Téma nélkül.

                                                           Akazome Emon

Miként aludtam,
hogy megjelent előttem?[1]
Szendergés után,
álomból felébredvén
milyen bánatos szívem!

(Új „Régi és új dalok gyűjteménye”, Szerelmes dalok ötödik kötete, 1380.)

Amikor Szei Sónagon[2] a mellett a ház mellett lakott, ahol annak idején Motoszuke[3] élt, sűrűn hullott a hó, és még a kerítés is ledőlt, így ezt a verset küldte előbbinek.

                                                           Akazome Emon

Egy nyom sem maradt,
behavazott régi lak
mily kietlen lett!
Hol is lehet vajon a
hajdani kerítése?

(Új „Régi és új dalok gyűjteménye”, Vegyes témájú dalok első kötete, 1580.)

Amikor Óe no Takacsika[4] először léphetett be az Udvari Nemesek Csarnokába[5], lement a sűrű füves kertbe, és tánccal kifejezte háláját[6]. Ennek láttán ezt a verset költötte.

                                                           Akazome Emon

Fű közt áttörvén
táncolsz, leng ruhád ujja:
e boldogságtól
nem tarthattam vissza, ó,
könnyeim harmatja hull!

(Új „Régi és új dalok gyűjteménye”, Vegyes témájú dalok harmadik kötete, 1731.)

Fittler Áron fordításai

Akazome Emon (赤染衛門)

958 körül–1041 után

Icsidzsó császár (一条天皇, uralk. 986–1011) korának egyik legjelentősebb udvarhölgyköltője. Akazome Tokimocsi (赤染時用) lánya, ám egyes Heian-kori források szerint valódi apja a szintén híres költő, Taira no Kanemori (平兼盛, ?–990). A kor politikai vezetője, a régens és főtanácsadó Fudzsivara no Micsinaga (藤原道長, 966–1027) felesége, Minamoto no Rinsi (源倫子) mellett szolgált udvarhölgyként, de lányuk, Sósi (彰子) császárné udvarában is tevékenykedett. Idős korában is rendkívül aktív életet élt: nagyjából nyolcvan éves volt, amikor két jelentősebb költői versenyen (utaavasze, 歌合) is részt vett. Verseiből sokat beválasztottak valamennyi császári rendeletre összegyűjtött vaka-antológiába. Heian-kori arisztokrata nőként rendkívüli módon jól ismerte a buddhista szövegeket és a buddhizmus tanításait. Fiatal kora óta több buddhista témájú és buddhista szövegek motívumain alapuló verset költött, férje, a kínai nyelvű költészetben és prózában jeleskedő tudós, Óe no Maszahira (大江匡衡) halála után pedig figyelme fokozottan a tanok felé fordult. Később szerzetesnőként buzgó lelkigyakorlatot végzett, beleértve a buddhista témájú vakák komponálását is.

Borítókép: a fordító felvétele

[1] Ismeretlen költő vakáját idézi a Régi és új dalok gyűjteményéből.

Minden este, hogy
merre állítsam párnám,
sohasem tudom.
Miként volt az éjjelen,
mikor láttam álmomban?

(Szerelmes dalok első kötete, 516.)

[2] 清少納言. A X–XI. század fordulóján élt udvarhölgy. Kora irodalmi életének egyik meghatározó alakja, a vegyes írásokat tartalmazó Párnakönyv (Makuranoszósi, 枕草子) szerzője.

[3] Kijohara no Motoszuke (清原元輔), 908(?)–990. Korának egyik kiemelkedő vakaköltője, Szei Sónagon apja.

[4] 大江挙周. Akazome Emon és Óe no Maszahira fia.

[5] Tendzsó no Ma (殿上の間). A Császári Palota Szeirjóden (清涼殿) nevű épületének egyik terme, ahova a negyedik és ötödik rendfokozatú segédtanácsosok (szangi, 参議) és a náluk magasabb rangú arisztokraták léphettek be. Óe no Takacsika a feljegyzések tansága szerint először 1011-ben juthatott be ide.

[6] Az előléptetésért érzett hála kifejezésének szertartása volt, melyet a Császári Palota kertjében mutattak be. Ennek során az illető kétszer meghajolt, majd balra, jobbra, és újra balra fordította felső testét, illetve ruhaujját.

A kiáltás

Kimentünk
az iskolaudvarra együtt, én és a fiú,
kinek nevére és arcára

nem emlékszem. Teszteltük az
emberi hangterjedelmet:
kiáltania kellett torkaszakadásig

nekem a karomat kellett megemelnem
a túloldalról, így jeleztem
hogy a hang eljutott hozzám.

