Magyary Ágnes összes bejegyzése

(1975, Kolozsvár) - író, 1989 óta Budapesten él. Novellát, regényt és esszét ír. Legutóbbi kötete a Testodüsszeia.
Bejegyzések

Félelemről és egyéb bizonytalanságokról (Regényrészlet)

Hozzászólás most!

 

 

Marga egyenes derékkal ült. Nem először csinálta, a második férjét végezték ki. Az első alkalommal nem viselte ilyen jól a tortúrát. Mentségére, nagyon fiatal volt. Tapasztalatlan. Akkor végig zokogott. A Herceg kéjes boldogsággal figyelte vergődését. Marga tudta előre, hogy a Herceg így fog viselkedni: ha ő sírni kezd, a férfi elégedetten fog élvezkedni a látványban. De ennek ellenére képtelen volt gátat vetni kiáradó könnyeinek, teste rázkódásának, lelke vergődésének, szíve ugrálásának.

Marga jól ismerte a Herceget: együtt nőttek fel. Reggeltől estig csatangoltak a kertekben hármasban: a Herceg, a bátyja, Manu és ő. Késő este kerültek elő, sokszor menesztettek valakit értük, hogy azonnal menjenek haza: vacsoraidő van. Néha ugyan a Herceg megráncigálta Marga copfját. Volt, hogy a játék hevében meg is pofozta, erre válaszképpen Manu fenékbe rúgta őfelségét, de más komolyabb incidens sosem történt.

A dolgok akkor változtak meg, amikor nagyobbak lettek: Marga egyszer majdnem kútba esett. Tulajdonképpen a Herceg akarta belökni.

A kertekben futkároztak, amikor a fiú felvetette: üljenek fel a kút peremére, és nézzenek a mélységbe, ahol rengeteg érdekes dolog kavarog.

– Halott nők lelke mesél a kút fenekén – mondta a tizennégy éves fiú, Marga meg kíváncsian nézte, ahogy a fény játszik a felszínen. Zavaros, sötét volt a víz, néha tényleg olyan, mintha női szempárok néznének vissza rá. Akkor lökte meg őt a fiú. Marga ösztönösen ragadta meg a kút szélét, de a teste már átbillent, húzta lefelé, érezte: nem tudja tartani magát. Kétségbeesetten sikoltozott. A fiú nevetve nézte. Marga karjai egyre erőtlenebbül kapaszkodtak. A bátyja, Manu, jött rohanva, nyomában loholt az unokatestvérük Árminka, aki csak véletlenül járkált épp arrafelé – a legjobb pillanatban.

Ő kapta el Margát és rántotta vissza a hívogató mélységből. Majdnem tíz évvel volt idősebb náluk, így nemcsak erősebb, de eszesebb is a többieknél. A Herceg akkor már nem nevetett, hanem mérgesen nézett. Manu majdnem sírt. Árminka a fűbe fektette Margát, aki a rémülettől megdermedt. A lány akkor már meglátta a kút fenekében élő nők lelkét, akik szörnyű történetekről meséltek.

Árminka idegesen dörzsölgette Marga kezét, paskolgatta az arcát, majd hirtelen felpattant, és lekavart egy hatalmasat a Hercegnek.

-Megőrültél?! − üvöltötte.

A Herceg meglepődött. Őt soha senki sem merte megpofozni, még az anyja sem nyúlt hozzá.

-Elrontottátok a napomat – mondta a Herceg a feldúlt Árminkának –, ostobák.

Árminka elképedve látta, ahogy a Herceg a mozdulatlanul fekvő Margához megy, és megvetéssel nézi, ahogy a lány arcáról eltűnik a jeges rémület, amelynek a helyét átveszi az ijedelem utáni csendes apátia.

-Így már nincs benne semmi élvezet – mondta a Herceg –, ha legalább sírna, de nincs az arcán semmi nyoma a szenvedésnek, ijedtségnek. Pedig nincs szebb a lassú női agóniánál. A férfiak nem tudnak olyan szépen meghalni.

Árminka szólni sem bírt, fogalma sem volt miről beszél az őrült kölyök, csak azt tudta, ott nyomban agyon kellene verni.

Marga többet nem mehetett a kertekbe, főleg nem egyedül, a Herceget messzire kellett kerülni.

Az első kivégzéskor nemcsak a férjét siratta, hanem tudta: hamarosan a fiát is elveszik tőle és ő hadi özvegy lesz. Rostokolhat az özvegyek otthonában, bolyonghat a kertekben, amíg újra férjhez nem megy. A Herceg mintha csak kitalálta volna a gondolatait.

-Ez nem fog bekövetkezni – mondta mérgesen –, ha rajtam múlik. Márpedig ebben az unalmas kócerájban még mindig én vagyok az úr.

Marga a kínos jeleneteket akarta elkerülni második férje kivégzésekor, így készült és elfátyolozta az arcát, hogy ne lássák, mit gondol; ne tudják, mit érez.

A Herceg, mint valami varangyos béka csatakosan és elégedetten terpeszkedett. Élvezettel bámulta Marga vergődését. A nő ettől még jobban szenvedett, még jobban zokogott, a Herceg meg egyre boldogabb lett. Csak azért nem nevetett harsányan, mert az nem illett volna a ceremónia emelkedettségéhez.

-Nincs senki itt e földön – udvarolt a Herceg Margának –, akinek az arcára nálad szebben ülne ki a gyötrelem.

A Herceg nem volt boldog. Egy kicsit sem. Ha már állami rendezvényeken kell feszengni, akkor legalább legyen öröme benne. Utálattal figyelte Marga fátylát, és azon morfondírozott, mi van akkor, ha egyszerűen letépi az alkalmatlan rongydarabot, elvégre ő bármit megtehet, mégis csak ő a Herceg.

De még mielőtt a tettek mezejére lépett volna, hirtelen fehér papírlapok kezdtek vitorlázni az égből. Marga térdére hullott az egyik. A zenekar játszott tovább. Sokan elolvasták a röpiratot, mert az volt. Nyilvánvalóan.

Itt jön a belterjesség átka:

túl sok a vérbefagyott dáma.

A Herceg csak bolyong,

Az állam meg szorong.

Közeledik a végső balhorog.

E.G.

Marga megrázkódott. E. G. azaz Emmanuel Guiscard. A bátyja, Manu. Már pont ez hiányzott – gondolta. A kancellár vérvörös arccal olvasta, de nem tudta megakadályozni, hogy a Herceg ne vegye észre. Őfelsége egykedvűen nyúlt a méltóságteljesen ejtőernyőző lap után, és unott arckifejezéssel olvasta el a gúnyverset. Nem úgy tűnt, mintha túlságosan meghatódta volna a limerick alá írt monogram.

-Rosszak a rímek – mondta a Herceg –, és nem elég szellemes. Manutól azért többet vártam volna.

A kancellár intett az ott álló kadétoknak, akik azonnal eltakarították az ünnepélyes pillanatot elrontó röpiratokat.

Évszázadokkal korábban hatalmas felfedezést tettek. Rájöttek, az emberi lét alfája és ómegája a hasznosság. Ami sz­ükséges az hasznos; ami nem, az haszontalan. Ilyen egyszerű az egész. Felesleges túlbonyolítani. Ez a hasznosság elve. És csakis a tökéletes lehet hasznos és válhat javára a társadalomnak. Erre kell törekednie mindenkinek. Akinek nem megy magától, annak segít az állam. Ezért van a biotechnológia.

Persze az ideális az lenne, ha nem lenne szükség a tudomány vívmányainak a bevetésére, mert ugyan lehet frissíteni az elrontott DNS-szekvenciákat, de azért az eredeti mindig jobb. Sebészeti beavatkozással a kampós orrból piszét lehet varázsolni, de legyen bármilyen ügyes az orvos, az eredetivel semmi sem veheti fel a versenyt. Ez olyan, mint a mesterművek, festhet csodálatos fákat Hollán Sándor, attól még a kertekben lévők szépsége és üdesége magával ragadó. Hiszen a művész fái csak értelmezések, ugyanígy a kijavított DNS-szekvencia is csak koppintás.

Így aztán, aki korrekcióra szorul, annak levonnak a pontjaiból. Amikor megszületik a csecsemő, automatikus pontokat kap: annak függvényében, hogy a szülei milyen szinten állnak. Ha a szülők a társadalom magas régióiban foglalnak helyet, azaz makkegészségesek és szépek – az sem árt, ha egy kicsit okosak, de nem feltétlenül kívánalom −, természetesen magas pontszám dukál. Azonban, ha a gyermekről kiderül: rövidlátó, lúdtalpú, színtévesztő, balkezes, az jelentős pontveszteséggel von maga után. Ha a gyermeknek indokolatlan dühkitörései vannak, márpedig a városállam szerint minden szélsőséges érzelmi megnyilvánulás indokolatlan, ez is pontlevonást jelent.

