Muraszaki Sikibu verse és versváltása

[Téma nélkül.]                        Muraszaki Sikibu

Átlagos, rideg
ősszel jövő búmra, ó,
gondolj érzéssel!
Még ha szívedet a hold
tán meg is babonázza.[1]

(Ezer év dalainak gyűjteménye, Őszi dalok első kötete, 299.)

 

 

 

Egy záporos napon küldte Muraszaki Sikibunak, amikor otthon volt.
                                   Dzsótó visszavonult császárné udvarhölgye, Kosósó

Kicsit sem tisztul,
míg merengek, az égbolt,
felhők tolulnak.
Mily gondolatok miatt
hullhat vajon a zápor?[2]

 

Így válaszolt.               Muraszaki Sikibu

Természetes, hogy
két zápor közt az égbolt
néha kitisztul,
de merengvén ruhámnak
száradni egy perce sincs![3]

(Új császári versantológia, Téli dalok, 380–381.)

Fittler Áron fordításai

 

 

Muraszaki Sikibu (紫式部)

970 körül?–1020 körül?

A Heian-kori japán irodalom legjelentősebb művének és egyben a világ egyik első prózai elbeszélésének, a Gendzsi regényének (Gendzsi monogatari, 源氏物語) szerzője. Férje Fudzsivara no Nobutaka (藤原宣孝), tőle született lánya, Katako (賢子), aki Daini no Szanmi (大弐三位) néven szintén költőnő. Nobutaka halála után került udvarhölgyként Icsidzsó császár (Icsidzsó tennó [一条天皇], uralk. 986–1011) felesége, Sósi császárné (csúgú Sósi [中宮彰子], 988–1074) udvarába, melynek meghatározó alakja volt. Az ott töltött idő egy részéről, csaknem másfél év eseményeiről részletesen beszámol naplójában, a Muraszaki Sikibu-naplóban (Muraszaki Sikibu nikki, 紫式部日記). Értelmiségi családból származott, apja, Fudzsivara no Tametoki (藤原為時) egy időben a Szertartásügyi Hivatal (Sikibusó, 式部省) felső rangú tisztviselőjeként (sikibu no daisó, 式部大丞) tevékenykedett. Innen ered udvarhölgyneve: Tó Sikibu (藤式部, a „Tó” a Fudzsivara név első felének kínai olvasata, azaz jelentése: a Fudzsivara családból származó Sikibu). A Muraszaki név – naplója tanúsága szerint – a kor egyik legjelentősebb vakaköltője, Fudzsivara no Kintó (藤原公任) megjegyzése nyomán ragadt rá: egyszer gúnyosan a Gendzsi regénye egyik főhősnőjének nevén szólította.

Dzsótó visszavonult császárné udvarhölgye, Kosósó (Dzsótómon’in no Kosósó, 上東門院小少将)

?–1023 körül?

Sósi császárné (visszavonulása után Dzsótó visszavonult császárné) udvarában szolgált, egy időben Muraszaki Sikibuval, akinek egyik legjobb barátnője volt. Apja Minamoto no Tokimicsi (源時通), aki Sósi anyja, Minamoto no Rinsi (源倫子) testvére, azaz Kosósó Sósi unokatestvére. Néhány verse császári rendeletre összeállított vakaantológiákba is bekerült.

Borítókép: a fordító felvétele

[1] Az eredeti szöveg második sorában többértelmű kifejezést találunk: az ősz (aki, 秋) szó magában foglalja a megun, jelentésű ige (aku, 飽く) egyik alakját, utalva arra, hogy a lírai én kedvese talán elhagyja őt. A hold azt a nőt jelképezi, akivel a kedves megcsalta vagy megcsalhatta a lírai ént.

[2] Az utolsó két sorban Kosósó egy kérdéssel utal arra, mennyire hiányzik neki barátnője, azaz Muraszaki Sikibu.

