Címke: műfordítás

Stan Rice: Tragikus nyúl (Tragic Rabbit)

A tragikus nyúl, egy festmény.
Aszott füle zöld, mint a kukoricahaj.
A fekete homlok a csillagokra mutat.
Egy festmény a falamon, egyedül,

mint ahogy nyulak vannak,
nincsenek. Kövér vörös arc,
mind Művészet, reszkető orr,
rutin, nehéz megszökni, mint szokni.

Te is lehetsz tragikus nyúl; zöld és vörös hát,
gyenge kék ifjú-mell.
De ha az ösztöke emberbe hajt,
féld az Igaz Húst, mert

ledob tragikus lovadról
és összetöri tragikus színeidet, mint ahogy egy szellem
a márványt; a sebeid olyan gyorsan
begyógyulnak majd, hogy a víz

féltékeny lesz.
Fehér lapra festett nyulak
megbűvölt hajdani természetükkel;
kukoricafülük szarvakká változik.

Ezért jól vigyázz, ha kedvel a tragikus élet –
csapdába ejti a nyulat, ahol
minden szín a napfény kardja,
az ollók pedig az Élő Isten.

Lovas Sz. Judit fordítása

 

 

Akazome Emon versei (2.)

Akazome Emon
(Japán, X–XI. század)

 

Egy paravánképhez költötte, melyen egy nő mereng a hóesésben.         Akazome Emon

Jön tán a tavasz?
Felkeres tán valaki?
Várok, csak várok,
míg elnézem ma reggel
hegyek közt a havazást.

(Kimaradt dalok későbbi gyűjteménye, Téli dalok, 410.)

 

Akkor költötte, amikor megszületett Maszafusza[1],
és csecsemőruhát varrt neki.

Akazome Emon

 

Fellegek fölé
ahogy felemelkedik,
szeretném látni,
a daru tollruhája
midőn sok évet megél![2]

 

Ugyanő születése utáni hetedik estén[3] költötte.

Míg ezer évért
imádkozom, szívemben
hűvös fuvallat.
Lám, családunk sohasem
szűnő szele fújdogál![4]

(Kimaradt dalok későbbi gyűjteménye, Gratulációk költeményei, 438–439.)

Fittler Áron fordításai

 

 

Akazome Emon (赤染衛門)

958 körül–1041 után

Icsidzsó császár (一条天皇, uralk. 986–1011) korának egyik legjelentősebb udvarhölgyköltője. Akazome Tokimocsi (赤染時用) lánya, ám egyes Heian-kori források szerint valódi apja a szintén híres költő, Taira no Kanemori (平兼盛, ?–990). A kor politikai vezetője, a régens és főtanácsadó Fudzsivara no Micsinaga (藤原道長, 966–1027) felesége, Minamoto no Rinsi (源倫子) mellett szolgált udvarhölgyként, de lányuk, Sósi (彰子) császárné udvarában is tevékenykedett. Idős korában is rendkívül aktív életet élt: nagyjából nyolcvan éves volt, amikor két jelentősebb költői versenyen (utaavasze, 歌合) is részt vett. Verseiből sokat beválasztottak valamennyi császári rendeletre összegyűjtött vaka-antológiába. Heian-kori arisztokrata nőként rendkívüli módon jól ismerte a buddhista szövegeket és a buddhizmus tanításait. Fiatal kora óta több buddhista témájú és buddhista szövegek motívumain alapuló verset költött, férje, a kínai nyelvű költészetben és prózában jeleskedő tudós, Óe no Maszahira (大江匡衡) halála után pedig figyelme fokozottan a tanok felé fordult. Később szerzetesnőként buzgó lelkigyakorlatot végzett, beleértve a buddhista témájú vakák komponálását is.

Borítókép: a fordító felvétele

[1] Óe no Maszafusza (大江匡房, 1041–1111), Akazome Emon és Óe no Maszahira dédunokája. A XI–XII. század fordulójának egyik legnagyobb tudósa, politikusa és költője. Egyaránt komponált vakákat és kínai verseket, de buddhista prédikációkat és más buddhita szövegeket is írt, valamint Óe no Maszafusza történetei (Gódansó, 江談抄) címen egy anekdotagyűjteményt is összeállított.

[2] A fellegek fölé felemelkedik kifejezés arra utal, hogy a császári udvarba kerülve bejut az Udvari Nemesek Csarnokába (Tendzsó no Ma, 殿上の間), amely azt jelentette, hogy az illető magas pozíciót kapott és elismerték munkáját, tehetségét. A költőnő tehát dédunokája leendő fényes udvari karrierjét reméli. Ez később meg is valósult: Maszafusza nemcsak jeles tagja volt irodalmi életének és közéletének, de három trónörököst is oktatott, amelyre addig nem volt példa. A „tollruha” a csecsemőruhára utal.

[3] Egy gyermek születése utáni harmadik, ötödik, hetedik és kilencedik nap estéjén ünnepséget rendeztek.

[4] A család szele (ie no kaze, 家の風vagy kafú, 家風) egy család nemzedékről nemzedékre hagyományozódó szokásrendjét jelenti, de – mivel a korabeli Japánban az egyes családok valamilyen tudomány vagy művészet specialistái is voltak – jelenti az adott család tudományát, művészeti stílusát is. Az Óe család tagjai a kínai irodalom specialistái voltak.

