Gervais du Bus: Roman de Fauvel (2.)

(…) Az Úr, királyok királya,
s minden tudásnak forrása,
így szólt az idők kezdetén:
legyen világ és benne fény!
Aztán helyet rendelt minden
dolognak, lénynek és innen
már saját természetükre
bízta: döntsenek kedvükre.
Bölcs terv, hibátlan műremek,
más szó erre nem is lehet.
A világ így duruzsolna,
míg pihen bölcs alkotója,
ám e szép rend úgy felborult,
hogy felül van, mi volt alul,
s nincs kétség, közel az óra:
letörli s újrarajzolja
a világot teremtője.
Mert erre utal a pőre,
józan ész is. Hiszen Isten,
csak hogy ez egyet említsem,
mindent az embernek adott,
saját képére faragott
hű másának. És ekként lett
minden állatok fölé tett
legnemesebb lény a földön.
Ám most, amikor ezt költöm,
nem rendet látsz: kuplerájt,
s hogy tótágast áll a világ.
Mert a népek barmok lettek,
leszegett fejjel legelnek,
kincsért mind a mocskot túrja,
és nem néznek fel az Úrra.
Másrészről meg összetapad
az elvvel a tapasztalat:
az ember mára elvadult,
sáros, sötét, mély kútba hullt,
és túlzás nélkül mondhatom,
hogy Fakóé a hatalom,
mert csak hozzá imádkoznak,
egyedül neki áldoznak,
ő lett Istene a Földnek.
Az Észre ma már csak köpnek,
és helyébe az otromba
Ostobaság ült a trónra,
mely az Igazságot böszme
patával tapossa össze.
Ekként lett a rendből hamar
káosz, kakofón zűrzavar,
s most így botorkálunk éppen,
lámpa nélkül a sötétben,
mint vérszomjas, veszett vadak.
Jaj, Fakó romlás és salak!
Mindenki elcsábult neki,
s csalással kegyét keresi.
Jaj! És jaj harmadjára is,
mert e sápadt sárga, hamis
dög oly mélybe rántotta le
a szent egyházat, hogy sose
fog tán sírjából kikelni.
Látom minden nap süllyedni,
és ésszel fel nem foghatom,
hogy Szent Péter egy szép napon
miért nem jön, hogy e bárkát,
hitünk málló maradványát
megmentse, hisz kik vezetik,
vak bolondok egytől-egyig!
Mert tudjátok meg, nem hányták
ily vadul Noé bárkáját
sem a viharok egykoron
a haragos hullámokon,
mint ahogy egyházunk inog,
dülöngél, billeg, imbolyog.
Horgonyát vesztve szédeleg,
cibálja szilaj fergeteg,
ünnep, öröm nem élteti,
ámde helyette zengheti,
mint kibe éles kín hasít,
Jeremiás siralmait.
Sorsa szenvedés és bánat,
mintha csak e prófétának
róla szólna bús panasza.
Mi egykor fénylő csillaga,
fejedelme volt a Földnek,
az ma léhának, züllöttnek,
porban csúszónak tűnik fel.
S mindezt Fakó tette, hidd el.
Vegyítve bűnt, irigységet,
ő kotyvasztotta e mérget,
az Úr művét a szerencse
kényére-kedvére vetve.
És most leírom, mily fonák
fordulatot vett a világ.

Vaskó Péter fordítása

FAUVEL/ FAKÓ egy Antikrisztust megszemélyesítő lószerű szörnyeteg. Nevének betűi hat, a korabeli világot hatalmában tartó bűn kezdőbetűit adják ki: hízelgés, fösvénység, aljasság, lelkiismeretlenség, irigység és feslettség.

Első rész:

Gervais du Bus: Roman de Fauvel

 

 

„…add meg hogy egészek legyünk…” Stenszky Cecília versvilágáról

 

Versnek lenni jó. Ezt érezzük – érzem – Stenszky Cecília verseskötetének (Sötét anya) olvasása közben s után, a friss élmény befogadásának örömével. Pedig aligha történt nagy dolog – csupán újra bizonyságot nyert az, hogy a vers mindaddig létező, élő, pulzáló kommunikációs forma lesz; mondhatni az egyetlen; amíg az ember képes lesz megszólítani a másik embert, s képes szavakba önteni mindazt, amit érez önmaga sorsáról, környezetéről, a tájak, a sebek és a tájsebek tektonikus lüktetéséről s lüktetéséből – némiképp egyszerűbben fogalmazva: az életről. Mert a vers az, amelynek kapcsán – hogy kisebb kitérőt tegyek egy manapság divatos félelem irányába (noha a komputer által generált vers és annak vizsgálata már sok évtizede jelen van) – de a vers az, aminek megírására a mesterséges intelligencia soha nem lesz képes. Mert a vers úgy fakad fel a költőből, a lélek legbenső titkaiból, hogy születésének oka s útja sokszor előtte is olyan titok, amit hiába akarna bolygatni.

