Diószegi Szabó Pál Carmina Hungaricana című kötetéből

 

 

Szent Ivánnak tér-felén

at midnight moment of midlife crisis

Holdfényes este,
Isten egén,
Szent Ivánnak
éjjelén.

Kurtább a nappal,
hosszabb az Éj,
nyárközépi
ünnepély.

Fellobban máglyám,
szórja a Fényt,
elolt régi,
új Reményt.

Játszunk ma ketten,
Isten, meg én.
Szent Ivánnak
tér-felén.

„Életem múló,
melyik felén,
ugrottam át?”
– kérdem én.

Válaszod várva,
lángod tüzén,
Szent Ivánnak
éj-felén…

„Ne lássak málnát,
epret, meggyet? –
Ősszel csak szőlőt
szedjek?”

„Jövőre hányszor
lesz még Napom?”
Égboltodat
faggatom…

„Hová vetődtem,
most hol vagyok?”
Mosolyognak a
csillagok…

Megbotlik itt már
az Értelem.
„Játszmánk: véges?
Végtelen?”

 

Prológ

a 33. Petőfi szavalóversenyre

Harmincharmadik alkalom,
felcsendülhet az ajkakon:
…….Előre!
Versek csatáznak, színpadon,
nézőtéren az izgalom.
…….Előre!

Petőfi itt van, névadó,
már verseivel vér-adó,
…….előre!
Vezérként szólít lépni fel,
reflektorokra néz a fej,
…….előre!

Célozz, mosoly, lőjj, szívverés,
lyukasszon át, ha még kevés,
…….előre!
Tekintet öljön, szavat szegezz,
támadjon költő-hadsereg,
…….előre!

Nemes-Nagy, Reményik átnevel,
Tóth Árpád, Kányádi rá felel:
…….előre!
Karinthy kérdi: Hát verseny ez?
Petőfi magával versenyez!
…….Előre?

Húzná a Vén Cigány dalunkat,
Adynak megadjuk magunkat?
…….Előre!
Zsűriként díjakat – merészen –
nem adunk „Semmiért egészen”
…….előre…

 

 

Mosolyod ma Tél…

Mosolyod ma Tél, a tájon.
Fázom… én is, ha nem látom.

Fagyott levélként hull szavam,
rálépek ma minduntalan!

Zsebemben érzem most kezed,
pedig ma sem vagyok veled…

Sálamként pihensz vállamon,
selymes hiányod álma nyom…

hajad köré bújna szemem,
mosolyodhoz heveredem…

és szobádban zöld az ég is…
ránk mosolyog szívünk, mégis:

Szemed most felhő a Napban,
nélküled, magam maradtam!

 

Gauguin Paradicsoma

Piros gyümölcsöd a tálon…
lángvörös vágy nekem nyakad.
Fekete vízesés – álom!–
a hátgerinceden: hajad!

Kezedben virág a pálma,
előlem bújik Nap-szemed…
Tehura – Tahitim álma –
mellettem nyugszik most fejed…

Szóltam volna még elégszer,
füled hívott büszke csókra;
csended fénylik, mint az ékszer,
s mint csónak siklok a szóra…

Míg alszol, festelek, magam.
Velünk szuszog csak az erdő.
Vásznunk az Ég. Sárga arany
a Nap, a zöld, a kék: felhő…

Szoknyádon élnek a színek!
Ujjammal szívet rajzolok;
veled Múzsáim irígyek,
veled Világot alkotok!

 

Szitakötő a szárítókötélen

Ma sem jön, de egyre érzem:
ott van a szárítókötélen.
Ruhákon túl, a Napfényben,
magamat is kifeszítem…

Ma sem jön… szememre álom,
a Holdban… csak szemed látom;
a csendben is… téged hallak,
mert fület te adsz e dalnak!

Szó-mezőm lettél, Te, zöld rét;
rímeim kíváncsi lepkék…
hozzád vagy hajadra szállnak,
most én is sziromnak látlak…

Versben, néha, velük tartok.
Mint sor, párban a galambok,
ablakodnál, ágon ülnék,
szólítlak, veled repülnék…

Erkélyemen: égi húron,
úgy pengünk, mint a Tejúton.
Távol… mégis látod, érzed,
nálam feszül másik véged,

óriás szárítókötélen:
Szitakötőt küldesz értem,
ki táncol, mint húrra ének,
s röppen, ha szívedhez érek!

 

Diószegi Szabó Pál: Carmina Hungaricana, borítószöveg:

„Ha megkérdeznénk valakit, hogy hogyan függ össze a mai élő magyar költészet, mondjuk, a saját múltjával, a saját klasszikusaival, a saját hajdani hol sikeres, hol elfeledett alkotóival, akkor nyugodtan el lehetne vele vitatkozni órákig a megértés minden reménye nélkül, de legalább abban a kölcsönös hitben, hogy megpróbáltunk valamiről beszélgetni. Ha viszont azt kérdeznénk meg, hogy szerinte hogyan viszonyul a mai élő magyar költészet a bizantinológiához, a neolatin költészethez, a sámánokhoz, az olasz és magyar humanistákhoz vagy Gauguin tahiti festészetéhez, akkor rövidebben végezhetnénk, mert az illető udvariasan berekesztené a beszélgetést, és elmenekülne. Pedig csak azt teszi ez a magyar költő, akinek tematikájából felvillantottam néhány mozaikkockát, mint, mondjuk, Arany János, aki keservesen kifakad egy levelében, hogy ő sosem látta a tengert, legföljebb a Korhány-ér partján álmodozhatott róla.

