treeoflife95a88e4a1366a02b1c2e366a007ad50e

Bertók László: Berajzolunk egy pici almafát

Berajzolunk egy pici almafát

Bartók Béla emlékének

A gyökér hallgat, dolgozik,
köp a plecsnire, nem akar
levél lenni, sem virág,
fogja a vizet, sót, vasat,
küldi fölfelé, hogy menjen
a világ,
fönn minden emberi,
keresi, öli önmagát,
más lenne folyvást,
gyökér soha,
bár ezt nem mondja ki,
sőt, fejtetőre áll,
rokkát ültet virágcserépbe,
öntözgeti,
és várja, hogy kihajt,
s mivel a hazug büntetése
nem az,
hogy nem hisznek neki,
hanem, hogy ő nem hisz másnak,
elhíreszteli,
hogy már a rokka is becsapja,
pedig ő különb, mint nagyapja,
és hallja a gyökér,
hogy kívül a kerítésen
neki húzzák a szerenádot,
és várják, hogy világot
gyújtson, jelezve,
hogy meghallotta, s el van telve
örömmel,
hát kérem, álljunk meg a rímmel,
van, ugye, a gyökér,
alatta, belül, legközelebb
a léthez,
első forrásból tudja,
ha zenélnek,
és van, aki lement,
mert emlékezett a zenére,
és alázattal végigjárta,
s kötötte lovát
almafához,
hogy megfordult a fa,
lett a gyökérből korona,
az ágakból gyökér,
s van, hogy azóta
a semmi semmit ér,
tehát a gyökér nem jelez,
furakszik még mélyebbre
hitér, tiszta vizér,
s mi történik, uram,
itt fönn, az 1981-ben
érvényes címerekben,
ha a csönd az egyetlen,
ami zenél?
berajzolunk egy pici almafát
gyökérrel fölfelé.

 

 

(Illusztráció: Medusa’s Garden Afterlife, micronomicon)

prisoners-marching-off-medgyanszky1918

Rába György: Újkori mágusok vonulása

Folyvást léptek mint lóról szállitott
napkeleti királyok
kiket sors űz de csillag nem irányít
lépkedtek egyre lépkedtek ahogy
embernek valónál nagyobb
terhével végpercén anya döcög
elüldögélő korok távlatából
egykedvű tenyészet fölött
dolguk tevő seszínű rovarok
pedig lábuk vonszolva akaratlan
talpukon nyomról nyomra súlyosabb
a küszöb sara kert agyagja
zsigerükben a sértett föld mozog
gyerekszemnek nagy harmonika tátog
az övékben kicsinyített ablakok
s örökké folytak az utak
a hódara házsártos monológja
fülükbe jó tanácsot nem sugott
csupán egy hang lépj értem s még egy értem
s már évtizedek óta nincsenek
csak pillantások hangok menetelnek
és a felszínen helyük sebe mélyül
utánuk jelül beszakad

 

 

(Illusztráció: Mednyánszky László)

albednij_11

Ollók

Ollók,

Szeretett levágni magáról ezt-azt: tekergő szálakat, körmöt, mindent, ami visszanő; árcédulától, pótgombtól kisebb lelkesedéssel szabadult, nem tartoztak komolyan hozzá, nem is nőttek vissza. Kis, piros nyelű ollóját használta ezekre a műveletekre, más, nem ennyire szép csipeszek és reszelők mellett tartotta egy cipzáras, sárga, nagyon is bőrt idéző tasakban, lehetőleg közel a keze ügyéhez. Ragaszkodott hozzá, akárcsak az emlékhez, amiben kapta. Az olló állta az idő próbáját: megvolt. Amikor nagy, színes kislányt rajzolt, vagy karkötőnek keresett megfelelő zsinórt, ahogy a körmeit festegetni kezdte.  Akkor is ott volt, amikor fényképezni kezdett, első, kevésbé sikerült képeinek visszatérő modellje lett, és akkor is a táskájában lapult, amikor Francit megismerte. Nem csorbult, nem fogyott el az éle.