S épp ez az, ami különlegessé, s olykori drámaiságában is széppé teszi a valódi költészetet. Relevánssá, erőssé, meghatóvá s hatóvá: ki- s ráhat az olvasó, a befogadó életére is, vagy lehet, csak arra a pillanatra, amíg olvassa, de mégis benne marad valamiféle hatás, érzelmi lenyomat, utóíz, ami vagy keserű vagy édes, de mindenképp már benne, saját életélményeinek kicsit elfeledett emlékeiből fakad föl. Igen, versnek lenni ezért jó – mert a vers maga is megérzi, ha tett valamit értünk, az olvasókért, az emberért. S ez az, amire a mesterséges intelligencia soha nem lesz képes; mert az az ember érzelmi s értelmi létezésének több síkon futó, sokszor önmaga számára is értelmezhetetlen élethelyzetekbe sodró-kerülő, időnként abszurd motivációkra reagáló választásait nem, hogy modellezni, de követni sem lesz képes az MI a maga racionalizálásra, egyszerűsító képletválasztásaira, a legnagyobb közös osztót s a legkisebb közös többszöröst kereső-alkalmazó elméleteivel – legyenek azok bármennyire is kifinomultak.

Mert érteni s a maga képletei szerint magyarázni már most is képes lehet ama valamely programozás, de érezni s abból világra segíteni értelmét a lélekkel képzett s lelket képező szónak – nincs olyan mesterséges tudomány. Nincs olyan, amely a maga teljességében visszaadná akár e néhány sor értelmét, szépségét, erejét: „önmagával ragaszt össze / akárhányszor széthullok / s minél több bennem az Isten / és az Isten-kötőanyag / annál inkább én vagyok” (Messze keletről) Öt kiragadott sor – s már elszakadóban a föntebbi kitérőtől, de még visszautalva arra is kérdem: érzések nélkül lehet-e értelmezni akármilyen számelméleti megközelítéssel e versrészlet végtelen időbéli mélységét, s az emberi létezés érzelmi, identitás-béli, én-képi korrelatív elágazásait?

Mindazzal, amit föntebb mondtam, s amiért talán hosszabbra is nyúlt iménti mondandóm, nehezen tudnám itt tartva még kimondani s alátámasztani azt, hogy Stenszky Cecília költő. Az, hogy versnek lenni jó, egyértelmű a munkáit olvasva, ám afelől már kétségeim vannak, hogy az ő személyisége miként korrelál (maradjunk e kifejezésnél, ha már…) e versekkel. Ennyire, persze, ne misztifikáljunk – a versek élményanyagát (sebek és simogatások, gyász és öröm) önön lelkéből merítette, nagyon sokan hasonlókat látnak önmagukban, akik egy-egy életapály-szakasz után felmérik magukban a lerakódott hordalékát megannyi történésnek; ugyanakkor nagyon kevés az a pillanat, amikor e szövegekben tetten érjük-érhetjük a költőt. Minden gát, ami mederbe szorítja a sorok áradását, természetes képződmény; minden hasonlat a szavak élő fénytörése, a mondatok ritmusa inkább szívverésre hajaz, a rímek visszatükröződések; ízig-vérig költészet ez persze, líra, csakhogy nem Stenszkyé, „Csakhogy nem azé, aki küzd holtáig, / Nem, nem, nem azé, aki függ végig, / Csak azé egyedül, aki vár a fényre / Aki a napot is megosztja ebédre” (Nornák). Na de ki osztja meg? A költő… Aki úgy van jelen a maga természetességével és természetességében, mint aki e versek társszerzője; mint aki együtt s benne élt e sorokban, s csak lassan bontotta ki s szálazta szét a fények s árnyékok képeit, képzeteit. Hogy végül magunk előtt lássunk egy triptichont, egy talán élet-golgotát, avagy a versekbe rejtett szentháromságos imát, imafüzért.

A kötet három ciklusba rendezett verseit így fordíthatjuk le, én magam legalábbis így értelmeztem azok egységét. A költő érkezését a metaforák közé talán akkor érhetjük tetten, amikor a legközelebb engedi önmagát, önmaga sorsélményeit a versbeszéd soraihoz. „Tízezer mérföld távolság kellett, / egy-két logikátlan mozdulat, / jó néhány ökölcsapás a szívre, / … s egyetlen gyengéd, gyógyító / szentferenci érintés az orcámra. / Centiről centire ébredtem fel, / hogy rátaláljak végre, végre / önmagam mélyén a forrásra” (A gubbiói farkas). Itt pillanthatunk rá a költő önarcképére, s a klasszikus motívum szerepe a ciklusokat is összerendezi a már említett triptichonba, melynek képei – ugyanakkor – több irányt is felkínálnak az olvasói értelmezéshez. Amely irányok amúgy ugyanoda vezetnek, s lehet, egyazon ösvény mindhárom – a megértésről-megtérésről fogalmazott kérdéseink változhatnak, ám a válaszok ugyanazok.

Az első ciklus (Otthonom lesz) a születés, az élet kitapogatása, s ennek mögöttesében a teremtés maga, annak szándéka, időtlensége s abban a magunk kiszámított idejéhez kötött feladata s kötelessége is felsejlik; „Ne nézz hátra, jön a farkas. / A tenger itt dalol előtted.” (Orpheusz dala), olvashatjuk, s akár értelmezhetjük is a farkas képében a gonoszt, a bal lator alakját, a szentferenci irgalommal még nem találkozó gyűlöletet, mert „Egyre gyűlik a halálba vívő sötétség, / el kell indulnom, van hozzá közöm, / egyre veszélyesebb szabadon élni, / és hosszú az út le a gyökerekig. / De míg van bennem lélegzet, úton vagyok; / a kiontott vér mindig az égbe száll. / S mert vele meghaltam, vele élni fogok.” (Van hozzá közöm).

