műfordítás címkével jelölt bejegyzések

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Claire Massey: Fehér tollak

 „A tolluknál fogva kell megragadni őket, amíg még fiatalok!” – tartja a mondás a faluban, ahol a férfi felnőtt. E falu törékeny, fehér hajú asszonyai sosem restellték megosztani fiaikkal a lányfogás fortélyát; őket is így fogták meg egykor.
Napfény csillant lenn, a tó fekete vizén, bűvös ragyogásba vonva a szürkületet. Hosszú út vezet a faluba, de a férfi nem sajnálta rá az időt. Ráérősen kikerülgette az úthibákat, a birkatrágyát, és az út mellett magasodó sziklákról lehasadt kőtörmeléket. Feje fölött szúnyograj hullámzott. Letépett néhány szálat az út szélén kihajtott magas fűből, és addig hajlítgatta, sodorta, csavarta őket, míg el nem roppantak az ujjai között. Annyi éve járt már ezekre a találkákra, és mégis minden alkalommal újra kisfiúnak érezte magát. A gyomra is, mintha csak egy tavon ringatózó csónakban ülne.
A Nyúl és Vasmacska cégérén repedések futottak végig, és a festék is úgy elhalványult, hogy alig lehetett kivenni az ezüst horgony mellett kuporgó mezei nyulat. Az omladozó házak, melyek ablakaiban már csak a penész csipkézte a függönyt, szorosan bújtak a kis kocsmához. Itt, a domboldalon a Nyúl és Vasmacska messze volt ahhoz, hogy idegenek merészkedjenek a közelébe. A turistákat a tóparton szolgálták ki, ahol szinte le sem kellett lépniük a kompról, máris eláraszthatták az ajándékboltokat, ruhaüzleteket és olyan kávézókban ihatták a tejszínes teát, ahol a csipkefüggöny is ragyogott a tisztaságtól. Szerelmének el kell haladnia mindezek mellett. Vajon elhagyta már a tavat? Szinte látta, ahogy a lány átmegy a keskeny, kavicsos parton, fellép a járdára, úszóhártyás lábai lábujjakká válnak, víztől csepegő tollkabátja a karján lóg. Karján, amely nemrég még a szárnya volt.
– A szokásosat, Bill?
Mary, a kocsmárosnő félretette a tévéújságot, amit eddig olvasgatott.
– És egy pohár csapvizet és egy…
– Csomag ecetes-sós chipset. Ma este találkoztok, drágám, nem igaz?
A férfi nem válaszolt, várta, hogy kitöltsék a pint világost, és közben a kandallónál álló üres asztalt bámulta.
– Tudod – mondta Mary –, addig kellett volna megragadnod a tollát, amíg fiatal volt.
Törzsvendégek zsúfolódtak be a kocsmába, szürke hajú, vele egykorú férfiak. Tudta, hogy közülük jó néhány megfogta már magának azokat a fehér tollakat. Legénykorukban, nyári estéken gyakran összegyűltek a tóparton, és minél nagyobb kenyérdarabokat a vízbe dobálva próbálták elnyerni a lányok kegyét. A házi kenyér vált be leginkább. Johnny, az unokatestvére egyszer egy egész cipót hajított a vízbe, ami majdnem rosszul sült el, mert a falánk lány kis híján megfulladt rajta. Persze azért hozzáment végül. Az Eileen nevet választotta magának.    Leszámolta Mary kezébe a pontos összeget, majd az italokkal és a chipsszel letelepedett az asztalnál. Nem vallott a lányra, hogy késik. Az alátét, amire a poharakat rakta nedves volt, kezére ráfolyt a sör, le kellett ráznia. A kandalló hidegen ásítozott. Mary spórolt a szénnel, csípős levegő ide vagy oda, szerinte korai volt még begyújtani.
A kocsma berendezését különféle gyűjtemények tarkították: whiskys dobozok, üres borosüvegek, harmincas évekbeli filmcsillagok bekeretezett képe. Színészek, akiknek soha eszükbe sem jutott volna, hogy betegyék a lábukat egy ilyen helyre. Az egyik falon három darts tábla lógott, de arra már senki nem emlékezett, hol lehetnek a nyilak. A kandallópárkányon egy halom porral és hamuval belepett üveg hamutartó tornyosult. Talán a régi időknek állítottak emléket, de az is lehet, hogy csupán azt a tényt bizonyították, hogy Mary sose dob ki semmit.
Nem hallotta, hogy mikor jött be, de egyszerre ott állt a lány. Éjszín szemétől olyannyira elütő sápadt arcán nedvesség csillogott, pillantása idegesen rebbent ide-oda. Sudáran állt pelyhes, fehér ruhájában, kezével kényszeresen babrált, mintha nem bírná ki, hogy ne használja ujjait. Tollkabátját az asztal alá gyűrte, ő maga egy támlátlan székre telepedett. A férfi arrébb húzta a lábát, hogy ne kelljen tudomást vennie a nadrágját súroló tollakról.