Mivel az ember alkalmazkodó állat, gyorsan megtanulta a társadalom, hogyan tudja a kisebb hibáit leplezni. Ezt oly sikeresen tette, hogy genetikailag fejlesztette ki magában az alakoskodás képességét. Az újszülött már a szülőcsatornában nyomakodva azon törte a buksiját, hogyan rejtse el az orvos elől dongólábát. A csecsemő nagyon vigyázott, hogy miképpen pislog a mózeskosárban, hogy leplezni, tudja a rossz látását. A kétéves kisgyerek is tudta, hogyan kell lúdtalppal színlelni, fájon bármennyire is. Mert bár ezek az apró hibák korrigálhatók, pontokat senki sem szeretne veszíteni ilyen potomságokon.

Ez a fajta össztársadalmi alakoskodás odavezetett, hogy notóriusan öröklődtek át generációról generációra a hibák, és az állam semmit sem tudott tenni, hiszen minden család eltökélten titkolta a genetikai elhajlásokat.

Így aztán a Hercegnek bár kisgyermekkorától kezdve rémesen fájt a gerince, mindent megtett, hogy ezt senki se vegye észre. Bár majd megőrült a szúró, hasogató belső feszítéstől, mégis mosolyogva vonult a Palota csarnokaiban, vidáman köszöntgetve udvaroncait. Ilyenkor nemcsak a sétálás, de az ülés is felért egy emberkínzással, de természetesen akkor sem árulhatta el: micsoda kínokat él át.

Legalább nem Händel Vízizenéje szól – gondolta Marga második férje kivégzésekor. Sok évvel korábban, amikor Marga alig volt tízéves, a mostani Herceg apja idejében ünnepélyes keretek közt felavatták a Tengerészeti Központot. A hercegség mindig is nagy jelentőséget tulajdonított a tengernek és a hajózásnak. Kár, hogy náluk csak hegyek és sivatagok voltak. De talán pont emiatt vágytak annyira rá, még jobban, mint azok a népek, amelyek évszázadok óta bámulták a fenséges óceánok végtelen horizontját, majd halált megvető bátorsággal lélekvesztő bárkákra szálltak, hogy eljussanak addig még ismeretlen földrészekre és létrehozzanak új birodalmakat.

Nekik nem adatott meg a végtelen vizek látványa, sem a merész vállalkozások gondolata, de a képzelet és az álmok útját a valóság nem keresztezheti, és bumfordi okvetetlenkedésével nem is zúzhatja porrá. Ezért világraszóló ünnepséggel nyitották meg az újonnan felépített Tengerészeti Központot.

Az akkori kancellár azt találta ki, hogy kislányokat vízbe állítanak, miközben egy zenekar a Vízizenét játssza hajóra emlékeztető pódiumon.

Ott állt tehát Marga másik kétszáz kislánnyal fehér ruhában, derékig érő vízben. A zenekar pedig olyan lassú tempóban játszott, mintha Mozart Requiemét adnák elő.

A Herceg – elvileg a 238., de egy vérzivataros, királydrámás évszázadban, amikor havonta más herceg ­ült a trónon, abbahagyták a számolást – boldog volt. Hajózás nélkül nincs birodalom, tenger nélkül nincsenek szabadon szárnyaló vágyak, és tengerészek nélkül nincs vakmerő alkotóerő a jövő alakítására. Márpedig, ha valami igazán fontos, az pont maga a jövő. Erre alapozta az egész hercegség az identitását: a tengerre, ami nincs. Aki tengerre építi házát, azé a mennyeknek országa.

 

(Illusztráció: Alfabetikus szolfézs)

Bejegyzések

Juan José Millás novellái

Hozzászólás most!

SZERELMES LEVÉL
(Carta del enamorado)

Vannak regények, melyek cselekménye, annak ellenére, hogy bár nem túl terjedelmesek, az 50. vagy 60. oldalnál előbb nem igazán indulnak be. Hasonló a helyzet néhány ember életével is. Ezért nem akasztottam fel magam korábban, bíró úr kérem.

 

A MEGNYUGVÁS GONDOLATA
(Sensación de descanso)

Nem járhatok-kelhetek azt mondogatva, hogy valójában én ön vagyok − ez egyszerűen tilos. Nem viselhetem a keresztnevét, sem a vezetéknevét, de még a fehérneműjét sem. Hogy ki szeretnék lenni, fogalmam sincs, mondjuk Emilio Botín[1]? De nem háborgok, azért, mert Botín inkább másokat kért fel erre. Ráadásul jó eséllyel várólistára kerül az, aki Botín szeretne lenni. Fiatalkoromban, egy nap felbukkantam annak az írónak a házánál, akiért rajongtam, és megkérdeztem tőle: lehetnék-e én ő. Azt válaszolta, hogy szó sem lehet róla, mit képzelek: talán ő ajándékba kapta az identitását?! Egész életében dolgozott, hogy az legyen aki, így nem fogja azt átadni az első útjába kerülő embernek. Akkor úgy véltem, hogy nagy dolog az − ha egyáltalán igaz −, hogy mindannyiunknak dolgozni kell azért, hogy azok legyünk akik, de a többségnek sajnos ezt nem sikerül elérni. Sokkal egyszerűbb egy nagyobbacska vagyont összekuporgatni, mint egy többé-kevésbé elfogadható személyiséget megalkotni.

Mindez amiatt merült fel bennem, mert a minap szembejött velem az Interneten egy diák posztja, amiben segítséget kért azoktól, akik olvasták műveimet. Ugyanis fogalmazást kellett írnia irodalom órára − ezen múlt, hogy átmenő jegyet kapjon. Rögtön nekiláttam, és viszonylag gyorsan elküldtem neki az életművem legfontosabb tudnivalóit egy rövid szövegbe szerkesztve, amelyben szerepeltek olyan életrajzi adatok is, amelyekről úgy ítéltem meg, hogy nemcsak nagyon szellemesek, de többnyire még igazak is. De ahelyett, hogy a saját nevemmel írtam volna alá, inkább Emilio Botín nevét használtam, anélkül, hogy a híres bankár szerepében akartam volna tetszelegni. Feltételezem, hogy vannak más Emilio Botínok is, hiszen sem a keresztnév, sem a vezetéknév nem túl ritka.

Aznap a jól elvégzett munka örömével feküdtem le. Hála a digitális Emilio Botínnak, egy tanulónak nem kell osztályt ismételnie az irodalom miatt, amelyet jó eséllyel gyűlöletesnek talál. Azonban egy hét múlva már amiatt lamentált ez a diák, hogy mégiscsak osztályt kell ismételnie, hiszen megbuktatták, mivel a tanára szerint a beadott fogalmazás egy nagy rakás szar. Már majdnem elkértem a tanár elérhetőségeit, hogy kapcsolatba lépjek vele, de végül megtartoztattam magam. A furcsa az volt, hogy rögtön színre lépett egy Juan José Millás, aki nem én voltam, és aki felajánlotta, hogy azonnal küld a pórul járt diáknak az életművemről (volt pofája azt mondani a szégyentelennek, hogy az „ő” életművéről) egy garantáltan jó dolgozatot. Ha ez nem lett volna elég, ezzel az új dolgozattal jelest kapott a diák. Így aztán egyrészt aggodalommal töltött el: ott kint van egy nálam sokkal jobb Millás, másrészt pedig a megnyugvás gondolata kerített hatalmában: most már akár meg is halhatok.