[3] Az utolsó két sor a könnyekre utal, és azt fejezi ki, hogy neki is hiányzik Kosósó.

Erdők Könyve – Tsih*

 

♈︎
már megint gyűjtünk.
mit gyűjtünk?

én mozgó is vagyok.
hogy legyen mit cipelni?

♈︎
károg egy holló
feketén kirepült földdarab

♈︎
konzerv az erdőszélen
a halra paprikás olajat öntöttek.
én továbböntöm és még a földnek se kell.

♈︎
tegnap levelet írtam magamnak.
ma válaszoltam rá.
ez egy jó módszer.
írhatok magamnak is.

 

♈︎
gyűléseznek
Az Egy Helyes Mód
igazhívői:

amíg ti elméleteztek
húszszor megcsináltam volna a két kezemmel

 

 

♈︎
milyen hosszan lehet megenni
egy szem mandulát?

 

♈︎
a fogmosás gyönyöre
a tiszta levegő

 

♈︎
nem varázsló vagyok
hanem a fordítottja: dezilluzionista.
nem a szavaidat hallom
hanem az energiát. kacagás.
és akkor is hallom ha nincs elmém

 

♈︎
áldott
„nem én vagyok az alkalom”
„nem?”

 

♈︎
végig partodon
üvöltöttem……delirium tremenseim
…….jaj te folyó
így is
nem eleget hajigáltunk beléd?!

 

 

♈︎
a tengerpart is unja már
a sok kötelező boldogságot

 

♈︎
tengerpart
kijösztök ide
boldognak lenni
ha elmentetek
lehetek én

 

*A Kasszipoeia csillaga: „Az Öv”.

(Illusztáció: Varga Borbála: Enipeus; Nézem a tüzet; Hét kő)

Az élet egy tengeri kikötő ( Claudio Magris: Kisvilágok)

A belterjesség mindig kifullad; a college-ok,
egyetemi campusok, exkluzív klubok,
élcsapatok, politikai gyűlések és kulturális szimpóziumok is
tagadásai az életnek, hiszen az tengeri kikötő.

 

Nem teljesen véletlen, hogy az elmúlt két nyaramon az Adriai-tengerhez mentem nyaralni. Nem fürödni mentem. A kulturális miliő érdekelt, pontosabban: a kulturális miliő vonzott, a latin világ és Közép-Európa találkozása, az egykori Monarchia sokszínű, gazdag, áradó bőségű kultúrája. Ezért is, hogy városokat látogattam meg: Triesztet, Zágrábot és Fiumét. Az ilyen városokban sokféle ember letelepedik, olyan sajátos keveredést hozva létre, amelyről Németh László azt írta, olyan, mint a gulyásleves: benne vannak, fel is ismerhetők az összetevői, az egész együtt mégis több, mintha egymás mellé tennénk az összetevőket. A gulyásleves nem répa, krumpli, hagyma és marhahús. Ugyanígy Trieszt vagy Fiume sem olasz, német, szláv és magyar elemek egymás mellé kerülése, hanem az ezekből kiforró saját mikrovilág.

Ennek a mikrovilágnak a krrónikása Claudio Magris, Triesztben élő olasz író, akinek most olvastam el Kisvilágok című könyvét Barna Imre és Szirti Bea fordításában.

Ha emberről beszélünk, valahogy mindig először a neme (férfi-e vagy nő) tűnik a legalapvetőbb információnak. Könyvek esetében ugyanez a műfaj. Milyen műfajú ez a könyv? Év végi olvasmánynaplóimban mindig elkülönítem a fikciós prózát a nemfikcióstól, de adódnak néha határesetek, könyvek, melyeket nem egyszerű ide vagy oda sorolni. A Kisvilágok tipikusan ilyen könyv. Keveredik benne valóság és fikció, dokumentarizmus és irodalmiság. Regénynek semmi esetre se nevezném, de útleírásnak sem. Esszégyűjteménynek? Talán inkább; de a könyv kilenc fejezete nem klasszikus esszé. Történetek és elmélkedések keveréke, melyek középpontjában mindig annak a helynek a mikrovilága áll, amelyről az adott írás szól.

