A bölénytelenség elviselhetetlen könnnyűségének – mondta Sándor Zsigmond – az a következménye, hogy hirtelen rájövünk: úgy vagyunk egyedül a teremtésben, hogy a kézzel fogható valóság lassan elfogy körülöttünk, de a láthatatlan és titokzatos, az ember lelki egyensúlya ellenére törő lények, viszont megsokasodnak. Erre bizonyíték – fonta tovább szövevényes meséjét Zsiga bá – Mojsza esete.
Egy nap vidáman pöfögött a Daciájával az Égei-tető felé Kányád irányából. Ez 1989-ben volt. Mojsza elégedetten vizsgálgatta a Fogarasi-havasokat, és boldogan konstatálta: látszanak a hegycsúcsok, márpedig ez a dályai ősi meteorológiai megfigyelés szerint azt jelenti: jó idő lesz. Akkor látta meg az útszélen stoppoló asszonyt. Nem ismerte, amin csodálkozott – a környéken mindenki ismert mindenkit −, de azért megállt és felvette.
Hova megy? Dályába? Nahát. És kihez? Sándor Zsigmondhoz. Mert valami nagyon fontosat kell neki mondania. Mojsza bólogatott. Mindenki valami nagyon fontosat akar Zsiga bának mondani. Ekkor nézett le – maga sem tudja miért, mesélte később Mojsza – a nő lábára. Megfagyott benne a vér. Teljes erővel a fékre lépett. Éppen jöttek lefelé az Égei-tetőről, már az erdőben jártak. A nő egyik lába patás volt. Mojsza nem mert többet ránézni. Meredten bámult ki a Dacia szélvédőjén és rettegve nézte a sejtelmesen sorakozó fákat. Arra gondolt, milyen jó lenne most rögtön bükkfává változni. Ott állhatna a többi fa között és bambán vizslatná az elhaladó autókat. Minden erejét összeszedve, megkérte a nőt, hogy szálljon ki. Miért? – kérdezte a nő – Csak azért, mert az egyik lábam pata? Mojsza betakarta a fülét, mint amikor gyerekként nem akarta meghallani, amit éppen mondtak neki. De a nő csak nem hagyta abba, és magyarázott tovább, hogy azért, mert neki nem olyan a lába, mint másnak, igazán elvihetné Dályába. Mojszát megbénította a félelem, ezért csak annyi ereje volt, hogy azt mondogassa: szálljon ki, szálljon ki. Jó – mondta az asszony –, de előtte még mondana valamit, amiről Zsiga bácsinak feltétlenül tudnia kell. Nagy vérfolyam közeleg. Sokan meghalnak. Utána majd azt fogják hinni, hogy a tisztító véráldozat végképp elmosta az Ördögöt, de ebbe ne reménykedjenek. Az Ördögnek csak jobb lesz. Az asszony kiszállt Mojsza Dáciájából, aki azonnal rálépett a gázra, és őrültként száguldott tovább. Megvadult bikaként tiport végig Égén, majd nagy csörömpöléssel tört be Dályába. Hatalmas fékkel állt meg Sándor Zsiga házánál, és sírva rontott a pincébe.
– Esetleg az nem fordulhat elő, hogy ez a Mojsza kissé túloz? – kérdezte óvatosan Pali.
– Lehetséges – mondta talányosan Sándor Zsigmond –, aki viszont bizonyára elvetette a sulykot, az Szádeczky-Kardoss doktor.
Pali szava elakadt. Szó mi szó, ő nem sokat tudott ükapja tevékenységéről, és hirtelen nem volt válasza erre a váratlan huszárvágásra.
– Miben túlzott volna Szádeczky? – közelített tapintatosan a kényes ügyhöz, mert az világos volt, hogy kardinális ponthoz érkeztek.
Sándor Zsigmond odament egy hatalmas legalább háromszáz éves faragott ládához, amelyet olyan áhítattal nyitott ki, mintha az örökélet elixírét tartaná ott. Némi kutakodás után megsárgult, és egérrágta fóliánsokat vett onnan elő. Leereszkedő mosollyal nyújtotta át Palinak.
– Sándor Zsigmond – silabizálta Pali a kusza sorokat – Csíki Székely Krónika 1533-ból, másolva 1796-ban, deákul.
Nem tudta, mit illene mondania.
– Elvárom a család helyreigazítását.
Pali csak nagyon lassan értette meg, hogy Zsiga bá azt szeretné, hogy a Szádeczky család minden lehetséges módon nyilvánosságra hozza, hogy ez a Lajos tévedett. Újságban, rádióban, tévében és azon az internet izén. Ez a mű eredeti, semmilyen családi részrehajlás nem történt itt, és ha akad is baja a latinnal, az csak azért van, mert 1533-ban mindenki törte-zúzta a deák nyelvet.
– Hallotta volna Szapolyai Jánost latinul megszólalni! Úgy kínlódott a ragozással, deklinációval meg miegymással, hogy Szádeczky doktort megütötte volna a guta.
Persze Zsiga bá sem hallotta soha Szapolyait sem magyarul, sem latinul hadoválni, mert nem volt egymáshoz szerencséjük, de egy kis kegyes hazugságot bocsánatosnak vélt, mivel a család és a saját becsületéről volt szó. Ebben a kérdésben nem engedett. Palinak persze fogalma sem volt erről a Csíki Székely Krónika ügyről, bár látta a nagyanyja polcán Szádeczky-Kardoss ilyen című dolgozatát, de nem emlékezett arra, hogy bármikor is kézbe vette volna.
Pali tanácstalanul toporgott Sándor Zsigmond egyszemélyes ítélőszéke előtt, áhítozott a zsebében meglapuló telefonja után áldva az okostelefonokat és a mobilnetet. Csak azt nem tudta eldönteni, hogy nagy otrombaság lenne-e, ha előkapná, és gyorsan rákeresne erre a csíki izére. Tusakodásában arra jutott, hogy ha Sándor Zsigmond kezében bicskával Szapolyairól hablatyol, akkor ő miért ne internetezhetne. Gyorsan kivette a készüléket, és uzsgyi fel a Wikipédiára. „A Csíki Székely Krónika egy vitatott hitelességű történeti írás, amely állítólag 1533-ban keletkezett latin nyelven, és egyik másolata maradt fent az utókorra. A krónika a Sándor család genealógiája mellett foglalkozik a székelyek eredetével és történetével is, és utóbbiaknál a hun eredetet hangsúlyozza. A történészek többsége a könyvet Sándor Zsigmond által 1795-ben készített hamisítványnak tartja.”
Aha – gondolta Pali –, most már minden világos. De bár oly egyszerű lenne az élet, ahogy egy Wikipédia szócikk tud tévedni.
– Ez tudományos kérdés – vértezte fel magát Szádeczky Pali – sőt történelemtudományi kérdés, amelyben én végzetségem révén nem vagyok kompetens.
– Nem tesz semmit – legyintett fölényesen Sándor Zsigmond –, Szádeczky doktor sem volt az.

Pali majd olyan ócska trükkökkel próbálkozott, hogy végeredményben akármit is állítson az őse, mások vitatják gondolatait, tehát ez a kérdés még nincs eldöntve tudományos berkekben. De Sándor Zsigmond nem XXI. századi ember volt, és szóvirágokkal nem lehetett kifizetni.
– Bánom is én – húzta ki magát –, hogy ki miről nyekereg, nekem és a Sándor családnak elégtételre van szüksége.
Pali zavarban volt.
– Pontosan mit vár tőlem?
Sándor Zsigmond újfent odament hatalmas díszes ládájához. Rövid kutakodás után újabb papírhalmot húzott elő. Odaadta Palinak.
– Számítva vonakodására – mondta –, ezt az összefoglalót készítettem, hogy mit és hogyan kellene korrigálni a gyalázatos 1905-ös dolgozat állításain.
– Ez legalább kétszáz oldal és latinul – kiáltott fel a Szádeczky ivadék –, és én nem is tudok latinul!
– Nem tesz semmit – fölényeskedett Zsiga bá –, Szádeczky doktor szerint én sem.
Ezzel szó nélkül kiment az elülsőházból magára hagyva az ámuldozó Palit.

Pali, akit még a Sári féle fiaskó is húzott − nem csak az ág −, úgy vélte, a túlélés egyetlen esélye a módszeres hazudozás, ezért bőszen írt, és amikor valaki megkérdezte, hogy mit, mindig azt válaszolta: Zsiga bácsinak kell valamit elintéznie.
Akkor megint megszólalt a telefonja. Sári volt. Szingapúrból. Magán kívül. Nehezen értette meg, hogy nem azon háborodott fel, hogy Pali nem lelhető fel Szingapúrban, hanem azon, hogy kikövette őt Instagramon és törölte az ismerősei közül a Facebookon.
– Micsoda érzéketlenség ez? – kiabálta Szingapúrból Sári olyan hangerővel, hogy Argentína déli részén kutat ásó parasztok ijedten rebbentek szét. – Mégis mit képzelsz te magadról?! Mit fognak rólam gondolni az emberek?!
– És hol szálltál meg? – próbálta Pali elterelni Sárit a rögeszméitől.
– A barátnőim írták, hogy mégis akkor mi van velünk. Akkor mégis mi van velünk?
Erre Palinak nem volt semmiféle elfogadható magyarázata. Illetve csak annyit tudott mondani, hogy kényes családi ügyek nyomasztják, és nincs túl jól lelkileg. Úgy vélte, ha finoman lerángatja Sárit vesszőparipáiról, akkor talán értelmes dolgokról is tudnának diskurálni. Vagyis látszólag értelmes dolgokról. Mint például a gasztroblog írás rejtelmei, a vegánság előnyei. Valamint arról, hogy a francba gondolja a lány: ki-be sétálhat az életében, mintha semmi sem történt volna. Nem vagyok én átjáróház – dühöngött magában Pali. De amilyen peches volt – erre a legjobb példa, hogy elindult Sándor Zsigmondot megkeresni, és az a sorcsapás érte, hogy meg is találta. Ennek alapján sejthető volt: Sárit sem tudja jobb belátásra bírni. Ezért a megúszás taktikájával próbált meg lavírozni az élet tengerén:
– Azonnal lépéseket teszek az ügyben – mondta.
Sári el is hallgatott. Megy ez – gondolta Pali –, csak sokat kell gyakorolni. Mivel nagy volt a csend a másik oldalon, szépen kikapcsolta a telefont. Ennyi izgalom egy napra pont elég – vélte. Inkább kisétált a Gergely utcán a Pityóka-kert irányába, ahol az első nap baktattak alkalmi ivócimboráival. Alig ért ki a Pityóka-kerthez, amikor szembe jött vele Gráncsa Margit.
Nem tudta hányadán áll ezzel a lánnyal, de tanulva a Sárival kapcsolatos baklövéséből, óvatos volt. Zsiga bácsival sem akart további bonyodalmakba keveredni tekintve, hogy még arra sem volt ötlete, hogy ezt a kényes családi becsületbeli ügyet miképpen tudná megúszni. Természetesen senki sem hibáztathatja Palit az együgyűsége miatt, hiszen a minden hájjal és sok évszázados tapasztalattal megkent Sándor Zsigmond sem bírt el egyetlen korban sem az akkori Gráncsa Margittal.
– Zsiga bá mindenkit lóvá tesz – mondta a lány, aki észrevette, hogy a férfi szeretne gyorsan megszabadulni tőle.
Pali értetlenkedve állt egy esővájta mélyedésben, mert Dályában, ha rázendített az eső, egy hétig tartott. Akkor aztán folyt a víz mindenhonnan, még a sóhajokból is. A sár lehúzta a csizmát, a hegyoldalból patakokban ömlött a víz, barázdákat vájva az úton, és hatalmas köveket hordott kupacokba. A székely monszun idején a vékonydongájú Dálya-patak zsírosan kövér folyammá dagadt.
– Mire gondolsz? – kérdezte Pali, mert csak nem bírta szó nélkül.
– Keresd meg a ramocsavirágot.
A fene egye meg Zsiga bát, Gráncsa Margitot, a falut és annak összes titkát. A férfi megvonta a vállát és haladt tovább Felszeg felé. Ahogy haladt, egy csapat gyerekkel találkozott.
– Ti tudjátok, hol van ramocsavirág?
A kölykök csak megvonták a vállukat.
– A ramocsát nem tudjuk – mondták –, de virág van elég, ha akarja szedünk magának.
Pali gyalogolt tovább, és bekapcsolta a telefonját. Legalább száz hívás Sáritól, szinte ugyanannyi üzenet, amelyben amiatt őrjöng, hogy kijelölte őt a közösségi felületen. Néhány nem fogadott hívás volt a szüleitől. Orsi küldött üzenet, hogy azonnal hívja fel, mert Sári Szingapúrban megbolondult, ami nem baj, a gond csak az, hogy egész Budapestet fellármázta és most már azt terjeszti: amint egymásra találnak ott a Távol-Keleten, már is indulnak a Maldív-szigetekre összeházasodni. A nagymama kitagadta, Pali édesanyja csak sír. Az ártatlanak induló kegyes hazugság – összegezte Orsi a helyzetet – családi katasztrófa felé dübörög.
Csak dübörögjön – gondolta Pali –, nincs nekem időm minden potomsággal foglalkozni.