A JOBB LÁBAM
(Mi pierna derecha)

Apám az út szélén állt az autója mellett. Kezében műanyag üzemanyag kannával várakozott, hogy valaki felvegye. Én motorbiciklivel voltam, fejemen bukósisak, így az arcom nem látszott. Megálltam, de nem ismert fel.
– Kifogyott a benzin? – kérdeztem.
– Igen – válaszolta.
– Pattanj fel!
Az apám felült mögém anélkül, hogy felismert volna. Öt éve nem láttuk egymást, és nem is beszéltünk. A legutolsó alkalommal anyám temetésén öleltük meg egymást. Ezt követően minden különösebb ok nélkül eltávolodtunk, egyre ritkultak a telefonhívások, majd egy idő után már nem is kerestük egymást.
Éreztem, ahogy lehajtotta a fejét, hogy a szél ne vágjon az arcába. Kétségtelenül jó hasznát vette a jobb cipőm magasítójának, mivel ez a lábam rövidebb, mint a másik. Apám számtalanszor elmesélte, milyen kellemetlen pillanatokat éltek át, amikor a születésem után, az orvos közölte velük a hírt. Én ezt sosem éltem meg tragédiaként, de mindig is éreztem, hogy ők valamiféle önvádba süllyedtek amiatt a néhány hiányzó – vagy éppenséggel feleslegben – lévő centiméter miatt, ez csak nézőpont kérdése − azonban sosem sikerült kiderítenem, hogy tulajdonképpen szerintük melyik lábam számít fogyatékosnak.
Meglehetősen ügyesen vezetek, úgy cikázok az autók közt, hogy az akár merészségnek is tűnhet. Éreztem, ahogy az apám némi tartózkodással ugyan, hiszen mégis csak egy másik férfi közelségében volt, a bal kezével a vállamba kapaszkodott, miközben a jobb kezével a combjához szorította az üzemanyag kannát. Tudtam, hogy nem tudja levenni a tekintetét a megmagasított cipőmről. Bizonyosan felmerült benne, hogy esetleg nem éppen a fiába csimpaszkodik-e. Talán az is eszébe jutott, hány orvosi rendelőben jártunk a problémámmal, a röntgen-vizsgálatok végeláthatatlan sora, a megoldások keresése, amelyek rózsafűzérként peregtek előttünk, míg aztán eljutottunk ahhoz a rém egyszerű mechanikus megoldáshoz, hogy magasított tegyenek a rövidebb lábam cipőjébe. Akkor gyengéden megszorította a vállam, amit a szeretet megnyilvánulásaként is lehetett értelmezni, és amelyre azonban én nem reagáltam. Hamarosan megérkeztünk a benzinkúthoz, ahol apám kezében az üzemanyag kannával leszállt a motorról. Mondtam neki, hogy vissza már nem tudom vinni, de megnyugtatott, hogy majd fog találni valaki mást. Észrevettem, hogy igyekszik kifürkészni az arcomat a bukósisak sötétített védője mögül. Azon az estén jó párszor csörgött a telefonom, de senki sem szólt bele, amikor felvettem.

A POKOL
(El infierno)

Éppen az egyik barátomat temettük, amikor mobiltelefon csörgése szakította meg a nyomasztó szertartást. Jelentőségteljes pillantások után konstatáltuk, a telefon hangja a koporsóból jön, amely akkor még nyitva volt, hogy a gyászolók végső búcsút vehessenek az elhunytól. Az özvegy – inkább ösztönösen, mint bátran − lehajolt és kivette a halott férje zsebéből a készüléket. Halló, vette fel sírós hangon. Nem tudjuk, hogy mi hangozhatott el a másik oldalon, de láttuk, ahogy elsápad és magából kikelve üvölteni kezd: Fernando tegnap meghalt és maga egy utolsó kurva, aki feldúlta egy család életét. Majd lecsapta a telefont és visszatette a készüléket a helyére.
A temetőből távozóban, az egyik családtagtól megtudtam: maga Fernando utolsó kívánsága volt, hogy a telefonjával együtt temessék el, amely kívánság teljes mértékben illett különcségeket kultiváló személyiségéhez, amely csak megerősítette bennem a róla kialakult képet: kellemetlen és meglehetősen sötét figura, azaz példaképem és életem vezérlő csillaga minden tekintetben. A szokásoknak megfelelően a legközelebbi barátokkal és családtagokkal hazakísértük az özvegyet vigasztalásképpen. Az özvegy kávéval kínált, azt szürcsölgettük, miközben semmiségekről csacsogtunk – ekkor megszólalt a telefon. Mindannyiunkat rémület kerített hatalmába, majd hallgatólagosan arra jutottunk: egyikünk sem hallott semmit, semmiféle síron túli csengetés nem zavarta meg baráti összejövetelünket. Körülbelül tíz vagy tizenkét csengetés után a készülék elhallgatott, az özvegy felállt, hogy kikapcsolja a telefont. Képtelen vagyok további részvétnyilvánításokat fogadni – mondta.
Azon az éjszakán a hajnali órákban, amikor már az álmatlanságban szenvedők is álomba zuhannak, felkeltem, a telefonhoz mentem és tárcsáztam Fernando mobilszámát. Az első csengetésre felvették, de én letettem még mielőtt, bárki beleszólhatott volna. Csak arról akartam megbizonyosodni: a pokol létezik.

A KANÁRI
(El canario)

Amikor a munkamegbeszélés a vártnál jobban elhúzódott, pihenésképpen lehunytam a szemem egy pillanatra és azt képzeltem, hogy a szájpadlásom egy gótikus katedrális hajójának boltíve. Majd folytatva a fantáziálgatást, eltávolítottam a felső fogakat, és így az ezek után maradt üregek a katedrális oldalkápolnáivá lettek. A nyelv, amely a dohányzás miatt meglehetősen kiszáradt, kiváló padlózatként szolgált. Lárvaméretű öregasszonyok imádkoztak a padokban vagy gyújtottak éppen gyertyát a kedvenc szentjüknek. Abban a pillanatban a sekrestyéből egy csapat vörösbe öltözött ministránsfiú jött elő. Egy püspöknek segédkeztek a misén.
Akkor a mellettem ülő fiatalember rágyújtott, én a számhoz emeltem a kezem, mert köhögőroham jött rám, és észrevettem, hogy van valami a számban. Óvatosan vizsgáltam meg, hogy mi az. Azt láttam, hogy tele van a szám aprócska, mintásszoknyás öregasszonyokkal. Feltünés nélkül zsebre vágtam őket, majd rögtön megint a szám elé kaptam a kezem, hogy a következő köhögésrohamot kivédjem. Ezúttal viszont a ministránsfiúk, a püspök és néhány japán turista került elő. Őket is az öregasszonyok mellé tettem, miközben tettetett figyelemmel követtem az egyik kolleégám előadását, de közben megnyugtatóan megsimogattam a társaságot a zsebemben. A zsebem felbolydult hangyabolynak tűnt, ahol mindenki igyekezett a kezemre felmászni. Így amikor hazaértem, odamentem a kanári kalitkájához, és odaadtam neki a zsebembe talált rovarokat. A kanári már-már aggasztó lassúsággal fogyasztotta el őket, kiélvezve minden egyes falatot.
Másnap lelkiismerettől gyötörve gyónni mentem. Éppen térdeltem, amikor hurrikán kapott fel a pappal és más hívekkel egyetembe és kisöpört a templomból. Törött lábakkal érkeztem meg egy érdes tenyér felületére, majd egy hatalmas zseb mélyére, ahol még meghallottam egy óriás madár szárnycsapkodását. Kapkodva írom ezeket a sorokat, még mielőtt felfalnának, abban reménykedve, hogy valaki, akihez eljutnak feljegyzéseim, hátha meg tudja fejteni, hogy mégis mi a fene történik itt.

ZAVAR
(Confusión)

Még mielőtt teljesen ki tudtam volna csomagolni az ajándékot, a dobozban megcsörrent valami: egy mobiltelefon volt az. Felvettem, és hallottam, ahogy a vonal túlsó végén a feleségem a hálószobánkból nevetve felköszönt. Azon az estén azt akarta, hogy beszélgessünk az életünkről, az együtt töltött évekről, és ehhez hasonló dolgokról. De ragaszkodott hozzá, hogy telefonon társalogjunk: ő bevonult a hálóba, nekem a nappaliban kellett ülnöm, még a mobiltelefon dobozát sem volt időm elpakolni. Amikor befejeztük a beszélgetést, a hálóba mentem és láttam, ahogy elgondolkodva ül az ágy szélén. Azt mondta, hogy az imént beszélt a férjével telefonon, és hogy nem tudja eldönteni, hogy visszamenjen-e hozzá. Még azt is mondta, hogy lelkiismeretfurdalása van az afférunk miatt. Mivel én vagyok az egyetlen férfi az életében, ezért szexuális felhívásként értelmeztem a viselkedését és a házasságtörők kétségbeesésével egész éjszaka szeretkeztünk. Másnap az irodában, amikor éppen az uzsonnámat készültem elfogyasztani, megszólalt a telefonom. Persze, hogy ő volt. Azt mondta, hogy be akarja vallani: szeretője van. Belementem a játékba, mert úgy voltam vele, jót fog tenni a kapcsolatunknak egy kis változatosság, így azt válaszoltam, hogy ne aggódjon, annyi mindent megoldottunk már, ezt is meg fogjuk. Azon az estén is telefonon társalogtunk, mint az azt meg előző napon, és elmondta, hogy hamarosan találkozni fog a szeretőjével. Izgatónak találtam, így rögtön letettem a telefont, rohantam a hálóba, ahol hajnalig szeretkeztünk. Így tartott egész héten. Szombaton végül, amikor a szokásos telefonbeszélgetésünk után találkoztunk a hálószobában, azt mondta, hogy szeret engem, de mégis el kell hagynia, mert a férjének jobban szüksége van rá, mint nekem. Ezután kisétált a hálóból, majd az otthonunkból, és azóta nem csörög a telefonom. Most zavarban vagyok.