Diószegi Szabó Pál versei olvashatók úgy is, mint egy komoly szaktudós kirándulása a költészet terra incognitájába, de úgy is, mint egy költészetországi őslakos jóindulatú nyelvöltögetései a magát mindenhatónak és mindent felülbírálónak tekintő tudományra. Arany is így volt egyszerre földije Homérosznak és Senki Pálnak.”

(Szörényi László)

 

 

 

 

VARIÁCIÓ BOLDOGSÁGRA

 

R. M.

A kezedben fogod a törülköződet, míg
a kotyogó kávéfőződ rekedtes hangon
hívogatja a verebeket, amiket elijesztett
egy múltbéli kocsi, csak felhők válaszolnak.

A fák már nem dobják le őszi ruhájukat,
tőből letördelik ágaikat és bágyadtan
mosolyognak. Valami megváltozott,
hiszen egy zizegő falevél és egy halkan
döngicsélő rovar senkit sem érdekel.

Nem beszélnek finom hangon, lágyan,
nevetnek, ha elfújja a szél a gyertya
lángját és széttörnek a bútorok, mert
ha kinézel az ablakon, költöző madarak
helyett jó embereket látsz elmenni.

Ők a boldog katonák, akik nem laknak
házakban és csak kecskék legelhetnek
szívükön. Kézzel font nyakláncok szorítják
nyakukat és lehulló könnycseppek felejtetik
el őket. Ez most a szörnyű boldogság.

 

(Illusztráció: Vladimir Kush: Shine of Gold)

