Sivatag

Visszafele már nyugodtan vezetett Árminka. Nem szóltak egy szót sem. Besötétedett. Ahogy a falhoz értek, kinyílt előttük a kapu. Árminka önmagához és a heves természetéhez képest decensen parkolt le, és alig egy tucat kiskatona inzultálása után, határozott léptekkel indult el, de nem a Palota irányába haladtak, hanem lementek a föld alá. Frédinek fogalma sem volt, hogy megint mi fog kisülni ebből, de nem merte a tisztet felesleges kérdésekkel felbőszíteni.

Szerencsére hamar kiderült: az egyetemre mennek. Jól ismerte az utat, hiszen a janicsárotthon lakói, az abécések, azaz az előkelő családoktól elvett gyerekeknek egyetemre kellett járni. De nem arra a tanszékre mentek, ahol Frédi is anno sokszor megfordult, hanem Dr. Alina Jung előadására ültek be a Tudat Tanszéken.

Dr. Jung amolyan tudós-celeb volt, a könyveit vették, mint a cukrot, a TV csatornákból az vele készült beszélgetések folytak, és a hercegség amolyan udvari szerzőként tartotta számon, igaz a Herceg szívből rühellte.

Dr. Alina Jung a legutolsó sikerkönyvében azt fejtegette, mi értelme az embert továbbra is életben tartani. Bőven elég lenne – írta Dr. Jung –, ha néhány példányt hagynának csak meg, amolyan múzeumi érdekességként és a többit a gépre bíznák. Emberek nélkül minden sokkal könnyebb lenne – érvelt a professzor –, nem lenne többet környezetszennyezés, megszűnnének az emberi psziché legalantasabb megnyilvánulásai, mint a nemi erőszak vagy a gyerekgyilkosság. Nincs az embernél megbízhatatlanabb – tudálékoskodott Dr. Jung – örökösen az érzelmeire hivatkozik, majd okosnak mutatja magát, de a végén rossz döntéseket hoz. Az algoritmus nem viselkedik ilyen hektikusan, egy ügyes programozó egészen egyenletes teljesítményre képes ösztökélni a gépet, így felesleges magunkat kitenni az ember megbízhatatlan változékonyságainak.

A Herceg mindig is hülyeségnek tartotta Dr. Jung érveléseit, és bár a legfelsőbb körök bálványozták Alinát, már csak azért is, mert az előkelő társaság azt olvasta ki az írásaiból, hogy az ember felszámolása csak az alsóbb néposztályokat érintette volna. Nem vették magukra, hogy esetleg ők is feleslegesek lennének.

A Herceg szűkebb körben tartott fogadásokon kissé spiccesen ki szokta fejteni: Dr. Alina Jungot kellene felszámolni, nincs rá semmi szükség, mivel teljesen szenilis és hasznavehetetlen. Dr. Jungnak nem az a legnagyobb problémája – szónokolta pityókosan a Herceg –, hogy a társadalom még mindig nem működik az elvárt mértékű tökéletesség elvei alapján, mivel az emberi elmét megingathatatlanul irracionális impulzusok mozgatják, hanem az, hogy ő nem pofázhat bele mindenbe, amihez egyáltalán nincs köze. Márpedig ő abból él – mondta a Herceg a pezsgőspoharát mérgesen rázogatva –, hogy ostoba elméleteivel őrületbe kergeti a társadalmat. Nem az egyén és nem a társadalom nevelhetetlen, hanem Dr. Jung – vágta ki a beszéde végén a tromfot a Herceg.

Frédi és Árminka a leghátsó padba ültek be. Dr. Jung a nevelésről tartott előadást. Tisztában van azzal – magyarázta a professzor −, hogy kudarccal végződött mindenfajta társadalmi jobbítás korábbi évszázadokban. Nem nevelni kell tehát, hanem betörni. Ő például – magyarázta szuggesztív erővel Dr. Jung – amikor anyává lett, első dolga volt sutba vágni az összes csecsemőgondozásról szóló könyvet, és elhatározta: szakít azzal a hagyománnyal, amelyben az újszülött rabszolgasorsban tartja az anyját. Mert mi volt a társadalom álláspontja? A megszületett gyerek minden tekintetben a családi figyelem középpontjába került, ahol a szülők megszűntek önálló entitásként létezni, ahol csak és kizárólag a gyerekek igényeit elégítették ki haladéktalanul és fáradságot nem ismerve. Így a szülők elveszítve a szabadságukat, önállóságukat és integritásukat, gyakorlatilag megszűntek önálló lényként létezni, hiszen csak egy funkciójuk maradt: a kis zsarnok azonnali kielégítése. És hova vezetett mindez? – tette fel széles karlendítéssel Dr. Alina Jung a kérdést. A családi zsarnokok már azelőtt kiégtek, hogy felnőtté értek volna, az életük már akkor egzisztenciális zsákutcává lett, mielőtt az egzisztenciális szót képesek lettek volna kiejteni, azelőtt dőlt össze a megkonstruált énjük, mielőtt megtalálták volna a személyiségüket.

És a személyiségről beszélve, meg kell említeni, hogy ama felfogás is csak féligazságokat rejt, miszerint az üresen kongó lélek utolsó mentsvára a személyiség. Először is nincs lélek, így tehát ha valami üresen tud kongani az csupán az intellektuális nihilben bolyongó elme, amely nem találja a kiutat a saját korlátoltságából, ezért is szükséges a társadalmi karakterizáció. Tehát ahhoz, hogy végre megteremtsük a tökéletességet és a végső boldogsághoz eljussunk, új nevelési elvekre van szükség.