AZ IDŐ
(El tiempo)

A szobába lépve látta, a felesége éppen az 1997-es évet hajtogatja.
– Mit csinálsz? – kérdezte.
– A szemétből szedtem ki – válaszolta a nő –, még szükségünk lehet rá.
Közben zacskóba csomagolta és betette a szekrénybe. A férfi éppen 98[2]-at viselte vagy két hete, igaz néhány házassági évfordulós ünnepséggel és jó pár gyarmati katasztrófával már sikerült összepecsételni, és emiatt nem érezte magát kényelmesen.
– Nagyon jól áll – biztosította a felesége –, a hét napjain fityegő 98-as nemzedék arcmásai, ugyanolyan jól állnak, mint mint Aznar[3] pöttyös nyakkendői.
– Nekem nem tetszik – válaszolta a férfi –, vedd elő a 97-est, kérlek.
Így aztán mindketten az előző évbe öltöztek, és vacsora közben úgy társalogtak, mintha az idő nem telt volna el. Bár a napok ujjai már rongyosak, a könyökei pedig kopottak voltak, de barátságosan puhák voltak, mint az a házicipő, amivel otthon császkálunk. Desszertként felidézték a fürdőkádas balesetet, aminek következtében kénytelenek voltak a szomszédok plafonját újra festetni. Mindennek ellenére boldogok voltak, főleg ha még azt is számításba vesszük, hogy a macska majd csak augusztusban halt meg, és az csak fél év múlva következett be.
Már ágyban voltak, amikor a nő azt mondta, hogy ideje lenne alaposan átgondolni, hogyan csomagolják össze az évszázadot, tekintve, hogy hatalmas, és ha az utolsó pillanatra hagyják, lehetetlenség lesz ügyesen összehajtogatni. A férfi azonban úgy vélte, bőven elég lesz majd akkor foglalkozni a dologgal, amikor eljön az ideje. De a nő váltig állította, hogy ő túlságosan megszerette. Így aztán együtt átnézték, és bár néhány része teljesen tönkrement, voltak alig használt felületek is rajta, mint a pszichoanalízis, az avantgárd vagy a munkásmozgalom. Azon az éjszakán ugyanúgy szeretkeztek, mint korábban, és elhatározták, hogy 2000 első napján újra magukra öltik a XX. századot, és addig fogják viselni, amíg az már cafatokban fog lógni. A XXI. század új volt, bár a szabása semmi jóval nem kecsegtetett.

Juan José Millás Valenciában született 1946-ban. 1952 óta él Madridban. A kortárs spanyol próza egyik legkiválóbb mestere. Első regénye 1975-ben jelent meg Cerbero son las sombras (Kerberosz, az árnyék). Az El País politikai napilapban saját rovata van, műveit több mint 20 nyelvre lefordították, magyarul A szekrényjáró és Vincent Holgado más rögeszméi című regénye olvasható.

 

[1] Híres spanyol bankár.

[2] 1898-ban omlott össze a spanyol gyarmatbirodalom.

[3] Spanyolország miniszterelnöke 1996 és 2004 között.

Bejegyzések

Testodüsszeia (részlet)

Hozzászólás most!

ANOMÁLIA ÉS GESZTENYE

„…fügét, borsót és babot,
továbbá mirtuszbogyót és gesztenyét sütnek…”
(Platón)[1]

 

A test létezése akkor nyeri el jelentőségét, ha észrevesszük, hogy van. Mert csak ilyenkor eszmélünk: a doboz, ami a csontjainkat és belső szerveinket védi, hajlamos az elrozsdásodásra, és ilyenkor recsegni-ropogni kezd. Amíg makkegészségesek vagyunk, addig szinte nem észleljük, hogy a test olajozott működése nem magától értetődő, ezért vesszük félvállról az egészséget, orvosokat és egyéb világi hívságokat.

Én a testem változásait főleg az ősz érkezésével észlelem. Jó kérdés, hogy miért pont akkor. Az orvosi magyarázatot nem ismerem, de az irodalmi válasz egyértelmű. Az elmúlás, a hanyatlás, a halál előtti utolsó stádium évszaka az ősz. A fák elhullatják a leveleiket, és bokáig járunk az avarban. A színes erdőben fanyar rothadásszag árad, a bokrokon színes bogyók jelennek meg. A kertekben halomban állnak az összesepert levélkupacok. A reggelek és az esték különösen hidegek, egyre rövidebbek a nappalok, az éjszakák nyújtózkodnak. De hol van még a karácsony amikor, ahogy a kolinda állítja: a sötétség szűnni kezd már.

A városok néhány kiváltságos helyszínén gesztenyék pompáznak a megsárgult és lehullt lomb közt. A legjobb gesztenyék a kolozsvári Sétatéren és a madridi Paseo del Pradón találhatók. Talán azért, mert ezek a helyek nem vesznek tudomást a körülöttük zajló világról, a város zajáról, az emberek nyüzsgéséről, a mindennapok idegeskedéséről. Ezt a Sétatér és a Paseo del Prado megteheti. Ezért tudják minden erejükkel átadni magukat a szépség dícsőítésének. Mi lehetne szebb, mint a gesztenye?!

A gesztenye a maga ormótlan kerekdedségében tökéletes. Mert nem kell mindennek szabályosnak lenni. A kerek remek alakzat, de a gesztenye semmiféleképpen sem törekszik opportunista módon arra, hogy szabályos legyen. A barna domborulatok lágyan futnak arra, amerre úri kedvük tartja. A barnaság felületén viszont vidáman és ezüstösen villognak a Sétatéren és a Paseo del Pradón futkosó őszi napsugarak.

A gesztenyének az őszön kívül semmi értelme. Télen már nincs gesztenye, nyáron legfeljebb csak készülődik a termés, hogy az ősz beköszöntével világra jöhessen.

Az én testem is így van ezzel. Az ősz beálltával hirtelen különös tüneteket kezd produkálni. Én ugyan nem barnulok meg, de nem tudok már egyedül sétálni az utcán, mert félő: elesem. A következő őszön már az jelent kihívást, hogy felmenjek a lépcsőn, így újra kell tervezni, hogy hol fogok aludni, hiszen nem tudok felmenni az ágyamig. És minden évben ősszel történik valami új esemény. Ahogy leesnek a gesztenyék a fáról, úgy esem le én is a lábamról. Mert a természetben minden szabályos pályán körkörösen halad a vég felé, nincs ebben semmi anomália.

Az anomália az értelmező szótár szerint „a szabályostól, a törvényszerűtől való eltérés; rendellenesség”. A kérdés persze az, hogy ki alkotja a szabályokat. Hogy nem az én testem vagy a gesztenyék, az biztos.

De lehet-e nagyobb anomália, mint a betegség? A betegség tehát nem szabályos, nem törvényszerű, ráadásul még rendellenes is. Minél fejlettebb és szofisztikáltabb lesz a társadalom, annál inkább ódzkodik az élet rondaságaitól és lehangoló valóságaitól – hogy a szabálytalant és a rendellenest már ne is említsük. És milyen igaza van!

A társadalom és az ipar együttesen folytat keresztesháborút a betegség ellen korunkban – írja Marco Sanz mexikói filozófus La emancipación de los cuerpos (Teoremas críticos sobre la enfermedad); magyarul: A testek emancipációja (kritikai tantételek a betegségről) című esszéjében, amely 2021-ben jelent meg Madridban. Ennek a keresztesháborúnak egyik jellemvonása, hogy engesztelhetetlen harc folyik a cukor, a zsír és a koleszterin ellen. De miért is van ez így? – teszi fel a kérdést a szerző. Azért, mert oly korban élünk itt a Földön, amikor mindent fogyasztási termékké vagyunk képesek zülleszteni, és ez alól az egészség sem kivétel.

Ennek az egyik következménye az, hogy mindenkinek határozott véleménye van arról, miképpen lehet megőrizni az egészséget, és hasonló tájékozottságot mutat a társadalom abban a kérdésben is, hogy a különféle betegségeket miképpen lehet meggyógyítani. Aki pedig olyan ostoba, hogy mindezek ellenére megbetegszik, az magára vessen.

