La Femme Noire

 

 

 

– Lehet, hogy mégis geocentrikus a világ? És emiatt a konyak ára vajon inflálódna? Vagy lehet, hogy heliocentrikus, és megint abszintivásra kéne fanyalodnom? Na azt már nem… – ezen morfondírozva haladt a kihalt párizsi kis utcán. Az éjszaka sötét volt, akár az angyalok lelke, és e sötétség, mint mogorva, rozsdás perzekutor siettette kacska lépteit.

– Maga biztosan a nők álma!- percegett a perzekutor.

A vénembert tudomásul sem véve dobott neki egy fényes frankot, legyen mi csillogjon éjszaka-kezében. Elmosolyodott. Milyen könnyen is befolyásolható az égitestek száma.

Ó, a La Femme Noire. Nem volt hangulatosabb kávéház Párizsban! A falak végig ébenfával voltak borítva, míg a padló bíborszínű szőnyeggel. A bejárattal szemközti falon egy ismeretlen néger nő portréja díszelgett.

Minden szerda estére foglalt helye volt. Belépett, s orrát rögtön megcsapta az a bársonyos aroma, akár a haiti nők bőrének illata. Leült szokásos ébenfa asztalkájához, pont a nagy varangyosbéka-szerű angol bulldog mellé.

– Két konyakot!- mutatgatott görbe ujjaival – Megkínálhatom egy szál szivarral?

– Nem, nem dohányzom. Köszönöm. – utasította vissza szerényen a bulldog.

– De azért még egy konyak nem árthat meg?

– Ugyan! Hadd szépüljenek a nők -­ röfögte vigyorogva. De Charlotte-nak ne szóljon, legutóbb is úgy bekonyakoztam, hogy egy bordeaux-i sintértelepről kellett kiváltania tíz frankért.

– Az a helyes kis festő leányka?

– Az bizony…- a bulldog nagyot kortyolt konyakjából, amit pár kéjes borzongás követett. – Csak úgy vonyított az anyja, amikor megtudta, hogy megrontottam a kislányát.

– Ilyenek ezek a foxterrierek…- pöfögte ki a szavakat a finom navarrai szivar füstjének hézagjai közt.

– Bár lett volna az… sajnos törpeuszkár volt.

– Jaj, te szegény pára… – sóhajtott – Na de ne aggódj, itt a felmentés!

A bíbor horizont mögött meglátták emelkedni a délceg pincér alakját, aki a táncoló tiroli tehenészek közt szlalomozva közeledett. Arcánál zsírosabb csak az a pár szál haja volt, amit jobbról balra fésült, és nem létező bajsza, ami mindig a napi divatnak megfelelően volt pödörve.

– Monsieur Auguste! Két Courvoisier.

– Ó, a Courvoisier! – olvadozott a bulldog. – Utoljára Napóleonnal ittam e nemes nedűből!

– Mikor? – nézett Auguste csodálkozva.

– Tegnap a Döglött Disznóban.

– Arcátlan… egy hónapja ide sem tolta a képét! – háborodott fel.

– Az hagyján, de nekem még ezer frankkal tartozik- lihegte a pincér, majd szép csendben elpárolgott az ébenfa borítás apró repedésein keresztül.

 

A La Femme Noire kezdett egyre hangosabb lenni. Egy frissen polírozott Citroen DS 19-es éppen kedvesét tuszkolta beljebb, bár a hölgy hangosan kiabálta, hogy „Pierre ez nem egy benzinkút!” A siketnéma zongorista csak úgy csűrte-csavarta a chansonokat, néhány még a nyakára is rátekeredett, bár a torz hörgések néma torkából éppen illettek a dalhoz. A zene és a makacs Citroennel küzdő pincérek leheletfinom mozgása valami furcsa, bájosan lidérces miliőt keltettek maguk körül, ami végigtáncolt hosszú szoknyájában a termen. A vendégek csak beszélgettek, mintha nem lenne holnap. Nem mintha lenne. Ezen harmóniát már csak a szinkronúszó nők látványa tetőzte. Bár ez utóbbi lehet, hogy csak hallucináció volt.

 

Auguste megitta maradék Courvoisier-jét, és az izzó navarrai szivar lelkének utolsó füstfoszlányait szívogatva a buldogra nézett.

– Kedves Edward!- most kiderült ez a buldog becses neve. – Ennél kaotikusabbak csak az álmaim szoktak lenni.

– De Auguste, mit tartasz itt furcsának?