Ezért amikor megszületett az ő első gyermeke, elhatározta – magyarázta hévvel Dr. Jung – soha nem fogja becézni a gyerekeit. A családnak is megtiltotta, hogy ez tegyék. Tehát ha a szülők eldöntötték, hogy Adalbert vagy Annamária lesz a gyerekük, akkor semmi sem indokolja, hogy Albikának vagy Marcsinak hívják utódjaikat.

Másrészt minden erejével azon volt, hogy a csecsemő tudja, hol a helye. Minél korábbi életkorba sajátítja el az ember, hogy az élet küzdelem, későbbi életében annál könnyebben fogja túltenni magát az élet nehézségein. Például, ha sír a csecsemő, de az anya semmilyen körülmények közt sem veszi fel, hogy megvigasztalja, akkor az meg fogja tanulni, az életben nem maguktól vannak a dolgok, és alapvetően nem lesznek irreális elvárásai.

Ő tehát sosem vette fel a gyerekeit, és másoknak is megtiltotta, hogy ezt tegyék. Ez volt a nehezebb, áttörni az évszázados rossz szocializáció kínai nagyfalát. Ez a szakasz így aztán jobbára a család makacsságának a megtörése miatt volt nehéz, ebben a tekintetben a gyerek sokkal hamarabb feladja, mint holmi kőkorszaki nagynénik még a mamutok korából. A következő etapban a gyerek beszélni kezd, és eleinte főleg fizikai igényeit fogalmazza meg, amely panaszok a korábbi sírás szerepét veszik át, de alig pár hónap és már érzelmi igényeit is a szülők elé tárja. És itt kell igencsak résen lenni, hiszen az érzelmek sűrű erdejében eltévedve fogunk tocsogni az irracionalitás mocsarában.

Frédi nem értett semmit. Árminka elégedetten mosolygott, a tanulóifjúság meg tombolt és megtapsolták Dr. Jungot.

– Na, látja, maga marha, én megmondtam.

Miközben az ifjúság körberajzotta Dr. Alina Jungot, Árminka Frédit végigvonszolta a folyóson, majd belökte egy irodába. Ott Frédit bevágta egy öblös fotelbe, ő maga pedig belevetette magát egy másikba, és úgy elterült benne, mint valami jóltáplált mosómedve. Dr. Jung hamarosan megérkezett.

– Oh, te vagy az? – konstalálta a jelenlétüket – ülj rendesen, sőt jobb lenne, ha nem is ülnél tiszta homok a ruhád, tönkreteszed nekem a méregdrága foteljeimet.

– Anyám – pattant fel Árminka.

– Minek köszönhetem a látogatásodat? Nincs sok időm, megbeszélésem van a rektorral.

– Ez a sápadt fiatalember itt érzelmi válságba került – mutatta be Frédit Árminka az anyjának.

Dr. Alina Jung csak akkor vette észre Frédit. Hosszasan méregetni kezdte.

– Ő az egyik nevelted, Ármin? – kérdezte a fiát.

– Úgy bizony – mondta Árminka –, és hiányzik neki az anyja. Én mondtam neki, hogy nem nagy szám, de nem hisz nekem, ezért gondoltam, elhozom hozzád.

– Vagyis kudarcot vallottál a betörésében.

– Emlékei vannak, szóval ez inkább a te kudarcod – vágott vissza Árminka.

Dr. Jung szemei elkerekedtek, majd kiselőadást tarott arról, hogy az elvett gyerekek memória kitörlő programját ő maga dolgozta ki egy kedves kollegájával együtt, és kizárt, hogy a „kezelés” után bármiféle emlékképe legyen bárkinek.

– Ármin, te marha – mondta Dr. Jung, aki bár az emberi érzelmeket mélységesen megvette, mégis igencsak fel volt paprikázva – én nem tévedek. Soha.

És mérgesen kiviharzott az irodából.

Marga egyenes derékkal ült. Nem először csinálta, a második férjét végezték ki. Az első alkalommal nem viselte ilyen jól a tortúrát. Mentségére, nagyon fiatal volt. Tapasztalatlan. Akkor végig zokogott. A Herceg kéjes boldogsággal figyelte vergődését. Marga tudta előre, hogy a Herceg így fog viselkedni: ha ő sírni kezd, a férfi elégedetten fog élvezkedni a látványban. De ennek ellenére képtelen volt gátat vetni kiáradó könnyeinek, teste rázkódásának, lelke vergődésének, szíve ugrálásának.

Marga jól ismerte a Herceget: együtt nőttek fel. Reggeltől estig csatangoltak a kertekben hármasban: a Herceg, a bátyja, Manu és ő. Késő este kerültek elő, sokszor menesztettek valakit értük, hogy azonnal menjenek haza: vacsoraidő van. Néha ugyan a Herceg megráncigálta Marga copfját. Volt, hogy a játék hevében meg is pofozta, erre válaszképpen Manu fenékbe rúgta őfelségét, de más komolyabb incidens sosem történt.

A dolgok akkor változtak meg, amikor nagyobbak lettek: Marga egyszer majdnem kútba esett. Tulajdonképpen a Herceg akarta belökni.

