Fireflies13

Szilágyi Domokos: Hegyek, fák, füvek

Hegyek, fák, füvek, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
izmaim is emlékeznek ernyedőn, erdők, titok-ösvények, farkas szagúak,
lombkunyhók, égboltnyi lombfelhők, csukott szemű lombalagutak,
fürdik, frissül a fáradtság itt, ahol a konok csönd üget,
róttam az erdőt, lépéseimből róttam nesz-betűket,
libegő muzsikát, lobogó kedvet mosolygós fák alá,
nap vére hullott, mintha leterített szarvas kínját kiáltaná,
nap vére hullott, elöntött a mindenség-fia-fény-suhogás,
szívemen, mint ághegyen mókus, ült a várakozás,
vagy mint az éjszaka tetején a liliomszirmú csillagok
– pilla mögé bújt szemek, melyekbe a nappali fény belefagyott -:
a várakozás, hogy olvashassam remény-virág-betűitek,
s belém leheljétek a mindenség erejét, hegyek, fák, füvek.
Hegyek, fák, füvek, erdők, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
szelíden – ti vagytok a jóság -; meghitten – ti vagytok a csönd -;
jobbik felem tibennetek önnönmagának köszön;
ti vagytok a béke: levegő, hogy lélegezhessék az emberiség,
ti vagytok a fegyver, védekezni, a halál ha újra kísért;
küldtök fényes magasságokba, agyunk-szemünk szoktatni a végtelenhez,
az elmúlás mihozzánk miattatok és érettetek türelmes,
ózon-leheletű tájak, források, ti, erdők csillagai,
titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
ha ujjaim begyén kiillan az akarás, szememből fénytelen porba hull a fény,
ti élesztitek újjá, ti, gazdag szívűek, az újjászülető reményt,
tőletek orozzam a szót, a muzsikát, az észt, a szívet,
tőletek, mindig tőletek, hegyek, erdők, fák, füvek.
Hegyek, fák, füvek, ágak, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
karcsú sziklák, szépfejűek, felhőlépők, bátorítók,
szélben dzsiggelő bokor-gyermekek, gondolkodó, komoly fenyők,
táncos patakok, újjáteremtők, mint az asszonyi csók,
szemérmes kis tisztások, pihentetők, s mint a szerelem, újjászülők,
sűrű örömök szülei, kovácsoljátok bennem az acélpengésű akaratot –
simogató kéz, puha ágy, okos elme, akit bármikor szólíthatok,
ki sosem hagy el, ki érvel, meggyőz, s – tanácstalannak – tanácsot ad,
ölelő szerető, ki bánatot öl; nyugalmas öl, ki fiául fogad,
s biztat, hogy szép a harc, szép ez az emberi lét,
üt is, hogy eddzen, izzítja küzdelmem hevét,
ki hű hozzám, hogy hű maradjak és józan és fegyelmezett –
köszönöm nektek, hegyek és erdők, sziklák és lombok, fák, füvek.

(Kép: forrás)

inspired_by_beksinski_by_amitchellscott-d332rd3

MARY KARR: DIOGENÉSZ KITALÁLJA A JÁTÉKOT

 John Engmannak

Legutóbbi hobbim, azzal üzletelek a sötéttel,
hogy betöltöm a tinta fekete tengert.
Néhány éjszaka órákra elterül, leszakítom
a matrac gombját, hallom,
ahogy lepattan, folyamatosan egyre
kisebb terekre osztom a világot,
hogy elérjem ezt a visszhangos pontot,
míg legutolsó éjjelen nem ért földet
a gomb. Egy pókhálóban találtam rá
hajnalban. Túl nagy
epekőnek. A bogár hasonlóan
zavarodottan néz,
akár egy vad hegedűművész,
érdemtelen veszedelmeknek
néz elébe. Megérintette fejét
a mérgezett tisztelgés,
mielőtt visszatért volna ehhez a ragacsos
játékba, ami ellenáll
a sötétség elleni harcban.

                            Nagypál István fordítása

 

(Mary Karr 1955-ben született, Texasban nőtt fel. Pushcart és PEN/Martha Albrand  díjas költő, memoáríró. Legismertebb könyve  az 1995-ben megjelent The Lair’s Club. 2009-es Lit c. memoárjából a HBO televíziós csatorna készített sorozatot. Jelenleg a New York-i  Syracuse Egyetemen tanít angol irodalmat. )

autumn-abstract-wanda-pepin

Konsztantyin Mihajlovics Fofanov: Őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!

Őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!

Őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!
A tűnődő természet hervadása,
kora reggel az ősz ködgomolyag,
a búcsúzó fények, a madarak –
a lelket álom s bánat babonázza,

őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!
Szeretem gyermekkorom óta, Észak
bús fia, hűlő vizek moraját,
az álmos erdőt, ha a komor évszak
leheletétől felgyúlnak a fák.

Megyek a kertbe – hallgat a madárhad,
már kókadt minden, de a kései
virágok végső pompájukban állnak,
közeledtén a meztelen halálnak
még fénylőbben vágynak tündökleni.

Vagy kimegyek a ritkuló berekbe:
bíborban ég, átlátszó s hallgatag.
Csóvát vetett az alvó tetemekre
immár a szeptemberi virradat!…

Vagy a folyóhoz megyek – csupa hullám,
ólmos habok lomhán türemlenek.
Csöndes szelíd harmónia borul rám,
és álmaim gyönyörrel teljesek…

Megsajdulnak felejtett veszteségek,
de nincs bennük se gyötrelem se vád,
homályosak, mint őszi csöndben ébredt
álomlátások, édes aromák.

És elnyerem megint a kurta békét,
könny fátyolozza megint szememet…
S ragyog az élet fénylő jelenésként,
ragyog, mint megfejtett édes jelek…

Lator László fordítása

 

Прекрасна ты, осенняя пора!

Прекрасна ты, осенняя пора!
Задумчивой природы увяданье,
Седой туман в час раннего утра,
Лучей и птиц прощальная игра —
Все будит грусть и сны очарованья!

Прекрасна ты, осенняя пора!
От детских лет, печальный северянин,
Люблю я шум захолодавших вод
И сонный лес, когда он зарумянен
Дыханием осенних непогод.

Войду ли в сад — там смолкли птичьи хоры,
Он весь поник. В нем поздние цветы
Облечены в последние уборы,
И ярче их махровые узоры
Пред бедностью грядущей наготы!

Войду ли я в редеющие рощи –
Прозрачные, багрянцами горя,
Они молчат… Их дремлющие мощи
Уж обожгла сентябрьская заря!..

Пойду ль к реке — высоко ходят волны,
Суров, тяжел свинцовый их набег.
И тихою гармониею полны
Мои мечты, исполненные нег…

Живей встают забытые утраты,
Но не гнетут, не мучают оне,
Неясные, как сны, как ароматы,
Рожденные в осенней тишине.

Вновь кроткое доступно примиренье,
Вновь нежная слеза туманит взор…
И жизнь ясна, как светлое виденье,
Как милых строк разгаданный узор…

 

 

(Illusztráció: Wanda Pepin)

04

Vavó

 1.

Vavónak akart valamit hívni, nem tudta, mit, de ahogy a nevet, nem volt kétsége, idővel a viselőjét is megtalálja hozzá. Ráért a név, nem sürgette. Próbálta pintyre, kvarcot és a tornacipőjét is hívta így; ahogy első tavaszán elhullott a madár, és a következőkre a tárgyak egyenként koptak ki mellőle, onnantól a nevet, mint kérdést őrizte, más, alkalmi és átmenetiek között biztosan, használaton kívül, bízva sorra kerülésre.
Kapóra jött, hogy egy éjszakai buszon megismerte. Viccnek indult az egész, mert a fiú nem mondta meg a sajátját, inkább a Zsuzsát becézte, cserébe ő túlkiabálva is feltűnés nélkül nevezhette Vavónak, aki csak azt sajnálta, hogy nem találkoztak korábban.
A lány egyedül ült a duplaülésen, dudorászott, úgy tűnt, a szomszéd sorból figyelik. A vizes ablakkal szemezett, a cseppeket terelgette az ujjával egy nagyobbá össze, hogy az végül patakká nehezedve fusson le az üvegről; először érezte, csak aztán vette észre, a fékezésre a mappája, ami az üres ülésnek támaszkodott, a folyosóra esett. És itt jött a fiú, aki a megfelelő pillanatban: az utolsóban, mások elől felkapta, hogy az utazást, mint ami megint sehova nem vezet, megváltoztassa.

2.

Kérdezhet-e valamit, ami elsőre szokatlan, talán furcsa kérdés lesz; a lány sóhajtott, és nyitotta volna a mappáját; megszokta, hogy az egyetemen kívül, ha megismert valakit, és a mappája nála volt, akkor a másik, rendszerint udvariaskodva vagy flegmán, de a rajzaira volt először kíváncsi. Ehelyett a fiú, legnagyobb örömére, azzal jött elő, hogy nem tudja, ez most csigás vagy göndör, ezt sose tudja eldönteni, ahogy nála gyűrűkben tekereg a haj, kedve lenne, ha megengedné, az ujját az egyikbe beledugni, aztán a következőbe fel, az újabba tovább a végéig vagy az elejéig, és egy mozdulattal kicsit meghúzni, hogy egy pillanatra egyenesnek vagy hullámosnak lehessen látni, mielőtt rugózva visszaáll?