 

(regényrészletek)

A tenger

Istenem – gondolta Zsiga bá –, Lukács! Rohant is Kolozsvárra, hogy végre valaki kikezelje a lelki nyavalyájából.

– Az ember lelke tenger – magyarázta Lukács doktor. Zsiga bá bólogatott. Ugyan nem sokat tudott a tengerről, de csekély tapasztalatai alapján helyénvalónak vélte az orvos észrevételét.

Ha szép idő van – mondta Lukács doktor –, akkor a lélek felfekszik a kifeszített víztükörre, a megelégedése pedig szépen csillog a felszínen. De elég, ha csupán egy aprócska halászcsónak halad el, amely után csipkés fodrokat vetnek a hullámok, a lélek nyomban berzenkedni kezd. A vihar könnyen jön. A természet erői pusztítanak. A romokat sokáig tart eltakarítani.

– Milyen volt az apja? – kérdezte Lukács Hugó minden átmenet nélkül.

Sándor Zsigmond megütközött. Ezért utazott ennyit? Ezért mászott ki a hegyre? Hát milyen lett volna az apja? Mint az összes többi. Ha nem az ő szabályai szerint cselekedett, odacsapott. Különben nem sok vizet zavart, és nem szólt bele a dolgaiba. De azt ő nem is tűrte volna. Lukács doktor feszült figyelemmel hallgatta, és jegyzetelt.

– Tehát autoriter típus? – kérdezte kipislogva a pápaszeme mögül.

Sándor Zsigmond mélyet sóhajtott. Hogyan tudná elmagyarázni ennek a drága jófiúnak, aki úgy székel itt ebben a patyolat új Trefort utcai ideg- és elmekórtani épületben Kolozsváron a kies XX. században, ahol az ablakok csillognak, a folyosókon csendben suhannak el fehér köpenyeikben az orvosok, a betegek békésen agonizálnak a kórtermekben, várva, hogy doktor Lukács végre kigyógyítsa gyötrődő lelküket, kiűzze belőlük a testükben lakozó démonokat, enyhet adjon örökösen zakatoló elméjüknek. Nem tudná megértetni vele, hogy az életben nem lehet hezitálni. A XX. században igen, de ez sok tekintetben privilegizált pillanat. Azonban nem kell majd sokat várni, és nagy böjtje lesz ennek az értetlenkedő puhányságnak.

– Az apám kemény ember – jelentette ki Sándor Zsigmond –, de én ezerszer keményebb vagyok. És ezt az idő számtalanszor megmutatta.

– Miről szokott álmodni? – kérdezte Lukács doktor.

Zsiga bá ezen a kérdésen is nagyon meglepődött.

– Az én falumban – mondta – a nyavalyarontott betegre ráolvas a javasasszony.

– Kipróbálta?

– Igen, de nekem semmit sem használt. És ez amiatt van, hogy lefestettük a képeket a templomban. Ezzel végképp elvetettük az élet iránytűjét, és csak eltévedt hajóként vergődünk a történelem és az idő keresztmetszetében.

Lukács Hugó varázsló volt. Jobb, mint a régi hit táltosai. Mert addig csűrte-csavarta, hogy Sándor Zsigmondból végül ömleni kezdett a szó. Igen, szokott álmodni, bár kifejezetten utálja. Nem bírja elviselni, hogy az éjszakai álmok elragadják a lelket. Viszolyog a valóságtól. Ugyanis annyit beszélnek róla. Ebből látszik, hogy tulajdonképpen nincs is. Ha volna, nem kellene annyi szót vesztegetni rá. Mert mindig arról fecseg az ember, amiből hiányt szenved. Távol az Isten, akkor vágyik a közelségére. Ha túl közel, akkor már nem is kell annyira. Ha van szabadsága, akkor zsarnoka után sóhajtozik, de ha nincs, akkor éjt nappallá téve erről áradozik.

Ő tulajdonképpen egy dologra vágyna. A halálra. Minden lépés közelebb visz a koporsóhoz. Állítólag. Nála nem teljesen van ez így. Ezért is jött ide. A doktor úr el tudja képzelni azt, hogy milyen kínos neki ez az egész? Hányszor kellett magyarázkodnia emiatt? Mégis mit tudna mondani, amikor ő maga sem érti, hogy mi folyik itt? Mi folyik itt, drága doktor úr? Szóval semmi szükség arra, hogy az éjszaka nyugalmában vándorútra induljon a lélek. Ha erre tudna valamiféle jó ráolvasást, vagy szirupot adna neki Lukács doktor, azt nagyon megköszönné, mert semmi kedve az álmaihoz, amelyek az élet megrontói.

– Vegye el valahogy ezeket az ábrándos képzelgéseket tőlem, drága doktor úr – könyörgött Sándor Zsigmond.

Ha már ekkora jelentőséget tulajdonítanak a pszichének ebben az évszázadban, mondja meg, mitől jön rá a nyavalya, akárhányszor rendkívüli módon próbálnak az életére törni. Mitől van az, hogy ilyenkor az ő teste fogja magát, és vándorútra indul? Sosem lehet előre tudni, hol fog kikötni: emberré, állattá vagy valami mássá lesz. Erre is jó lenne valamiféle csodakenőcs.

A rendkívüli mód alatt nem holmi megszokott háborúskodást, nyári mulatságot vagy tatárjárást ért, hanem alattomban ágyúzást, derült égből jövő akasztást és ehhez hasonlókat.

Szóval azt szokta álmodni – mesélte Sándor Zsigmond –, hogy nagyherceg egy szigeten. Ami több szempontból is szokatlan: nem sok szigeten járt eddigi életében, és a tengerért sincs oda. Inkább távolról szereti csodálni. De az álmok mindent összekuszálnak – erősített rá Sándor Zsigmond.

– Országom partjainál látták az utolsó ámbráscetet, ott, a Nagyhercegség vizeiben vakarta le magáról az adóvevőt…

– Adóvevőt? Az micsoda? – kapta fel a fejét Lukács doktor.

– Honnan tudjam! – csattant fel Sándor Zsigmond, akit nagyon bosszantott, hogy megakasztották történetmesélés közben – Ez csak egy álom.

– Na szóval, mivel megunta, hogy folyton követik és méricskélik, mennyire merült alá, hol bukott fel, mire vadászik, tényleg magányos, vagy vannak társai, akik az ember számára láthatatlanok, míg be nem úsznak a radar hatósugarába. A szerkezet állandó viszketést okozott, és sajnos nincs olyan élősködő, amely le tudná enni ezt a problémát. A cet számolt azzal, hogy rosszul sülhet el a sziklához való dörgölőzés, de félelme alaptalannak bizonyult, egy éles kő lekapta róla a kellemetlenséget, és ő boldogan úszott ki a köztudatból a szerelem felségvizeire.

– Ez egy nagyon szokatlan álom – próbálkozott Lukács doktor, de akkor már senki sem állíthatta meg Sándor Zsigmondot. És nem csoda!

Több évszázad feszültsége gyülemlett fel benne, és a drága doktor igencsak rossz helyen kapirgált, hogy az őt ért szerencsétlenségnek köze volna az apjához. Amikor összeverekedett ott Párizsban az Ördöggel, nem attól félt, hogy megint alulmarad, mert ez az átkozott újfent előáll valami trükkel, mint akkor ott az esküvője napján, 1872. október 12-én, hanem az rémisztette meg: mi lesz, ha az újabb érzelmi megrázkódtatások közepette lóvá változik. Azt már nem viselte volna el. Mindennek van határa, doktor úr! A ló igaz és nemes állat, nem is ezzel van gond.

A költő megkapó szépséggel ír a metamorfózisról, de a valóság valami egészen más. Mert amikor át kell élni a test átalakulását, ott vajmi kevés hely jut a metaforáknak, mitológiai utalásoknak. Lehet, hogy az ember lelke tenger, de a test nehezebben viseli az ide-oda való ingázást. Ennél rosszabb már csak az évszázadokon keresztül-kasul való rohangálás lehet. Tudja-e, mióta hasogat a jobb válla, ha esős idő közeledik? Amióta életében először meglátta azt a zsivány Barlabási Lénártot. Lukács doktornak bizonyára fogalma sincs, kiről beszél, de csak örülhet, hogy nem akadt vele dolga, mert jó nagy ökör volt az. Az ilyenek általában fejfájást szoktak okozni, de az ő teste valószínűleg nem ismeri ezeket a szabályokat, mert mindig másképp végzi a dolgát, mint ahogy azt a népi bölcsesség előirányozná. Amikor meg kell halni, átváltozik. Amikor a futóbolondok miatt hasogatnia kellene a homlokának, sajogni kezd a válla. Ehhez mit szól, drága Lukács doktor? Az élet különben olyan, mint órákat várni az átszállásra a kocsárdi állomáson.

– Én 1764. január 7. óta várom a halált. És mit gondol, doktor úr? Meghalni sem olyan egyszerű.

Szóval ez a Barlabási Lénárt alvajda, aki eleinte a székelyek barátjának mutatta magát, 1515-ben elment sírni-ríni a szászoknak, hogy a székelyek így, meg a székelyek úgy. Hogy állandóan lázadoznak, háborognak, fosztogatnak. És ez mennyi pénzükbe kerül. Mindenkinek. Ezt már nem lehet elviselni – sírdogált a pénzeszsák szászoknak, akik bőszen bólogattak. Hogy igen, igen, ez pontosan így van. Ezek után csodálkoztak, hogy a székelyek megorroltak rájuk, és néhanapján szász kereskedőket raboltak ki, ahogy az áldott emlékezetű Dózsa tette!

Rixas moverunt – mondta Barlabási Lénárt. El tudja képzelni ezt, doktor úr? Ha erre tudna adni valami port, azt feltétlenül megköszönné. Mielőtt kérdezné, egyetlen javasasszony sem tudott segíteni rajta. Még az sem, aki Csíkban meggyógyította. Gondolja, hogy az Ördögnek van lelke?

– Volt valaha szerelmes?

Sándor Zsigmondban bent rekedt a szó. Az előbb az apja, most Margit.

– Margitba.

– Elvette feleségül?

– Mi köze a házasságnak a szerelemhez?

Mit gondol, hogy rendezték el ezt az ügyet azzal az ügyetlen alvajdával? Hogy ne panaszkodjon többet: felfestették a templom szentélyébe a címerét a szász városokkal és egyéb hatalmasságokkal egyetemben, hogy senki se mondhassa, a székelyek nem hajtanak főt a tekintélyesek előtt.

– Főt hajtanak?

– Nem, de a szándék akkor is nemes volt.

– Meséljen Margitról!