A kertekben futkároztak, amikor a fiú felvetette: üljenek fel a kút peremére, és nézzenek a mélységbe, ahol rengeteg érdekes dolog kavarog.

– Halott nők lelke mesél a kút fenekén – mondta a tizennégy éves fiú, Marga meg kíváncsian nézte, ahogy a fény játszik a felszínen. Zavaros, sötét volt a víz, néha tényleg olyan, mintha női szempárok néznének vissza rá. Akkor lökte meg őt a fiú. Marga ösztönösen ragadta meg a kút szélét, de a teste már átbillent, húzta lefelé, érezte: nem tudja tartani magát. Kétségbeesetten sikoltozott. A fiú nevetve nézte. Marga karjai egyre erőtlenebbül kapaszkodtak. A bátyja, Manu, jött rohanva, nyomában loholt az unokatestvérük Árminka, aki csak véletlenül járkált épp arrafelé – a legjobb pillanatban.

Ő kapta el Margát és rántotta vissza a hívogató mélységből. Majdnem tíz évvel volt idősebb náluk, így nemcsak erősebb, de eszesebb is a többieknél. A Herceg akkor már nem nevetett, hanem mérgesen nézett. Manu majdnem sírt. Árminka a fűbe fektette Margát, aki a rémülettől megdermedt. A lány akkor már meglátta a kút fenekében élő nők lelkét, akik szörnyű történetekről meséltek.

Árminka idegesen dörzsölgette Marga kezét, paskolgatta az arcát, majd hirtelen felpattant, és lekavart egy hatalmasat a Hercegnek.

-Megőrültél?! − üvöltötte.

A Herceg meglepődött. Őt soha senki sem merte megpofozni, még az anyja sem nyúlt hozzá.

-Elrontottátok a napomat – mondta a Herceg a feldúlt Árminkának –, ostobák.

Árminka elképedve látta, ahogy a Herceg a mozdulatlanul fekvő Margához megy, és megvetéssel nézi, ahogy a lány arcáról eltűnik a jeges rémület, amelynek a helyét átveszi az ijedelem utáni csendes apátia.

-Így már nincs benne semmi élvezet – mondta a Herceg –, ha legalább sírna, de nincs az arcán semmi nyoma a szenvedésnek, ijedtségnek. Pedig nincs szebb a lassú női agóniánál. A férfiak nem tudnak olyan szépen meghalni.

Árminka szólni sem bírt, fogalma sem volt miről beszél az őrült kölyök, csak azt tudta, ott nyomban agyon kellene verni.

Marga többet nem mehetett a kertekbe, főleg nem egyedül, a Herceget messzire kellett kerülni.

Az első kivégzéskor nemcsak a férjét siratta, hanem tudta: hamarosan a fiát is elveszik tőle és ő hadi özvegy lesz. Rostokolhat az özvegyek otthonában, bolyonghat a kertekben, amíg újra férjhez nem megy. A Herceg mintha csak kitalálta volna a gondolatait.

-Ez nem fog bekövetkezni – mondta mérgesen –, ha rajtam múlik. Márpedig ebben az unalmas kócerájban még mindig én vagyok az úr.

Marga a kínos jeleneteket akarta elkerülni második férje kivégzésekor, így készült és elfátyolozta az arcát, hogy ne lássák, mit gondol; ne tudják, mit érez.

A Herceg, mint valami varangyos béka csatakosan és elégedetten terpeszkedett. Élvezettel bámulta Marga vergődését. A nő ettől még jobban szenvedett, még jobban zokogott, a Herceg meg egyre boldogabb lett. Csak azért nem nevetett harsányan, mert az nem illett volna a ceremónia emelkedettségéhez.

-Nincs senki itt e földön – udvarolt a Herceg Margának –, akinek az arcára nálad szebben ülne ki a gyötrelem.

A Herceg nem volt boldog. Egy kicsit sem. Ha már állami rendezvényeken kell feszengni, akkor legalább legyen öröme benne. Utálattal figyelte Marga fátylát, és azon morfondírozott, mi van akkor, ha egyszerűen letépi az alkalmatlan rongydarabot, elvégre ő bármit megtehet, mégis csak ő a Herceg.

De még mielőtt a tettek mezejére lépett volna, hirtelen fehér papírlapok kezdtek vitorlázni az égből. Marga térdére hullott az egyik. A zenekar játszott tovább. Sokan elolvasták a röpiratot, mert az volt. Nyilvánvalóan.

Itt jön a belterjesség átka:

túl sok a vérbefagyott dáma.

A Herceg csak bolyong,

Az állam meg szorong.

Közeledik a végső balhorog.

E.G.

Marga megrázkódott. E. G. azaz Emmanuel Guiscard. A bátyja, Manu. Már pont ez hiányzott – gondolta. A kancellár vérvörös arccal olvasta, de nem tudta megakadályozni, hogy a Herceg ne vegye észre. Őfelsége egykedvűen nyúlt a méltóságteljesen ejtőernyőző lap után, és unott arckifejezéssel olvasta el a gúnyverset. Nem úgy tűnt, mintha túlságosan meghatódta volna a limerick alá írt monogram.

-Rosszak a rímek – mondta a Herceg –, és nem elég szellemes. Manutól azért többet vártam volna.