Egy teliholdas éjszaka

Hangosan csendült fel a zene és töltötte meg a díszes tánctermet. A tavasz épp hogy beköszöntött, és az emberek örömmel fogadták. A bál már jócskán belenyúlt az éjszakába. Mindenfelé vérmes párocskák ropták a táncot, a parkett szélén pedig az idősebb hölgyek latolgatták az esélyeket. Melyik lányt tudják jobban férjhez adni, és melyik fiatal férfit kell megvédeni az előnytelen és szégyenletes házasságtól. Férjeik félre vonulva, túlkiabálva a zenét és a zsivajt próbálták megbeszélni az üzleti ügyeiket vagy fontosabb problémáikat.
Catherine egy félreeső sarokban álldogált. Karcsú hátát az ajtó hűvös üvegének támasztotta és figyelte a mulatozókat. Csak bohócokat látott. Különböző színekre festett álarcok sokaságát, amiket a képmutatás és a hamisság hálójából szőttek. A teremben senki és semmi sem volt igazi. Csak ragadozókat látott, kik még a saját családjukat is elárulnák a vagyonért. Az udvariasság maszkja mögött lesték a kínálkozó lehetőségeket. Rang, pénz és a jó hírnév illúziók voltak csupán a lány számára, de annak a világnak ez jelentette a boldogságot.
Catherine úgy érezte megfullad. Megfordult és elhagyta a helyiséget. A zene azonnal halkabb lett, amint becsukta maga mögött a kétszárnyú üvegajtót. A hideg levegő megcsapta szép arcát, és megborzongott. A szél belekapott göndör, fekete hajába, és kiszabadított néhány fürtöt a gondosan feltűzött kontyából. A mély dekoltázsú ruhája táncra és fülledt bálokra készült, nem éjszakai sétákra. Talán vissza kellene mennie? Megfordult és benézett a mulatozókra. Hirtelen valami furcsa érzés fogta el, talán félelem, és hátrált egészen a terasz korlátjáig. Nem fog visszamenni! Nem képes rá. Annyira más világ az.
Mindig csak azt mondani és azt tenni, ami a helyes és a család javát szolgálhatja. Elfojtani az érzelmeit, a gondolatait, a vágyait és férjhez menni szerelem nélkül. Nem! Erre ő nem lesz képes! Pedig a szülei mennyire szeretnék. Lassan huszonnégy éves lesz és egyre kevesebb az esélye rá, hogy bárki is el akarja majd venni feleségül. Mindig próbált önmaga maradni, de ez a kérőknek nem tetszett. Nem akarták őt többet. De a szíve mélyén nem bánta.
A zene ismét hangosabb lett, majd visszahalkult. Valaki kijött a táncteremből, távolabb tőle. Catherine megfordult és lesétált a széles lépcsőn. Nem akart senkivel sem beszélni, sem visszamenni. Lépteit a kert másik vége felé irányította, ahol úgy emlékezett van egy pad egy árnyékos kis ligetben. A telihold beragyogta az éjszakát, szikrákat szórva a szökőkútban lezúduló vízen. Hirtelen siető léptek zaja ütötte meg a fülét. Valaki követte. A lány megtorpant és azonnal szembefordult az ismeretlennel. Egy magas férfi volt. A lány alaposan megnézte magának. Az idegen sötét szemei baljóslatúan csillogtak. Hosszúkás arcát megvilágította a Hold, és a szája pimasz mosolyra húzódott. Barna haja összekócolva lengett a szélben. Laza inget viselt, két kezét pedig a zsebében nyugtatta. Nem éppen egy úriember, gondolta a lány. Catherine lassan hátrálni kezdett, a férfi pedig követte. A lány útját egy öreg tölgy állta el. Tenyere a mohával belepett fatörzshöz simult. Nem volt tovább.
– Megtudhatnám, miért követ? – Kérdezte emelt hangon a lány. A férfi nem riadt meg. Olyan közel lépett a lányhoz, hogy annak a fához kellett simulnia. Egyik kezével a fának támaszkodott, és a lány fölé hajolt.
– Úgy gondolja kegyed, hogy követem? Ez téves elképzelés! Én csak meg akartam csodálni ezt a gyönyörű fát. – Az arca nagyon közel volt és a lány zöld szemeibe nézett. Catherine szíve hevesen vert. Izgatottság és félelem vegyült össze benne, de ez nem vette el az erejét.
– Akkor miért engem néz? – Vágott vissza, de a férfi nem felelt a kérdésére.
– Mit keres idekint egy ilyen gyönyörű hölgy? Nem lenne szabad ilyen későn egyedül sétálnia. Még a végén valami veszélyes alakkal találkozik.
– Mondjuk magával? – A férfi mosolya még szélesebbre húzódott. Catherine zavarba jött. Minél jobban nézte az idegen arcát, annál vonzóbbnak találta. Gyorsan összeszedte magát. – Gondolom, már eleget gyönyörködött. Kérem, távozzon!
– Látom a szemében, nem akarja, hogy távozzam. Sőt, többet is szeretne ennél. – Catherine érezte, hogy elönti a düh. Mit képzel ez magáról?
– Maga egy szemtelen fráter! Nem hallgatom ezt tovább! – A lány, egy hirtelen mozdulattal kibújt a férfi karja alatt, és sebes léptekkel indult meg az épület felé. Most már vissza akart menni a biztonságot jelentő falak közé, de nem tudott. A férfi hirtelen megragadta a karját, és durván visszarántotta. A lány egy pillanat múlva két erős kar fogságában találta magát. Az idegen vadul megcsókolta és Catherine egy pillanatra elveszett a férfi ölelésében. Remegett mindene és a szíve vadul vert, de ez a gyengeség nem tartott sokáig. A férfi erősen fogta, nem tudta a kezeit kiszabadítani, ezért a lábát használta. Ágyékon térdelte. A karok azonnal engedtek, és az ismeretlen összegörnyedt. De a lány nem elégedett meg ennyivel. Már lendült a keze, és teljes erejéből pofon vágta a férfit. Az a földre esett, és fájdalmasan a lányra nézett. Ő még mindig emelt kézzel állt , és a földön fekvőt nézte. A pimasz mosoly eltűnt. Hiánya pedig a lány szívébe mart. Zavarodottság, düh és szomorúság kavargott benne. Önmagát sem értette, de végül a düh kerekedett felül.
– Mégis mit képzel rólam? Ha játszadozni akar, bent a terembe akad néhány ostoba liba! Maga képmutató gazember! Azt hiszi, mert nő vagyok, bármit megtehet? Vagy úgy gondolja, nem tudom megvédeni magam? Tévedett! Takarodjon, és többet ne is lássam!
Catherine átviharzott az udvaron, felszaladt a lépcsőn, és szinte berobbant a bálterembe. Meg kellett állnia a terasz ajtónál, hogy kicsit megnyugodjon. Vett néhány mély levegőt, megigazította a ruháját, és visszatért a mulatozók közé.