A park túloldaláról kiabált – megemeltem karomat.
Behajtani tilos,
kiáltott az út végéről,

a hegy lábától,
a Fretwell-farm kilátóján túlról,
én pedig minden alkalommal megemeltem karomat.

Elhagyta a várost és húszonéves korára halott volt, szájpadlását lyukasra lőtték
nyugat Ausztráliában.

Fiú, kinek nevére és arcára nem emlékszem,
ne kiálts többé, mert még mindig hallak.

Házi

Már megint esteledik, késő az idő.
Kimegyek az útra
hogy szakállat és bajuszt firkáljak
a hold arcára
egy piros tollal.

Egy dombbal arrébb
egy régi tanárom
leveszi szemüvegét
és megtörli a lencsét egy puha ronggyal.
Nem hisz a szemeinek.

Kovács Áron fordításai

A király elé érkezik az első fogás mindjárt,
vadkanfej fürdetve fényes ezüstporban,
fess szolgák szervírozzák jól szabott tunikában,
vigyázva viszik, vannak vagy hatvanan.
180 Majd pirosra sült, porhanyós pecsenyék jönnek,
változatos vadak és varázslatos madarak.
Törtarany tálakon tündökletes pávák,
százszámra szalonkák, szopós malacok,
tüneményes tollruhájukban tálalt gémek,
hatalmas hattyúk hűvös ezüsttálon,
mór mártásban megforgatott mennyei piték,
tésztába tekert tarja és pástétom,
vékonyra szelt vadkanhús vörösbarna pácban,
boros bundában sült bíbicek és ludak,
190 hagymás héjahús, nincs hozzá hasonló,
és zsírt gyöngyöző gyönyörű szalonnacsíkok.
Majd színes szószokat hoztak a szolgák,
melyek látványos kék lánggal lobogtak a csészékben,
sziszegve megszentelve a szeletelt húst,
hogy leesett állal, ámulattal nézte mindenki.
Ezután daru jött darával megtöltve,
majd sáfránnyal simogató selymes nyúlhús,
finom fácánsült flamand ezüsttálcán,
és méztől csöpögő, csinos sütemények.
200     Azután kancsókban krétai bort hoztak,
és színezüstből készült kelyheket az asztalra.
Mazsolabort messze földről, és sok másfélét sorba:
Rajna-völgyi, Rochelle-melléki ritka nedűket,
meg világos velenceit, s mind e varázslatos ital
arany csapokból csorgott a csillogó kupákba.

Artúr pompás, ezüstpántos pohárszékében
szemkápráztatóan szikráztak a színarany serlegek:
hatvandarabos különleges királyi készlet,
kezelőjük Sir Kay, a kiváló főpohárnok,
210 ki ügyelt rá, ne legyen üres pohár sehol.
És hogy ne csempészhessen csalafintán senki
mogorva mérget e míves serlegekbe,
delejes drágakövekkel díszítették őket,
melyek minden mételyt magukba szívtak,
megóvva így gazdájuk a gonosz ármánytól.
Maga Artúr is aranyszín palástban,
lovagjai között, koronásan, büszkén,
trónjára fellépve tündökölve jelent meg,
mint a világ valaha volt legvitézebb uralkodója.

220 Akkor a felséges fejedelem fennkölt méltósággal
így szólt a szenátorokhoz szívélyes szavakkal:
„Nézzétek el nekünk, nemes urak,
hogy ily vékonyka vacsorával vendégelünk titeket,
nem kínál ennél különbet e kietlen vidék.
De egyetek, hátha elveri éhetek egy kis időre,
s ne köszönjétek, tudjuk, koldus–porció csupán.”
„Uram, szól a szenátor, szavamra mondom,
nem rendezett Róma még ily remek lakomát!
Nincs püspök vagy pápa, patrícius egy sem,
230 ki ne fogadna örömmel ily fejedelmi vendéglátást!”

A vacsora végeztével vízben mosták kezük,
majd Artúr és vitézei visszavonultak szobáikba.
A gáláns Sir Gawain Guinverát kísérte,
Artúr másik oldalán Sir Owghtreth lépkedett.
búcsúpohárként bordó bort kortyoltak,
fűszeres finomságot, felséges nektárt,
mit sietve skarlátszín serlegekben hoztak,
s várbeliek, vendégek egyként vehettek belőle.
Hogy kényeztesse a követeket, a király kísérőket ad,
240 remek lovagokat a rómaiak mellé,
hogy muzsikaszó mellett mutassák a utat,
s a szenátorokat szépen szálláshelyükre vezessék.

