műfordítás címkével jelölt bejegyzések

kppp

Charles Bukowski: A tömeg zsenialitása

van elég árulás, gyűlölet erőszak képtelenség az általános emberi viselkedésben hogy ellássa bármely adott hadsereget bármely adott napon

és a legjobbak a gyilkosságban azok akik ellene prédikálnak
és a legjobbak a gyűlöletben azok akik szerelemért prédikálnak
és végül azok a legjobbak a háborúban akik békét prédikálnak

akik istent prédikálnak, azoknak kell isten
akik békét prédikálnak azoknak nincs békéjük
akik békét prédikálnak azoknak nincs szerelmük

óvakodj a prédikálóktól
óvakodj a tudóktól
óvakodj azoktól akik folyton könyveket olvasnak
óvakodj azoktól akik a nyomort megvetik
vagy épp büszkék rá
óvakodj a hirtelen magasztalóktól
nekik magasztalás kell kölcsönösen
óvakodj azoktól akik hirtelen bíráskodnak
attól félnek amiről nem tudnak
óvakodj azoktól akik a masszív tömegek után loholnak
egyedül semmik
óvakodj az átlagos férfitől az átlagos nőtől
óvakodj a szerelmüktől, a szerelmük átlagos
átlagost kutat

de zsenialitás van a gyűlöletükben
elég zsenialitás van a gyűlöletükben hogy megöljenek
hogy megöljenek bárkit
nem akarnak magányt
nem értik meg a magányt
megpróbálnak majd elpusztítani mindent
ami különbözik az övéktől
nem képesek művészetet alkotni
a művészetet nem fogják megérteni
a kudarcukra úgy fognak tekinteni mint teremtők
csak mint egy hibára, a világra
nem képesek teljesen szeretni
a szerelmedről azt fogják hinni befejezetlen
és aztán fognak gyűlölni
és a gyűlöletük lesz tökéletes

mint egy csiszolt gyémánt
mint egy kés
mint egy hegy
mint egy tigris
mint a bürök

legszebb művészetük

Farkas Kristóf Liliom fordítása

Bosch_detalhe da tela central de O jardim

Erotikus nyelvtan

Lo Bort hívóstrófája

 

Hölgyem imperatív igéje
tövem optatív módba rakja,
s ha indikatív a személye,
s konjunkcióját megmutatja,
infinitív lesz majd a kéje:
ügyelvén az egyeztetésre,
hozom magam aktív alakra,
s ragozom őt passzívba téve.

 

 

Monsen Rostanh válaszstrófája

 

Genitív szerelemben égve
szívem vokatív tűz ragadja,
amely minden esetben érte
kész nominatív hódolatra:
hölgyemért, akinek elébe –
sosem akkuzatívan értve,
s ablatív szándékot tagadva –
datív örömmel omlanék le.

Havasi Attila fordítása

mehrdad-zaeri

Erich Fried: Hogy is van

Nincs semmi értelme – mondja a józan ész
Így van, ahogy van – mondja a szeretet

Balszerencse és baj – mondja a számítás
Nem egyéb fájdalomnál – mondja a félelem
Egészen kilátástalan – mondja a belátás
Így van, ahogy van – mondja a szeretet

Nevetséges – mondja a büszkeség
Könnyelmű dolog volna – mondja az óvatosság
Teljesen lehetetlen – mondja a tapasztalat
Így van, ahogy van – mondja a szeretet

András Orsolya fordítása

 (Illusztráció: Mehrdad Zaeri)

Mario Vargas Llosa: Boccaccio háza

PRÓBAKŐ. A Dekameron elbeszélései, melyek talán Certaldo falucskában íródtak, ahol az író született, életre hívták a narratív olasz prózát, és megteremtették Nyugaton a novella gazdag hagyományát.