    A második ciklus (Sebek és szárnyak); ha úgy tetszik, a kötet-triptichon főalakja, bár ez annak végső értelmezésében nem biztos; az origó tehát a hit megtalálása, a lét értelmének fölmagasztalása és magasztosodása talán a szerelemben, a társban, de a háttérben – mint imént egy másik árnyképként – fölsejlik a megváltásba vetett hit fundamentuma. „Uram add nekünk magadat / szilánkos seb a két kezünk / folyó véredért cserébe / add meg hogy egészek legyünk” (Vércseppek), zengenek az olykor imádságos sorok, ám más versekben itt sűrűsödik a legtöbb érzelem, a gyász, az öröm, itt a legtöbb a sorokba rejtett zene, s itt fogalmazódik meg – mint egyfajta életbölcsesség – az egyik legfontosabb metafora: „Lásd, már tudok hallgatni is néha, // a puszta némaság helyett.” (A gubbiói farkas).

    Immár akár ki is található a harmadik ciklus (Százszorszépek) rendezőelve: az élet folytonosságának szépséges kötelessége. „Nem nyíló rózsán, / máshol már a tekintet: / termő gyümölcsfán” (Beavatás), terel bennünket a ciklus elején eme csöndes haiku a következő versek irányába, a gyermek köré fonódó gondolatok felé. Aki megérkezett, s lenne mintha a költő létének s létezésének megváltója, akit jónak s jóra kell nevelnie, akivel a legrosszabbként csak az történhessen, hogy belőle legyen Dizmász (de ezt csak mi mondjuk, hogy kerekké váljék a triptichon-értelmezés), s talán nem is kell, nem is szabad ennyire tovább gondolnunk a képet; „füttyen a hajnali pára / néha elég hazamenni” (Szeptemberi útitársak) szól e versek egyik tanítása, s ránk köszönt az útkeresés-létértelmezés ösvényeit lezáró új út: „Szavaink mögül kikophat a látszat, / Hold, ritmus, élet. Bezárul a kör. / Van kiért, minden más meg várhat.” (Bezárul a kör).

     Versnek lenni jó. Verset olvasni nagyon jó. Szép, lágy kötet ez; halk futamok, összesimuló harmóniák hullámzanak; még a fortissimok is csöndben jelzik, ha néha ideje van – a versben és a verseken túli világban – a nyomatékkal szólásnak. Szólnunk kell a kötet illusztrációiról is, mindenképp, hiszen Száler Tímea munkái megjelenéstől megjelenésig ráhangolnak, elvezetnek bennünket a versek végső summázatának megerősítéséhez:  az élet gyermekközpontúságának sugalmazásáig. Ihletett, finoman festői képi világától csak erősebbé válik a versek összecsiszolt szépsége.

(Stenszky Cecília: Sötét anya. Versek. Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2025)  

Ádili nem megy

 

Ádili miután lemászott a szederfáról, a pajta felé tartott a kutyával. Odabent körülnézett, egy idő után elnyúlt a szalmán, a nyakánál fogva szorosan átölelte a mellé heveredő kutyát, és biztatta, hogy maradjon csöndben. Az anyja a házban téblábolt, próbálta valamivel elütni a várakozás perceit. Egy darabig úgy tett, mintha nem is venné észre a hiányukat, aztán amikor már nagyon szorított az idő, elszántan megindult az udvaron. Tudta, hogy együtt kell keresni őket, és a kutya előbb-utóbb el fogja árulni a fiát. Fennhangon szólongatni kezdte az állatot, de a végére elcsuklott a hangja.

Ádili ekkor nem volt már kisgyerek. Negyvennégy nyarán született. Német katonának besorozott apja nem hogy a fia világra jöttét nem várhatta meg, de kilenc éves koráig egyáltalán nem is láthatta. Akkor, ötvenháromban aztán megkapták az engedélyt, családegyesítés címén kimehettek hozzá az anyjával.

Amikor megérkezett a pecsétes hatósági végzés, az édesanya repesett az örömtől, alig várta, hogy hazaérjen a fia az iskolából, és megoszthassa vele a hírt, hogy hamarosan mind a ketten mehetnek az apjához Németországba.
Ádili nehezen illeszkedett be az iskolába. Szívesebben játszott a szabadban, akár otthon is, egymagában vagy az állatokkal. Bár szerte a faluban, szinte minden utcában volt pajtása, de valahogy már óvodába járás is nagyon terhére volt, pedig a székelyudvarhelyről ideszármazott Sarolta néni mindent megtett érte, hogy magához édesgesse a kisfiút. Nem is az óvónénivel, inkább az otthonitól oly nagyon különböző, zárt térrel nem tudott megbarátkozni Ádili, folyton azt érezte, hogy csapdába került, és nem tud menekülni.

Az óvoda után iskolába is nehezen akart elindulni. Mikor elérkezett az idő, inkább elbújt a tyúkólban, nehogy iskolába kelljen mennie. Tanítója sóhajtva elnézett a fiúcska feje fölött, mikor az dacosan összeszorította a száját, és nem válaszolt a kérdésére, hogy miért nem szeret iskolába járni, közben pedig átfutott benne, milyen nehéz is lehet ennek a gyereknek apa nélkül. Hiába van ott a nagyapja meg a nagyanyja, az mégsem olyan, mintha kiskorától fogva az apjától leshetné el, amire egy fiúgyereknek szüksége lesz az életben.