Így jutunk el a transzhumanizmushoz, amely filozófiai irányzat arra tesz kísérletet, hogy rávilágítson: az ember messze nem tökéletes, de nincs semmi vész, hiszen a technológia segítségével javítani lehet rajta. Sőt, nemcsak lehet, hanem egyenesen kívánatos helyreigazítani, mert az ember úgy ahogy van korrekcióra szorul, és erre a legfőbb bizonyíték, hogy fogja magát és megbetegszik. De ha nem betegszik meg, akkor fogja magát és megöregszik. És ez tarthatatlan.

Ami bizakodásra ad okot, hogy a biotechnika vívmányainak köszönhetően képesek leszünk jelentős mértékben növelni az emberi intelligenciát – égető szükség lenne rá –, valamint a fizikai állóképességet, ami a makkegészségest fogja jelenteni.

És mit fognak magukkal kezdeni eme csodálatos testek és még csodálatosabb elmék? Erre még senki sem tudja a választ. Ami biztos: ha az élet hosszabb lesz is, a véget azonban a digitalizált ember sem kerülheti el, mert egyszer csak elfogy a frissítőprogram.

Szókratész Platón Állam című művében az állam működéséről elmélkedik. Beszélgetőtársa megjegyzi, meglehetősen puritán módon képzeli el az államban a polgárok életét, akik bogyókat és sült gesztenyét eszegetnének. Szókratész erre az észrevételre reagálva, a dőzsölő államról kezd el hosszasan értekezni, miszerint minél bonyolultabb elvek alapján szerveződik meg a társadalom, annál költségesebb azt fenntartani, ezért is támogatja ő az egyszerűséget, és lehet-e egyszerűbb, mint a sült gesztenye. Ez a testre is igaz: mivel bonyolult szerkezet az emberi szervezet, meglehetősen költséges azt karbantartani, vagy megjavítani, ha valami baja lesz.

Ha elég kitartóan nyafogtam, előbb-utóbb sikerült rávenni a szüleimet, hogy sült gesztenyét vegyenek nekem. Igaz, utána azon lamentáltam, hogy nem tudtam magam rögtön rávetni az ínyencségre, mivel előtte meg kellett pucolni a tűzforró barna golyókat. Macerás és idegesítő folyamat volt. Az ujjaim égtek, én türelmetlen voltam, hiszen alig vártam, hogy ehessek a csemegéből. Szókratész nem lett volna velem elégedett.

Bejegyzések

Végtelenbe feszített jelenidő (Karácsonyi Zsolt: Belső tízezer)

Hozzászólás most!

Karácsonyi Zsolt költő egy merész poétikai hajtűkanyarban gondolt egyet, miszerint mégis csak túl komoly dolog a regényírás ahhoz, hogy azt a regényírókra lehessen bízni, így inkább ő maga írt egy regényt Belső tízezer címmel (Bookart Kiadó, 2023). A szöveg a kóros költőiség jegyeit hordozza magán, amely jelenségre a szerző poétikus lelkülete és versíró hajlama lehet a magyarázat.

A regény – vagy a próza álcáját magára öltő lírai szövegfolyam – nem rendelkezik cselekménnyel. Bár van egy főhősünk, akinek az a története, hogy lassan mindent elfelejt és nincsenek emlékei, valamint nem ismeri fel a hozzá legközelebb álló embereket. De vajon kik vagyunk, ha nincsenek emlékeink? Lehet még autonóm énről beszélni, ha az agyban semmiféle képe nem él már a múltnak?

„Nem emlékszem a nevemre. Mondta magának az Öreg.” (7.) Ezzel a két mondattal indul a regény. Az első mondat jelen idő. A második múlt. Hiszen, aki nem emlékszik semmire, annak nincs múltja, és a jövője is kérdéses. Ily módon lesz ez a mű egyetlen megélt mozzanat kifeszített pillanatának jelene, valamiféle örökkévaló most, mindig ittlévő idő, ahol a szerző ügyesen zsonglőrködik a két idősíkkal, annak megfelelően, hogy a főhős éppen tisztában van-e azzal, hogy állapota fokozatosan romlik (itt jelenik meg a múlt idő) vagy éppen az örök jelenben leledzik, ahol finoman folyik egybe a pillanat valósága a tudat folyamatos áradásával.

Ebben a poétikai síkban, amelyet a szerző minden igyekezete ellenére sem lehet nagyprózai ívekkel vádolni, kúszik be egy szürreális szál, ahol háromlábú lovak és Kutyaistenek mászkálnak a képzelet és a zavaros valóság közti keskeny mezsgyéjén. A görög mitológia alakjai: akhájok, trójai hősök is felbukkannak, hiszen Karácsonyi Zsolt módfelett érdeklődik az ókori görög irodalom iránt – a homéroszi eposzokat már tízévesen lelkesen végig olvasta szülei könyvtárából.

„Ezt szeretik, és akad sárkány, aki megunja, hogy az emberek városokat égetnek, ágrólszakadtakat nyúznak, és teljes valójában jelenik meg előttük, mint hosszan elnyúló hegygerinc, vagy völgy mélyén szinte alvón kanyargó folyó. Az embersereg, nevezzük Thészeusznak, vagy Siegfriednek, ilyenkor megretten és visszavonul egy időre. Történeteket találnak ki, miért kell támadni a sárkányt. Az unatkozó sárkányok a történetek miatt jelennek meg előttük, lássuk, a korábbiakhoz képest, mit tudnak kitalálni.” (35.old.)

Ez a Sárkány monológja, amely kapcsán joggal merül fel a kérdés, hogy vajon az Öreg meghasadt emlékeinek valamiféle foszlányával van itt dolgunk, amely mintegy kiszakadva az egészből (jelen esetben az egész az elme, amely híven őrizné az emlékeket) önálló életet élve demisztifikálja a világ és a kultúránk hősies mítoszait – más szavakkal konzekvensen átírja az érzékelt valóságot, amelynek során az ápolónőből Ápoló lesz, a kerítésből pedig Kerítés. Azaz mitikus szintre emelkedik a széthullt elme újrakonstruált világértelmezése.

 De még mielőtt ezt a rejtélyt meg tudnánk fejteni, az Öreg kentaurrá változik, akit egy feldúlt vadász azonnal nyílhegyének végére tűz, és ez a feldúlt vadász nem más, mint Apollón, a „gyilkos költő”, aki üldözi őt. Méghogy itt nincs cselekmény! Ugyan már. A nem-cselekményben, ha ezer darabban is, de felsejlik a gyerekkor, a felnőtt férfi életének néhány mozzanata, és ha ködösen is, de valamit a jelen mindennapjairól is megtudunk.

Itt tulajdonképpen a hiány és a fosztóképző tobzódásáról beszélhetünk. Hiány van emlékekben, de hiány van a bizonyosságból, hiány van ifjúságból, hiány van egészségből, hiány van még a hiányból is.

„De nem volt biztos benne, hogy a feltoluló emlékek tényleg az ő emlékei, vagy igaza van Illmarinnennek, és az Öreg hajlamos sajátjaiként kezelni mások emlékképeit is.” (39-40. old.) Majd máshol felmerül, hogy az emlékek tulajdonképpen nem mások, mint meg nem fejtett jóslatok.

„Ezért tetováltatta az Öreg még egészen fiatal korában a Napot és a Holdat a két szemhéjára, hogy homályosan és később már önmaga számára is értelmezhetetlenül megtartson valamit a meg nem teremtett világ érzékelhetetlenségének emlékéből.(…)…igenis létezik a teremtethetetlen, ahogy a meg nem született, az el nem gondolt is létezik, azzal a különbséggel, hogy a meg nem született és az el nem gondolt világok felé mégiscsak útjelzőként mutat a Nem.” (56. old.)

Joggal vetődik fel a kérdés, hogy kinek a tudata árad itt szerteszét. A főhősé, azaz az Öregé? Vagy valamiféle mindentudó narrátor beszél az Öreg nézőpontjából, ezért folynak egybe a valóság jelenlévő pillanatai a szürreális síkkal némi görög mitológiával keverve?  Vagy az Öreg darabokra eső tudatának a folyamatát látjuk?

A szöveg a szisztematikus elbizonytalanítás mellett egyfajta körkörös technikával újra és újra tér vissza már korábban felbukkant motívumokhoz. Így kerül elő újra és újra a tenger, valamilyen víz, a hajózás témája. Ahogy újra és újra megjelenik Apollón, aki üldözi az Öreget, vagy valakit. Mint ahogy a seb és a sebezhetőség is vissza-vissza térő és tovább írt motívumok. Az a motívum is többször előfordul, ahogy kívülről figyelik az Öreget. Hogy kik ezek a „figyelők” szintén a szisztematikus elbizonytalanítás homályába vész.