Sándor Zsigmond legyintett. Azért jöttem ide, hogy valahogy megszabadítson az érzelmeimtől – mondta –, mert így nem lehet elviselni az életet, és ahogy kinéz: egyhamar nem lesz ennek vége, viszont egyre rosszabb. És igaza van a drága Lukács doktornak, hogy az ember lelke tenger. Amit a viharról mondott, az is helytálló. A baj ott kezdődik, amikor mindenáron hajóra akarunk szállni. Mert az az ócska építmény nem bírja a szelek dobálását, a hullámok csapkodását. Dályában sosem volt tenger, pont ezért festettek a falra egyet. És ha már a piktor ilyen nagy munkába fogott, egy hajót is megmintázott.

Ismeri a doktor úr Szent Orsolya történetét? Zavaros és logikátlan. Ennek az éghajlat az oka. Szent Margit legendája követi a kis-ázsiai letisztult történetvezetést. Mert ott hagyománya van a szertelen képzelet ráncba szedésének. Nem úgy, mint a ködös, esős, nedves északon. Amikor az ember az orráig sem lát a falura leereszkedett pára miatt, miképpen tudná a szavakat szépen sorba rakni? Mi is zavarosak és logikátlanok vagyunk, doktor úr, és ennek a reggeli csípős dér az oka. Hidegben nem lehet hideg fejjel gondolkodni és pompásan építkező történeteket alkotni. Azért festették Orsolya történetét a falra, mert amikor az a félnótás piktor, aki szerint Szent László nem küzdhetett sárkánnyal, mert akkor már nem éltek sárkányok, hirtelen előállt ezzel a hajós mesével.

Mivel ők már Szent Margit ügyében olyan nagyvonalúak voltak – pedig hol volt még az emancipáció, mondhatni a fejükbe szállt a feminizmus –, kezdtek belejönni a gáláns lovag szerepébe, és esélyt akartak adni annak a mázolónak.

– Ez a lelki egyensúlyzavar nyugtalanító állapota – állította fel a diagnózist a híres Lukács doktor. Sándor Zsigmond meg csak nagy szemeket meresztett, hogy ezt bármelyik falusi javasasszony is meg tudta volna mondani a XVI. században. A kérdés itt nem az, hogy minek is nevezhetnénk el ezt a kínzó állapotot, amelyben Zsiga bá leledzik, hanem inkább az: mit lehetne csinálni. Mondjuk, legfőbb ideje lenne meghalni, és nem tovább húzni az időt az emberi életben oly fontos eseménnyel, mint az elmúlás. Minden tisztességes ember ezt teszi. Akkor ő miért nem képes erre?

De ahogy a hírhedt borissza költőt, a nagy ló Ady Endrét sem tudta meggyógyítani Lukács Hugó doktor a híres huszadik század összes tudományával, úgy Sándor Zsigmondba is beletört a pszichoanalízis bicskája.

Sándor Zsigmond a Trefort utcán leereszkedve, a Szent György téren átvágva a Jókai utcán keresztül igyekezett a New York kávéházba, ahol – elhatározta – inni fog a poéta egészségére, mert mindent összevetve rá kellett jönnie, hogy a Dózsa-ivadék akármilyen részeges disznó is, a lényeget mégiscsak jól látja. Az évszázad – bár akkor még alig kezdődött el – egy nagy Lovatlan Szent György. Márpedig ló nélkül sehova nem lehet eljutni. Az egzisztenciális katarzishoz a legkevésbé. De még az apokaliptikus kudarchoz is nehezen.

Akkor megszólalt a mobiltelefon. Pali kábultan és háromnapos szakállban vette fel:

– Halló? – szólt bele elhaló hangon.

– Palikám, azonnal tenned kell valamit ezzel a Sándor Zsigmonddal! Ez nem mehet így tovább! – háborgott a vonal túlsó végén Szádeczky nagymama.

Hajózni szükséges

Pali nagymamája évek óta rágta a fülét: egész egyszerűen tűrhetetlen, hogy 1935 óta minden évben valaki felírja Szádeczky nagypapa sírkövének a hátára: „Vigyázz magadra te, Szádeczky Lajos, mert jövök. Sándor Zsigmond sk.” Egyedül a második világháború után szűnt meg, de aztán a kilencvenes évek óta megint elindult ez a firkálás.

– Azonnal tenni kell valamit, Palikám! – zengedezte időről időre a nagymama.

Palit Sári hűtlensége és aljas árulása teljesen fejbe verte. Szabadságra ment, nem lépett ki a lakásból, nem húzta fel a redőnyöket, szakállat növesztett, pizzát rendelt, és a nappaliban a földön üldögélve bámult maga elé.

Nagyanyja Sándor Zsigmondról folyó lamentálását jobbára elengedte a füle mellett. Évekkel korábban egyszer megelégelve a folyamatos duruzsolást, elment a temető irodájába, ahol szóvá tette az ükapja sírgyalázásának ügyét.

– Kiásták a sírt, és ellopták a család XIX. századi ékszereit? – kérdezte a sokat látott irodai alkalmazott.

– Nem – hebegte Pali –, nem történt semmi ilyesmi.

– Akkor nem áll módunkban segíteni.

– Ha ezt történt volna, akkor tennének lépéseket? – csattant fel Pali.

– Aligha – válaszolta lakonikusan a hivatalnok.

Ezzel ő lezártnak tekintette a vitás ügyet, de a nagyanyját egyáltalán nem sikerült megnyugtatni. Az sem hatotta meg túlságosan, hogy ő éppen elvesztette a lelki egyensúlyát, mivel Sári otthagyta.

– Ez a Sári egy bóvli – mondta a nagymama –, viszont a Sándor Zsigmond-ügyben végre intézkedni kellene.

A nagymamát nem érdekelte, hogy az unokája napok óta magába roskadva ül a lakásban. Ő aztán nem az a típus volt, aki sokat adott volna a szerelmi gyötrődésekre. Annak sem tulajdonított túlzott jelentőséget, hogy Sári csalfa módon elment. Sőt! Azt fejtegette: ennek inkább örülni kéne, mert az ilyen vérszívó bestiák, mint ez a bóvli Sári, nem könnyen hagyják hátra a megszerzett zsákmányt. De Sári a múlt, Sándor Zsigmond pedig a jelen. Erre kell koncentrálni, mert itt a család becsületéről van szó.

Pali nem mert ellenkezni, mivel nem érzett elég lelkierőt magában ahhoz, hogy nagyanyjával vitatkozzék az igencsak dohos, molyrágta, naftalinszagú családi becsületről. Ilyesmit legfeljebb XIX. századi regényekben lehetett teljes komolysággal hangoztatni, de még ott is óvatosággal kezelték ezt a kényes jószágot. A sírban nem tesznek kárt, és ha valakinek ilyen rossz a humorérzéke, hogy azt hiszi, vicces, ha lassan száz éve ugyanazt a szöveget írja fel, akkor tegye – magyarázta Pali. Itt elvekről van szó, hangoztatta a nagyanyja, egy ilyen formátumú tudós emlékét, mint Szádeczky-Kardoss Lajos, a családjának kell megvédeni.

– Vélhetőleg ez a Sándor Zsigmond nem létezik – próbált védekezni Pali.

– Micsoda? Sándor Zsigmond volt, van és lesz – mondta ellentmondást nem tűrőn a nagymama.

Nem lehetett tőle megszabadulni. Naponta kétszer hívta fel és magyarázta el, hogy Pali nem tesz mást, mint ükapjának egész életművét tiporja lábbal azzal a teszetoszasággal, amellyel vonakodik útra kelni, és ha kell, akár a medve barlangjából is elővenni ezt az átkozott Sándor Zsigmondot, jól megrángatni, és majd szépen lebeszélni arról, hogy mások túlvilági nyugalmát az ostoba irományaival megzavarja.

De messze nem ez volt a legrosszabb dolog Sári csalfa árulását követően, hanem a közös ismerősök látványos sajnálkozása. Alig, hogy a velencei gép földet ért, már egész Budapest tudta: Palit bizony nemcsak elhagyták, hanem még fel is szarvazták. Csak később derült ki: Sári már a velencei repülőtérről tájékoztatta közös ismerőseiket, hogy mostantól új status quo-val kell számolni, és bár nem szívesen, de külső körülményektől kényszerítve tette meg ezt a lépést, mivel Pali képtelen a fejlődésre, és ugyanabban a lelki posványban tocsog, mint amikor megismerte. Csak ő – Sári – abban az illúzióban ringatta magát, hogy kellő türelemmel és kitartó neveléssel jobb embert tud belőle faragni. Számára ez természetesen hatalmas kudarc, de önvizsgálatot kellett tartania, hogy nem ő az a személy, aki segíteni tudna Palin.

– Segíteni? – akadt fel a szeme Palinak, amikor az egészet elmesélte neki az unokatestvére, akit Sári szintén értesített a változásról.

– Igen – válaszolta Orsi, és nevetett.

De könnyű volt Orsinak, aki mindig ügyesen verte vissza az élet támadásait. Például amikor a nagymama nála próbálkozott a család becsületbeli ügyével, szónoklatot tartott arról, hogy mivel Pali szociológiát végzett, így ő az, aki a család tudományos kötődését továbbviszi, és ha a nagymama úgy véli, hogy sérelem érte Szádeczky Lajos szellemi hagyatékát, ő gyógyszerészként ebben az ügyben semmit sem tehet. Pali csak nagy szemeket meresztett ilyen aljasság hallatán. A nagymama kérdőn fordult felé.

– Ez őrület – fortyogott Pali, amikor Orsi partizánakciójáról tudomást szerzett.

– Igen – mondta Orsi –, de nagyon szórakoztató.

De aztán jöttek a barátok telefonhívásai és álságos sajnálkozásai: hogy mégis mi történt, ők voltak az álompár, ez teljesen váratlan, ez most már végleges? – kérdezték. Az első „döbbenet” után azért árnyaltabbá váltak az együttérző szavak, sőt, némi szemrehányásba is torkolltak. Egy szerda este véletlenül futott össze az Allee-ban Sári egyik barátnőjével, aki némi megvetéssel jegyezte meg: az érzelmi elhanyagoltság öli meg a modern párkapcsolatokat. Szájat biggyesztve nézett végig Palin – aki háromnapos szakállal és kinyúlt mackónadrágban volt –, majd tovalibbent köszönés nélkül.

– Érzelmi elhanyagoltság? – hívta fel otthonról Orsit. – Érted?

– Én nem akarok olyan sarkosan fogalmazni, mint a nagyi – mondta az unokatestvére, miközben éppen vacsorát főzött a gyerekeinek –, de Sári nem éppen a legfényesebb elme az univerzumban.

Sári nem a váratlan szakítással lepte meg a legjobban Palit, hanem azzal, hogy egy napon felhívta őt. Azonnal találkozniuk kell, élet-halál kérdése – hangsúlyozta a lány. Pali mesés gyorsasággal készült el, és rohant az Allee-ba a szokott kávézóba, amelyet mindketten kedveltek. Sári napszemüvegben és nyakig begombolkozva várta, ezzel is jelezve, hogy ő nem ér rá haszontalan fecsegésre, hisz oly elfoglalt. Pali abban reménykedett, hogy vele akar kibékülni.

– Te marha! – tette helyre később Orsi.

Így egyáltalán nem foglalkozott a baljós jelekkel. Megint. A csalfa optimizmus hamis illúzióiba ringatta magát, és gyanútlanul ment lépre.

Kiderült, hogy Sári nem békülni akar, hanem feltétlenül el akarta mondani Palinak, azaz inkább informálni szerette volna, hogy gasztroblogger lesz. Pali felröhögött. Sári megütközve nézett rá.

– Főzni sem tudsz – jegyezte meg Pali –, és csak McDonald’s kaját eszel.