1392996878_902923_1393087804_noticia_normal

(Fernando Vicente)

Certaldo toszkán falucska máig őrzi középkori falait, de a házat, ahol Giovanni Boccaccio hétszáz évvel ezelőtt született, a második világháború idején lebombázták. Később gondosan újjáépítették, s magas teraszáról egy olajfákkal, ciprusokkal és fenyőkkel borított dombos-lankás táj látszik, mely egy messzi csúcsban, a San Gimignano táncoló tornyaiban ér véget.

A neves írótól csupán egy fából és bőrből készült, szúette lábbeli maradt hátra; egy falba temetve bukkantak rá, és talán nem is ő viselte, hanem az apja, vagy a ház valamely szolgálója. Van egy könyvtár, ahol a Dekameronnak a világ valamennyi nyelvén létező többszáz fordítása tornyosul, meg a róluk szóló tanulmányokkal teli tárlók. A falucska egy kis ékszerdoboz, többszáz éves téglákból, cserepekből és gerendákból álló házakkal; annyira kicsi, hogy felmerül a kérdés, hogyan tudott az idősebb Boccaccio egy ilyen aprócska helyen ilyen sikeres kereskedővé válni. Giovanni házasságon kívüli gyerek volt, akit apja később ismert el, anyja kiléte pedig máig ismeretlen (bár kétségkívül szerény asszony volt). Certaldóból indult útnak Nápolyba az ifjú Giovanni, hogy pénzügyet és jogot tanuljon, s ezáltal gyarapíthassa a családi üzletet, Nápolyban azonban rájött, hogy a bölcsészet az igazi hivatása, melynek ezután szenvedéllyel és tudós hévvel szentelte magát. Ha a fekete pestis nem pusztítja el Firenzét 1348-ban, Boccaccióból az elithez tartozó értelmiségi, a klasszikusok kedvelője, latinista, hellenista, enciklopédista és teológus vált volna.

35 éves lehetett, amikor a patkányok, melyek a keletről fűszereket szállító hajókról a vírust hozták, elértek Firenzébe, és megfertőzték a várost pestissel. A járvány 40 000 firenzeivel, a lakosok harmadával végzett. A pestis megtapasztalása eltávolította Boccacciót a zárdai könyvek világától, a teológiától és a görög-latin klasszikusoktól (évekkel később visszatér majd hozzájuk), ugyanakkor közelebb hozta őt a köznéphez, a kocsmákhoz és a koldusszállásokhoz, a csőcselék mondásaihoz, csípős nyelvű szólásaihoz, az özönvíz-hangulat és világvége-érzés bujtotta élvhajhászathoz és zsiványsághoz, melyeket a járvány gerjesztett minden csoportban, a nemesektől kezdve a söpredékig. Annak köszönhetően, hogy elmerült a világi zajban és az aljanéppel töltötte ezeket a borzasztó hónapokat, meg tudta írni a Dekameront, amellyel életre hívta a narratív olasz prózát, és megteremtette Nyugaton a novella rendkívül gazdag hagyományát, melyet Chaucer, Rabelais, Poe, Csehov, Conrad, Maupassant, Chesterton, Kipling, Borges és sokan mások folytattak egészen napjainkig.

Nem tudni, hol írta meg Boccaccio 1348 és 1351 között a Dekameron száz történetét (lehetett akár itt, certaldói házában, ahová majd visszamenekül, mikor rosszul megy a sora), az viszont köztudott, hogy ezek a pajzán, tiszteletlen, ám remekbe szabott novellák az egykori könyvtárjáró értelmiségit vérbeli népi íróvá változtatták. A könyv első kiadása Velencében jelent meg 1492-ben. Azelőtt kézzel írott másolatokon lehetett hozzáférni, melyek ezerszámra szaporodtak. Valószínűleg ez a sokszorosítás volt az egyik oka annak, hogy elállt elégetésük gondolatától; az ötvenes éveiben ugyanis vallásossága szigorúbbá vált, valamint hatással volt rá egy karthauzi szerzetes is, így megbánta, hogy megírta a Dekameront, melyben megjeleníti a szexuális szemérmetlenséget, és lázasan ostorozza a klérust. Költő-barátja, a nagy Petrarca megvetéssel tekintett az elbeszélések közönséges szövegére, még azt is tanácsolta Boccacciónak, hogy ne folytassa a művet. Mindenesetre késő volt a visszalépéshez: a novellákat olvasták, mesélték és már fél Európa utánozta őket; és most, hétszáz évvel később is ugyanazzal a páratlan élvezettel olvassák őket, mint amit az abszolút mesterművek nyújtanak.

