Címke: műfordítás

Chrétien de Troyes: Perceval – részlet (I.)

I.

Középen áll egy díszes ágy,
hol tisztes úr, kit ülni lát:
ősz szál vegyült már dús hajába.
Fején cobolyprémből a sapka,
mi oly sötét, mint a szeder,
s mit bíborsál körülteker
– gyászfekete ruházata.
Könyököl, ez a támasza,
s előtte nagy tűz, lángoló.
A száraz fából felcsapó                                           3050
tűz ég négy oszlop négyzetében.
A lobogó lángok körében
ülhetnének négyszázan is,
helyet találna mindenik.
A négy oszlop szilárd, erős,
tartja a kandallótetőt,
mi hosszú, széles, súlyos érc.
Most a csoport az úrhoz ér.
Azok, kik vendégük kisérték,
őt illő módon körbevették.                                       3060
S látván az úr, hogy érkezik,
köszönni nem késlekedik,
s szól: „Barátom, zokon ne vedd,
hogy előtted föl nem kelek.
Nehezemre esnék bizony.”
„Az istenért, uram, ne mondj
ilyet! Tán – válaszolja – sért ez,
hogy engem Isten épen éltet?”
A úr magát erőlteti,
testét, míg bírja, emeli,                                            3070
s szól: „Barátom, jöjj közelebb!
Nálam ne légy feszélyezett.
Üljél mellém bátran ide,
nincs kérésem más semmi se.”
Le is ül ő, rá az ne várjon,
s így szól a derék úr: „Barátom,
mondd, honnét érkeztél ma hozzánk?”
„Uram – felel – virradt e nap ránk
Széplak várban, így nevezik.”
„Jó messze van, az istenit!                                       3080
Ez a napod hosszúra nyúlt,
s az őr még pirkadatra fújt
elindulásod idején.”
„Az első óra kürtjelén
indultam el csak, higgyed el!”
S míg szóra szíves szó felel,
kitárva ott a házon ajtót,
jön ám hozzájuk egy kis apród,
és kardot hoz, mi függ nyakában,
s a tisztes úrnak adja nyomban.                             3090
Az úr pedig félig kihúzza,
s látja, hisz arra rá van írva,
hol kovácsolták ezt a kardot.
S még másról is számára hírt hoz:
megtudja, az acél nemes,
meg nem törik, meg nem reped,
csak egy veszélynek van kitéve,
mit más nem ismer, azt kivéve,
ki verte, edzte két kezével.
Az apród szót kezd ily beszéddel:                         3100
„Húgod, uram, a jó s a szép,
kinek erénye szűzeség,
ajándékot küld itt neked.
Könnyű súlyát felmérheted,
ha széltét nézed és a hosszát.
Kinek akarod, annak add át,
de asszonyom örvendene,
ha volna hasznos, jó helye
annál, ki majd kezébe kapja.
Életében e kard kovácsa                                         3110
mindössze hármat verhetett,
s meghalt, utolsó kardja ez
– többet már ennél nem kovácsolt.
S az úr adja, másra se gondol,
annak, ki hozzá messziről jött:
vállához kardot drága szíj köt
– maga e vállszíj ér vagyont.
Markolatán arany a gomb,
arab s görög föld finom érce,
s hímes hüvelyt munkált Velence.                       3120
A fegyvert, mely ily ritka, drága,
az ifjúnak függeszti vállra,
s így szól: „E kardot, jó uram,
neked ítélem biztosan.
Te birtokold, ezt akarom,
s hogy majd erős kézzel kivond.”
Az köszöni, felövezi,
túl szoros ne legyen neki,
s hüvelyéből aztán kivonja,
kezében kis időre tartva,                                         3130
s visszahelyezi hüvelyébe.
Tudhatjátok, szépen viselte
övén kardját, de marka szebben,
s jól látszott, hogy szükségesetben
vitézi módon veszi hasznát.
Mögötte ifjak körülállják
a nagy tüzet, a lobogót.
S látja a fegyverhordozót,
ki őt szolgálja, s hívja, jön már:
kardomra, kéri, jól vigyázzál.                                3140
S az úr mellé visszatelepszik,
ki megbecsülte karddal őt így.
Fény ragyog fel a nagyteremben,
s ily fényár elképzelhetetlen
ott, hol csupán sok gyertya ég.
Erről s arról szól a beszéd,
míg közben apród lép be éppen,
s fehérlő lándzsát tart kezében,
markolva a rúd közepét.
Halad, jön már, előre lép                                     3150
a tűz s az ott ülők között.
S ott van már a szemük előtt:
fehér a rúd s a vas hegye,
s csurran a vér egy cseppje le
a lándzsacsúcson kifakadva
lent meg az apródkézre jutva:
a rúdon végig vérvörös csepp.
Az ifjú nagy csodára érez,
ki érkezett éppen ma este,
de nincsen rákérdezni mersze,                        3160
e csoda mint történhetett.
Azt hozza fel emlékezet,
hogy az, ki lovaggá ütötte,
őt akkor oktatgatva feddte,
s a sok beszédtől intve óvta.
Fél most, hogyha tudakozódna,
még durvaságnak tűnne fel,
így hát kérdezni mit se mer.
Két másik apród lép be menten,
gyertyatartót visznek kezükben                        3170
sötét zománcú színaranyból.
Két szép gyermek, mindenki ámul,
mint viszik gyertyafényüket.
Tíz gyertya ont szét fényeket
mindegyik tartón legalább.
S az apródokkal vonul át,
gráált hordozva két kezében
illendő, ékes öltözékben
egy kedves, szépséges kisasszony.
Már mikor belépett az ajtón,                               3180
a kézben vitt gráál körül
olyan hatalmas fény derült,
hogy fényük vesztették a gyertyák,
mint csillag veszti el világát,
ha nap kel fel vagy hold akár.
Nyomában még egy lányka jár,
s kezében fényes szép ezüsttál.
A gráál meg, amely elöl jár,
igazi tiszta színarany.
És drágakő foglalva van                                         3190
eme gráálba annyi fajta,
mi fellelhető, bármi ritka,
e földön itt s túl tengeren.
Túl is tesznek más köveken
e grááléi – így igaz.
S akár a lándzsa elhaladt,
az ágy előtt ők elhaladnak,
bejönnek és továbbvonulnak.
S az ifjú látja menni őket,
de mersze nincs, s arról se kérdez,                       3200
e gráált ki kedvére hozták,
hisz szíve attól bénul inkább,
amit a derék úr tanított.
De félek ám, hogy ez bizony rossz.
Sokszor hallottam mondani,
tud hallgatás is ártani,
mint néha a fölös beszéd.
S fordul bár jóra, rosszra még,
hallgat, nem kérdezősködik.
Az úr pedig rendelkezik:                                        3210
terítőket kér és vizet,
s teszik már, kiknek dolguk ez…

