SZUVENÍR

/Középiskolai tanáraim, Pukkai László és Mórocz Károly emlékére/

A tanítvány szomorú, mivel csak fél
négydecis pohár életvizet kap
a Mesterétől. Aztán gondol egyet,
és színültig megtölti a kétdecis

borospoharat. Szinte már repülni
tudna a boldogságtól, amikor e-
lővesz négy féldecis stampedlis feles-
poharat, mindegyiket teletölti.

Három régi barátját megkínálja, s
ő maga is lehúzza fenékig az
életvizet. Mire az egyik ordít,
nem hal ő, nem él vízzel, a másiknak

meg az a baja, hogy allergiás rá,
a harmadik sopánkodik, sok benne
a kalória, idő előtt elpatkol,
eldugulnak a koszorúerei.

 

MIKOLA ANIKÓ 50. SZÜLETÉSNAPJÁN

A költő, ha az erdőben keresgél,
egy fával biztosan többet számol, mint
amennyi ott valóban található.
A fák nem tudnak belenyugodni a

ténybe. A költőt is fának tekintik,
annak a fának, amitől a baljós
favágók majd nem látják az erdőt. Hadd
érvényesüljön a matematika.

 

Grendel Lajos, aki olvas a sínek között

Nem a ruha teszi az embert, mondja
a meztelen király, miután a nép
leleplezi őt. A nincs bizony nagy Úr,
bólogatnak a szolgái, orcájuk

eltakarva, patakból lesz a folyó,
cseppekből a tenger, levegővétel
nélkül hallgat a világ végezetéig,
ami nem múlik el, örökkévaló.

 

GYURCSÓ ISTVÁN EMLÉKÉRE

A halál fagyos hidege veri ki
a balhét, hogy végül, elcsendesedve,
valamennyien összebújjunk egy jó
halomba, mint rokonokhoz illik.

 

BAGATELL

/Koncsol László emlékére/

Belevesztem legszebb álmom vermébe,
ágakkal, gallyakkal jól letakart, mély
csapdába, amit az édes ébredés
állított nekem, szelíd őzikének.

 

HÓBA VIZELÉS

/Németh István fejfájára/

A legelső ötlet mindig a legjobb,
nincs kivétel, még akkor sem, hogyha a
második, a harmadik, a negyedik,
az ötödik, vagy a hatodik jön be.

 

(Illusztráció: BildermacherStudio (Klaus): Luminous Forest Landscape)

 

Mások lakta részeid

Hazatérni, az nehéz,
levetni a nap szennyesét,
önmagad után kotorászni –
fiókok mélyén, könyvek
között. Majd a zuhany alatt
úgyis kiázik minden,
ami benned nem maradhat.

Mintha napközben hozzád tapadnának
mások, illatok, hajszálak,
idegen ujjak rajtad felejtett
nyomai, a rád száradt érintések.
Mintha sokan laknának rajtad,
olykor fészket is építenek
múlhatatlan szavaikkal benned.

Ha szó vagy tekintet akad beléd,
az kitörölhetetlen, lemoshatatlan,
nem fakul, mint egy folt,
folytonos jelenedbe költözik a múlt.
Hiába érsz haza utána százszor,
végleg megtapadt lelkeden,
mint az a szőke hajszál egy fekete kabáton.

 

Tévedések (Hevesi Judit Mostantól mindig című versére)

Eltévedni – ez én vagyok.
Az útkeresés, a járhatatlan ösvény,
a szótlanságra hallgatás, a ki sem mondott
szavak mögé ülő ragok.
És a tévedésem, a vonzás-törvény –
hát így maradtál itt – belém nyomott
egy utat, követve tenyered
vonalát.
Járkálva várok, míg a Moirák sorsom
fonalát
szövik szavaidból.

 

Időutak

Mire kimondanád,
már mindig késő –
elengedett kéz,
elhajított kő.
Az élet sugárútjain
száguldó érzések
folyton megelőznek.
Mire érezni kezdenéd
őket, rég elvesztek.
A jelen útjain nincs leállósáv,
ahol várhatnál a múltra,
csak örökké zúgó
forgalom, minden perc
zakatol.
És ha az idő mégis
lelassít, te éred utol.
Múltat sietsz a jövőből.
Mert csak arra gondolsz,
hány pillanat alatt telik
el egy évezred
az életből.

 

(Illusztráció: Jacek Yerka: My Valley (Pradolina))

 

Arra gondolok, hogy rádőlök a szélre
csak el ne álljon hirtelen
Tegnap korán feketült az ég –
ma észre sem veszem.

Szimbiózisban a körhintával –
nem jól mondom, de nem zavar.
Megkezd a hét. Gombolt kabátom
alatt is átjár a vihar.

A lámpagyújtó késik – odatalálok
sötétben, behunyt szemmel is.
Szavak nélkül követve azt
ki bennem benne hisz.

Arra gondolok, hogy rádőlök a szélre
Csak el ne álljon hirtelen –
‘hatvanhárom. Március.
Dúdolgat. Hallom. Bob Dylan.

 

(Illusztráció: Richard Jules: Blowing in the Wind)