Catherine a kertben üldögélt az egyik kedvenc székében és egy könyvet tartott az ölében. Már órák óta csak nézte, de még egy betűt sem olvasott el. Gondolatai messze jártak. Egy teliholdas éjszakán, egy ismeretlen férfi karjaiban. Három nap telt el azóta, de a lány nem tudta elfelejteni a történteket. Bármit csinált, a férfi fájdalmas tekintete vagy a pimasz, kicsit gúnyos mosolya ott lebegett előtte. Még a beszélgetésekre sem tudott odafigyelni, pedig az apja meg is dicsérte a bált követő reggel, hogy nem csinált semmi ostobaságot. Pedig ha tudta volna, hogy egy ismeretlen férfit csókolt azon az éjjelen. Nem örült volna ennyire. Egyedül azt kifogásolta, hogy nem tudta Catherine-t bemutatni a házigazdának. A márki, csak egyszer jelent meg, de a lánya akkor sem volt a közelben. Ez őt nem érdekelte. Ő csak arról a csókról ábrándozott, még három nappal később is.
– Édesem! Gyere gyorsan! Vendégünk van! – Sietett felé az anyja.
– Mit beszélsz Mama? – Ébredt fel merengéséből a lány.
– Hát a mi kedves szomszédunk! Most beszél apáddal és téged akar látni! – Az anyja betessékelte a meglepett lányt a társalgóba. Catherine el sem tudta képzelni mit akar tőle a márki, hiszen még nem is találkoztak. Kisvártatva megjelent az apja és az anyja távozott.
– Figyelj rám Catherine! A márki azért jött, hogy megkérje a kezedet. Ne feledd! Lehet, hogy ez az utolsó esélyed ahhoz, hogy férjhez menj. Mindenféle képen igent kell mondanod!
– De Papa! Nem is ismerjük egymást, hogy akar így elvenni?
– Nem érdekelnek a kifogások! Vagyonos ember és magas a rangja. Ennél többet nem is kell tudnod róla! Tökéletes parti!
– De…
– Catherine! Egyszer az életben cselekedj úgy, ahogyan illik! Hozzámész! Nincs apelláta!
A lány nem válaszolt. Nem is tudott volna, mert a torka elszorult. Hát ez lesz a vége? Ahhoz kell mennie, akit nem is szeret? Szomorúan lehajtotta a fejét. Próbálta visszatartani a könnyeit, de nem sikerült.
– Kedves márki! Erre parancsoljon! Itt van az én gyönyörű lányom! – Hallotta az anyja hangját, amint benyit a szobába a kérőjével. Nem akarta tudni ki az. Csak essenek túl rajta.
– Milyen apa az, aki megríkatja a saját lányát? – Jött hirtelen a kérdés, és Catherine meglepetten kapta fel a fejét az ismerős hangra. Abban a pillanatban mindent elfelejtett. Csak azt az arcot látta, amit három napja minden egyes pillanatban. A férfi most elegánsabban volt öltözve, és a haja is rendezett volt. Komoly arccal állt az ajtóban, de szemei továbbra is baljósan csillogtak. Kérdésével a szülőkbe fojtotta a szót.
– Maga az? Hogy mer idejönni?
– Ismered már az Urat? – Hebegte az apja, de Catherine meg sem hallotta őt.
– Jogos a kérdés. – A férfi nyugodtan állt. A pimasz mosoly ismét előbukkant és magabiztosságot sugárzott felé. Catherine gyomra nagyot ugrott. Csak ezt a mosolyt ne! – Azt hiszem, ideje lenne érkezésem célját és a múltkori viselkedésem megmagyaráznom. Próbára tettem Önt. Tudja, nem szeretem a társadalmi konvenciókat. De, sajnos olyan világban élek, ahol ez a legfontosabb. Nem tudom elkerülni. – A lány szeme elkerekedett. Mintha a szívéből beszélt volna. – Ezért hasonló gondolkozású párt keresek magamnak. Szeretném, legalább az otthonomban megteremteni azt a helyet, ahol önmagam lehetek, és ez csak veled sikerülhet. – Catherine észre sem vette, hogy a márki letegezte. Csak a szavaira figyelt. A férfi pedig egyre közelebb lépett hozzá. – Hallottam rólad Catherine! Nem véletlenül költöztem a közeledbe. Tudtam, hogy olyan, vagy mint én, és három nappal ezelőtt, erről meg is győződtem. A többi lány nem bánt volna velem úgy, ahogy te. Csak szégyenkezve pislogtak volna, ahogy illik. Te bátor vagy. Kimered mondani az érzéseidet, és pontosan erre van szükségem. Egy társra, aki nem fél a szememre vetni a hibáim, vagy szembeszállni velem, ha rosszul döntök, és mindenről meg van a véleménye. Rád van szükségem, Catherine! – A férfi a lány előtt állt és most először kedvesen elmosolyodott. – Légy a feleségem, és ígérem, soha többet nem kell más lenned, mint, aki vagy!
Catherine csak nézte a férfit. Most már nem érdekelte, hogy potyognak a könnyei. Sőt! Már örömében sírt. A márkihoz lépett, és ő átölelte. Csukott szemei előtt megjelent a szeretett öreg tölgy. Milyen sokszor fogja még látni! A férfi pedig csókra emelte az ajkát, hogy megpecsételje fogadalmukat.

