műfordítás címkével jelölt bejegyzések

ballada

Nick Cave két balladája

Az idegenek kedvessége

 

Ágyához láncolva találták meg
Szájában rongyok, a fejében seb
Mary Bellows, szegény

Otthon az éhség volt meg a nyomor
El is jött örökre Arkansasból
Mary Bellows, szegény

Akarta látni az óceánt
Utazott, utazott Tennessee-n át
Mary Bellows, szegény

Útközben beszélt egy férfi vele
Richard Slade, azt mondta, ez a neve
Mary Bellows, szegény

Szegény lány azt hitte, bele is hal
Mikor a tengert meglátja majd
Mary Bellows, szegény

Volt ott egy kopott kis olcsó hotel
Cókmókját Richard Slade vitte fel
Mary Bellows, szegény

„Én rendes lánynak tartom magam
Azt hiszem, be se jöhetne, uram”
Mary Bellows, szegény

Slade egyet kacsintott, szót se szólt
Kalapját megbökte s ott se volt
Mary Bellows, szegény

Hazagondolt és az ágyára ült
A tenger felől csak a szél fütyült
Mary Bellows, szegény

Remélt is, nem is, hogy valakit vár
Kiosont, ajtaján kattant a zár
Mary Bellows, szegény

Másnap az ágyában találták meg
Szájában rongyok, a fejében seb
Mary Bellows, szegény

Anya, a lányodat tartsd mindig otthon
Vigyázz rá, egyedül ne csavarogjon
A világ veszélyes, tudjatok róla
Idegen férfival ne álljon szóba
Mary Bellows, szegény
Mary Bellows, szegény

 

images

 

 

Ahol a vadrózsa nő

Ismernek Vadrózsa néven
Pedig úgy hívtak, Elisa Day
Hogy mért lettem rózsa, nem értem
Hiszen úgy hívtak, Elisa Day

Már első nap tudtam, hogy ő az a lány
Ahogy mosolygott, tudtam, hogy ő
Az ajka mint vérvörös rózsa
Mely a folyónál vadon és szabadon nő

Állt ajtóm előtt, a szobámba jött
És félelmem karjában csitult csak el
Nekem ő volt az első, és arcomon pergő
Könnyeim gyengéden itatta fel

Ismernek Vadrózsa néven
Pedig úgy hívtak, Elisa Day
Hogy mért lettem rózsa, nem értem
Hiszen úgy hívtak, Elisa Day

Másnap virágot vittem
Szebb nőt még nem láttam sohasem
„Eljössz-e, mondd hát, hol a vadrózsák bontják
Szirmukat szabadon, vérvörösen?”

Másnap egy szál vörös rózsát hozott
Azt mondta: „Rám bíznál mindent, ami bánt?”
Az ágyamon fekve csak intettem erre
„Elviszlek a rózsákhoz, gyere hát”

Ismernek Vadrózsa néven
Pedig úgy hívtak, Elisa Day
Hogy mért lettem rózsa, nem értem
Hiszen úgy hívtak, Elisa Day

Harmadnap levitt a partra
És megcsókolt ott, hol a vadrózsa nő
Ahogy fölém hajolt, még súgott egy szót
És láttam, hogy markában ott van a kő

Utolsó napon a rózsákhoz mentünk
Ő feküdt a parton, fölkelt a szél
Egy búcsúcsók még, szóltam: „Vesszen a szép”
És vadrózsát dobtam az ajka közé

Ismernek Vadrózsa néven
Pedig úgy hívtak, Elisa Day
Hogy mért lettem rózsa, nem értem
Hiszen úgy hívtak, Elisa Day

Havasi Attila fordításai

 

 

 

kastely

R. M. Rilke adventi költeményeiből

A KASTÉLY VENDÉGE

(Im Schlosse mit dem roten Zinken…)

Lorisé

Kastélyvendég, sok piros ágat
vinnék át este boldogan.
Zsarát az ablak, függöny bágyad,
s intnek enyéim: hószín vágyak
a palota lángjaiban.

Nézzem végig a hallok hosszát
eltökélten s mély kertekig,
amint a tartományt takarják.
Tavacskákon asszony-mosoly, lágy,
s a rét pávája kérkedik.