Kinyitotta a chipses zacskót, s hogy együtt ehessenek, szétbontotta a csomagolást is.
A lány elmosolyodott, s mosolya nyomán finom vonalak jelentek meg szeme és a szája körül. Mondani akart valamit, de hangja érdesen szólt, így lehajtotta a fejét.
A férfi bólintott. Idő kellett a megfelelő szavakhoz, idő kellett a lánynak, hogy meglelje emberi hangját. Neki azonban nem volt ilyen mentsége.
A lány az ujjaival csipegette a ropogtatnivalót. A férfi mindig érdeklődve figyelte ezeket a mozdulatokat, mintha az ujjak a csőrt, a hosszú, vékony kar a kecses nyakat helyettesítették volna.  Ahogy belejöttek a beszédbe, szó esett a tóról, az egyre gyorsabb csónakokról, a nádas szomorú állapotáról, a civakodásról a szomszédokkal – a rakoncátlan szárcsákkal és az örökösen búvárkodó kárókatonákkal –, a vízinövények minőségéről, a mocsári varjúháj terjeszkedéséről.
– Ezeket elvinném – alkalmatlankodott Mary, megragadva a még ki nem ürült poharakat. – Hozok helyette másikat és egy újabb csomag chipset is.
A lány bólintott, de nem szólt Mary-hez, sőt, soha senkihez nem szólt a férfin kívül.
Valaha a férfi nagyanyja is a fehér tollúakhoz tartozott, ugyanaz a fagyos jellem, ugyanaz a szigor. Sose jött rá, hogy férje hová rejtette a tollkabátját. A férfi mindenféle történetet hallott már rebesgetni a fehér tollakról; ahol találsz egy tollat, ott angyal járt, máshol azt beszélték, ha fiatal lányok adják háború idején civil ruhát viselő ifjaknak, akkor gyávának tartják őket. A faluban talált fehér toll azt jelentette, hogy a lányok egyike már elrepülni vágyik. Olykor megesett, hogy egy-egy toll visszanőtt a tarkójukra, vagy a könyökük hajlatába, de ki is hullott hamar. A férfi egyszer rátalált nagyanyja egyik elhullajtott tollára a kenyértartó ládában. Zsebébe rejtette, majd hetekig egy könyv lapjai között őrizte a kincset. Végül egy borongós decemberi napon, amikor esőcseppek táncoltak a tó színén, vízre bocsátotta a tollpihét.
A férfi felesége déli asszony volt, akinek nem volt ideje holmi idétlen hattyúmesékre. Azzal a rengeteg fehér hajú nővel az egész falu különben is egy óriási beltenyészet. Mondott persze még sok más effélét is. Aztán visszarepült délre, amint a gyerekek felnőttek.
Mary hanyagul az asztalra lökte a poharakat. Sörhab és víz folyt az alátétekre, majd takaros tócsába gyűlt az asztalon. Mary várt egy percet, aztán megunta és inkább visszacsoszogott a pulthoz.
A férfi ismét szétbontotta a csomagolást. Egyszerre nyúltak a ropogtatnivalóért. A finom ujjhegyek egy pillanatra hozzáértek az érdes bütykökhöz. A férfi visszarántotta a kezét.
Már most tudta, hogy fog végződni az este. Hogyan hömpölyög lassacskán az egész falut betakarva a köd, amíg ők idebenn visszafojtott hangon beszélgetnek. Túl sokáig üldögélnek majd üres poharaik mellett, kettejük között a kiürült chipses zacskóval, miközben mindketten érzik, hogy ideje menni. Maga előtt látta, ahogy a lány magához ragadja tollkabátját, hallotta a kocsma küszöbén a virágot rég nem látott függőkosarak társaságában elhadart istenhozzádot.
Próbálta elhessegetni magától a képet, ahogy a lány sétál lefelé az úton, egyenesen a tó vizén megcsillanó apró fények felé.  Próbálta legyűrni aggodalmát, mert a kinti hűvös levegőn a lány rögtön reszketni kezd majd, de tollkabátját csak akkor veszi fel ismét, ha elérte a tavat.
Próbálta nem halogatni az ingoványos földeken át vezető hazautat, ahol nem kíséri más, csak az alkonyati szürkébe öltözött birkák komor pillantása.
Próbálta kiverni fejéből a magasból érkező szárnycsapások hangját, melyek egészen az otthonául szolgáló zömök kőházig kísérik majd elnehezülő lépteit.
Egyelőre csak a lány morzsák után kutató ujjait nézte, alig érzékelve a pultnál beszélgetők egyenletes moraját, és a Mary színlelt törölgetése nyomán összekoccanó poharak halk, csilingelő hangját.