 

 

Rajnavölgyi Géza fordítása

 

 

Máté Irén: Es Mal Pas (részletek)

Alcudiában vasárnap van a piac. Ha egy kis nyüzsgésre vágysz, vagy meg szeretnéd kóstolni a helyi finomságokat, ott a helyed. Én is ott jártam, kicsit szétnéztem, de egy epekrízis miatt egy falatot sem ehettem. Majd kedden bepótolom, amikor a szomszédos településen, Poliencában újra összegyűl a sokadalom. Aztán kimentem a tengerpartra, abba az öbölbe, ahol a kék árnyalatainak káprázata a végtelenségbe nyúlik. A víz hideg volt, a készülődés hosszadalmas, az úszás pedig rövid.
Már meséltem, hogy az évek során különböző okokból senki sem tudott eljönni velem ide azok közül, akiket igazán szeretek. Ez eleinte fájt, de később adódott rá alkalom, hogy örömömet megosszam a kiadói kollégákkal vagy a barátaimmal. Elhoztam magammal, akit tudtam. Most is azt szerettem volna, ha elkísér valaki. De meghívásomra adott őszinte válasza ráébresztett a valóságra… Tudod, én inkább ibizás vagyok, nem mallorcás. Paraszt.
Soha nem szabad alábecsülni, milyen hatással vannak a parasztok a hölgyekre.
Így hát ezen a héten, amíg itt vagyok, képzeletbeli utazásokat fogok tenni, egy-egy napot töltök a szeretteimmel. Megalapozott illúziók ezek, régóta megálmodott utazások, kijárt volna nekünk egy közös nyaralás. Így szorosabbra fűzhetem a köteléket közöttünk. Ezek az ábrándozások táplálják a szeretetet, a bizalmat bennünk. Amikor az álom szertefoszlik és eltűnik, nem tudni, hová, nemcsak a magány szenvedése marad meg, az érzelmek nem hunynak ki egyből, hanem az emlék tovább él bennem.