Botár Attila fordítása

With the Eagle, 1918

Paul Celan korai versei

Azt beszélték

Hallottam: azt beszélték, van
a vízben egy kő és egy kör
és a víz fölött van egy szó,
ami a kört vonja, a kő gyűrűjét.

Láttam az én nyárfámat lemenni a vízhez,
láttam, ahogy sudár karja a mélységbe kap,
láttam a gyökereit az ég felé nyúlva éjszakáért könyörögni.

És nem siettem utána,
csak kiolvastam a földre hullt morzsából
a te szemed alakját és csiszolt ragyogását,
levettem nyakadról a szavak láncát,
szegélynek az asztalra, amin a morzsa volt.

És nem láttam többet az én nyárfámat.

 

Ma este is 

Teljesebben,
mert a hó ráhull erre
a nap átúszta tengerre is,
teljesebben virágzik a jég a kosaraidban,
amiket a városba cipelsz.

Homokot
koldulsz össze érte cserébe,
mert az utolsó
rózsa otthon
ma este is csak azt akarja, hogy
kimarják gyökereit a szitáló időből.

 

És a szépség

És a szépség, amit szaggatsz, és a hajad,
amit tépsz:
milyen fésű
simítja ki a szép hajad?
Milyen fésű,
milyen kéz?

És a sok kő, amit gyűjtesz,
amit raksz:
hova vetül az árnyékuk,
milyen nagy?

És az a szél, ami ott fúj,
az a szél:
kér azokból egy árnyékot,
amit hozzád mér?

(Von Schwelle zu Schwelle, 1955)

Az ágy és az asztal

 

Az éjszaka illata a te ágytakaród, árnyékában hozzád fekszik a sötétség.
Simogatása megkarcolja bokádat és halántékodat, így ébreszt életre és alvásra,
rád talál a szavaidban, a vágyadban, a gondolatodban,
mert mindenikkel összefekszik, így csábít, így csalogat elő.
Szempilláidból kifésüli a sót, azt teszi eléd az asztalra,
kihallgatja pergő óráidból a homokot, azzal kínál.
És ami rózsa korában volt, árnyék és víz,
azt tölti poharadba.

(Mohn und Gedächtnis, 1952)

 András Orsolya fordításai

Illusztráció: Paul Klee

 

 

55_1024

Híres tankák a X. századból

 

Régi és új versek gyűjteménye (Elválás, 404.) 

Akkor költötte, amikor a sigai szorosnál beszélgetett valakivel, majd elváltak:

Ki no Curajuki

Még tenyeremből
csorduló vízcsepptől is
felkavarodik:
hegyi kút nem oltja szomjam,
s most tőled is válnom kell.

 

Régi és új versek gyűjteménye (Keleti dalok, 1093.)

Ismeretlen költő

Ha én tégedet
elhagyván mást szerető
csapodár leszek,
Szue-hegy fenyvesein
csapjanak át a hullámok!

 

Szemelvények gyűjteménye (Tavasz, 15.)

Reizei császár paravánképéhez, melyen egy virágzó szilvafás házhoz vendég érkezik:

Taira no Kanemori

Kertemben nyíló
szilvafa magas ágát
láttad meg talán?
Nem gondoltam, és mégis
eljöttél ma énhozzám.

Fittler Áron fordításai

unnamed

NRose-Sept07-D4074sADetailR800

Rainer Maria Rilke: Advent (három vers)

ADVENT
(Das Wetter war grau…)
Szürke s metsző idő jött;
az este fénylik és csöndes.
Egy császár lép be rögvest:
a házak tündöklők.

S harangot ringatott
az est: ünnepi és lágy.
Vének szeme eget lát,
s az ifjak gazdagok.

 

HÓTÓL ZIHÁLNAK

Hótól zihálnak a fenyőfák,
pólyálva minden utazót:
a fényükkel úgy simogatják.
Lesz a fehér út halkulóbb,
csöndesebbek meghitt szobácskák.

Ott óra zeng, gyerekhad rezzen,
zöld kályhában rogy a hasáb,
csitul a lángvihar és itt benn
pehely-flitterben nekivág
az öröklétnek egy nap, fehéren.