Certaldo húsz házacskából álló történelmi negyedében (ahol egy palota is található) áll egy kis vendéglő (trattoria), amely minden tavasszal megrendezi “Boccaccio fényűző középkori lakomáját”, most viszont tél van, így be kell érnem a szerény toscanai ribollitával – ami egy zöldséggel készülő kenyérleves – meg egy helybéli borocskával, ami kaparja a szájpadlást. A szülőháza falain lógó plakátok az 1350-es és 1360-as éveket idézik fel, amikor Boccaccio diplomáciai és közigazgatási küldetéseket teljesített a firenzei városvezetés megbízásából. Ezek egyike különösen megérintette: tíz aranyforintot kellett ajándékba vinnie Dante Alighieri lányának, Sor Beatricénak, aki Ravennában, a Santo Stefano degli Ulivi kolostorban volt apáca.

Boccaccio fiatalkorában, Nápolyban fedezte fel Dantét, akire élete hátralévő részében fenntartások nélküli csodálattal nézett. A ragyogó kiállításon, amely a napokban tekinthető meg a firenzei Biblioteca Medicea Laurenzianában “Boccaccio: szerző és másoló” címmel, láthatunk kéziratokat, aprólékos betűvezetéssel. Ezek egyrészt ókori szövegek másolatai, de 1370-ben, húsz évvel megalkotása után, újraírta elejétől a végéig a Dekameron ezeregynéhány oldalát is, melyet nem sokkal előbb meg akart semmisíteni (jó író módjára ellentmondásos ember volt). A kiállításból kiderül, milyen szélsőségeket ért el Dante iránti szenvedélye: az Isteni színjátékot háromszor, az Új életet egyszer másolta le, hogy szélesebb körben olvashassák őket, továbbá megírta a nagy költő első életrajzát. Ezen felül a városvezetés felkérésére 59 előadást tartott a Santo Stefano di Badia templomban – a nagyközönség ezek által megismerte irodalmi, filozófiai és teológiai gazdagságát annak a műnek, melyet akkortól, Boccaccionak hála, “isteniként” ismerünk.

Évekkel ezelőtt épült Certaldóban egy kert, amely azt a helyet hivatott imitálni, ahová a Dekameron hét hölgye és három ifjú ura menekült, hogy történeteket meséljen egymásnak. Az igazi kert azonban San Domenicóban (falu a Fiesoléra felkapaszkodó dombokon) található, egy Villa Palmieri nevű, máig létező házban. Erről a hatalmas területről választották le Villa Schifanoiát, ahol most az Európai Egyetemi Intézet működik. Itt élt a XIX. században a nagy Alexandre Dumas, aki gyönyörű leírást készített a helyről. Semmi nem maradt viszont a mitikus kertekből, annak tavaiból és csobogó patakjaiból, kisszarvasaiból, mezei és üregi nyulaiból, gémeiből; nincs nyoma a csodás palotának sem, ahol a tíz fiatal egymásnak mesélte a pajzán történeteket, melyeket annyira élveztek, s melyeket Boccaccio írt körül (vagy inkább talált ki), de a helyben még mindig van valami varázslatos, a parkjaiban, ahol borostyánlepte szobrok állnak, vagy XVIII. századi labirintusaiban; ezen kívül pazar kilátás nyílik innét egész Firenzére. A városba visszatérve érdemes egy kitérőt tenni Corbignano középkori kis falujába, ahol máig áll az egyik ház, amelyben Boccaccio élt – valószínűleg itt írta meg a Fiesolai nimfaéneket –; mindenesetre, a falucskához közel fut a két kis folyó, melyekké Africo és Mensola, az ének két főszereplője válik.