Reggel, mikor lementem, anya már ott volt, útra készen felöltözve, mosolyogva, és azt kérdezte, mikor indulunk, és mit kell még magunkkal vinnünk. Nem volt értelme lelohasztani a lelkesedését, úgyhogy siettem. Bedobtam néhány fürdőholmit az autó hátsó ülésére, fogtam a kávét, hogy majd út közben megiszom, és a napunk elkezdődött.
Anya boldog és izgatott volt. Egy távolabbi strand felé indultunk, a Playa Muróhoz, ahol a víz mellig ér, és csak akkor kezd mélyülni, ha már elég messzire belemész. A Földközi-tenger színei aznap valószerűtlenül szépek, tiszták, derűsek voltak. Az út negyed órát tart, és anya végig elragadtatva nézte az olajfákat, amiket azelőtt soha nem látott, az utat szegélyező buja növényzetet (itt szabadon burjánzik, amit otthon a lakásokba és kis cserepekbe kényszerítünk), hol a tengert csodálta, hol a hegyet a keskeny szerpentin mentén. Csak a biciklistákon ütközött meg, akik egyenként vagy csoportosan edzésre indultak. Nem bírta felfogni, minek kínlódnak, hogy annyit pedálozzanak – éppen ő, aki minden sportban jártas volt.
A minket körülvevő szépség ámulatot és számtalan kérdést szült. Mikor találkoztam a vendéglátóinkkal, milyen emberek, hová vezet ez a letérő jobbra? Megbeszéltük, mit fogunk enni, és milyen városokba látogatunk el. Mindent rajongássá és hálává alakított át. Csodálattá irántam, amit nem feltétlenül mondott ki, és a kalandunk iránt. Kiterítettük a homokra a törülközőinket, nem kért napkrémet, sem napszemüveget. Levette a melltartóját, mintha egyedül és fiatalon ült volna egy nudista strandon, kért egy kávét, és rágyújtott.
A kérdések sora folytatódott, mikor és hogyan jutottam ide először, mennyibe kerül egy ilyen nyaralás, honnan érkezik a többi turista, mit fogunk még megnézni, aztán mindenféle megjegyzéseket tett a mellettünk napozókra.
Megkért, hogy készítsek róla néhány fényképet, sok humorral utánozva a szomszédos törülközőkön ülők pózait. Aztán hosszasan fürdőztünk. Mesélt a gyerekkoráról, amikor a Küküllőben fürdött, a szőnyegmosásról, a kenderáztatásról. Annyit nevettünk, hogy belefáradtunk.
Időközben megéheztünk. Ebédre egy kis telepre akartam elvinni, nem is városka ez, a San Pere telep, ahol van egy Casablanca nevű vendéglő a meredek part tetején; lépcsőzetes terasza három szintű, fehér lepedők tartanak árnyékot, a háta mögött hatalmas hegy emelkedik, előtte, a magaslat lábánál, az öböl terül el. A tekintetünk pedig, amíg ettünk és beszélgettünk, átfogta mindazt, amit a legszebb helynek tartok, ahol ebédelni lehet. Mindenképpen azt szerettem volna, hogy az itt elfogyasztott ebédnél velem legyen valaki a családomból.
Megrendeltem, amiről gondoltam, hogy ízlene neki, ő meg azt mondta, hogy úgy érzi magát, mint a fedélzeten, pedig soha nem utazott még hajón. Szellő fújt, a lepedők fodrozódtak, kevés vendég ült ott, az étel remek volt. A szépség sok volt, pazarolta magát. Semmi túlzás, minden kellemes, egyszerű, éppen elég. Azt mondtam, hogy ez olyan hely, ahol félelem és stressz nélkül lehet élni, kevés pénzből. Megkérdezte, miért nem költözöm ide.
A desszert után a magaslatról lesétáltunk a tengerhez, lépcsők vezettek oda a vendéglő egyik oldalától, és leültünk a sárga és rózsaszín virágok közé a köves partra. Elmeséltem neki, hogy itt láttam egyszer egy sellőt. A part szélén ült, arccal a tenger felé, a lába a vízben, meztelen háttal, és a látóhatárt fürkészte. Leültem nem messze tőle, és vártam, hogy mi fog történni. Egy idő után felém fordult, hosszan, nyugodtan nézett, majd lassan felvette az uszonyokat, amik ott hevertek mellette, kecsesen beleereszkedett a vízbe, és kiúszott a nyílt tengerre. Lehetett vagy kilencven éves. Követtem a tekintetemmel, amíg ponttá zsugorodott. Nem tudom, kit várt, miért ült a parton olyan sokáig, nem tudom, hogy visszatért-e valaha. Anyát megérintette a történet, és mondott valamit a nők véghetetlen türelméről. Az arcán ott volt minden átélt bizonytalansága és néhány gyorsan letörült könny.
Nehezen indultunk tovább, de beterveztünk egy roadtripet a sziget nyugati partja mentén. Templomokat és kolostorokat akartunk látni, turistaútvonalakat, amelyek a szikláktól a tengerig vezetnek, városokat, mint Soller, Luck vagy Manacor – ahová mindenképpen el szeretett volna jutni, mert ott született Nadal. Sokat nézte a teniszmeccseket, jól ismerte a fontosabb versenyeket meg a ranglistákat.
Anya nem akart hozzám költözni Bukarestbe, inkább az otthoni egyszerűbb életet választotta, de néha ez-az felcsigázta az érdeklődését, és rövid látogatásai alkalmával kiegészítette vele a világát. Így volt ez a sporttal is, gyorsan megértette a teniszt, a focit, még az ápolónője is megtanulta a bajnokságokon részt vevő csapatokat. Legtöbbször a snookert nézi, amit maga fedezett fel. Kedvenc játékosa Ding Junhui.
A fantasztikus naplemente után, amit a Formentor-fokról láttunk, tapast ettünk az alcudiai kikötőben, viccelődtünk a pincérrel, egy egész szatyrot megtöltöttünk szuvenírekkel, hogy mindenkinek jusson az otthon maradottak közül, és úgy határoztunk, elindulunk visszafelé.
Az autóban már nem volt kedve beszélgetni, nagyon kimerült volt, azt mondta, hogy egyenesen a hálószobába megy, hogy kicsit elnyúljon.
Azóta is így fekszik, már négy hónapja, nagy, tiszta szeme a plafont nézi, nem tud felkelni az ágyból, még segítséggel sem. Az idős sellő türelmével vár, nem panaszkodik, nem méltatlankodik. Azt hiszem, valahogy ott maradt a szigeten.
Néha felhív, és megkérdezi, hogy vagyok, és ha éppen otthon vagyok is, megkér, hogy helyette is utazgassak.

