ANOMÁLIA ÉS GESZTENYE

„…fügét, borsót és babot,
továbbá mirtuszbogyót és gesztenyét sütnek…”
(Platón)[1]

 

A test létezése akkor nyeri el jelentőségét, ha észrevesszük, hogy van. Mert csak ilyenkor eszmélünk: a doboz, ami a csontjainkat és belső szerveinket védi, hajlamos az elrozsdásodásra, és ilyenkor recsegni-ropogni kezd. Amíg makkegészségesek vagyunk, addig szinte nem észleljük, hogy a test olajozott működése nem magától értetődő, ezért vesszük félvállról az egészséget, orvosokat és egyéb világi hívságokat.

Én a testem változásait főleg az ősz érkezésével észlelem. Jó kérdés, hogy miért pont akkor. Az orvosi magyarázatot nem ismerem, de az irodalmi válasz egyértelmű. Az elmúlás, a hanyatlás, a halál előtti utolsó stádium évszaka az ősz. A fák elhullatják a leveleiket, és bokáig járunk az avarban. A színes erdőben fanyar rothadásszag árad, a bokrokon színes bogyók jelennek meg. A kertekben halomban állnak az összesepert levélkupacok. A reggelek és az esték különösen hidegek, egyre rövidebbek a nappalok, az éjszakák nyújtózkodnak. De hol van még a karácsony amikor, ahogy a kolinda állítja: a sötétség szűnni kezd már.

A városok néhány kiváltságos helyszínén gesztenyék pompáznak a megsárgult és lehullt lomb közt. A legjobb gesztenyék a kolozsvári Sétatéren és a madridi Paseo del Pradón találhatók. Talán azért, mert ezek a helyek nem vesznek tudomást a körülöttük zajló világról, a város zajáról, az emberek nyüzsgéséről, a mindennapok idegeskedéséről. Ezt a Sétatér és a Paseo del Prado megteheti. Ezért tudják minden erejükkel átadni magukat a szépség dícsőítésének. Mi lehetne szebb, mint a gesztenye?!

A gesztenye a maga ormótlan kerekdedségében tökéletes. Mert nem kell mindennek szabályosnak lenni. A kerek remek alakzat, de a gesztenye semmiféleképpen sem törekszik opportunista módon arra, hogy szabályos legyen. A barna domborulatok lágyan futnak arra, amerre úri kedvük tartja. A barnaság felületén viszont vidáman és ezüstösen villognak a Sétatéren és a Paseo del Pradón futkosó őszi napsugarak.

A gesztenyének az őszön kívül semmi értelme. Télen már nincs gesztenye, nyáron legfeljebb csak készülődik a termés, hogy az ősz beköszöntével világra jöhessen.

Az én testem is így van ezzel. Az ősz beálltával hirtelen különös tüneteket kezd produkálni. Én ugyan nem barnulok meg, de nem tudok már egyedül sétálni az utcán, mert félő: elesem. A következő őszön már az jelent kihívást, hogy felmenjek a lépcsőn, így újra kell tervezni, hogy hol fogok aludni, hiszen nem tudok felmenni az ágyamig. És minden évben ősszel történik valami új esemény. Ahogy leesnek a gesztenyék a fáról, úgy esem le én is a lábamról. Mert a természetben minden szabályos pályán körkörösen halad a vég felé, nincs ebben semmi anomália.

Az anomália az értelmező szótár szerint „a szabályostól, a törvényszerűtől való eltérés; rendellenesség”. A kérdés persze az, hogy ki alkotja a szabályokat. Hogy nem az én testem vagy a gesztenyék, az biztos.

De lehet-e nagyobb anomália, mint a betegség? A betegség tehát nem szabályos, nem törvényszerű, ráadásul még rendellenes is. Minél fejlettebb és szofisztikáltabb lesz a társadalom, annál inkább ódzkodik az élet rondaságaitól és lehangoló valóságaitól – hogy a szabálytalant és a rendellenest már ne is említsük. És milyen igaza van!

A társadalom és az ipar együttesen folytat keresztesháborút a betegség ellen korunkban – írja Marco Sanz mexikói filozófus La emancipación de los cuerpos (Teoremas críticos sobre la enfermedad); magyarul: A testek emancipációja (kritikai tantételek a betegségről) című esszéjében, amely 2021-ben jelent meg Madridban. Ennek a keresztesháborúnak egyik jellemvonása, hogy engesztelhetetlen harc folyik a cukor, a zsír és a koleszterin ellen. De miért is van ez így? – teszi fel a kérdést a szerző. Azért, mert oly korban élünk itt a Földön, amikor mindent fogyasztási termékké vagyunk képesek zülleszteni, és ez alól az egészség sem kivétel.

Ennek az egyik következménye az, hogy mindenkinek határozott véleménye van arról, miképpen lehet megőrizni az egészséget, és hasonló tájékozottságot mutat a társadalom abban a kérdésben is, hogy a különféle betegségeket miképpen lehet meggyógyítani. Aki pedig olyan ostoba, hogy mindezek ellenére megbetegszik, az magára vessen.

Így jutunk el a transzhumanizmushoz, amely filozófiai irányzat arra tesz kísérletet, hogy rávilágítson: az ember messze nem tökéletes, de nincs semmi vész, hiszen a technológia segítségével javítani lehet rajta. Sőt, nemcsak lehet, hanem egyenesen kívánatos helyreigazítani, mert az ember úgy ahogy van korrekcióra szorul, és erre a legfőbb bizonyíték, hogy fogja magát és megbetegszik. De ha nem betegszik meg, akkor fogja magát és megöregszik. És ez tarthatatlan.

Ami bizakodásra ad okot, hogy a biotechnika vívmányainak köszönhetően képesek leszünk jelentős mértékben növelni az emberi intelligenciát – égető szükség lenne rá –, valamint a fizikai állóképességet, ami a makkegészségest fogja jelenteni.

És mit fognak magukkal kezdeni eme csodálatos testek és még csodálatosabb elmék? Erre még senki sem tudja a választ. Ami biztos: ha az élet hosszabb lesz is, a véget azonban a digitalizált ember sem kerülheti el, mert egyszer csak elfogy a frissítőprogram.