A kancellár intett az ott álló kadétoknak, akik azonnal eltakarították az ünnepélyes pillanatot elrontó röpiratokat.

Évszázadokkal korábban hatalmas felfedezést tettek. Rájöttek, az emberi lét alfája és ómegája a hasznosság. Ami sz­ükséges az hasznos; ami nem, az haszontalan. Ilyen egyszerű az egész. Felesleges túlbonyolítani. Ez a hasznosság elve. És csakis a tökéletes lehet hasznos és válhat javára a társadalomnak. Erre kell törekednie mindenkinek. Akinek nem megy magától, annak segít az állam. Ezért van a biotechnológia.

Persze az ideális az lenne, ha nem lenne szükség a tudomány vívmányainak a bevetésére, mert ugyan lehet frissíteni az elrontott DNS-szekvenciákat, de azért az eredeti mindig jobb. Sebészeti beavatkozással a kampós orrból piszét lehet varázsolni, de legyen bármilyen ügyes az orvos, az eredetivel semmi sem veheti fel a versenyt. Ez olyan, mint a mesterművek, festhet csodálatos fákat Hollán Sándor, attól még a kertekben lévők szépsége és üdesége magával ragadó. Hiszen a művész fái csak értelmezések, ugyanígy a kijavított DNS-szekvencia is csak koppintás.

Így aztán, aki korrekcióra szorul, annak levonnak a pontjaiból. Amikor megszületik a csecsemő, automatikus pontokat kap: annak függvényében, hogy a szülei milyen szinten állnak. Ha a szülők a társadalom magas régióiban foglalnak helyet, azaz makkegészségesek és szépek – az sem árt, ha egy kicsit okosak, de nem feltétlenül kívánalom −, természetesen magas pontszám dukál. Azonban, ha a gyermekről kiderül: rövidlátó, lúdtalpú, színtévesztő, balkezes, az jelentős pontveszteséggel von maga után. Ha a gyermeknek indokolatlan dühkitörései vannak, márpedig a városállam szerint minden szélsőséges érzelmi megnyilvánulás indokolatlan, ez is pontlevonást jelent.

Mivel az ember alkalmazkodó állat, gyorsan megtanulta a társadalom, hogyan tudja a kisebb hibáit leplezni. Ezt oly sikeresen tette, hogy genetikailag fejlesztette ki magában az alakoskodás képességét. Az újszülött már a szülőcsatornában nyomakodva azon törte a buksiját, hogyan rejtse el az orvos elől dongólábát. A csecsemő nagyon vigyázott, hogy miképpen pislog a mózeskosárban, hogy leplezni, tudja a rossz látását. A kétéves kisgyerek is tudta, hogyan kell lúdtalppal színlelni, fájon bármennyire is. Mert bár ezek az apró hibák korrigálhatók, pontokat senki sem szeretne veszíteni ilyen potomságokon.

Ez a fajta össztársadalmi alakoskodás odavezetett, hogy notóriusan öröklődtek át generációról generációra a hibák, és az állam semmit sem tudott tenni, hiszen minden család eltökélten titkolta a genetikai elhajlásokat.

Így aztán a Hercegnek bár kisgyermekkorától kezdve rémesen fájt a gerince, mindent megtett, hogy ezt senki se vegye észre. Bár majd megőrült a szúró, hasogató belső feszítéstől, mégis mosolyogva vonult a Palota csarnokaiban, vidáman köszöntgetve udvaroncait. Ilyenkor nemcsak a sétálás, de az ülés is felért egy emberkínzással, de természetesen akkor sem árulhatta el: micsoda kínokat él át.

Legalább nem Händel Vízizenéje szól – gondolta Marga második férje kivégzésekor. Sok évvel korábban, amikor Marga alig volt tízéves, a mostani Herceg apja idejében ünnepélyes keretek közt felavatták a Tengerészeti Központot. A hercegség mindig is nagy jelentőséget tulajdonított a tengernek és a hajózásnak. Kár, hogy náluk csak hegyek és sivatagok voltak. De talán pont emiatt vágytak annyira rá, még jobban, mint azok a népek, amelyek évszázadok óta bámulták a fenséges óceánok végtelen horizontját, majd halált megvető bátorsággal lélekvesztő bárkákra szálltak, hogy eljussanak addig még ismeretlen földrészekre és létrehozzanak új birodalmakat.

Nekik nem adatott meg a végtelen vizek látványa, sem a merész vállalkozások gondolata, de a képzelet és az álmok útját a valóság nem keresztezheti, és bumfordi okvetetlenkedésével nem is zúzhatja porrá. Ezért világraszóló ünnepséggel nyitották meg az újonnan felépített Tengerészeti Központot.

Az akkori kancellár azt találta ki, hogy kislányokat vízbe állítanak, miközben egy zenekar a Vízizenét játssza hajóra emlékeztető pódiumon.

Ott állt tehát Marga másik kétszáz kislánnyal fehér ruhában, derékig érő vízben. A zenekar pedig olyan lassú tempóban játszott, mintha Mozart Requiemét adnák elő.

A Herceg – elvileg a 238., de egy vérzivataros, királydrámás évszázadban, amikor havonta más herceg ­ült a trónon, abbahagyták a számolást – boldog volt. Hajózás nélkül nincs birodalom, tenger nélkül nincsenek szabadon szárnyaló vágyak, és tengerészek nélkül nincs vakmerő alkotóerő a jövő alakítására. Márpedig, ha valami igazán fontos, az pont maga a jövő. Erre alapozta az egész hercegség az identitását: a tengerre, ami nincs. Aki tengerre építi házát, azé a mennyeknek országa.

