Okkal; Vakond

 

Okkal

Vagy ok, vagy nem ok
Az, hogy vagyok
Nem vagyok oktalan
Talán egy kicsit dologtalan

Nem vagyok okos
Sokkal inkább kos
Ha bosszantanak mindig ok
Hogy Fejjel a falnak szaladok

Néha bajok okozója
Gyermekek homokozója
Magam okolom
Ha nincs is okom

Ide-oda fordulok
Olyan is akad, koldulok
S lehet ez néha sok(k)
De van, kinek pont ok!

 

Vakond

Nem kecses alakom
A föld alatt lakom
S én magam ásom
Saját önnön lak-ásom

Kényes földmunka
Egésznap unva
Kertedet feltúrva
Tűrve hideget-meleget

Szeretnek, utálnak
Nem neveznek butának
Ügyesen kaparok
A vendéged maradok

Ha kirúgsz akkor is.

 

(Illusztráció: Margaret Isobel Wright: Children in a Sandpit)

Szemétdomb (részlet I.)

Eee… nézd csak!
Mit?

Én meg nem nézem
Kit érdekel.                              hagyjál békét
Hát jó. legyen úgy               ahogy na e

Beesteledni látszik az égboltozat, valaki zsebre teszi a Napot.

Sok fity-firitty kezd ficánkolni fenn, csillag alakú Izék meg Szatellitek, különös alakzatokban.
Formaalkotáshoz

Ne higgy neki!

Ez a te dolgod.

Egyre inkább esteledik.
Repetitív-tétova módon a felhők peremfelületein felemás sugárnyalábok halnak el, lassan sötét, sőt, már sötét van.

A világossághoz bináris kapcsoló: az a gomb, igen. Ne, ne azt… azt. Úgy. Igen. Várj. De, most jó. Nem. Kifogyott. Várj. Most próbáld. Most jó. Nem. Francba. Elromlott.               Segítsek?

Csak Ki-Be / neeeem, nem így, rosszul csinálod.

Műanyag gombok.
Értelmetlen.
Igen… tudom-tudom.
Billentyű

A rohadt életbe

Ejj de pelyvás a levegő CO CO
Jajj de kényelmetlenül érzem magam most így, ahogy.

– Bolygók imbolyognak, akár a gombolyag.
Micsoda véletlen.
Ch.

– A csillagok fényt bocsájtanak ki, igen.

– Olyan kesze-kusza az egész. Vagy ilyen húzd meg ereszd meg a dolog.
–  Rendetlen.

– Szemét
– Az egész egy nagy börtön! Rácsok!
– A ló túlsó oldala

– A csillagképek, mint anyajegyek, szétterülnek a tervezőasztalon.

– Szemét
Sötét.
– De hát… de… na most…
– Pszt.
– Naaa.

– Befejezték feketén a munkások a munkát a szeméttelepen. Egy köpcös úr állítja le ebben a pillanatban a markológépet, nem tologat és nem egyenget ma már több dombot ide-oda. Valami 8 órás szórakozást dúdol magában, félhangosan. A mellékbódé felé tart, ahol már söröznek páran. Tízperces rövid csapatépítés ez. A főnök veszi ilyenkor egy tálcával a napi adagot. Elkényezteti a társaságot. Muszáj.
– Egyre sötétedik.
– Az ellentétes irányból is érkezik valaki. Éppen a gumiégetést hagyja abba, amúgy is allergiás reakciókat vált ki nála a sűrű füst orrlyukain való átszűrése, az inger köpettávolításra készteti.
– Titokban az összes munkatársát lefikázza.
– Tócsa
– Tájkép. Csendélet.
– A szél feltámadt, és haragosa a térnek. Szatyrokat futtat, melynek fülei beleakadnak egy rozsdás Rottweiler-láncba és egy hipós üvegbe.
– Rongy
– Az összes egy…
– A feltúrt földön a kajamaradékok romlott elegye penész-kolóniákat hozott a világra, melyek életet adnak megannyi további élőlénynek.
– Egyfajta teremtés.

– Sac per

– Egy fémkábel gubancolódott rá egy magányos bicikliküllőre.
– Egy bizonyos baktériumtípus a fogkrémet bontja le.
– Egy halom hasított fa.

(…)

 

 

Kisgyerek vasárnap; A nem hatalmas harmadik

 

Kisgyerek vasárnap

“Egyház? – felelém – az valami állam-fajta, még pedig a leghazugabb. De hallgass, képmutató eb! Hisz fajtádat bizonyosan úgy is jól ösméred!”
(Friedrich Nietzsche)

A vidéki kisgyerek
megszokja a templom szagát.
A padsorok között talán valaki felsegíti,
amikor letérdel és nyomja
a térdét az öreg deszkalap.

Nem szeret templomba járni,
de Isten mérges lesz, ha nem.
Nem szeretne csalódást okozni.
Aztán valahogy
elkezdi mégsem érdekelni a dolog.
Kinövi a jóindulatot.

Harmat, első napsugár, vasárnap:
misére hívó harangszó.
Kinéz az ablakon és látja, ahogyan
az öregek morzsolják a rózsafüzért.
A falevelek azért inognak
ilyen bizonytalanul, mert nem tudják
melyik isten melyik oltára elé térdeljenek.
A szél a templom felé fúj; öreg ő is,
de a bagzó macskák vallása már valami
egészen más, valami keleti.
A madarak csak önmagukban hisznek.
A kisajtóban felejtett kulcs magában sem.

A harang mindannyiuknak szól.
Mindannyian misét mulasztanak.
Kezdődhet a mentségimádás.
Ki miért marad ott, ahol van és
miért nem megy arra, amerre
akarják, hogy menjen.