Lewis Carroll: Télen

Télen, ha már a rét deres,
elfúvom e dalt, hogy nevess –

Tavasszal, ha zöld a berek,
elárulom, mit tervezek.

Nyáron, ha nőnek a napok,
tán megérted, mit dalolok.

Ősszel, ha a lomb sárga lesz,
fogj tollat, tintát és jegyezz.

Ment a halaknak üzenet,
megmondtam: “Így s így tegyenek.”

A tengerbeli kis halak
megküldték a válaszukat.

Az volt a halak válasza:
“Nem tehetjük, uram, noha…”

Megint üzentem én nekik:
“Jobb, ha szavamat megszívlelik.”

A halak mulattak nagyon,
s szóltak: “Minek ez az izgalom?”

Többször üzentem, s újra csak
fütyültek rám a kis halak.

Fogtam egy új üstöt, nagyot
jó lesz arra, mit gondolok.

Szívem dobogott-dibegett,
csorgattam bele kútvizet.

De jött és így szólt egy alak:
“Már alusznak a kis halak.”

Megmondtam neki kereken:
“Keltse fel őket iziben!”

Jó hangosan, értelmesen
fülébe mondtam élesen.

Az alak mord és büszke volt,
“Ne tessék ordítozni!” – szólt.

Büszke és mord volt az alak,
így szólt: “Költöm őket, hacsak…”

Fogtam egy srófhúzót, s megyek,
hogy vekkerük magam legyek.

Hogy láttam, a ház zárva van,
s rúgás, kopogás hasztalan,

hogy láttam, nem ereszt a zár,
a kilincshez kaptam, habár…

(Szabó Magda fordítása)

 

Juan José Millás novellái

SZERELMES LEVÉL
(Carta del enamorado)

Vannak regények, melyek cselekménye, annak ellenére, hogy bár nem túl terjedelmesek, az 50. vagy 60. oldalnál előbb nem igazán indulnak be. Hasonló a helyzet néhány ember életével is. Ezért nem akasztottam fel magam korábban, bíró úr kérem.

 

A MEGNYUGVÁS GONDOLATA
(Sensación de descanso)

Nem járhatok-kelhetek azt mondogatva, hogy valójában én ön vagyok − ez egyszerűen tilos. Nem viselhetem a keresztnevét, sem a vezetéknevét, de még a fehérneműjét sem. Hogy ki szeretnék lenni, fogalmam sincs, mondjuk Emilio Botín[1]? De nem háborgok, azért, mert Botín inkább másokat kért fel erre. Ráadásul jó eséllyel várólistára kerül az, aki Botín szeretne lenni. Fiatalkoromban, egy nap felbukkantam annak az írónak a házánál, akiért rajongtam, és megkérdeztem tőle: lehetnék-e én ő. Azt válaszolta, hogy szó sem lehet róla, mit képzelek: talán ő ajándékba kapta az identitását?! Egész életében dolgozott, hogy az legyen aki, így nem fogja azt átadni az első útjába kerülő embernek. Akkor úgy véltem, hogy nagy dolog az − ha egyáltalán igaz −, hogy mindannyiunknak dolgozni kell azért, hogy azok legyünk akik, de a többségnek sajnos ezt nem sikerül elérni. Sokkal egyszerűbb egy nagyobbacska vagyont összekuporgatni, mint egy többé-kevésbé elfogadható személyiséget megalkotni.

Mindez amiatt merült fel bennem, mert a minap szembejött velem az Interneten egy diák posztja, amiben segítséget kért azoktól, akik olvasták műveimet. Ugyanis fogalmazást kellett írnia irodalom órára − ezen múlt, hogy átmenő jegyet kapjon. Rögtön nekiláttam, és viszonylag gyorsan elküldtem neki az életművem legfontosabb tudnivalóit egy rövid szövegbe szerkesztve, amelyben szerepeltek olyan életrajzi adatok is, amelyekről úgy ítéltem meg, hogy nemcsak nagyon szellemesek, de többnyire még igazak is. De ahelyett, hogy a saját nevemmel írtam volna alá, inkább Emilio Botín nevét használtam, anélkül, hogy a híres bankár szerepében akartam volna tetszelegni. Feltételezem, hogy vannak más Emilio Botínok is, hiszen sem a keresztnév, sem a vezetéknév nem túl ritka.

Aznap a jól elvégzett munka örömével feküdtem le. Hála a digitális Emilio Botínnak, egy tanulónak nem kell osztályt ismételnie az irodalom miatt, amelyet jó eséllyel gyűlöletesnek talál. Azonban egy hét múlva már amiatt lamentált ez a diák, hogy mégiscsak osztályt kell ismételnie, hiszen megbuktatták, mivel a tanára szerint a beadott fogalmazás egy nagy rakás szar. Már majdnem elkértem a tanár elérhetőségeit, hogy kapcsolatba lépjek vele, de végül megtartoztattam magam. A furcsa az volt, hogy rögtön színre lépett egy Juan José Millás, aki nem én voltam, és aki felajánlotta, hogy azonnal küld a pórul járt diáknak az életművemről (volt pofája azt mondani a szégyentelennek, hogy az „ő” életművéről) egy garantáltan jó dolgozatot. Ha ez nem lett volna elég, ezzel az új dolgozattal jelest kapott a diák. Így aztán egyrészt aggodalommal töltött el: ott kint van egy nálam sokkal jobb Millás, másrészt pedig a megnyugvás gondolata kerített hatalmában: most már akár meg is halhatok.

