crystalyanggrievouslife1102394

Gábor Zoltán versek

Köd

Szivárog, ránk jön a köd,
pöffeszkedik november,
ropognak lépteink
az elmúlt időben,
elég volt két nap
az erdőket letarolni.
Vihart játszik a szél,
már azt se holnapután.
Jéggyöngy és hólomb
szaporodik a fákon.
Bennünk a kétségek,
hiányok.

 

Gyökerek hallgatóznak

Halvány nekrológ –
a még halványabb arcokon
semmi elevenség.
Voltomról mit se tudok majd,
akkor csak szél lesz,
virág lesz és
gyökerek hallgatóznak.
Amit nem mondtam el,
(örökre kimondatlan)
nem tud arról,
kizúg elősuhog –
voltunkhoz nincs köze,
hangja is csak annyi,
mintha lapát-földek dübögnek,
aztán már az se,
ahogyan én se,
ahogyan én
és mindenki más odamaradt.

 

Vers

Isten bocsássa meg,
ha van – kínáljon meg ebéddel!
Angyali autón megyek,
világol vörös galagonya fényjel.
Jó combú felhő-galambokat
édesgetünk, nyüzsgéssel telik a kis asztal,
szenteltvizet üres kupa ad,
koccintgatunk szabad akarattal.

És látom kurták az Isten ujjai,
azért a szent mesét kiszopja
könnyedén ez a poliglóta,
ha akarja, minden szent verset
átkölt, és újabb Szent Írást szerkeszt,
miként az első legszentebb cseppet,
melyből folyó született.

Aztán az Istennel kerékpárra szállva
hajtunk cseresznyézni. Körben édeni táj
vázákban földi sás-vadon,
ordasok lebzselnek parlagon.

Majd hirtelen megáll, és mintha mit sem
tudnék azt mondja:
ő Isten.
És nyújtja a látcsövét, hogy lássam,
hol van a galaktikában
a Föld, és sorolja,
hogyan és mióta tart a procedura,
hogy téved csalhatatlan – s meg nem unva
küldi szelek szárnyán ötletkéit a földre.
Ha Isten hinné magát,
bizony mondom, reményért sűrűn könyörögne.

Ökrök mennek, szarvukon a nap,
alkony billegteti asztalomat.
Én Isten gyógyszeréből bekapok,
és meggyógyulok –
ha majd meghalok.

 

 

 

(Illusztráció: Grievous Life, Crystal Yang)