Sári levette a napszemüvegét. Majd mély levegőt vett és kifejtette: Pali mellett gasztrovakságban szenvedett, ugyanis vele az evést komplexusként élte meg. Tudniillik a táplálkozás nem azonos valamiféle civilizálatlan barbár habzsolással, amikor is magunkba tömünk mindent, ami a hűtőben fellelhető, hanem inkább olyan társas esemény, ahol a szofisztikált ízlésű vendégek alkotó zsenik kreatív gasztrokreálmányait kóstolgatják. Ismeri Pali a rántott bodzát tavaszi gyógynövénysalátával? Természetesen nem ismeri – dohogott Sári. Ha Pali támogatta volna őt abban, hogy ráeszméljen: a világ sokkal több, mint zsömlébe préselt húsgombóc, akkor neki nem kellett volna egyedül végigmennie a felismerés rögös útján.

– Vegán gasztroblogot fogok írni – mondta Sári.

– És ez hogy jutott eszedbe?

– Hollandiában vadkacsavadászaton.

Pali már csak azt nem értette, mi köze neki ehhez az egészhez, és főleg, hogy ez mitől élet-halál kérdése. Sári indignáltan tette fel a napszemüvegét. Természetesen arról van szó, vetette oda, hogy Pali méltatlan viselkedése ellenére ő továbbra is szívén viseli a férfi emocionális és intellektuális evolúcióját. Az ő érdekében igyekszik gondoskodni arról, hogy tovább tudjon lépni onnan, ahol látszólag végképp megrekedt.

Pali csak ekkor esett pánikba. Érezte, hogy nagy baj van: fuldoklik, nem kap levegőt, és erős nyomás van a fejében. De nem ez a lényeges. Hanem az, hogy felismerte: a balgaság hullámai összecsaptak a feje felett. Szó sincs arról, hogy erről Sári tehetne. Egyedül saját magát hibáztathatja mindenért.

Hazament, kitakarította a lakást, megfürdött, vacsorát készített, és aztán leült befejezni egy cikket, amelyet három hónapja elkezdett. Még aznap este el is küldte. Fáradtan zuhant be az ágyba – amelyet előtte újrahúzott. Másnap újjászületve ébredt fel. Teljesen új fényben látott mindent. Főleg Sárit és a vele való kapcsolatát. Így aztán amikor a lány átküldte az első blogbejegyzését a saját fejlesztésű vegánhamburger receptjével, csak nevettek Orsival, és nem tulajdonítottak túl sok jelentőséget sem a vegánságnak, sem Sárinak.

De ebből is látszik, hogy Pali mindig alábecsülte a lány képességeit – ebben volt némi igaza Sárinak. Ugyanis amikor már a legjobban érezte magát: ontotta a cikkeket, bejelentkezett három konferenciára minden meggyőződése ellenére, és Orsi rábeszélésére elkezdett biciklizni, amit ráadásul a kezdeti nyögvenyelős indulás után idővel már élvezett is, ügyesen tért ki a nagymama örökös unszolása elől – miszerint intézkedjen már a család becsületének ügyében. Aztán egy nap megint felhívta Sári, mintha semmi sem történt volna.

– Mikor megyünk Orlandóba? – kérdezte minden átmenet nélkül.

Pali semmiféle elfogadható választ nem tudott erre adni, mivel fogalma sem volt arról, hogy oda készülnek. Arról meg végképp sejtelme sem volt, hogy együtt akarnának utazni. Sáriból közben persze ömlött a szó. Hogy neki jár ez az út, hiszen már évek óta könyörög érte, mert minden vágya, hogy eljusson Disneylandbe, és Pali ne jöjjön azzal az ócska kifogással, hogy Disneyland Párizsban is van, mert össze sem lehet hasonlítani a kettőt. Nem beszélve arról, hogy Orlandóban van a Harry Potter park, amelyet tizennégy éves kora óta szeretne meglátogatni.

Pali olyan fejlődésen esett át, hogy eszébe sem jutott hebegni-habogni, hanem szó nélkül letette a telefont, majd gyorsan kikapcsolta, hogy Sári azt higgye: lemerült.

Rohant Orsihoz, hogy vészhelyzet van, és azonnal derítse ki, milyen környezeti katasztrófa váltotta ki Sáriból az utazási vágyat. Az unokatestvére csak legyintett. Kiderült, már mindent tud, mert Sári megint mindenkit értesített érzelmi életének legújabb fordulatáról, miszerint be kellett látnia, elhamarkodottan döntött (erről a saját blogjára feltett videóban értesítette a nagyérdeműt), de Pali – élete szerelme – nagylelkűen meghívta a floridai Orlandóba, ahol új alapokra helyezhetik majd szerelmüket – Sári szerint. Pali homlokán kidagadtak az ütőerek, úgy érezte, egy perc, és leáll a szíve. Csak egy dolog jutott eszébe: ha a tenger veszélyessé válik, azonnal hajót kell építeni. Maga sem értette, honnan jött ez a metafora.

– A bicikli – hörögte. Orsi nehezen értette meg, hogy kölcsön akarja kérni a biciklijét, mert Sári elől világgá fog kerekezni.

– Nem lenne egyszerűbb nemet mondani neki? – értetlenkedett Orsi. De mit tudhatta ő, milyen ragacsos, érzelmi csápjai vannak Sárinak, így aztán nem volt kérdés: a menekülés az egyetlen és leghathatósabb megoldás.

Rohant haza, ahol kapkodva dobálta be a dolgait a hátizsákba teljes összevisszaságban, így aztán nem csoda, ha a biciklisnadrág mellé bekerült a nagyapjától örökölt frakk is, és valahogy cilinderben viharzott ki az állomásra, ahol oly feldúltan vásárolta meg a menetjegyét, hogy a pénztáros kisasszony elsírta magát.

A vonaton kapcsolta vissza a telefonját, ahol már legalább tíz nem fogadott hívása volt Sáritól és megszámlálhatatlan számú üzenet, amelyben azonnali visszahívást követel. Ő a nagyanyját hívta inkább:

– Nagymama, ez a Sári bóvli.

 

Illusztráció: Leonora Carrington

Első megjelenés:
https://www.lato.ro/irodalmi-mu/egyszer-mindenki-volt-akasztott-ember