Kedd este van, az ég lilás rózsaszínű, több árnyalatban, aztán kék és szürke. Két perc múlva lemegy a nap. Apa már elaludt. Ez volt az a nap, amikor együtt kellett volna barangolnunk, hogy megmutathassam neki a paradicsomomat.
Reggel nehezen lehet kimozdítani. Jobban szeret beszélgetni, és a szokásos semmiségekről magyarázni. Úgyhogy nem akartam várakozással tölteni az időt.  Kávé után egyenesen a Vincent-öbölbe indultam, ahol reggelente szeretek úszni. Kicsit fújt a szél, és fürdeni tilos volt a nagy hullámok miatt. Egy darabig ott maradtam, és csodáltam a tenger hánykolódását, aztán leereszkedtem a kikötőbe, ami még nem volt zsúfolt, csak néhány kisgyerekes család helyezkedett el a kék nyugágyakon. Kicsit napoztam.
X-0-t játszottam az éggel. Vesztettem. Egymást keresztező vonalak, az égen hagyott csíkok egymásutánja tűnt fel, valahányszor az ujjammal egy kört rajzoltam. A szeretet védőköre volt, ahol, ha belépsz, mindig biztonságban vagy. Így hittem. Apa sokszor a körön kívül felejtett engem. Ma bele akartam foglalni a körömbe, meg akartam könnyíteni számára az utat és a lélegzetvételt. Ez volt a mi napunk, amikor kirúghattunk a hámból.

Már elmenőben volt, mint mindig, kabátban állt az ajtóban néhány percig, és csak nem lépett ki. Mindketten a konyhában voltunk. Hirtelen felálltam a székről, és bementem a gyerekszobába. B néhány hónapos volt, már egy ideje aludt. Egy pillanattal később zokogva jöttem ki, az ölemben a kicsivel, aki nem lélegzett. Apa nyugodtan átvette, lefektette az ágyra, rám parancsolt, hogy gyorsan vessem le a ruhácskáit, aztán a tenyerével ritmikusan nyomkodni kezdte a mellkasát. Néhány mozdulat után B elkezdett szuszogni, aztán felsírt, és bepisilt.
Valami olyasmit mondott, hogy a többi az én dolgom, majd elboldogulok valahogy, és elindult a városba nyugodt lelkiismerettel, hogy most már beülhet egy pohárra. 

Semmi színek alatt nem tudtam rávenni, hogy kimozduljon, hogy együtt utazzunk, nem voltunk sehol. Folyton az indulásra gondoltam, fontolgattam, merre tartsunk, mit nézzünk meg, meddig maradjunk, hol ebédeljünk. De végül is csak a sarki kocsmáig jutottunk, ahol jókedvűen, mindig fél szájjal mosolyogva mindenkinek elmagyarázta, mi is a helyzet Erdéllyel, a mezőgazdasági támogatásokkal, a pappal meg a lányával. Politizálnia nem volt kivel. Gúnyolódott a teniszmeccsen, ami a képernyőn zajlott. A teniszt annyira unta, hogy általában még a helyiségből is távozott miatta. Számára a sziget pletykákra és vitákra korlátozódott, nem is gondoltam volna, milyen társaságban. Én egy aperol spritzet ittam, hallgattam, tanulmányoztam, eszembe jutatott sok mindent a mi beszélgetéseinkből, a tanácsaiból. Mintha egy bukott angyal pályafutását figyeltem volna. Értelmes és jóságos, de nem tudott többé felemelkedni.
Sokak számára nyitott meg lehetőségeket, szinte művészi érzéke volt ehhez. A szép napok koreográfusa volt, bárkivel is lett volna. Szerette az embereket és a történeteket.

