Címke: műfordítás

Paul Celan költeményei

EGY KÉP ALÁ
(Unter ein Bild)

Varjak rajzása a lobogó búzamezőn.
Mely egek kékje ez? Alsóé? Felsőé tán?
Majd nyíl, mely a lélekről pattant.
Erősebb suhogás. Közelgő izzás. Két világ.

HAZATÉRÉS
(Heimkehr)

Havazik, egyre sűrűbb és sűrűbb.
Galambszín, akár tegnap,
havazik, mintha még mindig aludnál.

Messzeségig lerakott fehérség.
Felette túl, vég nélkül az elveszettség
szántalpainak nyoma.

Alatta, rejtőzködve,
feltornyosul, mi a szemnek
oly nagyon fáj,
domb a dombon,
láthatatlan.

Mindegyiken,

hazaérve a mába,
a némaságig kisiklott én:
fából, a karó.

Amott: egy érzés,
mit jeges szél idefújt,
mely galambszín, hófehér
zászlókendőit cölöphöz
kötözi.

ODALENN
(Unten)

Hazatért a feledésbe
lassú szemeink vendég-
beszéde.

Szótagról szótagra tért meg,
farkasvak kockákra tagolva,
melyek után a játszó kéz kapdos,
nagyban, ébredéskor.

Túláradó beszédem:
apró kristály
hallgatásod köntösében.

Bánfai Zsolt fordítása

W. Wordsworth: Óda: A halhatatlanság sejtelme a korai gyermekkor emlékeiből

Ode: Intimations of Immortality from Recollections of
Early Childhood

 

Gyermek az Ember atyja;
Hadd kívánom, napjaim kösse össze
– Sorban egymáshoz – természettől áhítat.
(W. Wordsworth: Szívem szökken)

Volt idő, hogy rét, liget és patak,
Föld és látványa bárminek
Olybá tűnt,
Mennyei csóvában ragyog,
Frissen tündöklő álomglóriában;
Másképp fest most, mint egykor:
Forduljak bár ide vagy oda
Éjidőn vagy nappalon,
Amint rég láttam, úgy nem láthatom.

II

A szivárvány ideér s távozik,
És dús bájú a Rózsa:
A Hold gyönyörűséggel lesi,
Ha az Ég makulátlan,
A vizek csillagos éjen

Szeplőtlen pompáznak,
A nap dicsőn kél fel;
Mégis tudom, bármerre menjek:
Dicse oda a földnek.

III

Most, bár boldog a madárdal,
És a bárányok akárha dobszóra
összebújnak,
Csak bennem kél bánatos gondolat,
De kimondom s jön rá enyhület;
Erős vagyok újra:
Trombitába bömbölnek a vízesések,
Az órának búm nem rontója;
A hegyről Visszhang tolong fülembe,
Álmos mezőről szellők nyalogatnak,
És a földkerekség vidám;
Part és tenger
Magukat a gyönyörnek átadják,
És májusszívvel
Ünnepel minden állat;
Boldogság Gyermeke,
Kurjants, hadd hallom rivallásod,
Pásztorfia vidámságnak!

IV

Áldott Teremtmények, fülemben
egymást hívja hangotok; s látom
ünnepetekkel vigadni a mennyeket;
a fesztiválon szívem nálatok,
homlokomon virágfüzér,
s érzem, dús örömötök érzem.
Ó, álnok nap! ha örömtelen lennék
Míg a Föld magával ékíti
Ez édes májusreggelt;
Virágszedő gyermekek
Ezer völgyön szanaszét,
És melegen ömlő napfény,
A Csöppség anyja karjába szökken;
Hallom, hallom, repeső örömem hallja!
Ám sok között áll ott egy Fa
S a rét, mit néztem valaha;
Ketten regélik, ami elszaladt:
S talpamnál az árvácska
Ismétli a mesét – ugyanazt:
Hova tűnt a látomásos ragyogás?
Hol a dics, hol az álmodás?