Majd a teljhatalmú király tanácskozni indult,
belső bizalmasai, bárói körébe.
Az Óriások Tornyának termébe vonultak mind:
bölcsek, bírók, bátor lovagok.
Ott Sir Cador Cornwallból a királyhoz így szól,
s kihallatszik hangjából a huncut pajkosság:
„Hála a Fennvalónak e fortélyos fenyegetéséért,
250 mert csapdába csalták e cselszövők maguk!
Lucius levelétől lelkem újraéledt,
mit léha lustaság lankasztott sokáig.
Túl rég rohaszt már a restség rozsdája minket,
Nem őrizzük őseinktől örökölt dicsőségünk,
szégyenszemre szétporladt szép hírnevünk,
hideg hamuvá hűlt harcosaink tüze.
De Krisztusnak hála kitört a háború!
Véren nyerjük vissza valaha volt fényünk!”

Szól a király: „Sir Cador, kedvünkre szóltál!
260 Szenvedélyes szavaid szívünk melegíti.
Sosem kertelsz, kimondod, ami lelked nyomja,
s vakmerően vállalod a veszélyt mindenkor!

(Vaskó Péter fordítása)

Az örökkévalóság határán

Hasztalan reményem őt keresi,
szobám zugaiban
sehol se’ lelheti.

Otthonom keskeny
s mi innét elveszett, visszakapni nem lehet.

Ám a te kastélyod, ó uram, a végtelen;
őt keresve, ajtódig kell térnem.

Éji égboltod aranykupolája alá állok,
mohó pillantásom arcodra emelem.

Örökkévalóság határáig értem, hol semmi
el nem vész,
— sem remény, sem boldogság, sem egy arc,
mi átdereng a könnyeken.

Mártsd eme óceánba üressé vált létem,
merítsd feneketlen teljébe.
Tűnt, édes érintését hadd érezzem
a mindenség egészében.

Gyöngysor

Anya, nyakad köré gyöngysort szövök
keserűségem könnycseppjeiből.

A csillagok fényből ötvöztek láncot bokádra,
ám az enyém kebledig fog érni.

Bőség s hírnév jutott tőled;
jogod adni vagy visszavonhatod őket.
Ám gyászom enyém teljesen,
ha áldozatul elébed állítom
jutalmam a kegyelmed.

Gitanjali
1.

Te alkottál Végtelenné ily gyönyörűségedben. Kiüríted újra és újra e törékeny edényt
és friss élettel töltöd.
Hordod az apró nádsípot dombon s lapályon, és örökkön megújuló dallamot
lehelsz belé.
Kezed halhatatlan érintésétől parány, semmi szívem boldogságában átlépi határait és világra
hozza a mondhatatlant.
Végtelen ajándékod csöpp kezemen át elér hozzám. Korszakok múlnak, és te szüntelen
töltesz, és nem fogy tere a töltésnek.

Örök idő

Kezedben az idő határtalan, ó, uram.
Nincs ki megszámlálná perceid.

Nappalok és éjek múlnak, korszakok bimbóznak s hervadnak virágként.
Jól ismered a kivárást.

Századjaid állnak sorba tökélyre vinni egy apró vadvirágot.

Számunkra nincs idő vesztegetni,
híjával kell tülekedni az esélyért.
Túl szegények vagyunk késlekedni.

Ekként telik az idő
mit annak nyújtok, ki telve panasszal követeli,
közben oltárod szüntelen áldozat nélkül áll.

Nap végére félelem nógat, hogy kapud bezárod;
ám úgy találom: maradt még idő.

Száz évre mától

Száz évre mától,
ki lesz ő, ki
kíváncsian
olvassa verseim?
Száz évre mától!
Képes leszek-e küldeni neked
parány boldogságot e friss tavaszreggelből,
A virágot mely ma bimbózik,
A madarak dalát,
Mai naplemente izzását;
Mind túlcsordulva szeretetemtől?

Mégis egy pillanatra
Tárd ki déli kapudat,
Foglalj helyet ablakodnál,
Pillants a messzi szemhatárra
És elme-szemed lássa
E napot száz éve:
Felfokozott mámort sodort az ég
És megérinti e világ szívét.
A koratavasz – örömmel teli,
Határait nem ismeri.
Kitárva nyugtalan szárnyait
Déli szellő szálldos,
Virágpor illatát hordja…
Egyszeriben
Az ifjúság parazsát festette a világra
Száz éve éppen.
Aznap egy bimbózó költő nem alhatott,
Izgatott szíve énekkel teli,
Oly nagy heve
Annyifélét repesett elmondani,
Mint nyílni vágyó virágbimbók.
Egy nap, száz éve éppen.

Száz évre mától
Melyik ifjú poéta
Énekli otthonában a dalát!
Neki küldöm
E tavasz boldog hírét.
Hadd visszhangozzon pillanatra
A tavaszodban, szívverésedben,
Méhzümmögésben,
Levelek zizzentében:
Mától száz évre.

Villányi G. András fordításai