Forditott

Állatkert

Minden ember életében eljön az a pillanat, amikor úgy érzi, hogy a világ összedől körülötte. A nap, amikor semmi nem jön össze. Elszakad a kedvenc pulóvered, a tej megromlott és a bojler sem működik úgy, ahogy kellene.
Három éve történt. A belvárosban az volt a harmadik lakás, ahonnan kidobott a főbérlő, mert nem sikerült időben fizetnem. Kellemes kis ürgelyuk volt. Két tágasnak tűnő, befűthetetlen szobával, repedezett festéssel és a szomszéd ház falára néző kilátással. Nagyjából négy hónapot töltöttem a tömeglakásnak becézett állatkertben, ami ezen a reggelen a múltammá vált. A hűsítő tavaszi eső nem sokat segített a helyzetemen, ahogy a villamos felé kóboroltam a bőröndbe rejtett életemmel: ruhák, pár papír, toll és fű.  A reggeli kép járt a fejemben, ahogy a főbérlő, a polgárőr cimborájával bekopog, hogy „itt az idő a költözésre”. A rohadék már hetek óta ezzel szekírozott, de ki venne komolyan egy kopaszodó törpét, aki egy vagon szteroidtól is a felesége papucsa maradt volna? Sajnos, utóbbi már határozottabb volt és addig hergelte a sörhasú csivavát, hogy az utcára kerültem.
A lakásból lefelé a lakók állatkertje biztosította a díszkíséretet. A három dögkeselyű, akik öreg korukra hajcsavarókat növesztettek a fejükre és női magazinokat a szárnyaik végére. Napjaik nagy részét a lakók kibeszélésével, megvezetésével és lenyúlásával töltötték. Variálták a „jajj, fáj a lábam (vagy bármely testrészem)” és a „nekem nem segít senki ebben a házban” varázsigéket, hogy a lakóközösségből legalább egy szerencsétlen borjú elvánszorogjon az Újkapu nevű kisboltba és ne csak bambán nézzen rá. Engem kimondottan utáltak, mert egyszer sem voltam hajlandó bedőlni a trükknek és a gangos házat felemésztő muskátli-dzsungeleiket gyakran használtam hamusnak. Az elégedett mosoly, ami a csőrükön volt, biztosított róla, hogy ők az elsők közt voltak, akik vinnyogtak az állatkert igazgatójánál, hogy kidobjanak.
A szárnyasok közt még voltak duzzogó pulykák is, akik csinos pipiket nevelgettek és marhára féltették őket tőlem, a harmadik emelet szörnyetegétől. A pipik számára a legvonzóbb tulajdonságom a „szabad életem”, a nagykorúságom és az elő-előkerülő füves zacskóm volt. Nem egy hajnali pöfékelést zavart meg csiripelésük, amit csak palackos borból kevert fröccsök és egy-két slukk tudott elhalkítani. A dagadt pulykák nem gondolták volna, hogy a kis csibéik a napfelkelték idején már a szörnyeteg kardjába dőltek, menekülve a baromfiudvar fogságából. Persze, a pulykák is néha kiszabadultak.
A ház ravasz rókája volt a legnagyobb cimborám. Tudtam, hogy sosem fogok megbízni bennem, de a barnás prém, a fekete bajusz és a csencselés mögött volt valami, ami miatt haragudni is nehéz volt rá.
– Semmi baj more, ha segiccség kell Gáspi bátyád máj’ segít!
Azóta nem találkoztam vele, és ezután nehéz is lesz, de Vuk történetét leszámítva, az ember nem sokat remél ettől a fajtától. Mikor fog átverni? Mi a csel? Mikor lövet fejbe? Adj Isten, tényleg jószívű?
Öt kicsi kölyke volt, akiknek mindig jutott valami kevés az asztalra, egy-egy új ruha, vagy épp egy új bicikli, félig átvágott lakattal. Hajnalig tartó hangos eszmecseréik a nejével az egész állatkert számára ébren tartó erőt biztosítottak és nem egy rendőrségi bejelentést csaltak ki a dögkeselyűk karmai közül. Nem voltak ők rossz szülők, vagy igazából problémásak. Csendesen éltek az odúban, amit heves vitákból, rókakölykök nevetéséből és pár lopott dvd-lejátszóból varázsoltak otthonossá. A ház egyetlen rókacsaládja voltak ők, messze egy falkától, szelídítve egy állatkertben.
Lejjebb érve a klasszikus házi kedvencek fogadtak. A fiatal papagájok, akiket olcsó tinta festett színesre a legjobb haver hátsókertjében, a zaciból alkudott tetováló gépek által. Károgó varjak voltak igazából, akik csak színesek akartak lenni, villogni a párzásra váró tojók előtt és keményebbnek látszani, mint a tojáshéj, ami a seggükön lógott. A pitbull, aki a kondiból hazafelé még beújított egy kis fehérjét, a csomag aljára pedig elrejtett egy epres csokit a nehezebb napokra, amikor a kandúr magazinból nem úgy néz vissza a fiatal szuka, ahogy várta. A kiscica, akiből idővel majd keselyű lesz. A módszerei egyeznek a vénségekével, de a dörgölőzése és pihe-puha teste megmenti a lebukástól. Csupa olyan fajta, akiből mászkál még ezer és ezer a városban. Gyakran váltották őket, újak, akik az új külsőt leszámítva, ugyanazok a papagájok, macskák vagy kutyák voltak.
A háziállatok nem kísértek ki. Ők mással voltak elfoglalva. Igyekeztek dolgozni, gondolkodás nélkül hajtani, hogy maguknak, vagy az istálló többi tagjának jobb legyen. A birkák mentek a lelkipásztoruk után, aki bőszen terelgette őket a jobb és tisztább élet, meg egy új lakáshitel felé. A szamarak épp tejet keresgéltek a macskának, hogy az a pitbullról lefetyelje le azt, végül. A kis borjak és süldők igyekeztek eltanulni mindent a nagyoktól, akik rettegtek, hogy ne vágják le őket másnap. Rettegő, tehetetlen állatfajta ez, aki dolgozni akar és tenni valamit, ami a kicsinyeinek, saját magának sőt még az állatkertnek is jó lenne.
Végül a csivava láncát fogó gorilla-hölgy fogadott. Fekete haja és nagy teste eltakarták a kapu látképét. Rúzsos száját jolly joker mosolyra húzta, majd dicsőségesen annyit mondott:
– Velem nem lehet szarakodni.
A vörös rúzs összekente a kajamaradékokkal malterozott fogsort és ölte ki a legkisebb jelét is emberségének. Mellkasát döngölte, ahogy kiléptem a kapun és vált vissza emberré, ahogy elmúlt minden hatása az utolsó lövésemnek.

bubbles4andreayajko

Simonyi Imre költeményei

Versek Tündének

Belőled, belőlem

Belőled valamim mégis megmaradt:
én maradtál meg belőled szívem.
Belőlem valamid néked is maradt:
te maradtam meg belőlem – tenéked.

Miféle tájakról

miféle tájakról indultál
miféle ágyakon keresztül
miféle vágyakon keresztül
miféle ágyakba jutottál

miféle ágyakból indultál
miféle vágyakon keresztül
miféle tájakra jutottál
miféle ágyak tájékára

 

Forgácsok egy fakeresztről

Miért ne

Még kettőt, esetleg hármat lépvén:
ott állnál pontosan a világ végén.
S onnét hová? Még egy lépést elébbre?
Hogy: nyaktörés!?
Ha megéri, s ha van miért: – miért ne!