Ádili nagyon nehezen rázódott bele a tanulásba. Nem mintha nehézfejű lett volna, nem is lustaságból hanyagolta a tanulást, inkább mert sajnálta, hogy az iskola elveszi tőle mindazt, ami számára a legkedvesebb: a barátait, az állatok társaságát, meg persze a végtelen szabadságot, merthogy Ádili az otthoni kötelező feladatai ellenére is szabadnak érezhette magát a világban. Tanulni nem szeretett, hiába mondta neki a nagyapja, hogy fiam, annyit érsz, amennyi tudást magadba szedsz. Nem értette, mi szükség van erre az egészre, amikor ő minden fontosat megtanult már, amit tudnia kell. Befogja a lovakat, tud bánni a marhavakaróval, még kecskét is tud fejni. Igaz, azt nem is otthon tanulta, hanem a pusztán az egyik pajtásától, mert ők nem tartottak se kecsékét, se birkát, csak lovat, tehenet, disznót, meg baromfit.

Ha azt mondom, Ádili szabadnak érezhette magát az iskola előtt, ezt pusztán a mai szabadságfogalmaink szerint érthetem, hiszen számára ez a szabadság csupán a természetes létállapotot jelentette. Az iskola aztán hozzáadott valamit pluszban abból az idegenségből, amire ő sosem vágyott. Az a világ, amelyikről az iskolában kínált tudás szólt, Ádili szemében egyáltalán nem tűnt vonzónak. Ő a háztáji kertjük meg a falujuk határán belül érezte magát biztonságban, azokon túlra nem is kívánkozott.

Amikor anyja bejelentette, hogy Németországba fognak költözni, Ádili csak nézett rá értetlen szemekkel. Nem kérdezett semmit, eszébe sem jutott megkérdezni,  hogy mennek-e velük a tehenek, disznók, malacok, tyúkok, Betyár vagy Cirmi, hirtelen olyan zsibongás támadt a fejében, mint amikor a tanító úr a nagy csatát kezdte magyarázni, amelyben a magyar sereg vereséget szenvedett a töröktől. Úgy érezte, mintha hirtelen valami áthatolhatatlan burok képződött volna körülötte, megszűnt minden kívülről érkező hang, és a fejében kezdett el dobolni a három szó, akár egy biztató rigmus, Ádili nem megy, Ádili nem megy, Ádili nem megy, és ettől olyan nyugalom áradt szét benne, hogy az édesanyja is föllélegzett.

Attól fogva, hogy megérkezett az írásos engedély, a vacsoránál egyéb téma sem került szóba az asztalnál, mint a németországi családegyesítés. Egy darabig csöndben ettek, a szalonnával, kenyérrel és az ecetes lila hagymával együtt alaposan megrágták a gondolataikat is, mielőtt szavakká formálták volna őket, és csak akkor kezdtek el beszélni, megfontolt, szűken mért tőmondataikkal, amikor Ádili édesanyja fölállt, hogy helyére tegye a kenyeret a kamrában, a nagyapa pedig maga elé húzta a boros poharát. Még nem ivott belőle, megvárta, amíg visszajön a menye, és csak utána szólalt meg, dörmögős, mély hangján mondta ki, mint valami szentenciát, hogy asszonynak az ura mellett a helye, megelőzve ezzel a felesége sopánkodását, aki bánatában csak a kezét tördelte, hogy mi lesz velük ott a messzi idegenben.

Nekünk is legjobb volna utánuk menni, ezt is elmondta néhányszor a férfi, de ezt már csak lefekvés előtt, miután eloltotta a villanyt, és befeküdt a felesége mellé. Az asszony először nem válaszolt, csöndesen szipogott mellette egy darabig, aztán halkan kinyögte, hogy ő inkább maradna. Ebben a mondatban benne volt minden, az is, hogy ha egyszer muszáj lesz, akkor persze ő is megy, de bízik a férje belátásában. Menjenek a fiatalok, a menyük, az unokájuk, még előttük az élet, öreg fát már nem szabad átültetni. Meg aztán az öregszülőket sem szabad magukra hagyni.

A férj, az após és nagyapa nem szólt rá semmit. Sóhajtott, kifelé fordult, aztán a következő pillanatban már egyenletesen szuszogott, idő kérdése volt csupán, hogy mikor kezd el fújtatni, aztán horkolni. A feleség szívét pedig ekkor olyan mélységes nyugalom szállta meg, hogy legszívesebben dalra fakadt volna. Tudta, a férje csak kötelességből mondta, amit az imént mondott, dehogyis akar ő menni, esze ágában sincs itt hagyni mindent, egy élet munkáját, amit a háború tönkretett, meg amit utána szorgalmas munkával ez alatt a pár év alatt visszaszereztek.