(Illusztráció: Alfabetikus szolfézs)

ANOMÁLIA ÉS GESZTENYE

„…fügét, borsót és babot,
továbbá mirtuszbogyót és gesztenyét sütnek…”
(Platón)[1]

A test létezése akkor nyeri el jelentőségét, ha észrevesszük, hogy van. Mert csak ilyenkor eszmélünk: a doboz, ami a csontjainkat és belső szerveinket védi, hajlamos az elrozsdásodásra, és ilyenkor recsegni-ropogni kezd. Amíg makkegészségesek vagyunk, addig szinte nem észleljük, hogy a test olajozott működése nem magától értetődő, ezért vesszük félvállról az egészséget, orvosokat és egyéb világi hívságokat.

Én a testem változásait főleg az ősz érkezésével észlelem. Jó kérdés, hogy miért pont akkor. Az orvosi magyarázatot nem ismerem, de az irodalmi válasz egyértelmű. Az elmúlás, a hanyatlás, a halál előtti utolsó stádium évszaka az ősz. A fák elhullatják a leveleiket, és bokáig járunk az avarban. A színes erdőben fanyar rothadásszag árad, a bokrokon színes bogyók jelennek meg. A kertekben halomban állnak az összesepert levélkupacok. A reggelek és az esték különösen hidegek, egyre rövidebbek a nappalok, az éjszakák nyújtózkodnak. De hol van még a karácsony amikor, ahogy a kolinda állítja: a sötétség szűnni kezd már.

A városok néhány kiváltságos helyszínén gesztenyék pompáznak a megsárgult és lehullt lomb közt. A legjobb gesztenyék a kolozsvári Sétatéren és a madridi Paseo del Pradón találhatók. Talán azért, mert ezek a helyek nem vesznek tudomást a körülöttük zajló világról, a város zajáról, az emberek nyüzsgéséről, a mindennapok idegeskedéséről. Ezt a Sétatér és a Paseo del Prado megteheti. Ezért tudják minden erejükkel átadni magukat a szépség dícsőítésének. Mi lehetne szebb, mint a gesztenye?!

A gesztenye a maga ormótlan kerekdedségében tökéletes. Mert nem kell mindennek szabályosnak lenni. A kerek remek alakzat, de a gesztenye semmiféleképpen sem törekszik opportunista módon arra, hogy szabályos legyen. A barna domborulatok lágyan futnak arra, amerre úri kedvük tartja. A barnaság felületén viszont vidáman és ezüstösen villognak a Sétatéren és a Paseo del Pradón futkosó őszi napsugarak.

A gesztenyének az őszön kívül semmi értelme. Télen már nincs gesztenye, nyáron legfeljebb csak készülődik a termés, hogy az ősz beköszöntével világra jöhessen.

Az én testem is így van ezzel. Az ősz beálltával hirtelen különös tüneteket kezd produkálni. Én ugyan nem barnulok meg, de nem tudok már egyedül sétálni az utcán, mert félő: elesem. A következő őszön már az jelent kihívást, hogy felmenjek a lépcsőn, így újra kell tervezni, hogy hol fogok aludni, hiszen nem tudok felmenni az ágyamig. És minden évben ősszel történik valami új esemény. Ahogy leesnek a gesztenyék a fáról, úgy esem le én is a lábamról. Mert a természetben minden szabályos pályán körkörösen halad a vég felé, nincs ebben semmi anomália.

Az anomália az értelmező szótár szerint „a szabályostól, a törvényszerűtől való eltérés; rendellenesség”. A kérdés persze az, hogy ki alkotja a szabályokat. Hogy nem az én testem vagy a gesztenyék, az biztos.

De lehet-e nagyobb anomália, mint a betegség? A betegség tehát nem szabályos, nem törvényszerű, ráadásul még rendellenes is. Minél fejlettebb és szofisztikáltabb lesz a társadalom, annál inkább ódzkodik az élet rondaságaitól és lehangoló valóságaitól – hogy a szabálytalant és a rendellenest már ne is említsük. És milyen igaza van!

A társadalom és az ipar együttesen folytat keresztesháborút a betegség ellen korunkban – írja Marco Sanz mexikói filozófus La emancipación de los cuerpos (Teoremas críticos sobre la enfermedad); magyarul: A testek emancipációja (kritikai tantételek a betegségről) című esszéjében, amely 2021-ben jelent meg Madridban. Ennek a keresztesháborúnak egyik jellemvonása, hogy engesztelhetetlen harc folyik a cukor, a zsír és a koleszterin ellen. De miért is van ez így? – teszi fel a kérdést a szerző. Azért, mert oly korban élünk itt a Földön, amikor mindent fogyasztási termékké vagyunk képesek zülleszteni, és ez alól az egészség sem kivétel.

Ennek az egyik következménye az, hogy mindenkinek határozott véleménye van arról, miképpen lehet megőrizni az egészséget, és hasonló tájékozottságot mutat a társadalom abban a kérdésben is, hogy a különféle betegségeket miképpen lehet meggyógyítani. Aki pedig olyan ostoba, hogy mindezek ellenére megbetegszik, az magára vessen.

