[i carry your heart with me(i carry it in]

magammal hordom szíved(bent hordom
a szívemben)nem vagyok nélküle sosem(bárhová
megyek,velem jössz,kedvesem;bármit teszek,
az a te műved,drágám)
nem félek
a sorstól(mert te vagy a sorsom,édesem)nem kell
más világ(mert gyönyörűm te vagy a világom,igaz szerelmem)
és te vagy mindaz,amit a hold mindig is jelentett
és bármit énekel a nap az te vagy

íme a legmélyebb titok, amit senki sem ismer
(itt van a gyökér gyökere és a rügy rügye
és a fa égboltjának az ege mi élet;mi magasabbra
nő mint mit lélek remélni tud vagy elme elrejteni képes)
és ez az a csoda ami a csillagok közti űrért felel

magammal hordom szíved(bent hordom a szívemben)

Kovács Áron fordítása

Illusztráció: Water fall (a költő saját festménye)

Maxine, L. D. felesége, azon az estén közölte, hogy költözzön el, amikor munkából hazaérve megint részegen találta L.D-t miközben Raet kínozta, a 15 éves lányukat. L. D. és Rae a konyha asztalnál ültek, veszekedtek. Maxinnek arra sem volt ideje, hogy letegye a táskáját vagy levegye a kabátját.
– Mondd meg, anya. Mondd meg neki, hogy miről beszéltünk – mondta Rae.
L.D. megforgatta a kezében az üveget, de nem ivott belőle. Maxine haragos és nyugtalanító pillantást vetett rá.
– Ne kotnyeleskedj  abba, amihez nem értesz – mondta L.D. –  Hogy vehetek komolyan valakit, aki egész nap csak asztrológiai magazinokat olvasgat.?
– Ennek semmi köze az asztrológiához – mondta Rae. –  Ne sértegess.
Rae ugyanis már hetek óta nem volt iskolában. Azt mondta, senki sem tudja rávenni. Maxine azt mondta, ez egy újabb tragédia volt a hétköznapi tragédiák hosszú sorában.
– Miért nem fogjátok be mindketten?! – mondta Maxine. – Az isten szerelmére, már így is fáj a fejem.
– Mondd meg neki, anya – mondta Rae. – Mondd meg, hogy ez csak a fejében van. Bárki, aki csak kicsit is ért hozzá, meg tudja mondani, hogy az egész fejében van.
– Mi van akkor a cukorbetegséggel? – mondta L. D. – Mi van az epilepsziával? Azt tudja irányítani az agy?
Felemelte a poharat Maxine szeme láttára, és lehúzta a maradékot.
– Igen, cukorbetegséget is – mondta Rae. – Epilepsziát. Bármit! Az agy a legerősebb szerv a testben, csak hogy tudd.
Ezután felkapott egy szálat L. D. cigarettájából és meggyújtotta.
– És a rák? Mi van akkor a rákkal? – mondta L. D.
Azt hitte, ezzel most megfogta. Maxinre nézett.
– Fingom sincs, hogy kezdtük ezt az egészet – mondta L.D. Maxinnek.
– Rák – mondta Rae és a kérdése egyszerűségén rázta a fejét. – A rákot is, igen. A rák az agyban kezdődik.
– Hát ez őrület! – mondta L.D. Tenyerével rácsapott az asztalra. A hamutál megugrott. A pohara oldalára esett és elgurult. – Őrült vagy, Rae! Tisztában vagy vele?
– Fogd be! – mondta Maxine.
Maxine kigombolta a kabátját és letette a táskáját a pultra. L. D-re nézett és azt mondta: – L. D. elég volt. Raenek is elég volt. Ahogy mindenkinek, aki ismer. Sokat gondolkoztam ezen. Azt akarom, hogy tűnj el innen. Még ma. Ebben a percben. Most. Takarodj el innen a francba most azonnal.
D.-nek esze ágában sem volt, hogy elmenjen. Maxinre nézett, majd a savanyú uborkásüvegre, ami ebéd óta az asztalon volt. Felkapta az üveget és bedobta vele a konyhaablakot.
Rae felpattant a székéből.
– Jesszus! Ez elmebeteg!
Rae az anyja mellé állt. A száján keresztül aprókat lélegzet.
– Hívd a rendőröket! – mondta Maxine. – Teljesen megvadult. Menj a konyhából, mielőtt bántani fog. Hívd fel a rendőröket! – mondta Maxine.