És ha elárulom, melyek ezek a helyek, máris megértheti olvasóm, hogy itt a hely maga fontosabb is, mint a műfaj. Mintha egy ember esetében másodlagossá válna, hogy férfi-e vagy nő, mert az a lényeg, hogy hol tartózkodik. Melyek tehát ezek a helyek? A trieszti San Marco kávéház, egy Trieszt és Udine között fekvő kis falu, a Pampagnola sziget lagúnái, Snežnik, avagy olaszul Nevoso, egy horvát-szlovén határon magasló, ma Szlovéniához tartozó hegycsúcs, egy Torino közelében található domb, az Adriai-tenger néhány horvát szigete, egy dél-tiroli falu vendégháza, Trieszt városi parkja, illetve a trieszti Sacro Cuore templom.

Ezek a helyek mind nagyjából ugyanott vannak: a latin, a német és a szláv (közép-európai) kultúra metszéspontjában, ott, ahol Olaszország világa a keleti és északi szomszédaiéval érintkezik. Az egész világnak talán a legcsodálatosabb része ez. Amikor egy kedves barátom mesélt róla, azt mondta: több ez, mint szépség, mintha a jó életnek lenne esszenciája ez a táj, a Trieszti-öböl környéke.

Duinó és a Trieszti-öböl

Magris mindazonáltal nem valamiféle giccses útikönyvet írt, amelyben minden szép és jó. Ellenkezőleg. Kiderül a könyvből, hogy csupa seb táj ez. Az etnikumok között a békés együttélés időszakait egy-egy történelmi fordulóponton az ellenségeskedés és háborúskodás periódusai váltották fel, sok vérrel, kínnal, éhezéssel, szenvedéssel. Ezeket az időszakokat pedig őrzi a táj, illetve a benne élők emlékezete. Magris egy gyönyörű mondata szerint: „Már nem kántálja senki, hogy „Tito — Partija!”; a szlavóniai vagy boszniai háborúból kimenőre hazatérők azonban ma sokkal borzalmasabb dolgokról számolnak be, mint amilyenek Goli Otokon történtek, miközben az utazási irodák új és újabb hirdetéseket ragasztanak ki, mint a ragtapaszt valami sebre — a világ sebhelyeire.”

Mégsem ezt a gyönyörű mondatot emelném pajzsra most. Magris könyvében a tragédiák, akár egyéniek, akár kollektívek, bizonyos értelemben mégiscsak epizódszerepet játszanak, hiszen ezek éppen úgy epizódjai a nagy egésznek, mint a  boldog idill korszakai.

Magrist valójában ez a „nagy egész” érdekli.

Az Adriai-tenger környéke nem csak idill, és nem is csak tragédia. Ez is, az is. Ki hogyan élte meg. A lényeg az, hogy minden megélés számít, egyik sem hamis, egyiket sem szabad kitörölni az emlékezetből valamilyen ideológiára hivatkozva.

Ezért szereti annyira Magris a San Marco kávéházat is. Ez ugyanis nem csupán bizonyos emberek gyülekezőhelye. Nem csak sznoboké, és nem is csak lumpeneké. Nem csak művészeké, és nem is csak polgároké. Mindenki előfordulhat itt. Kocsma ez, de vendéglő is. Itt van az egész világ. Senki sincs kirekesztve.

A belterjesség mindig kifullad; a college-ok, egyetemi campusok, exkluzív klubok, élcsapatok, politikai gyűlések és kulturális szimpóziumok is tagadásai az életnek, hiszen az tengeri kikötő.

Egyetlen mondat összefoglalja, hogy mikor érzi magát az ember (a Magris-féle, de a magamfajta ember is) jól, és mikor rosszul.