– Ne mond, hogy nem vetted észre, hogy nem grimaszolnak gőgősen a pincérek, ha elmarad a borravaló?

*

A délutáni szundikálásból felébredve Auguste magára kapta a köntösét és az íróasztalához sietett. Felcsapott egy határidő naplót, tollat ragadott, és elkezdte a következőket írni:

9.10.

Sötét volt a párizsi utcákon, amikor egy helyi kávézó felé vette az irányt. Az utcán, egy csendőr belekötött, de pár frankkal lefizette. A kávézóba beérve a megbeszélt asztalnál már várta új kezese és üzlettársa, akivel pár pohárka konyak társaságában…”

 

Ekkor a recsegő ajtón belépett a komor komornyik. – Uram, igen nagy tisztelettel megkérném, hogy a szennyes ruháját legközelebb ne a díványon hagyja, és ha lehetséges ne hamuzzon legközelebb a perzsaszőnyegre. Továbbá, felettébb örülnék annak is, ha a jövőben megtisztelne azzal, hogy alkalmi ismerőse igen használt, meghatározhatatlan színű alsóneműjét nem a szecessziós szőlőmosóba helyezné.

Még valami, Baptiste?

Baptiste biccentett, majd karját kimért kecses mozdulattal behajtva elsuhant az ajtóig, ahol meghajolva, csipetnyi szarkazmussal hangjában, még hozzáfűzte:

– Bocsánatát kérem Monsieur, de nem bírtam nézni a mi kedves Edwardunkat, ahogy az ajtó előtt enyhén illuminált állapotban zokog, mert elhagyta valami Charlotte nevű festőnő.

Fejét szertartásosan csóválva a tőle megszokott módon, halkan bezárta az ajtót. Hattyú lépteivel lesietett a hallba, ahol meghökkentő látvány fogadta:

– Monsieur Edward, azért mert elhagyta magát valami Charlotte nevű foxterrier, még nem kéne össze piszkítani a perzsaszőnyeget!

– Ne vicceljen Baptiste! Ha legalább foxterrier lett volna!

 

 

 

 

 

A gyanú kancsal szeme

Milyennek látja egy mérnök a világot? És egy színész? Egy politikus? Egy költő?
Milyennek látja a világot egy villanyszerelő? Egy bádogos? Egy újságíró? Egy koldus?
Nem a kategóriák érdekelnek, hanem a konkrét emberek. Miket látnak a konkrét emberek a világból. És legfőképpen: hogyan látják. Hogyan tekintenek rá, milyen szemmel. Kiemelnek belőle apró részleteket, és azokat ítélik meg, hogy aztán ítéletüket hamar elfelejtsék, érdeklődésüket pedig új tárgyakra irányítsák. Az egészet nem tudjuk befogni, ezért a kérdésen, hogy a világ maga milyen, nem szoktunk töprengeni. Nincs rá időnk, meg félünk is az ilyen gondolatoktól.
Pedig típusokat talán mégis fölállíthatunk. Vegyünk egy példát: tiszta szem kontra kancsal szem.
Ennek a megkülönböztetésnek régóta ismerhetjük nyomát a költészetben. Azért a költészet jut eszembe, mert végső soron a költészet még mindig a legszabadabb gondolkodási forma a világ dolgairól. Meg azért is a költészet jut eszembe, mert a kancsal szó is a költészetről jutott eszembe, főként onnan ismerem. Főként versek ragadtak mindig is gondolkodásra; versek nélkül gondolkodni is nehéz. Ezt úgy is megfogalmazhatnám: szavak nélkül gondolkodni is nehéz, szavak pedig elsősorban versekben találhatók.

A kérdés bennem először (mintegy hat hónappal ezelőtt) úgy fogalmazódott meg: tiszta szemmel nézzünk a világra, vagy kancsal szemmel? Ezt úgy kell érteni nagyjából: olyannak lássuk a világot, amilyennek a tények megmutatják nekünk, vagy pedig lássunk a tényeken túl valami mást is. Valamit, amit nem kancsal szemmel nem vennénk észre rajta. Például ha látunk egy madarat, akkor a madárpéldány pontos felépítése, hangjának fizikai jellemzői érdekeljenek-e minket, vagy valami más, azon túl, amit látunk vagy hallunk. Ami fölötte van vagy alatta, mögötte vagy előtte; de sohasem pontosan ott, ahol a madár.
Mindkét látásmód mellett fontos érveket lehet sorakoztatni. A pontosan látó ember a racionalitás embere. Csak azt fogadja el, amit érzékel, vagy amit gondolati úton belát, hogy érzékelnie kell. Hidakat építeni, városokat építeni és autókat gyártani csak éles szemű ember képes.
A kancsal szemű ember azonban képes spekulálni, fantáziálni, érezni. Az érzések pedig kreatív energiákat szabadíthatnak föl benne, mely energiákkal közvetve aztán szintén megváltoztathatja a világot.
Mindnyájan hol így nézünk, hol úgy. De mit tudunk meg költőinktől erről a kettős látásról?

