Farkasokkal Futó

(Clarissa Pinkola Estéshez)

Éjszaka fáztam
Éjszaka hófehérré váltam a
fagyhatárokon
Engedtem hogy rázzon a
hideg
Mikor a Vonalvezető
megragadta kezem
Tisztán remegett a Horizont
A fehér lapon
megelevenedtek a betűk
A tisztás szélén
Farkasok vártak
a moccanásnyi csendben
Szaladtam ismét
Szaladtam velük
Vonyítottam torkomszakadtából
Míg ismét verssé lettem
Így jöttem vissza ebbe a
Tartományába a világnak
Kimelegedve rikkantom a farkasok énekét

 

PONTIFEX

Ugyan!
A pajzs a fejünk felett nem gumiabroncs.
Ózonbuborék sem bírná összetartani
a szférák hagymahéjait.
S több az élet egy lárva vagy ebihal létnél.
Bár megsüpped a tőzegláp és
lilán foszforeszkálnak a zuzmótelepek,
a csillagokat Valaki mégsem hagyja kihunyni.
Sávolt achát teszi meg hangtalan mozdulatát,
a réteglemezek visszaköszönnek
alámaradt embertestében.
Az erdei pajzsika himnusza altban tartja egybe
a tölgyfaerdő aljnövényzetét,
úgy találkoznak buddhikus testeink,
úgy iramodtál hozzám is gömbalakban.
A gömbök kitágulása hanghullámokat zenget,
szférák táncolnak át az Orion mögül.
Arcmásunkért a lelkünk magunknak is örül.
Most kobaltoxid pigmentjei batikolják lilára
a menny boltozatát.
Olyan profán és józan az este.
Egyszerű köpenybe öltözött az, ki már megváltott
mire megteremtett.
A szentek szentje vált létigék epicentrumává.
S a kapu nyitva áll.
A pontonhidaknak nem kell pillér.
Létük azonban ideig-óráig való.

 

JELÖLŐ

(Hajós Eszternek megismerkedésünk örömére)

Szűrt fényben öltözködik a test.
Tetten éri magát a dúdolásban,
az éjféli nap szemérmes cirógatásában.
A kantele sorra megidézi csöndköpenyéből
a kert mókusait, pemetefüveket, és
a gyöngyvirágok gyűszűjének csilingelését,
ebihalak ficánkolását a gránitba vájt tóbölcsődék
napra feketéllő mélyéről, az ikerlevelek közt gubbasztó
énekeskabócák percegését.
A szakrális csönd tanúságtevői ők, jelölők, hangjegyek.
A geoglifákat ezen a féltekén moha nőtte be,
s ezer tófenék dúdol eklogát.
Gömbölyű itt a tér, mint a pallók menti
fanyar bogyók a lápokon.
Kifehérlik a nyír dereka, fenyőgyanta s tűlevélföveny illatol,
s a faháznak jellegzetes, nyers otthonszaga van.
Ma nem siratóasszonyok énekelnek füstösszaunák oltárzátonyán.
Pirossá válik a nyár itt: s a gyémánt hangú lány bölcsődala karistolja
a hajnal hűvösét.
Ma valahogy Finnország illatú az új troli.
Ne kérdezd miért!
Egy bizonyos troli. Már többször tapasztaltam a fenyőforgács
és mulcs illatot, kora reggel, ha utaztam vele.
S lelkem ismét Suomival van tele.

 

(Illusztráció: Akseli Gallen-Kallela: Wild Angelica (1889))