Szókratész Platón Állam című művében az állam működéséről elmélkedik. Beszélgetőtársa megjegyzi, meglehetősen puritán módon képzeli el az államban a polgárok életét, akik bogyókat és sült gesztenyét eszegetnének. Szókratész erre az észrevételre reagálva, a dőzsölő államról kezd el hosszasan értekezni, miszerint minél bonyolultabb elvek alapján szerveződik meg a társadalom, annál költségesebb azt fenntartani, ezért is támogatja ő az egyszerűséget, és lehet-e egyszerűbb, mint a sült gesztenye. Ez a testre is igaz: mivel bonyolult szerkezet az emberi szervezet, meglehetősen költséges azt karbantartani, vagy megjavítani, ha valami baja lesz.

Ha elég kitartóan nyafogtam, előbb-utóbb sikerült rávenni a szüleimet, hogy sült gesztenyét vegyenek nekem. Igaz, utána azon lamentáltam, hogy nem tudtam magam rögtön rávetni az ínyencségre, mivel előtte meg kellett pucolni a tűzforró barna golyókat. Macerás és idegesítő folyamat volt. Az ujjaim égtek, én türelmetlen voltam, hiszen alig vártam, hogy ehessek a csemegéből. Szókratész nem lett volna velem elégedett.

A bölénytelenség elviselhetetlen könnnyűségének – mondta Sándor Zsigmond – az a következménye, hogy hirtelen rájövünk: úgy vagyunk egyedül a teremtésben, hogy a kézzel fogható valóság lassan elfogy körülöttünk, de a láthatatlan és titokzatos, az ember lelki egyensúlya ellenére törő lények, viszont megsokasodnak. Erre bizonyíték – fonta tovább szövevényes meséjét Zsiga bá – Mojsza esete.
Egy nap vidáman pöfögött a Daciájával az Égei-tető felé Kányád irányából. Ez 1989-ben volt. Mojsza elégedetten vizsgálgatta a Fogarasi-havasokat, és boldogan konstatálta: látszanak a hegycsúcsok, márpedig ez a dályai ősi meteorológiai megfigyelés szerint azt jelenti: jó idő lesz. Akkor látta meg az útszélen stoppoló asszonyt. Nem ismerte, amin csodálkozott – a környéken mindenki ismert mindenkit −, de azért megállt és felvette.
Hova megy? Dályába? Nahát. És kihez? Sándor Zsigmondhoz. Mert valami nagyon fontosat kell neki mondania. Mojsza bólogatott. Mindenki valami nagyon fontosat akar Zsiga bának mondani. Ekkor nézett le – maga sem tudja miért, mesélte később Mojsza – a nő lábára. Megfagyott benne a vér. Teljes erővel a fékre lépett. Éppen jöttek lefelé az Égei-tetőről, már az erdőben jártak. A nő egyik lába patás volt. Mojsza nem mert többet ránézni. Meredten bámult ki a Dacia szélvédőjén és rettegve nézte a sejtelmesen sorakozó fákat. Arra gondolt, milyen jó lenne most rögtön bükkfává változni. Ott állhatna a többi fa között és bambán vizslatná az elhaladó autókat. Minden erejét összeszedve, megkérte a nőt, hogy szálljon ki. Miért? – kérdezte a nő – Csak azért, mert az egyik lábam pata? Mojsza betakarta a fülét, mint amikor gyerekként nem akarta meghallani, amit éppen mondtak neki. De a nő csak nem hagyta abba, és magyarázott tovább, hogy azért, mert neki nem olyan a lába, mint másnak, igazán elvihetné Dályába. Mojszát megbénította a félelem, ezért csak annyi ereje volt, hogy azt mondogassa: szálljon ki, szálljon ki. Jó – mondta az asszony –, de előtte még mondana valamit, amiről Zsiga bácsinak feltétlenül tudnia kell. Nagy vérfolyam közeleg. Sokan meghalnak. Utána majd azt fogják hinni, hogy a tisztító véráldozat végképp elmosta az Ördögöt, de ebbe ne reménykedjenek. Az Ördögnek csak jobb lesz. Az asszony kiszállt Mojsza Dáciájából, aki azonnal rálépett a gázra, és őrültként száguldott tovább. Megvadult bikaként tiport végig Égén, majd nagy csörömpöléssel tört be Dályába. Hatalmas fékkel állt meg Sándor Zsiga házánál, és sírva rontott a pincébe.
– Esetleg az nem fordulhat elő, hogy ez a Mojsza kissé túloz? – kérdezte óvatosan Pali.
– Lehetséges – mondta talányosan Sándor Zsigmond –, aki viszont bizonyára elvetette a sulykot, az Szádeczky-Kardoss doktor.
Pali szava elakadt. Szó mi szó, ő nem sokat tudott ükapja tevékenységéről, és hirtelen nem volt válasza erre a váratlan huszárvágásra.
– Miben túlzott volna Szádeczky? – közelített tapintatosan a kényes ügyhöz, mert az világos volt, hogy kardinális ponthoz érkeztek.
Sándor Zsigmond odament egy hatalmas legalább háromszáz éves faragott ládához, amelyet olyan áhítattal nyitott ki, mintha az örökélet elixírét tartaná ott. Némi kutakodás után megsárgult, és egérrágta fóliánsokat vett onnan elő. Leereszkedő mosollyal nyújtotta át Palinak.
– Sándor Zsigmond – silabizálta Pali a kusza sorokat – Csíki Székely Krónika 1533-ból, másolva 1796-ban, deákul.
Nem tudta, mit illene mondania.
– Elvárom a család helyreigazítását.
Pali csak nagyon lassan értette meg, hogy Zsiga bá azt szeretné, hogy a Szádeczky család minden lehetséges módon nyilvánosságra hozza, hogy ez a Lajos tévedett. Újságban, rádióban, tévében és azon az internet izén. Ez a mű eredeti, semmilyen családi részrehajlás nem történt itt, és ha akad is baja a latinnal, az csak azért van, mert 1533-ban mindenki törte-zúzta a deák nyelvet.
– Hallotta volna Szapolyai Jánost latinul megszólalni! Úgy kínlódott a ragozással, deklinációval meg miegymással, hogy Szádeczky doktort megütötte volna a guta.
Persze Zsiga bá sem hallotta soha Szapolyait sem magyarul, sem latinul hadoválni, mert nem volt egymáshoz szerencséjük, de egy kis kegyes hazugságot bocsánatosnak vélt, mivel a család és a saját becsületéről volt szó. Ebben a kérdésben nem engedett. Palinak persze fogalma sem volt erről a Csíki Székely Krónika ügyről, bár látta a nagyanyja polcán Szádeczky-Kardoss ilyen című dolgozatát, de nem emlékezett arra, hogy bármikor is kézbe vette volna.
Pali tanácstalanul toporgott Sándor Zsigmond egyszemélyes ítélőszéke előtt, áhítozott a zsebében meglapuló telefonja után áldva az okostelefonokat és a mobilnetet. Csak azt nem tudta eldönteni, hogy nagy otrombaság lenne-e, ha előkapná, és gyorsan rákeresne erre a csíki izére. Tusakodásában arra jutott, hogy ha Sándor Zsigmond kezében bicskával Szapolyairól hablatyol, akkor ő miért ne internetezhetne. Gyorsan kivette a készüléket, és uzsgyi fel a Wikipédiára. „A Csíki Székely Krónika egy vitatott hitelességű történeti írás, amely állítólag 1533-ban keletkezett latin nyelven, és egyik másolata maradt fent az utókorra. A krónika a Sándor család genealógiája mellett foglalkozik a székelyek eredetével és történetével is, és utóbbiaknál a hun eredetet hangsúlyozza. A történészek többsége a könyvet Sándor Zsigmond által 1795-ben készített hamisítványnak tartja.”
Aha – gondolta Pali –, most már minden világos. De bár oly egyszerű lenne az élet, ahogy egy Wikipédia szócikk tud tévedni.
– Ez tudományos kérdés – vértezte fel magát Szádeczky Pali – sőt történelemtudományi kérdés, amelyben én végzetségem révén nem vagyok kompetens.
– Nem tesz semmit – legyintett fölényesen Sándor Zsigmond –, Szádeczky doktor sem volt az.