Dályában senki sem olvasott Ady verseket, csak Petőfit. Semmi szükségünk nekünk részeges sámánok feldúlt lelkére – magyarázta Sándor Zsigmond –, mivel ilyen nekünk is van. Így tulajdonképpen betiltotta Adyt Dályában, és minden kötetet elkobzott, amit csak fellelhetett a dályai háztartásokban. A Mojszák persze tiltakoztak. Nem mintha túlságosan jellemző lett volna rájuk az olvasás – Adyról azt sem tudták eszik-e vagy isszák −, de zavarogni és háborogni nagyon szerettek. Hogy képzeli ezt – háborogtak Zsiga bának! Jelentsetek fel! – vette fel a nagymellényét az öreg. A Mojszák hallgattak. Ez természetesen nem jelentette azt, hogy Sándor Zsigmond ne olvasta volna nyakba-főbe Adyt, mert ami jó, az jó. Petőfivel csak egy baja volt: nem írt eleget a lovakról.
Lukács Lina apja tehát minden január elsején kinyitotta a Petőfi kötetet, és elkezdte felolvasni hangosan a családnak. Tavasszal sem hagyták abba, vagy amikor elindultak a kinti munkák, valaki mindig folytatta az olvasást. Így volt ez a mezei munkák, szénacsináláskor, a betakarításkor, a kalákában. December 31-ig a kötet végére kellett érni.
– Mit csináljunk most ezzel a gyerekkel? – kérdezték a pincében.
Sándor Zsigmond mérgesen nézett, így gyorsan eliszkoltak. Ez a Szádeczky ivadék tehát ott maradt Zsiga bá házában. Az elülsőházban vetettek ágyat neki, ahol délig aludt, majd borzas fejjel sétált a faluban. Sándor Zsigmonddal csak este találkozott a vacsoránál, akit annyira megviselt az a tudat, hogy ez a taknyos nem hallott róla, hogy napokig nem szólt hozzá. Micsoda pimaszság – gondolta Zsiga bá. Pali nem értette. A poros utcákon poroszkálva finoman érdeklődött, hogy Sándor Zsigmond mégis mióta iszik egyedül a pincében. A falusiak csak legyintettek:
– Nem lehet az biztosan tudni – mondták – van, aki azt mondja, hogy 1506 óta, mások meg azt, hogy csak 1877-ben kezdődött minden. De az időnek máskülönben sincsen semmi jelentősége.
Ezek mind megbolondultak – gondolta Pali, de hangosan nem merte kimondani, hanem komoly arccal helyeselt. Felsétált a Szomorhágaján – ahogy a helyiek hívták −, végigment a cigányputrik közt és nekivágott a mezőnek. A kutyák mérgesen ugatták. Valahol egy traktor dörmögött, még távolabb purdék kiabáltak. Olyan magasan járt, hogy rálátott az egész falura, a templomra és a szemközti dombon megbúvó temetőre. Kukoricás mellett baktatott felfelé, amikor talált egy vadalmafát, amelynek az árnyékába leheveredett. Lehunyta a szemét. Sok mindent végig kellett gondolnia.
Annak ellenére, hogy minden józan számítás szerint Sárinak és nagyanyjának köszönhetően hajmeresztő kalandba keveredett, mégis jól érezte magát. Ez érthetetlen volt, ő sem talált rá logikus magyarázatot, de ami még ennél is vérfagyasztóbb volt: nem is állt szándékában megfejtések után kajtatni. Úgy látszik – merengett magában –, az őrület ragadós. De akárhogyan is, nagyon élvezetes. Boldog volt.
Érezte, valaki megáll mellette. Meglepetten nyitotta ki a szemét. Fekete hajú, nagy fekete szemű és napkeleti bőrszínű cigánylány állt felette.
– Te vagy az idegen? – kérdezte.
Idegen. Amikor a pincébe ráncigálták, akkor annak érezte magát, de azóta eltelt pár nap, és bár semmi különös dolog nem történt, úgy vélte ő már semmilyen körülmények között sem nevezhető idegennek.
– Zsiga bácsi vendége vagyok – mondta egy kicsit sértődötten.
A lány legyintett. Olyan kivagyisággal, olyan flegmán tette, hogy még Pali vére is felforrt. Pont, mint Sándor Zsigmondé.  Vannak dolgok, amelyek nem változnak. A Gráncsa Margitok és Sárik minden korban ugyanolyanok. Zsiga bá ezt tudta. Palinak természetszerűleg fogalma sem volt semmiről. Mert ő ahhoz a generációhoz tartozott, aki bár nem hisz a Mindenhatóban, az Ördögöt középkori babonaságnak tartja, de isteníti a pszichológiát és a farmakológiát. Mert ez a két tudományterület megoldja az emberiség összes problémáját. Azokat, amelyeket előtte a szociológia alaposan feltárt. A megváltás kéznyújtásnyira van. Csak el kell venni. Mert az jár.
Gráncsa Margit persze ezt nem tudta, mert mégis csak egy egyszerű cigánylány volt a falu végéről. Az egyszerűvel persze Sándor Zsigmond vitatkozott volna, de itt nem ő szővi a történet fonalát, így a véleménye nem oszt, nem szoroz, mivel az elbeszélő nőpárti. Így, ha Gráncsa Margit úgy véli, hogy ő egyszerű, akkor az így van és punktum.
– Máskülönben Gráncsa Margitnak hívnak – vetette oda elmenőben a lány. Jó gondolta magában Pali, aki új alapokra helyezte az életét: nem izgatja magát feleslegesen, nem foglalkozik semmivel és nagyívben tesz mindenre.
Ezek a nemes elhatározások teszik izgalmassá az emberi életet. Mert ezek nélkül mi értelme lenne annak, amikor dugába dőlnek vérmes reményeink? Akkor jön a szórakozás. Az Ördög szórakozása. Mert róla sem lehet megfeledkezni. Mert ő van, volt és lesz. És mindennél jobban imádja a fogadkozásokat. Ezeknél már csak a kudarcokat kedveli jobban. A kétségbeesést meg egyenesen imádja. Ebben ő úgy lubickol, mint német turista a Karib-tengerben, aki annyira jól érzi magát, hogy élményeit fokozandó egy kiskorú szeretőt is szerez magának. Mert arrafele erre rengeteg lehetőség nyílik. Az Ördögnek is rengeteg lehetősége van. Ezért Ördög.
Egy csapat gyerek érkezett trappolva:
– Zsiga bácsi azt üzeni – harsogták –, semmiféle körülmények között ne álljon szóba Gráncsa Margittal.
– Miért? – kérdezte Pali, de a gyerekek már futottak is tovább.
Honnan sejthette volna, hogy ez a Margit miféle borzalmas lelki csavarodások okozója Zsiga bá életében. Még a saját érzelmi labirintusában sem bírt eligazodni. Gondolta volna valaha, hogy Sári táskamániája lesz minden baj okozója?
Egy őrült decemberi napon történt, amikor mindenki autóval igyekezett eljutni egyik pontból a másikba Budapesten. Pali kapkodva érkezett haza. Nem sok ideje maradt átöltözni, hogy időben oda érjen a tanszéki vacsorára. Alig lépett be az ajtón, már rúgta le a cipőjét, repült a kabát és sál. Cibálta a fiókokat, feltúrta a szekrényeket, ami útjában volt, csak félredobta. Pisze boldogan rohant elé, és lelkes farokcsóválással reménykedett az esti sétában, amiről természetesen szó sem lehetett. Rekord idő alatt sikerült elkészülnie, alig tizenöt perc múlva már újra autóban ült és araszolt vissza a városba, azon izgulva, hogyan jut át a hídon. Közben azon törte a fejét, hogyan tudná magát jobb színbe feltüntetni a tanszékvezető előtt, hacsak az a rémséges talpnyaló Szabó be nem előzi a hízelgésével. Utálta Szabót, karót nyelt ecetgyárosnak tartotta, aki mindig komikusan komoly arcot vágott, nem volt humorérzéke és gátlástalanul csörtetett előre az egyetemi ranglétrán.
– Te egy Szádeczky vagy! – mondta a nagyanyja.
– Ha ő gátlástalan, akkor te légy aljas! – oktatta Sári.
– Hagyd a fenébe az egyetemet! – magyarázta a legjobb barátja.
Húsz percet késett, mivel alig talált parkolóhelyet. Szabó már ott ült a főnök mellett, és lelkesen magyarázott. Úgy fogta a borospoharat, mint tábornok a kitüntetéseit győztes csata után.
– Autóval a belvárosba? Ilyenkor? – értetlenkedett fapofával. Az álnok némi malíciával pislogott Palira, majd kiskutya tekintettel fordult vissza a tanszékvezetőhöz.
Utálta ezt a pojácát. De messze nem ez volt a legkellemetlenebb pillanata annak a sok tekintetben sorsfordító decemberi estének. A tanszékvezető egyszer csak kihívta őket Szabóval a vendéglő elé. Kabátot vettek. Kimentek az árkádok alá. A Duna tompán csillogott, a Korzón nagy élet volt, a folyó túloldalán vidáman világítottak az esti fények, a Vigadó komor árnyékot vetett a térre. Épp csilingelve haladt el a karácsonyi fényekben tündöklő villamos. A tanszékvezető rágyújtott, komótosan szívni kezdte a cigarettáját. Majd, mint apa, aki az állandóan rendetlenkedő gyerekeit igazítja helyre, hosszasan magyarázni kezdte, hogy az egyetem nem gladiátorképző, ez nem arról szól, hogy ők ketten eltapossák egymást, mégis mit képzelnek, micsoda gyerekes civakodás ez, egyáltalán nem illik komoly emberekhez.
A fene egye meg – dühöngött magában Pali –, ugrott a tanszéki előléptetés. Sári teljesen odalesz, hogy Pali fogatlan bácsika koráig fog ugyanabban a helyzetben tocsogni, és ez amiatt van, hogy annyi benne az ambíció, mint egy vízilóban. Ennek következményeként az élet dühösen habzó vizén – magyarázza majd a lány – tova úszik egy-két táska, ami az övé is lehetne. Nem baj Palika – mondja majd a nagyanyja –, ami késik, nem múlik. Ellenben abban az ügyben, amiért évek óta könyörgök – teszi majd hozzá –, még egy lépést sem tettél. Hagyd a fenébe az egyetemet – kommentálja majd a barátja.
Szabó persze boldogan hajbókolt, mint valami kimustrált háziszolga. Épp, hogy kezet nem csókolt a tanszékvezetőnek. De itt még nem ért véget Pali vesszőfutása. Amikor éppen beszállt a kocsijába, csörgött a telefonja. Sári volt. Miért? – volt az első szava a lánynak. Neki meg fogalma sem volt a megfelelő válaszról. De mégis miért? – kötötte az ebet a karóhoz Sári. Mint kiderült, Pisze reményeiben megcsalatva, látva a poétikus felfordulást a lakásban, Sári élettelenül földre kerülő méregdrága táskáival vigasztalta magát.
– Legalább nem mondhatod, hogy rossz lenne az ízlése – próbálta Pali elvenni az élét a szemrehányásnak.
Sári elhallgatott. Inkább baljós elcsendesedésként lehetett értelmezni a jelenséget. Pali nem járt távol az igazságtól. Miért? – tért vissza korábbi rögeszméjéhez a lány ezzel a repetitív kérdéssel. Mivel az este már nem is lehetett pocsékabb, Pali tetézte a dolgot: bevallotta, hogy az előléptetésnek annyi, dicséret helyett fejmosást kapott. Sári szó nélkül letette a telefont.
Mire Pali hazaért, a lány már nem volt otthon. A nyomokból és Pisze hiányából látta: Sári összepakolt és a barátnőjéhez ment. Nem először fordult ez elő. Ő már tudta, mit kell tennie. Azonnal rohant, közben küldött vagy húsz üzenetet, hívogatta Sárit – aki természetszerűleg nem vette fel. Ő ezen nem lepődött meg, mert szigorú forgatókönyv szerint zajlottak Sárinak ezek a szeszélyei, és legalább olyan érzékenyen reagált arra, ha Pali nem követte az események kötött dramaturgiáját, mint magát a kiváltó okot, amiért majd később – a Canossa-járás után – még vezekelnie kell. Tehát mesés gyorsasággal érkezett meg Sári barátnőjéhez. Becsengetett. A játékszabály az volt: ilyenkor nem engedik be. Ő az út szélére állt, hogy ha kinéznek a lányok az ablakon, lássák: eszi a fene, hogy végre bocsánatot kérhessen. Harminc percet toporgott jól látható helyen, majd hazament. Kényelmesebb volt a jól fűtött lakásból küldözgetni az üzeneteket. Másnap reggel persze megint meg kellett jelennie. Mivel az egész cécó éppen karácsony előtt történt, Sári nem húzta-vonta sokat a dolgot, főleg amiatt sem, mivel 26-án indultak Velencébe. És egy ilyen utat Sári még holtan sem hagyott volna ki.
Szádeczky Pali a Hotel Rialtóban foglalt szállást. Barokk bútorokkal – mesélte később Sári. Rokokó – gondolta a férfi, de nem javította ki. Az ablakból rá lehetett látni a csatornára és a Rialto-hídra – lelkendezett tovább a lány. Alig pár lépésre pedig volt egy Hard Rock Café – folytatta Sári. Pali persze próbálkozott, hogy ha már Velencében vannak, akkor egyenek helyi étteremben is. A Dal Moro’s-t ajánlotta – ennél nagyobbat nem mert álmodni.
– És ott mit lehet enni? – érdeklődött kissé bizonytalanul a lány.
– Velencei gyorskaját – érvelt Pali −, azaz pastát kartondobozban, műanyag evőeszközzel.
Sári fanyalgott és közölte: ő semmilyen körülmények között nem fog lemondani a Hard Rock Café kínálta kulináris élvezetekről, holmi kétes értékű helyi specialitásért. Azért Pali egyszer titokban mégis csak kiszökött a hotelból, hogy a szemközti Dal Moro’s-ban kedvére elmerüljön az olasz tészták turisták számára kitalált világában.
Igazából Sári már Velencében éreztette: azért, mert hajlandó volt vele együtt elutazni, régi vétkei nincsenek teljesen megbocsájtva. Az egész tortúra a Szent Márk téren kezdődött. A Sóhajok hídjáról egy sebhelyes arcú, deres férfi bámulta a lagúna sekély vizét.
Miután Pali legalább ezer szögből lefényképezte Sárit: lagúnával, galambbal, katedrálissal, galambbal és katedrálissal stb., finoman megpendítette, hogy akkor most nézzék meg belülről is a templomot. Sári megvonta a vállát. Akkor menjenek táskanézőbe – mert a fiú mindenképpen szeretett volna vezekelni a bűneiért. Sári megvonta a vállát. Gondolázás? – tartott ki Pali, mert semmiképpen sem akarta feladni. Sári nem vonta meg a vállát, hanem némi megvetéssel és jelentőségteljes sóhajtozások közepette szállt be a gondolába. Ki ne akarna decemberben gondolázni Velencében?!
A feketeleves a visszafelé úton, a repülőgépen jött, ahol amint elfoglalták a helyüket, Sári rázendített egy monológra: hogy ez semmiképpen sem jó így, ő egész egyszerűen megfullad ebben a kapcsolatban, és ez már elviselhetetlen; ő – Sári – sokáig reménykedett, hogy a dolgok meg fognak változni, és Pali végre észhez tér, amikor rájön: az életben nem lehet céltalanul tengődni, és most nem arról van szó, hogy odaadta Piszének az egyik legdrágább táskáját – a legdrágább jelen esetben nem csak a pénzbeli, de az érzelmi értékére is vonatkozik –, hanem arról, hogy Pali soha sem próbálta megérteni az ő érzelmeit, de még a legapróbb igyekezetet sem mutatta; de nem is ez, ami a legjobban fáj – folytatta rendületlenül – hanem az, hogy minden formában elnyomja őt.
Pali semmit sem értett, de Sári monológja nem arról szólt, hogy ő kifejthesse a véleményét, vagy hogy bármire is választ adjon, és gyakorlatilag akkor ért véget a lány siralma, amikor a gép leszállt Budapesten.
A lány remekül időzítette mondandóját, mert már Budapest felett keringtek, amikor ott tartott, hogy ő már a velencei utazás előtt összecsomagolt, és a repülőtérről egyenesen új lakhelyére megy, természetesen a táskákat nem állt módjában még összeszedni, de az a legkevesebb, hogy Pali ezt megtegye és utána vigye.
– De mégis hová? – értetlenkedett Pali.
– Hová? Hová? – nézett rá megvetően Sári.
Mint kiderült, Sári őrülten beleszeretett Pali legjobb barátjába, és ha a férfi csak egy picurkát is odafigyelt volna a lány érzelmi rezdüléseire, erről már rég tudna.
Az élettől és Sáritól egész egyszerűen meg lehet őrülni. Így eshetett meg a következő: Sándor Zsigmond éppen békésen iszogatott az udvarhelyi Szabó Károlyban 1909-ben. A másik asztalnál két jól öltözött úr éppen azt osztotta, hogy a híres és hírhedt poéta, Ady, Kolozsváron gyógyíttatja magát egy világhíres ideggyógyásznál. Sándor Zsigmond rögtön izgalomba jött.
– Hogy hívják ezt az orvost? – kérdezte.
– Lukács Hugó – mondta az egyik úriember.

Kép: Leonora Carrington

 

Magasra tartott kardjára füzérben
szúródtak fel a véres hattyútollak.
Mily egyszerű és fennkölt mozdulat.
Talán épp emiatt lehetetlen utánozni.