 

MAGAMNAK

Vívok csatát:
a szentelt vágy
kószálni űz naponta.
Aztán, nyers, tág,
dús gyökér létbe lakja
mélyen magát –

S kínokon át
élet érleli nagyra
s idő – : tovább.

Botár Attila fordításai

9-Sergio-Michilini-¡DILES-QUE-NO-ME-MATENJuan-Rulfo.-El-llano-en-llamas2011-oleo-sobre-tela-cm50x61

Juan Rulfo: Matilde Arcángel öröksége  

Lakott Corazón de Maríában, nem is olyan régen, egy apa meg a fia, akiket Remeték néven ismertek; talán azért, mert mindkettőt Euremiónak hívták.[1] Az egyiket Euremio Cedillónak, és a másikat is Euremio Cedillónak, habár egyáltalán nem volt nehéz megkülönbözteti őket egymástól, ugyanis az egyiknek bő huszonöt év előnye volt a másikhoz képest.
A bőség főleg abban mutatkozott meg, hogy az idősebbik Euremiót a mi Urunk Istenünk jóindulata magas, tagbaszakadt termettel áldotta meg. A fiút azonban, ahogyan mesélik, épp ellenkezőleg, igen csenevésznek teremtette, és nemcsak a testét, de az értelmét illetően is. És nem elég, hogy vézna testalkatú volt, de egész életében, ha ugyan él még, úgy nehezedett rá a gyűlölet, mint a kő; úgyhogy igaz, ami igaz, csak szerencsétlenségére született erre a világra.

