Az örökkévalóság határán

Hasztalan reményem őt keresi,
szobám zugaiban
sehol se’ lelheti.

Otthonom keskeny
s mi innét elveszett, visszakapni nem lehet.

Ám a te kastélyod, ó uram, a végtelen;
őt keresve, ajtódig kell térnem.

Éji égboltod aranykupolája alá állok,
mohó pillantásom arcodra emelem.

Örökkévalóság határáig értem, hol semmi
el nem vész,
— sem remény, sem boldogság, sem egy arc,
mi átdereng a könnyeken.

Mártsd eme óceánba üressé vált létem,
merítsd feneketlen teljébe.
Tűnt, édes érintését hadd érezzem
a mindenség egészében.

Gyöngysor

Anya, nyakad köré gyöngysort szövök
keserűségem könnycseppjeiből.

A csillagok fényből ötvöztek láncot bokádra,
ám az enyém kebledig fog érni.

Bőség s hírnév jutott tőled;
jogod adni vagy visszavonhatod őket.
Ám gyászom enyém teljesen,
ha áldozatul elébed állítom
jutalmam a kegyelmed.

Gitanjali
1.

Te alkottál Végtelenné ily gyönyörűségedben. Kiüríted újra és újra e törékeny edényt
és friss élettel töltöd.
Hordod az apró nádsípot dombon s lapályon, és örökkön megújuló dallamot
lehelsz belé.
Kezed halhatatlan érintésétől parány, semmi szívem boldogságában átlépi határait és világra
hozza a mondhatatlant.
Végtelen ajándékod csöpp kezemen át elér hozzám. Korszakok múlnak, és te szüntelen
töltesz, és nem fogy tere a töltésnek.

Örök idő

Kezedben az idő határtalan, ó, uram.
Nincs ki megszámlálná perceid.

Nappalok és éjek múlnak, korszakok bimbóznak s hervadnak virágként.
Jól ismered a kivárást.

Századjaid állnak sorba tökélyre vinni egy apró vadvirágot.

Számunkra nincs idő vesztegetni,
híjával kell tülekedni az esélyért.
Túl szegények vagyunk késlekedni.

Ekként telik az idő
mit annak nyújtok, ki telve panasszal követeli,
közben oltárod szüntelen áldozat nélkül áll.

Nap végére félelem nógat, hogy kapud bezárod;
ám úgy találom: maradt még idő.

 

Száz évre mától

Száz évre mától,
ki lesz ő, ki
kíváncsian
olvassa verseim?
Száz évre mától!
Képes leszek-e küldeni neked
parány boldogságot e friss tavaszreggelből,
A virágot mely ma bimbózik,
A madarak dalát,
Mai naplemente izzását;
Mind túlcsordulva szeretetemtől?

Mégis egy pillanatra
Tárd ki déli kapudat,
Foglalj helyet ablakodnál,
Pillants a messzi szemhatárra
És elme-szemed lássa
E napot száz éve:
Felfokozott mámort sodort az ég
És megérinti e világ szívét.
A koratavasz – örömmel teli,
Határait nem ismeri.
Kitárva nyugtalan szárnyait
Déli szellő szálldos,
Virágpor illatát hordja…
Egyszeriben
Az ifjúság parazsát festette a világra
Száz éve éppen.
Aznap egy bimbózó költő nem alhatott,
Izgatott szíve énekkel teli,
Oly nagy heve
Annyifélét repesett elmondani,
Mint nyílni vágyó virágbimbók.
Egy nap, száz éve éppen.

Száz évre mától
Melyik ifjú poéta
Énekli otthonában a dalát!
Neki küldöm
E tavasz boldog hírét.
Hadd visszhangozzon pillanatra
A tavaszodban, szívverésedben,
Méhzümmögésben,
Levelek zizzentében:
Mától száz évre.

Villányi G. András fordításai