3.

Jócskán vesztegelt a hold, mikor a lány albérletéhez közeledtek. Az utcán tócsákat és hatalmas sárdarabokat kellett kerülgetniük, a szemközti telken építkeztek. A daru mellett már emelkedett az irodaház váza, a kerítés mellett látványterv állt.

Nem is lesz olyan borzasztó, ha a hold is része a tervnek, jegyezte meg a fiú, és mosolygott rá a lány, mert most már biztosra vette, csakis ő lehet az igazi Vavó. Csókkal pecsételte.

4.

Alakultak a dolgaik. Egyre többet találkoztak, mindketten érdeklődtek, foglalkoztatta őket a másik. Történeteket akartak a gyerekkorról, szerelmekről, az életről, amiben éltek. Jobban akarta a lányt, mint várta, jobbnak érezte magát tőle, és a lány sem akart mást, a fiút akarta, és amit a fiú akart.
Vavót, aki Péter volt, szorosabb érzelem nem fűzte korábbi nevéhez, örömmel hallgatta, ahogy a lány fáradtan, vagy éppen kéjesen súgta a fülébe.
Az irodában büszkén mesélte, ezúttal a busszal szerencséje volt; egy leendő festővel van együtt, aki nem elég, hogy gyönyörű, ráadásul még új nevet is kapott tőle, részletezte, mi mindennel jár. A kollégái elégedetten hallgatták, új nevét elismerően toldották meg: A Nagy Vavó; ez Vavónak kedvére való volt, úgy hangzott, mint egy hatalmas bűvész neve.

5.

Hétvégén ágyban hevertek.
Vavót az érdekelte, honnan a neve. Nem emlékszik pontosan, mondta a lány, álmodta vagy csak beugrott: kitalálta, az sem kizárt, hogy hallotta valahol. Jó név, olyan bohókás, mint te.
Vavó elnézegette a lány képeit a falon, különösen a csendéletei tetszettek a sok színes üveggel; a portréi furcsák voltak, mintha ilyen emberek nem lennének, de nem értett a festészethez, és a lányt sem akarta megbántani, dicsérte őket.

6.

Vavó még a kávéját itta, amikor a lány hívta, nem hozná-e utána a köpenyét, ott hagyta az asztalon, ha jön, megvárja a főépület előtt, mert kicsit bonyolult a beléptetés. Ha nem ér rá, az sem gond.
Megtalálta az összehajtogatott, makulátlanul tiszta, vasalt köpenyt, ami régi tanárára emlékeztette, és rohant a kocsijához, hogy legyen még ideje.
Az épület előtt többen kávéztak, cigarettáztak, a lány is ott állt, egy magas fiúval beszélgetett, aki pont úgy nézett ki, ahogy Vavó a festőket mindig is elképzelte: irreálisan hosszú sálban, svájcisapkában, kordzakóból kandikáló ecsetekkel, összehajtott vásznakkal a hóna alatt.
Örült, hogy a lány nem ilyen, hiányzott belőle minden színpadiasság, sokkal természetesebb volt. Nem kellett állandóan festőkről meg szobrászokról hallgatni véget nem érő monológokat, nem telepedett rá a jártassága. Feltűnően sem öltözött, nem volt rá szüksége, első ránézésre látszott, ez a lány más, több mint a megjelenése: az ékszere vagy a ruhája. Cserébe Vavó is próbálta saját szakmai és irodai életét háttérbe szorítani, kevésbé hangsúlyozni a beszélgetéseikben.
A lány búcsúzóul adott valamit a fiúnak, aztán mosolyogva Vavó elé jött.
Festő? – kérdezte játékos féltékenységgel. Kornél? Igen. És milyen? Olyan, mint bárki; megint otthon hagyta a műterem kulcsát. Sétáltak a bejárat felé. Hülye lett volna nem hinni a lánynak, olyasmit belelátni, ami ott sincs. Gyorsan felkapta és körbeforgatta a sikoltozó lányt, hogy lassan ereszthesse vissza, kacsinthasson az ácsorgókra, és azzal, hogy este találkoznak, hosszan megcsókolta.

7.