Legjobban a saját apja gyűlölte, aki közelebbről a komám, merthogy én tartottam keresztvíz alá a fiút. Meg kell mondjam, a komám mindenben, amihez csak hozzáfogott, kihasználta a hatalmas termetét. Olyan óriási volt, hogy már attól is elfogta a düh az embert, ha csak mellé állt, és ha másképp nem, szemmel fölmérte az erejét. Úgy érezte magát, ha ránézett, mintha őt csak kelletlenül vagy valami maradékból teremtették volna. Nem is volt Corazón de Maríában, és a környékén sem még egy férfi, aki olyan magasra nőtt volna, mivel mifelénk széltében nőnek az emberek, de alacsonyak; olyannyira, hogy azt mondják, a kis növésűek erről a vidékről származnak; alacsonyak az emberek, és olyan a helyzetük is. Remélem, a jelenlévők közül senki se sértődik meg, ha netán odavalósi, de bizony én kitartok a véleményem mellett.
De visszatérve az előbbiekre, arról a két emberről kezdtem beszélni, akik jó pár évvel ezelőtt Corazón de Maríában éltek. Az idősebbik Euremiónak volt egy ranchója, amely a Las Ánimas nevet viselte, és a sok bonyodalom következtében tönkrement, jóllehet a nemtörődömség volt az okok közül a legfontosabb. No, és úgy áll a helyzet, hogy semmiképpen se akarta örökül hagyni ezt a birtokot a fiának, aki, mint mondtam, a keresztfiam. Az egészet elitta, pálinkára költötte a pénzt, amihez úgy jutott hozzá, hogy darabonként túladott a földeken, mert csak az lebegett a szeme előtt, hogy a fiúnak, mire felnő, ne maradjon semmije, amibe belekapaszkodhatna. És ezt csaknem sikerült is elérnie. A fiú épphogy meg tudta vetni egy kicsit a lábát a földön, noha így is igen elesett volt, és ezt is inkább csak úgy, hogy néhányan megszánták, és segítettek talpra állni neki; az apja ugyanis nem törődött vele, sőt inkább úgy fest, a vére is felforrt, ha csak megpillantotta.
Ám ahhoz, hogy ezt az egészet megértsük, vissza kell mennünk az időben. A távoli múltba, azokba az évekbe, amikor a fiú még meg se született, sőt talán még azelőttre, hogy Euremio megismerte volna azt az lányt, aki aztán a fia anyja lett.
Matilde Arcángelnek hívták. Csak mellesleg jegyzem meg, hogy ő nem Corazón de Maríába valósi volt, hanem egy magasabban fekvő helységbe, Chupederosba, ahova ez a bizonyos Cedillo soha nem jutott el, jó, ha mások elmondásából ismerte. Akkoriban ez a lány az én jegyesem volt; de az ember sohase tudhatja, mit tart a keze közt, így aztán elvittem bemutatni Euremiónak, kicsit dicsekvésből, kicsit meg azért, hogy elvállalja a tanúskodást az esküvőn; álmomba se gondoltam, hogy olyan hirtelen eltűnik a lány irántam érzett állítólagos szerelme, kihűl a vágyakozása, és a szíve máshoz húz majd.
Ezt csak később tudtam meg.
De előbb még azt is el kell mondanom maguknak, kiféle-miféle volt ez a Matilde Arcángel. Hát fogjunk is bele. Elmesélek mindent apróra. Sietség nélkül. Végül is előttünk az egész élet.
Egy bizonyos doña Sinesiának, a chupaderosi fogadó tulajdonosának volt a lánya; ahogy mondani szokás, mindig alkonyati homály borította ezt a fogadót, merthogy jórészt ott ért véget a munkanap. Így aztán ahány fuvaros megfordult azon a környéken, mind tudomást szerzett a lányról, és kedvtelve legeltethette rajta a szemét. Mert akkoriban, még mielőtt elment volna, Matilde kislányként olyan természetesen forgolódott köztünk, akár a víz.
Ám egy szép nap, észre se vettük, igazi nővé cseperedett. Álmodozó lett a tekintete, néha meg fürkészve hatolt bele az emberbe, mint a szög, amit csak üggyel-bajjal tudsz kihúzni. Az ajkai is teltebbek lettek, mintha csókokkal fosztották volna meg az ártatlanságától. Akárki akármit is mond, szép lány lett belőle.
Az rendben is volna, hogy nem érdemli meg az ember. Hisz’ maguk is tudják, én csak egy fuvaros vagyok. Egyszerűen, mert ehhez van kedvem. Mert szeretek magammal társalogni miközben járom az utakat.
De az ő útjai hosszabbak voltak, mint az összes út, amit én valaha is bejártam; még az is megfordult a fejemben, hogy soha többé nem fogom tudni nem szeretni.
De egy szó, mint száz, Euremióé lett.
Egyszer, amikor hazaértem az egyik utamról, megtudtam, hogy hozzáment a Las Ánimas gazdájához. Arra gondoltam, hogy a pénzsóvárság hajtotta hozzá, vagy talán a férfi hatalmas termete vonzotta. Magyarázatok sosem hiányoztak. De leginkább az fájt itt a gyomrom táján, ahol a legjobban fáj a bánat, hogy elfeledkezett rólunk, szegény ördögökről, akik eljártunk hozzá, ott találtunk menedéket, felmelegedtünk a tekintetétől. Legfőképpen rólam, Tranquilino Herreráról, alázatos szolgájukról, aki iránt csókkal, öleléssel, miegymással elkötelezte magát. Habár, ha jobban megnézzük, az állat is elhagyja a karámot, ha éhes; ő pedig, hogy úgy mondjam, nem volt éppen nagyon jól táplált; egyfelől, mert olyan sokan voltunk, hogy neki nem jutott, másfelől meg, mert képes volt a saját szájától megvonni a falatot, csak hogy mi együnk.
Később meghízott. Lett egy fia. Aztán meghalt. Egy megbokrosodott ló ölte meg.