Ami viszont bizonyos, hogy ez a lírai prózanyelv, amely uralja a Belső tízezer szövegvilágát, szentenciaszerű bölcsességeknek álcázott paradoxonok sorát fogalmazza meg, amely paradoxonok magabiztosan tartják egybe a szöveget. Hiszen történet nincs is. Azaz a szentencia, amely mégis csak feltételez valamiféle bizonyosságot, magabiztosan bontja le a szöveget szóról szóra, mondatról mondatra. Nemcsak az elme, de a szöveg is szétesik. Először történetekre, amelyek csak lazán kapcsolódnak egymáshoz, majd mondatokra, és végül szavakra.

Ez a könyv tehát egy belső utazás a széteső elme mélyére, ahonnan eltűnnek az emlékek, a vonatkozási pontok, a referenciák és relevanciák – így jutunk el olyan elemi részecskékhez, mint a szavak. De van-e a szavaknak önmagukban értelmük, ha már az elme képtelen értelmes összefüggő narratívát alkotni?

„Azt hittem szavak nélkül is lehet szavakat mondani, felsorakoztatni egyik szót a másik után, mintha csak népszámlálást tartanánk, mintha csak megterveznénk egy várost, és abban mindenkinek az volna a feladata, hogy kimondjon egy szót(…)talán tízezer szó fér el abban a városban(…) (186.)

Miután a címet – Belső tízezer – ily módon maga a szöveg fejti meg, az igazi kérdést az alcím veti fel: igaz történet. Mihez képest igaz? Az egyetemes nagy mítoszokhoz képest? Az emberi élet végességéhez képest? Az emberi test mulandóságához képest? Az összefüggéstelen tízezer szóhoz képest?

És ahogy a szavak határa a mondat és célja a szöveg, úgy az én határa a tudat és célja az emlékek.

(Karácsonyi Zsolt: Belső tízezer (igaz történet), Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2023., 201. oldal)

Bejegyzések

RAMOCSAVIRÁG (regényrészlet)

Hozzászólás most!

A bölénytelenség elviselhetetlen könnnyűségének – mondta Sándor Zsigmond – az a következménye, hogy hirtelen rájövünk: úgy vagyunk egyedül a teremtésben, hogy a kézzel fogható valóság lassan elfogy körülöttünk, de a láthatatlan és titokzatos, az ember lelki egyensúlya ellenére törő lények, viszont megsokasodnak. Erre bizonyíték – fonta tovább szövevényes meséjét Zsiga bá – Mojsza esete.
Egy nap vidáman pöfögött a Daciájával az Égei-tető felé Kányád irányából. Ez 1989-ben volt. Mojsza elégedetten vizsgálgatta a Fogarasi-havasokat, és boldogan konstatálta: látszanak a hegycsúcsok, márpedig ez a dályai ősi meteorológiai megfigyelés szerint azt jelenti: jó idő lesz. Akkor látta meg az útszélen stoppoló asszonyt. Nem ismerte, amin csodálkozott – a környéken mindenki ismert mindenkit −, de azért megállt és felvette.
Hova megy? Dályába? Nahát. És kihez? Sándor Zsigmondhoz. Mert valami nagyon fontosat kell neki mondania. Mojsza bólogatott. Mindenki valami nagyon fontosat akar Zsiga bának mondani. Ekkor nézett le – maga sem tudja miért, mesélte később Mojsza – a nő lábára. Megfagyott benne a vér. Teljes erővel a fékre lépett. Éppen jöttek lefelé az Égei-tetőről, már az erdőben jártak. A nő egyik lába patás volt. Mojsza nem mert többet ránézni. Meredten bámult ki a Dacia szélvédőjén és rettegve nézte a sejtelmesen sorakozó fákat. Arra gondolt, milyen jó lenne most rögtön bükkfává változni. Ott állhatna a többi fa között és bambán vizslatná az elhaladó autókat. Minden erejét összeszedve, megkérte a nőt, hogy szálljon ki. Miért? – kérdezte a nő – Csak azért, mert az egyik lábam pata? Mojsza betakarta a fülét, mint amikor gyerekként nem akarta meghallani, amit éppen mondtak neki. De a nő csak nem hagyta abba, és magyarázott tovább, hogy azért, mert neki nem olyan a lába, mint másnak, igazán elvihetné Dályába. Mojszát megbénította a félelem, ezért csak annyi ereje volt, hogy azt mondogassa: szálljon ki, szálljon ki. Jó – mondta az asszony –, de előtte még mondana valamit, amiről Zsiga bácsinak feltétlenül tudnia kell. Nagy vérfolyam közeleg. Sokan meghalnak. Utána majd azt fogják hinni, hogy a tisztító véráldozat végképp elmosta az Ördögöt, de ebbe ne reménykedjenek. Az Ördögnek csak jobb lesz. Az asszony kiszállt Mojsza Dáciájából, aki azonnal rálépett a gázra, és őrültként száguldott tovább. Megvadult bikaként tiport végig Égén, majd nagy csörömpöléssel tört be Dályába. Hatalmas fékkel állt meg Sándor Zsiga házánál, és sírva rontott a pincébe.
– Esetleg az nem fordulhat elő, hogy ez a Mojsza kissé túloz? – kérdezte óvatosan Pali.
– Lehetséges – mondta talányosan Sándor Zsigmond –, aki viszont bizonyára elvetette a sulykot, az Szádeczky-Kardoss doktor.
Pali szava elakadt. Szó mi szó, ő nem sokat tudott ükapja tevékenységéről, és hirtelen nem volt válasza erre a váratlan huszárvágásra.
– Miben túlzott volna Szádeczky? – közelített tapintatosan a kényes ügyhöz, mert az világos volt, hogy kardinális ponthoz érkeztek.
Sándor Zsigmond odament egy hatalmas legalább háromszáz éves faragott ládához, amelyet olyan áhítattal nyitott ki, mintha az örökélet elixírét tartaná ott. Némi kutakodás után megsárgult, és egérrágta fóliánsokat vett onnan elő. Leereszkedő mosollyal nyújtotta át Palinak.
– Sándor Zsigmond – silabizálta Pali a kusza sorokat – Csíki Székely Krónika 1533-ból, másolva 1796-ban, deákul.
Nem tudta, mit illene mondania.
– Elvárom a család helyreigazítását.
Pali csak nagyon lassan értette meg, hogy Zsiga bá azt szeretné, hogy a Szádeczky család minden lehetséges módon nyilvánosságra hozza, hogy ez a Lajos tévedett. Újságban, rádióban, tévében és azon az internet izén. Ez a mű eredeti, semmilyen családi részrehajlás nem történt itt, és ha akad is baja a latinnal, az csak azért van, mert 1533-ban mindenki törte-zúzta a deák nyelvet.
– Hallotta volna Szapolyai Jánost latinul megszólalni! Úgy kínlódott a ragozással, deklinációval meg miegymással, hogy Szádeczky doktort megütötte volna a guta.
Persze Zsiga bá sem hallotta soha Szapolyait sem magyarul, sem latinul hadoválni, mert nem volt egymáshoz szerencséjük, de egy kis kegyes hazugságot bocsánatosnak vélt, mivel a család és a saját becsületéről volt szó. Ebben a kérdésben nem engedett. Palinak persze fogalma sem volt erről a Csíki Székely Krónika ügyről, bár látta a nagyanyja polcán Szádeczky-Kardoss ilyen című dolgozatát, de nem emlékezett arra, hogy bármikor is kézbe vette volna.
Pali tanácstalanul toporgott Sándor Zsigmond egyszemélyes ítélőszéke előtt, áhítozott a zsebében meglapuló telefonja után áldva az okostelefonokat és a mobilnetet. Csak azt nem tudta eldönteni, hogy nagy otrombaság lenne-e, ha előkapná, és gyorsan rákeresne erre a csíki izére. Tusakodásában arra jutott, hogy ha Sándor Zsigmond kezében bicskával Szapolyairól hablatyol, akkor ő miért ne internetezhetne. Gyorsan kivette a készüléket, és uzsgyi fel a Wikipédiára. „A Csíki Székely Krónika egy vitatott hitelességű történeti írás, amely állítólag 1533-ban keletkezett latin nyelven, és egyik másolata maradt fent az utókorra. A krónika a Sándor család genealógiája mellett foglalkozik a székelyek eredetével és történetével is, és utóbbiaknál a hun eredetet hangsúlyozza. A történészek többsége a könyvet Sándor Zsigmond által 1795-ben készített hamisítványnak tartja.”
Aha – gondolta Pali –, most már minden világos. De bár oly egyszerű lenne az élet, ahogy egy Wikipédia szócikk tud tévedni.
– Ez tudományos kérdés – vértezte fel magát Szádeczky Pali – sőt történelemtudományi kérdés, amelyben én végzetségem révén nem vagyok kompetens.
– Nem tesz semmit – legyintett fölényesen Sándor Zsigmond –, Szádeczky doktor sem volt az.

