruálni a világot.
De hogyan teszi? Mi alapján? Itt válik a dolog igazán izgalmassá. Miből indul ki? Hogy gondolkodik? És talán ez Polgár Anikó verseskötetének egyik legfontosabb kérdése.
A gyermeki világteremtés egyik alapja a nyelv. A lánglovag-gyerekek éjszaka sem hűlnek ki, velük lehet fűteni a lakást, megspórolni a villany- és a gázszámlát, a fényüknél éjszaka még olvasgathatnak is a szüleik. Alighogy lehunyja a szemét a gyorsalvó, máris jó reggelt kíván, hiszen gyorsan eltelt az éjszaka, ő kialudta magát. Ha Istent nem láthatjuk szabad szemmel, semmi gond nincs, megnézzük majd mikroszkóppal.
Mi, felnőttek nem fogalmazunk elég körültekintően, és elárasztjuk a gyerekeinket ostoba szentenciákkal. Aki sokat alszik és sok tejet iszik, az megnő – ebből viszont az következik, hogy aki keveset alszik és iszik, az visszamegy a bölcsődébe, pólyás baba lesz, és kezdheti az életét elölről. Mert halál vagy végérvényesség ebben a gyermeki világban nincs, és az idő is egészen másképp, játékosan tagolódik.  A szendvicsünkben vagy a vasárnapi ebédben dinócsontokat találhatunk, mert a névadással és a játékkal könnyen áthidalhatjuk a minket a dinóktól elválasztó évmilliókat.
De a gyerek és a felnőtt közötti határokat is. Már tudjuk, milyen is az, ha én fecske lennék… Ám mi történne, ha anyukám lenne a fecske?  Ha sárból vagy hóból lenne? Ha egyszercsak vízzé vagy jégkunyhóvá válna?

A szellemes, meghökkentő, abszurd módon zseniális verseket olvasgatva eltöprenghetünk azon, ez a gyerekvers-kötet vajon a gyerekeknek vagy a gyerekekről szól? Nem abban az értelemben, ahogy gyerekszájról beszélünk, mikor is a gyerek éles szemmel veszi észre a felnőtt társadalom hibáit, fogyatékosságait, mikor is a költő (a gyermek, az elképzelt gyermeki ártatlanság maszkja mögül) meginti vagy kritizálja a többi felnőttet. Ezek a versek nem intenek meg senkit. Nem lepleznek le. Egy párhuzamos univerzumot mutatnak be, ahol a szavakba vetett bizalom egy egészen más, de logikus, a maga módján működő valóságot teremt. Ennek a világnak a sajátos működőképessége bizonytalanít(hat) el bennünket, hogy a mi világunk nem egy alternatív valóság-e.
Én nehezen tudom elképzelni, hogy ezt a kötetet, nem a felnőttek, hanem a gyerekek élvezik a legjobban.
Gyenes Gábor szellemes és mulatságos rajzai közül épp az „ősemberes rajz” került a kötet címlapjára. Ez azt sugallja, hogy a kötetben bemutatott gyerekek (Kornél és Flóra) vagy egyáltalán a gyerekek valami ősi, egyszerű, Frédi és Béni-sen primitív világlátás képviselői, és most majd megnevettetik az együgyűségükkel a felnőtteket. Nevetni nevetünk, de Polgár Anikó kötetében valódi együgyűségről szó sincs. A gyerek tulajdonképpen doktrénerebb, mint a felnőtt: képtelen elfogadni, hogy a szavak nem automatikusan vonatkoznak a valóságra, a világ nem teljes mértékben a nyelv, az emberi beszéd leképeződése. Hogy a nyelv nem ruház fel varázserővel. Hogy nem lehetek mindaz, amit képes vagyok elképzelni vagy kimondani.
De vajon csak a gyerekek hajlamosak efféle „tévedésekre”?
Ajánljuk mindazoknak ezt a különleges verseskötetet, akik nemcsak a saját előfeltevéseik és tapasztalataik között szeretik jól érezni magukat.

 

Polgár Anikó: Paleocsontevés.
Anser Társaság. Hetény. 2019.

 

Albi

 

Kb. két éves korában vette magához a nagyanyám. Csellel, erőszakkal? Őszintén szólva erről semmi bizonyosat nem tudok. A lényeg az, hogy a bátyám korán Petrozsényba, egy füstös kis bányászvárosba került, s ezzel kiszakadt egyrészt apám, másrészt a falu „karmaiból”, amit a najma (nagyanyám) jócskán lebecsült.

– Majd én gondoskodok a gyerekről – hajtogatta kevélyen. – Az én unokámból nem lesz sem paraszt, sem bolând1, mint Nagy János.

Mármint az édesapánk. Anyám szófogadó volt, ráhagyta, vagy egyszerűen ő is úgy vélte, egy városban Albika is többet lát, tanul, tapasztal. Itt van mozi, színház. Igaz, hogy román, de legalább románul is megtanul. Bizonyára szép ruhákba járatják, s még, miért ne, fräuleint is vesznek melléje.