Akkor érzem magam rosszul, ha olyan közegbe kerülök, amelyik kizáró retorikával él, és elmar maga mellől mindenkit, aki a csoport szabályaitól valamilyen módon elüt. És akkor érzem jól magam, amikor mindenki ott lehet a csoportban, aki csak él és mozog, legyen bár nagyon különböző (akár testi, akár szellemi értelemben), mint a többség.

Az egész vastag kötetnek valahol az első lapjain olvasható ez a mondat, de csak a későbbiekben nyílik meg igazi mélysége. Merthogy Magrist csakugyan mindenkinek a története érdekli. Legyen az olasz, horvát, szlovén, német, osztrák; egyszerű paraszt, halász, herceg vagy polgár; fasiszta, kommunista, Sztálin vagy Hitler híve, netán a szabadság hőse, vagy olyasvalaki, aki ilyen-olyan oknál fogva képtelen volt a szabadságot választani. Minden élet számít.

Ez a fajta szabadelvűség valójában mindennél ritkább. Olyan szemlélet ez, amely talán nem is jöhetne létre, ha Magrisnak valamilyen életelv fontosabb lenne, mint maga a táj, ahol él.

Miért mondja azt Magris, hogy az élet tengeri kikötő? Nyilván azért is, mert Trieszt maga is egy tengeri kikötő, valaha a világ egyik legfontosabb tengeri kikötője volt, ma pedig egy fontos tengeri kikötő a sok közül. De azért is, mert a tengeri kikötők összehoznak olyan embereket, akik a világ mindenféle tájáról érkeznek. Messziről jönnek, és messzi üzeneteket hoznak: kinyitják a világot. A cseppben benne van az egész óceán. A messzeség pedig a szabadság szimbóluma is: hiszen eleve azt jelzi, hogy vannak másféle életek is, hogy a valóság másképpen is berendezhető, mint ahogyan megszoktuk.

A kaotikus, sok vérrel teli, mégis oly gyönyörűséges élet krónikása Magris, akinek horizontja a tengerek tágasságával mérhető. Kisvilágai valójában nagyon nagy világok is, megtöltve sokezer éves múlttal és sokezer kilométeres hajóutak csodáival. Könyve már egymagában magyarázat lehet, hogy miért olyan vonzó olyan sokunknak az Adriai-tenger vidéke és a Trieszti-öböl.

Első megjelenés: https://mondataink.blog.hu/2024/10/20/az_elet_egy_tengeri_kikoto