 

 

(Illusztráció:  Ivan Ivanovich Shishkin – Oak Tree)

Iuliana Lungu: ének magamról

 

szeretem azt a szót, hogy
kislány, amint
ismétli önmagát:
(a kislány, aki rád néz
a fejét a tenyerére
támasztva, az 

én vagyok) hálás az apának,
mert megverte.
(a tenyerében ott vagyok én,
a bántalmazott kislány. ott vagy
te, nőgyűlölő nő),
aki azt mondja nekem:

nem, egyáltalán nem vészhelyzet,
hogy kiveszik a méhedet,
nem, egyáltalán nem vészhelyzet,
hogy levágják egyik melledet
vagy a fél tüdődet,
nem vészhelyzet a csontvelő-
átültetés,
ha pisilhetsz egy
csövön keresztül is, hátul jön ki,
egyenesen bele a szoknyanadrág alá
rejtett szondába.

neked elegánsnak kell lenni,
neked szelíden kell írni,
mint egy igazi költőnőnek,
azzá kell válnod, ami én
nem voltam. alélt,
csámpás mimózaként melankolikus-depresszív
hangnemben kell írnod arról,
hogyan várják
a férfit, mikor fáradtan hazatér.

neked ki kell lépni az anarchiából
neked meg kell változni
neked meg kell szűnnöd létezni

Ó, medeea,

neked kell, hogy legyen stílusod.
nem szeretem a
kívánni szót. nem szeretem
a szeméremajkak szót. nem szeretem
a románság szót. mi az a
románság. a versedet úgy kell olvasnom,
hogy ott a toll

az ő kezében.
vagyok én, a kislány,
aki először ott látott
péniszt, a tölcsérré
csavart füzetlapon
a tömbház előtt. így tanultam meg,
hogyan kell
félelemmel írni a vonalas papírra.
a kezében
vagyok én, a kislány,
akinek az osztálytársa
azt mondta: fáj a hasad,
mert csak a kurváknak
folyik a vér a picsájából.
a kezében
vagyok én, az anya,
aki azt mondja: nem hiszem,
az én fiam nem
beszél ilyen csúnyán.
nem foglalkoztatnak a társadalmi problémák.

én a saját családommal törődöm.
apámmal, akit rettentően
szerettem, mert megvert,
anyámmal, akit
utáltam, mert

szép volt. az a nő, aki kiáltvány-
verseket ír, férjénél van,
csendes. én nem.
nem tudok kiáltvány-
verseket írni a szerelemről,

de azt megtudtam, hogy
lehet szeretkezni telefonon.
hiába baszol úgy, mint a farkasok
meg a medvék, minden fal tövében
meg a konyhaasztalon,
ha nem izgatod fel 

a nőt. elhagy,
ha nem csábítod el
a kislányt, ha fogalmad sincs, hogy
érintsd meg erőszakkal.
(ha fogalmad sincs, hogy
dobj ki egy kéziratot

a testéről a kukába).
megkívánni nem lehet,
csak az anyagi
dolgokat. és mi van akkor, ha
whitman sora.
nem szeretem. és mi van akkor, ha „ének 

magamról”,
nem szeretem.

András Orsolya fordítása

 

IULIANA LUNGU pszichoanalitikus terapeuta, először 2016-ban, a qPoem irodalmi kör tagjaként publikált verseket. Szövegei ezután a Familia, a Vatra, a Prăvălia Culturală, a Semne Bune és más folyóiratok hasábjain jelentek meg. Versei Daniela Hendea fordításában olvashatók angolul, a szlovák fordításokat Olga Glustikova és Martina Grman készítette a Brat Bratislavsky Literarny Klub számára. Dana Cora olaszra fordított egy válogatást a verseiből, ezeket az Inverso – Giornale di poesia közölte, Elena Borrás spanyolra fordította verseit. 2017-ben, Medeea Iancu költőnő irányításával, a Cartea Românească kiadó szervezte szerzői ösztöndíjprogram keretében összeállította első, feminista ihletésű verseskötetét. „Iuliana Lungu az identitásról ír, a nőiségről és a nemek elfogadásáról / megkérdőjelezéséről; a versei a megtisztulás rítusai, amelyekben megszabadulunk az előítéletektől, a sablonoktól, különleges rítusok, amelyek az énre és az igazságra tekintenek. Szövegei azokról a mintákról szólnak, amelyeket a társadalom kényszerít ránk, a szégyenről, a bűntudatról, a cenzúráról, de főként a női lét bűnéről és szégyenéről.” (Medeea Iancu)

2018-ban jelent meg első kötete a frACTalia kiadónál, Kommos. Procesiune pentru histerectomie [Kommos. A hiszterektómia menete] címmel, amivel elnyerte a női szerzőknek kiosztott Sofia Nădejde díjat első verseskötet kategóriában, valamint a Mihai Eminescu díj 2019-es Opus Primum kategóriájára jelölték.

Az itt közölt szöveg a Cutra feminista folyóiratban jelent meg.

 

 

 

 

 

 

 

Beszélgetés Szalay Csongorral

Szalay Csongor neve ismerősen csenghet a tévé- és sorzatkedvelőknek. Nem hiába, hiszen már igen kiskorában is hallattatta hangját, mint szinkronszínész, és azóta is része a magyar szinkronvilágnak. De számos más dolog is kapcsolódik a nevéhez, például a magyar punk-rock szférában ismert the Grenma banda, aminek az énekese. Ezen felül szinkronrendező is, illetve sorozatokat is fordít. 2015 óta a Színházi Dolgozók Szakszervezetén belül a Szinkron Alapszervezetek elnökségi tagja. Vele beszélgettem a szinkronizálás nehézségeiről, a megbélyegzésről és a zenével való kapcsolatáról.