Megtenne-e Vavó egy szívességet, jött haza holtfáradtan a lány, emlékszik-e reggelről Kornélra, akinek a kulcsot adta? A kulcsot nála felejtette, de neki életbevágó lenne, hogy a kulcsot visszakapja, reggel az igazgató jön a műterembe, ő meg még nem végzett, mert előbb Vavót akarta befejezni, ezért korán be kell mennie. Kornélnak nincs telefonja, ez valami újabb hülyesége, de ilyenkor, hétfőn este mindig egyedül iszik az egyetem melletti kocsma, a Tenger teraszán. És, ha kocsival elugrana érte, a kulcsért, húsz perc se lenne, addig ő lefürödne; egyébként még ragad, de elhozta a képet, ha visszaér, azt is megmutatná.

8.

Messziről látta Kornélt, ahogy tényleg kint ül a teraszon, művészien iszik és cigarettázik. Egyáltalán nem értette, hogy ki és milyen kulcsot akar. Nézett maga elé, aztán hirtelen, mintha megértené: A Vavó? kérdezte Kornél, nem is tudta, hogy az a rendes neve. Vavó? kérdezett vissza Vavó, aki meg ezt nem értette. Úgy érti, kezdte Kornél, a takarítócsaj, mert neki már délután visszaadta a kulcsot, nem is érti. Takarító?! Hogy-hogy Vavó? Az aki? Ez valami félreértés lenne, és leírta a lányt. Kornél bólogatott. Vavó csak bámulta, végképp nem értette. A te csajod? törte meg Kornél, és mikor Vavó bizonytalanul megrázta a fejét, a haverjáé, ő kérte meg, hogy ugorjon be. Kornél cinkosan, hunyorogva rámosolygott, akkor tiszta hülye ez a Vavó, elfelejtette. De azt honnan tudta egyáltalán, hogy itt van? Vavó a vállát is vonta, Takarító? Vavó? Mi ez a név? Vavót megint ez érdekelte. Így hívják a háta mögött, ha köztük marad, elmeséli, de ne mondja el a haverjának, vagy el is mondhatja, nem árt, ha tudja.
Vavó az egy vicc; hány éve, három, igen, akkor jött az új takarítócsaj az egyetemre, többször látták, hogy leskelődik, érdekli ez az egész festősdi. Aztán egyik este a műteremben piált pár haverjával, és bejött a csaj, hogy nem segítenének-e neki, szeretne tudni rajzolni. A takarítócsaj!! Itt mindenki művész akar lenni, ezen röhögtek, aztán bedobta valaki, egy dugásért szívesen ad egy órát és várták, hogy végre elhúzzon, de nem ment sehova, csak állt; akkor még nem így nézett ki, azt kérdezte: van vodka? és letolta a nadrágját. Ennyit mondott, ezt ismételte egész este, már alig lehetett érteni: Vaavóóa? Ennyi.
A köpenye tiszta festék lett, elég keményen néz ki, kemény a festéktől, úgy érti. Kopog, ő az egyetlen, aki kopog, és ha abban jön be, akkor órát akar, attól mindig beindul ő is. Igazság szerint ő már dugás nélkül is átnézné a képeit, csak azt hiszi, kicsit belezúgott a csaj, most is, honnan tudná, hogy itt van, ennyivel meg, hülyeség, de azt érzi, tartozik neki. De most komolyan, sokat fejlődött, egy-két év és biztosan felveszik, kár, hogy ő már nem lesz ott.

9.

Természetes fénynél szerette utoljára megnézni a képeket, mielőtt késznek ítéli, és kicsit pirulva aláírja őket. Ezt a részét még nem tudta megszokni. A farostlemezt egy rámába rakta és felakasztotta, néhány lépést hátrált és időnként hunyorogva, hosszasan nézte.
Az alak háttal áll, előtte, félig takarásban egy másik ül, az álló az ablakot bámulja, egy kocsma kirakatát, bent elmosódott emberek látszanak a pultnál. A pult fölött a cégér: Nyugalom tengere; az üvegen halványan tükröződik a figura arca, kicsit komor, alig látszik a szeme, ami nem is baj, mert a szem még nem megy.  A többi stimmel.

