Címke: műfordítás

Luís de Camões válogatott versei

Nem érzek mást,
míg utamat vigyázom

Passo por meus trabalhos tão isento

 

Nem érzek mást, míg utamat vigyázom,
bizony sem nagyságot, sem kicsinységet,
csak azt, hogy a vágy belülről úgy éget,
hogy az már Ámornak kellene fájjon.

Ámor szánt szándéka ugyan, hogy ártson,
ámde ellenméreggel kever mérget,
mert a fájdalom engem inkább éltet,
s a szenvedés eltűnik, mint a kámfor.

Ha Ámor viszont hajlik a tökélyre,
és a gazságot gazsággal tetézi,
készséggel leszek hó a nap hevében.

A rossz dacára járok fütyörészve,
el lesz keseredve, hogyha megérti,
ha többet ró rám, több lesz a reményem.

 

 

Visz a vágy, hogy lássalak,
drága Donna

Pede o desejo Dama que vos veja

 

Visz a vágy, hogy lássalak, drága Donna,
nem tudja, mit visz, el van tévelyedve.
Ő bájt és tisztaságot érdemelne,
de nem tudja, mire vágyik bolondja.

A természet minden saját valója
mindig csak állandóságot szeretne.
A vágynak a cél sajátos kelepce,
nem jó, ha nagyon előtérbe tolja.

Ezért van bennem mindig hiányérzet:
az univerzum különös sajátja,
hogy mégiscsak a vágy a mozgatója.

Donna, te vagy az, akinek varázsa
a gyarló halandót, mint nehéz végzet,
visszahúzza a földi rögvalóra.

 

Rendelkezett velem,
ahogy kevélyen

Tomou-me vossa vista soberana

 

Rendelkezett velem, ahogy kevélyen
lefegyverzett az első pillantásra,
téved, aki számít saját pajzsára
ily csodálatos szemek ellenében.

Az volt győzni az legnagyobb esélyem,
hogy felvértez a józan ész mentsvára;
hiába, hogy a szívem ezt diktálja,
a Sors ellen ember semmit sem ér el.

Ám ha lett is volna ilyen reményem,
hogy a sors a győzelmet kicsikarja,
neked minden kevés lesz lényegében.

De valahogy azt ésszel még felértem,
legyőzni engem nem ok diadalra,
viszont nekem legyőzetésem érdem.

Mohácsi Árpád fordításai

 

Meghívó

A Kalligram Kiadó és a Nyitott Műhely
szeretettel meghívja Önt és kedves barátait
Luís de Camões Vétkek, balsors, szerelmek
című könyvének bemutatójára.
A verseket Mohácsi Árpád fordította.

Köszöntőt mond Jorge Roza de Oliveira, Portugália nagykövete
és Joaquim Pimpão gazdasági és kereskedelmi tanácsos.
Rákóczi István, egyetemi tanár, Mirkó Anna olvasószerkesztő és Mohácsi Árpád műfordító beszélget a versekről;
lesz továbbá korhű zene, amelyről a Hármashatár trió gondoskodik, a koccintáshoz szükséges, jóféle vörösborról pedig az AICEP.

Várjuk szeretettel 2023. február 2-án csütörtökön este 7-kor a Nyitott Műhelyben (Budapest, Ráth György u. 4, 1123).

 