Maradnak. A férfinak pillanatnyi kétsége sem volt efelől, még talán a feleségnek sem, a menyüknek pedig esze ágában sem volt maradni, ő egyre csak azon törte a fejét, hogy milyen lesz majd odakinn. A nyelvvel nem lehet gondjuk, hiszen kiskorától fogva mindenki beszélt németül a faluban, még ha kicsit másképp is, de két-három faluval arrébb is másképp beszélnek a svábok, mégis megértik őket. Gondolatban már az ottani utcákat járta, ízlelgette a település nevét, ábrándozott, hogy milyen lesz majd az ottani élet a férje mellett. Megérkeznek Münchenbe, aztán onnan továbbutaznak majd Kirchdorfba. Kirchdorf, Kirchdorf, Kirchdorf. Magában mondogatta új lakhelye nevét, nem akart betelni az érzéssel, melytől egyszerre borzongás és bizsergés fogta el ott legbelül, mintha pillanatok kérdése lenne csupán, hogy a férje karjaiban találja magát. Sose mondta volna ki, még magában sem talán, mennyire hiányzott neki a férfi.

Ádili még az utolsó szalonnakatonával bíbelődött, amit nagyapja az imént csúsztatott oda neki. Mereven nézett maga elé, tologatta, helyezgette a kenyérkockán a vékonyka, puha, fehér szalonnacsíkot, ujjbegyével rásimította, gondosan ügyelt rá, nehogy egy fél milliméternyit is lelógjon, mint akinek az élete múlik rajta, hogy pontosan illeszkedik-e a kenyérre. Hosszan csodálta művét, mielőtt bekapta, és utána még jó sokáig rágta, nehezen akart lemenni az utolsó falat a torkán.

Volt a kertjükben egy jó terebélyes szederfa, Ádili először fölmászott arra, hogy majd ott bújik el a lombok takarásában. Alig ért el az első ágig, Betyár megállt alatta, hangos szűköléssel próbált felkapaszkodni utána, aztán amikor látta, hogy nem megy, addig nyüszített, amíg Ádili le nem jött onnan. Ekkor jutott eszébe a pajta, ott majd ellesznek ketten, ott talán nem fogják keresni, ha csöndben maradnak.
Korábban az is megfordult a fejében, de még jóval a szederfa meg a pajta előtt, hogy mi lenne, ha a hostélon keresztül elmennének a Rinya árokig, ott elbújhatnának a sásosban, ahová békászni meg rákászni járnak a fiúkkal. Aztán elvetette az ötletet, mi lesz, ha találkozik valakivel, és megkérdezi, mi járatban vannak errefelé iskolaidőben. Mit válaszolhatna erre a kérdésre?

Mikor az apjáról meséltek neki, csak hallgatott. Lehajtotta a fejét, rá se nézett az anyjára, dacosan gyűrögette maga előtt a viaszosvászon terítőt a konyhaasztalnál. Pedig az utóbbi időben egyre többször szóba került, többnyire olyankor emlegette az anyja, amikor a nagyszülők még nem értek haza. Miután hosszas nógatásra Ádili fölnézett, azonnal el is fordította a fejét, nem akarta látni az anyja párálló kék szemét, inkább az ablakon keresztül bámulta tovább a szederfát, leste, hogy megjelent-e már a gerle, vagy a szomszédok valamelyik galambja, és arra gondolt, föl fog mászni egyszer arra a dúcra, megnézni, mennyi fióka kelt ki a nyolc tojásból, amit a múltkor mesélt a szomszéd.

Az anyja csak akkor hallgatott el, amikor hangos krüsztivel belépett a nagyapja, felakasztotta a kalapját a konyhaajtó melletti szögre, aztán rácsapott az unokája hátára. Méghozzá olyan embereset, hogy Ádili bele is rázkódott, majd’ a feje repült le, ám ez a mozdulat mégsem zökkentette ki a merengésből. Éppen az járt az eszében, hogy a temetőben is el lehetne bújni, le kellene mászni a kriptába, nyitva is van az ablaka. Sokszor jártak arra, de sose mertek lemenni, pedig a nagyobb fiúk már jártak odalenn, tőlük hallotta, hogy az oroszok szétdobálták a grófok csontjait, mielőtt kivontatták onnan az érckoporsókat.

A hátsó ajtón mentek be pajtába, nem a nagykapun. Ádili olyan óvatosan lépett, mintha attól félne, elriasztja a tetőn hangoskodó verebeket. Tekintetével egy pillanat alatt körbejárta a hatalmas építményt, végigvizsgálta a gerendákat, mintha azt fontolgatná, hogy oda kéne fölmászni, végül a kutyára nézve hirtelen letelepedett a szalmára. Betyárnak intett, hogy maradjon csöndben, üljön oda mellé. Majd gondolt egyet, elnyúlt a szalmán, erre a kutya is oda heveredett mellé. Ádili addig fészkelődött, amíg teljesen össze nem simultak, aztán átkarolta a kutya nyakát és így feküdtek néma csöndben.

Közben megszűnt a verébcsipogás, a légüressé változó csöndben Ádili hallgatta, ahogy a torkában zakatol a szíve, a dobbanások üteméhez igazodva ismételgette magában, Á-dili nem megy, Á-dili nem megy, Á-dili nem megy, és lassan álomba ringatta magát.

https://orszagut.com/szepirodalom/adili-nem-megy-761

 

(Illusztráció: Tényi Bálint)

Japán tavaszi vakák

[Téma nélkül.]                                                Muraszaki Sikibu

 

Sorsom felett, ó,
ugyan miért bánkódnék,
ha olyan kedvvel
élnék mindig, mint mikor
hegyi cseresznyét nézek?

 

(Kimaradt dalok későbbi gyűjteménye, Tavaszi dalok első kötete, 104.)