Pali majd olyan ócska trükkökkel próbálkozott, hogy végeredményben akármit is állítson az őse, mások vitatják gondolatait, tehát ez a kérdés még nincs eldöntve tudományos berkekben. De Sándor Zsigmond nem XXI. századi ember volt, és szóvirágokkal nem lehetett kifizetni.
– Bánom is én – húzta ki magát –, hogy ki miről nyekereg, nekem és a Sándor családnak elégtételre van szüksége.
Pali zavarban volt.
– Pontosan mit vár tőlem?
Sándor Zsigmond újfent odament hatalmas díszes ládájához. Rövid kutakodás után újabb papírhalmot húzott elő. Odaadta Palinak.
– Számítva vonakodására – mondta –, ezt az összefoglalót készítettem, hogy mit és hogyan kellene korrigálni a gyalázatos 1905-ös dolgozat állításain.
– Ez legalább kétszáz oldal és latinul – kiáltott fel a Szádeczky ivadék –, és én nem is tudok latinul!
– Nem tesz semmit – fölényeskedett Zsiga bá –, Szádeczky doktor szerint én sem.
Ezzel szó nélkül kiment az elülsőházból magára hagyva az ámuldozó Palit.

Pali, akit még a Sári féle fiaskó is húzott − nem csak az ág −, úgy vélte, a túlélés egyetlen esélye a módszeres hazudozás, ezért bőszen írt, és amikor valaki megkérdezte, hogy mit, mindig azt válaszolta: Zsiga bácsinak kell valamit elintéznie.
Akkor megint megszólalt a telefonja. Sári volt. Szingapúrból. Magán kívül. Nehezen értette meg, hogy nem azon háborodott fel, hogy Pali nem lelhető fel Szingapúrban, hanem azon, hogy kikövette őt Instagramon és törölte az ismerősei közül a Facebookon.
– Micsoda érzéketlenség ez? – kiabálta Szingapúrból Sári olyan hangerővel, hogy Argentína déli részén kutat ásó parasztok ijedten rebbentek szét. – Mégis mit képzelsz te magadról?! Mit fognak rólam gondolni az emberek?!
– És hol szálltál meg? – próbálta Pali elterelni Sárit a rögeszméitől.
– A barátnőim írták, hogy mégis akkor mi van velünk. Akkor mégis mi van velünk?
Erre Palinak nem volt semmiféle elfogadható magyarázata. Illetve csak annyit tudott mondani, hogy kényes családi ügyek nyomasztják, és nincs túl jól lelkileg. Úgy vélte, ha finoman lerángatja Sárit vesszőparipáiról, akkor talán értelmes dolgokról is tudnának diskurálni. Vagyis látszólag értelmes dolgokról. Mint például a gasztroblog írás rejtelmei, a vegánság előnyei. Valamint arról, hogy a francba gondolja a lány: ki-be sétálhat az életében, mintha semmi sem történt volna. Nem vagyok én átjáróház – dühöngött magában Pali. De amilyen peches volt – erre a legjobb példa, hogy elindult Sándor Zsigmondot megkeresni, és az a sorcsapás érte, hogy meg is találta. Ennek alapján sejthető volt: Sárit sem tudja jobb belátásra bírni. Ezért a megúszás taktikájával próbált meg lavírozni az élet tengerén:
– Azonnal lépéseket teszek az ügyben – mondta.
Sári el is hallgatott. Megy ez – gondolta Pali –, csak sokat kell gyakorolni. Mivel nagy volt a csend a másik oldalon, szépen kikapcsolta a telefont. Ennyi izgalom egy napra pont elég – vélte. Inkább kisétált a Gergely utcán a Pityóka-kert irányába, ahol az első nap baktattak alkalmi ivócimboráival. Alig ért ki a Pityóka-kerthez, amikor szembe jött vele Gráncsa Margit.
Nem tudta hányadán áll ezzel a lánnyal, de tanulva a Sárival kapcsolatos baklövéséből, óvatos volt. Zsiga bácsival sem akart további bonyodalmakba keveredni tekintve, hogy még arra sem volt ötlete, hogy ezt a kényes családi becsületbeli ügyet miképpen tudná megúszni. Természetesen senki sem hibáztathatja Palit az együgyűsége miatt, hiszen a minden hájjal és sok évszázados tapasztalattal megkent Sándor Zsigmond sem bírt el egyetlen korban sem az akkori Gráncsa Margittal.
– Zsiga bá mindenkit lóvá tesz – mondta a lány, aki észrevette, hogy a férfi szeretne gyorsan megszabadulni tőle.
Pali értetlenkedve állt egy esővájta mélyedésben, mert Dályában, ha rázendített az eső, egy hétig tartott. Akkor aztán folyt a víz mindenhonnan, még a sóhajokból is. A sár lehúzta a csizmát, a hegyoldalból patakokban ömlött a víz, barázdákat vájva az úton, és hatalmas köveket hordott kupacokba. A székely monszun idején a vékonydongájú Dálya-patak zsírosan kövér folyammá dagadt.
– Mire gondolsz? – kérdezte Pali, mert csak nem bírta szó nélkül.
– Keresd meg a ramocsavirágot.
A fene egye meg Zsiga bát, Gráncsa Margitot, a falut és annak összes titkát. A férfi megvonta a vállát és haladt tovább Felszeg felé. Ahogy haladt, egy csapat gyerekkel találkozott.
– Ti tudjátok, hol van ramocsavirág?
A kölykök csak megvonták a vállukat.
– A ramocsát nem tudjuk – mondták –, de virág van elég, ha akarja szedünk magának.
Pali gyalogolt tovább, és bekapcsolta a telefonját. Legalább száz hívás Sáritól, szinte ugyanannyi üzenet, amelyben amiatt őrjöng, hogy kijelölte őt a közösségi felületen. Néhány nem fogadott hívás volt a szüleitől. Orsi küldött üzenet, hogy azonnal hívja fel, mert Sári Szingapúrban megbolondult, ami nem baj, a gond csak az, hogy egész Budapestet fellármázta és most már azt terjeszti: amint egymásra találnak ott a Távol-Keleten, már is indulnak a Maldív-szigetekre összeházasodni. A nagymama kitagadta, Pali édesanyja csak sír. Az ártatlanak induló kegyes hazugság – összegezte Orsi a helyzetet – családi katasztrófa felé dübörög.
Csak dübörögjön – gondolta Pali –, nincs nekem időm minden potomsággal foglalkozni.