Az illat, amit a szél hoz a másik irányból
(könnyen befolyásolható)
magával rángatja a szenteltvíztartót –
és minden összenéz a dohos,
régen nyomott ötforintosok szaga felett.

 

A nem hatalmas harmadik

„Nagy bölcs! olvaslak bámulattal;
De bölcseséged nem vigasztal.”
(Reviczky Gyula)

De szép nap ez – gondolta Schopenhauer.
Átkarolta kedvesét, ahogy szokta volt
és kissé elérzékenyült a madárdaltól.

De szép pár ez – gondolta Velence,
ahogy a komor tekintetű törpe
és új fűzőjébe bújt kedvese sétálgatott.

Micsoda hölgy ez – gondolta Byron.
Szemét meresztve sántított
és nem titkoltan sandított a lány után.

Sánta bolond – gondolta Schopenhauer.
Intett Byronnak, Byron meg vissza
és a hamvas kislány kacarászni kezdett.

Komor tekintetű törpe – gondolta a lány
és ott, Schopenhauer oldalán
még hosszasan Byron bicegését bámulta.

Szuka – gondolta Schopenhauer
és elfutott, mint minden ördög a mese végén.

De szép nap ez – gondolta Velence,
amíg a lány zavartan állt egyedül
valamelyik mélyre nyúló stégen.

 

(Illusztráció: Susan Tully)

A férfikor tavasza

 

I. Egzisztencia

Ó, tavasz testű férfikorba járok!
Nem harsogó, és duhaj,
nem a munka, a géppark- az én világom;
Csend, a közelben kis faluval.
Erővel megtelő medrek rostjaim,
mint a dombon egy almafának,
mi tör az Égbe, s mélyed a Föld magig,
de növeszt még ezer ágat,
hogy játszhasson a széllel, mi ellazít.
Nem küzdelem, vagy vágyakból gyűlt sereg,
mi hajt, s mire forgolódva
vágtató lovamról célt érő nyilakat vetek.
Nyugtot hagy nekem a puszta,
hol gyümölcsét kínálja tündér berek,
hol nyílhatok, mint a virág, újra, meg újra
oly titkosnak hitt világokra,
melyek nélkül az ember csak tévelyeg.

 

II. Szerelem

Lám itt van tavasz testű férfikorom,
s benne bőg is szarvas,
üzekedik nyúl a nyúllal,
magányos borz üres rókalukkal,
de nekem nem kerül pár.
Ám jut nékem madár szerelmes dala.
Ezernyi fajnak vágyó sóhaja,
mi itt lebeg, s a keresés
látom kitölt egy Életet.

Tegnap villámló vihar
keltegetett,
ma nevetve hempergek
Természet, Veled.
S ha gyönyörködni vágy, bennem a Lélek
vagy örömet adó testet, mi verset szomjazik,
csipkeruhás felhőket hoznak a szelek,
S rengő mellet idéző táncba
viszik a hársfák lombjait.

Miért is jöttem én ide?
Hízni öreg fák gyökerein,
mint hernyó a barna földbe bújni be,
míg ki nem fejlődnek szárnyaim.

Mert igaz az ágyúgolyó is repül,
de nem e szebb az illatos réten a lepke,
mi a szellőre, épp csak felül,
s nem várfalon, hanem szirmon pihen le?

 

III. Motiváció

Azért jöttem,
hogy nem múló földbe ássak alapot,
és acél szerkezetemre
ne mérges anyagból rakjak kalapot.

Hogy a zongoraszó örömét,
ha az ár elviszi, ne hulljak bús pokolba.
Hogy a világ könnyei,
ha tengerré nőnek, ne fuldokoljak.

S ne tartsam majd az ítéletnapon
kényuraknak sovány markomat.
Legyek, mint a szirti barlang, vagy egy jó ebéd,
a menekülőknek, magas, fényes menedék.

Mondják, egyedül leszek,

de én azért jöttem
a pusztába, éppen így tavasszal,
hogy míg szarvasbikát harminc ünő marasztal,
én a döngő rajnak hagyjam teremtő álmaim.
S nem harminc, de ezer bibére viszi
a méznyálú raj majd, Szellemet elérő vágyaim.

Tavasz van, bennem,
a férfikor tavasza zsong,
Szívem tiszta szerelem,
tintával telt sas tollat forgatok,
és mint egy messziről jött fecske,
most úgy vagyok.
Ha engeded, Természet, szívedben
fészket rakok.

 

(Illusztráció: Karen Margulis: Renewal)

Piac

 

Betonba zuhanó fémes csörömpölés,
Álomba fúródó döfés,
Felriaszt a piac, kirángat párnámból.
Szerda hajnal van: állítják, emelik a ponyvát,
Akárcsak a bitófát.
Egykori bányászváros beton mezején,
Szocreál tízemeletesek,
Mint bukott istenek
Borulnak a zsibvásár népére.
A kapitalizmus piaca ez:
Mindent is kapni,
Hol találkozik szegény és gazdag,
Ki sportkocsival, ki banyatankkal,
Ugyanúgy tolakszik, furakszik
Ki csirkefarhátért, ki marhaszegyért, ki társaságért.
Ahány ember annyi irány,
Nem tudni ki itt a király,
Hol háttérből hallani – két leguruló zsebrakéta közt
Az élet végállomásait.
Nem látni hol kezdődik vagy
Végződik a tömeg,
Csupán, hogy hömpölyögve vergődik.

 

(Illusztráció: Федот Васильевич Сычков: Collective Farm Market1936)

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info