Az első szó most Petőfié.
A Mily szép a világ! című versében így ír:

Jertek közelembe,
Jó régi barátok,
Nem néz a gyanúnak
Kancsal szeme rátok,
Elvertem az ördög
Ez atyjafiát…
Mily édes az élet,
Mily szép a világ!

A gyanúnak kancsal szeme egyértelműen valami negatív. Aki kancsal módon lát, az hibásan lát, az ott is rosszat lát, ahol csak jó van; a gyanú az ördögnek az atyjafia. A spekulálás arról, hogy ki mit miért tesz, nem annak látása, ami van, hanem annak látása, ami azon túl van, ami van: a barátságok megrontója, a Sátán súgása, mely el akarja venni tőlünk a boldogságot.
A következő szó most Babitsé. Bizonyára van még Petőfi és Babits között jelentős szó a témában, de a gondolkodás nem a filológia logikáját követi, dokumentatív teljességre nem törekedhet. Azt írom, ami eszembe jut.
Igaz, Babitstól nem is elsősorban szó jut eszembe, hanem kép. Babits arca, mindenekelőtt szeme.

babits.JPG

Akármelyik képét választhattam volna, Babits bandzsít. Az egyik szemével másik irányba néz, mint a másikkal.
Ezt a képet viszont talán most látom először, vagy ha nem is először, sokszor még biztosan nem láttam. És lám, itt is bandzsít. Már ilyen fiatalon is bandzsít. Persze mindenki fiatalon kezdi.
Ám amiről itt szó van, az nem a gyanú kancsal szeme. Babits világlátásában, létértelmezésében persze ott van mindig egyfajta – ha úgy tetszik – dialektikus gyanakvás, folytonos ellenpontképzés, egyfelől-másfelől vitahajlam. Csakhogy nem emiatt bandzsít. Babits kancsal szemében egy esztétikus világlátás mutatkozik meg, a szörnyű világ mégis-szépnek tűnése, a tragikum föloldása az esztétikumban. A nietzschei szellemben: az élet csak mint műalkotás igazolható.

Nézzünk egy tipikus példát, egy olyan részletet, mely egyszersmind azt is megmutatja, mennyivel összetettebb, komplikáltabb a babitsi látás, mint valami felületes esztétáé (ez a két sor egyébként is nagy kedvenceim közé tartozik):
Babylon ha erre volna, nyughatnál-e messze pusztán,
látva annak fordult ormát délibáb vizében úszván?
Ez a két sor a Páris című versből van, melynek alcíme Fantázia. A vers Párizst dicséri, méltatja, ünnepli, összevetve az unalmas magyar rónával, és ez a két sor a záró strófa első két sora.
Egyáltalán nem könnyű megérteni, hogy miről szól ez a két sor. A babitsi líra egyik gyönyörét éppen az adja, hogy gondolatcikázásainak követése szokatlan asszociációk felé tereli az embert.
Babylon ha erre volna: erre, azaz Magyarországon. Mi történne, ha Babylon varázslata (persze kétélű varázslata) itt teremne hazánkban, ezen a kis rónán, az Alföldön? Erre a feltételezésre épít a két sor, ezt a kérdést feszegeti. Hát az történne, hogy a délibáb vizében úszva megfordulna. A tornyait, ormát megfordítva látnánk. Nem a valódi értékei szerint ítélnénk meg, hanem hibásan, kancsal módon, délibáb vizében úszván. Tehát a kancsal szem talán tönkretenné azt, amit a vers sok-sok versszakon át dicsért előtte.
Csakhogy ez a vers (mint Babitsnál minden) összetettebb ennél. A délibáb vizében úszó babiloni orom nyugtalanná teszi látóját, fölizgatja, végső soron bűvöletbe, révületbe ejti. Arra serkenti, hogy útra keljen. És ott vagyunk, ahonnan indultunk. Mert a vers pontosan ezekkel a sorokkal kezdődik:
Más vidékre vágyol innen, szemmel látom néha rajtad:
jelzi színnel sápadt arcod, biggyenéssel néma ajkad,
únalom-szőnyegre hímzed álmokból a kézimunkád,
nem hevít meleg kedélyünk, nem hat fesztelen szavunk rád
Új városunk friss hangjai ködfátyolképek előtted,
mik a régi magyar róna únt borújára vetődtek,
és a villany kék lángjai s kocsicsengők, szent harangok,
mélák mint a pásztortüzek, tompák mint a nyájkolompok.
Babitsot nem véletlenül nevezte Szabó Lőrinc a világirodalom valaha élt egyik legnagyobb költőjének…
Petőfi elítélte, Babits megénekelte a kancsal látást; de mit mondott Kosztolányi? (Kosztolányi olyan volt, mint előtte Arany János: minden kérdéshez hozzászólt, ami költészetünkben korábban fölvetődött.)
Kosztolányitól két alapvető részlet jut eszembe. Érdekes módon mindkettő kései, a Számadás kötetből való.
Az első az A mi házunk című versből:

Nálunk a tükrök mind-mind kancsalítnak,
fonákra fordult mindegyik kilincs.
Elment az élet innen – mit keressük? –
nincs, ami van és van az, ami nincs.

A tükrök kancsalítnak: kifejezetten kísérteties kép. Az egész vers valami megfoghatatlan, rettenetes szorongás érzetét kelti föl, a kancsalítás tehát vitathatatlanul negatív képzetkörhöz kötődik. A dolgok nem egyértelműek, nem megragadhatóak, nem világosak, és ez nagyobb szenvedés okozója, mint a fizikai fájdalom:

Más szenved attól, ami tépi-szúrja
s megfogja, ami ledöfi, a kést.
Nekünk a sorsunk ködből, gondolatból
szőtt bírhatatlan, barbár szenvedést.

A kancsalító tükör tehát azt sejteti: saját arcunkat sem tudjuk meglátni, megragadni, nem tudjuk összerakni a képet, amely megmutatná, hogy kik vagyunk. (Ez egyébként így is van.)
Pontosan e versre feleselve tűnik kontrasztversnek az egyik legutolsó, melyet a Számadás kötetben már csak a Megtanultam, a Halotti beszéd és a Hajnali részegség követ. Ez a vers pedig a Könyörgés az ittmaradókhoz.

Ez a szöveg egy egészen új jelentést ad a kancsalságnak.
Az utolsó három versszak:

De a komor szemet el nem birom,
örök gyehenna lesz attól sirom,
nézd, fél a lelkem, mint hulló szirom,
legyen az irgalom az én biróm.

Azzal, mi biztos és szilárd-igaz,
holtomban új halálba taszitasz,
aki halandó, folyvást botlik az,
számomra csak a kétes a vigasz.

A kancsal emlék szépitsen tovább,
mint hold, mely a felhőkön oson át,
s széthordva megbocsátó mosolyát,
ezüstté büvöl minden pocsolyát.

Aláhúztam a két kontrasztsort, hogy még jobban látszódjon, miféle ellentétről van itt szó. A kancsal emlék, ami Petőfinél a hamisság ördögiségének attribútumát hordozta, Babitsnál pedig a fantázia csodájának lehetőségét hordozta, Kosztolányinál a komor szem ellentéte lesz. A nem tisztán látó szem tehát mosolygó szem, elnéző, megbocsátó szem, amely ezüstöt láttat ott, ahol más csak pocsolyát lát.
Ez az a jelentés talán, amely számunkra, akik védeni próbáljuk a hétköznapi világban a transzcendencia becsületét, talán a legaktuálisabb érvet szolgáltatja a merev racionalitással szemben. Ha többet látunk valamiben, mint amennyi benne van, derűsebben tudjuk szemlélni a világot.

Pszichedelikus terápia II.

Szofinak

 

Az öröm is, mint annyi más, ha
nem tudja megosztani magát,
összeaszódik – de cukrát veszti.

Önzésetek, mint az árpa pora:
viszket, csíp, bőrömön lángol –
szégyenletesre piszkolja új ruhám.
Bűzös vizek felett lebeg keresztségem.

Képtelen vagyok ekkora mélységben megmerítkezni…

*

Magunkhoz ölelni, mi átfoghatatlan:
játszani, kacagni, elpityeredni – tisztán;
sok világ legyél! feneketlen, apadhatatlan:
aki szeret, abban ragyogás van;
de féljenek téged, az ismeretlent,
és mert kitárulkoztál, te is féld őket.