Együtt kezdtek el kihátrálni a konyhából.
– Megyek már – mondta L. D. – Jólvan már, most azonnal megyek – mondta. – Ez pont megfelel nekem. Őrültek vagytok amúgy is. Őrültek háza van itt. Van még élet a házon kívül. Higgy nekem, nem leányálom veletek ebben az őrültek házában.
D. az arcán érezte a beáradó levegőt a konyhaablak törött üvegén keresztül.
– Oda fogok menni – mondta. – Oda ki – mondta közben kifelé mutatott.
– Helyes – mondta Maxine.
– Jólvan, megyek – mondta L. D.
Majd tenyerével az asztalra csapott. Hátra rúgta a székét. Felállt.
– Soha többé nem fogsz látni – mondta L. D.
– Bőven hagysz itt emlékeket – mondta Maxine.
– Oké – mondta L. D.
– Gyerünk, kifelé! – mondta Maxine. – Én fizetem a lakbért, úgyhogy én mondom, menned kell. Most.
– Megyek – mondta – Ne siettess. – mondta. – Megyek már.
– Menj már! – mondta Maxine.
– Itthagyom ezt az őrültek házát – mondta L. D.
Ezzel bement a hálószóbába és kivette Maxine egyik bőröndjét a szekrényből. Ez egy régi, fehér Naugahyde bőrönd volt törött csattal. Még régen Maxine telepakolta a melegítőivel és ezt cipelte magával főiskolára. L. D. is járt főiskolára. A bőröndöt az ágyra dobta, és elkezdte belepakolni az alsónadrágjait, a nadrágjait, a pólóit, a melegítőjét, a régi bronz csatos övét, a zoknikat, és mindenét, amije csak volt. Olvasnivalónak elvette az éjjeliszekrényről a magazinokat. Elvette a hamutálat. Elrakott mindent, amit tudott a bőröndbe, mindent, ami belefért. Rögzítette a bőrönd egyetlen jó oldalát, és meghúzta a szíjat, és eszébe jutottak a tisztálkodószerei. A szekrényben találta meg a műanyag borotválkozós neszesszert Maxine kalapjai mögött. Ebbe dobta a borotváját és a borotvahabját, a hintőporát, a dezodorját és a fogkeféjét. Még elvette a fogkrémet is. Na meg még a fogselymet is.
D. hallotta, ahogy a nappaliban fojtott hangon beszéltek.
Megmosta az arcát. Elrakta a szappant és a törölközőt a borotválkozós neszesszerbe. Utána eltette a szappantartót és a poharat a csap mellől, meg a körömvágó csipeszt és Maxine szempillagöndörítőjét.
Nem tudta becipzározni a borotválkozós neszesszert, de nem érdekelte. Felvette a kabátját és magához vette a bőröndöt. Bement a nappaliba.
Amikor meglátta L. D.-t, Maxine átkarolta Raet.
– Ennyi volt – mondta L. D. – Ez a búcsúm – mondta. – Nem tudom mit mondhatnék azon kívül, hogy úgy látszik, soha többé nem találkozunk. Viszlát – mondta L. D. Raenek. – Neked és a zakkant ötleteidnek.
– Menj – mondta Maxine. Megfogta Rae kezét. – Nem volt elég a kár, amit nekünk okoztál? Haladjál, L. D.! Takarodj innen, és hagyj minket békén!
– Ne felejtsd  el!– mondta Rae. – Fejben dől el.
– Elmegyek innen, és ennyi – mondta L. D. – Bárhova. El ebből az őrültek házából – mondta. – Ez a lényeg.
D. még egyszer utoljára körbenézett a nappaliban majd a bőröndöt egyik kezéből a másikba rakta és a hóna alá csapta a borotválkozós neszesszert.
– Majd beszélünk, Rae. Maxine, jobb, ha te is elhagyod ezt az őrültek házát.
– Miattad őrültek háza – mondta Maxine. – Ha ez őrültek háza, akkor az a te hibád.
D. letette a bőröndöt és arra tette a borotválkozós neszesszert. Kihúzta magát és rájuk meredt.
Maxine és Rae hátrébbléptek.
– Vigyázz, anya! – mondta Rae.
– Nem félek tőle – mondta Maxine.
D. a hóna alá csapta a borotválkozós neszesszert és magához vette a bőröndöt.– Csak még valamit akarok mondani – mondta.
De nem jutott eszébe mi lehetett volna az.

