[Téma nélkül.]                                                Muraszaki Sikibu

 

Sorsom felett, ó,
ugyan miért bánkódnék,
ha olyan kedvvel
élnék mindig, mint mikor
hegyi cseresznyét nézek?

 

(Kimaradt dalok későbbi gyűjteménye, Tavaszi dalok első kötete, 104.)

 

[Boglárkacserje]

Boglárkabokor
virága e vidéken
amint kinyílik,
azt gondolom magamban,
Ide[1] is el kell jönnöm.

(Szaigjó szerzetes. Versek a hegyi lakból, 166.)

 

Akkor költötte, amikor a hegyek közé látogatott
Nóin szerzetes

Ha hegyek közé
tavaszi alkonyatkor
eljövök, látom,
ó, esti harangszóra
hullanak a virágok!

(Új „Régi és új dalok gyűjteménye”, Tavaszi dalok második kötete, 116.)

Fittler Áron fordításai

 

Muraszaki Sikibu (紫式部)

970 körül?–1020 körül?

A Heian-kori japán irodalom legjelentősebb művének és egyben a világ egyik első prózai elbeszélésének, a Gendzsi regényének (Gendzsi monogatari, 源氏物語) szerzője. Férje Fudzsivara no Nobutaka (藤原宣孝), tőle született lánya, Katako (賢子), aki Daini no Szanmi (大弐三位) néven szintén költőnő. Muraszaki Sikibu Nobutaka halála után került udvarhölgyként Icsidzsó császár (Icsidzsó tennó [一条天皇], uralk. 986–1011) felesége, Sósi császárné (csúgú Sósi [中宮彰子], 988–1074) udvarába, melynek meghatározó alakja volt. Az ott töltött idő egy részéről, csaknem másfél év eseményeiről részletesen beszámol naplójában, a Muraszaki Sikibu-naplóban (Muraszaki Sikibu nikki, 紫式部日記). Értelmiségi családból származott, apja, Fudzsivara no Tametoki (藤原為時) egy időben a Szertartásügyi Hivatal (Sikibusó, 式部省) felső rangú tisztviselőjeként (sikibu no daisó, 式部大丞) tevékenykedett. Innen ered udvarhölgyneve: Tó Sikibu (藤式部, a „Tó” a Fudzsivara név első felének kínai olvasata, azaz jelentése: a Fudzsivara családból származó Sikibu). A Muraszaki név – naplója tanúsága szerint – a kor egyik legjelentősebb vakaköltője, Fudzsivara no Kintó (藤原公任) megjegyzése nyomán ragadt rá: egyszer gúnyosan a Gendzsi regénye egyik főhősnőjének nevén szólította.

 

Szaigjó szerzetes (Szaigjó hósi, 西行法師)

1118–1190

A XII. század egyik lagnagyobb költője. Világi neve Szató Norikijo (佐藤義清). Kezdetben Toba császár (鳥羽天皇, uralk. 1107–1123) testőrségének tagja volt, de fiatalon, huszonhárom évesen az egyik legjelentősebb japán ezoterikus buddhista irányzat, a Singon-irányzat (Singon-sú, 真言宗) szerzetese lett, és elsősorban az irányzat központjában, a Kója-hegyen (Kójaszan, 高野山) élte életét meditálással, elmélkedéssel. Ezen kívül szinte egész Japánt bejárta, zarándokútjain számos vakát költött. Költészetében sajátos összhangot képviselnek a természeti jelenségek és a buddhizmus tanai, ezt pedig filozófiai mélységekig boncolgatja. Kedvenc témája a cseresznyevirág és a hold. Számos költeményét válogatták be császári vakaantológiákba, személyes verseskötete a Versek a hegyi lakból (Szankasú, 山家集).