 

(regényrészletek)

A tenger

Istenem – gondolta Zsiga bá –, Lukács! Rohant is Kolozsvárra, hogy végre valaki kikezelje a lelki nyavalyájából.

– Az ember lelke tenger – magyarázta Lukács doktor. Zsiga bá bólogatott. Ugyan nem sokat tudott a tengerről, de csekély tapasztalatai alapján helyénvalónak vélte az orvos észrevételét.

Ha szép idő van – mondta Lukács doktor –, akkor a lélek felfekszik a kifeszített víztükörre, a megelégedése pedig szépen csillog a felszínen. De elég, ha csupán egy aprócska halászcsónak halad el, amely után csipkés fodrokat vetnek a hullámok, a lélek nyomban berzenkedni kezd. A vihar könnyen jön. A természet erői pusztítanak. A romokat sokáig tart eltakarítani.

– Milyen volt az apja? – kérdezte Lukács Hugó minden átmenet nélkül.

Sándor Zsigmond megütközött. Ezért utazott ennyit? Ezért mászott ki a hegyre? Hát milyen lett volna az apja? Mint az összes többi. Ha nem az ő szabályai szerint cselekedett, odacsapott. Különben nem sok vizet zavart, és nem szólt bele a dolgaiba. De azt ő nem is tűrte volna. Lukács doktor feszült figyelemmel hallgatta, és jegyzetelt.

– Tehát autoriter típus? – kérdezte kipislogva a pápaszeme mögül.

Sándor Zsigmond mélyet sóhajtott. Hogyan tudná elmagyarázni ennek a drága jófiúnak, aki úgy székel itt ebben a patyolat új Trefort utcai ideg- és elmekórtani épületben Kolozsváron a kies XX. században, ahol az ablakok csillognak, a folyosókon csendben suhannak el fehér köpenyeikben az orvosok, a betegek békésen agonizálnak a kórtermekben, várva, hogy doktor Lukács végre kigyógyítsa gyötrődő lelküket, kiűzze belőlük a testükben lakozó démonokat, enyhet adjon örökösen zakatoló elméjüknek. Nem tudná megértetni vele, hogy az életben nem lehet hezitálni. A XX. században igen, de ez sok tekintetben privilegizált pillanat. Azonban nem kell majd sokat várni, és nagy böjtje lesz ennek az értetlenkedő puhányságnak.

– Az apám kemény ember – jelentette ki Sándor Zsigmond –, de én ezerszer keményebb vagyok. És ezt az idő számtalanszor megmutatta.

– Miről szokott álmodni? – kérdezte Lukács doktor.

Zsiga bá ezen a kérdésen is nagyon meglepődött.

– Az én falumban – mondta – a nyavalyarontott betegre ráolvas a javasasszony.

– Kipróbálta?

– Igen, de nekem semmit sem használt. És ez amiatt van, hogy lefestettük a képeket a templomban. Ezzel végképp elvetettük az élet iránytűjét, és csak eltévedt hajóként vergődünk a történelem és az idő keresztmetszetében.

Lukács Hugó varázsló volt. Jobb, mint a régi hit táltosai. Mert addig csűrte-csavarta, hogy Sándor Zsigmondból végül ömleni kezdett a szó. Igen, szokott álmodni, bár kifejezetten utálja. Nem bírja elviselni, hogy az éjszakai álmok elragadják a lelket. Viszolyog a valóságtól. Ugyanis annyit beszélnek róla. Ebből látszik, hogy tulajdonképpen nincs is. Ha volna, nem kellene annyi szót vesztegetni rá. Mert mindig arról fecseg az ember, amiből hiányt szenved. Távol az Isten, akkor vágyik a közelségére. Ha túl közel, akkor már nem is kell annyira. Ha van szabadsága, akkor zsarnoka után sóhajtozik, de ha nincs, akkor éjt nappallá téve erről áradozik.