 

[Boglárkacserje]

Boglárkabokor
virága e vidéken
amint kinyílik,
azt gondolom magamban,
Ide[1] is el kell jönnöm.

(Szaigjó szerzetes. Versek a hegyi lakból, 166.)

 

Akkor költötte, amikor a hegyek közé látogatott
Nóin szerzetes

Ha hegyek közé
tavaszi alkonyatkor
eljövök, látom,
ó, esti harangszóra
hullanak a virágok!

(Új „Régi és új dalok gyűjteménye”, Tavaszi dalok második kötete, 116.)

Fittler Áron fordításai

 

Muraszaki Sikibu (紫式部)

970 körül?–1020 körül?

A Heian-kori japán irodalom legjelentősebb művének és egyben a világ egyik első prózai elbeszélésének, a Gendzsi regényének (Gendzsi monogatari, 源氏物語) szerzője. Férje Fudzsivara no Nobutaka (藤原宣孝), tőle született lánya, Katako (賢子), aki Daini no Szanmi (大弐三位) néven szintén költőnő. Muraszaki Sikibu Nobutaka halála után került udvarhölgyként Icsidzsó császár (Icsidzsó tennó [一条天皇], uralk. 986–1011) felesége, Sósi császárné (csúgú Sósi [中宮彰子], 988–1074) udvarába, melynek meghatározó alakja volt. Az ott töltött idő egy részéről, csaknem másfél év eseményeiről részletesen beszámol naplójában, a Muraszaki Sikibu-naplóban (Muraszaki Sikibu nikki, 紫式部日記). Értelmiségi családból származott, apja, Fudzsivara no Tametoki (藤原為時) egy időben a Szertartásügyi Hivatal (Sikibusó, 式部省) felső rangú tisztviselőjeként (sikibu no daisó, 式部大丞) tevékenykedett. Innen ered udvarhölgyneve: Tó Sikibu (藤式部, a „Tó” a Fudzsivara név első felének kínai olvasata, azaz jelentése: a Fudzsivara családból származó Sikibu). A Muraszaki név – naplója tanúsága szerint – a kor egyik legjelentősebb vakaköltője, Fudzsivara no Kintó (藤原公任) megjegyzése nyomán ragadt rá: egyszer gúnyosan a Gendzsi regénye egyik főhősnőjének nevén szólította.

 

Szaigjó szerzetes (Szaigjó hósi, 西行法師)

1118–1190

A XII. század egyik lagnagyobb költője. Világi neve Szató Norikijo (佐藤義清). Kezdetben Toba császár (鳥羽天皇, uralk. 1107–1123) testőrségének tagja volt, de fiatalon, huszonhárom évesen az egyik legjelentősebb japán ezoterikus buddhista irányzat, a Singon-irányzat (Singon-sú, 真言宗) szerzetese lett, és elsősorban az irányzat központjában, a Kója-hegyen (Kójaszan, 高野山) élte életét meditálással, elmélkedéssel. Ezen kívül szinte egész Japánt bejárta, zarándokútjain számos vakát költött. Költészetében sajátos összhangot képviselnek a természeti jelenségek és a buddhizmus tanai, ezt pedig filozófiai mélységekig boncolgatja. Kedvenc témája a cseresznyevirág és a hold. Számos költeményét válogatták be császári vakaantológiákba, személyes verseskötete a Versek a hegyi lakból (Szankasú, 山家集).

 

Nóin szerzetes (Nóin hósi, 能因法師)

988–1050 körül

A XI. századi vakaköltészet jelentős alakja, világi neve Tacsibana no Nagajaszu (橘永愷). Körülbelül huszonhat éves lehetett, amikor szerzetesnek állt. A vakaköltészetben mestere a kor jelentős verselője, Fudzsivara no Nagajosi (藤原長能) volt. Egyidőben Szeccu tartomány Koszobe nevű vidékén (古曽部, ma az Ószaka prefektúra Takacuki [高槻] nevű városában található) lakott, ám többnyire vándorszerzetesként járta az országot, ezen utak alkalmával pedig számos vakát költött. Kifinomult ízlés jellemezte, és az egyik első olyan költő volt, aki az utazások alkalmával a szépséget kereste, a meghatározott asszociációkat előhívó kifejezésekként, ún. dalpárnaként (utamakura, 歌枕) használt helynevek konvencióknak megfelelő megéneklése helyett pedig előtérbe helyezte saját érzéseinek kifejezését a látott tájakkal kapcsolatban, előkészítve ezzel a vakaköltészet egyik új motívumát. Fennmaradt dalpárna-gyűjteménye, a Nóin dalpárnagyűjteménye (Nóin utamakura, 能因歌枕), amely ugyancsak bizonyítja, mennyire vonzódott ezekhez a híres helyekhez. Vakái több alkalommal szerepeltek a régens Fudzsivara no Jorimicsi (藤原頼通) rezidenciáján és az udvarban rendezett költői versenyeken, ezenkívül A legzseniálisabb dalok gyűjteménye (Gengensú, 玄玄集) címmel magánkezdeményezésű vakaantológiát is szerkesztett. Hatvanöt költeménye szerepel császári vakaantológiákban.