Albi bővebben…

Irodalom

Az elbeszélés egy buszvezetőről szólt, aki a járvány idején is nap, mint nap szolgálatot teljesít. Nem állhat le a tömegközlekedés, az maga lenne a vereség, nyílt beismerése annak, hogy feladtuk. Ahogy azonban mind kevesebben utaznak, a buszsofőr egyre értelmetlenebbnek látja a munkáját. Mire az utolsó utasok is elfogynak, s ő egyedül ingázik üres buszával a végállomások között, megérlelődik benne az elhatározás: sorra megáll az üres megállókban, hogy felvegye a nemlétező utasokat. Nem teheti meg, hogy csak úgy továbbhajt. Hátha valahol várja valaki.
Az író még egyszer átolvasta a szöveget, kijavított néhány elütést, itt-ott sutára sikeredett mondatokat tett rendbe, szavakat, kifejezéseket változtatott meg. Végül újra átfutotta az írást, és becsukta a fájlt. A képernyőről Manhattan éjszakai fényben úszó felhőkarcoló-erdeje világította be a szoba sötétjét. Szeretett volna egy nap eljutni még New Yorkba. Éjfél múlt, az ő órája, nem sokkal a farkasoké előtt.
A nappal ellenben, mióta elbocsájtották a munkahelyéről, számára délben kezdődött, és csigalassúsággal vánszorgott vacsoráig az önként vállalt karanténban. (Minek is ment volna a kihalt városba!) Ismét eszébe jutott a buszvezető története, aki azonban nem törődött a járvánnyal, még szájmaszkot sem viselt. (Ugyan minek!) Nem küldték el a cégtől, vitte haza a fizetését, legalább ennyi előnye volt annak, hogy a tömegközlekedés ilyen körülmények között sem állt le. Meg az, hogy nem kellett a sok köcsög úrvezető miatt idegeskednie. Egyébként naphosszat ugyanaz az unalmas meló, fel-alá, akár tömve a busz, akár üres. Tőle az egész emberiség kipusztulhatott volna.
Az egyik történet magasztos vagy megható, ki hogyan olvassa. Bizakodással tölt el, néhány olvasó szeméből könnyet fakaszt. A másik lehangoló, mélyen elgondolkodtat. De egyik sem igaz. Az igazság valamikor éjfél és kora délután között születik. Ám akkor rendszerint épp az igazak álmát alusszuk, vagy nincs időnk elgondolkodni az élet dolgairól.

Beszélgetés Nagy Erika régiókutatóval Magyarország leszakadt régióinak társadalmi helyzetéről

I.

Mióta foglalkozol magyarországi regionális kutatásokkal?

Földrajz-történelem szakos tanárként végeztem Szegeden, majd várostörténész diplomát szereztem Angliában. Győrben dolgoztam az akkori Regionális Kutatások Központjának Nyugat-magyarországi Tudományos Intézetében 1994-1998 között. Érdekes volt látni Győrt a felfutó szakaszban, amikor megnyitották az ipari parkot és megjöttek az első betelepülők.. Akkor már jól látszott, hogy Győr prosperálni fog. Egyébként Gyomán születtem Békés megyében. 1998-ban költöztem vissza az alföldre, ami egyfajta időutazás volt, mert ugyanabban az állapotban és helyzetben találtam a régiót, mint négy és fél évvel korábban: permanens válságérzetben, strukturális válság közepette.

Jelenleg a Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont (KRTK)  egyik kutatója vagyok. A Központot 2012-ben hozták létre az MTA kutatói szférát érintő centralizációs hullámban, a Közgazdaságtudományi Intézet, a Világgazdasági Kutatóintézet és a Regionális Kutatások Központja összevonásával.. A KRTK Regionális Kutatások Intézete Budapesten, Győrben, Pécsett, Kecskeméten és Békéscsabán működik egy-egy tudományos osztállyal, illetve csoporttal. A tevékenységünk egyedi a hazai kutatási szférában. A KRTK RKI elődjét, a Regionális Kutatások Intézetét 1984-ben hozták létre azzal a céllal, hogy a kutatók a mindennapokba beágyazódva, a helyi kapcsolatokra építve kutassanak és értsék meg a térbeli egyenlőtlenségek okait, a helyi stratégiákat vagy éppen a helyi kudarcokat.. Magyarországon a kutatómunkát a mai napig nehezíti  forráshiány és a forrásokért folytatott harc, ami a tudományterületek közötti együttműködést is nehezíti. Az intézetünk azért is különleges, mert  sokféle tudományterület van jelen;  a kollégák sokfélék vagyunk  így mindig tanulunk egymástól. Vannak közgazdászok, szociológusok, politológusok, antropológusok, jogászok, földrajzosok az intézetben. Végül abban is sajátos a munkánk, hogy a tudományos kutatás mellett kezdettől fogva  fontos az alkalmazott kutatások szerepe, részt vettünk a területi tervezésben és amikor volt rá mód,  regionális politika alakításában is.