A csecsemő keresztelőjéről jöttünk. Matilde a karjában hozta a gyereket. Nem tudnám apróra elmondani, miért és hogyan bokrosodott meg az a ló, mert én legelöl mentem. Csak arra emlékszem, hogy egy vasderes állat volt. Úgy száguldott el mellettünk, magányosan, egészen közel a földhöz, akár egy szürke felhő, a lovat nem is igen láttuk, inkább csak a szelét éreztük. Matilde Arcángel pedig ott maradt hátul, nem sokkal messzebb, a földre ledobva, arccal egy pocsolyában. Az az arcocska, amelyet annyian szerettünk, most szinte elmerült a vízben, mintha a még remegő testéből forrásként előtörő vért mosná le.
De akkor már nem volt a miénk. Hanem Euremio Cedillo tulajdona, ő volt az egyetlen, aki birtokolta. Milyen gyönyörű volt! És Euremio nemcsak birtokolta, de a test határainál sokkal mélyebben hatolt belé, annyira, hogy Matilde még gyereket is szült neki. Így nekem abban az időben nem maradt más belőle, csak az árnyéka, meg tán néhány emlék.
Ennek ellenére nem nyugodtam bele, hogy ne lássam többé. Felajánlottam, hogy én leszek a fiú keresztapja, csak hogy a közelében maradhassak, ha másként nem, mint a komája.
Ezért van az, hogy még mindig érzem, ahogy megcsapott az a szél, amelyik kioltotta az élete lángját; mintha most is itt fújna mellettem.
Én zártam le vízzel telt szemét; én igazítottam meg a száját, mely eltorzult a rémülettől: a pániktól, ami elfogta, és bizonyára egyre nőtt benne, amíg vágtatott vele a ló, egészen az utolsó pillanatig, amikor érezte, hogy lezuhan. Azt már elmeséltem, hogy a fiára borulva találtunk rá. A teste kezdett kihűlni, már csak az üres burok volt, miután a szerencsétlen baleset miatt az összes vér kifolyt belőle. Nyitott szemét a gyerekre függesztette. Ahogy mondtam, teljesen átjárta a víz. Nem könnyek, hanem annak a sáros pocsolyának a szennyes vize, amibe arccal belezuhant. Halálában is látszott rajta az elégedettség, hogy nem nyomta agyon a gyermekét, átsugárzott a szemén az öröm. Mint említettem, én zártam le a szemét, és a tekintete még akkor is olyan simogató volt, mint életében.
Eltemettük. A szája, amit olyan nehéz volt megkapni, földdel lett teli. Néztük, ahogyan eltűnik, egész valójában elsüllyed abban a mély gödörben, és mi már nem láthatjuk többé viszont. Euremio Cedillo csak állt ott, mint a pózna. És meg arra gondoltam: „Ha otthagyta volna békében Chupaderosban, még ma is élne.”
«A fiú tehet róla – szólalt meg ő –, különben ma is élne.» És elmesélte, hogy a fiú egyszer csak sírni kezdett, úgy rikoltozott, mint a bagoly, a ló meg, amin jöttek, nagyon ijedős volt. Ő előre figyelmeztette a gyerek anyját, mondta neki, hogy ne engedje bőgni a fiút. Azt is mondta, hogy Matilde vigyázhatott volna magára, amikor leesett; de épp az ellenkezőjét tette: „Ívben megfeszítette magát, hogy a gyereknek legyen egy kis helye, és ne nyomja agyon. Szóval, mindent egybevetve, csakis a fiú tehet róla. Úgy bőg, hogy bárki megrémül tőle. Miért szeressem. Semmi hasznát nem veszem. Matildétől sokkal többet kaphattam volna, annyi gyereket, ahányat csak akarok; de ez itt nem hagyta még megízlelnem se.” Dőlt belőle a panasz, úgyhogy már nem tudta az ember, bánat-e vagy harag, amit az elhunyt iránt érez.
Azt viszont mindig is tudtuk, hogy a fiát gyűlöli.
Erről beszélek maguknak az elejétől fogva. Aztán ivásnak adta a fejét. Kisebb földdarabokat cserélt pálinkára. A végén már hordószámra vette. Egyszer nekem kellett elvinnem egy egész szállítmány pálinkás hordót, amit Euremio Cedillónak küldtek. Ebbe ölte minden erejét, meg abba, hogy a keresztfiamat ütötte-verte, míg bele nem fáradt a karja.