*

A szívem egyre lassabban dobogott.
A nap megszokott módon kezdődött. Derűs idő, július eleje, apám születésnapja, aki már néhány éve eltávozott közülünk. A reggeli szelíd napfény tökéletes volt arra, hogy a nyugágyon eldőlve süttessem a bukaresti nyárban lebarnult bőrömet. Egy darabig lustálkodtam, vizet ittam, sétáltam a fűben, ugrottam néhányat a trambulinon, kicsit tornáztam. Vártam, hogy leszálljon a tóra a kócsag, akivel szeretek együtt kávézni, de nem jött. Elég hóbortos, egy ideje ritkán méltat a társaságára. Összességében minden a maga helyén volt. Még én is, meg apám emléke is.
Semmi sürgős tennivaló. Nem üldöztek rámenős hívások vagy követelőző e-mailek. Aznap csak egy találkozó várt rám egy francia szerzővel délben, és egy könyvbemutató a Román Nemzeti Bankban, estefelé, a monetáris elméleteket érintő nyilvános vitával.
A naphoz és magamhoz illően öltöztem fel. Tengerészkék csipkeruhácska, magas sarkú, nude árnyalatú szandál. A hajam és a visszafogott smink későbbre maradt. Bevettem a vitaminjaimat, kíváncsiságból hozzátettem egy kapszulát csípőspaprika-kivonattal, amit igazából édesanyámnak írtak fel, és kiléptem az ajtón. A hátsó ülésre felmászott a kutya, mert csütörtök volt, az a nap, amikor elkísért a kiadóba. Jólesnek azok az órák, amikor Bukarest kiürül, és az utcák szabadok, van hely, levegő, idő.
Dogo felugrott a kanapéra, én leültem az asztalomhoz. Betettem a The best in vocal jazzt, belelapoztam a friss újságokba, és már nyílt is az ajtó. Megérkezett a francia.
Két perc udvarias csevegés után rövid, éles, erős fájdalom nyilallt a gyomorszájamba. Csodálkoztam, mély levegőt vettem, nyilván próbáltam összeszedni magam, hiszen kellemes találkozást szerettem volna. Ittam egy korty vizet, mosolyogtam, de a fájdalom második hulláma nagyon heves volt, és azonnal elfogott. Egy pillanatra kiléptem az irodából. A hirtelen, semmiből feltűnt rosszullét egyre fokozódott. Néhány perc múlva a fájdalom teljesen erőt vett rajtam. Ott hagytam az írót a szerkesztőségben, visszamentem a saját irodámba, az asztalra hajtottam a fejem, és elkezdtem izzadni. Az égető fájdalom az egész gyomromban szétterjedt, mintha csak izzó vasat tartottak volna a hasamon.
Hazatelefonáltam, de sem a fiam, sem A nem vette fel. A fájdalom iszonyú volt, és percről percre csak élesebb lett. A kiadói kollégáktól kellett tehát segítséget kérnem. Odahívtam a titkárnőt, aki fiatal volt, nemrég került hozzánk. Megkérdeztem, hogy tudja-e kezelni a helyzetet, tud-e elsősegélyt nyújtani. Már a szememet sem bírtam nyitva tartani. Nem tudom, milyen arcot vághatott, de a hangja határozott volt, ott maradt mellettem. Elnyúltam a kanapén, a kutya ott volt a lábamnál, és próbáltam elmondani, mit érzek. Lassan szédülés fogott el, minden erőm elszállt, alig jött ki hang a torkomon. Ez volt a pillanat, amikor belátta, hogy sürgősen mentőt kell hívnia.
A szívem egyre lassabban dobogott.

Most, ha havazna a városban, ahol születtem, ha tél lenne, akkor odamennék az ajtód elé, és megnyomnám a csengőt. Késő este van, az utca fényei megvilágítják a hópelyheket, amiket ezerfelé kerget a szél, odakint sehol egy lélek, mindent beborít a hó, az utat, az autókat, az ablakpárkányt, az arcomat. Ajtót nyitsz, és azt mondod, nem vártál. Nem azért jöttem, hogy bemenjek hozzád, hanem csak, hogy elmondjam: egyedül vagyok, teljesen egyedül, és már megszoktam a gondolatot, nem is tűrök meg senkit magam mellett. Anélkül, hogy elsírtam volna magam, vagy megvártam volna a választ, lassan hátrálni kezdtem, aztán sarkon fordultam, és elrohantam. Valamikor régen a kis kristályok egy történetet havaztak a várra. Március végének a történetét. Aztán mindketten a saját utunkra indultunk, egyszerűen, túlságosan messzire.
A szerelem néha átugrik egy generációt.