Árnyékodon ickáznak majd
rövidlátók és féllábúak –
csak akkor érdemes az élet, ha
megtagad mindent, amin túlnőni nem lehet.

215-ös szoba

Na, hát itt vannak már, látom a kocsit. András, elférnek ezek? No jól van. Hát szervusztok! Puszi-puszi, könnyen idetaláltatok? Hát a kerülő, igen, állandóan csinálnak valamit, ezek az utak… nade vegyétek le a kabátokat, Ilikém, hogy vagy? Van üdítő várjál, a Ciliék mikor érkeznek, nem tudod? Péterék már itt vannak, csak megnézik a kertet, bár ilyen esőben… Nade üljetek le, gyertek, meséljetek. Maga meg ki, ne fogdosson, tudok én ülni. Hol van Márika? Na, itt van, jól van, no, hogy megy a suli? Hányadikos is vagy?  Úgy, hát mekkorát nőttél mióta nem láttalak, aztán szereted a tanárokat? Helyes, no menjél köszönjél a nagyapának, ad majd csokit. Majd mindjár’ jön az Anna is, vele majd tudtok játszani. András! Hol vagy? Nézd, mekkora leány a mi kis Márikánk! 215-ös szoba bővebben…

Emily Dickinson költeményei VI.

1581

The farthest Thunder that I heard

A legmesszibb Zengés fülemnek
Közelebb volt az Égnél
Dörömböl még, bár a tüzes Dél
Pihenteti rakétáit –
A Villám mi előzte
Belém húzott másba nem –
Mégsem adnám Nyilát
Maradékért, mit Élet kínál –
Adósságát az Oxigénért
A Boldog megfizetheti
Ám aligha a hálát
Mi a villamosságért jár –
Otthont alapoz, ékíti a Napot
És valahány zajvillanása
Csupán kísérője
A rabul ejtő Fénynek –
A Gondolat halk, mint a Pehely –
Csattanás, de Hangtalan,
Az Élet futó zengése
Önnön magyarázatára lelt.

668

“Nature” is what we see-

A „Természet” az, amit látunk –
A Domb – s a Délután –
Napfogyatkozás – Poszméh – Mókus –
Mégsem – Természet a Menny –
Természet, amit hallasz –
A Sármány s a – Tenger –
Dörgés – és Tücsök –
Mégsem – a Természet Összhang –
A Temészet, amit ismerünk –
Ám kimondani nem bírunk –
Mert Bölcseletünk oly bénult
Szemben e Letisztultsággal.

Villányi G. András fordításai

 

A róka és én

Félrerántom a biciklim kormányát.
Egy vörös árnyék iszkol át az úton, én pedig – miközben a pillanat ezer darabra hullik – fejjel előre belerohanok egy teherautóba.
Hogy érek haza? – ez az utolsó gondolatom.
Lassan-lassan felébredek egy nyomorúságos, hosszú-hosszú álomból, és egy kislányt figyelek a szemem sarkából: orvosok hajolnak föléje. Fehér hátak, fehér karok, aggódó arcok. Mintha egymás árnyékai lennének, nem is tudom őket megkülönböztetni.
Vajon ők látnak-e? És egyszer  közelebb mehetek? De ha közelebb jövök, mit mondok nekik? Hogy magyarázom el, mért vagyok itt?
Hetekig a szoba sarkából figyelem az alvó gyereket. Ahogy felrázzák a párnáját, ahogy kifésüli a haját, ahogy tűket szúrnak a karjába.
Aztán szépen, lassan visszatérek a saját testembe. De a visszatérés még nem azt jelenti, hogy tényleg létezem. Itt vagyok, igen, nyugodtan fekszem az ágyamban, lélegzek, de azt nem tudom, élek-e.  Értem, ha szólnak hozzám, közben eszem, iszom, alszom is, és ha kérdeznek, felelek. Minden nap megtelek hangokkal és álmokkal, de nem érzem a szagokat és az ízeket. Sokszor órák telnek el úgy, hogy nem tudom felemelni a kezemet vagy megmozdítani a lábamat. Ha megnyomom az arcom, ha megütöm a vállam, nem érzem. Az is gyakran előfordul, hogy a szoba sarkából figyelem önmagamat. Ha az ápolónők leoltják a villanyt, a sötétben nem vagyok képes megtalálni a fülemet vagy az orromat – a testrészeim minden éjjel szerteszét szóródnak. Engedelmesen beveszem a gyógyszereket, és közben azon töprengek, hogy az orrom az ágy alatt vagy a felmosóvödör mellett van-e. Vagy elvitték az orvosok, és vizsgálják valahol? Nem tudom, nem értem. És megkérdezni sem merem.
Pedig olyan sok kérdésem lenne. Hol van a csuklóm, hol van a szemem, hol van a szívem, és én hol vagyok? Mindenki türelmes. Ám közben ők nem félnek kérdezgetni engem: mi a nevem, hányadik osztályba járok, hogy hívják a testvéreimet? Ha valamire nem tudok felelni, jóindulatúan összeborzolják a hajam. Majd jobban leszel, ígérik nekem.