 

Nóin szerzetes (Nóin hósi, 能因法師)

988–1050 körül

A XI. századi vakaköltészet jelentős alakja, világi neve Tacsibana no Nagajaszu (橘永愷). Körülbelül huszonhat éves lehetett, amikor szerzetesnek állt. A vakaköltészetben mestere a kor jelentős verselője, Fudzsivara no Nagajosi (藤原長能) volt. Egyidőben Szeccu tartomány Koszobe nevű vidékén (古曽部, ma az Ószaka prefektúra Takacuki [高槻] nevű városában található) lakott, ám többnyire vándorszerzetesként járta az országot, ezen utak alkalmával pedig számos vakát költött. Kifinomult ízlés jellemezte, és az egyik első olyan költő volt, aki az utazások alkalmával a szépséget kereste, a meghatározott asszociációkat előhívó kifejezésekként, ún. dalpárnaként (utamakura, 歌枕) használt helynevek konvencióknak megfelelő megéneklése helyett pedig előtérbe helyezte saját érzéseinek kifejezését a látott tájakkal kapcsolatban, előkészítve ezzel a vakaköltészet egyik új motívumát. Fennmaradt dalpárna-gyűjteménye, a Nóin dalpárnagyűjteménye (Nóin utamakura, 能因歌枕), amely ugyancsak bizonyítja, mennyire vonzódott ezekhez a híres helyekhez. Vakái több alkalommal szerepeltek a régens Fudzsivara no Jorimicsi (藤原頼通) rezidenciáján és az udvarban rendezett költői versenyeken, ezenkívül A legzseniálisabb dalok gyűjteménye (Gengensú, 玄玄集) címmel magánkezdeményezésű vakaantológiát is szerkesztett. Hatvanöt költeménye szerepel császári vakaantológiákban.

 

 

Borítókép: boglárkacserjék az Ide városban lévő Tama pataknál (a fordító felvétele)

[1] 井手. A mai Kiotó prefektúra deli részén található kisváros. Itt található a Tama patak (Tamagava, 玉川), amely a VIII. század óta híres a boglárkacserjékről, a vakaköltészetben a település és az említett patak meghatározó tájeleme (ld. a borítóképen). Ide neve Szaigjó versében többértelmű kifejezést alkot a ‘kijön’, ‘kimegy’ jelentésű ige egyik alakjával (出で).

 

 

 

 

 

 

Elfog a melankólia,
látva, hogy fényesíti a
fenevad szőrét a csürhe,
hogy csak úgy ragyog a szőre.
Láthatjátok Fakót gyakran,
megpingálták száz alakban,
s mert sokan nem tudják, ki ő,
lator vagy bölcs, rongy vagy dicső,
elmondom hát rendre sorra,
hogyan is gondolj e lóra.
Fakó már nem istállóba
piszkít, jobban megy a dolga,
cifra kastélyt használ laknak,
s lakoma várja, nem abrak.
Trónteremben bölcselkedik,
aztán királyi csülkeit
végighordja minden szobán,
hol taposva egymás nyomán
szolgálja őt udvarnépe:
rohan mind, hogy kikefélje
szőréből, míg szemléje tart,
a belészáradt szürke szart.
A Józan ész haragosa,
Fortuna ennek az oka,
mert nem más, mint a Szerencse
volt, mely farát felemelte
egész a királyi székig.
Fakó körül egymást érik
a nyaloncok, nagy a sürgés,
minden rendű-rangú küzd és
törekszik, hogy szolgálhassa.
Szédítő látvány, szavamra,
e lelkes, díszes forgatag,
mely őt csutakolni szalad.
Királyok és hercegfélék
jönnek, hogy hátát keféljék.
Fut minden tartomány grófja,
márkija, hogy őt súrolja.
És mi van a lovagokkal?
Ó, ha látnád, milyen gonddal,
gyöngédséggel tisztogatják!
Mind nagy tisztességnek tartják
e hajlongó szolgálatot:
helytartók, bírók, várnagyok
pucolják hő szorgalommal,
ám a polgárok sem sokkal
maradnak le, és a falvak
népe is buzgón vakargat.
De ez semmi ahhoz képest,
mit egy zsinaton elérhet.
A pápa, hogy látja Fakót,
úgy örül, se élő, se holt.
Ünneplik a bíborosok,
és szedik a lócitromot
mind a prelátusok, jegyzők,
s a püspökök is mind fennkölt
pofával gyűjtik a trágyát,
s nézik imádatuk tárgyát.
Sokan jönnek, mert úgy hiszik,
ők is dörgölhetnek kicsit:
szerzetesek és apátok
szedegetnek langy kalácsot.
Dominikánus, ferences,
itt most bizony nem lehetsz rest!
Tanuld buzgó szorgalommal,
hogy kell bánni az alommal,
mert az Úr fent figyel téged,
hogyan kaparsz ürüléket!
Barátok, atyák, apácák,
érsekek és más pojácák,
kiosztva már nekik a kéj:
övék lehet a sok ganéj.
(…)