Max Blecher: Fényes odú

Írásomat újraolvasva elképedve tapasztalom, hogy az elmesélt történtetekben felfedezhető a valóságban megesett dolgokra jellemző tényszerűség. A megtörténteket nagyon nehezen tudom elválasztani attól, ami sose történt meg! Annyira nehéz megtisztítani őket az álomlerakódásoktól, az értelmezésektől és saját torzításaimtól. Minden egyes pillanatban újabb és újabb, csábos színben feltűnő képek, éberálmok vagy egyszerű látomások jelentkeznek, melyeket távol kell tartanom, hogy történetem azért megmaradhasson bizonyos logika keretein belül, de aztán mégis csak főként én csodálkozom el azon, hogy az általam leírtakat értelmezni lehet. Néha azonban szeretném lejegyezni minden ábrándozásomat és éjszakai álmomat is, hogy ténylegesen megmutathassam legbensőségesebb, legtitkosabb sötétségemben elmerülve pihenő fényes odúm valóságos képét.
Talán majd egyszer minden álombeli történést leírhatok, éspedig az életben megesett dolgok ábrázolásánál nem kevésbé szenvedélyesen, de az is lehet, hogy tartalékaim kimerülnek, és az írást abba kell hagynom…
Ez utóbbi esetben nagyon fogom sajnálni, hogy nem jegyeztem le például azokat az álmokat is, amelyek az élet valóságánál sokkal jobban szórakoztattak, sokkal nagyobb szenvedélyességgel ragadtak magukkal.
Ebben a pillanatban például csak egy kis elkülönült álomrészlet jut eszembe, ám azonnal tudom már azt is, hogy miként kellene kibővíteni, miféle cselekmény bonyolódhatna le a díszletek között, a szereplők részvételével. Bár egyelőre úgy látom, ez csak bevezető a teljes történethez, mégis leírom úgy, ahogy álmomban láttam, tudniillik nagyon mulatságos.
…Változás ment végbe a városban, leginkább „szakosodásnak” tudnám nevezni. Az öröktől fogva jól ismert utcán az üzletek és az intézmények ellátott „feladatuk” formáját vették át, így például az állomás csillogóan fekete, nagy böhöm mozdony lett, bejárata a fűtő ajtajánál, a peron pedig a gőzkazán előtt, aztán a posta: kék csíkos sárga levélszekrénnyé változott, az egyik könyvesbolt tintatartóra, a másik szép kötésű könyvre hasonlított, az összes cukrászda krémes-tejszínhabos sütemény, a gramofonüzletek tölcsér alakúak lettek, a húsüzletek pedig vízszintesbe helyezett sonkák… Mindez azonban csak homályos benyomás, ami el is tűnt, amint bementem a hentesüzletbe, hogy vacsorára vásároljak magamnak valamit. Az üzletben csupa meglepetés. Itt is polcok és pultok sorakoztak, mint a szokványos üzletekben, ám egész érdekesen megoldva: a falat messziről a legpompásabb mozaiknak tűnő szeletelt kolbászdarabkák fedték, a sajátos eljárással megmerevített vékony szalonnadarabkákból készített polcok akárha elefántcsontból készültek volna, az üveghez hasonló aszpikos pástétom-pultok pedig úgy ragyogtak a tisztaságtól, mint bármely más magára adó hentesüzletben.
Valódi ízélményt nyújtott mindezeknek már a szemlélése is, ugyanakkor két rendkívül furcsa dolog igencsak nyugtalanított: először is hogy a sápatagon barna arcú, bajuszos kis ember, a hentesüzlet tulajdonosa gyászhuszárnak volt öltözve, másodsorban pedig az, hogy az átnyújtott hentesárucsomagra szembeötlő helyre kis cetlit tettek e felirattal: „Gyártotta a Rádió”.
Vajon mit jelenthet a gyászhuszár-ruha, illetve a felvágottakhoz kapcsolt pár szó? Mivel tehát olyannyira fúrta az oldalamat ez az egész, fizetéskor meg is kérdeztem a korai órákban most még egyedül kiszolgáló tulajdonostól.
– Napközben fehér henteskötényt viselek – felelte –, ám ön most nagyon korán jött vásárolni, időm se volt még átöltözködni, miután ma pár koszorút kiszállítottam egy nagy házhoz, ahova egyenruhában kellett mennem…
Fokozódó meghökkenésem látva, a boltos részletesebb magyarázatokba fogott.