V

Születésünk álom csak és feledés:
A Léleknek mi kél velünk – életünk Csillaga –
Hona más vidék,
Messziségből fakad:
Nem tisztán feledés,
Nem teljesen pucér,
Dicsfény felhőjeként érkezünk
Istentől, ki otthonunk:
Gyermekként a menny körbeér!
Ám a börtön árnya zárulni kezd
A serdülő Fiúra,
De látja a fényt és ahonnét ered,
Gyönyörködve figyeli;
Az Ifjú útja Kelettől mind messzibb visz,
Még a Természet Papja,
És a ragyogó látomás
Számára az útján társ;
Végül a Férfi érzi, hogyan enyész,
S hétköznapok világosába tér.

VI

A Föld öle gyönyörével dús;
Epedéssel, mit természete fakaszt,
Hozzá jobbára anyai szívvel:

Nem haszontalan céllal,
Dajkaként teszi, mit megtehet,
Hogy fogadott Fia, a Rab Férfi
Dicsét feledje, mind, amit ismert,
S a császárlakot, ahonnét eredt.

VII

Ím, a Gyermek új révülések közt,
Az édes csöppség hatéves!
Nézd, hogy fekszik önalkotta világában
Anyai csóközöntől kipirultan,
Beburkolja atyja szemefénye!
Lábánál lásd skiccét, a tervet,
Álomszilánkjait az emberlétnek,
Mit frissen tanult szakmával formáz:
Esküvőt vagy ünnepséget,
Temetést vagy Gyászt;
Ma szívét effélék bírják,
S ebbe keretezi énekét:
Nyelvét ekként igazítja
Munka-Szerelem-Viszálybeszédhez,
Ám hamar
Félredobja mindet,
És újult örömmel, büszkén
Más szerepet ölt a kis Színművész;

„Komédiás színpadát” időről időre
Népesíti velük – a bénult vénekig,
Minddel, kit fogatán az Élet elhoz;
Mintha teljes hivatása
Szüntelen utánzás volna.

VIII

Te, kinek külleme cáfolja
Lelkében a végtelent;
Bölcsek Bölcse, ki őrzi hévvel
Örökségét; vakok közt Látó,
Ki süketnémán olvasod az örök mélyet,
Folyton az örök elmétől követve,
Áldott Jós! Hatalmas Próféta!
A való hozzád köttetett,
Mit élethosszant küszködve kutatunk,
De sötétbe vész, sírbolt sötétjébe;
Te, kit Halhatatlansága
Ügyel nap mint nap, akár Mester az Inasát,
Jelenlét, mely nem leírható;
Kisgyermek, lényed magasán
Menny-szült szabadság dicső ura,
Elszántan küszködve mért nógatod
Éveid, hogy a sorsszerű igát hozzák –
Áldottan, mégis küzdve vakon?

Lelkeden a föld súlya túl korán,
A megszokás vámterhe alá présel:
Nehéz, mint a dér s mély, akár az élet!

IX

Ó, boldogság! mi parázslásunkban
Ugyancsak éledez,
Mit a természet nem feled,
Bármennyire is szökevény!
Eljárt éveink emlékén tenyészt
Nem szűnő üdvöt: nem értük,
Mit áldani legjobban érdemes:
Elragadtatás, függetlenség, tiszta hite
Gyermeklétnek, buzgó vagy rest;
Mégsem értük éneklem
A hála dalát a dicséretét;
Hanem a csökönyös kérdezésért
Észlelésről, a külső világról,
Mi lepereg rólunk s elenyész;
Tompa sejtéséért a Lénynek,
Ki felfoghatatlan világokban kereng,
A magas ösztönért, mely előtt halandó természetünk
Tetten ért bűnösként remeg:
A korai vonzalmakért,
Ködös merengésekért

Legyenek bár, amik:
Mégis nappalunk eredő fényei,
Szemvilágunk nagylámpása;
Fenntart, gyámolít és hatalma által
Zajgó éveink pillanatnak tűnnek
Örök Csöndjében, ahol a való ébred,
Hogy múlhatatlan fennmaradjon;
Se közöny, se tébolyult szándék,
Se Férfi, se Fiú,
Semely ellenlábasa az örömnek
Gyökerestül kitépni, lerombolni képtelen!
Ekként nyugodalmas évszakon,
Akár mélyétől a szárazföldnek
Látja Lelkünk a halhatatlan tengert,
Mely idáig elsodort,
S perc múltán tovavihet
S a játszó Gyermeket nézzük a parton,
Hallva a szüntelen zúgó óriás vizet.