Ő tulajdonképpen egy dologra vágyna. A halálra. Minden lépés közelebb visz a koporsóhoz. Állítólag. Nála nem teljesen van ez így. Ezért is jött ide. A doktor úr el tudja képzelni azt, hogy milyen kínos neki ez az egész? Hányszor kellett magyarázkodnia emiatt? Mégis mit tudna mondani, amikor ő maga sem érti, hogy mi folyik itt? Mi folyik itt, drága doktor úr? Szóval semmi szükség arra, hogy az éjszaka nyugalmában vándorútra induljon a lélek. Ha erre tudna valamiféle jó ráolvasást, vagy szirupot adna neki Lukács doktor, azt nagyon megköszönné, mert semmi kedve az álmaihoz, amelyek az élet megrontói.

– Vegye el valahogy ezeket az ábrándos képzelgéseket tőlem, drága doktor úr – könyörgött Sándor Zsigmond.

Ha már ekkora jelentőséget tulajdonítanak a pszichének ebben az évszázadban, mondja meg, mitől jön rá a nyavalya, akárhányszor rendkívüli módon próbálnak az életére törni. Mitől van az, hogy ilyenkor az ő teste fogja magát, és vándorútra indul? Sosem lehet előre tudni, hol fog kikötni: emberré, állattá vagy valami mássá lesz. Erre is jó lenne valamiféle csodakenőcs.

A rendkívüli mód alatt nem holmi megszokott háborúskodást, nyári mulatságot vagy tatárjárást ért, hanem alattomban ágyúzást, derült égből jövő akasztást és ehhez hasonlókat.

Szóval azt szokta álmodni – mesélte Sándor Zsigmond –, hogy nagyherceg egy szigeten. Ami több szempontból is szokatlan: nem sok szigeten járt eddigi életében, és a tengerért sincs oda. Inkább távolról szereti csodálni. De az álmok mindent összekuszálnak – erősített rá Sándor Zsigmond.

– Országom partjainál látták az utolsó ámbráscetet, ott, a Nagyhercegség vizeiben vakarta le magáról az adóvevőt…

– Adóvevőt? Az micsoda? – kapta fel a fejét Lukács doktor.

– Honnan tudjam! – csattant fel Sándor Zsigmond, akit nagyon bosszantott, hogy megakasztották történetmesélés közben – Ez csak egy álom.

– Na szóval, mivel megunta, hogy folyton követik és méricskélik, mennyire merült alá, hol bukott fel, mire vadászik, tényleg magányos, vagy vannak társai, akik az ember számára láthatatlanok, míg be nem úsznak a radar hatósugarába. A szerkezet állandó viszketést okozott, és sajnos nincs olyan élősködő, amely le tudná enni ezt a problémát. A cet számolt azzal, hogy rosszul sülhet el a sziklához való dörgölőzés, de félelme alaptalannak bizonyult, egy éles kő lekapta róla a kellemetlenséget, és ő boldogan úszott ki a köztudatból a szerelem felségvizeire.

– Ez egy nagyon szokatlan álom – próbálkozott Lukács doktor, de akkor már senki sem állíthatta meg Sándor Zsigmondot. És nem csoda!

Több évszázad feszültsége gyülemlett fel benne, és a drága doktor igencsak rossz helyen kapirgált, hogy az őt ért szerencsétlenségnek köze volna az apjához. Amikor összeverekedett ott Párizsban az Ördöggel, nem attól félt, hogy megint alulmarad, mert ez az átkozott újfent előáll valami trükkel, mint akkor ott az esküvője napján, 1872. október 12-én, hanem az rémisztette meg: mi lesz, ha az újabb érzelmi megrázkódtatások közepette lóvá változik. Azt már nem viselte volna el. Mindennek van határa, doktor úr! A ló igaz és nemes állat, nem is ezzel van gond.

A költő megkapó szépséggel ír a metamorfózisról, de a valóság valami egészen más. Mert amikor át kell élni a test átalakulását, ott vajmi kevés hely jut a metaforáknak, mitológiai utalásoknak. Lehet, hogy az ember lelke tenger, de a test nehezebben viseli az ide-oda való ingázást. Ennél rosszabb már csak az évszázadokon keresztül-kasul való rohangálás lehet. Tudja-e, mióta hasogat a jobb válla, ha esős idő közeledik? Amióta életében először meglátta azt a zsivány Barlabási Lénártot. Lukács doktornak bizonyára fogalma sincs, kiről beszél, de csak örülhet, hogy nem akadt vele dolga, mert jó nagy ökör volt az. Az ilyenek általában fejfájást szoktak okozni, de az ő teste valószínűleg nem ismeri ezeket a szabályokat, mert mindig másképp végzi a dolgát, mint ahogy azt a népi bölcsesség előirányozná. Amikor meg kell halni, átváltozik. Amikor a futóbolondok miatt hasogatnia kellene a homlokának, sajogni kezd a válla. Ehhez mit szól, drága Lukács doktor? Az élet különben olyan, mint órákat várni az átszállásra a kocsárdi állomáson.

– Én 1764. január 7. óta várom a halált. És mit gondol, doktor úr? Meghalni sem olyan egyszerű.

Szóval ez a Barlabási Lénárt alvajda, aki eleinte a székelyek barátjának mutatta magát, 1515-ben elment sírni-ríni a szászoknak, hogy a székelyek így, meg a székelyek úgy. Hogy állandóan lázadoznak, háborognak, fosztogatnak. És ez mennyi pénzükbe kerül. Mindenkinek. Ezt már nem lehet elviselni – sírdogált a pénzeszsák szászoknak, akik bőszen bólogattak. Hogy igen, igen, ez pontosan így van. Ezek után csodálkoztak, hogy a székelyek megorroltak rájuk, és néhanapján szász kereskedőket raboltak ki, ahogy az áldott emlékezetű Dózsa tette!

Rixas moverunt – mondta Barlabási Lénárt. El tudja képzelni ezt, doktor úr? Ha erre tudna adni valami port, azt feltétlenül megköszönné. Mielőtt kérdezné, egyetlen javasasszony sem tudott segíteni rajta. Még az sem, aki Csíkban meggyógyította. Gondolja, hogy az Ördögnek van lelke?

– Volt valaha szerelmes?

Sándor Zsigmondban bent rekedt a szó. Az előbb az apja, most Margit.

– Margitba.

– Elvette feleségül?