 A szívem egyre lassabban dobogott.
A 112-nél nem volt szabad mentőautó, a magánkórházak mentőszolgálatainál pedig nem vették fel a telefont. Már nem nagyon tudtam, mi történik körülöttem, nedves borogatás volt az arcomon, a fájdalom majd elvette az eszemet, jajgattam. Kicsit megnyugodtam, amikor B hangját meghallottam. Megfogta a kezemet, kivitte a kutyát az irodából, és azt mondta, hogy útban van felénk egy mentőautó, és hogy minden rendben lesz. Borzasztóan égett és fájt a gyomrom, és szinte elvesztettem az eszméletemet. Úgy éreztem, a pokolban égek.
Több, mint egy órába telt, míg megnézett egy orvos. Szívritmus-zavarom volt, a pulzusom 50 alatt, a vérnyomásom alig 16 fölött, a vércukrom jóval átlépte a 160-at, és össze voltam roskadva a fájdalomtól. Készített egy EKG-t, perfúziót és fájdalomcsillapítót adott, pótolta a folyadékveszteségt, és ki tudja, még mit csinált. Az alacsony pulzus és a kínzó fájdalom további húsz perc után sem változott. Gyorsan összeszedtek engem és az orvosi eszközöket, hogy kórházba szállítsanak.
A hordágyon feküdtem, perfúzióval, jól rögzített testtel, a telefonnal a mellkasomon. Nagyon vágytam egy jó szóra, egy üzenetre, érzelmi támaszra. Egy ideje már küzdök, hogy megszabaduljak ettől a szükséglettől, és sehogy sem sikerül.
Felhívott az ápolónő, aki édesanyámat gondozza, és ijedt hangon tájékoztatott, hogy anya rosszul van, a vérnyomása csak 20/10, és mellkasi fájdalmai vannak. Azt mondta, hogy aznap beadta neki a kapszaicin-tablettát, amit küldtem.

Miután nagyanyám megvette számomra a szürke kockás anyagot, édesanyám elmagyarázta, hogy a szövet és a szürke szín túl komoly nekem, nem illik hozzám, úgyhogy fogta, és ő ment vele a varrónőhöz. Nagyanyám úgy tervezte, hogy minden hónapban vesz nekem valami találóan kiválasztott anyagot, hogy több alkalmi ruhácskám legyen. Ezután nem vett egyet sem.
Én is megőriztem a komolyságom, legtöbbször rövidnadrágot viselve.

 Akkor jöttem rá, hogy mindketten először vettük be aznap a kapszulát. Különös egybeesés. Az ő adagja napi három tabletta lett volna. Ha mindet lenyeli, talán meghaladta volna erejét a fájdalom meg a többi mellékhatás.
Elmondtam az orvosnak, mit gyanítok. Beértünk a kórházba, ahol azonnal ultrahangos vizsgálatot végeztek. Nem volt belső vérzésem, sem folyadék a hashártya alatt, ami aggodalomra adott volna okot. Aztán aprólékos vérvizsgálat következett. Semmi rendellenes. A fájdalom lassan alábbhagyott. Visszautasítottam, hogy kórházba fektessenek. Örültem, hogy anya megmenekült a pokol lángjaitól. Saját felelősségemre távoztam. Fásultan, kimerülten, de boldogan mentem vissza a kiadóba, újracsináltam a sminkemet, és délután hatkor, amikor az elnök megnyitotta a vitát, ott voltam a Nemzeti Bankban, mosolyogva, még ha nem is úgy, mint máskor. A nap sokkja lassan elhalványult, a megmentő véletlen kidomborodott.
Az élet sok mindent elrejt a szemünk elől. De amikor megérzések nyomán vagy áldozatok árán megsejtesz valamit ezekből a bizarr egybeesésekből és összefüggésekből, új életet nyersz.
Mint egy gyertya a szél fúvásában, úgy éljük át a betegséget és a lehetetlen szerelmeket.

Máté Irén Segesváron született, pályafutását kézilabdázóként kezdte, majd Bukarestbe költözött, és az Akadémia Matematikai Intézetében dolgozott. 1998-ban megalapította a Curtea Veche Kiadót, amely a romániai könyvpiac legfontosabb kiadói közé tartozik. 2014-ben létrehozta a Curtea Veche Alapítványt, amelynek célja, hogy a gyerekekkel megszerettesse az olvasást. Az Es Mal Pas az első kötete, amelyben visszaemlékezéseiről, családja hat generációjáról ír.

András Orsolya fordítása

Az eredeti szöveg forrása:

Máté Irén: Es Mal Pas. Bukarest: Curtea Veche Kiadó, 2018.

Illusztráció: Zdzislaw Beksinski

Afonso Cruz: Kokoschka babája (részlet)

Isaac Dresner épp legjobb barátjával, Pearlmannal játszott, amikor az egyik utcasarok és a kapufa között megjelent egy német katona. A katonának fegyver volt a kezében, és fejbe lőtte Pearlmant. A fiú arccal fölfelé Isaac Dresner jobb bakancsára zuhant, a katona pedig pár másodpercig Isaacot nézte. Ideges volt és izzadt. Patyolattiszta egyenruhát hordott, melynek színe közel állt a halálhoz, rajta fekete, aranyszín, fehér és vörös jelvények.

