Karácsonyi Zsolt költő egy merész poétikai hajtűkanyarban gondolt egyet, miszerint mégis csak túl komoly dolog a regényírás ahhoz, hogy azt a regényírókra lehessen bízni, így inkább ő maga írt egy regényt Belső tízezer címmel (Bookart Kiadó, 2023). A szöveg a kóros költőiség jegyeit hordozza magán, amely jelenségre a szerző poétikus lelkülete és versíró hajlama lehet a magyarázat.

A regény – vagy a próza álcáját magára öltő lírai szövegfolyam – nem rendelkezik cselekménnyel. Bár van egy főhősünk, akinek az a története, hogy lassan mindent elfelejt és nincsenek emlékei, valamint nem ismeri fel a hozzá legközelebb álló embereket. De vajon kik vagyunk, ha nincsenek emlékeink? Lehet még autonóm énről beszélni, ha az agyban semmiféle képe nem él már a múltnak?

„Nem emlékszem a nevemre. Mondta magának az Öreg.” (7.) Ezzel a két mondattal indul a regény. Az első mondat jelen idő. A második múlt. Hiszen, aki nem emlékszik semmire, annak nincs múltja, és a jövője is kérdéses. Ily módon lesz ez a mű egyetlen megélt mozzanat kifeszített pillanatának jelene, valamiféle örökkévaló most, mindig ittlévő idő, ahol a szerző ügyesen zsonglőrködik a két idősíkkal, annak megfelelően, hogy a főhős éppen tisztában van-e azzal, hogy állapota fokozatosan romlik (itt jelenik meg a múlt idő) vagy éppen az örök jelenben leledzik, ahol finoman folyik egybe a pillanat valósága a tudat folyamatos áradásával.

Ebben a poétikai síkban, amelyet a szerző minden igyekezete ellenére sem lehet nagyprózai ívekkel vádolni, kúszik be egy szürreális szál, ahol háromlábú lovak és Kutyaistenek mászkálnak a képzelet és a zavaros valóság közti keskeny mezsgyéjén. A görög mitológia alakjai: akhájok, trójai hősök is felbukkannak, hiszen Karácsonyi Zsolt módfelett érdeklődik az ókori görög irodalom iránt – a homéroszi eposzokat már tízévesen lelkesen végig olvasta szülei könyvtárából.

„Ezt szeretik, és akad sárkány, aki megunja, hogy az emberek városokat égetnek, ágrólszakadtakat nyúznak, és teljes valójában jelenik meg előttük, mint hosszan elnyúló hegygerinc, vagy völgy mélyén szinte alvón kanyargó folyó. Az embersereg, nevezzük Thészeusznak, vagy Siegfriednek, ilyenkor megretten és visszavonul egy időre. Történeteket találnak ki, miért kell támadni a sárkányt. Az unatkozó sárkányok a történetek miatt jelennek meg előttük, lássuk, a korábbiakhoz képest, mit tudnak kitalálni.” (35.old.)

Ez a Sárkány monológja, amely kapcsán joggal merül fel a kérdés, hogy vajon az Öreg meghasadt emlékeinek valamiféle foszlányával van itt dolgunk, amely mintegy kiszakadva az egészből (jelen esetben az egész az elme, amely híven őrizné az emlékeket) önálló életet élve demisztifikálja a világ és a kultúránk hősies mítoszait – más szavakkal konzekvensen átírja az érzékelt valóságot, amelynek során az ápolónőből Ápoló lesz, a kerítésből pedig Kerítés. Azaz mitikus szintre emelkedik a széthullt elme újrakonstruált világértelmezése.

 De még mielőtt ezt a rejtélyt meg tudnánk fejteni, az Öreg kentaurrá változik, akit egy feldúlt vadász azonnal nyílhegyének végére tűz, és ez a feldúlt vadász nem más, mint Apollón, a „gyilkos költő”, aki üldözi őt. Méghogy itt nincs cselekmény! Ugyan már. A nem-cselekményben, ha ezer darabban is, de felsejlik a gyerekkor, a felnőtt férfi életének néhány mozzanata, és ha ködösen is, de valamit a jelen mindennapjairól is megtudunk.