– Mi köze a házasságnak a szerelemhez?

Mit gondol, hogy rendezték el ezt az ügyet azzal az ügyetlen alvajdával? Hogy ne panaszkodjon többet: felfestették a templom szentélyébe a címerét a szász városokkal és egyéb hatalmasságokkal egyetemben, hogy senki se mondhassa, a székelyek nem hajtanak főt a tekintélyesek előtt.

– Főt hajtanak?

– Nem, de a szándék akkor is nemes volt.

– Meséljen Margitról!

Sándor Zsigmond legyintett. Azért jöttem ide, hogy valahogy megszabadítson az érzelmeimtől – mondta –, mert így nem lehet elviselni az életet, és ahogy kinéz: egyhamar nem lesz ennek vége, viszont egyre rosszabb. És igaza van a drága Lukács doktornak, hogy az ember lelke tenger. Amit a viharról mondott, az is helytálló. A baj ott kezdődik, amikor mindenáron hajóra akarunk szállni. Mert az az ócska építmény nem bírja a szelek dobálását, a hullámok csapkodását. Dályában sosem volt tenger, pont ezért festettek a falra egyet. És ha már a piktor ilyen nagy munkába fogott, egy hajót is megmintázott.

Ismeri a doktor úr Szent Orsolya történetét? Zavaros és logikátlan. Ennek az éghajlat az oka. Szent Margit legendája követi a kis-ázsiai letisztult történetvezetést. Mert ott hagyománya van a szertelen képzelet ráncba szedésének. Nem úgy, mint a ködös, esős, nedves északon. Amikor az ember az orráig sem lát a falura leereszkedett pára miatt, miképpen tudná a szavakat szépen sorba rakni? Mi is zavarosak és logikátlanok vagyunk, doktor úr, és ennek a reggeli csípős dér az oka. Hidegben nem lehet hideg fejjel gondolkodni és pompásan építkező történeteket alkotni. Azért festették Orsolya történetét a falra, mert amikor az a félnótás piktor, aki szerint Szent László nem küzdhetett sárkánnyal, mert akkor már nem éltek sárkányok, hirtelen előállt ezzel a hajós mesével.

Mivel ők már Szent Margit ügyében olyan nagyvonalúak voltak – pedig hol volt még az emancipáció, mondhatni a fejükbe szállt a feminizmus –, kezdtek belejönni a gáláns lovag szerepébe, és esélyt akartak adni annak a mázolónak.

– Ez a lelki egyensúlyzavar nyugtalanító állapota – állította fel a diagnózist a híres Lukács doktor. Sándor Zsigmond meg csak nagy szemeket meresztett, hogy ezt bármelyik falusi javasasszony is meg tudta volna mondani a XVI. században. A kérdés itt nem az, hogy minek is nevezhetnénk el ezt a kínzó állapotot, amelyben Zsiga bá leledzik, hanem inkább az: mit lehetne csinálni. Mondjuk, legfőbb ideje lenne meghalni, és nem tovább húzni az időt az emberi életben oly fontos eseménnyel, mint az elmúlás. Minden tisztességes ember ezt teszi. Akkor ő miért nem képes erre?

De ahogy a hírhedt borissza költőt, a nagy ló Ady Endrét sem tudta meggyógyítani Lukács Hugó doktor a híres huszadik század összes tudományával, úgy Sándor Zsigmondba is beletört a pszichoanalízis bicskája.

Sándor Zsigmond a Trefort utcán leereszkedve, a Szent György téren átvágva a Jókai utcán keresztül igyekezett a New York kávéházba, ahol – elhatározta – inni fog a poéta egészségére, mert mindent összevetve rá kellett jönnie, hogy a Dózsa-ivadék akármilyen részeges disznó is, a lényeget mégiscsak jól látja. Az évszázad – bár akkor még alig kezdődött el – egy nagy Lovatlan Szent György. Márpedig ló nélkül sehova nem lehet eljutni. Az egzisztenciális katarzishoz a legkevésbé. De még az apokaliptikus kudarchoz is nehezen.

Akkor megszólalt a mobiltelefon. Pali kábultan és háromnapos szakállban vette fel:

– Halló? – szólt bele elhaló hangon.

– Palikám, azonnal tenned kell valamit ezzel a Sándor Zsigmonddal! Ez nem mehet így tovább! – háborgott a vonal túlsó végén Szádeczky nagymama.

Hajózni szükséges

Pali nagymamája évek óta rágta a fülét: egész egyszerűen tűrhetetlen, hogy 1935 óta minden évben valaki felírja Szádeczky nagypapa sírkövének a hátára: „Vigyázz magadra te, Szádeczky Lajos, mert jövök. Sándor Zsigmond sk.” Egyedül a második világháború után szűnt meg, de aztán a kilencvenes évek óta megint elindult ez a firkálás.

– Azonnal tenni kell valamit, Palikám! – zengedezte időről időre a nagymama.

Palit Sári hűtlensége és aljas árulása teljesen fejbe verte. Szabadságra ment, nem lépett ki a lakásból, nem húzta fel a redőnyöket, szakállat növesztett, pizzát rendelt, és a nappaliban a földön üldögélve bámult maga elé.

Nagyanyja Sándor Zsigmondról folyó lamentálását jobbára elengedte a füle mellett. Évekkel korábban egyszer megelégelve a folyamatos duruzsolást, elment a temető irodájába, ahol szóvá tette az ükapja sírgyalázásának ügyét.

– Kiásták a sírt, és ellopták a család XIX. századi ékszereit? – kérdezte a sokat látott irodai alkalmazott.

– Nem – hebegte Pali –, nem történt semmi ilyesmi.

– Akkor nem áll módunkban segíteni.

– Ha ezt történt volna, akkor tennének lépéseket? – csattant fel Pali.

– Aligha – válaszolta lakonikusan a hivatalnok.

Ezzel ő lezártnak tekintette a vitás ügyet, de a nagyanyját egyáltalán nem sikerült megnyugtatni. Az sem hatotta meg túlságosan, hogy ő éppen elvesztette a lelki egyensúlyát, mivel Sári otthagyta.

– Ez a Sári egy bóvli – mondta a nagymama –, viszont a Sándor Zsigmond-ügyben végre intézkedni kellene.