Tóth Dóra fordítása

Claire Massey 1981-ben született. Lancashire-ben. Magyarországon művei nem ismertek, Nagy-Britanniában novelláit többek között a The Best British Short Stories 2011, a Flax, a Patricide és az A cappella Zoo is publikálta. A Litfest kiadó szerkesztője, a Paraxis című, novellákat megjelentető online magazin társszerkesztője és a Gathering Craps című blog írója.

inspired_by_beksinski_by_amitchellscott-d332rd3

MARY KARR: DIOGENÉSZ KITALÁLJA A JÁTÉKOT

 John Engmannak

Legutóbbi hobbim, azzal üzletelek a sötéttel,
hogy betöltöm a tinta fekete tengert.
Néhány éjszaka órákra elterül, leszakítom
a matrac gombját, hallom,
ahogy lepattan, folyamatosan egyre
kisebb terekre osztom a világot,
hogy elérjem ezt a visszhangos pontot,
míg legutolsó éjjelen nem ért földet
a gomb. Egy pókhálóban találtam rá
hajnalban. Túl nagy
epekőnek. A bogár hasonlóan
zavarodottan néz,
akár egy vad hegedűművész,
érdemtelen veszedelmeknek
néz elébe. Megérintette fejét
a mérgezett tisztelgés,
mielőtt visszatért volna ehhez a ragacsos
játékba, ami ellenáll
a sötétség elleni harcban.

                            Nagypál István fordítása

 

(Mary Karr 1955-ben született, Texasban nőtt fel. Pushcart és PEN/Martha Albrand  díjas költő, memoáríró. Legismertebb könyve  az 1995-ben megjelent The Lair’s Club. 2009-es Lit c. memoárjából a HBO televíziós csatorna készített sorozatot. Jelenleg a New York-i  Syracuse Egyetemen tanít angol irodalmat. )

crumpled-tissue-paper

PAUL Celan: MÁSKÉNT VAN MINDEN

MÁSKÉNT VAN MINDEN, mint ahogy azt te elgondolod, mint ahogy azt én elgondolom,
a zászló még lobog a szélben, a láng a fájdalomban,
a törékeny titkok magukban maradnak,
még árnyékot vetnek, ebből
élsz, ebből élek, ebből élünk.