– Nősülésem előtt temetkezési cikkekkel kereskedtem, illetve temetkezési vállalkozó is voltam, volt egy gazdag választékú, szép boltom, tele koporsókkal, koszorúkkal, lámpatartókkal és mindennel, ami csak szükséges lehet egy halotthoz, kedvező körülmények, ahogy mondani szokás, és hát kifizetődő is. Pár éven át együtt vittük az üzletet a nejemmel, besegített nekem, mígnem aztán elhunyt apósom – feleségem lévén egyetlen leánya – örökül hagyta rá ezt a hentesüzletet. A koszorúk árulásánál sokkal vonzóbb és sokkal jövedelmezőbb kereskedelmi műfajnak tűnt, hiszen sonkát vagy kolbászt az emberek naponta esznek, meghalni viszont ritkábban szoktak. Ám hogy egy már jól működő, mellesleg jövedelmező üzlet kárba ne vesszen, úgy döntöttem, mind a koporsókkal, mind a hentesáruval foglalkozni fogok. Aztán mivel a bolthelyiség bérleti díja az egekbe szökött, ugyanakkor itt volt ez a saját tulajdonú ház is, arra jutottam, hogy mindkét tevékenységemet ugyanabban a helyiségben bonyolítom le, így a háziasszonyok már megszokták, hogy kedden, csütörtökön és szombaton nálam megtalálhatják a legfrissebb, legízletesebb hentesárut, méghozzá versenyképes áron (más napokon ez az üzlet „nem is megy”, böjtnapokon itt senki se vásárolt húst, ebben a kisvárosban mindenki vakbuzgó), aztán hétfőn, szerdán és pénteken a temetkezéssel kapcsolatos cikkek árusításával foglalkozom.
Mindent összevetve, hogy a libapástétomot óhajtó vevőknek ne kelljen olyan üzletben vásárolniuk, ahol a koporsók meg a koszorúk a szalámik, illetve pastramik szomszédságában díszelegnek, és persze mivel a városunk „szakosodott”, amint azt jól láthatta, azaz, hogy az üzletek alakja és díszítése követi az áruk formáját, nos ezért a hentesáruk napján, amilyen ma is van, az üzlet külseje óriási sonkára hasonlít, s ahogy észrevehette, bent szalámifal, szalonnapolc, illetve aszpikpult található, míg a koszorús napokon kis pipereeszközökkel, melyeket bizonyos erre a célra szolgáló kampók és csavarok segítségével fel lehet függeszteni, a kintről látható sonkaformát negyedóra alatt átváltoztatom sárga fogú, üreges szemű koponyává, a helyiséget pedig sírbolttá. Semmit sem mozdítok el, csak annyi, hogy a falakat fekete vászonnal, a sonkákat pedig fekete selyemmel vonom be, hasonlóképpen a kolbászokat ezüstszállal tekerem be, akár a menyegzői gyertyákat, azzal a különbséggel, hogy az enyéim feketék (ha megkapargatja az ember őket, láthatja, hogy belsejük darált malachússal van tele).
Ezeknek a fekete és ezüst díszítőelemeknek köszönhetően csak pár perc, s már rá sem ismer az ember a hentesüzletre. Rögvest minden gyászos és sötét lesz… fekete és ezüst…
Kicsit elmerengett, aztán suttogva bölcselkedett tovább:
– Minden csak a színválasztástól függ, színezzen csak át az ember egy pompázatosan vidám rózsakertet feketére meg ezüstre, és az máris gyászosnak fog látszani… ezüstlevelű fekete rózsák… halotti… gyászos… Minden csakis színválasztás kérdése, meg persze a hozzájuk tapadt jelentés, melyet megszoktunk, rendkívül mélyre hatoltak belénk.
Ha lehet, a korábbinál is halkabban folytatta, hozzám közelebb hajolva, kis bajusza alatt átsuhanó mosollyal bizalmasan ezt sutyorogta:
– Ajánlom, tegyen egy kísérletet, hazatérve díszítse fel… hm… a dolgozóját… hm! érti, mit akarok mondani… hm! WC – ahogy mondják… nos hát, borítsa be teljesen fekete papírral, helyezzen el ott koszorúkat meg feliratos szalagokat, „ÖRÖK EMLÉKEZETÜNKBEN” és „MEGMARADSZ ÖRÖK EMLÉKEZETÜNKBEN”… nos, kezeskedhetem róla, hogy… hm! a helyiséget a továbbiakban már nem fogja tudni rendeltetésszerűen használni… pár nap alatt az egész ház székrekedéstől fog szenvedni, biztosíthatom…
Türelmetlenül legyintettem, és elértette, hogy ideje abbahagynia.
De meg kellett még tudnom, mit is jelenthet a hentesárucsomagra tett felirat: „Gyártotta a Rádió”.
Kérdésem naivsága a hentesáruk és koszorúk kettős vállalkozóját teljességgel elképesztette.
– Hát uram, hihetetlen, hogy még nem ismeri ezt a találmányt…
És amint folytattam gyónásomat, hogy bizony nekem fogalmam sincs, miről van szó…
– Nem kétlem… azonban sose gondoltam volna, hogy manapság van még olyan ember, aki nem tudja, mit jelent a „Rádiós gyártás”… még egy gyermek is meg tudja magának mondani… akkor azt vajon tudja-e, mi az a bicikli…
– Kérem, nem gúnyolódjon itt velem, és ha szándékában áll egyáltalán elmondani…
– Nagyon szívesen… szívesen… kövessen, kérem… a gyártóhelyiségbe.