Itt tulajdonképpen a hiány és a fosztóképző tobzódásáról beszélhetünk. Hiány van emlékekben, de hiány van a bizonyosságból, hiány van ifjúságból, hiány van egészségből, hiány van még a hiányból is.

„De nem volt biztos benne, hogy a feltoluló emlékek tényleg az ő emlékei, vagy igaza van Illmarinnennek, és az Öreg hajlamos sajátjaiként kezelni mások emlékképeit is.” (39-40. old.) Majd máshol felmerül, hogy az emlékek tulajdonképpen nem mások, mint meg nem fejtett jóslatok.

„Ezért tetováltatta az Öreg még egészen fiatal korában a Napot és a Holdat a két szemhéjára, hogy homályosan és később már önmaga számára is értelmezhetetlenül megtartson valamit a meg nem teremtett világ érzékelhetetlenségének emlékéből.(…)…igenis létezik a teremtethetetlen, ahogy a meg nem született, az el nem gondolt is létezik, azzal a különbséggel, hogy a meg nem született és az el nem gondolt világok felé mégiscsak útjelzőként mutat a Nem.” (56. old.)

Joggal vetődik fel a kérdés, hogy kinek a tudata árad itt szerteszét. A főhősé, azaz az Öregé? Vagy valamiféle mindentudó narrátor beszél az Öreg nézőpontjából, ezért folynak egybe a valóság jelenlévő pillanatai a szürreális síkkal némi görög mitológiával keverve?  Vagy az Öreg darabokra eső tudatának a folyamatát látjuk?

A szöveg a szisztematikus elbizonytalanítás mellett egyfajta körkörös technikával újra és újra tér vissza már korábban felbukkant motívumokhoz. Így kerül elő újra és újra a tenger, valamilyen víz, a hajózás témája. Ahogy újra és újra megjelenik Apollón, aki üldözi az Öreget, vagy valakit. Mint ahogy a seb és a sebezhetőség is vissza-vissza térő és tovább írt motívumok. Az a motívum is többször előfordul, ahogy kívülről figyelik az Öreget. Hogy kik ezek a „figyelők” szintén a szisztematikus elbizonytalanítás homályába vész.

Ami viszont bizonyos, hogy ez a lírai prózanyelv, amely uralja a Belső tízezer szövegvilágát, szentenciaszerű bölcsességeknek álcázott paradoxonok sorát fogalmazza meg, amely paradoxonok magabiztosan tartják egybe a szöveget. Hiszen történet nincs is. Azaz a szentencia, amely mégis csak feltételez valamiféle bizonyosságot, magabiztosan bontja le a szöveget szóról szóra, mondatról mondatra. Nemcsak az elme, de a szöveg is szétesik. Először történetekre, amelyek csak lazán kapcsolódnak egymáshoz, majd mondatokra, és végül szavakra.

Ez a könyv tehát egy belső utazás a széteső elme mélyére, ahonnan eltűnnek az emlékek, a vonatkozási pontok, a referenciák és relevanciák – így jutunk el olyan elemi részecskékhez, mint a szavak. De van-e a szavaknak önmagukban értelmük, ha már az elme képtelen értelmes összefüggő narratívát alkotni?

„Azt hittem szavak nélkül is lehet szavakat mondani, felsorakoztatni egyik szót a másik után, mintha csak népszámlálást tartanánk, mintha csak megterveznénk egy várost, és abban mindenkinek az volna a feladata, hogy kimondjon egy szót(…)talán tízezer szó fér el abban a városban(…) (186.)

Miután a címet – Belső tízezer – ily módon maga a szöveg fejti meg, az igazi kérdést az alcím veti fel: igaz történet. Mihez képest igaz? Az egyetemes nagy mítoszokhoz képest? Az emberi élet végességéhez képest? Az emberi test mulandóságához képest? Az összefüggéstelen tízezer szóhoz képest?

És ahogy a szavak határa a mondat és célja a szöveg, úgy az én határa a tudat és célja az emlékek.

(Karácsonyi Zsolt: Belső tízezer (igaz történet), Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2023., 201. oldal)