A ’90-es években a területfejlesztési koncepciók kidolgozásában közreműködött az intézet is. Tudományos szempontból ez a másfél évtized egy rendkívül pezsgő időszak volt, amikor azt gondoltuk, hogy formálói lehetünk a térbeli folyamatoknak, és a társadalom javára fordítjuk majd a tudásunkat.  Én kudarcként éltem meg, hogy nagyon keveset sikerült elérnünk a területi egyenlőtlenségek mérséklésében. A legutóbbi válság teljesen nyilvánvalóvá tette, hogy Magyarországon alapvetően térbeli polarizációs folyamat zajlik. Azonban tény, hogy  nagyon sok regionális és helyi tervezési folyamatba kapcsolódtak be a csoportjaink az ország különböző pontjaink, s ennek köszönthetően rengeteg tudást halmoztunk fel.  Ha szerettem volna megérteni, hogy az alföldi és a dél-dunántúli városok  gazdasági és társadalmi folyamatait jelző mutatói miért mutatnak hasonlóságot hosszú távon, , akkor megkerestem a pécsi kollégákat és összevetettük a saját tapasztalatainkat. Ez sokkal több volt, mint pusztán statisztikai adatok elemzése, mert mindenki releváns, naprakész információkkal rendelkezett az adott térségben, akár egy adott befektetői döntéssel kapcsolatban is. A hazai területfejlesztési folyamatokba igyekeztünk becsatornázni ezeket a tapasztalatokat. A fejlesztési dokumentumok és háttérelemzések készítése mellett, a területi tervezés egyetemi képzési kereteinek kialakításában is részt vett a Regionális Kutatások Intézete. Ennek az eredménye az ország több egyetemén mesterképzés és PhD képzés lett, amelynek  nagyobb része a mai napig is működik,  és kötődik az intézet munkatársaihoz.

A képzésben részt vett szakemberek hol helyezkedtek el később?

Nagyon sokan az állami szférában, az államigazgatás különböző szintjein az önkormányzatoktól egészen a minisztériumokig Dolgoznak tanítványokaminisztériumokban, az Európai Unió különböző intézményeiben . Olyanok is vannak, akik a piaci szférában helyezkedtek el, és inkább annak a háttértudásnak és készségeknek veszik hasznát, amelyeket  a képzés során szereztek.

Társul a képzéshez olyan értékrend, ami azzal jár, hogy képviselik a leszakadó térségeket a munkájuk során ezek a szakemberek?

A területfejlesztésekre fordítható források nagyobb része az EU-ból érkezik, ami nem csak Magyarország esetében van így, az Unió perifériás gazdaságaira általában érvényes.   . Hogy ezek között a keretek között mit tehetünk, az Európai Unió szakpolitkái definiálják. Ezek között a keretek között gondolkodva próbálnak sokan valamiféle választ találni az egyenlőtlenségre és leszakadásra, vagy akár azokra a kihívásokra, amelyekkel a prosperálónak látszó térségek szembesülnek. Utóbbiaknak is megvannak a maguk nagyon speciális problémáik Győrtől Tatabányán át akár Tiszaújvárosig. A kollégák többsége, különösen a kritikai társadalomkutatók természetesen elkötelezettek az egyenlőtlenségeket létrehozó-fenntartó folyamatok megértése, feltárása és enyhítése mellett. Az utóbbi években azonban az állami politikák oldaláról egyre csekélyebb a hajlandóság ezeknek az eredményeknek a felhasználására a társadalmi különbségek enyhítésére, a dolgunk tehát egyre nehezebb. Ugyanakkor egyre több az erőfeszítés a kutatók részéről a tudomány eredményeinek megismertetésre, a kapcsolatok erősítésére a különböző társadalmi szervezetekkel.

Hogyan lehetne bemutatni Kelet-Magyarország helyzetét?

Kelet-Magyarország leszakadása és tartós perifériás helyzetének a magyarázata a rendszerváltásnál korábbra vezethető vissza. Maga az államszocializmus is a saját térbeli centralizáló és hierarchikus gazdaságfelfogásával településhierarchiához kötődő hátrányokat termelt újra. Nem csupán a falvak és a kisvárosok jártak rosszabbul, hanem komoly regionális egyenlőtlenségek is formálódtak. Ennek egyik forrása az államszocializmus ipari modernizációs programja volt, ami az elosztási rendszerben a kevésbé iparosodott, a mezőgazdaság nagyobb súlyával jellemezhető térségek tartós hátrányt jelentett (infrastruktúra-fejlesztésekben, munkajövedelmekben, szociális-jóléti ellátásokban stb.).a a

De a keleti országrész leszakadása ennél is távolabbi korszakba nyúlik vissza. A 19. század második felében ez a térség már függő, nyersanyag-beszállítói pozícióban kapcsolódott be abba a térbeli munkamegosztásba, ami az Osztrák-Magyar Monarchián belül kialakult. Akadtak ugyan helyi kezdeményezések és helyi innovátorok, akik megpróbáltak kitörni  ebből a helyzetből pl. helyi termékekkel.   Jó példa erre Gyula, amely a vasútépítések eredményeként perifériára került, meggyengültek vásárközpont-funkciói (élőállat-kereskedelem), amire helyi tőke a feldolgozóipar sikeres fejlesztésével (gyulai kolbász) reagált.