A JOBB LÁBAM
(Mi pierna derecha)

Apám az út szélén állt az autója mellett. Kezében műanyag üzemanyag kannával várakozott, hogy valaki felvegye. Én motorbiciklivel voltam, fejemen bukósisak, így az arcom nem látszott. Megálltam, de nem ismert fel.
– Kifogyott a benzin? – kérdeztem.
– Igen – válaszolta.
– Pattanj fel!
Az apám felült mögém anélkül, hogy felismert volna. Öt éve nem láttuk egymást, és nem is beszéltünk. A legutolsó alkalommal anyám temetésén öleltük meg egymást. Ezt követően minden különösebb ok nélkül eltávolodtunk, egyre ritkultak a telefonhívások, majd egy idő után már nem is kerestük egymást.
Éreztem, ahogy lehajtotta a fejét, hogy a szél ne vágjon az arcába. Kétségtelenül jó hasznát vette a jobb cipőm magasítójának, mivel ez a lábam rövidebb, mint a másik. Apám számtalanszor elmesélte, milyen kellemetlen pillanatokat éltek át, amikor a születésem után, az orvos közölte velük a hírt. Én ezt sosem éltem meg tragédiaként, de mindig is éreztem, hogy ők valamiféle önvádba süllyedtek amiatt a néhány hiányzó – vagy éppenséggel feleslegben – lévő centiméter miatt, ez csak nézőpont kérdése − azonban sosem sikerült kiderítenem, hogy tulajdonképpen szerintük melyik lábam számít fogyatékosnak.
Meglehetősen ügyesen vezetek, úgy cikázok az autók közt, hogy az akár merészségnek is tűnhet. Éreztem, ahogy az apám némi tartózkodással ugyan, hiszen mégis csak egy másik férfi közelségében volt, a bal kezével a vállamba kapaszkodott, miközben a jobb kezével a combjához szorította az üzemanyag kannát. Tudtam, hogy nem tudja levenni a tekintetét a megmagasított cipőmről. Bizonyosan felmerült benne, hogy esetleg nem éppen a fiába csimpaszkodik-e. Talán az is eszébe jutott, hány orvosi rendelőben jártunk a problémámmal, a röntgen-vizsgálatok végeláthatatlan sora, a megoldások keresése, amelyek rózsafűzérként peregtek előttünk, míg aztán eljutottunk ahhoz a rém egyszerű mechanikus megoldáshoz, hogy magasított tegyenek a rövidebb lábam cipőjébe. Akkor gyengéden megszorította a vállam, amit a szeretet megnyilvánulásaként is lehetett értelmezni, és amelyre azonban én nem reagáltam. Hamarosan megérkeztünk a benzinkúthoz, ahol apám kezében az üzemanyag kannával leszállt a motorról. Mondtam neki, hogy vissza már nem tudom vinni, de megnyugtatott, hogy majd fog találni valaki mást. Észrevettem, hogy igyekszik kifürkészni az arcomat a bukósisak sötétített védője mögül. Azon az estén jó párszor csörgött a telefonom, de senki sem szólt bele, amikor felvettem.

A POKOL
(El infierno)

Éppen az egyik barátomat temettük, amikor mobiltelefon csörgése szakította meg a nyomasztó szertartást. Jelentőségteljes pillantások után konstatáltuk, a telefon hangja a koporsóból jön, amely akkor még nyitva volt, hogy a gyászolók végső búcsút vehessenek az elhunytól. Az özvegy – inkább ösztönösen, mint bátran − lehajolt és kivette a halott férje zsebéből a készüléket. Halló, vette fel sírós hangon. Nem tudjuk, hogy mi hangozhatott el a másik oldalon, de láttuk, ahogy elsápad és magából kikelve üvölteni kezd: Fernando tegnap meghalt és maga egy utolsó kurva, aki feldúlta egy család életét. Majd lecsapta a telefont és visszatette a készüléket a helyére.
A temetőből távozóban, az egyik családtagtól megtudtam: maga Fernando utolsó kívánsága volt, hogy a telefonjával együtt temessék el, amely kívánság teljes mértékben illett különcségeket kultiváló személyiségéhez, amely csak megerősítette bennem a róla kialakult képet: kellemetlen és meglehetősen sötét figura, azaz példaképem és életem vezérlő csillaga minden tekintetben. A szokásoknak megfelelően a legközelebbi barátokkal és családtagokkal hazakísértük az özvegyet vigasztalásképpen. Az özvegy kávéval kínált, azt szürcsölgettük, miközben semmiségekről csacsogtunk – ekkor megszólalt a telefon. Mindannyiunkat rémület kerített hatalmába, majd hallgatólagosan arra jutottunk: egyikünk sem hallott semmit, semmiféle síron túli csengetés nem zavarta meg baráti összejövetelünket. Körülbelül tíz vagy tizenkét csengetés után a készülék elhallgatott, az özvegy felállt, hogy kikapcsolja a telefont. Képtelen vagyok további részvétnyilvánításokat fogadni – mondta.
Azon az éjszakán a hajnali órákban, amikor már az álmatlanságban szenvedők is álomba zuhannak, felkeltem, a telefonhoz mentem és tárcsáztam Fernando mobilszámát. Az első csengetésre felvették, de én letettem még mielőtt, bárki beleszólhatott volna. Csak arról akartam megbizonyosodni: a pokol létezik.