Így jutunk el a transzhumanizmushoz, amely filozófiai irányzat arra tesz kísérletet, hogy rávilágítson: az ember messze nem tökéletes, de nincs semmi vész, hiszen a technológia segítségével javítani lehet rajta. Sőt, nemcsak lehet, hanem egyenesen kívánatos helyreigazítani, mert az ember úgy ahogy van korrekcióra szorul, és erre a legfőbb bizonyíték, hogy fogja magát és megbetegszik. De ha nem betegszik meg, akkor fogja magát és megöregszik. És ez tarthatatlan.

Ami bizakodásra ad okot, hogy a biotechnika vívmányainak köszönhetően képesek leszünk jelentős mértékben növelni az emberi intelligenciát – égető szükség lenne rá –, valamint a fizikai állóképességet, ami a makkegészségest fogja jelenteni.

És mit fognak magukkal kezdeni eme csodálatos testek és még csodálatosabb elmék? Erre még senki sem tudja a választ. Ami biztos: ha az élet hosszabb lesz is, a véget azonban a digitalizált ember sem kerülheti el, mert egyszer csak elfogy a frissítőprogram.

Szókratész Platón Állam című művében az állam működéséről elmélkedik. Beszélgetőtársa megjegyzi, meglehetősen puritán módon képzeli el az államban a polgárok életét, akik bogyókat és sült gesztenyét eszegetnének. Szókratész erre az észrevételre reagálva, a dőzsölő államról kezd el hosszasan értekezni, miszerint minél bonyolultabb elvek alapján szerveződik meg a társadalom, annál költségesebb azt fenntartani, ezért is támogatja ő az egyszerűséget, és lehet-e egyszerűbb, mint a sült gesztenye. Ez a testre is igaz: mivel bonyolult szerkezet az emberi szervezet, meglehetősen költséges azt karbantartani, vagy megjavítani, ha valami baja lesz.

Ha elég kitartóan nyafogtam, előbb-utóbb sikerült rávenni a szüleimet, hogy sült gesztenyét vegyenek nekem. Igaz, utána azon lamentáltam, hogy nem tudtam magam rögtön rávetni az ínyencségre, mivel előtte meg kellett pucolni a tűzforró barna golyókat. Macerás és idegesítő folyamat volt. Az ujjaim égtek, én türelmetlen voltam, hiszen alig vártam, hogy ehessek a csemegéből. Szókratész nem lett volna velem elégedett.