A térség leszakadó-függő helyzete azonban újratermelődött az I. világháború után, azagrárválság következményeként,  majd az 1929-1933-as gazdasági világválság miatt, amely az egész kelet-európai térséget súlyosan érintette.  Az államszocializmus gazdasági logikájában pedig,  a térség vezető gazdasági ágazatai mezőgazdaság és a hozzá kötődő feldolgozóipar évtizedekig nem kaptak prioritást.  Fordulatot a hatvanas években meginduló vidéki ipar- és infrastruktúra-fejlesztések hoztak, növekedtek a lakossági jövedelmek, elkezdődött pl. a falvak, kisvárosok képét meghatározó Kádár-kockák építése. A vidéket is elérő fejlesztések azonban új egyenlőtlenségeket is gerjesztettek, mivel az állami beruházásokat az Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepció (1971) hierarchikus elvei szerint tervezték és valósították meg. A hetvenes évek centralizációs folyamatai, pl. a TSZ-ek összevonása sok falusi településen a helyi foglalkoztató eltűnéséhez, funkcionális elszegényedéshez, népességcsökkenéshez vezetett. Kelet-magyarországi vidéki kutatásaink során sokan említették a TSz-összevonástokat, mint „a vég kezdetét”. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulójától a rendszer mind súlyosabb pénzügyi problémái (eladósodás, növekvő kamatterhek) is alapvetően a térbeli egyenlőtlenségeket erősítették.

A kelet-magyarországi gazdasági szereplők a rendszerváltozás után változatos utakat jártak be. A nehézipar Északkelet-Magyarországon súlyos válságba került. A nők foglalkoztatására létrehozott könnyipart  is visszaesés sújtotta: kinyitottuk a piacot, és elöntött minket az olcsó külföldi import, és új versenytársakkal néztünk szembe hagyományos exportpiacainkon is. Ennek következményeként  gyorsan növekedett a munkanélküliség  a nők körében is, amikor alternatíva nélkül szűntek meg az üzemek. A kelet-magyarországi élelmiszeripar is komoly válságot élt meg, amelyet az 1997-es orosz gazdasági visszaesés is sújtott;  ezután  erősödött az ágazat belföldi orientációja, ám a hazai piacokon is mind több versenytársuk akadt.

Az EU csatlakozás  is hátrányosan érintette  az élelmiszer-feldolgozó ipar egy részét. A cukorgyárak bezárásának hatása Kelet-Magyarországon például Sarkadon, Kabáni vagy Mezőhegyesen messze túlmutatot egy  üzembezáráson. Ezek az gyárak kisvárosokban  működtek.. Megélhetést jelentettek a helyi lakosság jelentős részének, a családok többsége kötődött az üzemekhez. Nem csupán úgy, hogy fizetést kaptak, hanem a helyi közösségek építőkövei is voltak: fenntartottak intézményeket, támogatták a helyi iskolákat, szerveztek eseményeket és rendezvényeket, amelyek egy csapásra eltűntek a dolgozók életéből, ők pedig kapaszkodó nélkül maradtak a mindennapjaikban is. A munkahely nélkül maradt emberek nem csupán az anyagi kiszolgáltatottsággal néztek szembe, hanem a közösségszervező erő eltűnésével is. Egy ilyen üzembezárás pedig a városhatáron túl érintette a beszállítókat is, tehát a gazdákat, akik a nyersanyagot termelték. Aki közülük megmaradt, utóbb Nagyváradra kezdett szállítani, mert ott megmaradt a cukorgyár. Tehát az élelmiszeripar zsugorodása, és gyengülő helyi-térségi beágyazottsága érintette a helyi lakosságot és a térségre is pusztító hatást gyakorolt. Ezek a hatások anyagi-gazdasági és társadalmi dimenzióban is hatottak.

Mi tűnik el, amikor feloszlanak az üzemek és nagyon sok embert szélnek eresztenek?