A nagymamát nem érdekelte, hogy az unokája napok óta magába roskadva ül a lakásban. Ő aztán nem az a típus volt, aki sokat adott volna a szerelmi gyötrődésekre. Annak sem tulajdonított túlzott jelentőséget, hogy Sári csalfa módon elment. Sőt! Azt fejtegette: ennek inkább örülni kéne, mert az ilyen vérszívó bestiák, mint ez a bóvli Sári, nem könnyen hagyják hátra a megszerzett zsákmányt. De Sári a múlt, Sándor Zsigmond pedig a jelen. Erre kell koncentrálni, mert itt a család becsületéről van szó.

Pali nem mert ellenkezni, mivel nem érzett elég lelkierőt magában ahhoz, hogy nagyanyjával vitatkozzék az igencsak dohos, molyrágta, naftalinszagú családi becsületről. Ilyesmit legfeljebb XIX. századi regényekben lehetett teljes komolysággal hangoztatni, de még ott is óvatosággal kezelték ezt a kényes jószágot. A sírban nem tesznek kárt, és ha valakinek ilyen rossz a humorérzéke, hogy azt hiszi, vicces, ha lassan száz éve ugyanazt a szöveget írja fel, akkor tegye – magyarázta Pali. Itt elvekről van szó, hangoztatta a nagyanyja, egy ilyen formátumú tudós emlékét, mint Szádeczky-Kardoss Lajos, a családjának kell megvédeni.

– Vélhetőleg ez a Sándor Zsigmond nem létezik – próbált védekezni Pali.

– Micsoda? Sándor Zsigmond volt, van és lesz – mondta ellentmondást nem tűrőn a nagymama.

Nem lehetett tőle megszabadulni. Naponta kétszer hívta fel és magyarázta el, hogy Pali nem tesz mást, mint ükapjának egész életművét tiporja lábbal azzal a teszetoszasággal, amellyel vonakodik útra kelni, és ha kell, akár a medve barlangjából is elővenni ezt az átkozott Sándor Zsigmondot, jól megrángatni, és majd szépen lebeszélni arról, hogy mások túlvilági nyugalmát az ostoba irományaival megzavarja.

De messze nem ez volt a legrosszabb dolog Sári csalfa árulását követően, hanem a közös ismerősök látványos sajnálkozása. Alig, hogy a velencei gép földet ért, már egész Budapest tudta: Palit bizony nemcsak elhagyták, hanem még fel is szarvazták. Csak később derült ki: Sári már a velencei repülőtérről tájékoztatta közös ismerőseiket, hogy mostantól új status quo-val kell számolni, és bár nem szívesen, de külső körülményektől kényszerítve tette meg ezt a lépést, mivel Pali képtelen a fejlődésre, és ugyanabban a lelki posványban tocsog, mint amikor megismerte. Csak ő – Sári – abban az illúzióban ringatta magát, hogy kellő türelemmel és kitartó neveléssel jobb embert tud belőle faragni. Számára ez természetesen hatalmas kudarc, de önvizsgálatot kellett tartania, hogy nem ő az a személy, aki segíteni tudna Palin.

– Segíteni? – akadt fel a szeme Palinak, amikor az egészet elmesélte neki az unokatestvére, akit Sári szintén értesített a változásról.

– Igen – válaszolta Orsi, és nevetett.

De könnyű volt Orsinak, aki mindig ügyesen verte vissza az élet támadásait. Például amikor a nagymama nála próbálkozott a család becsületbeli ügyével, szónoklatot tartott arról, hogy mivel Pali szociológiát végzett, így ő az, aki a család tudományos kötődését továbbviszi, és ha a nagymama úgy véli, hogy sérelem érte Szádeczky Lajos szellemi hagyatékát, ő gyógyszerészként ebben az ügyben semmit sem tehet. Pali csak nagy szemeket meresztett ilyen aljasság hallatán. A nagymama kérdőn fordult felé.

– Ez őrület – fortyogott Pali, amikor Orsi partizánakciójáról tudomást szerzett.

– Igen – mondta Orsi –, de nagyon szórakoztató.

De aztán jöttek a barátok telefonhívásai és álságos sajnálkozásai: hogy mégis mi történt, ők voltak az álompár, ez teljesen váratlan, ez most már végleges? – kérdezték. Az első „döbbenet” után azért árnyaltabbá váltak az együttérző szavak, sőt, némi szemrehányásba is torkolltak. Egy szerda este véletlenül futott össze az Allee-ban Sári egyik barátnőjével, aki némi megvetéssel jegyezte meg: az érzelmi elhanyagoltság öli meg a modern párkapcsolatokat. Szájat biggyesztve nézett végig Palin – aki háromnapos szakállal és kinyúlt mackónadrágban volt –, majd tovalibbent köszönés nélkül.

– Érzelmi elhanyagoltság? – hívta fel otthonról Orsit. – Érted?

– Én nem akarok olyan sarkosan fogalmazni, mint a nagyi – mondta az unokatestvére, miközben éppen vacsorát főzött a gyerekeinek –, de Sári nem éppen a legfényesebb elme az univerzumban.

Sári nem a váratlan szakítással lepte meg a legjobban Palit, hanem azzal, hogy egy napon felhívta őt. Azonnal találkozniuk kell, élet-halál kérdése – hangsúlyozta a lány. Pali mesés gyorsasággal készült el, és rohant az Allee-ba a szokott kávézóba, amelyet mindketten kedveltek. Sári napszemüvegben és nyakig begombolkozva várta, ezzel is jelezve, hogy ő nem ér rá haszontalan fecsegésre, hisz oly elfoglalt. Pali abban reménykedett, hogy vele akar kibékülni.

– Te marha! – tette helyre később Orsi.

Így egyáltalán nem foglalkozott a baljós jelekkel. Megint. A csalfa optimizmus hamis illúzióiba ringatta magát, és gyanútlanul ment lépre.

Kiderült, hogy Sári nem békülni akar, hanem feltétlenül el akarta mondani Palinak, azaz inkább informálni szerette volna, hogy gasztroblogger lesz. Pali felröhögött. Sári megütközve nézett rá.

– Főzni sem tudsz – jegyezte meg Pali –, és csak McDonald’s kaját eszel.