 

 

Borítókép: boglárkacserjék az Ide városban lévő Tama pataknál (a fordító felvétele)

[1] 井手. A mai Kiotó prefektúra deli részén található kisváros. Itt található a Tama patak (Tamagava, 玉川), amely a VIII. század óta híres a boglárkacserjékről, a vakaköltészetben a település és az említett patak meghatározó tájeleme (ld. a borítóképen). Ide neve Szaigjó versében többértelmű kifejezést alkot a ‘kijön’, ‘kimegy’ jelentésű ige egyik alakjával (出で).

Négy kóan

 

A szó

Ha elhagyta szád,
nem érték a szó.
Csak addig kincs,
míg benned lapul.

*

Kié?

A teám párája,
a nap fénye kié?
Bár senkié, de
el sem lopható.

*

Egyre megy

Az igazság csöndes,
a hazugság harsány.
Üres zsebemnek
egyre megy.

*

Teher

Cseréljünk terhet!
Egyik sem könnyű?
Amelyik másé,
messziről semmi.

 

* Kóan: Egy olyan történet, párbeszéd, kérdés vagy nyilatkozat, amelyet a zen buddhista gyakorlatokban használnak, hogy előidézzék „a nagy kétséget”, és teszteljék vele a tanítványok fejlődését a zen gyakorlatok során.

(Illusztráció: Subha Sreenivasan: The Blazing Sun)

 

 

AVILÁGIDEGEN

 

Beszáll a metróba, és úgy tűnik mindenképpen, de cél nélkül utazik.

Azon gondolkodik, hogy hol veszthette el mindazt a sok mindent, amit nem talál, mert talán soha nem is volt az övé és különben sem tudom mi is az, amit nem találok, lehet, hogy nem is létezik, azaz nem is létező dolog az, amit kutatok, még csak fogalmi szinten sem meghatározható, tárgy se, személy se, érzés se, csak úgy értelem mentesen keresek valamit, mert soha nem is volt semmi, amit elvesztettem, vagyis amit elveszthettem volna, tehát valami olyasmi, ami már nem az enyém, vagyis nem birtoklom.

Lehet, hogy tényleg csak feleslegesen keresek valamit?

De mit?

És Miért?

Őrület

Lehet, hogy valami olyasmit keresek, amit talán meg sem képes találni senki sem? NEM!

Valami biztos, hogy volt éreztem a közelségét, és lehet ugyan, hogy valójában tényleg nem volt az enyém, de mégis birtokoltam általa valamit, ott volt a közelemben és most érzem a hiányát, pontosabban az ürességet, amit hiánya kelt.

PSZICHODILEMMATIKUS HÁNYÓDÁSOK

Az ajtó becsukódik, sőt inkább csapódik – mamutlepkék újságolvasás közbeni szárnycsikorgása ez.

Kinéz a szerelvény ablakán, nézi a sötét furcsa világos alagutat, figyeli a száguldást, a hullámzón állva rohanó fénycsövületeket, amik tömegek hipnózisát hivatottak végezni, napról – napra állandóan és szinte tökéletesen.

Hirtelenjében, nem is tudja miféle irányból egy gyermekmondóka néhány sora tolakszik szemtelen egyenességben eléje.

Nem tudja hol hallotta

Nem hallhatta sehol

Senki nem hallotta még

Ez hangzik most a fejében (pattogón és pergően):

Lepedékes lepkék lepték el elmémet

Világom – Világod

Érzelmi gyilkosok

Értelmetlen indokok

Szalad – szalad ki – be jár: ez az élvezet, ami beléd igen, de rád bizony nem talál…

IDIOFANTAZMAGÓRIÁK

El is hessentgeti gyorsan ezt a nem kívánt serdülőkori trauma beinjektálódást és inkább a szerelvény belseje, az utasok felé fordul. Sokan vannak nem egyformák, csak tekintetügyileg azonosak némiképp: baldachinos téli ködharmatot könnyeznek az utastérbe és ennek kavargó polipcsáp áramlását figyelik konok önzésbe merülve.

Mondhatni viasztalan vigaszmaszkok hevülnek a fűtésben, de a nefelejtés csókja nem érintheti a lebiggyedő arcokat – gondolta ezt, vagy csak úgy eszébe juttatta egy korábbi érzület.

Nem lát semmit, amit látni szeretne. De aztán mégis: egy lányt, aki nagyon szép, talán még kedves is lehet. Mellé ülni, megszólítani és a beszélgetés:

  • Szia kérdezhetek valamit?
  • Persze, szeretem ha kérdeznek.
  • Szerinted ha tengeri csiga volnék és az óceán mélyén egy sötét barlangban élnék mit sem tudva a világról boldog lennék, vagy csak egy őrült csiga lennék?
  • Szerintem boldog lennél, mert a csiga szép állat.
  • És ez elég?
  • Talán. Lehet, hogy nem is kéne az óceán és a sötét barlang. Lehetnél erdei csiga is, aki tudja, hogy van körülötte egy világ és az tetszik is neki…
  • Mit Bámulsz?

A gondolatdialóg itt megszakad, elfordítja a fejét és újra az ablak felé, az ablakba néz.

Most is az utazókat figyeli, de most valójukban látja őket: hullámzóak, áttetszők – szellemmentes szellemek, beburkolódzott fantomok. A lányt is megnézi, ő még rosszabb: messzibb, még áttetszőbb és valami szippantó sötétséggel kevert a belseje.

Úgy látszik minél szebb a maszk, annál nagyobb árulást rejt.