A KANÁRI
(El canario)

Amikor a munkamegbeszélés a vártnál jobban elhúzódott, pihenésképpen lehunytam a szemem egy pillanatra és azt képzeltem, hogy a szájpadlásom egy gótikus katedrális hajójának boltíve. Majd folytatva a fantáziálgatást, eltávolítottam a felső fogakat, és így az ezek után maradt üregek a katedrális oldalkápolnáivá lettek. A nyelv, amely a dohányzás miatt meglehetősen kiszáradt, kiváló padlózatként szolgált. Lárvaméretű öregasszonyok imádkoztak a padokban vagy gyújtottak éppen gyertyát a kedvenc szentjüknek. Abban a pillanatban a sekrestyéből egy csapat vörösbe öltözött ministránsfiú jött elő. Egy püspöknek segédkeztek a misén.
Akkor a mellettem ülő fiatalember rágyújtott, én a számhoz emeltem a kezem, mert köhögőroham jött rám, és észrevettem, hogy van valami a számban. Óvatosan vizsgáltam meg, hogy mi az. Azt láttam, hogy tele van a szám aprócska, mintásszoknyás öregasszonyokkal. Feltünés nélkül zsebre vágtam őket, majd rögtön megint a szám elé kaptam a kezem, hogy a következő köhögésrohamot kivédjem. Ezúttal viszont a ministránsfiúk, a püspök és néhány japán turista került elő. Őket is az öregasszonyok mellé tettem, miközben tettetett figyelemmel követtem az egyik kolleégám előadását, de közben megnyugtatóan megsimogattam a társaságot a zsebemben. A zsebem felbolydult hangyabolynak tűnt, ahol mindenki igyekezett a kezemre felmászni. Így amikor hazaértem, odamentem a kanári kalitkájához, és odaadtam neki a zsebembe talált rovarokat. A kanári már-már aggasztó lassúsággal fogyasztotta el őket, kiélvezve minden egyes falatot.
Másnap lelkiismerettől gyötörve gyónni mentem. Éppen térdeltem, amikor hurrikán kapott fel a pappal és más hívekkel egyetembe és kisöpört a templomból. Törött lábakkal érkeztem meg egy érdes tenyér felületére, majd egy hatalmas zseb mélyére, ahol még meghallottam egy óriás madár szárnycsapkodását. Kapkodva írom ezeket a sorokat, még mielőtt felfalnának, abban reménykedve, hogy valaki, akihez eljutnak feljegyzéseim, hátha meg tudja fejteni, hogy mégis mi a fene történik itt.

ZAVAR
(Confusión)

Még mielőtt teljesen ki tudtam volna csomagolni az ajándékot, a dobozban megcsörrent valami: egy mobiltelefon volt az. Felvettem, és hallottam, ahogy a vonal túlsó végén a feleségem a hálószobánkból nevetve felköszönt. Azon az estén azt akarta, hogy beszélgessünk az életünkről, az együtt töltött évekről, és ehhez hasonló dolgokról. De ragaszkodott hozzá, hogy telefonon társalogjunk: ő bevonult a hálóba, nekem a nappaliban kellett ülnöm, még a mobiltelefon dobozát sem volt időm elpakolni. Amikor befejeztük a beszélgetést, a hálóba mentem és láttam, ahogy elgondolkodva ül az ágy szélén. Azt mondta, hogy az imént beszélt a férjével telefonon, és hogy nem tudja eldönteni, hogy visszamenjen-e hozzá. Még azt is mondta, hogy lelkiismeretfurdalása van az afférunk miatt. Mivel én vagyok az egyetlen férfi az életében, ezért szexuális felhívásként értelmeztem a viselkedését és a házasságtörők kétségbeesésével egész éjszaka szeretkeztünk. Másnap az irodában, amikor éppen az uzsonnámat készültem elfogyasztani, megszólalt a telefonom. Persze, hogy ő volt. Azt mondta, hogy be akarja vallani: szeretője van. Belementem a játékba, mert úgy voltam vele, jót fog tenni a kapcsolatunknak egy kis változatosság, így azt válaszoltam, hogy ne aggódjon, annyi mindent megoldottunk már, ezt is meg fogjuk. Azon az estén is telefonon társalogtunk, mint az azt meg előző napon, és elmondta, hogy hamarosan találkozni fog a szeretőjével. Izgatónak találtam, így rögtön letettem a telefont, rohantam a hálóba, ahol hajnalig szeretkeztünk. Így tartott egész héten. Szombaton végül, amikor a szokásos telefonbeszélgetésünk után találkoztunk a hálószobában, azt mondta, hogy szeret engem, de mégis el kell hagynia, mert a férjének jobban szüksége van rá, mint nekem. Ezután kisétált a hálóból, majd az otthonunkból, és azóta nem csörög a telefonom. Most zavarban vagyok.