Grafikai munkákat is találhatunk tőled az interneten. Melyik az a stílus, amely a legközelebb áll hozzád, milyen fajta munkákat csinálsz szívesen, illetve látsz-e abban lehetőséget, hogy későbbiekben komolyabban is foglalkozz ezzel a szakmával?

Mivel hobbiszinten foglalkozom csak vele, ezért inkább egy-egy ötlethullám, valami új dolog által inspirált korszakaim vannak, de 99%-ban digitálisan dolgozom már. Manapság egy iPad segítségével majdhogynem több lehetőséged van, mint pár évvel ezelőtt egy kifejezetten grafikára összeállított számítógépes rendszerrel. Az iPaden is leginkább tus-jellegű ecsetekkel dolgozom, illetve a geometrikus, direkt szögegyenesre szerkesztett, logó-jellegű dolgokat is nagyon szeretem.
Ha nem az előadóművészetnél kötök ki,  akkor nagy eséllyel mentem volna grafikai irányba. Az érettségimen az egyik választott tárgyam a rajz és művészettörténet volt, de szerintem ezen a pályán a papírnál egyértelműen többet számít a gyakorlat. Mindenesetre nem úgy alakult, mára megmaradt hobbinak, de igyekszem azért nem teljesen kiesni a ritmusból, ki tudja, mit hoz a jövő.

Gyerekkorodtól kezdve szinkronizáltál kisebb-nagyobb filmekben, (Dennis, a komisz például). Gimnázium után az ELTE óvodapedagógia szakára jártál, amely merőben eltér a szinkronszínészettől. Hogy fedezted fel ezt a szakot, mi volt az a fő esemény, ami miatt otthagytad ezt a pályát, aztán később mégis visszatértél a szinkronizálás világához?

Igazi, meghatározó, villámcsapásszerű esemény nem volt; a családban van egy jól kivehető pedagógusi vonal. A gimnázium végén a grafikusi pályát még nem akartam erőltetni, egyrészt nem készültem rá kellőképpen, másrészt úgy gondoltam, hadd forrjon ki magamtól, aminek ki kell. A gyerekekkel mindig jól kijöttem. Mindenesetre az egyik nővérem óvodapedagógus, ő utalt akkor arra, hogy engem röhögve felvesznek majd az egyetemre. Nem tudom, mennyi nevetés volt mögötte, de felvettek. Csakhogy egy kilencven fős évfolyamból mindössze ketten voltunk fiúk; rögtön tudta minden tanár, hogy ki vagyok. Ami még nem feltétlenül baj, viszont a főiskola mellett jóval bátrabban mertem munkát vállalni, amire a gimnázium alatt sokkal kevesebb lehetőségem volt. Azonnal feltűnt, ha nem mentem be egy előadásra, szóvá is tették. Aztán a mérleg nyelve durván átbillent, amihez hozzájárult az is, hogy nem is éreztem magam jól abban a közegben. Utólag egyértelműen úgy látom, jól döntöttem.

Véleményed szerint mi a legnagyobb buktatója a szinkron szakmának? Mennyire lehet a felpörgött modern világgal,  a gyors ütemű gyártósoron készült filmekkel tartani a tempót?

Ha eltekintünk a pénzkérdéstől, akkor a legnagyobb buktató az idő. Ha van elég időd, minden részfolyamatot aprólékosan kidolgozhatsz, és a végeredmény is jobb lesz. Sokszor szidják/szidjuk a szövegeket, pedig nem igaz, hogy nincsenek jó fordítók és dramaturgok a szakmában. De nehéz tartani a megrendelők által diktált tempót és közben még minőségi, precíz munkát is szállítani. A forgalmazók szemszögéből nézve viszont teljesen érthető, hogy egy ennyire kulturálisan globalizált világban nem nagyon maradhatunk el a külföldi premierektől, és gyorsan kell elkészíteni a magyar verziókat. Szerintem azok a színészek, akik aktívan dolgoznak ezen a területen, együtt gyorsultak a folyamattal, és ha a rendező eléggé kézben tartja a dolgokat, akkor még mindig tudunk értéket hozzáadni.

Személyiségedből mit tudsz egy-egy szinkronszerepnél hozzáadni a megformált karakter jelleméhez? Például egy komolyabb szerepnél vagy egy mesekarakter megformálásánál? Egyáltalán kaptok-e erre lehetőséget a stúdióban?