Nagyon szép ez a barangolás Boccaccio nyomában, de semmi sem érintett meg úgy, mint az, amikor arra gondoltam, hogy ezen a helyen, melyet azóta újjáépítettek, töltötte élete utolsó szakaszát, szegényen, magányosan; egyetlen társasága az öreg cseléd, Bruna volt, és ödémában szenvedett, ami olyan rettenetesen felfújta a testét, hogy mozdulni sem tudott. Szomorúság és csodálat tölt el, ahogy elképzelem életének utolsó hónapjait, amikor a túlsúlytól megbénítva, éjjel-nappal az Odüsszeia (Homérosz volt számára a másik bálvány) latin fordítását ellenőrizte, melyet barátja, a szerzetes Leoncio Pilato készített.

Itt halt meg 1375-ben, és a szomszédos Szent Jakab és Szent Fülöp templomban temették el, amely szinte érintetlenül áll. Mivel Certaldo történelmi negyedében nincsenek virágüzletek, elcsentem egy babérlevelet a kicsiny oltárról és a sírján helyeztem el, amely bizonyára egy kevés port őriz már csupán, és a leghamarabb eszembe jutó szavakkal tisztelegtem előtte: “Köszönöm, mester.”

(Eredeti: http://elpais.com/elpais/2014/02/21/opinion/1392996878_902923.html)

Fittlerhez

Nakacukasza költeményei

Költőnők A harminchat költőóriás gyűjteményből  5.

 Nakacukasza

Arany gyöngyök gyűjteménye (Tavasz, 4.)

                                                                                               Nakacukasza

 

Csalogány hangja
hogyha fel nem csendülne,
örökké havas
hegyi faluban miként,
honnan tudni: tavasz van?

 

Szemelvények gyűjteménye (Vegyes témájú dalok, ősz, 1088.)

Tenroku negyedik évében, az ötödik hónap huszonegyedik napján En’jú császár meglátogatta az elsőrangú hercegnőt, és rangót játszottak, majd amikor a hercegnő – vesztes lévén – a hetedik hónap hetedik napján lakomát rendezett a győztes számára, egy legyezőt küldött az udvarhölgyeknek, melyre Nakacukasza vásznat ragasztott, és ezt a verset szőtte bele:

Mennyei folyó
partja hűvös ma este,
csillagünnepen.
Legyezőm szelét mégis
szövőleányra bízzam?

 

 

Szemelvények gyűjteménye (Bánat, 1312.)

 

Lánya halálára:                                                                                Nakacukasza

 

Elfeledni, oh,
legalább ha egy percre
elszenderednék!
Vajon nem csak álmomban
mikor láthatlak téged?

 

Fordította: Fittler Áron

Mehrdad Zaeri

Walter Benjamin esszéiből

 

Az álom nyelve

 

Az álom nyelve nem a szavakban, hanem azok alatt van. A szavak az álomban az értelem véletlen produktumai, az értelem pedig egy folyam szó nélküli folyamatosságában van. Az értelem úgy van elrejtve az álomnyelvben, ahogyan például egy alakzat a képrejtvényben. Még az is lehetséges, hogy a képrejtvények eredete ilyen irányban keresendő, és egyfajta álom-gyorsírásból származik.

 

Közelség és távolság

Két olyan viszonyról van itt szó, amelyek a test felépítésében és életében talán ugyanolyan meghatározóak lehetnek, mint a többi térbeli összefüggés (fent és lent, jobb és bal stb.). Ez a kettő azonban különösen az érosz és a szexualitás megélésében kerül előtérbe. Az érosz élete a távolságban szikrázik fel. Másrészt felfigyelhetünk a közelség és a szexualitás rokonságára. – A távolságot illetően Klagesnek az álomról szóló vizsgálódásai hasonlóak. A távolságnak a testi kötődésekre tett hatásánál még ismeretlenebb a közelség hatása. Az ezzel összefüggő jelenségeket talán már évezredekkel ezelőtt elvetették és méltatlanul elhanyagolták.