Fejes Bernadett fordítása

Bélyegkép: Paul Klee

The Story of an Hour

Tudván, hogy Mrs. Mallard szívbetegségben szenvedett, nagy gondot fordítottak arra, hogy a lehető legkíméletesebben közöljék vele férje halálának hírét.
A nővére, Josephine tudatta vele a hírt, aki töredékes mondatokban, burkolt utalásokkal közölte számára. Ott volt a férje barátja, Richards is, a nő közelében. Richards volt az, aki az újság szerkesztőségében tartózkodott, amikor beérkezett a hír a vasúti balesetről, és Brently Mallard neve szerepelt legfelül a „halottak” listáján. Miután meglátta, annyit tett, hogy egy második távirattal meggyőződött a hír valódiságáról, majd sietett, hogy megelőzze a kevésbé körültekintő, kevésbé gyengéd barátokat a szomorú hír közlésében.
Mrs. Mallard másképpen hallgatta a történetet, a többi asszonnyal ellentétben, akik értesülnek férjük haláláról, mert ők képtelenek felfogni a történtek jelentőségét. Azonban Mrs. Mallard azonnal átérezte, és váratlanul, féktelen sírásba kezdett nővére karjaiban. De a gyász viharának elcsendesedése után visszavonult, hogy egyedül legyen a szobájában. Nem engedte, hogy bárki is bemenjen hozzá.
A szobában állt egy kényelmes karosszék a nyitott ablakkal szemben. Lerogyott ebbe a karosszékbe, és a fizikai fáradtságának súlya lehúzta őt, amely testét kísértette, és úgybá tűnt, elérte lelkét is.
Az elé terülő nyitott téren láthatta, hogy a fák lombjai már a tavaszi élettől rezdültek. Az eső csodás illata a levegőben szállt. Az utcán lent egy árus hangosan árulta portékáit. A távolból halkan egy dal hangjai is felcsendültek, amit valaki messze énekelt, és számtalan veréb csicsergett az eresz alatt. És csupán kék foltok nyomai jelezték az égen a felhők jelenlétét, amelyek egymásba fonódva egy masszaként az ablaka fölött ékeskedtek.
Csak ült ott, hátradöntött fejjel, a szék párnájára hajtva fejét mozdulatlanul, kivéve mikor a sírás felkúszott torkán keresztül, és megrázta vállait, mint egy kisgyerek, aki sírás után még álmában is keservesen zokog.
Fiatal volt, világos bőrű, nyugodt arcú, vonásai erőt sugároztak. Azonban most csak unottság ült tekintetében, amely a messzi kék ég foltján merengett. Ez nem elmélkedő pillantás volt, hanem inkább az értelmes gondolkodás felfüggesztését jelezte.
Valami közelített felé, és ő félve várta. De micsoda? Nem tudta, mert túl lágy és megfoghatatlan volt ahhoz, hogy szavakba öntse. De érezte, hogy kinyúlt hozzá az égből, és a levegőt betöltő hangok, illatok és színeken át érte nyúlik.
Erre mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt. Kezdett rájönni, hogy mi ez a valami, ami közeledik felé, hogy birtokba vegye őt, de ő minden erejével igyekezett ellenállni – annak ellenére, hogy két fehér, karcsú keze teljesen erőtlen volt. Amikor átadta magát az érzésnek, halk suttogás hagyta el ajkait. Alig hallhatóan újra és újra ismételgette: „Szabad, szabad, szabad!” A korábbi üres, rémült tekintete eltűnt. Szemei élesek és ragyogóak lettek. Pulzusa gyors volt, és a száguldó vér felmelegítette és ellazította testének minden porcikáját. Nem állt meg megkérdezni, hogy vajon szörnyű öröm-e az, ami magával ragadta, vagy sem. Egy tiszta és felemelő érzés segítette abban, hogy ezt a gondolatot jelentéktelennek tekintse.
Tudta, hogy újra sírni fog, ha meglátja a kedves, gyengéd kezeket halálba burkolózva; azt az arcot, amely mindig szeretettel nézett rá, amely most mozdulatlanul szürke és élettelen. De ezeken a keserű pillanatokon túl látta az elkövetkezendő évek sorát, amelyek az övéi lesznek. Kitárta karjait és befogadta mindezt az érzést. Az elkövetkezendő években senki sem fog helyette élni, így önmagáért kell élnie. Nincs többé erős akarat, amely az ő akaratát meggyengítené olyan vas makacssággal, amellyel a férfiak és a nők azt hiszik joguk van saját akaratukat ráerőltetni egy embertársukra. Jó szándék vagy sem, akkor sem tűnik kevésbé bűnösnek a cselekedet, ahogy abban a röpke pillanatban erre ráeszmélt.
Ennek ellenére szerette férjét – olykor. Gyakran meg nem. Mintha számítana! Mit számít a szerelem, az a megfejthetetlen rejtély, szemben azzal az önérvényesítő szenvedéllyel, amelyet hirtelen felismert, mint legerősebb énje.
„Szabad! Szabad test és lélek!” – suttogta maga elé.
Josephine a zárt ajtó előtt térdelt, ajkai a kulcslyuknál, bejutásért könyörögve
– Louise, nyisd ki az ajtót! Könyörgöm nyisd ki! Beteg leszel. Mit csinálsz, Louise? Az ég szerelmére, nyisd ki az ajtót!
– Menj el! Nem leszek beteg.
Sőt, éppen ellenkezőleg: úgy érezte, hogy az élet elixírjét issza azon a nyitott ablakon át. A fantáziája szárnyalt az előtte álló napok felé. Tavaszi napok és nyári napok, és mindenféle más nap, amit mind sajátjává tehet. Levegőt vett egy gyors imádkozással, amelyben hosszú életet kért. Tegnap bezzeg borzongással gondolt a hosszú élet gondolatára.
Végül felállt, és kinyitotta nővérének az ajtót. Szemeiben lázas diadal lángolt, és akaratlanul is úgy viselkedett, mint a Győzelem Istennője. Átkarolta nővére derekát, és együtt sétáltak le a lépcsőn. Richard lent várta őket.
Ekkor valaki kinyitotta kulccsal a bejárati ajtót. Brently Mallard lépett be, mint aki most jött egy hosszú utazásból, nyugodtan cipelve táskáját és esernyőjét. Messze volt a baleset helyszínétől, sőt azt sem tudta, hogy volt egyáltalán baleset. Megdöbbenve állt ott mikor Josephine felsikoltott, valamint Richards gyors mozdulattal eltakarta őt a felesége elől.
De Richards későn cselekedett.
Az orvosok később megállapították, hogy a nő szívbetegségben halt meg – a végzetes örömtől.