Nyelveden megolvad az ezüstpénz,
íze a reggel, a holnap, a mindig, egy út
Oroszország felé indul, szívedből növekszik,
a fehér nyírfa
hűséggel
várakozott,
az Oszip név feléd tart, neki meséled,
amit már tud, és ő elveszi, leveszi rólad a terhét, kezével érint,
te leoldozod karjait a vállairól: először a jobb karját, aztán a balt is,
és saját karjaidat fűzöd a helyükbe, kezeiddel, ujjaiddal, tenyered vonalaival,

– ami szétszakadt, elhullt, most ismét összenő –
és ott van, a tiéd, vedd hát el, most együtt van a kettő:
névre talál a név, kézért nyúl a kéz,
vedd, fogadd zálogul,
ő is elveszi, magához fogadja, és ismét
a tiéd lesz, ami a tiéd, ami az övé volt,

szélmalmok

ütnek levegőt tüdődbe, vitorlázol és evezel
át a folyókon, csatornákon, lagúnákon
szavak csillámló fényétől kísérve,
hajód tatjánál nincs miért, és orránál nincs hová,
ha ütközöl, ha fordulsz, nem kérdezed,
kosszarv-kürt emel fel téged
– Tkiá gdolá! –,
ahogy a harsona szava átvágja az éjszakát a nappal felé, a jövendőmondók
lenyúzzák egymásról a húst, az embernek
megadatik az ő békéje, az Úrnak
a maga csendje, a szerelem
visszatér a nyoszolyákra, és a nők
haja újra hullámzó hosszúra nő,
mellükön a befelé csavarodó szirmok
megint kinyílnak, élet-
szív-vonalak ébresztenek
tenyeredbe, kibomlanak,
öledbe emelkednek –

Hogy hívják a te országodat
a hegyek mögött, az évek mögött? Tudom, mi a neve. Úgy hívják, mint a téli mesét, úgy hívják,
úgy hívják, mint a nyári regét,
édesanyád háromévnyi járóföldje, az volt,
és most is az,
vándorföld, mindent bejár, mint a nyelv, nincs maradása, mint a szavaknak,
dobd el, szakítsd le magadról,
így lesz újra a tiéd, akár a kovakő
Morvaország mély völgyeiből,
amit gondolataid hátán vittél Prágába,
a sírra, a sírokba, az életbe,

régóta
messze jár már, mint a levelek, mint minden
lámpás, megint
meg kell keresni, ott van,
parányi, fehér,
a sarokba rejtőzött,
a tenger mellé, a folyókba,
ott, ott, ott,
a ház mögött, a ház előtt,
fehér, nagyon fehér, azt mondja:
Ma mindez igaz.
Fehér, nagyon fehér, víz-
sugár üt át rajta, szívsugár,
egy egész folyam,
ismered a nevét, a partok
napvilággal telve függenek fölötted, mint az a név,
amit kitapintasz, kezeddel érintesz:
Alba.

(Die Niemandsrose, 1963)

András Orsolya fordítása

kk

main

Edward Lear nonszensz költeményei

A bagoly és a cicó

A Bagoly a Cicóval tengerre szállt
egy csudaszép borsózöld bárkán,
mit megraktak mézzel s egy nagy zacskó pénzzel,
és siklott a sós habok árján.
A Bagoly egy dalt dúdolt – pengett gitárja –
s a csillagos égboltra révedt:
“Ó szépséges Cicó! Ó Cicókám drága,
én módfelett szeretlek téged,
én téged,
én téged,
én módfelett szeretlek téged!”