Egy idős nő lép hozzám, és elmagyarázza, hogy a baleset pillanatában a tudatom kimenekült a testemből, és kell egy kis idő, amíg visszarázódom, amíg megtalálom magamat, és újra megszokom saját testemet. Visszarázódom – na de hogyan? Ehhez talán rázogatniuk kéne… Nem értem én ezt az egészet. De csak legyek türelemmel, a nyaralás, a család, a „pajtások” úgyis segítenek. Lelkesen mosolygok, mert nem akarok csalódást okozni ennek a kedves, türelmes hölgynek.
Hallom, hamarosan elutazol a Balatonra – ugye, örülsz ennek, Hédike?
Bólogatok, de közben nem tudom, hogy örülök-e. Tudom, hogy emlékeznem kéne a balatoni nyaralónkra, a szüleimre, de nem megy. Néha azt sem tudom, hogy ki az a „Hédike”.
A rókával mi lett? – kérdezgetem a kórházban az ápolónőket.
A vállukat vonogatják, nem tudják, miről beszélek.
Róka, róka, róka! Ugyan már! Gyógyulnod kéne inkább, mondják, és kisietnek a szobámból. A kedves, türelmes, idősebb hölgy hoz nekem több rókás mesekönyvet. De ezek mind másféle rókák, nem igaziak. Vén ravaszdik vagy rókakirályok. Gyerekes, unalmas történetek.
Gyógyulnom kéne, ám nem gyógyulok megfelelően. Ha megcsípem a kezemet, nem fáj, és elképzelni sem tudom, kik azok a „pajtások”, akik majd segítenek nekem. Nem is emlékszem, hogy lettek volna barátaim régebben. Viszont a rókáról nagyon sokat álmodok. Merre járhat most, és ugyan mit kezd az életemmel?
A testem még mindig idegen, valahogy nem lakom benne egészen. Éjszaka nem találom a fülemet. Nappal nem mindig tudom megérinteni a homlokomat. Ha befogom a fülemet, nem hallom a vér zúgását.
Vajon a doktornő hallaná-e, ha a csuklómat odatartanám a füléhez?
Még nincs pulzusom, mondom. Itt kell maradnom a kórházban, és vissza kell magamat foglalnom. Talán a rázogatás vagy egy jobb rókás könyv segítene. Amíg nincs pulzusom, nem mehetek el.
Az idős nő nevet. Fő a türelem! Majd meglátod, jobban leszel.
Aztán jön egy fiatalabb, egy sokkal, de sokkal szigorúbb nő: ő az anyukám. Elmondja, hogy milyen önző vagyok, hogy már mennyit költöttek rám, ráadásul pénzben ki sem lehet fejezni a sok aggódást – szóval jó lenne, ha végre összeszedném magam, hiszen nem várhatom, hogy ő munka és három gyerek mellett rohangáljon a kórházba. Én nem várok el semmit. És ugyan fogalmam sincs, hol vagyok, egyáltalán vagyok-e valahol, de próbálom magam összeszedni. Mert fő a türelem. A doktornő szerint szegény anyukát is meg kell érteni. A baleset az egész családot tönkretette.
Pár nap, és indulunk a Balatonhoz – ugye, örülsz, Hédike? Igen, igen, igen.
Otthon megtanulom, ha valaki megszólít, mosolyognom kell. És én nem akarok senkinek csalódást okozni. Úgyhogy megállás nélkül mondogatom: kérlek, tessék, szívesen, szerencsére, persze, természetesen… Csak nagyon sokan vannak – reggeltől estig egymáshoz hasonló arcok táncolnak körülöttem: nagymama, nagypapa, anyukám, apukám, a két bátyám, a nővérem és közöttük egy keszekusza arc a tükörből, a sajátom.
És igen, a „pajtások”! Megmentettem az úton egy rókát, mesélem az osztálytársaimnak. Kikerültem őt, de a róka elvette a lelkemet. Egy róka! Na, ne mondd! És hogy elvette… Velük sokkal izgalmasabb dolgok történtek: Horvátországban vagy Erdélyben nyaraltak, fürödtek, hegyet másztak, megtanultak szörfözni, görkorcsolyázni, valaki összejött valakivel, de ez még nem biztos, mesélik. Velem viszont semmi különös nem történt, csak elfelejtettem biciklizni: ha felülök a nyeregbe, azonnal elesem, mert nem érzem a lábfejemet. Hűha!, mondták erre. Pedig ez mind nem is volt nekem különösebben furcsa: én éjszaka még ma sem érzem a lábam – ahogy leoltom a villanyt, minden éjjel szerteszét szóródom a szobában.
Próbáltam elmagyarázni, de nem értették. A tornaórákon tollal bökdöstek, matekórákon a hajamat húzogatták, vajon érzem-e. Könyörögtem a szüleimnek, hogy ne kelljen többé iskolába mennem. Olyan nincs, mondták. Nem hivatkozhatom egy életen át arra a hülye balesetre.
Gondolkodom, tehát vagyok. Én gondolkodom, felelek a kérdésekre, és ha nagyon kell, bebizonyítom a Püthagorasz-tételt. Azért vagyok, mert gondolkodom. Megtanulom, és utána elmagyarázom az ár-apály-jelenséget, de tenger egy cseppet sem érdekel. Azt pontosan értem, hogy a szonáta és a szimfónia miben különbözik, ám nem akarnám meghallgatni egyiket sem. Elemzem a mondatokat – alany, állítmány, tárgy, jelzők és más hasonlók, és ha kell, ágrajzot is csinálok hozzá – de nem értem a lényeget. Hogy miről szól a mondat, vagy hogy mi értelme van ennek az egésznek. Hogy van-e mondatoknak vagy egyáltalán bármi másnak értelme. Azon sem csodálkoznék, ha egyik reggel felébrednék egy másik földrészen, vagy csak visszatalálnék a saját időmbe. Hiszen ebben a világban nem érzem a szagokat és az ízeket. Minden éjszaka szétszóródom, és az a furcsa, hogy reggel sem leszek meg, csak működöm tovább, lélek nélkül, mint valami turmixgép vagy kávédaráló.
Mint valami turmixgép? Mintha a baleset napján születtem volna, nincsenek régebbi emlékeim, a rókámról viszont sokat álmodok.
Anyuka szerint nem törődöm senkivel és semmivel, nem érzek hálát, hogy mennyi mindent tettek értem, csak megállás nélkül sajnáltatom magam és feltűnősködöm. Pedig próbálok nem feltűnni, próbálok semmivel sem kitűnni: igyekszem a barátoknak, rokonoknak sziával köszönni, az idegeneket észre sem venni. Nehéz dolog ez, hiszen a baleset óta alig tudom az arcokat megkülönböztetni. Minden arc egy mintázat, és én csak a részleteket látom, nem az egészet. Ha valaki kérdez valamit, azonnal mosolygok és bólogatok, hiszen nem tudhatom, hogy az illető nem régi osztálytárs vagy rokon-e. Az ismerőseimet a ruháik vagy a mozgásuk alapján tartom számon. De ez mind nem segít: mindenhol úgy néznek rám, mint akinek nincs árnyéka, vagy valami rettenetes dolgot tett, csak nem tud róla.
Ám annyira nem vagyok feltűnő, hogy szinte még észre sem veszik, hogy tizennyolc évesen elköltözöm. Ez a Hédi is milyen magának való lett, mondogatták rólam. Bezárta magába a baleset. Olyan kis tartózkodó. Csak önmaga érdekli, más senki sem. Ezen sokszor eltöprengek: érdeklem-e én még önmagamat? Vagy érdeklem-e még a szüleimet? Van még három testvérem, ők sokkal izgalmasabbak: jönnek-mennek, megmenekülnek, házasodnak, elválnak, bajba kerülnek, vállalkoznak, pénzt csinálnak, és nem azzal törődnek, hogy megtalálják-e az orrukat a sötétben. Okosak, ügyesek, talpraesettek. Rengeteg barátjuk van, ellenségük, ilyen-olyan ismerősük. Megvannak mind, velem ellentétben. A legnagyobb bátyámnak már van két kisgyereke. A kisebbik bátyámnak meg sok-sok adóssága és saját kerámiaműhelye. A nővérem kitüntetéssel végezte el az egyemet, és most doktorálni szeretne. Cum laude. Vagy summa cum laude. És közben egyikük sem veszi észre, hogy én már meghaltam. Hogy én már nem úgy…, Hogy nem igazán, hogy nem teljesen… hogy én soha nem egészen. Csak valamennyire.
A róka! Na, hagyjál már! Nehogy már megint arról a hülye rókáról mesélgess nekünk!