Surreal-Paintings011TiffanyBozic

Rákos Sándor: Félelem nélkül

Félelem nélkül
(részletek)

 

mindenki számára valóság
kivéve azt aki megéli

*

halál-gyakorlat
minden alvás
minden érgörcs
minden hajtűkanyar

*

szerelmem biokémia
ideg-reflex a félelem
állattal vagyok összezárva
tőlem függ mivé nevelem

*

versem rajtad mint drótkötélen
lehúzó szakadék fölött

*

mint a gyámkő az omló háznak
nekifeszül az elmúlásnak
a gondolat

*

létem örök nem-létem folytatása
születésem-előtt idő
végtelen negatív kiterjedésem én-előtti
születésem-után-idő
végtelen pozitív kiterjedésem én-utáni
két pont közt az élet vonala
imaginárius vonal két végtelen bizonyosságához képest
véletlen lánc az örökkévalóságban
mindegyik szeme fölcserélhető halál a születéssel
s fordítva is attól függ honnan nézzük
az Én anekdotái mulandók ideje örökkévaló
születés nem kezdet halál nem vég az időben
az Én tapasztalása születést halált nem ismer
születés az Én-ből elérhetetlen múltidő
halál az Én-ből elérhetetlen jövőidő
nincs az Én-ben halál csak a félelme
az Én a halált félelemként ízleli –
halála félelmét legyőzött Én
örökkévaló és halált nem ismer

 

 

 

(Illusztráció: Tiffany Bozic)

crumpled-tissue-paper

PAUL Celan: MÁSKÉNT VAN MINDEN

MÁSKÉNT VAN MINDEN, mint ahogy azt te elgondolod, mint ahogy azt én elgondolom,
a zászló még lobog a szélben, a láng a fájdalomban,
a törékeny titkok magukban maradnak,
még árnyékot vetnek, ebből
élsz, ebből élek, ebből élünk.

Nyelveden megolvad az ezüstpénz,
íze a reggel, a holnap, a mindig, egy út
Oroszország felé indul, szívedből növekszik,
a fehér nyírfa
hűséggel
várakozott,
az Oszip név feléd tart, neki meséled,
amit már tud, és ő elveszi, leveszi rólad a terhét, kezével érint,
te leoldozod karjait a vállairól: először a jobb karját, aztán a balt is,
és saját karjaidat fűzöd a helyükbe, kezeiddel, ujjaiddal, tenyered vonalaival,

– ami szétszakadt, elhullt, most ismét összenő –
és ott van, a tiéd, vedd hát el, most együtt van a kettő:
névre talál a név, kézért nyúl a kéz,
vedd, fogadd zálogul,
ő is elveszi, magához fogadja, és ismét
a tiéd lesz, ami a tiéd, ami az övé volt,

szélmalmok

ütnek levegőt tüdődbe, vitorlázol és evezel
át a folyókon, csatornákon, lagúnákon
szavak csillámló fényétől kísérve,
hajód tatjánál nincs miért, és orránál nincs hová,
ha ütközöl, ha fordulsz, nem kérdezed,
kosszarv-kürt emel fel téged
– Tkiá gdolá! –,
ahogy a harsona szava átvágja az éjszakát a nappal felé, a jövendőmondók
lenyúzzák egymásról a húst, az embernek
megadatik az ő békéje, az Úrnak
a maga csendje, a szerelem
visszatér a nyoszolyákra, és a nők
haja újra hullámzó hosszúra nő,
mellükön a befelé csavarodó szirmok
megint kinyílnak, élet-
szív-vonalak ébresztenek
tenyeredbe, kibomlanak,
öledbe emelkednek –

Hogy hívják a te országodat
a hegyek mögött, az évek mögött? Tudom, mi a neve. Úgy hívják, mint a téli mesét, úgy hívják,
úgy hívják, mint a nyári regét,
édesanyád háromévnyi járóföldje, az volt,
és most is az,
vándorföld, mindent bejár, mint a nyelv, nincs maradása, mint a szavaknak,
dobd el, szakítsd le magadról,
így lesz újra a tiéd, akár a kovakő
Morvaország mély völgyeiből,
amit gondolataid hátán vittél Prágába,
a sírra, a sírokba, az életbe,

régóta
messze jár már, mint a levelek, mint minden
lámpás, megint
meg kell keresni, ott van,
parányi, fehér,
a sarokba rejtőzött,
a tenger mellé, a folyókba,
ott, ott, ott,
a ház mögött, a ház előtt,
fehér, nagyon fehér, azt mondja:
Ma mindez igaz.
Fehér, nagyon fehér, víz-
sugár üt át rajta, szívsugár,
egy egész folyam,
ismered a nevét, a partok
napvilággal telve függenek fölötted, mint az a név,
amit kitapintasz, kezeddel érintesz:
Alba.

(Die Niemandsrose, 1963)

András Orsolya fordítása

kk

Irodalmi és Társadalmi Portál