“Ó kérlek, dalolj, te délceg Bagoly!” –
szólt Cicó. – “Ó dalolj csak lágyan!
Már oly régen várom, hogy te légy a párom:
csak gyűrű kell, s teljesül vágyam!”
Eveztek hát egy esztendőn át,
s hol a Piszkancsfák erdeje sűrű,
röffentés hallatszott: láttak egy Malacot,
orrában volt egy szép gyűrű,
egy gyűrű,
egy gyűrű,
az orrában volt egy szép gyűrű.

“E gyűrűt – nem ingyen, de három fityingen,
te jó Malac, megvesszük tőled!”
S hogy gyűrűre leltek, hát egybe is keltek,
a Vadpulyka eskette őket.
És birsalmát ettek meg krumplikrokettet,
mit vaskéssel szétdaraboltak,
és kart karba öltve táncoltak körbe,
és nézték a partról a holdat,
a holdat,
a holdat,
és nézték a partról a holdat.

 

A két agglegény

Egy házban élt két Agglegény, kik nem maradtak veszteg:
egyik fogott egy Egeret, a másik meg egy Kekszet.
És akkor így szólt az, amelyik Egeret fogott:
“Ez épp kapóra jön, mert itthon minden elfogyott.
Nincs más, csak egy kis citromunk meg egy kanálka mézünk,
és vacsorázni mit fogunk? Hisz nincs már semmi pénzünk.
És félő, hogy ha vacsorára semmit sem eszünk,
hajunk és szempillánk kihull, és soványak leszünk.”
A másik erre így felelt (aki Kekszet fogott):
“A Töltött Egérnél bizony nincs fájinabb dolog!
A Töltelékbe Hagyma kell, no meg Pemetefű –
csak hát ezekhez hozzájutni nem o’an egyszerű.”
És akkor a két Agglegény a városba eredt,
és kértek kölcsön Hagymát, no meg Pemetefüvet.
Hagymát, azt kaptak, Pemetét viszont sehol se leltek,
pedig bejártak minden Boltot, Piacot és Kertet.
De jött egy ember: “Látják ottan azt a nagy hegyet?
A tetejére meredek Szörpentin-út vezet,
és odafönn egy bölcs Öreg, egy Remete lakoz,
ki egész nap egy tudományos nagy Könyvet lapoz.
Azt mondom: fogjon Remetét, kinek nincs Pemetéje,
és igen apró cikkekre meg cakkokra metélje.
S ha megvan, nincs is hátra más, csupáncsak őt elég
a Hagymával jól elkeverni, s kész a Töltelék!”
És akkor a két Agglegény, tovább nem késlekedve,
a meredek Szörpentin-úton fölmászott a hegyre.
És odafönn a hegytetőn volt egy sziklás üreg,
s ott elmélyülten olvasott ama Tudós Öreg.
Ráordítottak: “Félre Könyv! Na rajta, Bölcsek Bölcse!
Az időt itt ne, inkább otthon Egerünket töltse!”
A Bölcs Remete nem felelt egy árva szót sem erre,
s a nagy Könyvvel jól rásózott a két nagy kopasz fejre.
És hegyen-völgyön, városon, Szörpentin-úton át
csak gurult a két Agglegény, hazáig meg sem állt.
De akkorára élelem már otthon nem maradt:
az Egér fölfalta a Kekszet, aztán elszaladt.
Így aztán meghitt kis lakuk elhagyták csendesen,
és attól fogva nem hallott felőlük senki sem.

 

A kenguru és a réce

 

“Ó Kenguru!” – mondta a Réce -,
“kegyed ugrál szüntelenül,
szökkenve föl és le, föl és le,
csuda gyorsan, szinte repül!
Én únom e ronda sekély pocsolyát már,
s érzem, túlnan a tarka világ vár:
vágyom messze vidékre!
Ó Kenguru!” – mondta a Réce.