A legjobban Francit szerette fényképezni, különösen, ha a férfit ez idegesítette: most tényleg ne, nem látod, mit csinálok?! Szerette ezt az arcát rajtakapni, nem számított, a képről a test, vagy mi marad le. A szemek dülledtek, a szemöldökök felcsúsztak, a homlok plasztikusan ráncos lett, az orrlyukak tágultak, a száj nyílt. Milyen, amikor bosszús, amikor értetlen, amikor erőlködik, amikor csodálkozik, amikor elélvez, amikor megőrül, amikor elhülyül, amikor a halála pillanatában.
Magával is próbálkozott, lehangoló eredménnyel. A kép nem adott semmit. Nem mintha egy nem létező önmagát várta volna viszontlátni a képen. Az igazság az, nem tudta, mit vár. Lehettek ravasz beállítások vagy vaktában elnyomott képek, egyszerűen csak használhatatlanok voltak, mintha lenne valami, amit nem vehetne észre, amit ő csinál, nem akarja, de mindig sikerülne kijátszania a gépet. Nem tudott, mit kezdeni velük, hiába, Franci nem értette, szerinte nagyszerű önarcképek lettek, viszont a róla készülteket, ha tehetné, szíve szerint cafatokra tépné.
Franci azért sem értette, mert azt gondolta, azok az idők elmúltak.
Amikor Klárát megismerte, a lány mérhetetlenül szomorú volt, mint akit levedlettek. Ezzel együtt a szomorúsága kétségkívül jól állt, vonzóvá és megközelíthetetlenné tette, lerítt róla: nagy a baj. Könnyek nem áztatták, festék nem folyt; mint egy akkoriban vonzó szócikk, mutatott mélabút, melankóliát, saját, egyre bizonytalanabb és letörtebb variánsait, nyilvánvalóvá téve: ezeken kívül nincs helye másnak bent. A fürkészők méregették, nem nagyon próbálkoztak, nem pazarolták rá az időt, volt, aki egyszerű technikának nézte és kinevette. Mint ilyen esetben elvétve, olyan is van, aki valami mást lát, fantáziát, hogy megéri; ajánlatot szomorúságra, amit érzékeny férfiként megold, a szomorúságot eloszlatja, és a szomorúság helyét magával tölti be.
Francit lepte meg a legjobban, mennyire könnyen ment minden, alig néhány hónap után jegyben jártak. Klára szomorúsága, mintha nem is lett volna, nem is hiányozhatott. Arca kisimult, nyáron kiderült, ha sokat van napon, szeplős lesz.
A lány hamarosan átköltözött Francihoz, és mivel ott volt kert, és Klára mindig is kutyát szeretett volna, kiválasztottak és hazavittek egy kölyköt, hogy ez is valóra váljon.
Amikor Klárát a fényképezés kezdte érdekelni, Franci támogatta benne, meglepte Klárát egy komoly géppel, és már maga is alig tudta azt a boldogságot elképzelni, amit Klára öröme fölött érzett.
Egy másik olló Ranka születésénél jut kisebb szerephez: Franci kezéből látszik ki.
Franci mindvégig bent volt, a szülésnek háttal ült, felesége kezét fogta, azt sem tudta, ki szorít jobban kit. A férfi vágta el a köldökzsinórt, ami sokkal vékonyabb volt, mint azt gondolta előzőleg. Nézte Rankát, aki csupa haj, nedves és kék és vörös volt, és egyre követhetetlenebb. Nem ájult el, de a következő, amire emlékezhetett, hogy már kint van a folyosón, percek óta az üres tenyereit nézi.
Vannak képek a kórházról, kórteremről, amiket Franci csinált; fényképezte a lányát, a lányát a feleségével, a feleségét, aki mintha teltebb és érettebb, vagy legalábbis fáradtabb lenne, ajándékcsokrokat, gyümölcsöket, csokoládékat, más kismamákat, nővéreket.
Ranka közben megtanul járni, beszélni, cipőfűzőt kötni, nyújtózkodni, mindent elég jól érteni. Az anyja már negyven kiló híján semmi sem. Az anyját senki, a szomszédok, a barátnői, de még ő sem tudja szomorú helyzetbe hozni.
Miért nem látunk ki az ablakon, anya?
Mert túl sokat lehelünk, kicsim. – ez látszik jól egy téli képen.
Következő olló megint az első olló lenne, ami nem kerül elő.
Anya és lánya kint ücsörögnek a fűben egy pléden, Cukor a lábuknál fekszik, néha beleszimatol a levegőbe. Klára régi képeket magyaráz Rankának, és az egyiken valami felbosszantja. A képen madarak is vannak. Az anyja kaparja, abba sem hagyja, nem is veszi észre, hogy verebek, gólyák, vörösbegyek, varjak, amiket csak Ranka felismer, hullani kezdenek fákról, vezetékekről, a háztetőről.