Csata Churubuscónál

A nap már a tetőpontjáról ereszkedett le, mégis még mindig ontotta magából forró fényességét. Alatta néhány méter szélességű, a homoktól zavarosan pompázó, sekély gázló csordogált. A mexikói vidék egyik szokásos jellemzője. A közel fél méter mély gázló déli partján az ifjú mexikói hadnagy, Valentín Gómez de Anaya határozottan, de aggodalomtól terhelve vezényelte az embereit. Az utolsó megmaradt egységekből álló csapat elkeseredetten próbált állást kiépíteni a gázló innenső oldalán, hogy amennyire lehet, feltartóztassa az amerikaiak előrenyomulását. Közben a főváros, Mexikóváros időt nyer és felkészülhet az ostromra. A churubuscoi erőd néhány órával ezelőtt már elesett, márványfehér falait a bostoni ágyúk szüntelen tüze térdre kényszerítette. Hófehér falai fölött már a huszonnyolc csillagos, csíkos zászló lobogott. Nagy volt a sürgés-forgás, s a fiatal hadnagy maga sem gondolta volna, hogy az amerikai invázió idáig eljut, s hogy még őt is bevetik. Az erőd volt az utolsó esélyük. A feladat teljesíthetetlen teherként nyomta a vállát, kilátástalannak érezte a helyzetet, de emberei előtt nem mutatta ki kétségbeesését. Fiatal volt, a harcokban tapasztalatlan. Érezte, de nem merte bevallani magának: ezt a háborút elvesztették. Félelmei a torkában ragadtak, gyomrában a remegés a következő néhány órával kapcsolatban. A nap felperzselte a levegőt, mely egyetlen összefüggő forrósággá változtatta a környéket. Csákója alól egymás után rohantak lefelé az izzadságcseppek, szemfedőjét ragacsos massza borította. Sosem látott ütközetet, se pedig amerikai katonát, csupán a rémhíreket hallotta: Matamorosnál az önkéntesek apácákat erőszakoltak meg, Sierra Gordánál kivégezték a hadifoglyokat, s lépten-nyomon lerombolják a katolikus templomokat. –„Túl közel vagyunk az Egyesült Államokhoz, s túl távol Istentől.”- Eszébe jutottak nagyapja, a spanyol grand meséi az óhazáról, amikor Napóleon seregei ellen harcoltak a királyi lobogó alatt. Térdei a hőség ellenére úgy remegtek, mintha jégtömbbe ragadtak volna bele. Hogy állapotát palástolja, feszültségét levezesse, kardja markolatát szorította teljes erőből.Hirtelen megpillantotta a körülötte sürgő-forgó őrmesterét, így kiáltott:
– Luan őrmester! Van valami hírünk a futár felől?
– Sajnos nincs uram…nincs semmi hírünk.
– Talán korai még, nem rég küldtük el.
– Hát, uram, van annak már négy órája is, hogy útnak eredt. Ennyi idő alatt háromszor is meg lehet járni Mexikóvárost.
A hadnagy kétségbeesése tovább fokozódott, elvesztette minden időérzékét. – „A parlamentben a Cámara de Diputadosban hatalmas fejetlenség uralkodhat, talán már fel is oszlatták, én meg itt állok egy olyan paranccsal, ami talán már érvényét vesztette, magunkra maradtunk.”-  Mintha nem lett volna körülötte levegő, csak hőség, tehetetlen massza formájában. Szemben vele a túlparton sűrű, embermagasságú bokrok és cserjék átláthatatlan fala sorakozott. Félelme csak fokozódott, mikor arra gondolt, hogy az ellenség felderítői ebben a pillanatban is kémlelhetik őket. Ahogy erősödött szívdobogása, úgy nyomta csákója egyre jobban a fejét. A nap továbbra is elviselhetetlenül égetett. Hirtelen a túlparti bozótban mozgásra lett figyelmes. Az ördögre számított, de egy simlis sapkás, szürke egyenruhás katonát pillantott meg. Felső testén fehér szalag volt keresztbe átkötve, melynek végén bajonettje lógott. Arcát a sapka ellenzője eltakarta, szemét nem látta. A katona két kezével tartotta puskáját előre, melynek hegyén a szuronya úgy csillogott, hogy megbabonázta a hadnagyot. Mozdulni sem tudott. A katona megindult egyenesen a hadnagy irányába, akinek az idő legkisebb egysége, a pillanat, a végtelenbe nyúlt. Csupán saját szívdobogását hallotta, amely úgy terített be mindent, mint egy ütemes dübörgés. Keze még a kardja markolatát szorongatta, s lemerevedése ellenére előrántotta. Ösztönösen tette, nem volt terve, hogyan használja majd. A tehetetlenség győzött. Gondolatai egyre csak egy dolog körül kezdtek el forogni: -„Legyen ennek az egésznek vége”.- Mire a gondolatot kisérő érzés végigszaladt rajta, addigra a katona a gázlón átrohanva lendületből szuronyát a hadnagy mellkasába döfte. A körülötte álló emberek megdöbbenve vették észre, hogy a hadnagy a földre rogyik. Az őrmestere kiáltva fordult oda hozzá. Ahogy leereszkedett a hadnagyhoz, úgy takarta el a napot előle, árnyéka lassan kúszott fölé, háttérbe szorítva a napot, s ahogy a sötétség egyre jobban beterítette, egyre világosabbá vált, hogy mi történt. Az őrmester arcán egyre csak fokozódott a döbbenet és az értetlenkedés, miközben a hadnagy a rövid haláltusáját vívta, s kicsorgó vére, lassan, kacskaringózó utat bejárva, feltöltötte a kardon a gravírozott évszámot, amikor Valentín Gómez de Anayát a karddal tiszté avatták.  Luan őrmester nem értette, hogyan, miért szúrta a hadnagy magába kardját