Gondolkodom, tehát vagyok. A számok szerencsére soha nem hagynak cserben. Ha a fülemet nem is találom meg a sötétben, ha nem érzem a tulajdon lábamat vagy a kezemet, ha nem ismerem fel jól az arcokat, az ő törvényeikben még mindig megkapaszkodhatom. Az nem lehetséges, hogy egy egyenlet holnaptól semmit sem jelent, vagy hogy holnaputántól már nem érvényes a Püthagorasz-tétel. A számítógépekhez meg elég egy jelszó is. Nekik sincs orruk, fülük, lábuk, ráadásul csak parancsokból értenek. De abból mindig értenek, kész szerencse. Ha pedig már nem értenek, akkor kihajítjuk őket.
Én gondolkodom, tehát jól keresek. Az elemzéseim mindig pontosak és lényeglátóak – a mesterséges nyelvek a szakterületem.
Soha nem álmodom emberekről. Soha nem álmodom a szüleimről vagy a „pajtásokról”. Csak a rókáról, aki tizenhét éve elvette tőlem az életemet.
Nem messze a balesetem helyszínétől egy kicsinyke házat bérelek. A város legszélén, elhagyott dűlőutak, víkendházak között élek, a Kisdobos utcában, egy kidőlt-bedőlt cukrászda, egy vasúti sorompó és egy elhagyott, romos óvoda mellett. Szegény Hédikém nagyon szereti a természetet, meséli anyukám az ismerőseinek. Mert Hédikém csak a természetet szereti, nem az embereket, nem a saját szüleit vagy a testvéreit.
Pedig ez nem is igazi természet, csak a város legszéle, amolyan határvidék-féle, de ez anyukámat már nem érdekli.
Hát ide jutottunk! Csak a számok és az állatok, más senki, mesélgeti anyukám lemondóan. Mikor szegény Hédimmel megbeszélek egy találkozót a városban, nem ismer fel, és percekig tétovázik, hogy odajöjjön-e. Atyaég! Hát ide süllyedtünk! Már nem emlékszik a saját anyjára! Mert hálátlan, mert szívtelen, mert igazából nem törődik senkivel… Mert azóta a szörnyű baleset óta csak magát sajnálja, és immár teljesen bezárkózott önmagába. Mert, mert, mert… Szegény Hédi! Hát hogy jutott ide?
Szinte hallom, ahogy a testvéreim helyeselnek.
Már régóta nem is hívnak családi ünnepségekre.  Nem telefonálnak, hogy mi van velem. Nem kérdezgetik, hogy van-e barátom, hogy mit szólok a koronavírushoz, hogy láttam-e ezt vagy azt a filmet. Nem csúfolnak remetének. Már ki sem nevetnek.