X

Madárkák, daloljátok boldog dalotok,
Báránykák táncra perdüljetek,
Mintha nektek peregne a dob!
Lelkünk veletek vigad,
Veletek, kik fújjátok vagy pengetitek,

Kik máma szívükkel érzik
Vígságát a majálisnak!
Bár a ragyogást, mely hajdan tündökölt,
Végleg törölték szememtől,
És vissza percét semmi nem hozza
Pázsitpompának, fényét a virágnak;
Nem búslakodunk, inkább erőt veszünk
Abból, ami megmaradt;
Ős együttérzésből,
Mert ha volt, el sosem apad;
Enyhet virágzó kedvünk
Megpróbáltatásainkból fakad;
Hitből, mi a halálon átlát,
Esztendőkből, mik a bölcsességet hozzák.

XI

Ó, Források, Berkek, Hegyek s Ligetek,
Örömeink végét ne jövendöljétek!
Hatalmatok ismeri Szívem mélye;
Egyetlen örömet csak feladtam,
Hogy szokottabb rendetekben éljek,
A medrében csörgő Patakot ma inkább szeretem,
Mint mikor könnyű volt léptem, akár őneki;
Ártatlan tündöklése az újszülött napnak

Ma még szép, ám
A felhőket, mik a nyugvó napot kerítik,
A halandó embert őrző szem
Szürkére színezi.
Új játszma ez, újak koszorúi,
Hála az emberszívnek, ami éltet,
Hála gyöngédségének, örömének, félelmének;
Bennem, ha kivirágzik a legsemmibb gaz,
Könnyekétől mélyebb sejtelmet hajt.

Villányi G. András fordítása

 

Megjelent: Pannonhalmi Szemle 2023 XXXI/4

Cecco Angiolieri szonettjei

Itt e világban a pénznek hiánya

Itt e világban a pénznek hiánya
az embert arra inti, ne halassza,
hogy ledöfje magát, vagy fölakassza,
már ha efféle szarság irritálja.

Mert az, akinek bőven van dohánya
(hát, volna okom e téren panaszra),
imádja, ha pénzzel tele a kassza,
mely az emberből a költőt csinálja.

Hogy még mi mást csinál? Mondjak-e többet:
betegbe, tudjuk, életet lehel,
s azt is, hogy tőle teremnek a földek,

hogy tahóból gáláns urat nevel,
nagyvonalú, finom ízlésű bölcset –
isten bizony, vagy itt patkoljak el.

 

Szerelmes vagyok, de annyira mégsem

Szerelmes vagyok, de annyira mégsem,
hogy ne maradnék könnyed és nyugodt;
és ez fölöttébb hősies dolog,
mivel nem lettem Ámoré egészen.

Bőven elég, ha csak versben dicsérem,
és szép hívéhez hívek a dalok:
ezen fölül többet nem adhatok;
nem tűröm, hogy gyötörjön és emésszen.

Ezért aztán ne higgye senki nő se,
hogy hű lovag módjára szeretem,
lehet a világ legelőkelőbbje;

mert elhülyít a túl nagy szerelem –
hát én mértékkel élvezek belőle,
el ne facsarja képem és szívem.

 

Nem vágyom én, csakis három dologra

Nem vágyom én, csakis három dologra,
sosem elégelném meg egyiket sem,
eme három pedig: nő, kocsma, kocka;
ezek üdítik lelkem és a testem.

De nem élek velük, csak hébe-hóba –
üres a bukszám, az fog vissza ebben;
elgondolom és bőgök szitkozódva:
ha pénzem nincs, örömöm se lehessen?

Mondom: – Hogy döfnék át az oldalad! –
Mármint apámnak: ő fogott e böjtre,
hogy a szél elfúj és átsüt a nap.

Olyan keserves pénzt kicsalni tőle,
húsvétkor is, mikor mindenki kap,
mint denevérrel vadászni az ölyvre.

Havasi Attila fordításai

 

 

Charles Bukowski: Szóval író akarsz lenni?