Pali majd olyan ócska trükkökkel próbálkozott, hogy végeredményben akármit is állítson az őse, mások vitatják gondolatait, tehát ez a kérdés még nincs eldöntve tudományos berkekben. De Sándor Zsigmond nem XXI. századi ember volt, és szóvirágokkal nem lehetett kifizetni.
– Bánom is én – húzta ki magát –, hogy ki miről nyekereg, nekem és a Sándor családnak elégtételre van szüksége.
Pali zavarban volt.
– Pontosan mit vár tőlem?
Sándor Zsigmond újfent odament hatalmas díszes ládájához. Rövid kutakodás után újabb papírhalmot húzott elő. Odaadta Palinak.
– Számítva vonakodására – mondta –, ezt az összefoglalót készítettem, hogy mit és hogyan kellene korrigálni a gyalázatos 1905-ös dolgozat állításain.
– Ez legalább kétszáz oldal és latinul – kiáltott fel a Szádeczky ivadék –, és én nem is tudok latinul!
– Nem tesz semmit – fölényeskedett Zsiga bá –, Szádeczky doktor szerint én sem.
Ezzel szó nélkül kiment az elülsőházból magára hagyva az ámuldozó Palit.

Pali, akit még a Sári féle fiaskó is húzott − nem csak az ág −, úgy vélte, a túlélés egyetlen esélye a módszeres hazudozás, ezért bőszen írt, és amikor valaki megkérdezte, hogy mit, mindig azt válaszolta: Zsiga bácsinak kell valamit elintéznie.
Akkor megint megszólalt a telefonja. Sári volt. Szingapúrból. Magán kívül. Nehezen értette meg, hogy nem azon háborodott fel, hogy Pali nem lelhető fel Szingapúrban, hanem azon, hogy kikövette őt Instagramon és törölte az ismerősei közül a Facebookon.
– Micsoda érzéketlenség ez? – kiabálta Szingapúrból Sári olyan hangerővel, hogy Argentína déli részén kutat ásó parasztok ijedten rebbentek szét. – Mégis mit képzelsz te magadról?! Mit fognak rólam gondolni az emberek?!
– És hol szálltál meg? – próbálta Pali elterelni Sárit a rögeszméitől.
– A barátnőim írták, hogy mégis akkor mi van velünk. Akkor mégis mi van velünk?
Erre Palinak nem volt semmiféle elfogadható magyarázata. Illetve csak annyit tudott mondani, hogy kényes családi ügyek nyomasztják, és nincs túl jól lelkileg. Úgy vélte, ha finoman lerángatja Sárit vesszőparipáiról, akkor talán értelmes dolgokról is tudnának diskurálni. Vagyis látszólag értelmes dolgokról. Mint például a gasztroblog írás rejtelmei, a vegánság előnyei. Valamint arról, hogy a francba gondolja a lány: ki-be sétálhat az életében, mintha semmi sem történt volna. Nem vagyok én átjáróház – dühöngött magában Pali. De amilyen peches volt – erre a legjobb példa, hogy elindult Sándor Zsigmondot megkeresni, és az a sorcsapás érte, hogy meg is találta. Ennek alapján sejthető volt: Sárit sem tudja jobb belátásra bírni. Ezért a megúszás taktikájával próbált meg lavírozni az élet tengerén:
– Azonnal lépéseket teszek az ügyben – mondta.
Sári el is hallgatott. Megy ez – gondolta Pali –, csak sokat kell gyakorolni. Mivel nagy volt a csend a másik oldalon, szépen kikapcsolta a telefont. Ennyi izgalom egy napra pont elég – vélte. Inkább kisétált a Gergely utcán a Pityóka-kert irányába, ahol az első nap baktattak alkalmi ivócimboráival. Alig ért ki a Pityóka-kerthez, amikor szembe jött vele Gráncsa Margit.
Nem tudta hányadán áll ezzel a lánnyal, de tanulva a Sárival kapcsolatos baklövéséből, óvatos volt. Zsiga bácsival sem akart további bonyodalmakba keveredni tekintve, hogy még arra sem volt ötlete, hogy ezt a kényes családi becsületbeli ügyet miképpen tudná megúszni. Természetesen senki sem hibáztathatja Palit az együgyűsége miatt, hiszen a minden hájjal és sok évszázados tapasztalattal megkent Sándor Zsigmond sem bírt el egyetlen korban sem az akkori Gráncsa Margittal.
– Zsiga bá mindenkit lóvá tesz – mondta a lány, aki észrevette, hogy a férfi szeretne gyorsan megszabadulni tőle.
Pali értetlenkedve állt egy esővájta mélyedésben, mert Dályában, ha rázendített az eső, egy hétig tartott. Akkor aztán folyt a víz mindenhonnan, még a sóhajokból is. A sár lehúzta a csizmát, a hegyoldalból patakokban ömlött a víz, barázdákat vájva az úton, és hatalmas köveket hordott kupacokba. A székely monszun idején a vékonydongájú Dálya-patak zsírosan kövér folyammá dagadt.
– Mire gondolsz? – kérdezte Pali, mert csak nem bírta szó nélkül.
– Keresd meg a ramocsavirágot.
A fene egye meg Zsiga bát, Gráncsa Margitot, a falut és annak összes titkát. A férfi megvonta a vállát és haladt tovább Felszeg felé. Ahogy haladt, egy csapat gyerekkel találkozott.
– Ti tudjátok, hol van ramocsavirág?
A kölykök csak megvonták a vállukat.
– A ramocsát nem tudjuk – mondták –, de virág van elég, ha akarja szedünk magának.
Pali gyalogolt tovább, és bekapcsolta a telefonját. Legalább száz hívás Sáritól, szinte ugyanannyi üzenet, amelyben amiatt őrjöng, hogy kijelölte őt a közösségi felületen. Néhány nem fogadott hívás volt a szüleitől. Orsi küldött üzenet, hogy azonnal hívja fel, mert Sári Szingapúrban megbolondult, ami nem baj, a gond csak az, hogy egész Budapestet fellármázta és most már azt terjeszti: amint egymásra találnak ott a Távol-Keleten, már is indulnak a Maldív-szigetekre összeházasodni. A nagymama kitagadta, Pali édesanyja csak sír. Az ártatlanak induló kegyes hazugság – összegezte Orsi a helyzetet – családi katasztrófa felé dübörög.
Csak dübörögjön – gondolta Pali –, nincs nekem időm minden potomsággal foglalkozni.

 

Bejegyzések

ÉLETMŰVÉSZET – A Testodüsszeia második része

Hozzászólás most!

„Nem bocsátkozhat nagy lelkesedéssel küzdelembe az az atléta,
akin még sohasem volt két folt;…”

Seneca

 

Nincs nagyobb csönd és mozdulatlanság, mint egy téli erdőben. A fák meztelenek, hiszen réges-rég levetették lombjukat, az avar felett pedig méteres hótakaró. Nem reccsen a gally az erdőben élő állatok lába alatt, nem csicseregnek madarak a lombok között, nem dünnyögnek a bogarak, nem hallani a távolban bugyogó forrás csergedezését. Emberek sincsenek sehol, mert szó mi szó nem éppen kiránduló idő van, hiszen ki az az őrült, aki a legnagyobb havazás után vágna neki a Bükknek. Itt gyalogolni nem lehet, mert a hóban derékig süllyedne az ember. Csakis sível lehet a fehéren hullámzó lankákon haladni. Lesiklani a finom vonalú dombokon nem kihívás, de felmenni az emelkedőkön vértizzasztó. Legalábbis nekem.

Seneca szerint, ha szembe találjuk magunkat a sorssal és megküzdünk vele, akkor ismerjük meg csak igazán erőinket. De mit tudott Seneca a téli erdőben való túrázásról? Aki Córdobában született és élete java részét Rómában töltötte, az nem kompetens a síelés kérdésében. Maradjon csak az életművészet boncolgatásánál. Engem is fel lehetne ott az erdő közepén hirtelenjében boncolni, sok rejtélyre szinte azonnal fény derülne. Vagy nem. De az biztos: a vakítóan fehér hóra freccsenő vér, izgató látványt nyújtana.