Kiontanám
eléd a könnyeim, míg itt vagyok,
mert jeled bennük pecsétként ragyog,
arcod rajtuk, mint vert pénz oldalán;
így ők veled
értékesek.
Bánat-gyermekeknél többek a könnyek,
lehullsz te is, ha arcomról leszöknek;
így válunk senkijévé két távoli földnek.

Föld-féle gömbre
a dolgos ember ráfektetheti
az összes földrészt, ha tetszik neki,
s máris a semmit mindenné kötözte.
Ám ha e könnyek
szememre jönnek,
a bolygót elöntik arcod viselve,
mert könnyed az árt viharrá keverte.
Szemedben felolvad a mennyország kegyelme.

Ne hívd a tengert,
hogy beléd fojtson, te, Holdnál nagyobb!
Nem vagyok por, mit lelke otthagyott.
Folyóknak szemedtől tanulni nem kell.
Ne adj te, kérlek,
példát a szélnek,
őnála ne árts Te többet nekem.
Míg egy levegőt szívunk, kedvesem,
sóhajtva te az én, s én a te életed veszem.

Wágner Eszter fordítása

Amikor patak voltam, amikor erdő
voltam, amikor még mező voltam,
amikor én voltam minden pata, láb,
uszony és szárny, amikor maga
az ég voltam,

senki nem kérdezte tőlem, hogy van- e valami célom, senki sem
tűnődött azon, hogy van- e valami, amire szükségem lehet,
mert semmi nem volt.
Nem szerethettem volna.

Majd elhagyva mindazt, amik egyszer voltunk,
a gyötrelem elkezdődött, félelem és kérdések jöttek,
és én csak sírtam, sírtam. Könnyek,
amiket eddig nem ismertem.

Ezért visszatértem a folyóhoz, visszatértem
a hegyekhez. Újból megkérve a kezüket
könyörögtem – könyörögtem, házasságra lépni
minden tárggyal és teremtménnyel,

és amint elfogadták,
Isten egyre ott volt a karomban.
Nem kérdezte tőlem,
„Hol voltál?”

Ebből tudtam meg, hogy a lelkem – minden lélek –
mindig fogja
Őt.

Lovas Sz. Judit fordítása

Tavaszi rétre
ibolyát szedni jöttem,
aztán eközben
megszerettem a rétet,
s egy éjjelt itt töltöttem.

(Tízezer levél gyűjteménye, Nyolcadik kötet, Tavaszi
vegyes témájú dalok, 1424.)

Messze elnyúló
hegyen cseresznyevirág:
ha napokon át
ugyanígy nyílna, vajon
így epednék miatta?

(Tízezer levél gyűjteménye, Nyolcadik kötet,
Tavaszi vegyes témájú dalok, 1425.)

Fittler Áron fordításai

Jamabe no Akahito (山部赤人)

VIII. századi költő, aki a császári udvarban tevékenykedett. Életéről nem sokat tudni, vakái alapján azonban feltételezhető, hogy Japán különböző vidékeire ellátogatott. Ötven verse maradt fenn az első japán vakaantológiában, a VIII. századi Tízezer levél gyűjteményében (Man’jósú, 万葉集). Ezen költemények mind Sómu császár (Sómu tennó, 聖武天皇) uralkodása alatt (724–749) keletkeztek. A VIII–X. század harminchat jelentős költőjeként számon tartott harminchat költőóriás (szandzsúrokkaszen, 三十六歌仙) egyike.

(A bélyegkép a fordító felvétele)