(Bálint Tibor: Petőfi)

 

Az életben nincsenek lehetetlenek, csak ügyetlenek. Petőfi Sándort sok mindennel lehet vádolni, ügyetlenkedéssel viszont nem. Ezért ő talpig íróként nyomakodott előre az anyaméhből, jobb kezében kész kéziratát szorongatva, amelyet nagyképűen a szülőcsatorna szájánál várakozó kiadónak nyújtott át. (A kiadót most nevezzük az egyszerűség kedvéért Alajosnak. Nős, negyvenkét éves és a felesége ambíciója miatt ad ki irodalmi almanachot. Az irodalomról azt sem tudja, eszik-e vagy isszák. A költőket ostobának tartja, a regényírókat lenézi, a drámaírók szerinte vagy idült alkoholisták, vagy pedig a bécsi udvarnak kémkednek. Alajos sikeres üzletember: az almanachkiadás mellett van két malma és részesedése egy kisebb dunai hajózási vállalkozásban.
– Néhány helyen még bele kell javítani – mondta nagymellényét igazgatva az újszülött Sándorka –, de mentségemre legyen mondva, rángások és üvöltések között nehéz elmélyült alkotómunkát végezni.
Itt megvető pillantásokat vetett vajúdástól teljesen kimerült anyjára, a kiadó – akarom mondani Alajos –megilletődötten pislogott.
– De egy percig sem leszünk tovább Petrovicsok – mordult rá a bambán ott tébláboló apjára –, uzsgyi a jegyzőhöz nevet változtatni.
Mert egy költőnek már a születése pillanatában gondolnia kell szerzői nevére: tény és való, Petrovics Alexanderként bajos sikeres irodalmi karriert befutni. Márpedig a siker olyan áfium, amelyre minden alkotónak szüksége van. A dicsőség nem a vidáman szökdécselő jambusokon vagy a jól megformált hexametereken múlik – ezt Sándorka is tudja −, hanem azon: miképpen tudjuk a kispolgárok satnya idegeit összeborzolni. Mert erre vágynak a legjobban a hétköznapiságban térdig gázoló, a létben kissé megkeseredett, és saját középszerűségüktől megcsömörlött hétköznapi emberek.
Ezen dolgozott Petőfi Sándorka is fogantatásának pillanatától fogva. Mert ha már az az istencsapás érte, hogy az apja nem Széchenyi István, hanem valami Petrovics, akkor nagyon eredeti gondolatokkal kell előállni, mint például, hogy ő utálja az arisztokratákat. Az más kérdés, hogy mindenki utálja az arisztokratákat, akinek az apja nem gróf Széchenyi István – de ez itt nem szociográfia, Sándorkának sem áll szándékában társadalmi problémákat boncolgatni.
– Az erotikus verseimet nyújtottam át – oktatta a kiadót –, tudom, hogy az ókori poétikák iránymutatásai szerint az ilyesmit érettebb korban célszerű papírra vetni, de nekem nincs időm minden piszlicsáré előírást betartani, amit a jólléttől eltunyult szakállas hatalmasságok alkottak meg.
A fiatal költő módfelett türelmetlen – főleg azok, akik alig egy perce születtek meg. Azonnal akarnak mindent: irodalmi díjakat, akadémiai tagságot, külföldi ösztöndíjat, sikerkönyveket. Az öregeket zsigerből megvetik, minden előttük járó poétát meg mélységesen lenéznek. Eltökélten tagadják, hogy bármilyen formában is elődeik nyomdokait követnék, mindannyian meg vannak győződve arról: velük indul nemcsak a magyar, de még a világirodalom is.
Mivel a tisztelt publikum vágyja gyenge idegrendszerének konstans bizsergetését, minden fiatal ambiciózus és becsvágyó költő örömmel tesz ennek eleget.  Ezért indított Sándorka is erotikus versekkel, hogy majd később így írhassanak róla az irodalomtörténetek: a költő már zsenge ifjúkorában megvillantotta játékos poétikai invencióit, amikor a klasszikus mintákat meghaladva újította meg az európai költészeti hagyományokat korai verseiben, ezzel rögtön a magyar líra élvonalába repítve az akkor még csak készülőben lévő életművet, évszázadokkal meghaladva saját korát.
Persze minden sznob pedantéria ellenére az utókort fikarcnyit sem érdekli a poézis. Csak és kizárólag a testiség hozza izgalomba. Ezt a világért sem vallaná be, hanem lelkes művészetpártolásnak álcázza. A szerző nem marad más, mint alkalmazkodni. Ezért lehetséges – sőt szükséges – megtölteni a műveket méretes káromkodásokkal és nemi szervekkel. Ezért vágyik mindenki zsigerileg arra, hogy kiboruljanak a szúrágta tölgyszekrényekből a magyar költők erotikus versei. Sőt, ha van Isten, akkor homoerotikus poémák kerülnek elő a végtelenül prűd és szemérmes magyar irodalmi múltból. Mert az irodalom nem esztétikai, hanem világnézeti kérdés.
Ezt Sándorka tudja, mert lehet, hogy az imént jött a világra, de már így is okosabb, mint ez az totojázó Alajos, aki felesége unszolására irodalmi almanachokat ad ki, és ennek érdekében éhenkórász pennaforgatókkal alkudozik verslábak, elrontott eposzok és melankolikus merengések felett. Szkeptikusan forgatja az erotikus verseket.
– Kies hazánkban – mondja jó üzletemberhez illően – csak úgy lehet bármit kiadni, ha a címben benne van az érzékeny szó. Ha például az úr nekem átadna egy Nekünk Mohács kell című verset, én azt csak úgy tudnám kiadni, ha a címe az lenne: Nekünk érzékeny Mohács kell.
A kiadó nem látszott osztozni a későbbi korok irodalomtörténészi lelkesedésében, és valami olyasmit motyogott, hogy ilyen szövegeket nem lehet kiadni, ez kész csőd.
– Érzékenyregény nincs? – érdeklődött a felkavaró körülményekhez képest rezignáltan Alajos (a születés mindig sok vérrel jár) – Almanachunk olvasói az ilyesmit kedvelik.
Az újszülött Petőfi Sándor még úgy babafürdetés előtt, csatakosan ragadta meg a kiadót, és úgy megrázta, mint Krisztus a vargát.
– Most, hogy ezt tisztáztuk – mondta a feldúlt költő –, akkor beszéljünk a halálomról.
Minden körültekintő szerző tudja, lánglelkű költőknek illik idő előtt meghalni. Az irodalmi piacon csak vérrel, tragédiával és szenvedéshegyekkel lehet érvényesülni. Kizárólag csak a XXI. század részesülhet ama a kiváltságban, hogy a literatúrai dicsőséghez elegendő szakácskönyveket írni – persze ez is csak az irodalmi dilettánsok privilégiuma.
De Petőfi Sándornak a XIX. században nincs ideje főzicskézni, különben is, hogy nézne ki kezében a fakanállal, a bajuszán csöpögő zúzapörkölttel – Petőfi Sándor mélységesen megveti a pörköltet minden formában. Neki merészebb tervei vannak: forradalmár, a nők kedvence, a magyar poézis megújítója, drámaíró, prózaíró, a legjobb fiú, a legnagyszerűbb apa akar lenni. Minden tekintetben fel akarja robbantani a világot, és erre nagyon kevés ideje van, közben még a marketinggel is neki kell törődnie – szemmel láthatólag ez a mamlasz Alajos semmire sem jó.
Hosszas fejtörés után arra a következtetésre jutott ott az anyja hasában: jobb lesz húzni-vonni a világrajövetelt, mert több szempontból is előnyös december 31-én megszületni. Először is az utókor törheti a fejét, hogy vajon december 31-én vagy inkább január elsején jött-e erre a világra, így hát ebből tanulmányok és szakálltépések hosszú sora következik. Másrészt két éven keresztül is ünnepelhetik a centenáriumát. Ez az életmű szempontjából sem érdektelen, hiszen Az apostol című későbbi művét a december 31-én megszületés motívumára szeretné építeni:

Nevem Szilveszter… nincs apám s anyám,
Nem is volt, úgy találtak engem,
És hazamennem többé nem szabad;
A szomszédasszony azt igérte:
Ha visszamék, a csatornába dob.

Ha már úgy alakult, hogy a dermesztően hideg decemberben – vagy talán januárban − jött erre a világra, ám ezt majd döntse el az utókor, akkor meghalni mindenképpen nyáron kell. Ideális az lenne, ha a hatalmaskodó nagyurak felakasztanák, de még Petőfi Sándornak sem teljesülhet minden kívánsága.
Alajos szeme kikerekedett. Nem volt ő temetkezési vállalkozó! A felesége szerint az nem lenne elegáns. Márpedig az ő hitvese módfelett sokat ad a kifinomultságra.
A költő mintha kitalálta volna a gondolatait:
– Nem kell kétségbeesni! – nyugtatgatta a felzaklatott Alajost – Nem lesz temetés. Úgy döntöttem: el fogok tünni a csatamezőről. Csak még nem tudom melyikről. Így persze az a versem is csak esztétikai hencegés marad, miszerint Síromra, ha meghalok, ültessetek virágokat.
– Síromra, ha meghalok ültessetek érzékeny virágokat – javította azon nyomban a kiadó.
– Ne rontsa itt nekem a prozódiát!
– Maga meg a könyveladást!
Alajos akkor már, mint elbizonytalanodott vigéc a fejét vakargatta.
– Vígeposz nincs? – terelte a társalgást valamilyen ártatlanabb téma felé.
– Egy félkész vígeposz még itt lapul a szívem felett – mondta Alexander Petrovics, akarom mondani Petőfi Sándor újszülött, aki már az anyaméhben irodalmi dicsőségét kovácsolta – és néhány későbbi politikai és szerelmes versemnek metaforái is készen állnak, hiszen az élet rövid és előre kell dolgozni.
A kiadó szeme végre felragyog. A vígeposznak van piaca. A vidéki nemesemberek szeretnek pipázgatás közben nevetgélni. Az úriasszonyok is, csak ők ezt nem vallják be.
Petőfi tehát miután félretolta alkalmatlankodó szüleit, mondván: nem kell őt nevelni, nincs neki ideje holmi atyai intelmekre és anyai aggodalmakra, inkább azonnal írassák be valamelyik jónevű oktatási intézménybe, mert nagyon sürgős lenne hároméves kora előtt befejeznie iskoláit, mivel egy eltökélt jakobinus buzog benne, hiszen már az anyaméhben végigrágta magát Étienne Cabet Histoire populaire de la Révolution française című alapművén. Kétszer. Másodszor ki is jegyzetelte.
– Ennek alapján – közölte ellentmondást nem tűrő hangon a költő – kijelenthetem: fel kell akasztani a királyokat.
A kiadó ijedten pislogott, ugyanis felségárulásért sok évnyi kufsteini beutaló járt nem éppen szanatóriumi körülmények közt. Az irodalmi könyvkiadók meg köztudomásúlag puhány, kényelmet szerető emberek, inkább fogyasztanak velőscsontos húslevest valamilyen hangulatos óbudai kisvendéglőben kockáztatva a korai köszvény igencsak kényelmetlen kínjait, minthogy felesleges ribilliókba keverednének, amelynek a vége úgyis mindig a bebörtönzés. De a vehemens költő egy percig sem izgatta magát, ő aztán nem sokat adott a felségárulásra, főleg nem a gyáva irodalmi szakmunkásokra, és hadonászva magyarázta, ahogyan majd a vérözön megtisztítja az emberiséget a bűneitől.
– A mi olvasóink – hebegte a megrökönyödött és ijedt kiadó – unatkozó úrikisasszonyok, akik szerelemről, no meg ráérős vidéki nemesemberek, akik pedig borivásról szeretnek olvasni Vörösmarty modorában.
– Vörösmarty? – vonta fel szemöldökét az újszülött – Olvastam. Nem rossz költő, de én prenatálisan is jobb vagyok.
A kiadó viszont élt a gyanúperrel, hogy mégsem lánglelkű költővel, hanem inkább fűzfapoétával van dolga. Bár engedett felesége unszolásának, aki váltig állította: ha nincs résen, más szemfülesebb kiadók elhalásszák előle az ifjú tehetségeket, ha nem lép időben, és mit lehetne élelmesebb nyomulásnak hívni, mint amikor az ember kész szerződéssel várja a szépreményű szerzőt a szülőcsatorna végénél, fáradozása hiábavaló volt. A fene egye meg – gondolta magában a kiadó – ha nem hallgatok a feleségemre, most ott ülhetnék a Zöld Kakasban sült kolbászt és kovászos uborkát eszegetve.
Az élet rövid, és ebben igaza volt a nagy költőnek. A kiadók megbízhatatlanok. Ezt viszont nem tudta, és így azóta is izgatott filológusok hada keresi Petőfi eltűnt erotikus verseit. Történt ugyanis, hogy a feldúlt kiadó dühöngve ment haza és őrjöngve mesélte a feleségének, hogy ő még életében nem látott ilyen hencegő poétát, pedig már sokkal volt dolga.
A zaklatott Alajos magából kikelve nyújtotta át hitvesének Petőfi Sándor erotikus verseit, hogy a lány majd csomagolhat belé dagadót vagy csalamádét.
– Maga megőrült? – kérdezte a sznob hitves – Ezeket nem papírban tároljuk.
A magából kikelt férj izgatottan kapta ki felesége kezéből a kéziratot, döngő léptekkel rohant be a szobába és egy mozdulattal vetette tűzre Petőfi Sándor erotikus verseit, amelyekről most már sosem fog kiderülni, homoerotikusak voltak-e, avagy sem.