Szögegyenes, sárgásfehér nyakán két tökéletesen náci ér dagadt ki, és csak úgy csillogott az izzadságtól. Nem lehetett látni, milyen színű a szeme, mert félig lehunyta. Zömök teste föl-le hullámzott, nehezen vette a levegőt. A férfi Isaac Dresnerre fogta a fegyvert, de az nem sült el: beragadt. Pearlman feje Isaac bakancsáról valami lehetetlen, absztrakt szögben a járdára gurult, és fura zajjal ért földet. Közben alig hallható hangot adott, olyat, amely meg tudja süketíteni az embert. Isaac Dresner fülében a következő zajok visszhangzottak:

» A katona zihálása.
» A beragadt Mauser hangja.
» A legjobb barátja, Pearlman fejének alig hallható hangja, ahogy lecsúszik a jobb bakancsáról, és nekikoccan a talajnak.

Isaac ekkor rohanni kezdett vékonyka lábain lefelé az utcán, maga mögött hagyva barátja fejét (egy örökkévalóságot hagyva maga után). A katona újra megcélozta, és lőtt. Nem találta el Isaacot, aki vértől és holt emlékektől tocsogó csizmájában rohant tovább. Három golyó süvített el Isaac Dresner lelke mellett, de csak a gettó falaiba fúródtak bele. Bár Pearlman feje egy örökkévalóságot hagyott maga után, mégis örökre odanőtt Isaac jobb lábához, az a vaslánc rögzítette oda, amely az egyik embert a másikhoz köti. Ezért kezdett sántítani alig észrevehetően, amiről aztán soha többé nem fog tudni leszokni. Ötven év múlva Isaac Dresner a jobb lábával még mindig maga után fogja vonszolni annak a távoli fejnek a súlyát.
Isaac Dresner csak rohant tovább, és kitért a végzet elől, mely ott süvített el mellette. Befordult jó néhány sarkon, lehagyta a katonát, és befutott Bonifaz Vogel madárkereskedésébe. Évekkel azelőtt az apja épített egy pincét ebben a boltban. Isaac elkísérte őt, és látta, hogyan növekszik az a sötét tér a föld alatt. Ekkor értette meg, hogy:

Egy épület felhúzása nem szorítkozik téglák és kövek és cserepek egymásra halmozására, mert üres teret is jelent, a dolgok bensejében, gyomrában növekvő semmit.

Isaac lihegve nyitotta föl a csapóajtót – Bonifaz Vogel észre sem vette –, és úgy folyt le rajta, mint víz a lefolyón. Két napig ki sem mozdult Isaac csak rohant tovább, és kitért a végzet elől, mely ott süvített el mellette onnan, csak éjszaka jött fel, hogy igyon a madáritatóból (a csapot észre sem vette, pedig jól látható helyen volt), és hogy egyen a kanárikölesből. A harmadik napon már nem bírta tovább:
– Adjon ennem, Vogel úr. És hozzon egy bilit is.
Bonifaz Vogel a szalmaszékén ülve pucolgatta a füleit. Hangokat hall. Ebben a pillanatban kezdett hangokat hallani. A hang a lábai között, a nadrágja két szára között indult el fölfelé, és gyerekhangon jutott föl a fülébe, ott tekergett körülötte, mint egy macska, ha ciccegve hívjuk. Isaac Dresner megismételte a kérését – ami másodjára szinte már parancsnak hangzott –, Vogel pedig felállt, és elment ételért. Isaac utasította rá, hogy helyezze a pult mellé a tálcát. És boldog volt, amikor éjjel meglátta rajta a zabkását és a pár szem cukorkát. És egy bili is állt mellette.

(Bense Mónika fordítása)

Manuel Antonio versei

KÖNYÖKLŐBEN

/OS CÓBADOS NO BARANDAL/

……Hajnalban bukkanunk
……a Tenger ketrecébe zárt
……elveszett szigetre

……Később majd újból elővesszük a ketrecet
……Mindjárt felkel a Nap
akit sebtében rögtönöztek és félrevezettek

……Már annyi csillagunk
és annyi alázatos holdunk van
hogy éjjel aligha jutna hely egynek is a hajóban

……Térkép híján madarakat fogunk gyűjteni
hogy eljátszhassunk a távolsággal
ölelkező szárnyuk között

……És a felhők néma és
……jóvátehetetlen búcsúját

……Majd elővesszük az örvények hálóját
hogy visszajusson hozzánk melankóliánk
az utazással
szívünk óceánjai

 

EGYEDÜL

/SÓS/

……Lassanként egyedül hagyattunk
a Tenger a hajó és mi magunk

……Megfosztottak minket a Naptól
……A lakkozott gőzöstől
mely eregette a füstkarikákat
a nyugtalan keret nélküli képeket

……Megfosztottak minket a Széltől
……Attól a vitorlástól mely meglépett
a láthatár légtornász-kötelén át

……Ez az óceán elszabadult a partjaitól
……és a Rozetta szelei
feledésbe merültek
……És vágyaink
olyan messziről folynak
mint egy óraműből a percek
……De tudjuk azt is milyen az
ha a hajó az egynapi út
szélárnyékán vesztegel

……A csillagok mozdulatlan műszerén
megáll az óra mutatója
……A Tenger teteme
koporsót csinált a hajóból

……Pipafüst Vágyakozás
……Éjszaka Csönd Hűvös
……És egyedül hagyattunk
……A Tenger nélkül és a bárka nélkül
……mi magunk.