AZ IDŐ
(El tiempo)

A szobába lépve látta, a felesége éppen az 1997-es évet hajtogatja.
– Mit csinálsz? – kérdezte.
– A szemétből szedtem ki – válaszolta a nő –, még szükségünk lehet rá.
Közben zacskóba csomagolta és betette a szekrénybe. A férfi éppen 98[2]-at viselte vagy két hete, igaz néhány házassági évfordulós ünnepséggel és jó pár gyarmati katasztrófával már sikerült összepecsételni, és emiatt nem érezte magát kényelmesen.
– Nagyon jól áll – biztosította a felesége –, a hét napjain fityegő 98-as nemzedék arcmásai, ugyanolyan jól állnak, mint mint Aznar[3] pöttyös nyakkendői.
– Nekem nem tetszik – válaszolta a férfi –, vedd elő a 97-est, kérlek.
Így aztán mindketten az előző évbe öltöztek, és vacsora közben úgy társalogtak, mintha az idő nem telt volna el. Bár a napok ujjai már rongyosak, a könyökei pedig kopottak voltak, de barátságosan puhák voltak, mint az a házicipő, amivel otthon császkálunk. Desszertként felidézték a fürdőkádas balesetet, aminek következtében kénytelenek voltak a szomszédok plafonját újra festetni. Mindennek ellenére boldogok voltak, főleg ha még azt is számításba vesszük, hogy a macska majd csak augusztusban halt meg, és az csak fél év múlva következett be.
Már ágyban voltak, amikor a nő azt mondta, hogy ideje lenne alaposan átgondolni, hogyan csomagolják össze az évszázadot, tekintve, hogy hatalmas, és ha az utolsó pillanatra hagyják, lehetetlenség lesz ügyesen összehajtogatni. A férfi azonban úgy vélte, bőven elég lesz majd akkor foglalkozni a dologgal, amikor eljön az ideje. De a nő váltig állította, hogy ő túlságosan megszerette. Így aztán együtt átnézték, és bár néhány része teljesen tönkrement, voltak alig használt felületek is rajta, mint a pszichoanalízis, az avantgárd vagy a munkásmozgalom. Azon az éjszakán ugyanúgy szeretkeztek, mint korábban, és elhatározták, hogy 2000 első napján újra magukra öltik a XX. századot, és addig fogják viselni, amíg az már cafatokban fog lógni. A XXI. század új volt, bár a szabása semmi jóval nem kecsegtetett.

Juan José Millás Valenciában született 1946-ban. 1952 óta él Madridban. A kortárs spanyol próza egyik legkiválóbb mestere. Első regénye 1975-ben jelent meg Cerbero son las sombras (Kerberosz, az árnyék). Az El País politikai napilapban saját rovata van, műveit több mint 20 nyelvre lefordították, magyarul A szekrényjáró és Vincent Holgado más rögeszméi című regénye olvasható.

 

[1] Híres spanyol bankár.

[2] 1898-ban omlott össze a spanyol gyarmatbirodalom.

[3] Spanyolország miniszterelnöke 1996 és 2004 között.

Juan Ruiz: A jó szerelem könyve (részletek)

ALCARAZ KIRÁLY FIÁNAK HOROSZKÓPJA
(HORÓSCOPO DEL HIJO DEL REY ALCARAZ)

 

Alcaraz régesrég élt, király volt és arab;
mikor neje először szült néki szép fiat,
küldött a bölcsekért, hogy hát nyilatkozzanak,
mily jegyben született és mily csillagzat alatt.

 

Az asztrológusok közt, kik csak érkeztek egyre,
öt nagyhírű tudós volt, híres bölcs, jeles elme;
az ominózus napról, sorban, egymást követve,
előbb az egyikük szól: “Agyon lészen kövezve.”

 

A másik másra gondolt: “Élve megyen a lángba”.
Aztán a harmadik szólt: “Szakadék mélye várja.”
A negyedik szerint meg: “Kötél kerül nyakára”.
És szóla az utolsó: “Vízben leszen halála”.

 

Látván, hogy az öt mester ötféleképpen ítélt,
szólt a király: a tömlöc mélyén őket fenyítsék;
ottan külön cellákba őket elkülöníték –
csalárd ítéletükre nem kell több bizonyíték.

 

Egyszer, midőn az infáns, jócskán felcseperedve,
apjaurát megkéré, ugyan már megengedje,
hogy szarvasra vadászni kimenjen a hegyekbe,
a király nagy örömmel mondott igent a tervre.

 

Virradt gyönyörű hajnal, verőfényes idő,
de már fönt, a hegyekben minden ködbe vesző,
aztán zuhogni kezdett a deres jégeső,
aztán már kopogott is, mint sok gömbölyű kő.

 

Ekkor jutott a házitanítónak eszébe,
az öt jeles tudós hogy egykor hogyan ítéle:
“Figyelmezz, jó uram – mond – ama jóslatra és ne
engedd, hogy itt lehessen a bekövetkezése.”

 

Rögvest keresni kezdték, hol lelnek menedéket,
de mint minden esetben, ha isteni ítélet
rendelkezik a sorsról, futnak az események,
s ahogy kimondatott volt, beteljesül a végzet,

 

egy hídon menekült át, a túlsó part fele
az infáns, ám a hídba villám csapott bele,
a híd kettészakadt, az infáns leese,
de fennakadt egy ágon, és ez lett végzete.