Sári levette a napszemüvegét. Majd mély levegőt vett és kifejtette: Pali mellett gasztrovakságban szenvedett, ugyanis vele az evést komplexusként élte meg. Tudniillik a táplálkozás nem azonos valamiféle civilizálatlan barbár habzsolással, amikor is magunkba tömünk mindent, ami a hűtőben fellelhető, hanem inkább olyan társas esemény, ahol a szofisztikált ízlésű vendégek alkotó zsenik kreatív gasztrokreálmányait kóstolgatják. Ismeri Pali a rántott bodzát tavaszi gyógynövénysalátával? Természetesen nem ismeri – dohogott Sári. Ha Pali támogatta volna őt abban, hogy ráeszméljen: a világ sokkal több, mint zsömlébe préselt húsgombóc, akkor neki nem kellett volna egyedül végigmennie a felismerés rögös útján.

– Vegán gasztroblogot fogok írni – mondta Sári.

– És ez hogy jutott eszedbe?

– Hollandiában vadkacsavadászaton.

Pali már csak azt nem értette, mi köze neki ehhez az egészhez, és főleg, hogy ez mitől élet-halál kérdése. Sári indignáltan tette fel a napszemüvegét. Természetesen arról van szó, vetette oda, hogy Pali méltatlan viselkedése ellenére ő továbbra is szívén viseli a férfi emocionális és intellektuális evolúcióját. Az ő érdekében igyekszik gondoskodni arról, hogy tovább tudjon lépni onnan, ahol látszólag végképp megrekedt.

Pali csak ekkor esett pánikba. Érezte, hogy nagy baj van: fuldoklik, nem kap levegőt, és erős nyomás van a fejében. De nem ez a lényeges. Hanem az, hogy felismerte: a balgaság hullámai összecsaptak a feje felett. Szó sincs arról, hogy erről Sári tehetne. Egyedül saját magát hibáztathatja mindenért.

Hazament, kitakarította a lakást, megfürdött, vacsorát készített, és aztán leült befejezni egy cikket, amelyet három hónapja elkezdett. Még aznap este el is küldte. Fáradtan zuhant be az ágyba – amelyet előtte újrahúzott. Másnap újjászületve ébredt fel. Teljesen új fényben látott mindent. Főleg Sárit és a vele való kapcsolatát. Így aztán amikor a lány átküldte az első blogbejegyzését a saját fejlesztésű vegánhamburger receptjével, csak nevettek Orsival, és nem tulajdonítottak túl sok jelentőséget sem a vegánságnak, sem Sárinak.

De ebből is látszik, hogy Pali mindig alábecsülte a lány képességeit – ebben volt némi igaza Sárinak. Ugyanis amikor már a legjobban érezte magát: ontotta a cikkeket, bejelentkezett három konferenciára minden meggyőződése ellenére, és Orsi rábeszélésére elkezdett biciklizni, amit ráadásul a kezdeti nyögvenyelős indulás után idővel már élvezett is, ügyesen tért ki a nagymama örökös unszolása elől – miszerint intézkedjen már a család becsületének ügyében. Aztán egy nap megint felhívta Sári, mintha semmi sem történt volna.

– Mikor megyünk Orlandóba? – kérdezte minden átmenet nélkül.

Pali semmiféle elfogadható választ nem tudott erre adni, mivel fogalma sem volt arról, hogy oda készülnek. Arról meg végképp sejtelme sem volt, hogy együtt akarnának utazni. Sáriból közben persze ömlött a szó. Hogy neki jár ez az út, hiszen már évek óta könyörög érte, mert minden vágya, hogy eljusson Disneylandbe, és Pali ne jöjjön azzal az ócska kifogással, hogy Disneyland Párizsban is van, mert össze sem lehet hasonlítani a kettőt. Nem beszélve arról, hogy Orlandóban van a Harry Potter park, amelyet tizennégy éves kora óta szeretne meglátogatni.

Pali olyan fejlődésen esett át, hogy eszébe sem jutott hebegni-habogni, hanem szó nélkül letette a telefont, majd gyorsan kikapcsolta, hogy Sári azt higgye: lemerült.

Rohant Orsihoz, hogy vészhelyzet van, és azonnal derítse ki, milyen környezeti katasztrófa váltotta ki Sáriból az utazási vágyat. Az unokatestvére csak legyintett. Kiderült, már mindent tud, mert Sári megint mindenkit értesített érzelmi életének legújabb fordulatáról, miszerint be kellett látnia, elhamarkodottan döntött (erről a saját blogjára feltett videóban értesítette a nagyérdeműt), de Pali – élete szerelme – nagylelkűen meghívta a floridai Orlandóba, ahol új alapokra helyezhetik majd szerelmüket – Sári szerint. Pali homlokán kidagadtak az ütőerek, úgy érezte, egy perc, és leáll a szíve. Csak egy dolog jutott eszébe: ha a tenger veszélyessé válik, azonnal hajót kell építeni. Maga sem értette, honnan jött ez a metafora.

– A bicikli – hörögte. Orsi nehezen értette meg, hogy kölcsön akarja kérni a biciklijét, mert Sári elől világgá fog kerekezni.

– Nem lenne egyszerűbb nemet mondani neki? – értetlenkedett Orsi. De mit tudhatta ő, milyen ragacsos, érzelmi csápjai vannak Sárinak, így aztán nem volt kérdés: a menekülés az egyetlen és leghathatósabb megoldás.

Rohant haza, ahol kapkodva dobálta be a dolgait a hátizsákba teljes összevisszaságban, így aztán nem csoda, ha a biciklisnadrág mellé bekerült a nagyapjától örökölt frakk is, és valahogy cilinderben viharzott ki az állomásra, ahol oly feldúltan vásárolta meg a menetjegyét, hogy a pénztáros kisasszony elsírta magát.

A vonaton kapcsolta vissza a telefonját, ahol már legalább tíz nem fogadott hívása volt Sáritól és megszámlálhatatlan számú üzenet, amelyben azonnali visszahívást követel. Ő a nagyanyját hívta inkább:

– Nagymama, ez a Sári bóvli.

 

Illusztráció: Leonora Carrington

Első megjelenés:
https://www.lato.ro/irodalmi-mu/egyszer-mindenki-volt-akasztott-ember