Ha nem törik ki belőled
minden ellenére,
akkor ne csináld.
Hacsak nem zubog kéretlenül
szívedből, elmédből és szádból,
a zsigereidből,,.
Ne tedd.
Ha órákig kell ülnöd
a számítógép képernyőjét bámulva,
vagy görnyedsz
írógépednél ülve,
szavakat keresve,
ne próbálkozz.
Ha pénzért csinálnád, vagy
a hírnévért,
ne kínlódj.
Ha azért csinálod, mert
nőket szeretnél az ágyadba,
ne görcsölj.
Ha ott kell ülnöd és
újra és újra átdolgozni,
nem a te pályád…
Ha már a gondolkodás is túl nehéz munka,
ne csináld.
Ha úgy akarsz írni,
mint valaki más…
Felejtsd el.

Ha várnod kell, hogy kirobbanjon
belőled,
akkor várj türelmesen.
Ha sosem üvölt fel benned a kényszer,
csinálj valami mást.
Ha először fel kell olvasnod a feleségednek,
a barátnődnek, vagy barátodnak,
netán a szüleidnek, vagy bárki másnak,
még nem állsz készen.

Ne legyél olyan, mint rengeteg más író,
és olyan se, mint az a sok ezer,
akik írónak képzelik magukat,
ne légy unalmas és…
…ne légy nagyképű,
és soha, soha ne legyél önimádó.
A világ könyvtárai
…álomba ásítják
magukat…
a magadfajták fölött.
Ne tartozz közéjük…
Ne tedd ezt.
Hacsak nem

úgy robban ki lelkedből, mint egy rakéta, hacsak a mozdulatlanság nem kerget őrületbe, öngyilkosságba
vagy gyilkosságba, ne tedd meg. Hacsak nem égeti nap mint nap zsigereidet, ne csináld.
Ha tényleg itt az idő,
és valóban kiválasztott vagy:

…akkor meg fog történni…

magadtól jössz rá majd, és ezután ez is így marad.