A bölénytelenség elviselhetetlen könnnyűségének – mondta Sándor Zsigmond – az a következménye, hogy hirtelen rájövünk: úgy vagyunk egyedül a teremtésben, hogy a kézzel fogható valóság lassan elfogy körülöttünk, de a láthatatlan és titokzatos, az ember lelki egyensúlya ellenére törő lények, viszont megsokasodnak. Erre bizonyíték – fonta tovább szövevényes meséjét Zsiga bá – Mojsza esete.
Egy nap vidáman pöfögött a Daciájával az Égei-tető felé Kányád irányából. Ez 1989-ben volt. Mojsza elégedetten vizsgálgatta a Fogarasi-havasokat, és boldogan konstatálta: látszanak a hegycsúcsok, márpedig ez a dályai ősi meteorológiai megfigyelés szerint azt jelenti: jó idő lesz. Akkor látta meg az útszélen stoppoló asszonyt. Nem ismerte, amin csodálkozott – a környéken mindenki ismert mindenkit −, de azért megállt és felvette.
Hova megy? Dályába? Nahát. És kihez? Sándor Zsigmondhoz. Mert valami nagyon fontosat kell neki mondania. Mojsza bólogatott. Mindenki valami nagyon fontosat akar Zsiga bának mondani. Ekkor nézett le – maga sem tudja miért, mesélte később Mojsza – a nő lábára. Megfagyott benne a vér. Teljes erővel a fékre lépett. Éppen jöttek lefelé az Égei-tetőről, már az erdőben jártak. A nő egyik lába patás volt. Mojsza nem mert többet ránézni. Meredten bámult ki a Dacia szélvédőjén és rettegve nézte a sejtelmesen sorakozó fákat. Arra gondolt, milyen jó lenne most rögtön bükkfává változni. Ott állhatna a többi fa között és bambán vizslatná az elhaladó autókat. Minden erejét összeszedve, megkérte a nőt, hogy szálljon ki. Miért? – kérdezte a nő – Csak azért, mert az egyik lábam pata? Mojsza betakarta a fülét, mint amikor gyerekként nem akarta meghallani, amit éppen mondtak neki. De a nő csak nem hagyta abba, és magyarázott tovább, hogy azért, mert neki nem olyan a lába, mint másnak, igazán elvihetné Dályába. Mojszát megbénította a félelem, ezért csak annyi ereje volt, hogy azt mondogassa: szálljon ki, szálljon ki. Jó – mondta az asszony –, de előtte még mondana valamit, amiről Zsiga bácsinak feltétlenül tudnia kell. Nagy vérfolyam közeleg. Sokan meghalnak. Utána majd azt fogják hinni, hogy a tisztító véráldozat végképp elmosta az Ördögöt, de ebbe ne reménykedjenek. Az Ördögnek csak jobb lesz. Az asszony kiszállt Mojsza Dáciájából, aki azonnal rálépett a gázra, és őrültként száguldott tovább. Megvadult bikaként tiport végig Égén, majd nagy csörömpöléssel tört be Dályába. Hatalmas fékkel állt meg Sándor Zsiga házánál, és sírva rontott a pincébe.
– Esetleg az nem fordulhat elő, hogy ez a Mojsza kissé túloz? – kérdezte óvatosan Pali.
– Lehetséges – mondta talányosan Sándor Zsigmond –, aki viszont bizonyára elvetette a sulykot, az Szádeczky-Kardoss doktor.
Pali szava elakadt. Szó mi szó, ő nem sokat tudott ükapja tevékenységéről, és hirtelen nem volt válasza erre a váratlan huszárvágásra.
– Miben túlzott volna Szádeczky? – közelített tapintatosan a kényes ügyhöz, mert az világos volt, hogy kardinális ponthoz érkeztek.
Sándor Zsigmond odament egy hatalmas legalább háromszáz éves faragott ládához, amelyet olyan áhítattal nyitott ki, mintha az örökélet elixírét tartaná ott. Némi kutakodás után megsárgult, és egérrágta fóliánsokat vett onnan elő. Leereszkedő mosollyal nyújtotta át Palinak.
– Sándor Zsigmond – silabizálta Pali a kusza sorokat – Csíki Székely Krónika 1533-ból, másolva 1796-ban, deákul.
Nem tudta, mit illene mondania.
– Elvárom a család helyreigazítását.
Pali csak nagyon lassan értette meg, hogy Zsiga bá azt szeretné, hogy a Szádeczky család minden lehetséges módon nyilvánosságra hozza, hogy ez a Lajos tévedett. Újságban, rádióban, tévében és azon az internet izén. Ez a mű eredeti, semmilyen családi részrehajlás nem történt itt, és ha akad is baja a latinnal, az csak azért van, mert 1533-ban mindenki törte-zúzta a deák nyelvet.
– Hallotta volna Szapolyai Jánost latinul megszólalni! Úgy kínlódott a ragozással, deklinációval meg miegymással, hogy Szádeczky doktort megütötte volna a guta.
Persze Zsiga bá sem hallotta soha Szapolyait sem magyarul, sem latinul hadoválni, mert nem volt egymáshoz szerencséjük, de egy kis kegyes hazugságot bocsánatosnak vélt, mivel a család és a saját becsületéről volt szó. Ebben a kérdésben nem engedett. Palinak persze fogalma sem volt erről a Csíki Székely Krónika ügyről, bár látta a nagyanyja polcán Szádeczky-Kardoss ilyen című dolgozatát, de nem emlékezett arra, hogy bármikor is kézbe vette volna.
Pali tanácstalanul toporgott Sándor Zsigmond egyszemélyes ítélőszéke előtt, áhítozott a zsebében meglapuló telefonja után áldva az okostelefonokat és a mobilnetet. Csak azt nem tudta eldönteni, hogy nagy otrombaság lenne-e, ha előkapná, és gyorsan rákeresne erre a csíki izére. Tusakodásában arra jutott, hogy ha Sándor Zsigmond kezében bicskával Szapolyairól hablatyol, akkor ő miért ne internetezhetne. Gyorsan kivette a készüléket, és uzsgyi fel a Wikipédiára. „A Csíki Székely Krónika egy vitatott hitelességű történeti írás, amely állítólag 1533-ban keletkezett latin nyelven, és egyik másolata maradt fent az utókorra. A krónika a Sándor család genealógiája mellett foglalkozik a székelyek eredetével és történetével is, és utóbbiaknál a hun eredetet hangsúlyozza. A történészek többsége a könyvet Sándor Zsigmond által 1795-ben készített hamisítványnak tartja.”
Aha – gondolta Pali –, most már minden világos. De bár oly egyszerű lenne az élet, ahogy egy Wikipédia szócikk tud tévedni.
– Ez tudományos kérdés – vértezte fel magát Szádeczky Pali – sőt történelemtudományi kérdés, amelyben én végzetségem révén nem vagyok kompetens.
– Nem tesz semmit – legyintett fölényesen Sándor Zsigmond –, Szádeczky doktor sem volt az.

Pali majd olyan ócska trükkökkel próbálkozott, hogy végeredményben akármit is állítson az őse, mások vitatják gondolatait, tehát ez a kérdés még nincs eldöntve tudományos berkekben. De Sándor Zsigmond nem XXI. századi ember volt, és szóvirágokkal nem lehetett kifizetni.
– Bánom is én – húzta ki magát –, hogy ki miről nyekereg, nekem és a Sándor családnak elégtételre van szüksége.
Pali zavarban volt.
– Pontosan mit vár tőlem?
Sándor Zsigmond újfent odament hatalmas díszes ládájához. Rövid kutakodás után újabb papírhalmot húzott elő. Odaadta Palinak.
– Számítva vonakodására – mondta –, ezt az összefoglalót készítettem, hogy mit és hogyan kellene korrigálni a gyalázatos 1905-ös dolgozat állításain.
– Ez legalább kétszáz oldal és latinul – kiáltott fel a Szádeczky ivadék –, és én nem is tudok latinul!
– Nem tesz semmit – fölényeskedett Zsiga bá –, Szádeczky doktor szerint én sem.
Ezzel szó nélkül kiment az elülsőházból magára hagyva az ámuldozó Palit.

