Egy zöld, egy kék, egy sárga, egy piros, egy fehér, egy narancssárga. Hat kis pohár egy fém tartóban, színes pöttyök, kézzel festve, az üveg egyenetlen. Nincs két egyforma, a sárga mintásnak kicsit vékonyabb a széle, jobb lesz óvatosnak lenni.

Nagyapám temetése után hoztam el őket, mondhatnám, még sírba sem tették, de nem volt sír, nagyanyám nem akarta a hideg földben hagyni. Karácsony után halt meg, ilyenek ezek az öregek, egy bizonyos kor után nem bírják a telet. Amikor a vízsugarak elindultak, és a mélybe rántották a hamvakat, a közeli diófán megszólalt egy madár. Az egyik unokaöcsém szivárványt látott. Mindenki máshogy emlékezik.

Egy zöld, egy kék, egy sárga, egy piros, egy fehér, egy narancssárga. Hat kis pohár, nagyapám sosem ivott belőlük, még ünnepnapokon sem. Ha fröccs van, béke van, mondogatta. Hogy akkor mégis minek tartották, eszembe sem jutott megkérdezni. A nagyszülők egyik legnagyobb hibája, hogy korán mennek el, mire fel tudnám tenni a kérdéseket, már nincs kinek. Például a háborúról, ugye, papa? Hogy is volt, amikor elvittek, és csak évekkel később jöttél vissza? Hideg volt? Féltél? Tudtad, hogy egyszer még hazajössz? Ha igen, honnan? Sosem akartad feladni? Biztosan nem, ugye, papa? Emlékszel, mit mondtál, amikor lefutottam azt a versenyt, pedig mennyire utáltam? Ez az én unokám, sosem adja fel!

Egy zöld, egy kék, egy piros, egy fehér, egy narancssárga. Nem én törtem el a sárgát, papa, teljesen biztos. Anya volt az, láttam, virágot akart bele tenni, kertben szedett kis kék nefelejcset, a tavaszi elsőket, nem sokkal a születésnapod után. Pedig mondtam neki, hogy a sárgával vigyázzon, annak vékonyabb a széle. Nem baj, vázának pont jó lesz, nevetett mindentudóan, aztán eltörte. Egy hétig nem beszéltünk.

Onnantól kezdve senki nem nyúlhatott hozzájuk, még anya sem, sőt leginkább ő nem. A vendégek műanyag pohárból itták a rövidet, vagy viszkisből, mit bántam én. Takarítás előtt elcsomagoltam, dupla réteg papír, ahogy dukál, hősiesen szembenézve annak az egynek a hiányával. Ugyan már, mit tudtam akkor a hiányról?!

A következő költözéskor még megvoltak, egy zöld, egy kék, egy piros, egy fehér, egy narancssárga. Átvészelték a dobozokat, az ide-oda szállítást, hogy mi lesz, hogy lesz, és hogy lesz-e egyáltalán valahogy. Talán pont a polc miatt választottam ezt a lakást, masszív tölgy, szép széles, két sorban is elférnek egymás mögött a tányérok, poharak, pont úgy, ahogy abban a régi zöld szekrényben, elől a hétköznapiak, hátul az ünneplősek. Ez az én unokám, sosem adja fel!, hallottam újra a szavait az éjszakai csendben. A dobozok kiürítve, mindenki alszik. Én csak ünnepelni akartam, papa, az is olyan nagy baj? Tudom, fáradt voltam, nem kellett volna, különben is, ökör iszik magában.

Egy zöld, egy piros, egy fehér, egy narancssárga. És egy kék színű hiány. Talán nem túl nagy ár egy új életért.