BAKÓARC A KÖZÉRTHETŐ HELYTELENSÉG

Lassulás –csikorgás

Megállás

Cserélődés, ami nem változás

Csattanás

Gyorsulás

Újra száguldás

Itt most valami történt, ami akár sorsfordító is lehet. Ha az esemény jelentőségét megpróbálom vizuális összefüggéseiben, ok – okozati együtthatói alapján értelmezni az hosszas fejtegetést igényel a megoldás pedig: SEMMI. ŐRÜLET.

Az utazás az alagútban hirtelen megszakad, a fantomszemek tanácstalanul ide – oda libbennek, mindent körülvesz a szuszogó sötétség.

  • Őrület! –hangzik a kocsi belseje

Ez azt jelenti vajon, hogy az őrület határán állunk? HÜLYESÉG

Az őrület határán állni nem lehet – az őrület határtalan, mindent átjár és körbevesz. – A helyzet ez.

Mert ha valaki fogékonyabb rá, vagy éppen csak nem figyel az őrület bizony azonnal rávetül és megtölti bomlottan sokszínű eszenciájával. Ez persze felfogható egyszerűen átoknak, vagy akár éppen csak szeplőtelenül nyűgös áldásnak is.

Persze az őrületnek rengeteg szintje van, ki tudja mi nagyobb és mi kisebb őrület.

A legnagyobb őrület talán a születés, a halál pedig valamiféle végső igazságtétel lehet?

A legkisebb őrület pedig esetleg a szeretet lehet. (persze ez könnyen a tisztán esszenciális őrület elhatalmasodásához vezethet)

NEKROMETAFIZIKÁLIS FELSZISSZENÉSEK

A kocsi újra elindul – megnyugvó sóhajok keringenek az izgatottan nyikorgó fémtestekben. Megpróbál másfele figyelni, erre pedig legalkalmasabb a mennyezeti lámpák egyike lehet. Homályos test belülről fakadó létidegen, vagy talán a létet hordozó fényével akár egy tökéletesen megteremtett univerzum is lehetne.

Megpróbál semmire sem összpontosítani, bukkanjon csak fel az, aminek előtörnie kell:

Amidőn a legyek belepték a fátyolos ábrándokat

valaki ordított egyet a felforduló napba

miközben baltával fésülte az összekócolódott vakfoltokat

tudta azt, hogy érzelmei patkolatlan tisztaságát mosolyféreg nem szennyezheti be…

Az előbb egy idétlen gyermekmondóka, most meg egy értelmetlen vers. Itt valami nem működik, nem ott vagyok, ahol kellene, vagy nem az vagyok, aki kellene, nincsenek együtt azok a létemények, amiknek pedig kellene, most már biztos, hogy elveszett és így én is elvesztem. ÚJRA MEG KELL TALÁLNOM. – Remélem még lehet

PSZEUDO DÉJA-VU

Úgy dönt, hogy lefoglalja magát, ezt pedig úgy próbálja meg elérni, hogy a mellette és egy kicsit alatta elhelyezkedő, jobb híján magát olvasó és lapozgató, újságba kapcsolódik.

Az újságból megismerhető a világ, csak az a kérdés melyik világ: az enyém, a miénk, vagy pedig az övék? Nem mindegy, de ha figyelek végül összeáll és egységbe kerül a világmindenség.

És valóban:

Sokra viheti az életben az a nebuló, aki

megúszta a kilakoltatást

Pokollá változott álom buddhista zenéket hallgat

Tudomány nem ördöngösség:

támad a madárvész – garantált élmény

Túszul esett személyi egyre több helyen

5 év garancia üzent a fogdából, mert csak a kopaszságot vállalta

Krokodilfarmra utazik az állatkert

jelentette be az egészségügyi miniszter és hozzátette: most mi vagyunk a legolcsóbbak

Leszereltek és bevonultak inni a paprikaevők: tőlük félnek az ittas autósok

Rendelje meg most: férfi holttest a Dunában

RACIONÁLSZELEKTÍV LÁTÁSMÓD

Lehet-e rendszerezni a káoszt?

PATOLOGIÁLABERRÁCIÓ

Még mindig bosszantja az, hogy valami –úgy érzi – elveszett.

Kuszamód próbálja felidézni mi lehet:

Alkalmatlan illeszkedés

Tehetetlen elvágyódás

Temetetlen halott

Elfelejtett igenlés

Idegen érzések

Láthatatlan érzelmek

Utópisztikus világkép

Jégvárak

Persze lehet, hogy mindez fordítva igaz!

Megnyugszik: most éppen úgy érzi a keresés értelmetlen, mert nem is veszett el, ez már nem lehetséges – mivel, egy világot jelent neki és így mindig vele és benne lesz.

Újabb állomás, újabb beszállókkal.

Egy alak lép hozzá:

  • Szevasz öregem! Mi a helyzet? Tudtad, hogy tegnap nálam hagytad a Gyűrüsférgek szaporodásának relatív hatásai az univerzum kvantumfizikális vetüléseire című könyvedet? Jó nagy baromság!

Ebben a pillanatban minden kitisztul és a helyére kerül: az univerzum, a világ és minden egyéb, ami van.

És hirtelen feltör:

a Tudás:

ŐRÜLET

SZÜRREALISTA REALIZMUS

*: A cím tagolása az olvasóra bízva

 

(Illusztráció: Szakállas Zsolt  – Fétisimágó II.)

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info