Sok év telt el így. A fiatalabb Euremio, néhány jótét lélek könyörületességének hála, mégiscsak felnőtt; szinte a levegőből, amit még a születésétől hozott magával. Minden nap az apja gyalázkodására ébredt, aki gyávának és gyilkosnak tartotta, és ha megölni nem is akarta, mindent elkövetett, hogy éhen haljon, és azt is elfelejthesse, hogy létezett. De ő élt. Az apja viszont, ahogy múlt az idő, egyre rosszabb bőrben volt. És maguk is, én is, mindenki tudja, hogy az idő súlyosabb a legsúlyosabb tehernél, amit ember elviselni képes. Így hát, bár a haragja nem múlt el, a gyűlölete alábbhagyott, míg végül a kettejük élete egyetlen eleven magánnyá olvadt össze.
Én nem sokat törődtem velük. Azért tudom, mert mesélték, hogy a keresztfiam mindig furulyázott, amíg az apja kialudta a részegségét. Nem beszéltek egymással, egymásra se néztek; de még napszállta után is, sőt néha még jóval éjfél után is, egész Corazón de Maríában hallani lehetett a furulyaszót.
Szóval, hogy hosszúra ne nyújtsam, egy csendes napon, amilyen bőven akad ezekben a falvakban, felkelők érkeztek Corazón de Maríába. Alig csaptak zajt, mert az utcákat benőtte a fű; hangtalanul mentek végig rajta, pedig mindannyian lovon jöttek. Azt mondják, olyan békésen, minden lárma nélkül vágtak keresztül a falun, hogy még a búvármadarak kiáltozását meg a tücsökciripelést is hallani lehetett; de még ennél is tisztábban hallatszott az a kis furulyaszó, amely, amikor elhaladtak a Remeték háza előtt, csatlakozott a csapathoz, majd, ahogy távolodtak, egyre messzebbről hallatszott, míg végül a semmibe veszett.
Ki tudja, miféle felkelők voltak és milyen ügyben jártak. Az biztos, bár ezt is csak mesélték, hogy pár napra rá, a kormány csapatai is átvonultak a falun. Ez alkalommal viszont az idősebb Euremio, aki az idő tájt már elég beteges volt, kérte meg őket, hogy vigyék magukkal. Vélhetően azt mondta nekik, hogy elszámolni valója van az egyikkel az útonállók közül, akiket üldöznek. Azok meg bevették maguk közé. Puskával a kezében, lovon hagyta el a házát, vágtázva, hogy utolérje őket. Mint már mondtam, igen magas volt, így inkább valami zászlónak, mint embernek látszott a lobogó hajával, mert azzal már nem törődött, hogy előkeresse a kalapját.
Pár napig senki se tudott semmit. Ugyanolyan békésen folyt tovább az élet, mint annak előtte. Én akkor értem oda. „Lentről” jöttem, de ott se volt semmi hír. Míg egyszer csak emberek érkeztek. Tudják, afféle bérmunkások: akik úgy töltik az életük egy részét, hogy a hegyoldalakon kóborolnak, és csak akkor jönnek le a falvakba, ha szükségük van valamire, vagy valami gondjuk akad. Most az ijedtség hozta le őket. Elmesélték, hogy odafönn, a hegyekben napok óta folyik a küzdelem. És hogy azok, akik szeretnének megpihenni, már errefelé tartanak.
Eltelt a délután, de nem láttunk senkit. Beesteledett. Néhányan azt gondoltuk, talán más utat választottak. A bezárt kapuk mögött vártunk rájuk. A templom órája elütötte a kilencet, aztán a tízet is. És a harangozással szinte egy időben felharsant a kürtszó. Majd a lovak ügetése. Kinéztem, hogy lássam, kik azok. Egy csomó rongyos alakot láttam lesoványodott lovakon; voltak, akikből csöpögött a vér, mások nyilván aludtak, mert igencsak bólogattak a fejükkel. Nem álltak meg, mentek tovább.
Mikor már úgy tetszett, véget ért a sötét alakok felvonulása, akiket alig lehetett kivenni az éjszaka homályában, furulyaszó hallatszott, eleinte nagyon halkan, aztán erősebben. Nem sokkal később megláttam a keresztfiamat, Euremiót, a komám Euremio Cedillo lován. A ló farán ült, bal kezével a furulyáját fogta keményen, a jobbjával pedig az apja holttestét tartotta a nyeregben átvetve.

 [1] A remete szó spanyolul eremita.

Imrei Andrea fordítása

unnamed

(Részlet A Lángoló puszta című, a csíkszeredai Bookart kiadó gondozásában, a Rulfo életműsorozat második darabjaként a mexikói Protrad támogatásával megjelenő novelláskötetből.  Az életműsorozat első darabja, a Pedro Páramo 2014 áprilisban jelent meg. A kötetek Magyarországon is megvásárolhatók.)

Bélyegkép: Sergio Michilini
Illusztráció:  Részegh Botond