Kép forrása: https://kulturpart.hu/2020/03/15/vegul_is_hol_nyugszik_petofi

 

„Az emberiség történelme: álmoknak sorozata.”
(Krúdy Gyula)

 

 0.5
Mindig utált aludni. Szorongott tőle. Kétségbeejtő volt még a gondolat is, hogy olyan állapotba kerülhet, amikor nem tud magáról. Ilyen lehet a halál: távollévő tudat, tehetetlen test, az időtől való teljes elszakadás. Már gyerekként is rémisztőnek találta az elmúlást, pedig akkor még nem sokat tudott róla, de zsigerileg berzenkedett az alvástól. Minden este úgy feküdt le: minden erejével azon lesz: még véletlenül se kerüljön öntudatlan állapotba. Ezek a próbálkozások rendszerint kudarcba fulladtak. Természetszerűleg. Az eltökéltsége miszerint, ha nem muszáj, ő le nem hunyja a szemét, ha a fene fenét eszik is, semmivé lettek. Mindig a test győzött. Jobban mondva, nemes elhatározásai végül alulmaradtak az álmokkal szemben. Mert ha az alvás maga a tortúra, akkor az álom maga a kiművelt kínszenvedés. Ugyanis alvás közben csak meghalunk, amely után az ébredés a feltámadás. Álmunkban azonban mások életét éljük, és erre nincs feloldozás.

1950. január 13. Kolozsvár. A téren bizonytalanul süt a nap. A Szent Mihály templom harangjai készülődnek jelezni az idő múlását. A galambok kedélyesen pihennek Mátyás király fején. Öreg néni üldögél szomorúan egy padon. A férfi tétován lép be a politikai rendőrség épületébe.

1./b
Jól ismeri az épületet. Tíz éves volt, amikor az apja először elhozta a palotába, hogy kezet csókoljon a tántinak.
A tánti legalább százéves – legalábbis ő annak látta. Naftalin szagot áraszott, és hangos csámcsogással mentacukrot szopogatott.
Apja előírásait követve jó hangosan köszönt, majd kezet csókolt. A néni keze porhanyósan puha volt. A látogatás kötelező szertártásai után jólnevelten kellett ülnie egy zöld bársonyba húzott kereveten, miközben a felnőttek unalmas dolgokról diskuráltak.
Ő vágyakozva bámult ki az ablakon, elképzelve mennyi sokkal izgalmasabb dolgot tudna az udvaron művelni: békára vadászni, az emeletet kövekkel dobálni, bemászni egy törött ablakon a pincébe.

1./c
Most azonban settenkedve megy fel a lépcsőn, és a falhoz lapulva oson az irodához. Jelentkeznie kell a Milícián.
Bent a tiszt dühösen veri az írógépet. A folyósóra is kihallatszik.
Az íróasztalon halomba állnak az iratok, a napsugarak félénken szűrődnek be az ablakon és finoman szökdécselnek az iroda berendezésén.
Ő óvatosan nyit be. Nyolc órakor kell megjelennie. Még öt perc van. Azonban a múltkor késett egy percet és a tiszt magából kikelve üvöltözött – ezt mindenképpen szeretné elkerülni.
A tiszt hallja, hogy benyit valaki, de fel sem emelve a fejét, kérdezi:

• Arisztokrata vagy kurva?
• Arisztokrata – válaszolja.

2.
Ekkor ébredt fel. Kapkodva keresett egy aznapi újságot. Maniobras del ejército francés – olvasta. Hála Istennek!
A Hotel Palace-ban volt, Madridban. 1935 szeptember. Hajnali két óra. Micsoda megkönnyebbülés! Azonnal felhívta a recepciót és kért egy fehér zongorát.

2./b
A portárs egy kicsit meglepődött, de csak egy kicsit. Néhány éve egy híres francia tenor, akinek a Teatro Realban volt fellépése Alfredo szerepében, az előadás előtti este szamarat és kancát követelt a Hotel Palace személyzetétől. Készségesen álltak a tenor rendelkezésére, és azonnal beszerezték a kért állatokat egy San Sebastián de los Reyes-beli gazdától.

2./c
Így természetesen eszükbe sem jutott a vendégre tukmálni a hotel ebédlőjében árválkodó fekete zongorát, és azonnal intézkedtek. Felhívták Augustín de Foxá grófot, akire ilyen ügyekben lehetett számítani, de természetesen a gróf hajnali kettőkor még nem tartózkodott Atocha utcai palotájában. A sokat látott és tapasztalt inasa azonban tudta a megoldást. Hajnali háromkor már a vendég szobájában állt a fehér zongora.

2./d
Ő boldogan ült le a hangszerhez és a legvidámabb bécsi keringőket kezdte el játszani. Majd, amikor kifogyott ezekből, áttért az operettekre. Önfeledten merült el a zenébe, és képzelete a Schönbrunn-kertjeibe repítette.
Fiatalkorában – egészen pontosan 1913-ban – egyszer még a császárt is látta (vagy talán csak álmodta), amint napi sétáját végezte távol a látogatóktól a gesztenyefák és az orgonabokrok árnyékában. A császár ősz szakálla búsan dúdolgatta Monarchia gyászénekét, persze ők süketek voltak meghallani a baljós dallamot, így aztán mindenkit meglepetésként ért, amikor ezer darabba esett szét a birodalom. Micsoda blamázs! – mondták a kávéházakban az emberek. Igazuk volt!
A nagypolitika simára fésült asztalainál üldögélő deresedő urak sosem veszik számításba a náluk fiatalabbak ambícióit, akiknek semmi kedvük nincs holmi, himihumi nevenincs, jelentéktelen országokat szolgálni. Ők a birodalmakat kedvelik, a címerben hatalmas szárnyait kiterjesztő sassal, a pompás királyi palotában pedigrével rendelkező uralkodóházzal, kiváló diplomatákkal és jól szervezett titkosszolgálattal.
Így aztán ezek a kissé naiv, de annál nagyobb tudású bürokraták, vették a vonalzójukat és hanyag eleganciával, karrierista fiataloknak nem éppen kedvező módon, elkezdtek határokat behúzgálni.
Ebből borzalmas dolgok következtek. Először is döglötten esett le a birodalmi sas a címerről, amelyet a frontról visszatérő az országban kódorgó katonák megtaláltak, megsütöttek és megettek. A sok rokonházasság következménye miatt kissé nehéz felfogású uralkodó elmenekült, a királyi palota ablakai betörtek, a diplomaták szétszéledtek és ki tudja, mivé lettek a kémek. Hogy mi lesz a karrierista fiatalokkal, ez már senkit sem érdekelt, hiszen a birodalom és a társadalom vakvágányra került. Mert ha nincs császár, akkor mi van? Tulajdonképpen semmi.

• És a semmivel mindig sokkal több a baj, mint bármi mással – magyarázta az apja.

Onnantól kezdve édesapja már nem a birodalom nagykövete volt Rómában, hanem valami íztelen-szagtalan országé, amelyet alig lehetett megtalálni a térképen.
Neki rengeteg lelki tusakodásába került, hogy akkor ő melyik ország szolgálatába álljon, vagyis mi tűnik szimpatikusabbnak: Bécs vagy Budapest? Prága természetesen szóba sem jöhetett, mivel a cseheket mindig meglehetősen lehangolóan kispolgárinak tartotta.
Az apja úgy vélte: Európa olyan, mint egy szalvéta, amely Bécsnél hajlik. Tehát mindenki itt fogja törölgetni a száját, ezért kell a császárvárosban maradni, magyarázta az öreg a törzshelyén a Café Schwarzenbergben üldögélve. Majd jelentőségteljes szemöldök ráncolással biztosította a fiát: semmi sem tart örökké, mivel az élet olyan, mint egy megvadult zongoraverseny, amit egy félőrült zeneszerző írt.

3.
Négykor szólalt meg a telefon. Augustín de Foxá gróf volt az. Kedvesen érdeklődött, megvan-e elégedve a fehér zongorával, és ha éppen ráérne, megihatnának egy snapszot az Ateneóban, mert már befejeződött a vita, ahol aprócska darabokra szedték Valle-Inclán legújabb regényét, és az – dúlva-fúlva, mindannyiukat megátkozva –, elrohant.

• Ez egy hülye – konstatálta kedélyesen de Foxá gróf −, azt hiszi, ha akkora szakállat növeszt, mint Tolsztoj, az elég ahhoz, hogy Dosztojevszkij legyen. Márpedig – érvelt Augustín – mi itt errefelé túl sok csicseriborsót eszünk, amely jobbára felületes gondolatokhoz vezet, ezért vagyunk alkalmatlanok a mély filozófiai és lelki merengésekre.

Mivel bőven volt ideje, mert semmi kedve sem volt újra elaludni, rohant az Ateneóba.

4.
Nem igaz, hogy nincsenek rossz álmok. Minden álom rossz, mert olyankor nem önmaga az ember, hanem valamiféle cseppfolyós massza, amely kénye-kedve szerint hoz döntéseket a gazdatest rovására. Ő ezt ki nem állhatta.
A cudar álom, lopakodó tolvajként surrant be az elméjébe és lopta el a lelkét. A mellkasán keresztül nyúlt be a testébe kirángatni onnan az érzelmek és nemes gondolatok ékszerdobozát, mint gyakorlott azték főpap. Közben a nép eksztázisban és a vér látványától megrészegülve üvölt a piramis lábánál.
Mert ha álmodott, mindig sajgó fájdalmat érzett a mellkasában, és rögtön rémképek kezdték hasogatni az elméjét.
Utálta az alvást – evolúciós zsákutca. Rühelte az álmokat – a társadalom megrontója. Megvetette a rémképeket – az életerő elszívója.