Minél kevésbé tartanak fogva valakit a sors kötelékei, annál kevésbé határozza őt meg a közvetlen közelében álló [das Nächste],[1] akár a körülmények, akár az emberek jelentenék azt. Az ilyenképpen szabad ember a saját közelségét egészen sajátjaként birtokolja; ő az, aki ezt meghatározza, és nem fordítva. Sorsszerű életének saját meghatározottsága ezzel szemben a messzeségből jön el hozzá. Nem az eljövendő felé fordított tekintettel [Rücksicht],[2] arra visszapillantva cselekszik, mintha az képes volna utolérni őt – hanem a messzeség iránti körültekintéssel [Umsicht], amelybe ő beleilleszkedik. Így a csillagok fürkészése (még ha allegorikusan értjük is ezt) sokkal mélyebben gyökerezik, mint az elkövetkezőkön való tépelődés. Hiszen a távolban levő, ami az embert meghatározza, maga a természet kell hogy legyen, és az annál osztatlanabbul fejti ki hatását, minél tisztább. Ahogyan tehát legkisebb előjelével ráijeszt az idegbetegekre, csillagaival a démonikusokat irányítja, úgy legmélyebb harmóniáival – és csak ezekkel – egyedül a türelmeseket és áhítatban élőket határozza meg. És őket sem a cselekvésükben, hanem az életükben, mert csupán ez lehet sorsszerű. És itt, nem pedig a cselekvés különböző területein, helyénvaló a szabadság. Éppen ennek hatalma oldozza el [entbindet][3] az élőt az egyes természeti történések általi meghatározottságából, és megengedi neki, hogy a természet jelenlététől hagyja vezetni a saját jelenlétét. De úgy van vezetve, mint egy alvó. És a kiteljesedett ember egyedül ilyen álmokban lehet jelen, amelyekből életében nem ébred fel. Mert minél tökéletesebb az ember, annál mélyebb ez az alvás – annál biztosabban és annál szorosabban van rögzítve, leszűkítve lényegének ős-alapjához. Ennélfogva ez olyan alvás, amelyben az álmokat nem a közeli zajok és nem is az emberi környezet [Mitwelt][4] hangjai eredményezik – és amilyen álmokban a hullámtörést és a szférákat és a szelet lehetne meghallani. A minden emberi természet mélyében levő alvás tengere éjjel árad: minden elszenderedés azt mutatja, hogy dagálya olyan partot mos, amelytől az ébrenlét idejében ismét visszahúzódik. Ami belőle megőrizhető, vagyis az álmok – akármilyen csodálatosan megformáltak is –, csupán halott maradványok ennek a mélységnek az öléből. Az élő benne marad, és benne talál védelmet: ez az éber élet hajója és a művész hálójában néma zsákmánnyá váló halak.

Így a tenger az emberi természet szimbóluma. Alvásként – mély és átvitt értelemben – az élethajót viszi áramlatain, amelyeket a szél és a csillagok a messzeségből vezetnek; szendergésként – szó szerinti értelemben – áradásként emelkedik az élet partja fölé, amelyen álmokat hagy hátra.

A közelség (és a távolság?) egyébként az álom számára sem kevésbé meghatározó, mint az érosz számára. És itt mégis gyengülő, szétroncsolódott módon fejlik ki ez a befolyásolás. Ennek a különbségnek a lényegét kellene megtalálni. Az álomban önmagában a legrendkívülibb közelség van jelen – és – talán! – a legrendkívülibb távolság is?