Márkus László fordítása

Herta Müller: A piros virág és a bot

A gyűléseken – amik a diktatúrában az emberek idejének egy nagy részét lefoglalták – mutatkozott meg a legtisztább kép arról a fajta beszédről, ami Románia folyamatos ellenőrzés alatt tartott társadalmában működött. Valószínű, hogy ez nemcsak ebben a diktatúrában volt így. Ami akár csak félig is hiteles lehetett volna, egy leheletnyi személyesség, az ujjak egyéni rándulása – mindez egyszerűen eltöröltetett a szónokok világából. Egymással felcserélhető figurákat néztem és hallgattam, akik elszakították magukat az egyes emberektől, lemondtak róluk, és elindultak egy politikai pozíció gördülékeny mechanikája felé, hogy kiteljesítsék a karrierjüket. Romániában a rendszer minden ideológiájának csomópontját Ceauşescu személyi kultusza jelentette. Ugyanazzal a módszerrel, amellyel a falusi pap az Istentől való rettegést akarta a fejekbe ültetni, terjesztették a tisztviselők szocialista vallásukat: Akármit csinálsz, Isten lát téged, mert ő végtelen és mindenhol jelen van. A diktátor portréja több tízezer példányban látható volt az országban, ezt erősítette mindenfelé szétpermetezett hangja. Beszédeit órák hosszat sugározta a rádió és a tévé, ezáltal a hangja minden nap állandó kontrollként töltötte be a levegőt. Ezt a hangot az országban mindenki olyan jól ismerte, mint a szél zúgását vagy az eső kopogását. Beszédének ritmusa, kísérő gesztusai ugyanolyan ismertek voltak, mint a diktátor homlokán a hajtincs, a szeme, az orra, a szája. Mindig ugyanazon csámcsogott, az előre betanult szövegrészeken való kérődzés ugyanolyan ismert volt, mint a mindennapi tárgyak zörejei. Ha valaki a szónoklatában ugyanezeket a szövegrészeket ismételte, az már nem volt elég a teljes elismeréshez. Ezért a tisztviselők nyilvános szerepléseikkor azon fáradoztak, hogy Ceauşescu gesztusait utánozzák. A rendszer legfőbb szónoka négy iskolai osztályt végzett, és nemcsak a bonyolultabb tartalmakkal és a legegyszerűbb nyelvtani szabályokkal gyűlt meg a baja. Ráadásul még beszédhibás is volt. A magánhangzók váltásakor és a mássalhangzók gyors egymásutánja közben megakadt a nyelve, motyogni kezdett. Erről a beszédhibáról széttöredezett, ugatásszerű szótagolással és kezének állandó rázogatásával próbálta elterelni a figyelmet. Ezért beszédstílusának utánzása a román nyelv különösen feltűnő, tragikus-nevetséges eltorzítását vonta maga után.
Akkoriban gyakran mondtam, hogy az országban a legfiatalabb tisztviselők a legöregebbek. Nekik ugyanis, úgy tűnt, minden erőfeszítés nélkül sikerül a diktátor utánzása, és tökéletesebben is, mint az időseknek. Természetesen nekik nagyobb szükségük is volt erre, mert a pályafutásuk elején álltak. De miután óvodás gyerekekkel foglalkoztam, nem tudtam kikerülni, hogy azt gondoljam: a fiatal tisztviselők nem is utánoztak senkit. Ők saját maguk voltak, és egyáltalán nem is volt más, saját gesztusviláguk.
Két hétig dolgoztam óvónőként, és észrevettem, hogy Ceauşescu utánzása már az ötéveseknél is teljesen nyilvánvaló, egyszerűen nem lehet nem látni. A gyerekek megszállottjai voltak a pártverseknek, a hazafias énekeknek és a nemzeti himnusznak. Az óvodába hosszú munkanélküliség után kerültem; kirúgtak a gyárból és jó pár iskolából, sehova nem vettek fel „individualizmus” miatt, és mert „nem akartam illeszkedni a közösségbe, és hiányzott belőlem a szocialista tudat”. A tanév már rég megkezdődött, helyettesítenem kellett egy sárgaságban megbetegedett óvónőt, akinek a gyógyulására sokat kellett várni. Amikor elfoglaltam az állást, azt gondoltam, hogy nem lehet olyan rossz, mint az iskolában. Lennie kell még egy kis gyerekkornak ebben az államban is, az ilyen kicsi gyerekeket még nem lehet ideológiával üresre és egyformára pusztítani, még vannak építőkockák, babák vagy táncok. És azonkívül semmi pénzem nem volt, csak adósságom, és minden hónapban fizetnem kellett a részleteket a lakásomért. Tudtam, hogy az én esetemben nem tanácsos az albérlő függőségébe jutni. A titkosszolgálat első fenyegetésére akármelyik főbérlő azonnal kitett volna az utcára. Édesanyám egy TSZ-ben dolgozott, és nagyon sokat kellett kínlódnia, hogy valahogy megéljünk.