Az üzlet szomszédságában lévő helyiség kellős közepén ott állt egy rádióhoz hasonlatos, ám a valóságos készüléknél úgy háromszor nagyobb rendkívüli szerkezet, a hangszóró helyén pedig fehérre sikált, tiszta falú nyílás.
– Melyik hullámhosszot szeretné befogni? – kérdezte a gyászos hentes.
– Mindegy…
– Ez esetben a véletlenre bízom…
Elfordított egy gombot, várta, hogy a lámpák bemelegedjenek, eközben észrevettem, hogy a szerkezet elején van egy lista, pont úgy, mint a rendes rádióknál, ám az adást sugárzó rádióállomások és városnevek helyett gyárnevek sorakoztak, majd kisebb betűkkel következett az előállított termékek megnevezése, valami címjegyzék-gyűjteményféléje volt ez az összes európai gyárnak, ráadásul néhány nagy hírűt is felfedeztem köztük.
Amikor már égtek a lámpák, a hentes újra elfordított egy gombot, a jelző pedig megállt a „SARDINOS AUX HUILOS” Portugália feliratnál, mire a készülékben, a beszélő helyén rövid zümmögés hangzott fel, aztán pedig lassacskán, mintha csak a levegő sűrítésével történt volna, valami kristályosodni kezdett, majd besötétedett, és végül megszilárdulva valódi anyaggá vált, igen, megjelent egy szép, kívánatos szardíniásdoboz, melyet a készülékből kivéve a hentes felém nyújtott:
– Kóstolja csak meg ezeket a szardíniákat, ezek a legfinomabb fajtából valók… – Majd legnagyobb csodálkozásomra kezembe adta a dobozt, melyen a hentesáruról már ismert felirat szerepelt.
– Ne haragudjon, kérem, de én ezt nem értem – makogtam.
– Akkor hát mindent elmagyarázok – mondta a hentes… – Ezt a készüléket, melyet látom még nem ismer, tíz éve találták fel és helyezték üzembe. Ez ez úgynevezett „Rádiós gyártás”, és a legtöbb nagy felfedezéshez hasonlóan ez is egy eléggé egyszerű elven alapul. Minden bizonnyal ismeri a zenés rádiókészüléket, nahát, annak mi a működési elve? Bármilyen közönséges, csöndes szobában legyen is az a rádió, mégis működni fog, mert a készülék a szervezetlen mikrobával, füsttel, nitrogénnel és mindenféle haszontalan összetevővel teli levegőből csak a számára szükséges hullámot vonja ki, azaz a levegő muzikális elemeit, lefejti róluk a mikrobákat, az oxigént, mindent, ami nem zene, és aztán máris hallgathatóvá teszi… a levegőből vonja ki, ahol azelőtt még szennyezett elemekkel vegyült. Pontosan ezen elvet követi az előttünk álló készülék is, ön nem látta ugyan, ám a hátulján ott van egy doboz, amibe én naponta beleteszek mindenfélét, abszolúte mindenfélét, amit csak találok, úgymint darált húst és halat, mindenféle anyagdarabkát, kelméket, amiket a ház körül lelek, szalagokat, ócskavasat, lisztet, bort és papírt, narancshéjat, gyufásdobozt, de még használt bélyeget is… na és a készülék tehát éppen úgy válogat ebből, mint a zenés fajta, egy gombbal kiválasztom a szardíniagyárat, mire a levegőbeli „gyártáshullám” összhangba kerül a gépi hullámmal, mely az említett dobozban lévő különféle szervezetlen anyagból kiválasztja magának pontosan azt, ami egy doboz szardínia előállításához szükséges, annak mintájára, ahogy a zenés rádióban a hullámok egyeztetése révén elérjük, hogy a készülék a szervezetlen levegőből éppen a szükséges hangjegyeket válassza ki, mondjuk egy Beethoven szimfóniához… ilyen egyszerű ez…
És amint látható, a készülék az elképzelhető legbővebb listával rendelkezik, mindenféle tárgy előállítására megfelelő „gyártáshullám”-gyárakkal…
Most persze azt fogja ön mondani, hogy ez esetben akkor a háziasszonyok vásárolhatnának maguknak egy-egy készüléket, mely ott helyben, otthon előállítana mindent, amit csak szeretnének, s így aztán a kereskedelem fölöslegessé is válna. A készülék piacra dobásának idején valahogy így is állt a helyzet, de aztán a gyűlések, tiltakozások és sztrájkok következtében közbelépett az állam is, most már szigorúan szabályozza a készülékek birtoklási jogát, illetve az előállítható termékek listáját, ez utóbbit abban az értelemben, hogy egy ilyen készülék tulajdonosa csakis a saját nevére kiállított engedéllyel gyárthat le cikkeket, olyanokat, melyek előállításáért különben egész magas adót fizet.