spoonbill_in_flight__collage_10_x_10_birds__animals__1250487c3d8f3abb0fcba541181f492c (1)

Jékely Zoltán: Frontbetörés

Frontbetörés

FELHŐK

Megint mi történt a világgal?
Az égbolt félrevert harang,
s elnémult minden kis-madárdal.

Három réteg felhő kereng,
úgy száll az egyik, szinte szárnyal:
órjás, bolond póstagalamb
romlásthozó hír tudatával.

FÁK

Példái dívó tébolyoknak,
versengve hajlong ifjú, vén;
irányváltó szelek dühén
már-már kidőlve támolyognak.

REPÜLŐGÉP

Noé galambja ércbe-öltözötten,
tíz kilométer magasan fölöttem –
Mely csillagra viszi a földi lét
segélykérő, rémült üzenetét?

 

 

(Illusztráció: Spoonbill in Flight, Carmen Beecher)

Wing_by_JorsArt2006

FELHŐK, MŰSZAKVÁLTÁS UTÁN

A város legfeljebb nőknek, nőknek, asszonyoknak, lányoknak és – esetleg – törpéknek való. Az anyag olyan magasrendű tisztelete, a hányódás olyan kiszámítottsága, amely már a véletlent formázza. Vagy egy regény néhány fejezetét. Ez többé nincs. Valaki beszél. Aztán elhallgat, de a szavak tovább formálódnak, keletkeznek, születnek szinte, miközben az idő elsöpri az anyákat, a nemzeteket éppen úgy, akár a nyelveket, vagy a pozitív gondolkodást. Jelen kívánalmak szerint hálásnak kellene lenni, de hála helyett a város harangjai rezdülnek meg, a dél is elmúlik, azt is fölfalja minden tágasságával az idő. A felhők, műszakváltás után, elhagyják az égtereket. Komló harangjai, aztán az egyetlen harang, itt keresztelték, ebben a templomban. Akkor még egyetlen harang volt, azóta sok, aztán már egy sem. Vagy a harangozó ment nyugdíjba, sőt egyenesen a föld alá, szégyenében, hogy elfogytak a hívek, süketek lettek itt még a falak is. Mióta visszatért, mintha a tengerről tért volna haza, vagy a föld alól, nehéz műszakok népeseiről, zavarta ez a csend. Tengerről. Az asszony homloka volt az a tenger, a hullámverés, az izgalmas hajóút, szava, suttogása irányfény. A másik városból és földrészről és álomból. Az apjuk elhagyta őket. Ezért nem gyűlölte meg sem a fővárost, sem azt a másik nőt, aki miatt. Aki miatt? Az igazi ok, persze, bizonytalan.
A bizonytalan iránt sem tiszteletet, sem erőteljesebb undort nem kell érezni, nem ilyes pepecselésre való ez a túl-rövid élet. A letöredezett részeket el kell távolítani, ki kell kerülni, átlépni, ez a „kell” a legnagyobb, már tovább nem fokozható s nem is gyengíthető irgalom irántuk. Piusz jól tudja, hogy az egészet semmi nem képviseli jobban önmagánál, sem az ókor négy eleme, sem az újkori, úgynevezett periódusos rendszerek, amelyek aztán végképpen szétszórnak, és hamis összefüggéseket kínálnak az egész természetének ismeretéhez. De, bottal jár ott az Isten, ahol csupa fél lábú lakja a városokat.  Oromívek emelkedtek csikorogva a fejében, hasonlíthatatlan, nehézkes acél elemekből, ezek nem építészeti elgondolások, inkább lassan elmosódó, rozsdás, a város fölött uralkodó munkaállványok voltak. Voltak, amíg voltak. Eltűntek. A fegyenctelep is a múlté, ha van az emlékezetnek színekkel jellemezhető rétege, ez a réteg teljesen ködszínű, köd állagú. Rongyszedő Timur, így hívják a város legrégebbi elítéltjét, a kijáratnál várja. Tenyerén csepp alakú, zöld kavicsokat csörget. „Érdekel?” „Nem érdekel.” „Pedig nem akarlak átverni.” „Tudom, nem is tudnál.”      