 

Ott lógott felakasztva, feje a vízbe ére,
fulladására nem volt segítség semmiféle;
így lőn a jóslatának pontos teljesedése,
így derült ki az öt bölcs tudós igaza végre.

 

Mihelyt ennek a híre a királyhoz elér,
a tömlöcbe futárt küld a csillagászokér’,
akiket ím elenged és csupán arra kér,
használják tudományuk, melyhez kétség se fér.

 

 

PÉLDÁZAT A KÉT LUSTÁRÓL, AKIK EGYAZON NÕT AKARTAK FELESÉGÜL VENNI
(EJEMPLO DE LOS DOS PEREZOSOS QUE QUERÍAN CASAR CON LA MISMA MUJER)

 

Elmesélem meséjét mindjárt a két tunyának,
akik teljes szívükkel csak házasodni vágytak;
mindketten ugyanahhoz a szépasszonyhoz jártak.
Az is kiderül lentebb, mi nyalkák, daliásak.

 

Egyikük félszemű, a másik sánta felette,
a hangja, mint a ráspoly, az egész törzse ferde,
egyik a másikát igen lekicsinyelte,
a saját lakodalmát előre ünnepelte.

 

Kérdé erre a dáma, hogy melyikük a lustább:
a kezét annak adja, azt választaná inkább.
Asszonyi csínytevésnek ekként eszelte módját.
Felel rögvest a sánta, megelőzvén komáját:

 

“Asszonyom – imígyen szólt –, elébb hallgass meg engem,
mivelhogy sokkal lustább vagyok, mint emez itten.
Lábam két létrafok közt restségből nem emeltem,
a létráról leestem, magamat összevertem.

 

Máskoron meg mi történt? Fürödtem a folyóban,
Hogy lehűljek, mivelhogy nagy volt a hőség ottan;
Habár majd’ szomjan holtam, szájam ki nem nyitottam,
Tunyaságom okából így száradt ki a torkom.”

 

Ekkor a félszemű szólt: “Semmi ez, asszonyom,
amiről ez beszélt itt, az szinte szorgalom;
hallgasd meg lustaságom, bízvást elmondhatom,
ha van nála nagyobb, nem e világon vagyon.

 

Áprilisban egy hölgybe lettem igen szerelmes,
mindig mellette voltam, férfias, engedelmes,
de megindult a taknyom, orrom szötyörgős, nedves:
Tunya valék kifújni, és elhagyott a kedves.

 

Máskor, asszonyom, éjjel az ágyamban feküdtem,
nem tudtam elaludni, a zivatart figyeltem,
és mivel a tetőn egy rés volt éppen felettem,
bevert rám az eső és kárt tett nyitott szememben.

 

Rest voltam, nem akartam mozdítani fejem;
addig hulltak a cseppek, súlyosan, nehezen,
míg végül lágytojássá verték a jobb szemem.
Lásd, én vagyok a lustább, kelj hát egybe velem.”

 

“Nem tudom – mond az úrhölgy –, nem tudnék hozni döntést,
egyforma lusták vagytok, nincs köztetek különbség;
jól látom, randa vaksi, mely szemed akadt fönt és
látom, rút sánta, hogy féloldalra dülöngélsz.

 

Keressetek tovább csak, én mondom, nincsen asszony,
kit egy rút, alja lusta szerelemre fakasszon.”
Azért mondom, barátom, lelkedben ne lakozzon
hiba, hogy ferdeséged asszonyt el ne riasszon.

 

 

MESE A FÜL- ÉS SZÍVNÉLKÜLI SZAMÁRRÓL
(FÁBULA DEL ASNO SIN OREJAS NI CORAZÓN)

 

Beteg volt az oroszlán, a feje has’gatott;
és amikor meggyógyult és nem kókadozott,
egy vasárnapi alvás után az állatok
eljöttek, hogy csapnának egy jó kis dáridót.

 

Jelen volt a szamár is, így hát a dalnok ő lett.
De mivel jó kövér volt, csak döngölte a földet,
a dobot verte s közben oly hangosan üvöltött,
hogy szegény állatok majd’ hogy meg nem siketültek.

 

Az oroszlánnak menten szörnyű nagy lett haragja,
az énekmondót kettéhasítani akarta,
ám a nagyfülű iszkolt, a dobját hátrahagyva;
így gerjedt az oroszlán még iszonyúbb haragra.

 

Aztán azt mondta mégis, hogy inkább megbocsátna;
hogy hívják vissza rögtön, mindenki visszavárja,
Kérjen, amennyit kíván, meglesz az adománya;
vállalkozott a róka a visszacsábításra.

 

Indult is a ravaszdi, a csacsit hogy keresse,
– egy mezőn legelészett –, megállt, hogy felköszöntse:
“Jöjjön vissza, kolléga – szólt –, szépen kérjük erre,
kend nélkül a mulatság nem ér egy rézgarast se.

 

Akkor már jobb, amit kend csapott, a csinnadratta,
Fenségesen dörejlő, dübörgő dobja hangja,
Ezért hát az oroszlán szépen kéreti arra,
Ne féljen s muzsikáját tőlünk meg ne tagadja.”