Ez nem feltétlenül a stúdión múlik. A szinkronnak nem is igazán ez a célja. Amikor szinkronrendezőként dolgozom, én se ezt kérem a színésztől. Nekünk mindig az eredeti alkotást kell lekövetnünk és visszaadnunk, vagyis ha a külföldi színész hozzáadott valamit önmagából, akkor nekünk is ugyanazt kell játszanunk, különben hamis lenne a végeredmény, vagy szakmai kifejezéssel élve leesne a vászonról. Nem téged vett a kamera, nem a te arcod látszik, nem te irányítasz, te „csak” követsz. Persze magadra ismerhetsz bizonyos szituációknál vagy érzelmi állapotok megjelenítésénél, és ez segíthet a hiteles reprodukálásnál, de nem lubickolhatsz abban, csak annyit mutathatsz, amennyit a kolléga a képen. Többet vagy mást beletenni kifejezetten hiba lehet.


Milyen bevált módszereid/technikáid vannak arra, hogy ráhangolódj a karakteredre minden oldalról? Mennyi időt szoktatok erre általában kapni?

Régen, amíg jóval kevesebb csatornát kellett ellátni tartalommal, és kevésbé diktáltak a nemzetközi trendek, akkor több idő volt mindenre. Ma sem ártana, ha minden filmet előtte látnánk, de sajnos se az idő, se a forgalmazók biztonsági kikötései nem szolgálják ezt a célkitűzést. Egy-egy nehezebb szerepnél, ha interneten már fellelhető a film/sorozat, igyekszem megnézni előre, hogy ne pusztán a felvételkor szembesüljek vele. De ez egy blockbuster mozifilmnél vagy sok sorozatnál teljesen kizárt. Még a felvételhez is sokszor szándékosan lerontott minőségű képet kapunk, aminek a közepén a stúdió nevét is elhelyezik feliratként, hogy megelőzzék a kiszivárogtatást. Szóval a legtöbb, amit tehetsz, hogy leveszed a színész minden rezdülését. Nem pusztán a hangja a fontos, sőt, más nyelven a hangsúlyok is mások lehetnek, mint a magyarban, mindez téves irányba is vihet. Figyelni kell aszínész szemét, testbeszédét, az intenzitását – és egyszer csak elkapod.

Volt már rá példa, hogy egy nagyobb feladat után benne ragadtál a szerepedben? Hogy lehet az ilyen szituációt elkerülni?

Talán azért nem ragadunk benne annyira, mert nem csak a miénk a szerep, nem nulláról formáljuk. Az eredeti színész szájmozgása szigorú kereteket szab annak, hogy mennyi időd van egy mondatra, és abban milyen érzelmeket jeleníthetsz meg. Mivel ugyanazt kell csinálnunk, ezért nagyfokú koncentrációt igényel a dolog. Utaltam is rá ezelőtt, hogy a szinkronszakmában nem Sztanyiszlavszkij-módszerrel kell megközelíteni egy feladatot, nem merülsz el úgy a saját tapasztalataidban, érzelmi memóriádban, mint mondjuk egy színpadi szerepnél, ahol a hosszas próbafolyamat ezt kifejezetten elősegítheti. Persze volt már olyan, hogy egy rajzfilm szinkronizálásából átugrottam a szomszédra egy kis Trónok harca- jelenetre, és tudatosan le kellett dobnom azokat a rám ragadt intenzív manírokat, amiket pár perce még muszáj volt használnom. De nem élünk azért meghasadt tudattal.

Mennyire tud a fiatalos hangod téged megbélyegezni a mindennapokban, vagy éppen szakmán belül? Jórészt rajzfilmeket szinkronizálsz ebből adódóan, volt-e már ebből félreértés? (ha esetleg volt, milyen szituáció?)

Alkatilag is talán  fiatalosnak mondanám magam, szóval a mindennapokban maximum az életkoromon csodálkoznak néha, inkább huszonévesnek néznek. Szakmailag pedig ha van is ilyen megbélyegzés, nem bánom. Sokan ezt hiszik, de egyáltalán nem csak rajzfilmeket csinálok, csak ott ismerhető fel igazán könnyen a hangom. Bőven akad hús-vér karakter, és a rendezők általában tudják, hogy milyen figurák megformálására vagy képes, és milyen karakterhez passzolsz leginkább. Értelemszerűen nem szinkronizálok mély hangú, öreg színészeket, mert annak semmi értelme, se nézői, se szakmai szempontból. Arra van más; nekem pedig jut olyan, ami nekem való, és ez így jó.

Melyik az a filmbeli karakter vagy színész, akit a legszívesebben szinkronizálnál, mert jellemében is közel áll hozzád?

Ez mindig nehéz kérdés. Huszonkilenc éve csinálom már, szerintem a tíz kedvenc karakteremet se tudnám összeszedni, pedig szerencsére volt sok jó feladatom. Manapság inkább a csemegékre utazom; nagyon szeretem az elmebeteg, bizarr karaktereket, még ha kisebb szerepek is azok. Nem azért, mert közel állnak hozzám, sőt. Csak sok pozitív hőst, vagy ártatlan figurát kellett már megformálnom, ezért ha valami más jön szembe, azt kifejezetten élvezem. Végső soron játszunk, szóval minél messzebb van az igazi énedtől, annál izgalmasabb a dolog.