De közben a gyárak is tovább működnek, mert vannak olyan vásárlók, akik az ott előállított terméket részesítik előnyben, mondván, hogy a rádiós termékek valahogy mesterségesek, íztelenek, mint ahogy a zenerajongók között is akad olyan, aki rádión át nem képes koncertet hallgatni, mert ez utóbbit teljesen elváltozottnak, a valódi zeneiségtől távolesőnek találja…
Azt hiszem, most már érti, miért kerül az árura a felirat.
Készülékemmel én csak hentesárut vagyok jogosult előállítani, de mivel ön nem ismerte a szerkezetet, hát készítettem szardíniát is, hogy láthassa a gyártási folyamatot… De akármit előállíthatok ám…
Beszéd közben tekert egyet a gombon, mire a készülék szakirányú kis terében lassan, lassúdan megjelent egy nagyszerű, csillogó selyemnyakkendő. Ugyanúgy idehozott még nekem egy doboz külföldi cigarettát, egy karórát meg egy jó meleg gyapjúsálat.
– Mit szólna egy üveg francia pezsgőhöz?
Hát tényleg kedvelem az ilyesmit.
A hentes nagy óvatosan egyeztette a gombokat, mire az egyik legnevesebb pincéből származó palack kezdett alakot ölteni előttünk.
Amikor elkészült vele a gép, a hentes borzasztót káromkodott, mert az üveg már meg volt bontva, ráadásul tele volt mandzsettával.
– Mi történt? – kérdeztem csodálkozva.
– Csak egymást keresztező hullámokról lehet most szó… a zenekészülékkel úgyszintén megesik, hogy egyszerre két állomást „fog be”, minek következtében nem is lesz más eredmény, mint a kettőnek az egyvelege. Egyszer a gépem itatóspapírból készített tányérokat, egy másik alkalommal pedig rókaszőrmét teának való cseresznyeszárból.
Na és egy ízben még egy tökéletes kinézetű, minden szükséges dologgal rendelkező írógépet is, csak hát használhatatlan volt. Tudniillik sajtból volt.
Megköszöntem részletes magyarázatait, és indulni készültem.
– Jelen pillanatban – tette hozzá – nagy a túlkínálat, a japán adók teletömnek áruval, ha az ember elkapja Tokiót, annyi izzója és biciklije lesz, amennyit csak akar. Európai állomás fél óra alatt állítja elő a biciklit, amihez kétszer kell megtölteni szervezetlen anyaggal a dobozt, Tokióból azonban ennyi idő alatt már tíz bicikli is megérkezik, doboztöltés pedig csak egyszer szükséges.
Hirtelen eszembe jutott valami, hogy a zenés rádiókkal való párhuzam teljes legyen.
– És a paraziták… a készüléknek nincsenek parazitái?
– Hajjaj, de még mennyire – ismerte el a hentes nevetve. – Amikor például kolbászt gyártanék, de közbelépnek a kártevők, a készülékben hasonló formában ugyan, de… – És a fülembe súgta: – Szar jelenik meg… egyszerűen szardarabok…
Hát ezzel így véget ért a hentesüzletben tett látogatásom. Újra megköszöntem mindent, és távoztam.
Az utcán három barátom várt, ám ők is felettébb érdekesek voltak, az első kék volt, tetőtől talpig kék zománc fedte, mint a lavórokat és konyhai edényeket, ezt pedig azzal lehet magyarázni, hogy a „szakosodások” országában az emberek is felvették mesterségük jellegzetességeit, barátom pedig edényzománcozó gyárban volt mérnök, a másik barátom ellenben celofánruhát viselt, egész teste áttetsző, ugyanakkor homályos is volt, akár egy röntgenfelvétel.
– Tudod, hogy mindig beteges voltam – válaszolta a miértet firtató kérdésemre. – Folyton röntgeneztetnem kellett magamat, hogy kiderüljön, mi is van velem, mim fáj, így hát elhatároztam, hogy véglegesen megröntgeneztetem magamat, majd celofánruhát öltök, hogy minden egyes percben követni lehessen a testemben zajló változásokat.
Ami pedig a harmadikat illeti, ragyogóan zöld szemén kívül semmi rendkívüli se volt rajta, cukorkával kínált bennünket, ám észrevettem, hogy valójában szájban elolvadó órák. Kék bőrű barátom meg is jegyezte:
– Azt hiszem, sietsz öt percet – olyan hangsúllyal mondta ezt, akárha csak a következőt állította volna: „Mintha kissé savanyú volna ez a cukorka.” Egész szokványos fantázia-művész volt, csak annyi érdekesség volt rajta, hogy fogak helyett porcelánbabák sorakoztak szájában, jól látszott, amikor a cukorkát bekapta, nyelve pedig kis piros bőrszalagokból állt, mintha nedvesen húsos szirmokkal tobzódó krizantémvirágot tartott volna szájüregében. Szemét fürkészve, rájöttem, hogy az valójában limonádés üvegből készített két kis golyó.
És e bámulatos részlettel álmom véget is ért.