Ott állok tehát az erdő közepén. Előttem is csupasz fák és hó, hátam mögött is csupasz fák és hó. Úgy érzem, egy tapodtat sem tudok megtenni. Sem előre, sem hátra. Tehát az, hogy visszaforduljak, szóba sem jöhet. Kimerültem. Pedig ez még igencsak a túra eleje. Nincs erőm – mondjon bármit Seneca. Egyedül vagyok – ez nem egy álom, hanem maga a valóság. Úgy érzem – ha bármit is számítanak az érzések –, meghalni is könnyebb lenne.

Mi mindig is sportos család voltunk. Hétvégenként kirándulni jártunk a Bükkbe, a Kis-Magurára, a Szent János-kúthoz, az Árpád-csúcshoz, a Majláth-kúthoz. Télen síeltünk. Édesapám lelkes hegymászó volt, aki a szomszédunkban lakó híres kolozsvári túrázóval Miklós Lajossal járta a Kárpátokat. A hétvégi túrákat is Lajos bácsi vezette, mindig ő határozta meg az útvonalat. Édesapám szeptemberben elkezdte a felkészülést a síszezonra: futás az erőnlétért, nyújtás az ízületek megfelelő kondíciójáért. A kaputól a kert végéig oda-vissza rótta a távot.

Én is lelkesen futottam vele, aztán hamar elfáradtam. Kicsi voltam, így ennek akkor nem volt jelentősége. Leültem a kertünkben álló Feleki-gömbre és onnan csodáltam apám kitartását. Bámulatosnak tartottam, hogy fáradságot nem ismerve, mindennap futott a kaputól le a kert végéig, majd vissza. Semmi sem tántoríthatta el. Bosszankodtam, hogy nincs erőm vele tartani, és hogy én már a második hossz után kidőltem.

Az edzés sötétedés után bent a szobában folytatódott: a nyújtás következett, hiszen nem köszönhetett be úgy a tél, hogy az Achillesz-ín túlságosan merev. Márpedig merev ízületekkel nem lehet kecsesen suhanni a Vlegyásza-lejtőin.

Apám nem csak úgy hebehurgya módon készült a téli sportokra, hanem szakirodalomhoz fordult. Déván István 1936-ban megjelent könyve szolgáltatta az elméleti alapot, amit már ronggyá olvastak a családban. A sízés technikája síkon, lejtőn, meredeken című műve nem eredeti borítójával pompázott, újra kellett köttetni, így már az én időmben piros keményborító fedte az opust. Nem mellesleg a piros az élet színe, ahogy az havas erdő friss haván terpeszkedő vércseppé is. Remekbe szabott ábrákon mutatta be a szerző, hogyan kell jól felkészíteni az ízületeinket a síszezonra.

Külön oktatásban részesültem apám és Déván István révén arról, hogyan kell szakszerűen felkelni, ha az ember síléccel bukik fel: melyik síléces lábat, hogy kell elhelyezni, hova kell a súlyt összpontosítani, és milyen mozdulatokkal kell utána a botok segítségével újra lábra állni. Az elmélet kiválóan ment, de sajnos a valóságban már nem muzsikáltam valami jól. Mert hiába alkalmaztam megfelelően a szárazon elsajátított technikát – minden végtagomat a Déván István könyv ábrái szerint helyeztem el −, ahhoz már nem volt erőm, hogy fel is nyomjam magam a botok segítségével. Persze az élet alfája és ómegája nem a síelés, és viszonylag kevesen követnek el öngyilkosságot, amiért nem tudnak Déván István útmutatásai alapján talpra állni egy síléces felbukás után.      

A túrákon lelkesen vonultam hátizsákommal, amelyben minden megtalálható volt, amire egy igazi turistának szüksége lehet: termosz, ételes doboz, szőlőcukor a fáradtság ellen, esőkabát. Azonban sok kirándulás végződött úgy, hogy a végén engem apámnak kellett vinnie. Ez egy darabig még akár indokolt is volt, hiszen kicsi voltam. De közben nőttem, ami azt jelentette volna, hogy egyre erősebb leszek és végig tudok gyalogolni bármilyen útvonalon. De nem így történt. Apám, mint igazi úriember, azzal nyugtatott: hosszabb túrákon anyámat is a nyakában kellett vennie.

Ilyen előzmények után és teljesen tudatlanul vágtunk neki egy havas téli napon síléccel a lábunkon a Bükknek. A tudatlanságunk abból állt, hogy sejtelmünk sem volt semmiféle izomnyavalyáról. Mert hogyan lehetne definiálni a betegséget? Leginkább úgy, hogy valami megbomlik. Hogy ez a valami hol bomlik meg: az egyén testében, elméjében, lelkében vagy a társadalomban, erre különböző korok eltérő válaszokat adnak. És ki tudja ezt a megbomlást helyére billenteni? A pap, a varázsló, az orvos vagy maga a társadalom? Erre is eltérő válaszokat kapunk attól függően, hogy milyen kultúrában vagy milyen korban akarjuk vizsgálni a kérdést.

Az én testem tehát megbomlott, csak nem tudtunk róla. Én éreztem – erőtlen voltam. De annyi mindent érez az ember. Nem lehet minden érzés mellé bizottságokat felállítani, amely szakszerűen eldönthetné: jogos vagy nem jogos az az érzés. Hiszen menyire tartósak vagy akár megbízhatóak az érzelmek? Nem csak az ipar termékeit és önmagunkat fogyasztjuk elszántan, hanem még a vágyainkat is vadállati éhség jellemzi. A vágyak orgiája – mondja Umberto Eco –, avagy a konzumizmus céltalan bulimiája. Emocionális éhségünket a megszerzés, kielégítés és eldobhatóság szentháromságára építjük. Lehetne tehát másnak nevezni az érzelmeket, mint álnok benyomások csalfa játékának?

Én nagyon lelkesen és boldogan vágtam bele a téli túránkba. A vállalkozásunk csupa izgalmas kalandot ígért. Lehet-e inspirálóbb és egyben titokzatosabb látvány a téli erdőnél?! Úgy képzeltem: felhőtlen kedéllyel suhanunk a lágy havon, szemléljük az elénk táruló táj titkait, és mint az idő úgy repülünk. Mint a versben a költő és az apja. Csak ők szánon siklottak, mi pedig a magunk erejéből. Mondhatni az erdő lett az én Atlanti-óceánom. A charco – pocsolya, ahogy a spanyolok nevezik. Csak én nem tudtam átkelni rajta, nem úgy, mint a vakmerő felfedezők a lélekvesztő karavellájukkal. Pedig milyen jól indult minden. Ott, ahol felcsatoltuk a síléceket, az egy magaslaton volt. Onnan lefele vezetett az út. De, ha valami lefele visz, annak előbb-utóbb elkövetkezik a felfele tartó szakasza.

Minden lelkes műkedvelő tud síelni – vagy legalábbis azt hiszi –, hiszen nem kell sok ész felcsatolni a síléceket, majd összetörni magunkat az első hóbuckán, aztán félévet begipszelve tölteni. De a sítúra más. Az nem amatőr turistáknak való. A sítúrához kell Déván István remekbe szabott útmutatója: jó kondiban lévő test, laza ízületek, remek formában lévő Achilles-ín és kalandra kész lélek. Némi őrültség sem árt.

Mert az izombetegség erről szól: az erő fokozatos elvesztéséről. Minden nappal valami odavész. A gyengeség felismerésekor két választás áll előttünk: a visszahőkölés, hogy akkor én ezt inkább nem csinálom, vagyis küzdelem nélkül kivonulok a saját testemből, vagy küzdök tovább a lehetetlennel, és csak akkor vonulok ki, amikor már semmiféle munícióm nem maradt. A küzdelemhez ember feletti erőre van szükség. Márpedig az ember mindig csak ember, sosem emberfeletti, akármilyen nehéz is ezt elfogadni. Ami viszont elvész, az örökre odalesz.

Tehát semmi sem jó. Ez a vég kezdete. A testem hanyatlása, de nem a lelkemé. Az ontológiai derű, ez a fontos, hogy az ember derűs maradjon. Esterházynak is bejött!

(Az esszé első része itt olvasható:
https://adrot.hu/testodusszeia-elso-resz/)

Utánközlés a Drót folyóirat szíves hozzájárulásával.
Eredeti megjelenés: https://adrot.hu/eletmuveszet-a-testodusszeia-masodik-resze/

Illusztráció: Paul Klee