 

Cseberből a vederbe így került a szamárja.
Azonnal visszaindul, s már táncra jár a lába;
nem tudta, az oroszlán milyen fortélya várja:
ráfizet még a dalnok a dobpufogtatásra!

 

Ráküldé az oroszlán a fegyvereseit.
Elfogni, megkötözni – parancsolá nekik.
S midőn elejbe vitték, széttépte don Csacsit;
szörnyű bocsánatától megrettent mindenik.

 

Őrként, szólt az oroszlán, a farkas dolga lészen,
— nem úgy, mint a juhoknak — csupán feléje nézzen.
Alig ment el, s az ordas a tettnek színhelyében
a szívet s füleket belakmározta szépen.

 

Visszatért az oroszlán, vágyott a jó falatra,
a farkasnak izent hát: a szamarat akarja.
Előhozza az ordas, csonkán és megcsufítva;
gerjede az oroszlán féktelen nagy haragra.

 

A szamár, szól a farkas, imígyen születe:
tudta-értette volna, ha van füle, szíve,
az állatok királya milyen csalárd vele –
de nem volt néki, ez lett éppen a végzete.

 

Imreh András fordítása

(http://magyar-irodalom.elte.hu/palimpszeszt)

Walter Benjamin esszéiből

 

Az álom nyelve

 

Az álom nyelve nem a szavakban, hanem azok alatt van. A szavak az álomban az értelem véletlen produktumai, az értelem pedig egy folyam szó nélküli folyamatosságában van. Az értelem úgy van elrejtve az álomnyelvben, ahogyan például egy alakzat a képrejtvényben. Még az is lehetséges, hogy a képrejtvények eredete ilyen irányban keresendő, és egyfajta álom-gyorsírásból származik.

 

Közelség és távolság

Két olyan viszonyról van itt szó, amelyek a test felépítésében és életében talán ugyanolyan meghatározóak lehetnek, mint a többi térbeli összefüggés (fent és lent, jobb és bal stb.). Ez a kettő azonban különösen az érosz és a szexualitás megélésében kerül előtérbe. Az érosz élete a távolságban szikrázik fel. Másrészt felfigyelhetünk a közelség és a szexualitás rokonságára. – A távolságot illetően Klagesnek az álomról szóló vizsgálódásai hasonlóak. A távolságnak a testi kötődésekre tett hatásánál még ismeretlenebb a közelség hatása. Az ezzel összefüggő jelenségeket talán már évezredekkel ezelőtt elvetették és méltatlanul elhanyagolták.

Minél kevésbé tartanak fogva valakit a sors kötelékei, annál kevésbé határozza őt meg a közvetlen közelében álló [das Nächste],[1] akár a körülmények, akár az emberek jelentenék azt. Az ilyenképpen szabad ember a saját közelségét egészen sajátjaként birtokolja; ő az, aki ezt meghatározza, és nem fordítva. Sorsszerű életének saját meghatározottsága ezzel szemben a messzeségből jön el hozzá. Nem az eljövendő felé fordított tekintettel [Rücksicht],[2] arra visszapillantva cselekszik, mintha az képes volna utolérni őt – hanem a messzeség iránti körültekintéssel [Umsicht], amelybe ő beleilleszkedik. Így a csillagok fürkészése (még ha allegorikusan értjük is ezt) sokkal mélyebben gyökerezik, mint az elkövetkezőkön való tépelődés. Hiszen a távolban levő, ami az embert meghatározza, maga a természet kell hogy legyen, és az annál osztatlanabbul fejti ki hatását, minél tisztább. Ahogyan tehát legkisebb előjelével ráijeszt az idegbetegekre, csillagaival a démonikusokat irányítja, úgy legmélyebb harmóniáival – és csak ezekkel – egyedül a türelmeseket és áhítatban élőket határozza meg. És őket sem a cselekvésükben, hanem az életükben, mert csupán ez lehet sorsszerű. És itt, nem pedig a cselekvés különböző területein, helyénvaló a szabadság. Éppen ennek hatalma oldozza el [entbindet][3] az élőt az egyes természeti történések általi meghatározottságából, és megengedi neki, hogy a természet jelenlététől hagyja vezetni a saját jelenlétét. De úgy van vezetve, mint egy alvó. És a kiteljesedett ember egyedül ilyen álmokban lehet jelen, amelyekből életében nem ébred fel. Mert minél tökéletesebb az ember, annál mélyebb ez az alvás – annál biztosabban és annál szorosabban van rögzítve, leszűkítve lényegének ős-alapjához. Ennélfogva ez olyan alvás, amelyben az álmokat nem a közeli zajok és nem is az emberi környezet [Mitwelt][4] hangjai eredményezik – és amilyen álmokban a hullámtörést és a szférákat és a szelet lehetne meghallani. A minden emberi természet mélyében levő alvás tengere éjjel árad: minden elszenderedés azt mutatja, hogy dagálya olyan partot mos, amelytől az ébrenlét idejében ismét visszahúzódik. Ami belőle megőrizhető, vagyis az álmok – akármilyen csodálatosan megformáltak is –, csupán halott maradványok ennek a mélységnek az öléből. Az élő benne marad, és benne talál védelmet: ez az éber élet hajója és a művész hálójában néma zsákmánnyá váló halak.