Boda Edit fordítása

Kép:  Vladimir Kush

Walter Benjamin esszéiből

 

Az álom nyelve

 

Az álom nyelve nem a szavakban, hanem azok alatt van. A szavak az álomban az értelem véletlen produktumai, az értelem pedig egy folyam szó nélküli folyamatosságában van. Az értelem úgy van elrejtve az álomnyelvben, ahogyan például egy alakzat a képrejtvényben. Még az is lehetséges, hogy a képrejtvények eredete ilyen irányban keresendő, és egyfajta álom-gyorsírásból származik.

 

Közelség és távolság

Két olyan viszonyról van itt szó, amelyek a test felépítésében és életében talán ugyanolyan meghatározóak lehetnek, mint a többi térbeli összefüggés (fent és lent, jobb és bal stb.). Ez a kettő azonban különösen az érosz és a szexualitás megélésében kerül előtérbe. Az érosz élete a távolságban szikrázik fel. Másrészt felfigyelhetünk a közelség és a szexualitás rokonságára. – A távolságot illetően Klagesnek az álomról szóló vizsgálódásai hasonlóak. A távolságnak a testi kötődésekre tett hatásánál még ismeretlenebb a közelség hatása. Az ezzel összefüggő jelenségeket talán már évezredekkel ezelőtt elvetették és méltatlanul elhanyagolták.