Az óvoda igazgatónője az első munkanapomon a csoportomhoz vezetett. Amikor beléptünk a terembe, csak ennyit mondott, szinte mint egy rejtjelezett üzenetet: „A himnuszt.” A gyerekek automatikusan félkörbe álltak, kihúzták magukat, mint egy-egy szál gyertya, a kezüket a combjukra szorították, hosszúra nyújtották a nyakukat és felemelték a tekintetüket. Az asztalkák mellől gyerekek ugrottak fel, de a félkörben katonák álltak és énekeltek. Inkább üvöltözés és ugatás volt, mint éneklés. Úgy tűnt, a lényeg a hangerő és a testtartás. A himnusz nagyon hosszú volt, az utóbbi években számos új szakasszal egészítették ki. Azt hiszem, akkorra hét szakaszra nyúlt ki. A hosszú munkanélküliséggel kiestem a frissítések ritmusából, és az új szakaszok szövegét nem is ismertem. Az utolsó szakasz után felbomlott a félkör, a katonaságból tombolva, sikítozva lett újra féktelen tömeg. Az igazgatónő levett a polcról egy botot: „Enélkül nem megy”, mondta. Aztán suttogott valamit a fülembe, és négy gyereket hívott magához. Nézzem meg őket jól, mondta, aztán visszaküldte őket a helyükre. Majd beavatott engem a szüleik és nagyszüleik funkcióinak titkaiba. Az egyik kisfiú egyenesen a párttitkár unokája volt, különösen vigyázni kell vele, tette hozzá. Nem tűr ellentmondást, és védeni kell a többi gyerekkel szemben, mindegy, hogy mit mond. Aztán otthagyott a csoporttal. A polcon körülbelül tíz bot volt, ceruzavastagságú fapálcák, olyan hosszúak, mint egy-egy vonalzó. Három el volt törve.
Kint ezen a napon szálltak az év első nagy, borzos hópelyhei, amelyek lehullva már nem olvadtak el. Megkérdeztem a csoporttól, hogy milyen téli éneket szeretnének elénekelni. Téli éneket egyet sem ismertek. Akkor nyári énekekről kérdeztem őket. Csak rázták a fejüket. Aztán tavaszi és őszi énekeket emlegettem. Végül is az egyik kisfiú javasolt egy virágszedésről szóló éneket. A fűről és a mezőről énekeltek. Szóval mégis egy nyári ének, gondoltam, még ha nem is ismerik ezt az osztályozást. Nem sokkal azután már helyben is voltunk: az első nyári szakasz után az ének a személyi kultusz felé mozdult el. A legszebb piros virágot a szeretett vezérnek ajándékozzák. A harmadik szakaszban a vezér örvendezett és mosolygott, mert az egész országban ő volt a legjóságosabb a gyerekekhez.
Az első szakasz részleteit, a mezőt, a füvet, a virágszedést a fejekben nem is követte senki. Az egész éneklés, már az első szótól kezdve, lázasan hangzott, sietségbe űzte a gyerekeket. Egyre hangosabban, nyersebben és gyorsabban énekeltek, ahogy közeledett a szövegben a virág odaajándékozása és a vezért mosolygása. Ez az ének, ami a nyárnak egyetlen szakaszt engedélyezett, megtiltotta annak a tájnak a megfigyelését és az elképzelését, amelyből kiindult. De ugyanígy tiltotta az ajándékozás átérzését is. Ceauşescu ugyan gyakran vett gyerekeket a karjába, de őket előtte napokig orvosi karanténban tartották, hogy kizárjanak minden ragályos betegséget. Az ének megkövetelte a szellemi jelenlét hiányát éneklés közben. És ennek minden a hatalmába került, ami az óvodában történt.
Ismertem néhány téli éneket még a saját gyerekkoromból. A legegyszerűbb úgy kezdődött: „Hópehely, hópendely”. Elénekeltem, megmagyaráztam a szavakat, és azt a feladatot adtam, hogy mindenki nézze meg, ahogy a hó az égből a városra hull. A kis arcok lezárva néztek rám. A csodálkozás, ami akkor is megóv, ha félelemmel tölt el, a költői képekben összefoglalt látás és hallás, ami akkor is megtart, ha érzelmessé tesz – ezt szándékosan tartották távol tőlük. A havazás szépsége, ami emberemlékezet óta az egyéni megfigyelés tárgya, egyáltalán szóba sem került. Az ország ezen a területen is kilépett az érzelmek történetéből. Megakadályozták, hogy az olyan szóképek, mint a „hópendely” vagy „a felhőkben laksz” befészkeljék magukat a gyerekfejekbe. És a havazásról szóló ének amúgy is túl halk volt ezeknek a korán tévútra vezetetteknek. Az érzelmi rezdüléseik a katonás vigyázzállásnál és az ugatásnál kezdődtek. Hogy egyénként fogják fel saját magukat, és ebből a pontból kiindulva tartsák meg a részleteket saját magukon és a dolgokon – ahogy az a civil szocializációhoz hozzátartozik –, tilos volt. A személyességnek ez a korlátozása vezetett később minden egyes életben oda, hogy egyszerűen semmilyen szempontból nem nőttek fel ehhez az élethez. És az állam pontosan ezt akarta: a gyengeségnek azon a ponton kell kezdődnie, ahol a saját, túl vékony bőr van. A rendszer menekülést ajánlott ebből a gyengeségből, de az nem jelentett mást, mint a hatalom erősségének való hízelgést, meghasonlást és alávetettséget – ez volt az esély az előrejutásra. Az olyan eszméletnek és öntudatnak, ami önmagát felépíti és felemeli, és ami az ilyen menekülés nélkül is elboldogul, nem engedhették meg a kialakulását, sőt ennek a lehetőségét sem.
Az óvodában töltött első munkanapomon azt mondtam, hogy a gyerekek vegyék magukra a kabátjukat, a sapkájukat és a cipőjüket, kimegyünk az udvarra, a hóba. Az igazgatónő meghallotta, hogy zaj van a ruhafogasoknál. Feltépte az irodája ajtaját. Egy havazásról szóló éneket tanulunk, mondtam, és miért bent magyarázzam a gyerekeknek, hogyan hull a hó. Egy fél óra múlva visszamegyünk a terembe. „Maga mit képzel”, kiabálta, „ez az ének nincs benne a tantervben!” Vissza kellett mennünk a terembe. Játék és szünet és ebéd, és majd aztán az ének.