Apa

Feri tízéves gyerek volt, az aulában várt. Feje fölött hatalmas mozaik hirdette: Világ proletárjai, egyesüljetek!
– Ki vagy te? – szólt egy arra járó öregúr, csörgő kulcscsomóval az oldalán.
– Kovács Ferenc – szólt a kisfiú magabiztosan.
– A Kovács Laci fia vagy?
– Igen. – szólt Feri.
– És miért jöttél? – tette fel az öreg a kérdést rosszul leplezett sajnálattal az arcán.
– Kimenőt kaptam a dologházból, édesapám meg régen itt dolgozott, gondoltam hátha megtudhatok róla valamit – felelte a fiú.
– Gyere fiam, meglessük! – az öregúr magához hívta Ferit és elindultak a brutalista betonmassza mélyébe: kórházszag, írógépek zaja, cigarettázó emberek és sok-sok papír.
– Édesapukám csak néha volt itt – kezdte Feri. – Ő az utcán harcolt, hogy mi szabadok lehessünk, hogy mi is lemehessünk a Balatonra nyáron, hogy a többi kisgyerek is kaphasson ajándékot karácsonykor.
–  Igen fiam…igen. – mondta az öregúr.
Feri két piszkafa lába már égett a fáradtság savától, mikor célba értek. Egy egyenruhás férfi ült a raktárhelyiség előterében.
– Hadnagy elvtárs! A fiatalember Kovács László aktáját szeretné elkérni megtekintésre – szólt az öregúr.
Az asztal mögött ülő férfi szemei végigmérték a kis Ferit.
– Tutsek, elmehet! Majd visszaküldöm, ha végeztünk– szólt a férfi és intett az öregnek.
Feri és a hadnagy elvtárs megindult a kartondobozok labirintusában.
– Ismertem az apádat – mondta a férfi.
– Őt mindenki ismerte. Ő egy hős volt és egyszer átúszta a Dunát is, meg lövöldözött a Kossuth-téren – büszkélkedett Feri.
– Itt ülj le és addig ne mozdulj, amíg vissza nem jövök! – utasította Ferit a hadnagy elvtárs, aki hirtelen el is tűnt az egyik polcsor mögött. Feri leült a poros íróasztalhoz és felkapcsolta az asztalon álló fehér olvasólámpát.
Óráknak tűnő percek következtek a félsötét szobában, a kisfiú képzeletében megjelentek a dicső harcok, a lángoló városok, az anyaföldért küzdő katonák képei, amikről édesapukája mesélt annak idején.
Az egyenruhás férfi visszatért és egy vastag kartonborítású, zsinórral átkötött dossziét tett az asztalra. Feri kíváncsian nyitotta ki a dokumentummasszát, várta, hogy elvárásai bizonyosságot nyerjenek most már írott formában is. A kisfiú mutatóujjának segítségével olvasta az iratokat, amíg ahhoz a szóhoz nem ért, hogy „ellenforradalmár”,
Feri megállt, nem tudta mire vélni a szóösszetételt, olvasott tovább. Édesapját olyan jelzőkkel illették, mint „a Magyar Népköztársaság ellensége” vagy a „szocializmus ellen fellépő, az egységet bomlasztani kívánó, deviáns magatartást mutató, bűnözői tendenciákkal rendelkező, állampolgári kötelezettségeit be nem tartó személy”. A kisfiú lapozott, a következő oldalon azt lehetett olvasni, hogy Kovács Lászlót gyilkosság miatt kötél általi halálra ítélték, amit azonnali hatállyal végre is hajtottak. A kis Feri szája remegni kezdett, szemébe könnyek szöktek, nem tudta tovább olvasni a gépelt lapokat, felállt az asztaltól és egyre fokozódó zokogásba hajló sírása miatt csak szaggatottan tudta kimondani azt a hadnagy elvtársnak, hogy „Viszontlátásra!”.
Feri egymagában elindult megkeresni a kijáratot, a hadnagy elvtárs szó nélkül állt az íróasztal mellett, nézte, ahogy egyre távolodik tőle a vékonyka kisgyerek, majd mikor már kiért a helyiségből ő is elindult dolgára.
Feri szomorúan, céltalanul és csoszogva járt a folyosók között, senki sem vett róla tudomást. Csak ment körbe és körbe, azt érezte, hogy nincs is értelme annak, hogy ő most visszamenjen a dologházba, sőt talán önnön létezésének sincs már relevanciája. Életének, büszkeségének alapjait rombolták le abban a pár oldalban.
Egyszer csak csörgő kulcscsomó zaja hallatszott és megjelent az öregúr a folyosón.
–  Ne sírj, barátom! Gyere, együnk egyet, pont ebédidő van! – szólt az öreg és megölelte Ferit. Az idős kéz átfogta a kisfiú vékonycsontú tenyerét és elindultak a zúgó-búgó belvárosi utcákon.
A Lehel piac bejáratánál lévő névtelen talponállóban az öregúr zúzapörköltet és egy korsó Kőbányai világost fogyasztott, a kis Feri pedig a kedvencét: rántott velőt evett tartármártással, mellé pedig egy nagy üveg málnaszörpöt ivott egy opálszínűre karcosodott régi pohárból.
A kisfiú könnyei felszáradtak, a mindent belepő zsírszag családiassá tette az apró bódét, örök emléket hagyva mindkettejük szívében.