Minél kevésbé tartanak fogva valakit a sors kötelékei, annál kevésbé határozza őt meg a közvetlen közelében álló [das Nächste],[1] akár a körülmények, akár az emberek jelentenék azt. Az ilyenképpen szabad ember a saját közelségét egészen sajátjaként birtokolja; ő az, aki ezt meghatározza, és nem fordítva. Sorsszerű életének saját meghatározottsága ezzel szemben a messzeségből jön el hozzá. Nem az eljövendő felé fordított tekintettel [Rücksicht],[2] arra visszapillantva cselekszik, mintha az képes volna utolérni őt – hanem a messzeség iránti körültekintéssel [Umsicht], amelybe ő beleilleszkedik. Így a csillagok fürkészése (még ha allegorikusan értjük is ezt) sokkal mélyebben gyökerezik, mint az elkövetkezőkön való tépelődés. Hiszen a távolban levő, ami az embert meghatározza, maga a természet kell hogy legyen, és az annál osztatlanabbul fejti ki hatását, minél tisztább. Ahogyan tehát legkisebb előjelével ráijeszt az idegbetegekre, csillagaival a démonikusokat irányítja, úgy legmélyebb harmóniáival – és csak ezekkel – egyedül a türelmeseket és áhítatban élőket határozza meg. És őket sem a cselekvésükben, hanem az életükben, mert csupán ez lehet sorsszerű. És itt, nem pedig a cselekvés különböző területein, helyénvaló a szabadság. Éppen ennek hatalma oldozza el [entbindet][3] az élőt az egyes természeti történések általi meghatározottságából, és megengedi neki, hogy a természet jelenlététől hagyja vezetni a saját jelenlétét. De úgy van vezetve, mint egy alvó. És a kiteljesedett ember egyedül ilyen álmokban lehet jelen, amelyekből életében nem ébred fel. Mert minél tökéletesebb az ember, annál mélyebb ez az alvás – annál biztosabban és annál szorosabban van rögzítve, leszűkítve lényegének ős-alapjához. Ennélfogva ez olyan alvás, amelyben az álmokat nem a közeli zajok és nem is az emberi környezet [Mitwelt][4] hangjai eredményezik – és amilyen álmokban a hullámtörést és a szférákat és a szelet lehetne meghallani. A minden emberi természet mélyében levő alvás tengere éjjel árad: minden elszenderedés azt mutatja, hogy dagálya olyan partot mos, amelytől az ébrenlét idejében ismét visszahúzódik. Ami belőle megőrizhető, vagyis az álmok – akármilyen csodálatosan megformáltak is –, csupán halott maradványok ennek a mélységnek az öléből. Az élő benne marad, és benne talál védelmet: ez az éber élet hajója és a művész hálójában néma zsákmánnyá váló halak.

Így a tenger az emberi természet szimbóluma. Alvásként – mély és átvitt értelemben – az élethajót viszi áramlatain, amelyeket a szél és a csillagok a messzeségből vezetnek; szendergésként – szó szerinti értelemben – áradásként emelkedik az élet partja fölé, amelyen álmokat hagy hátra.

A közelség (és a távolság?) egyébként az álom számára sem kevésbé meghatározó, mint az érosz számára. És itt mégis gyengülő, szétroncsolódott módon fejlik ki ez a befolyásolás. Ennek a különbségnek a lényegét kellene megtalálni. Az álomban önmagában a legrendkívülibb közelség van jelen – és – talán! – a legrendkívülibb távolság is?

Ami az álomvalóság problémáját illeti, megállapíthatjuk: az álomvilág és az ébrenlét világa (vagyis a valóságos világ [wirkliche Welt]) közötti viszony meghatározását szigorúan meg kell különböztetni annak a viszonynak a vizsgálatától, ami az álomvilág és az igaz világ [wahre Welt] között fennáll. Az igazságban vagy az „igaz világban” nem is létezik álom és ébredés mint olyan; ezek legfennebb saját ábrázolásuk szimbólumai lehetnek. Az igazság világában ugyanis az észlelés [Wahrnehmung][5] világa elveszítette valóságosságát. Igen, az igazság világa talán egyáltalán nem is egy bizonyos tudatnak a világa. Ezzel azt akarom mondani: az álom és az ébredés viszonyának problémája nem „ismeretelméleti”, hanem „észleléselméleti” kérdés. Az észleletek [Wahrnehmungen] azonban nem lehetnek igazak vagy hamisak [wahr oder falsch], hanem csak jelentéstartalmuk hatáskörét illetően lehetnek problematikusak. Az ilyen lehetséges hatáskörök rendszere az ember természete. A kérdés tehát az, hogy az ember természetéből mi illeti az álomészlelés jelentéstartalmát, és mi vonatkozik az éber észlelésére. A „megismerés” számára mindkettő ugyanolyan módon, mégpedig puszta objektumként, bír jelentőséggel.