“Vigyen engem a hátán, kérem!
Ó Kenguru!” – mondta a Réce,
“és nem mozgok, megigérem,
csak hápogok ide-oda nézve,
ha látom a tájat, a Nagy Gumifákat,
a földi, a légi, a vízi csudákat –
vigyen el, kérem az égre!
Ó Kenguru!” – mondta a Réce.

S a Kenguru szólt: “Nos, Réce,
vonzónak tûnne nekem
javaslata lényegi része,
de amit kér, nem tehetem.
Már elnézést, az a fõ akadálya,
hogy önnek roppant nyirkos a lába.
A hátam esetleg meghûl,
s még köszvényt kaphatok ettül.”

És mondta a Réce: “Az este
már mindent jól kitaláltam;
legjobb lesz mindenesetre,
ha zokniba bújik a lábam,
s hidegben majd köpenyembe takarva
naponként gyújtok közbe szivarra.
Így ugye mehetünk végre,
ó Kenguru?” – mondta a Réce.

És mondta a Kenguru: “Rendben!
A hold már, nézze: kerek.
De a farkam végire menjen,
hogy egyensúlyba’ legyek.”
És szökken a Kenguru, rajta a Réce,
s hipp-hopp, háromszor körülérte
útjuk a tarka világot. –
Vidámabb párt ki látott?

 

                                                              Havasi Attila fordítása

o-JESUS-THE-HOMELESS-SCULPTURE-facebook

Charles Bukowski: Él a szemét

gyilkos szél fúj ma este
és hideg ez a szél
és én a többiekre
gondolok a sorban.
remélem néhányuknál van egy üveg
vörös.
ez az, amikor állsz a sorban,
és rájössz, hogy
minden
birtoka valakinek
és, hogy lakat van
mindenen.
így működik a
demokrácia:
kapod, amit kaphatsz,
próbáld megtartani
és adj hozzá,
ha lehet.
így működik a
diktatúra is,
csak az rabszolgává teszi vagy
kiirtja az ő
nyomorultjait.
mi csak elfeledtük sajátjainkat.
más esetben
gyilkos,
hideg a
szél.

            Farkas Kristóf Liliom fordítása

tumblr_ky49dvBG081qa4s0qo1_1280

Japán tankák – A “Száz költő egy vers” költőnői

 

Későbbi szemelvények gyűjteménye
(Szerelem harmadik kötet, 709.)

 

Egy férfinak küldte, aki, noha sokáig nem látogatta, ilyesmit mondott: – Nem tudom, szeretsz-e még…                                                                   Daini no Szanmi

 

Arima-hegyen
Ina bambuszmezejét
zörgeti a szél.
Hangja velem susogja:
én felejtenélek el?

 

 

Későbbi szemelvények gyűjteménye (Szerelem harmadik kötet, 763.)

 

Egy férfinak küldte, amikor nagyon szenvedett.                               Izumi Sikibu

Érzem, nincs tovább.
Hogy majd a másvilágon
eszembe juthass,
csak egyszer utoljára
bárcsak találkoznánk még!

 

 

Arany levelek gyűjteménye (Vegyes témájú dalok első kötet, 550.)

 

Amikor Izumi Sikibu Tango tartományban volt Jaszumaszával, a fővárosban költői versenyt rendeztek, és Kosikibu no Naisit is beválasztották a résztvevők közé. Szadajori őméltósága ekkor a lakosztályához ment, és gúnyosan megkérdezte: – Hogy áll a verssel? Talán küldött valakit Tangoba, hogy segítséget kérjen édesanyjától? Vagy onnan jött hírvivő? Milyen tanácstalan lehet most! – majd amikor távozni készült, a lány megállította, és így szólt:

Óe hegyén túl,
Ikuno mezején át
oly hosszú az út!
Levelében sem láttam
hírét Mennyei hídnak.

(Fittler Áron fordítása)

kép:  Katsushika Hokusai