Másnap reggel első dolgom volt megkérdezni, hogy megfigyelte-e valaki a hópelyheket, amelyek „a felhőkben laknak”. És én voltam akkor a gyerek, aki ezt tette. Hogy bátorságot gyűjtsek a naphoz, munkába menet még az éneket is eldúdoltam némán, a fejemben. Zavarba jöttem, és megkérdeztem, hogy emlékeznek-e még a tegnapi énekre. Akkor egy kisfiú azt mondta: „Elvtársnő, először a himnuszt kell elénekelni.” Megkérdeztem: „El kell énekelni, vagy el akarjátok énekelni.” A gyerekek kórusban kiabálták: „Igen, akarjuk.” Ráhagytam, és mondtam, hogy akkor énekeljék a himnuszt. Mint előző nap, rögtön félkörbe álltak, kezüket a combjukra szorították, kinyújtották a nyakukat, felemelték a tekintetüket, és csak énekeltek és énekeltek. Amíg azt nem mondtam: „Jól van, most megpróbáljuk újra a havazásról szóló éneket.” Egy kislány azt mondta: „Elvtársnő, végig kell énekelni a himnuszt.” Egészen értelmetlen lett volna megint megkérdezni, akarják-e, csak annyit feleltem: „Akkor énekeljétek el az egészet.” Elénekelték a maradék szakaszokat. A félkör felbomlott. Mindenki visszaült az asztalkájához, kivéve egy kisfiút. Odajött hozzám, az arcomba nézett, és azt kérdezte: „Elvtársnő, maga miért nem énekelt. A másik elvtársnő mindig velünk énekelt.” Mosolyogtam, és azt válaszoltam: „Ha én is veletek énekelek, akkor nem hallom, hogy helyesen vagy hibásan énekeltek-e.” Szerencsém volt, a kis megfigyelő nem volt elkészülve a válaszomra. Én magam sem. Visszaszaladt az asztalkájához. Nem tartozott a csoport négy magasabb rendű tagja közé. Pillanatnyilag büszke voltam a hazugságomra. De a körülmények, amelyek miatt ezt a hazugságot ki kellett mondani és ki is mondtam, egész napra elvették a nyugalmamat.
Minden reggel nagyobb ellenérzéssel mentem az óvodába. A gyerekszemek szüntelen megfigyelése megbénított. Teljesen világos volt számomra, hogy nem várhatok el tudatos döntést ötéves gyerekektől a havazásról szóló ének mellett és a pártének ellen. De cinkosság nélkül is, teljesen öntudatlanul, ösztönösen is lelhették volna több örömüket a havazásról szóló énekben, mint az ő énekeik ugatásában és vigyázzállásában. Objektíven tilos volt a legkisebbeknek, a hároméveseknek valami személyeset átadni, de szubjektíven még sikerülhetett volna velük. Az ötéveseknél már szubjektíven is lehetetlen volt, egyszerűen túl késő volt hozzá. Ez napról napra élesebben kirajzolódott a szemem előtt. Az emberi szubsztanciával való visszaélés belsővé vált, azonosultak vele, és így gondoskodott a saját folytatásáról, ami szenvedélyes függőséget okozott. A pusztítás már az ötéveseknél lezárt folyamat volt.
Ez volt a tények egyik fele. A másik fele a bot volt. Minden gyerek, kivéve a magasabb rendű lényeket, akiknek a származását kímélet céljából felfedték előttem, automatikusan behúzta a nyakát, ha közeledtem hozzájuk, teljesen mindegy volt, hogy mikor és hogyan. A bot nem volt a kezemben, de annyira hozzá voltak szokva a veréshez, hogy félelemtől eltorzult arccal kancsalítottak rám, és könyörögtek: „Verést ne, csak verést ne.” És azok, akik éppen nem voltak elérhető közelségben, azt kiabálták: „Most kikapsz, most kikapsz.”
Én a botot egyszer sem használtam. A következmény: nem bírtam elérni, hogy akár csak öt percig is meghallgassanak, akár a figyelmüket kértem, akár magyaráztam, akár kiabáltam. Már ehhez is túl késő volt. A szokványosan kimondott szó már semmilyen hangszínben nem volt értekezési eszköz. A szócséplés transzának csak a bot felelt meg.
Ezek a gyerekek megpróbáltak rákényszeríteni, hogy enyhítsem a verésre való szükségletüket. Úgy érezték, cserben hagytam őket, hisztérikus ürességben, mert a verések nem jöttek. A botütések alatt sírni, ez volt az egyetlen esemény, ami által személynek érezték magukat. Ez kiemelte őket a kollektívából.
Ahogy elhaladtam a többi terem félig nyitott ajtaja előtt, hallottam a botokat csattanni és reccsenni, és a gyerekeket sírni. Az igazgatónő és a kolleganőim, akik használták a botot, de talán még inkább a gyerekek, akik sírni akartak, ugyanabból az okból kifolyólag tartottak a munkámra alkalmatlannak: egyrészt nem voltam hajlandó, másrészt nem voltam képes a botot használni.     De saját magammal is egyre kevésbé voltam megelégedve. Nem akartam olyanná válni, mint a többiek, és nem tudtam olyan maradni, amilyen voltam – erre a kétfelé hasadásra nem volt megoldás. Két hét múlva felmondtam.
A kimondott szó, ami intuitívan jön létre a fejünkben, amellyel magától értetődően utalunk egymásra, nem velünk született. Meg lehet tanulni, és az elsajátítását meg lehet akadályozni. A diktatúrában a gyerekeknél neveléssel akadályozták. A felnőtteknél pedig, ha maradványaiban még jelen volt, megszüntették.