Az emberek munkalehetőség nélkül maradnak. Töredékére csökken az esélyük az elsődleges munkaerőpiaci integrációra, tehát a fizetett, bejelentett állás megszerzésére. Terepi kutatásaink szerint a választóvonal a szegény és a még kikapaszkodni képes családok között ott húzódik, hogy van-e rendszeres jövedelmük. Aztán a másik törésvonal, hogy van-e rendszeres jövedelmük az elsődleges munkaerőpiacról, van-e olyan családtag, aki főállású kereső? Tehát az, hogy valaki bent tud maradni vagy vissza tud kapaszkodni viszonylag gyorsan a munkaerőpiacra a rendszerváltozás után, nagyon fontos differenciáló tényező a helyi társadalmakban. Sokak számára ez nem sikerült, mert visszatérni a munkaerőpiacra önmagában nagy beruházás a családnak: mobilitást, versenyképességet várnak el munkaerőpiacon; ehhez fittnek kell lenni, jól kell táplálkozni, egészségesnek kell lenni. Ez a kelet-magyarországi, elsősorban falusi lakosság nagy részének a rendszerváltást követően rendkívül nehéz volt. A rendszeres jövedelem, a fizikai mobilitás hiánya, majd a közszolgáltatások rendszereinek gyorsuló leépülése konzerválta a keleti országrész kiszolgáltatott helyzetét Magyarországon, és az európai gazdasági térben is. A vidéki terekben élők  „tartaléksereget” jelentenek, akik mobilizálhatók pl. közvetített munkaerőként,  munkaerőhiány idején, akár Európai léptékben is. Amikor azonban elbocsátásokra kerül sor, őket rúgják ki először, tehát a munkanélküliség ismételten a keleti régiókban fog megnőni tízezrekkel megyénként, ahogyan ez 2009-2011-ben történt.

Vannak azonban kiaknázható erőforrások, amelyek térben rögzítettek, mint például a földterületek, s amelyek a gazdasági autonómia forrásai lehetnének. A rendszerváltáskor gazdálkodni kezdő generáció tagjai mára bizony  nyugdíjkorhatár fölött járnak. Ez is hozzájárult a földterületek egyre kevesebb kézben történő koncentrálódásához, a birtokkoncentrációhoz. Ezt a folyamatot az utóbbi évtized állami politikái is erősítették. Ezzel    az a helyi erőforrás, ami még alkalmas a kapitalizmus keretei között a profitszerzésre  és kitörési pont, társadalmi mobilitás forrása lehetne a helybeliek számára, kikerül a keleti periférián élők ellenőrzése alól. Korábban a helyi gazdák művelték ezeket a földeket, mára viszont kívülről érkező tulajdonosok veszik át a birtokokat. Döbbenetes ütemű koncentráció zajlik a háttérben, az ott élők már legfeljebb csak alkalmazottak lehetnek. A legszegényebb településeken a kívülről érkező földtulajdonos lehet az egyetlen foglalkoztató, a helyiek pedig el fogják vállalni azt a munkát a legalacsonyabb bérezésekért is, mert nincs kapacitásuk, lehetőségük ingázni.

A helyi közösségek szétesése a helyi gazdaságok szétesésével, illetve az új függőségek megjelenésével összekapcsolódva zajlott. Ennek több mozzanata is van, mint például a helyi gazdasági szereplők korábban említett eltűnése, amelyek a közösségek szervezői is voltak. A helyben megmaradt intézmények, mint például a helyi iskolák sok esetben az egyetlen centrumát jelentik a közösségi életnek (rendezvények, ünnepek, mint pl. a ballagás stb.). Van tehát integráló erejük, de tudjuk, nagyon sok  intézményt bezártak a falusi térségekben. Ennek alapvető oka a fenntartási költségekben rejlik, amelynek problémáját nem sikerült megfelelően kezelni a független önkormányzatiság időszakában sem. Terepi tapasztalataink szerint sok település eladósodásának hátterében a 2000-es években az intézmények, így a helyi iskolák finanszírozása állt. Az intézmények összevonása, illetve bezárása 2010 után a fenntartóváltással (centralizációval) új szakaszba lépett és felgyorsult.   Ezzel pedig a közösségszervező intézmények tűntek el a településről, s velük az értelmiség is. Ha a közösség  vezetők nélkül marad, összeomlik, és nem képes hallatni a hangját sem. Nem tud beleszólni, hogy mi történjen helyileg, abba peig végképp nem, hogy mi történjen a településen túl, vagy akár a régióban. Ezzel a forráshiányos helyi önkormányzatok erősen (egyoldalúan) függővé váltak egyrészt a kívülről érkező befektetőktől, másrészt az állami elosztástól. Ennek következtében alakult ki az a felfogás, hogy az önkormányzatok bármilyen beruházást tárt karokkal várnak, csak teremtsen munkahelyeket, ezáltal pedig újratermelik saját kiszolgáltatottságukat.

 

II.

Ha a multikat nézzük, általában kapnak kedvezményeket az államtól. Miért nincs benne érdekük, hogy fejlesszék azt a környezetet, ahova betelepültek?