Vaskó Péter fordítása

 

FAUVEL/ FAKÓ egy Antikrisztust megszemélyesítő lószerű szörnyeteg.  Nevének betűi hat, a korabeli világot hatalmában tartó bűn kezdőbetűit adják ki: hízelgés, fösvénység, aljasság, lelkiismeretlenség, irigység és feslettség.

Látom, hogy E.E. Cummings iszik…
tonikot iszik rummal, miközben
egy fehér ház tornácán ül.

Látom Ezrát a St. Lizben
aki látogatókat fogadva
bizonygatja
létezésének önmagának.

Látom Hart Cranet amint
elutasítja
irodalmi kékharisnyák felajánlkozását
egy óceánjáró fedélzetén,
miközben a pincérfiú után sóvárog.

Látom Hemingwayt, mikor apjára gondol
miközben vadászpuskáját tisztogatja.

Látom, amikor Dosztojevszkij
mindent elveszít Isten ellen, ruletten…

Látom Carson McCullerst,
amint whiskyben áztatja gyönyörű lelkét.

Látom Li Pót, a borászt kacagni,
az egymást követő szavak hiábavalóságán.

Látom Sherwood Andersont lenyelni
a fogvájót, amely megölte őt.

Látom William Saroyant ihletek nélkül ülni,
Malibun, tengerparti házában,
s hiába várja, hogy a múzsája visszatérjen.

Látom Timothy Learyt, amint partiról
partikra járkál, reménykedve, hogy felismerik.

Látom, ahogy Chatterton megveszi a patkánymérget.
Látom Pascalt, amint borotvával kezében
beül a forró fürdőkádba…

Látom Ginsberget, aki az üvöltésből nyávogásra vált,
mint brooklyni professzor.

Látom, hogy Henry Miller az írást feladva,
titkárnői álláshirdetéseket tesz fel
egy főiskolai újságban.

Látom Richard Brautigant megöregedni,
a könyvei már nem kapósak, a szerelmi ügyei érdektelenek…

Látom, ahogy élete megzápul, látom, ahogy elsorvad
abban a hegyi kunyhóban…

Látom az alkotás szükségességét, imádatát,
és veszélyeit.

Látom, amint az alkotás elhal,
miközben a test tovább él.

Az ember halála előtt elbujdokol a lét

Tolsztoj magányosan üldögél az útszélen
minden nap, minden éjjel, örökkön örökké.
Véres,
levizelt,
borba fagyott
virágok

Márkus László fordítása

A tragikus nyúl, egy festmény.
Aszott füle zöld, mint a kukoricahaj.
A fekete homlok a csillagokra mutat.
Egy festmény a falamon, egyedül,

mint ahogy nyulak vannak,
nincsenek. Kövér vörös arc,
mind Művészet, reszkető orr,
rutin, nehéz megszökni, mint szokni.

Te is lehetsz tragikus nyúl; zöld és vörös hát,
gyenge kék ifjú-mell.
De ha az ösztöke emberbe hajt,
féld az Igaz Húst, mert

ledob tragikus lovadról
és összetöri tragikus színeidet, mint ahogy egy szellem
a márványt; a sebeid olyan gyorsan
begyógyulnak majd, hogy a víz

féltékeny lesz.
Fehér lapra festett nyulak
megbűvölt hajdani természetükkel;
kukoricafülük szarvakká változik.

Ezért jól vigyázz, ha kedvel a tragikus élet –
csapdába ejti a nyulat, ahol
minden szín a napfény kardja,
az ollók pedig az Élő Isten.

