Címke: műfordítás

PAUL Celan: MÁSKÉNT VAN MINDEN

MÁSKÉNT VAN MINDEN, mint ahogy azt te elgondolod, mint ahogy azt én elgondolom,
a zászló még lobog a szélben, a láng a fájdalomban,
a törékeny titkok magukban maradnak,
még árnyékot vetnek, ebből
élsz, ebből élek, ebből élünk.

Nyelveden megolvad az ezüstpénz,
íze a reggel, a holnap, a mindig, egy út
Oroszország felé indul, szívedből növekszik,
a fehér nyírfa
hűséggel
várakozott,
az Oszip név feléd tart, neki meséled,
amit már tud, és ő elveszi, leveszi rólad a terhét, kezével érint,
te leoldozod karjait a vállairól: először a jobb karját, aztán a balt is,
és saját karjaidat fűzöd a helyükbe, kezeiddel, ujjaiddal, tenyered vonalaival,

– ami szétszakadt, elhullt, most ismét összenő –
és ott van, a tiéd, vedd hát el, most együtt van a kettő:
névre talál a név, kézért nyúl a kéz,
vedd, fogadd zálogul,
ő is elveszi, magához fogadja, és ismét
a tiéd lesz, ami a tiéd, ami az övé volt,

szélmalmok

ütnek levegőt tüdődbe, vitorlázol és evezel
át a folyókon, csatornákon, lagúnákon
szavak csillámló fényétől kísérve,
hajód tatjánál nincs miért, és orránál nincs hová,
ha ütközöl, ha fordulsz, nem kérdezed,
kosszarv-kürt emel fel téged
– Tkiá gdolá! –,
ahogy a harsona szava átvágja az éjszakát a nappal felé, a jövendőmondók
lenyúzzák egymásról a húst, az embernek
megadatik az ő békéje, az Úrnak
a maga csendje, a szerelem
visszatér a nyoszolyákra, és a nők
haja újra hullámzó hosszúra nő,
mellükön a befelé csavarodó szirmok
megint kinyílnak, élet-
szív-vonalak ébresztenek
tenyeredbe, kibomlanak,
öledbe emelkednek –

Hogy hívják a te országodat
a hegyek mögött, az évek mögött? Tudom, mi a neve. Úgy hívják, mint a téli mesét, úgy hívják,
úgy hívják, mint a nyári regét,
édesanyád háromévnyi járóföldje, az volt,
és most is az,
vándorföld, mindent bejár, mint a nyelv, nincs maradása, mint a szavaknak,
dobd el, szakítsd le magadról,
így lesz újra a tiéd, akár a kovakő
Morvaország mély völgyeiből,
amit gondolataid hátán vittél Prágába,
a sírra, a sírokba, az életbe,

régóta
messze jár már, mint a levelek, mint minden
lámpás, megint
meg kell keresni, ott van,
parányi, fehér,
a sarokba rejtőzött,
a tenger mellé, a folyókba,
ott, ott, ott,
a ház mögött, a ház előtt,
fehér, nagyon fehér, azt mondja:
Ma mindez igaz.
Fehér, nagyon fehér, víz-
sugár üt át rajta, szívsugár,
egy egész folyam,
ismered a nevét, a partok
napvilággal telve függenek fölötted, mint az a név,
amit kitapintasz, kezeddel érintesz:
Alba.

(Die Niemandsrose, 1963)

András Orsolya fordítása

kk

Edward Lear: A Kummerbund

Egy dhóbín ült a Szép, s lesé
az Esticsillagot.
„Mi bájos, ah!” – mondták reá
a vándor punkahok.
Kamszammah lombja fűzte bé
szobája ablakát,
s szilaj kitmutgár-fürtöket
himbáltak csóki-fák.

Lágyan löbögve folyt alant
a hömpölygő folyam;
arany csuprászík úsztak ott
rajokban számtalan.
A messze nagy fák ágain
zöld áják ültenek,
s az éjbe egy Muszak nyögellt
édesbús éneket.