Magyarországon is sok esetben szabtak feltételek a beruházók számára, pl. a környezet rendbetételét, az infrastruktúra fejlesztését. De a piaci szereplő nem szívesen tesz a közösbe többet, mint amennyit muszáj. Detroit jó példa erre, ahol az autóipar mélyrepülése óta vannak olyan vársorészek, ahová a rendőrség számára is veszélyes belépni. Ez „élő” bizonyítéka annak, hogy a nyolcvanas évektől kezdődően mind szélesebb körben ható, regionális politikákban is megjelenő neoliberális narratíva, amely szerint a piac megoldja a társadalmi egyenlőtlenségeket, az állam pedig csak negatív szerepet játszhat a gazdaságban, növekvő térbeli egyenlőtlenségekhez, leszakadáshoz vezet. Mégis ez érvényesült a legtöbb kelet-közép-európai országban – nálunk is – a posztszocialista átmenet során, az új állami szerepek meghatározáskor. A piaci nyitás és a privatizációs folyamatok során így elvesztek a területi szempontok, egy-egy térség számára kiemelten fontos ágazatok, vállalatok érdekei alárendelődtek a makrogazdasági (leginkább pénzügyi) egyensúlynak. Ezekbe a folyamatokba a helyi közösségeknek, a munkavállalóknak valójában csekély beleszólása volt.


Mi ennek a lén
yege?

A posztszocialista átment neoliberális narratívájának középpontjában a piaci nyitás, az exportorientált gazdasági struktúraváltás áll, és az alkalmazkodás  a globális folyamatokhoz – annak játékszabályaihoz. Ennek fontos eleme a pénzügyi fegyelem épp úgy, mint a globális gazdasági szereplők kivételezett helyzetbe emelése különböző kedvezményekkel. Itt viszont nagyon sok kérdés merül fel. Biztosan jó az nekünk, ha gumigyárak jönnek Magyarországra? Milyen hatása van a gyártási folyamatnak a környezetre és az ott élők egészségére? Jó az, ha gondolkodás nélkül kinyitjuk a kapukat és kedvezményeket adunk minden olyan vállalatnak, akik egyébként a globális beszállítói hálózatokban a „tápláléklánc” végén foglalnak helyet és bármikor lecserélhetők? Ezeknek döntéseknek a következményei a helyi gazdaságban, társadalomban csapódtak, csapódnak le.

A helyi-térségi gazdasági stabilitás fontos pillérei a helyi kis- és középvállalkozások lehetnének (foglalkoztatóként, adófizetőként, a helyi közösségi élet támogatójaként). A rendszerváltás utáni bő egy évtizedben sok vállalkozást alapítottak – nagy részüket alternatíva híján –, ezek körében azonban erős volt a fluktuáció, sokan mentek csődbe közülük. A piacra ma már sokkal nehezebb „kis halként” belépni és életben maradni. Ennek sok összetevője van: a kapitalizmus jelenlegi korszakának koncentrációs folyamatai, amelyeket a válságok mindig fölgyorsítanak, és a mi specifikus perifériás kapitalizmusunk egész rendszere, ahol a tőkefelhalmozás folyamata patrónus-kliens viszonyokba ágyazódik – és még sorolhatnánk tovább. Ezek nem kedveznek autonóm, jól alkalmazkodó helyi-térségi gazdaságok kialakulásának.

Az utóbbi tíz évben milyen folyamatok hatottak a kelet-magyarországi térségre?

A centralizáció irányába ható folyamatok játszódtak le Magyarországon, amelyek nagyon sok helyi intézmény bezárásához vezettek. Sok, lokális társadalmat érintő ügyben a járási kormányhivatalok döntenek a helyi önkormányzatok helyett, tehát a döntések térben (is) távol születnek a közösségektől, az érintettektől. Korábban, ha egy család bajba került egy kis településen és a helyi polgármester tudta, hogyan segítse őket, ma egy ilyen eset csupán egy akta a kormányhivatalban. Az állami intézmények ilyen szintű centralizációjának következménye, hogy a helyi önkormányzat és a választott képviselőtestület döntési jogköre szűkült, a helyi közösségek kiszolgáltatottá válnak az állam központosított, bürokratikus logikájának.

A politika a posztkolonialista értelmezés szerint nem azonosítható az állam működésével és a pártpolitikával. A politika ennél sokkal több: képesség a cselekvésre, potenciál a dolgok megváltoztatására. Ez az, ami eltűnőben van a helyi közösségekből a kisebb településeken (már a kisvárosok egy részében is), és ez a folyamat kétségtelenül új szakaszba lépett az elmúlt tíz évben. Ahonnan elköltözött az értelmiség, nincs, aki a helyi közösség problémáit megfogalmazza és képviselje, az ott élők kiszolgáltatottá váltak a politikai diskurzusban azoknak a narratíváknak, amelyeket rájuk zúdítanak a napi politikában.