Lovas Sz. Judit fordítása

 

 

Akazome Emon
(Japán, X–XI. század)

 

Egy paravánképhez költötte, melyen egy nő mereng a hóesésben.         Akazome Emon

Jön tán a tavasz?
Felkeres tán valaki?
Várok, csak várok,
míg elnézem ma reggel
hegyek közt a havazást.

(Kimaradt dalok későbbi gyűjteménye, Téli dalok, 410.)

 

Akkor költötte, amikor megszületett Maszafusza[1],
és csecsemőruhát varrt neki.

Akazome Emon

 

Fellegek fölé
ahogy felemelkedik,
szeretném látni,
a daru tollruhája
midőn sok évet megél![2]

 

Ugyanő születése utáni hetedik estén[3] költötte.

Míg ezer évért
imádkozom, szívemben
hűvös fuvallat.
Lám, családunk sohasem
szűnő szele fújdogál![4]

(Kimaradt dalok későbbi gyűjteménye, Gratulációk költeményei, 438–439.)

Fittler Áron fordításai

 

 

Akazome Emon (赤染衛門)

958 körül–1041 után

Icsidzsó császár (一条天皇, uralk. 986–1011) korának egyik legjelentősebb udvarhölgyköltője. Akazome Tokimocsi (赤染時用) lánya, ám egyes Heian-kori források szerint valódi apja a szintén híres költő, Taira no Kanemori (平兼盛, ?–990). A kor politikai vezetője, a régens és főtanácsadó Fudzsivara no Micsinaga (藤原道長, 966–1027) felesége, Minamoto no Rinsi (源倫子) mellett szolgált udvarhölgyként, de lányuk, Sósi (彰子) császárné udvarában is tevékenykedett. Idős korában is rendkívül aktív életet élt: nagyjából nyolcvan éves volt, amikor két jelentősebb költői versenyen (utaavasze, 歌合) is részt vett. Verseiből sokat beválasztottak valamennyi császári rendeletre összegyűjtött vaka-antológiába. Heian-kori arisztokrata nőként rendkívüli módon jól ismerte a buddhista szövegeket és a buddhizmus tanításait. Fiatal kora óta több buddhista témájú és buddhista szövegek motívumain alapuló verset költött, férje, a kínai nyelvű költészetben és prózában jeleskedő tudós, Óe no Maszahira (大江匡衡) halála után pedig figyelme fokozottan a tanok felé fordult. Később szerzetesnőként buzgó lelkigyakorlatot végzett, beleértve a buddhista témájú vakák komponálását is.

Borítókép: a fordító felvétele

[1] Óe no Maszafusza (大江匡房, 1041–1111), Akazome Emon és Óe no Maszahira dédunokája. A XI–XII. század fordulójának egyik legnagyobb tudósa, politikusa és költője. Egyaránt komponált vakákat és kínai verseket, de buddhista prédikációkat és más buddhita szövegeket is írt, valamint Óe no Maszafusza történetei (Gódansó, 江談抄) címen egy anekdotagyűjteményt is összeállított.

[2] A fellegek fölé felemelkedik kifejezés arra utal, hogy a császári udvarba kerülve bejut az Udvari Nemesek Csarnokába (Tendzsó no Ma, 殿上の間), amely azt jelentette, hogy az illető magas pozíciót kapott és elismerték munkáját, tehetségét. A költőnő tehát dédunokája leendő fényes udvari karrierjét reméli. Ez később meg is valósult: Maszafusza nemcsak jeles tagja volt irodalmi életének és közéletének, de három trónörököst is oktatott, amelyre addig nem volt példa. A „tollruha” a csecsemőruhára utal.

[3] Egy gyermek születése utáni harmadik, ötödik, hetedik és kilencedik nap estéjén ünnepséget rendeztek.

[4] A család szele (ie no kaze, 家の風vagy kafú, 家風) egy család nemzedékről nemzedékre hagyományozódó szokásrendjét jelenti, de – mivel a korabeli Japánban az egyes családok valamilyen tudomány vagy művészet specialistái is voltak – jelenti az adott család tudományát, művészeti stílusát is. Az Óe család tagjai a kínai irodalom specialistái voltak.