Ezért is jobb nekem a saját házamban. Ebben a hajdani nyaralóban, melynek padlására tavaly beköltözött egy bagolypár, melynek a pincéjét ősidők óta menyétek és más furcsa, ismeretlen lények lakják. Jobb nekem itt, ebben az elfelejtett nyaralóövezetben, a néha-néha felbukkanó hajléktalanok között. A kidőlt-bedőlt cukrászda, az elhagyott, romos óvoda mellett, ahol minden éjjel hallom a nyesteket és a menyéteket, ahol az állatok álmait álmodom. Jobb nekem a házam zegzugos kertjében, ahol nyugodtan figyelhetem, ahogy a szarkák, a nyestek, a varjak lassan, óvatosan visszafoglalják a várost, beköltöznek az elhagyott házakba, garázsokba, és várják, hogy mi, emberek, mikor költözünk ki innen.
Hogy hová? Valahová. Akárhova. El.
Az erdő mindig lépésről lépésre közelebb jön az elhagyott nyaralókhoz, a Kisdobos utcához, a romos cukrászdához. Telente vaddisznók ijesztgetik a kirándulókat – nem morognak, nem támadnak, csak messziről megmutatják magukat. Kijelölik a határokat.
De én nem a teleket szeretem.
Nyári estéken sokszor kisétálok az elhagyott országútra, ahol a baleset történt.
Várom a rókát, az én saját rókámat.
Hogy visszaadja, amit elvett tőlem.

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info