 

ŐRSÉGBEN ÉJFÉLTŐL NÉGYIG

/GUARDA DE 12 A 4/

……A Hold egyik árbócára kötve
……vár minket az éjfél
……A hajóorr harangja
……elérzékenyült csillaghang
……búcsút evezve futott ki

……Szem elől tévesztettük a tengerszorosokat
a szökevény szél ösvényein
……És elveszett mert a tat
……eleresztette
……az örvény

……Átszállásokkal mentünk el

a csillagképek parti vizein hajózva

……Mi álkontinensek feltalálói
azt megyünk felfedezni
……fürkészve az utat
amit a csillagok jelöltek ki

……Lámpával a kézben
kronométerrel mérjük a viharok pulzusát
amit előrejeleznek a csillagok fényjelzői
……― Hajótörés van készülőben
……a Nap cinkos távollétében

…………………………….…………………Jer te tengeri szellő
…………………………….…………………Jer te tengeri szélike
…………………………….…………………Jer te tengeri szellő
…………………………….…………………Jer te barátom ízibe
……………………………..………………………………(népdal)

……És az órák a szélvédett oldalon
kitérnek előlünk

……A betolakodó hajnal
kopogott négykor
……A hajóorr harangja volt
visszatérve a tengerből

…………………………….……………a lelombozott hang
…………………………….……………a szárnyaszegett vitorlázat.

 

NAVY BAR

/NAVY BAR/

……Szédül ez a kocsma
……És kihajózni
készen áll

……Teli lesz a poharunk
a Tenger vizével
hogy felrázzák a Horizontkoktélt

……Csüngnek az órákon
……az eszperantó földrajzi atlaszok
nincsenek lefordítva
……És dadognak a pipák
a zászlók soknyelvű mozdulatával

……Ez az improvizált dal
…………………………………………………..ugyanaz
amit valahol már improvizáltak

……Ki jött hogy közölje velünk
ezt az éjszakai találkát
az É.K.-hoz címzett széllel
a már kioltott csillagok válaszútján?

……Álnéven itt iszik
az Ismeretlen Tengerész
— se földrajz se irodalom —
……Hajótöröttek éjjelén
……megmentő kezével
megfogja velünk a vihar csonkját

……Az utolsó pohár
tele volt búcsúzással

……Szertefutó utcákon át
……bezárulva mentünk
mindenki saját tengerében

……A pohár alján
minden éjjel zátonyra fut a Bár.

A FEHÉR HAJÓ BALLADÁJA

/BALADA DO PAILEBOTE BRANCO/

……Hallgattuk ahogy a szél
……rosszmájúan nevet
álarca mögött

……A hajó elmesélte aztán
a kormányos a fürkész
és a fiú történetét is

……Akkor most már mindent tudtok
……Ennyit mondanak a képek
Szindbád könyvében

……Hanem mesélt ő nekünk egyebet is
……„Először tűnt fel a horizont
saját merész határtalanságában” …

……A hajó eközben bejárta
érzelmei összes sebhelyét
amiket régi hajósok hagytak örökül

……És a búcsúkat amiket a vitorla visz
……tekintetek vésték oda
szomorúan véglegesen és egyre távolabb

……Egy nap tengerre szállt
ajkára fagyott szavakkal

……És már soha többé nem tért vissza
……Most egy öreg tengerészt keresek
……vagy a fehér hajó meséjét
……vagy valami hasonlót…
…………………………………………….mit tudom én!?

……Hallgattuk ahogy a szél
……rosszmájúan nevet
álarca mögött
……Hanem a fehér hajó meséjét
nem ismerte sem a kormányos
……sem a fürkész
……sem a fiú.

 

Mohácsi Árpád fordításai

 

 

 

 

 

 

 

 

Charles Bukowski: Loccsanás

Illúzió, hogy te egyszerűen
csak egy verset olvasol.
A valóság az, hogy ez
több, mint egy
vers.
Ez a koldus kése.
Ez tulipán.
Ez egy katona masírozása
Madridon keresztül.
Ez te vagy a
halálos ágyadon.
Ez Li Paj a föld alatt
nevetve.
ez nem egy átkozott
vers.
Ez egy alvó ló
Egy pillangó az
agyadban.
Ez az ördög
Cirkusza.
Nem egy lapon olvasod
ezt.
a lap olvas
téged.
Érzed?
Olyan, mint egy kobra.
Egy éhes sas
A szobában körözve

Mussó Erika fordítása