Fogyó hold

Még egész az elejin
higgyétek el feleim
nem látszódott ki a vég
se enyém se a tiéd.
De már úgy a közepén
fogyó hold lett a remény
hogy aztán a végire…
– Hogy is lett a végire?
– Tudjátok mit kedvesek:
járjatok a végire!

Ugyanazok: ugyanazért

Az óra ütött. Szedelőzködj.
Nem mondom: tán szebb véged is
lehetett volna (ha volna szép vég
egyáltalán). – Hát most már hétrét
görnyedve indulj! S ne szájhősködj:
hogy igazad volt… s hogy téged is…
mint annyi mást… stb. stb. stb.
S hogy ugyanazok… S hogy: ugyanazért…

Amióta kerek a világ:
(nyugodj bele) hogy téged is
igen: éppúgy mint annyi mást!
S igen: mindig ugyanazok!
S igen: mindig ugyanazért!

 

 

(Illusztráció: Bubbles, Andrea Yajko)

catching-fire-donna-blackhall

Rákos Sándor: A tűz éneke

A tűz éneke

vörös tarajom vörös tarajom
égből lopott vörös tarajom
karmos gyökerem karmos gyökerem
földből szökött karmos gyökerem
tojásom fészke szirt horpadása
köszörülője fagy csikorgása
pelyhes vesszőcskét sastollú fává
molyhos fiacskát tölgylombú madárrá
Nap kotlós-anyám világra költött
sziklán megültem lapultam fűben
patak árkában hegy szorosában
széna-taplómra míg rátaláltam
körülöttem tücsöktüskés mező
az éjszaka cserjéi körülöttem
lábujjhegyen áll fölöttem az ég
lábujjhegyen áll fölöttem a csillag
kova-acél-szikrát ütök
gyors lobot vet széna-taplóm
szökkenek talpra szökkenek szárnyra
talpra szökkenvén tölgylombot sarjasztok
szárnyra szökkenvén sastollat terítek
megszegett nyakkal felütött fővel
országnak ormán világnak ormán
Nap kotlós-anyámig Hold nevelő-nénémig
szárnyas csillagokig ágaskodván
a láng a láng a láng a láng
vörös tarajom vörös tarajom
égből lopott vörös tarajom
karmos gyökerem karmos gyökerem
földből szökött karmos gyökerem
a tűz a tűz a tűz a tűz
mélyet magassal magasat méllyel

éneklem a tűz énekét

 

 

 

(Illusztráció: Donna Blackhall)

 

large

stefan george: a szó

távol álomból csodát
hoztam hazám partjára át

várakoztam a névre
fölfedje sorsa mélye

ki én ragadtam sűrűségét
virít ragyog határ én még

haza térve ilyen útról
– kézben gyenge ékszer újból

szólt a sors keresve hosszan
csak semmi alszik ily titokban

szét kezeim közül szaladt
tájam kincs híján marad

bús lemondás tanulható:
holmi nincs hol tört a szó

——————————————————————————

messze csodáját vagy álmot
hoztam én partjára hazámnak

várakoztam míg a szürke sors –
a névre ott bent nála találtam

sokat erősen sűrűt ragadtam
illatozik ragyog szerteszét a szérűn…

haza jó útról értem egyszer
kezemben ékszer gazdag és finom

hosszan keresve sors üzente
tudd a mélyben nem szunnyad semmi

amire kezemből kincs kifele
és nem kapja vissza tartomány…

szomorú lemondást így tanulok
nincs semmi tárgy ott ha szó sincs

(Székely Örs fordítás-változatai)

 images

 

Versváltások a X. századból

Régi és új dalok gyűjteménye (Szerelem második kötet, 556–557.)

Egyszer, amikor az Alsó-Izumo templomban valakinek a gyásszertartása zajlott, a szertartást vezető Sinszei szerzetes prédikációjának szavait versbe foglalta, és elküldte Ono no Komacsinak:

                                                       Abe no Kijojuki

Hiába rejtem,
ruhámon nem maradnak
e fehér gyöngyök:
lám, a téged nem látó
szemem könnyei voltak.

Válasz:                                                 Ono no Komacsi

Hamis könnyeid azok,
mik köntösödön
gyöngyökké lettek.
Enyéimnek gátja nincs:
mint vízesés, ömlenek.

Régi és új dalok gyűjteménye (Szerelem ötödik kötet, 782–783.)

Téma nélkül:                                         Ono no Komacsi

Azt hiszem, most már –
hogy én, mint téli eső,
hullok a porba –
szavaid levelekként
fakulnak, s szállnak máshoz.

Válasz:                                                    Ono no Szadaki

Érted epedő
szívem hogyha falevél
volna, csak akkor
hullna s bolyongana,
amerre a szél fújja.

                     Fittler Áron fordítása

Irodalmi és Társadalmi Portál