Fontos eleme a tartós peremhelyzetnek a családok szétesése is. Sokak számára a család az utolsó mentsvár, a külföldön élő családtag, aki rendszeres segíti az otthon maradókat, a közelben élő rokonok, akik számíthatnak egymásra nehéz helyzetben. Azzal, hogy felgyorsult Kelet-Magyarországról a migráció Budapest, az Észak-Dunántúl elé és külföldre, a társadalmi integrációnak ez a pillére meggyengült. Az elszegényedő, egyre több esetben gettósodó településeken más folyamatok is zajlanak: a család marad a túlélés egytelen esélye, és ezekbe a kapcsolatokba be is záródnak, csekély a lehetőségük a kitörésre, tanulni, rendesen megfizetett munkát találni. Ezeket a folyamatokat a közbeszédben többnyire a romákhoz kapcsolják, terepi kutatásaink szerint azonban a szegénység és a bezáródás egyre több nem-romát is érint a régióban. A széteső közösségek, családok, a tartós szegénység a pszichés problémákat mentális betegségek kialakulását, a bezárkózást erősítik. Nagyon nehéz kimozdítani a legszegényebbeket, a tartósan társadalom peremén élőket a helyzetükből akkor, ha az ezt segítő-támogató intézményrendszer folyamatosan leépül, a helyüket átvevő civil szervezetek, önkéntesek pedig ellenséges közegben, állandó forráshiánnyal küzdve dolgoznak. Mindez együttesen magyarázza, hogy a miért termelődik újra a szegénység és a munkanélküliség generációkon átívelően a térség sok településén.

Vajon lenne helye valamilyen városszövetségnek? (értem ezen a leszakadó régiók nagyvárosainak összefogását az ország főváros-központúságával szemben)

Voltak és vannak is olyan szerveződések, amelyeknek hasonló (ha nem is ilyen módon megfogalmazott) célja volt, például Magyarország megyei jogú városainak szövetsége. A mai rendszerben azonban több haszonnal járhat  a városvezetés személyes jó kapcsolata az államhatalommal.  A centralizált rendszer nem támogatja a települések összefogását. Ezt tükrözi a Modern Városok Program is, amely a kormány és az egyes települések közötti viszonyra épít, ahol a források elosztását a központi hatalom irányítja. Ebben a rendszerben a városok inkább versengésre kényszerülnek.

A szövetséget hátráltató tényezők másik dimenziója a mai globális kapitalista rezsim működési logikája: ez megosztó, mert versenyre kényszeríti a településeket. Készültek olyan tanulmányok még a kétezres évek elején, amelyek a hazai városokat állította versenyképességi rangsorba a területi adottságaik alapján. Ezek miatt több akkori városi vezető megsértődött, mert sokuk települését hátra sorolta a kimutatás. Többnyire nem az összefogást és az együttműködést erősítették az efféle rangsorok, hanem a versengést, ami jelenleg is meghatározó ezekben a kapcsolatokban – bár látunk előremutató kezdeményezéseket is.

Mely nem verseny dimenzió hozhatná össze a városokat?

A regionális tudomány régóta foglalkozik azzal, hogy mitől válik sikeressé gazdasági szempontból egy térség vagy régió, milyen összetevői vannak az innovatív környezetnek. A siker fontos elemei az intézményrendszer kapacitásai és elemeinek együttműködése (egyetemek, állami intézmények, vállalkozói szervezetek stb.). Emellett a munkaerő minősége, a műszaki infrastruktúra, a térségi gazdasági szereplők tőkéje (ideértve kapcsolatrendszereiket, a termelési hálózatokban betöltött szerepüket is) épp ilyen fontosak. Amennyiben ezek az erőforrások rendelkezésre állnak, sikeressé válhat egy egész térség. A kelet-magyarországi országrész rendkívül sokszínű, de szerteágazó érdekek mentén szabdalt. Egyrészt a jelenlegi államhatalom működése is megosztó, másrészt pedig a globális kapitalizmus logikája is a versengést erősíti, így egymás rovására igyekeznek forrásokhoz jutni a térségi szereplők. Jelenleg nem látom, hogy milyen kezdeményezések küzdhetnék le ezeket a divergencia irányába ható erőket egy tartósan perifériára szorult térségben. Úgy gondolom, ha lenne bármilyen próbálkozás vagy kezdeményezés ebben a térségben, akár csak a nagyobb városok, megyeszékhelyek összefogására (Miskolc, Nyíregyháza, Debrecen, Békéscsaba, Szolnok) a folyamat talán nem az önkormányzatoktól indulna el. Nélkülük pedig nagyon nehéz, ők rendelkeznek intézményi kapacitásokkal és (sajnos csökkenő) forrásokkal ehhez. A jelenlegi rezsimben az önkormányzatok egymással versenyeznek. Ma például Debrecen vezetéséről nehezen tudom elképzelni, hogy szükségét érezné, hogy akár Nyíregyházával, akár Szolnokkal vagy Békéscsabával megpróbáljon összefogni. Ők nagyon jól beágyazódtak a jelenlegi rezsimbe, sok befektetés (magán és állami) érkezik a városba. Nagyon jól pozícionálták magukat a német piacon, lásd a BMW beruházását. Tehát pillanatnyilag nem látom a nyitottságot és az érdekeltséget az összefogásra.