Pali, akit még a Sári féle fiaskó is húzott − nem csak az ág −, úgy vélte, a túlélés egyetlen esélye a módszeres hazudozás, ezért bőszen írt, és amikor valaki megkérdezte, hogy mit, mindig azt válaszolta: Zsiga bácsinak kell valamit elintéznie.
Akkor megint megszólalt a telefonja. Sári volt. Szingapúrból. Magán kívül. Nehezen értette meg, hogy nem azon háborodott fel, hogy Pali nem lelhető fel Szingapúrban, hanem azon, hogy kikövette őt Instagramon és törölte az ismerősei közül a Facebookon.
– Micsoda érzéketlenség ez? – kiabálta Szingapúrból Sári olyan hangerővel, hogy Argentína déli részén kutat ásó parasztok ijedten rebbentek szét. – Mégis mit képzelsz te magadról?! Mit fognak rólam gondolni az emberek?!
– És hol szálltál meg? – próbálta Pali elterelni Sárit a rögeszméitől.
– A barátnőim írták, hogy mégis akkor mi van velünk. Akkor mégis mi van velünk?
Erre Palinak nem volt semmiféle elfogadható magyarázata. Illetve csak annyit tudott mondani, hogy kényes családi ügyek nyomasztják, és nincs túl jól lelkileg. Úgy vélte, ha finoman lerángatja Sárit vesszőparipáiról, akkor talán értelmes dolgokról is tudnának diskurálni. Vagyis látszólag értelmes dolgokról. Mint például a gasztroblog írás rejtelmei, a vegánság előnyei. Valamint arról, hogy a francba gondolja a lány: ki-be sétálhat az életében, mintha semmi sem történt volna. Nem vagyok én átjáróház – dühöngött magában Pali. De amilyen peches volt – erre a legjobb példa, hogy elindult Sándor Zsigmondot megkeresni, és az a sorcsapás érte, hogy meg is találta. Ennek alapján sejthető volt: Sárit sem tudja jobb belátásra bírni. Ezért a megúszás taktikájával próbált meg lavírozni az élet tengerén:
– Azonnal lépéseket teszek az ügyben – mondta.
Sári el is hallgatott. Megy ez – gondolta Pali –, csak sokat kell gyakorolni. Mivel nagy volt a csend a másik oldalon, szépen kikapcsolta a telefont. Ennyi izgalom egy napra pont elég – vélte. Inkább kisétált a Gergely utcán a Pityóka-kert irányába, ahol az első nap baktattak alkalmi ivócimboráival. Alig ért ki a Pityóka-kerthez, amikor szembe jött vele Gráncsa Margit.
Nem tudta hányadán áll ezzel a lánnyal, de tanulva a Sárival kapcsolatos baklövéséből, óvatos volt. Zsiga bácsival sem akart további bonyodalmakba keveredni tekintve, hogy még arra sem volt ötlete, hogy ezt a kényes családi becsületbeli ügyet miképpen tudná megúszni. Természetesen senki sem hibáztathatja Palit az együgyűsége miatt, hiszen a minden hájjal és sok évszázados tapasztalattal megkent Sándor Zsigmond sem bírt el egyetlen korban sem az akkori Gráncsa Margittal.
– Zsiga bá mindenkit lóvá tesz – mondta a lány, aki észrevette, hogy a férfi szeretne gyorsan megszabadulni tőle.
Pali értetlenkedve állt egy esővájta mélyedésben, mert Dályában, ha rázendített az eső, egy hétig tartott. Akkor aztán folyt a víz mindenhonnan, még a sóhajokból is. A sár lehúzta a csizmát, a hegyoldalból patakokban ömlött a víz, barázdákat vájva az úton, és hatalmas köveket hordott kupacokba. A székely monszun idején a vékonydongájú Dálya-patak zsírosan kövér folyammá dagadt.
– Mire gondolsz? – kérdezte Pali, mert csak nem bírta szó nélkül.
– Keresd meg a ramocsavirágot.
A fene egye meg Zsiga bát, Gráncsa Margitot, a falut és annak összes titkát. A férfi megvonta a vállát és haladt tovább Felszeg felé. Ahogy haladt, egy csapat gyerekkel találkozott.
– Ti tudjátok, hol van ramocsavirág?
A kölykök csak megvonták a vállukat.
– A ramocsát nem tudjuk – mondták –, de virág van elég, ha akarja szedünk magának.
Pali gyalogolt tovább, és bekapcsolta a telefonját. Legalább száz hívás Sáritól, szinte ugyanannyi üzenet, amelyben amiatt őrjöng, hogy kijelölte őt a közösségi felületen. Néhány nem fogadott hívás volt a szüleitől. Orsi küldött üzenet, hogy azonnal hívja fel, mert Sári Szingapúrban megbolondult, ami nem baj, a gond csak az, hogy egész Budapestet fellármázta és most már azt terjeszti: amint egymásra találnak ott a Távol-Keleten, már is indulnak a Maldív-szigetekre összeházasodni. A nagymama kitagadta, Pali édesanyja csak sír. Az ártatlanak induló kegyes hazugság – összegezte Orsi a helyzetet – családi katasztrófa felé dübörög.
Csak dübörögjön – gondolta Pali –, nincs nekem időm minden potomsággal foglalkozni.