Féltékeny volt a felesége Timurra, lehetőleg rongyokban járatta volna, de a férfi túljárt a neje eszén és Piusz szomszédjánál tartotta öltönyét, egy-két finomabb ingét, nyakkendőjét és felöltőjét. „Egyszer úgyis elvágja álmomban a nyakamat.” „Nem kapna sokat érted.” Igaz, ami igaz, meg is adta az esélyt az asszonynak, hiszen példásan pontos időpontban haza járt, vacsorázott, fürdött, borotválkozott a régi módi késsel, arcszesz a pofacsontra és alvás. Álomtalan alvás. Ilyen férfivel mit kezdjen a fiatalasszony? Persze, gombát is szedhetne neki. Gombapaprikás. Véletlenül. Meg is úszta volna, gondolta Piusz. A kijáratnál leültek egy padra. A lépcsőházat az új rendszerben számkombinációval védték. Teljesen fölöslegesen, hiszen azelőtt sem sok lopnivaló akadt errefelé, az életükre pedig, már amennyire, Isten vigyázott, ahogy máskor is. A közeledő Mindszentek virág- és koszorúforgalma felől nézve, nem vitte túlzásba  a vigyázást ő sem. Csak mint máskor és máshol és más teremtményeivel. A csodazáraknak meg kellett lenniük valamely homályos kereskedelmi érdeket a háttérbe rejtve. Piusz egy székesfehérvári szállodába bejelentve, és Ágira gondolva, megrémült, hogy elfelejtette a lépcsőházuk és lakásuk azonosító kódját, órákig bolyongott a „királyi” székhelyen, tágabb és tágabb köröket téve a hotel épülete körül, törte a fejét, mígnem észbe kapott, hogy ez egy másik város és egészen más a „műsor”.  A színház épületétől nem messze volt a helyi lap szerkesztősége. Közelben egy szálloda, nekik éppen megfelelő helyen. Ágival itt szoktak találkozgatni.  Jelentéktelen, kétemeletes épület volt. „Ne szúrjunk szemet senkinek” Még most is hallja a hangját. Az első találkozást követően fél év telt el, amíg Ági belement a második találkozásba. „Egy a távolság Komlótól, Pesttől.” De a helyszínhez, a „Ne szúrjuk szemet” szállodához és második emeleti szobához – érzelmi alapon? – is az asszony ragaszkodott. Az érzelmi alap később más rangra, talán olyas fokra emelkedett, hogy egyiküknek sem kellett ágaskodni a másik, mondjuk ki: személyiségének, eléréséért, de ez – érintettük a korábbiakban – már a későbbi életükhöz és életükre tartozik. És persze Vikiéhez. „Te is itt fogsz meghalni, pajtás.” Piusz nem tudta, hogy megállapítás vagy kérdés az ott a mondat végén, eszébe jutottak a zöld kavicsok, belőlük futotta volna egy kérdőjelre, ha betűkirakóst játszanak, mint gyerekkorukban, illetve az ő gyerekkorában, hiszen Timuron, amikor megismerte, a rabok kincstári öltözéke lötyögött. Valahonnan Jugoszláviából, talán Újvidékról, szökött át a zöldhatáron, háború után. Nem adták vissza Titónak, a szelek másfelől fújtak, Timur szerencséjére.  Csíkosba öltöztették. Béta aknán csillés, aztán vájár. Volt egy komája a délvidéki menekültnek, egy másik menekült. Őt 1967 elején akasztották fel a királynék városának börtönudvarán. Timurt 1966 májusában rövid időre elvitték, de a puszta ismeretségen kívül nem tudtak semmit Timur nyakába varrni, a devecseri sínrobbantáshoz pedig végképpen semmi köze nem volt. Betűkirakóst Timur fiával játszottak, akinek fiát úszni tanította a hatvanas években. Hát az meg igazán nem az öreg Timurra tartozik, hogy ő hol fog meghalni. Lehet, hogy csak egy napló-lap, néhány sor választja el attól, amit Timur állít (vagy kérdez?, illetve kérdezve állít?), az a lap bizonyára üresen marad majd, akár további lapjai a zöld füzetnek, de a város betűit más kövekből rakják ki. Valaki beszél vagy elhallgat, az évszakok korongján jön és megy az értesülés, a nem értesülés is az, lehet, hogy fül sem lesz már hozzá, de mégis. Az idővel szemben a teremtménynek annyi lélekjelenléte kell, hogy legyen, és ez utolsó esélye, mint a harangszónak, a harangozó emlékének, mikor a keresztelővíz helyét a testet lemosó végső víz, némi szappan és a bátor, egyáltalán nem kíméletes szivacs vagy rongy veszi át.  Aztán – sine ceremoniis et pompa – irány a stiglickerti vízszintes.  Máskor máshogyan volt ez is, de a lényegen a formalitások egyszerűsítése nem változtatott. – Na, mutass egy olyan követ – nyújtotta a markát Timur felé.  A kő csiszoltsága meglepte, átfúrtsága csak tapintható volt az alkonyodó fényben.
– Mi ez?
– Nem ismered? Pedig hált veled egy ágyban a gazdája – érkezett a válasz.
– Nem értem – mondta Piusz. – Mozis Gizi neve mondd valamit?
– Persze. De ennek mi köze a kövekhez?
– Édesanyjáé volt. Vagy nem tudta kiváltani, vagy nem akarta. Vagy…
– Gizi tud róla?
– Azt már nem tudod meg, Piusz.
Az öreg az égre nézett. A lemenő nap felől érezték a szelet. Az öreg a kavicsnak nézett ásványokat potyogtatta Piusz kezébe.
– Tedd el – mondta Timur, – rám nem hoz semmi jót.                   Piusz előrehajolt és egy ovális nyakék alakzatot kezdett kirakni a pad előtt levő sárga homokon.
– Hm – mondta, amikor végzett. – Már csak egy ezüst szál kellene – merengett
– Vagy egy közönséges, sárga cérna? – kérdezte Rongyszedő Timur, aztán kibújt sárga-fekete sávos nyakkendőjéből. Lassan sötétedett, megjelentek az első égitestek a város felett, fejük felett pedig egy utcalámpa gyulladt. Timur a nyakkendőjével matatott.   – Timur, meddig van kimenőd? – kérdezte nem minden célzás nélkül Piusz.
– Hát ameddig én akarom, tudod – hangzott a fölényes válasz.     Ezen Piusz kuncogott, aztán elkomolyodott. Az öreg a nyakkendőjéből arany színű szálat gombolyított le.                         – Nesze. Ennyi elég lesz. Szépen felfűzöd ezeket.
Piusz maga elé nézett. Aztán a csiszolmányokra. Illetve a helyükre. Mert semmit nem látott, a krizolitok homokban maradt nyomán kívül. Zöld felhők futottak az égen, ahogy a lebegő, sárga cérnaszál mutatta: kelet felé. Rongyszedő Timur már messze járt. Piusz borzongott, fázni kezdett.

(Részlet az Úszómester néhány szezonra c. regényből.)

 

 

 

klimt_music1

ÁLMODOZÁS (3)

Egy boldog férfin ragyog az esőkabát is.
Meglepetés a szeme szürkéje, legfehérebb
fehér az inge, mint a gyerekek, viháncolnak
a karján a sápadt szőrszálak. Sovány, mert megteheti.
Boldog, mert lüktet a szél, és a sirályok estére hazatérnek.
Parancsolnia se kell: ragyognak a levélkék,
a szél dagályt hoz, fáradtságot, frissességet,
majd reménységet. Árad és lüktet a tenger.

Régóta ismerem, igen. Sokáig a késődélután
tartófalait építette. Aztán hajós lett, kijáratot keresett
a tengerhez, majd a virágillatú utcákat védte Pompejiben.
Ott vesztettem el. Azóta egyedül bajlódom a tűzzel.

Ma bátorság tölti el a madarakat.
És mint a vér, olyan kék a tenger.

 

10175958_644390382308491_36953375055664488_n

 

Irodalmi és Társadalmi Portál