S ott, hol bíbor Nullah terít
szeszélyes ágbogot,
s csöndben csobognak csillogó
kis górivallahok,
csöpp bhísztík víg csicselyje szállt
a légben, s messze túl
a bőszült Dzsampan ordított
undok vackán vadul.

A dhóbín ült és hallgatott:
a Nimmak énekelt –
de jelszó harsant hirtelen:
„A Kummerbund közelg!”
Futott, de hasztalan; a rém
egyet kaffant felé,
és egykettőre vége volt:
a Hölgyet elnyelé.

Megette szőri-bőrivel,
meg porcogóival…
Sopánkodának: „Ah, mi sors!” –
s Ekhó felelte: „Bal!”
A falra szegzék dhóbíját,
min utoljára ült,
s pirossal ezt írták alá
intő örök jelül:

Te Többi Szép, légy óvatos
és jól jegyezd meg ezt:
ne ülj ki éjjel, mert jön a
Kummerbund, és megesz.

Havasi Attila fordítása

 

Charles Bukowski: Vers a 43. születésnapomra

Életed végén
egy kriptaszerű szobában
cigi és bor nélkül,
egyedül –
csak egy pucér villanykörte
meg egy pocakos
deresedő hajú vénember,
aki örül, hogy fedél van
a feje fölött.

…reggelente
mindenki rohan
pénzt keresni:
bírák, ácsok,
vízvezeték-szerelők, orvosok,
újságírók, rendőrök,
fodrászok, autómosók,
fogorvosok, virágkereskedők,
pincérnők, szakácsok,
taxisofőrök …

te pedig
a baloldaladra fordulsz
hogy a napsugár
hátad melengesse
de ne bántsa
szemeidet.

 

Márkus László fordítása

 

Pero Meogo: Enas verdes ervas

Láttam zöld füveket,
Szarvasünők jöttek,
Barátom.

Láttam agancsokat,
Vad szarvasbikákat,
Barátom.

Mikor ünők jöttek,
Pántlikám vizes lett,
Barátom.

Vad bikák vágtattak,
S megmostam hajamat,
Barátom.

Pántlikám kimostam,
S arannyal befontam,
Barátom.

Hajamat megmostam,
S arannyal befontam,
Barátom.

Arannyal befontam
Pántlikám s rád vártam,
Barátom.

Arannyal befontam
Hajam, s terád várok,
Barátom.

Sólyom Réka fordításai

Charles Bukowski: Emlékezetes mosoly

 

aranyhalaink voltak és körbe-körbe úszkáltak
dundi üvegedényükben az asztalon, egy nehéz drapéria közelében
ami az ablaknyílást fedte
anyám mindig mosolyogott, szerette volna
hogy mindenki boldog legyen, azt mondogatta: “légy boldog Henry!”
és igaza volt: jobb, ha boldog vagy, ha te is
tudod
apám hetente többször is megverte őt és engem
düh tombolt 182 centis testében, mert nem tudta
megérteni, mi erősíti belülről őt.

anyám, szegény hal,
csak boldog akart lenni, pedig kétszer vagy háromszor verték meg hetente,
mégis azt mondogatta, légy boldog: “Henry, mosolyogj!
miért nem mosolyogsz soha? ”

aztán mosolygott, hogy megmutassa, hogyan és ez volt a legszomorúbb mosoly, amit valaha láttam

egy napon az aranyhalak elpusztultak, mind az öt,
lebegtek a vízen, hátukra fordulva
szemük továbbra is nyitva,
amikor apám hazaért, a macskának vetette őket
oda, a konyha padlójára, és anyámat figyeltük
mosolygott

Márkus László fordítása

Doris Runge versei

válasz

de én szavakat
török neked,
morzsáit a fehér
útra szórom
szarkák követik
szagot fognak
a rókák
ám te félsz

a hótól,
a csöndtől,
az üveges
arctól

a pillanattól
ahol a madár
az árnyékát felismeri
a Föld megérinti

 

pas de deux

váltakozás
lépés és
előre és
hátra és előre
és fordul
a pár eltűnik
a kép állva marad

 

Enesey Diána fordítása

Illusztráció: Paul Klee