5.
Tehát rendbe szedte magát, taxit rendelt és szinte azonnal ott volt az Ateneóban. A taxi persze túlzás volt, mert alig pár percre volt az Ateneo a Hotel Palace-tól. De, akit rémálmok gyötörnek, az megengedheti magának a túlzás luxusát.
Foxá gróf jókedvűen, kedélyesen és kövéren szivarozgatott a könyvtárszobában. Augustín mindig remek társaságnak bizonyult. Vidám és művelt volt. Laza eleganciával viszonyult az élethez. Az a típus volt, aki fiatalabb korában rajongott az orosz filmekért, Picasso kubista festményeiért és nagy lelkesültséggel olvasgatta a szatirikus lapokat. Ha szép nőkkel találkozott lesütötte a szemét és fülig pirult. A vasárnapi misén az első sorban ült az édesanya, Armendáriz márkiné, oldalán az Almudena katedrálisban.
Aztán eltelt néhány év, felszedett harminc kilót, minden madridi színésznő közeli barátja lett, a férjes asszonyok örök gavallérja, a lányos anyukák réme. A felesége csalta. Ez nem zavarta, csak az, hogy erről mindenki tudott a városban. Merthogy mindenkivel megcsalta. Állítólag a királlyal is. Még szerencse, hogy a király elment, mert kikiáltották a köztársaságot.
Azonban a kotnyeles madridiak látták beszállni Foxá grófnét egy fekete Royce-ba az új miniszterelnökkel. De ez csak pletyka. Legalábbis Augustín szerint.
Az orosz filmek a köztársaság idején már untatták, jobban kedvelte a francia filozófusokat. Picasso szerinte akkor rontotta el, amikor Párizsba ment. Jobban járt volna, ha Malagában marad, mert van-e szebb a tengernél és dermesztőbb a déli melegnél. Ott is remekül meg lehet bolondulni, vélte Foxá gróf, minek ehhez világgá menni. A szatirikus lapok továbbra is a kedvenceinek számítottak, a különbség már csak annyi volt, ő is lelkesen gyártotta a vitriolos stílusú cikkeket ezekbe a kiadványokba. A vasárnapi miséről rendre elkésett, jobbára az ámenre ért oda, de büszkén sétált haza karján édesanyjával.
Azzá a fajta férfivá érett a gróf, akinek szent meggyőződése volt: a veséi össze vannak kötve Zeusz szívével. Ennek az volt a következménye – vagy velejárója –, hogy amikor Zeusz vedelni kezdett az Olümposzon, Augustín de Foxá öt percenként rohant ki a mellékhelyiségbe Atocha utcai palotájában hányni. Viszont, amikor a gróf udvarolt hevesen egy kedves hölgynek, akkor Zeusznak akadtak gondjai.
– Vajon miért hullt ki Isten az ember lelkiismeretéből, mint garas lyukas zsebből? Mindenről a csillagászat tehet – magyarázta Foxá a csak rá jellemző radikális pontatlansággal −, amikor kitalálták azt az ostobaságot, hogy a Föld lapos és így már a Teremtéstörténet egyszerűen hermeneutikai nonszensszé lett ebben az új geometriai kontextusban.
Ő bőszen bólogatott, mert nem azért kapta a fizetését, hogy vitatkozzon, hanem azért, hogy informáljon. Ehhez viszont elengedhetetlenül szükséges volt, hogy jól tudjon hallgatni. Foxá imádott fecsegni, ő meg türelmesen és szorgalmasan figyelt. Ha néha valaki arra járt, a gróf hanyag mozdulattal mutatta be:
– Ez itt az én német barátom – mondta, ő nem javította ki, mert nem azért volt Madridban, hogy történelemről vagy nemzetiségi kérdésekről vitatkozzon – remek ember, igen kiváló metaforái vannak.
Mert ezeket kedvelte Foxá gróf: a briliáns metaforákat, a szellemes társalgásokat, a művelt embereket, a jó borokat, a szép nőket, a kellemes kávéházakat és a szenvedélyes irodalmi vitákat. Amit utált, az a közönségesen ostoba emberek és a felesége szeretői.
– Tudja – kérdezte Foxá –, hogy mit pletykálnak az infánsnőről? De őt nem érdekelte, szívesebben hallott volna a kormánytagok viselt dolgairól. Unalmas alak egytől-egyik – legyintett a gróf –, szóra sem érdemesek.
Majd hosszasan ecsetelni kezdte, melyik madridi kávéházban éppen miről pletykálnak. Ő elszundított.

5./b
Éles határ van a való élet és a között módosult tudatállapot közt, amelyet álomnak nevezzünk. A való élet élvezetes, a másik kínszenvedés.

Ott, ahol a Fekete-tengerről a Boszporusz-szorosba lehet átjutni, rögtön minden utas a gőzös fedélzetére nyomul. A látvány páratlan: egymás után bukkannak fel a parton a régi erődök, várak. Majd szépen befut a Regele Carol I, amely Konstanzáról indult az Aranyszarv-öbölbe, Konstantinápolyba.
Konstantinápoly a világ legszebb fekvésű város! Ő persze utálta. Úgy vélte mindent beleng a macskapisi szag.
Elsőnek az ázsiai parton a fehér márvány császári palota a Bejlerbej tűnt fel. Vele szemben a másik parton a Csiragán-palota tündökölt. Az utazóközönség hangot ad ámuldozásainak. Ő is lelkesedne, ha nem lenne rossz előérzete. Az Oszmán Birodalomba érkezni olyan, mint önként belépni az aranykalitkába, amelynek az ajtaját, mi magunk zárjuk be.
– A törökök – magyarázta az apja a Café Schwarzenbergben szürcsölgetve a kávéját – néha meglepően európaiak, máskor meg meghökkentően barbár ázsiai módjára viselkednek.
Majd magához intette a pincért és azonnal elküldte a francia nagykövethez a névjegyére kanyarított üzenettel – napok óta könyörgött, hogy végre fogadják.

7.
Reggel ébredt fel úgy tíz óra felé, amikor már senki sem volt az Ateneóban. A személyzet takarított. Foxá gróf már órákkal korábban hazament.
Szörnyen hasogatott a feje, egyáltalán nem pihente ki magát, mivel, szó mi szó, sosem volt Isztambul nagy rajongója, ahova még kezdő korábban küldték ki, mondhatni a legrosszabb pillanatban. Szóval azonnal kért egy konyakot, és utána lendületesen lépett ki az utcára azzal a szándékkal, hogy ha már úgy sincs más dolga megy és körbeszimatol a Külügyminisztériumban.
Alig haladt pár száz métert, amikor egy fiatalember egészen közelről főbe lőtt egy másik fiatalembert.
– Így megy ez – mondta egy idősebb úr, aki csak a kutyáját sétáltatta – minden nap megölnek egyet.
Na, igen, de Madrid akkor sem azonos a macskapisi szagú Isztambullal!
És valóban akkoriban aggasztóan megugrottak a politikai indulatból elkövetett gyilkosságok. Ez látszólag mintha senkit sem érdekelt volna a városban. Így aztán ő, akit rémes alvászavar gyötört és tulajdonképpen sohasem aludt az álmában átélt izgalmak miatt, megvonta a vállát, és elhatározta: elrohan az olasz nagykövetségre, de a vége csak az lett, hogy elaludt egy padon a téren.

7./b
Nem igaz, hogy csak rémálmai lettek volna. Csak a jókra nem emlékezett. Ez bosszantó volt. Valamint tisztességtelen és igazságtalan. Fordítva kellett volna lennie.

7./c
Az élet unalmas, az álmok érdekesek.

8.
– Mister! – szólongatta egy női hang – Mister!
A fene egye meg – gondolta ő –, vajon hol vagyok már megint.
– Mister!
Egy ágy alatt – konstatálta rezignálta –, de vajon, miért. Az élet nagy kérdései is így kezdődnek: miért. Megnyugtató válaszok nem mindig vannak.
Egy kedvesen jóltáplált főkötős arc kukkantott be az ágy alá a fehér lepedő csipkeszegélyét finoman megemelve. Elegáns férficipő jelent meg az érdeklődő női arc mellett.
– Benfield, Mister Haynau itt van? – kérdezte a férfihang.
Haynau. Még ez is. Ki nem állhatta Haynaut.
– Igen, itt van, Mr. Briggs, itt lapul az ágyam alatt.
– Jó lesz, ha még egy darabig ott marad – mondta a férficipő magabiztosan –, mert a munkások agyon akarják ütni.
Ő meg csak arra tudott gondolni, ott Mrs. Benfield ágya alatt, hogy mindenről a birodalom tehet. Mert ugyan kinek az ostoba és kétbalkezes kormányzása miatt lázadoznak a népek mindenféle istenháta mögötti tartományban? És neki (azaz a Haynau-féléknek) kinek a parancsára kell odakutyagolnia és rendet vágnia? Az ilyesmiben általában beleszoktak halni a rebellisek. Aztán jön a nemzetközi sajtó és felnagyítja a dolgokat. De ha a birodalom jól végezné a dolgát, akkor neki nem kellene felbőszült kőszénhordók elől futnia a Bankside-on, majd, mint őrült bevetnie magát a George public house névre hallgató jóhírű kocsmába.

8./b
Az alvás biológiai szükséglet: ha nen pihenne a test teszthalott állapotban, akkor élettelenül rogyna össze. Az álom nem élettani fontosságú. Tulajdonképpen semmi szükség rá.

9.
A villamos csilingelésére ébredt fel. Épp idejében. Don Carlos sétált arra – Augustín nagybátyja – komornyiknak öltözve.
– Üdvözletem, gróf úr – hajlongott azonnal, mert nem azért volt Madridban, hogy aludjon.
– Áh, vagy úgy – vonta fel a szemöldökét Don Carlos –, a taximat várom.
– Természetesen − helyeselt ő, mert mi sem egyértelműbb annál, minthogy spanyol arisztokraták háziszolgának öltözve várakozzanak bérkocsira.
Rohant is fel a szobájába megírni a jelentését: Don Carlos meglehetősen különc, bár azt beszélik a kávéházakban, hogy a miniszterelnök főleg külügyi kérdésekben hallgat a véleményére. Természetesen a taxis incidensről is beszámolt, mert ilyen unalmas munkát végezve, jól esik néha felüdülni egy-egy jópofa történeten. Mert még a kémek is szeretnek nevetni.
A szakmában a mai napig mesélik egymásnak azt az anekdotát, amikor az 1850-es években egy kissé zilált külsejű fiatalember napokig szobrozott az Evidenzbureau előtt Bécsben és minden arrajárótól megkérdezte: kinél lehet itt másokat feljelenteni. A bureau munkatásai nem vettek róla tudomást, a környéken élő polgárok kinevették, majd egy vicceskedvű katonatiszt kijelentette, hogy nála. A fiatalember nyújtotta a markát. Mert az árulás nincs ingyen. Júdást is megfizették. A tiszt hahotázott. A fiatalember megsértődött.
– Én tudom, hol van Petőfi – mondta haragosan.
– Azt mi is tudjuk – mondta a tiszt.
Erre a fiatalember rémes haragra gerjedt, és hangosan kiabálni kezdett a bécsi utcák zaját túlharsogva, hogy az egész osztrák birodalom beleértve a tisztikart egy förtelmes pöcegödör és csak azért rohanták le Magyarországot, hogy kéjsóvár tisztek fiatal fiúk hamvas testéhez jussanak. Az illető katonatiszt egy ideig figyelmesen hallgatta a magából kikelt idegen ordibálását, majd megkérdezte:
– Ezt mégis, honnan tudja?
A fiatalember meglepődött. Abbahagyta a kiabálást, és csendben elkullogott. Mert igaza volt a katonatisztnek. Mindig ez a legalapvetőbb kérdés: ezt honnan tudja. Ha erre nincs válasz, akkor az egész nem ér semmit.
Tehát irkálhatta ő, hogy ha így haladnak a dolgok, hamarosan polgárháború tör ki Spanyolországban, de amikor visszaírták, hogy ezt mégis honnan tudja, csak annyit tudott válaszolni: Augustín de Foxá grófnak hónapok óta sajognak a veséi – azok, amelyek össze vannak kötve a görög főistennel −, és szerinte ez csakis rosszat jelenthet. Amiben lehet némi igazság, mert a Külügyminisztérium most nevezte ki a grófot bukaresti nagykövetnek. Eredetileg Bombayról volt szó. Ha ez nem baljós jel, akkor mi? – próbálta győzködni az otthoniakat.
Miután megírta a leveleit, elégedetten ült le a fehér zongorához és önfeledten merült el a bécsi keringők magával ragadó világában.
Megcsörrent a telefon. A portárs volt és kissé kérlelően, kissé feddőleg kérte: ha lehet, függessze fel a klimpírozást, mert a szomszéd lakosztályba pihenő halott japán császárné nem tud aludni.

Első megjelenés. Látó. 2022. X.