Ha lenne összefogás, az leginkább alulról jövő, civil kezdeményezéskén tudnám elképzelni.  Nem is feltétlenül a legnagyobb városokból indulna, de az ott összegyűlt tudásra (pl. a szociális munkásokéra, az egyetemek kapacitásaira, a civil szervezetek tapasztalataira) szükség lenne, hogy próbáljunk átfogó választ találni a térségben a tartós szegénység kezelésére, a társadalmi mobilitás feltételeinek megteremtésére, pl. az oktatási rendszer, a munkapiaci mechanizmusok alakításával. A civilek ugyan hálózatba szerveződnek, tudnak egymásról, de tartós ellenszélben tevékenykednek. Ráadásul pályázati forrásokból tartják fenn magukat, ami állandósult bizonytalansággal jár. Ez már 2010 előtt is így volt. A szervezetk munkatársai kiégnek, egy idő után váltaniuk kell. Ha nincs mögöttük stabil intézményi támogatás, akkor kicsi az esély arra, hosszú távon s térségei felzárkózás fontos szereplői legyenek.

A leszakadó térségek helyi részvételre, összefogásra építő fejlesztése ellen hat az is, hogy a területi szempontok az állami politikából eltűntek. Mindent elárul erről, hogy milyen hierarchia szinten jelenik meg a területfejlesztés az államigazgatásban: ez jelenleg a helyettes államtitkárság a NGM-ben, tehát a gazdaságfejlesztés részeként (a gazdasági szempontoknak/érdekeknek alárendelten) működik. Ugyanakkor állami politikák egészében véve kevéssé érzékenyek a területi problémákra. Jó példa erre az oktatás átalakítása, ahol a rendszerszintű hatékonyság mellett nem jelennek meg szempontként az átszervezés társadalmi-térbeli hatásai, pl. hogy hány faluban indít el a folyamat elvándorlást. A területi problémák technikai (működési) kérdésként jelennek meg, az nem szempont, hogy mi lesz a hatása egy iskola bezárásának a közösségre.  Több, oktatáskutatással foglalkozó kolléga szerint az alapfokú oktatást nem lett volna szabad kivenni az önkormányzatok kezéből, ott kellen dönteni a szolgáltatásról, ahol azt igénybe veszik. Ha mindez helyben történne, és lenne elegendő forrás a jó minőségű alapfokú oktatásra, akkor a gyerekek is jobb alapkészségekkel jönnének ki az iskolából és jobb esélyeik lennének a munkaerőpiacon. Kelet-Magyarországon is.

Fontos kérdés a kisvárosok hálózatának fejlesztése, ami nélkül nincs esély a leszakadó térségek helyzetének javítására. Amíg a kisvárosokban vannak szolgáltatások, amelyek viszonylag jól és könnyen elérhetőek az emberek számára a közösségi közlekedéssel, az lelassíthatná az elvándorlást. Lehetővé válna a munkaerőpiaci mobilitás és ingázás, a gyerekek számára pedig elérhetővé tenné azt a segítséget, amire szükségük van az oktatás során (pl. a fejlesztő pedagógust, pszichológust, a tehetséggondozást). A városokban meg kellene teremteni az összetett és strukturált közszolgáltatásokat, amelyek a mindennapi élethez kellenek (munka, egészségügy, oktatás, szociálpolitika helyi döntéshozókkal).

A kistelepülések próbálkoztak már kedvezményekkel csábítani az értelmiségieket?

Ha lenne egy olyan értelmiségi közösség, amely elhivatott és azt mondja, hogy a munkája mellett a helyi közösség szervezése iránt is elkötelezett, akkor lehet, hogy húsz-harminc fiatal odaköltözne az adott településre. Ehhez viszont kevés, amiben az önkormányzatok többnyire gondolkodnak, hogy ha adnak lakást, akkor minden rendben lesz. Az értelmiség számára a nem anyagi értékek is nagyon fontosak. A mai huszonévesek és tinik szeretnének változtatni a világon és érdekli őket, hogy ki miért szegény. Mit tehetnének azért, hogy segítsenek rajtuk? Vannak kezdeményezések is hasonló célú összefogásra, azonban többnyire Budapestre koncentrálódnak.

Nálunk, Békéscsabán van civil élet, és úgy tűnik, a helyiek jelentős részét meg lehet szólítani, ha közös ügyről van szó. Van pl. egy környezetvédelmi kezdeményezés, amelynek már több mint hatezer tagja van. Ők a település zöldítésével foglalkoznak, de közben klubot is szerveznek, ahol a környezettudatosságra hívják fel a figyelmet, és őket támogatva mi, helyi kutatók a társadalomról szerzett tudásunkat és tapasztalatainkat adjuk át, ahogyan tudjuk. Ezt még mi is tanuljuk. A helyi társadalom és a helyi emberek fogékonynak bizonyulnak erre. Pillanatnyilag azonban nem látom azt, hogy egy ötvenezer fő alatti városokban is rendelkezésre állna az a kritikus tömeg, ami átbillentené ezeket a szerveződéseket a növekedés irányába, hogy azután aktív szereplői, formálói legyenek a helyi, s talán majd a térségi folyamatoknak.

Egy lakosra jutó beruházási teljesítményérték 2016-tól (KSH)

(https://ritoszabolcs.wordpress.com)

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info