Paul Bowles: A nap egy tágas hely

I.

Reggeli köd gomolyog a függönyön túl,
…….a karámban pihenő tevék
…….szájába és tüdejébe áramlik,
Sokféle hang csendjében várakozva látod
…….a síkságon kinyíló égboltot,
Minden halvány sugár, mely felbukkan a dombokon túl,
…….kétnapi útra már mögöttem,
…….feszes fátylat feszítenek a síkság fölött.
A sápadt napfény lopakodva fedezi fel
……. a szunnyadó szobát, hányszor
találtad ott a szolgák leheletének álcázott ködöt?
Panaszkodó madár, miközben az ismeretlen égbe
…….emelkedik, ugattak a kutyák, reggel
a tenger, mint tál gyümölcs beindítja az ébredők
…….elméjét, émelyítő ez a merengés.
(Csillag nyugaton, még szavalja halkuló dalod, ahogy
…….a fennsík alá zuhansz, ki emlékszik már, hogy
…….az éjt követted kietlen földek felett?)

II.

A hegy hágóján túl, ahol a pálmaerdők leereszkedtek,
…….csend lendül a tóhoz a völgyön át.
Tó, ahol nem esett eső, messzire van fekete szikláid
…….szakadékától, a sátorponyva szivárgó vízfoltjai
…….az ébredő feje felett.
Nem nőtt fa a határod közelében, nem jött meg a szél, hogy
…….végig simítson.
A korai halász szürke suttogása füstként szállt alá,
a víz és csendes csónakok ringatóztak alatta,
…….a sziklák keleti árnyékában.
A jeges víz duzzadt buboréka fent, ahová teve sem jutna fel,
…….apró emlékei a veszedelmes helynek, mely
…….az alvó álmát fertőzi a távoli éjszakában, amikor
…….ismét elérte a lenti városokat,
…….amikor ismét megpihent a kámforfa tövében.

Kakuk Tamás fordítása

Illusztráció: Paul Klee

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info