Ami az álomvalóság problémáját illeti, megállapíthatjuk: az álomvilág és az ébrenlét világa (vagyis a valóságos világ [wirkliche Welt]) közötti viszony meghatározását szigorúan meg kell különböztetni annak a viszonynak a vizsgálatától, ami az álomvilág és az igaz világ [wahre Welt] között fennáll. Az igazságban vagy az „igaz világban” nem is létezik álom és ébredés mint olyan; ezek legfennebb saját ábrázolásuk szimbólumai lehetnek. Az igazság világában ugyanis az észlelés [Wahrnehmung][5] világa elveszítette valóságosságát. Igen, az igazság világa talán egyáltalán nem is egy bizonyos tudatnak a világa. Ezzel azt akarom mondani: az álom és az ébredés viszonyának problémája nem „ismeretelméleti”, hanem „észleléselméleti” kérdés. Az észleletek [Wahrnehmungen] azonban nem lehetnek igazak vagy hamisak [wahr oder falsch], hanem csak jelentéstartalmuk hatáskörét illetően lehetnek problematikusak. Az ilyen lehetséges hatáskörök rendszere az ember természete. A kérdés tehát az, hogy az ember természetéből mi illeti az álomészlelés jelentéstartalmát, és mi vonatkozik az éber észlelésére. A „megismerés” számára mindkettő ugyanolyan módon, mégpedig puszta objektumként, bír jelentőséggel.

A távolság és a képek

Sanary, 1931. május 13.

 

Örömünk telik a képek világában – de ez az öröm vajon nem a tudás elleni konok dacból táplálkozik-e? Kinézek a tájra: a tenger tükörsimán fekszik az öbölben; erdők vonulnak, mozdulatlan és néma tömegként, a hegyek hátán felfelé; a bércen romos várfalak, ahogy már évszázadokkal ezelőtt is álltak; az ég felhők nélkül ragyog, „örök kékségben”, ahogy mondani szokták. Így akarja az álmodozó, aki ebbe a tájba elmélyül. Közben ez a tenger milliárd és milliárd hullámával minden pillanatban emelkedik és süllyed, az erdők a gyökereiktől az utolsó levelükig minden pillanatban újra megrezzennek, a várrom köveiben szüntelen omlás és mállás működik, az égben a párák, még mielőtt felhőkké gomolyodnának, láthatatlan küzdelemben vonulnak át egymáson, ahogyan a tudomány ezt a mozgást az anyag legmélyéig követi. Ha az atomokban csak elektronviharokat akar látni, az álmodozónak mindezt el kell felejtenie, mindezt tagadni akarja, hogy átengedhesse magát a képeknek, amelyekben békét akar találni, örökkévalóságot, nyugalmat, maradandóságot. Minden légy, ami a fülébe zümmög, minden széllökés, ami megborzongatja, minden közelség, ami eltalálja, megbünteti hazugságáért – de minden távolság újra felépíti álmát, ami minden felderengő hegyfokra újra merészen felkaptat, minden kivilágított ablakban megcsillan. És akkor látszik a legtökéletesebbnek, amikor sikerül kitépnie magának a mozgásnak a tövisét: amikor átváltoztatja a fölötte rezgő levelek zizegését a lombok sátrává, átváltoztatja a madarak fészekhez suhanását a madarak vándorlásává. Így parancsolni megálljt a természetnek a lecsupaszított képek nevében – ez a szentimentalizmus fekete mágiája. Új hívásban ezt megdermeszteni viszont egyedül a költő kiváltsága.

Benjamin, Walter: Träume. Szerk. Burkhardt Lindner. Frankfurt am Main: Suhrkamp Verlag, 2008. 69-72. 103-104.

A kötet Walter Benjamin saját álmairól készült feljegyzéseit és az álmokhoz kapcsolódó reflexióit tartalmazza, amelyeket a szerkesztő a szerző különböző írásaiból válogatott össze.

[1]das Nächste = a legközelebbi (térben, időben); der Nächste = a legközelebbi ember, a felebarát.

[2]Rücksicht = tapintat, figyelem; auf jemanden Rücksicht nehmen = tekintettel lenni valakire. Szó szerint: ’visszanézést’, ’visszapillantást’ venni valaki felé.

[3]entbinden = 1. eloldozni 2. megszülni

[4]Mit-Welt: vele-világ, a társ-világ

[5]Wahr-nehmung = észlelés, szó szerint: ’igaznak-vétel’

András Orsolya fordítása

Illusztráció: Mehrdad Zaeri