Idén vagytok a bandáddal, a the Grenmával 15 évesek. Mit adott a banda a személyedhez ennyi idő alatt? Mi a legkedvesebb emléked, ami hozzájuk köthető?

Nehéz elválasztani a személyemet a zenekartól. Harmincnégy éves  vagyok, szóval az a tizenöt év nagyon meghatározó része az életemnek. A legjobb barátaim játszanak velem egy bandában, így mindez még inkább szerves része mindannak, ami vagyok, még ha az elmúlt időszakban már nem is vagyunk kifelé annyira aktívak. Kicsit együtt nőttünk fel; kiemelni nehéz is bármit. Vannak olyan pillanatok, amikor megint tizenévesnek, vagy fiatal huszonévesnek érzem magam, és ezt nagyjából csak a zenekarosdi váltja ki belőlem. Játszottunk már 8 és 8000 ember előtt is, lepukkant helyeken és igazi nagyszínpadokon, de sokszor még mindig rácsodálkozunk arra, hogy ez mást is érdekel, vagy akár hatással volt más életére is; ezt szeretem leginkább.

Volt-e a szinkronizáláson belül előnyöd abból, hogy egy punk-rock/skatepunk bandában énekelsz (hangképzés, stb)? Melyik munkát  mondanád nehezebbnek ennyi „ledolgozott” év után?(ének vs. szinkronizálás?)

Sokszor kapok énekes szerepeket szinkronban, még ha nem is nagy romantikus duetteket kell énekelnem. Hogy melyiktől alakult így, azt magam sem tudom, de a hangom elég jól bírja a terhelést. Nem tudatosan alakult így, csak rám ragadt egyfajta ösztönös hangképzési technika, ezért tudok egy végigdolgozott nap után is énekelni, és koncertek másnapján is merek munkát vállalni. Viszont mégis más mindkettő.A koncert intenzívebb egyben, de ott az én kezemben van a gyeplő. Ha úgy érezném, nem vagyok eléggé bemelegedve, akkor egy nehezebb dalt csúsztathatnék későbbre is. Szinkronnál meg a szerep és a dramaturgia diktál, szóval más miatt nehéz a feladat.

A dalírás folyamata bandánként változó tud lenni. Nálatok hogy születik meg egy dal?

Általában egy zenei ötletből indulunk ki, és ahogy elkezd megformálódni a hangulata, úgy érzek rá a hozzá passzoló dalszövegre. Ezeket csak én írom, de zeneileg már más a helyzet, Matyi, a dobosunk is állt már elő nem egyszer gitártémával. Mivel ő hangmérnökként dolgozik, ezért a próbatermünk stúdió is egyben. Így már kezdetektől fogva lemezminőségben tudunk demózgatni, sokszor felveszünk minden ötletet, és később kezdjük összelegózni a megfelelő darabkákat.

A szinkronizálás mennyire határolja be az életed, mennyire összeegyeztethető a the Grenmával és annak próbáival?

Eléggé behatárolja, a szinkron a munkám. A zenekar sosem volt munka, szóval nem is jár olyan kötelezettségekkel. Persze szerencsés vagyok, mert megtehetem, hogy azt mondom a gyártásvezetőnek, hogy péntekenként csak délelőtt dolgozom, ha délután már indulunk koncertezni. Az elmúlt pár évben nem voltunk túl aktívak, szóval a munka dominált, de egy ilyen mini turné, amit most csinálunk, könnyedén megszervezhető. A próbák egyeztetése már inkább hármunk életének más ritmusa miatt nehezebb.

Mit tudnál tanácsolni a továbbiakban azoknak, akik most szeretnék elkezdeni a szinkronszínészi szakmát?

Szerintem kétféle jó útja van a dolognak: vagy kisgyerekként megtalál a dolog valami színiiskolának, színpadi szerepnek köszönhetően, vagy felnőttként, (tanult) színészként kerülsz bele. Sokan tekintenek úgy erre, mint valami álommelóra, amiben izgalmas kipróbálnod magad. Ezerszer megkaptam már, hogy „csak egyszer szeretnék valami jó kis karaktert szinkronizálni a kedvenc sorozatomban”, vagy „sokak szerint érdekes/kellemes a hangom, szinkronizálnom kéne”, de ez egyáltalán nem így működik. Önmagában ez nem elég még, a színészi véna, a ritmusérzék és alázat nem hiányozhat semmiképp. Még a színművészetit végzett, elismert színészeknek se megy mindig a szinkron, talán pont a kiemelkedő ritmusérzék hiánya miatt, vagy azért, mert kifejezetten nehéz lehet belebújni egy figura bőrébe úgy, hogy nem te magad építed fel, hanem más után mész. Van, aki végül szinte csak a szinkronban találja meg a helyét (én is), és keveset forgat, vagy játszik színpadon, de mindenképp színészként kell megközelíteni a pályát, ezen a téren kell továbbtanulni ahhoz, hogy alkalmas lehess a feladatra.

Garbien Lilla

Irodalmi és Társadalmi Portál