Így a tenger az emberi természet szimbóluma. Alvásként – mély és átvitt értelemben – az élethajót viszi áramlatain, amelyeket a szél és a csillagok a messzeségből vezetnek; szendergésként – szó szerinti értelemben – áradásként emelkedik az élet partja fölé, amelyen álmokat hagy hátra.

A közelség (és a távolság?) egyébként az álom számára sem kevésbé meghatározó, mint az érosz számára. És itt mégis gyengülő, szétroncsolódott módon fejlik ki ez a befolyásolás. Ennek a különbségnek a lényegét kellene megtalálni. Az álomban önmagában a legrendkívülibb közelség van jelen – és – talán! – a legrendkívülibb távolság is?

Ami az álomvalóság problémáját illeti, megállapíthatjuk: az álomvilág és az ébrenlét világa (vagyis a valóságos világ [wirkliche Welt]) közötti viszony meghatározását szigorúan meg kell különböztetni annak a viszonynak a vizsgálatától, ami az álomvilág és az igaz világ [wahre Welt] között fennáll. Az igazságban vagy az „igaz világban” nem is létezik álom és ébredés mint olyan; ezek legfennebb saját ábrázolásuk szimbólumai lehetnek. Az igazság világában ugyanis az észlelés [Wahrnehmung][5] világa elveszítette valóságosságát. Igen, az igazság világa talán egyáltalán nem is egy bizonyos tudatnak a világa. Ezzel azt akarom mondani: az álom és az ébredés viszonyának problémája nem „ismeretelméleti”, hanem „észleléselméleti” kérdés. Az észleletek [Wahrnehmungen] azonban nem lehetnek igazak vagy hamisak [wahr oder falsch], hanem csak jelentéstartalmuk hatáskörét illetően lehetnek problematikusak. Az ilyen lehetséges hatáskörök rendszere az ember természete. A kérdés tehát az, hogy az ember természetéből mi illeti az álomészlelés jelentéstartalmát, és mi vonatkozik az éber észlelésére. A „megismerés” számára mindkettő ugyanolyan módon, mégpedig puszta objektumként, bír jelentőséggel.

A távolság és a képek

Sanary, 1931. május 13.

 

Örömünk telik a képek világában – de ez az öröm vajon nem a tudás elleni konok dacból táplálkozik-e? Kinézek a tájra: a tenger tükörsimán fekszik az öbölben; erdők vonulnak, mozdulatlan és néma tömegként, a hegyek hátán felfelé; a bércen romos várfalak, ahogy már évszázadokkal ezelőtt is álltak; az ég felhők nélkül ragyog, „örök kékségben”, ahogy mondani szokták. Így akarja az álmodozó, aki ebbe a tájba elmélyül. Közben ez a tenger milliárd és milliárd hullámával minden pillanatban emelkedik és süllyed, az erdők a gyökereiktől az utolsó levelükig minden pillanatban újra megrezzennek, a várrom köveiben szüntelen omlás és mállás működik, az égben a párák, még mielőtt felhőkké gomolyodnának, láthatatlan küzdelemben vonulnak át egymáson, ahogyan a tudomány ezt a mozgást az anyag legmélyéig követi. Ha az atomokban csak elektronviharokat akar látni, az álmodozónak mindezt el kell felejtenie, mindezt tagadni akarja, hogy átengedhesse magát a képeknek, amelyekben békét akar találni, örökkévalóságot, nyugalmat, maradandóságot. Minden légy, ami a fülébe zümmög, minden széllökés, ami megborzongatja, minden közelség, ami eltalálja, megbünteti hazugságáért – de minden távolság újra felépíti álmát, ami minden felderengő hegyfokra újra merészen felkaptat, minden kivilágított ablakban megcsillan. És akkor látszik a legtökéletesebbnek, amikor sikerül kitépnie magának a mozgásnak a tövisét: amikor átváltoztatja a fölötte rezgő levelek zizegését a lombok sátrává, átváltoztatja a madarak fészekhez suhanását a madarak vándorlásává. Így parancsolni megálljt a természetnek a lecsupaszított képek nevében – ez a szentimentalizmus fekete mágiája. Új hívásban ezt megdermeszteni viszont egyedül a költő kiváltsága.

Benjamin, Walter: Träume. Szerk. Burkhardt Lindner. Frankfurt am Main: Suhrkamp Verlag, 2008. 69-72. 103-104.

A kötet Walter Benjamin saját álmairól készült feljegyzéseit és az álmokhoz kapcsolódó reflexióit tartalmazza, amelyeket a szerkesztő a szerző különböző írásaiból válogatott össze.

[1]das Nächste = a legközelebbi (térben, időben); der Nächste = a legközelebbi ember, a felebarát.

[2]Rücksicht = tapintat, figyelem; auf jemanden Rücksicht nehmen = tekintettel lenni valakire. Szó szerint: ’visszanézést’, ’visszapillantást’ venni valaki felé.

[3]entbinden = 1. eloldozni 2. megszülni

[4]Mit-Welt: vele-világ, a társ-világ

[5]Wahr-nehmung = észlelés, szó szerint: ’igaznak-vétel’

András Orsolya fordítása

Illusztráció: Mehrdad Zaeri