András Orsolya fordítása

Müller, Herta: Die rote Blume und der Stock. In: Uő: Der König verneigt sich und tötet. München / Wien: Carl Hanser Verlag, 2003. 151-159.

Illusztráció: Gabriel Pacheco

Paul Celan költeményei

Látunk
(Wir sehen dich)

Látunk, mennybolt, látunk téged.
Himlő himlő hátán
mit okozol,
kiütést a kiütésre.
Így halmozod az örökkévalót.

Látunk, föld, látunk téged.
Lelkek lelkek hátán,
ahogy kiveted őket.
Árnyakat egymás köré.
Így lélegeznek az idő tüzei.

Emlék
(Andenken)

Tápláljuk fügével a szívet,
melyben az óra a holtak
mandulaszemét idézi.
Fügével.

A tenger leheletében meredeken
a megfeneklett homlokfal,
zátonynővér.

Fehér hajad hullámai
nyári felhők sokasodó gyapját
ringatják.

Csendet!
(Stille!)

Csendet! Tövist nyomok a szívedbe,
hisz a rózsa, a rózsa
árnya ott a tükörben, és vérzik!
Akkor vérzett már, mikor igent és nemet összemostunk,
amint csoszogtunk,
ha asztalról a lezuhant pohár megcsörrent:
beharangozta az éjszakát, sötétje hosszabbra nyúlt nálunk.

Mohó szájjal ittunk:
mint epe volt az íze,
úgy habzott bár, mint a bor –
szemed sugarát követtem,
és a nyelv édesen dalolt…
(Így dalol, még mindig így dalol.)

Csendet! A tövis mélyen szívedbe hatol:
szövetkezve a rózsával.

Bánfai Zsolt fordításai

Illusztráció: Paul Klee