A távolság és a képek

Sanary, 1931. május 13.

 

Örömünk telik a képek világában – de ez az öröm vajon nem a tudás elleni konok dacból táplálkozik-e? Kinézek a tájra: a tenger tükörsimán fekszik az öbölben; erdők vonulnak, mozdulatlan és néma tömegként, a hegyek hátán felfelé; a bércen romos várfalak, ahogy már évszázadokkal ezelőtt is álltak; az ég felhők nélkül ragyog, „örök kékségben”, ahogy mondani szokták. Így akarja az álmodozó, aki ebbe a tájba elmélyül. Közben ez a tenger milliárd és milliárd hullámával minden pillanatban emelkedik és süllyed, az erdők a gyökereiktől az utolsó levelükig minden pillanatban újra megrezzennek, a várrom köveiben szüntelen omlás és mállás működik, az égben a párák, még mielőtt felhőkké gomolyodnának, láthatatlan küzdelemben vonulnak át egymáson, ahogyan a tudomány ezt a mozgást az anyag legmélyéig követi. Ha az atomokban csak elektronviharokat akar látni, az álmodozónak mindezt el kell felejtenie, mindezt tagadni akarja, hogy átengedhesse magát a képeknek, amelyekben békét akar találni, örökkévalóságot, nyugalmat, maradandóságot. Minden légy, ami a fülébe zümmög, minden széllökés, ami megborzongatja, minden közelség, ami eltalálja, megbünteti hazugságáért – de minden távolság újra felépíti álmát, ami minden felderengő hegyfokra újra merészen felkaptat, minden kivilágított ablakban megcsillan. És akkor látszik a legtökéletesebbnek, amikor sikerül kitépnie magának a mozgásnak a tövisét: amikor átváltoztatja a fölötte rezgő levelek zizegését a lombok sátrává, átváltoztatja a madarak fészekhez suhanását a madarak vándorlásává. Így parancsolni megálljt a természetnek a lecsupaszított képek nevében – ez a szentimentalizmus fekete mágiája. Új hívásban ezt megdermeszteni viszont egyedül a költő kiváltsága.

Benjamin, Walter: Träume. Szerk. Burkhardt Lindner. Frankfurt am Main: Suhrkamp Verlag, 2008. 69-72. 103-104.

A kötet Walter Benjamin saját álmairól készült feljegyzéseit és az álmokhoz kapcsolódó reflexióit tartalmazza, amelyeket a szerkesztő a szerző különböző írásaiból válogatott össze.

[1]das Nächste = a legközelebbi (térben, időben); der Nächste = a legközelebbi ember, a felebarát.

[2]Rücksicht = tapintat, figyelem; auf jemanden Rücksicht nehmen = tekintettel lenni valakire. Szó szerint: ’visszanézést’, ’visszapillantást’ venni valaki felé.

[3]entbinden = 1. eloldozni 2. megszülni

[4]Mit-Welt: vele-világ, a társ-világ

[5]Wahr-nehmung = észlelés, szó szerint: ’igaznak-vétel’

András Orsolya fordítása

Illusztráció: Mehrdad Zaeri

Sylvia Plath: Apu

Nem teszed, nem teszed
soha többé, fekete cipő
melyben úgy éltem akár a láb
harminc éven át, fonnyadozva,
lélegzet s jajveszékelést visszafojtva.

Apu, meg kellett öljelek.
Még azelőtt meghaltál, hogy időm lett volna –
Márvány-nehéz, Istennel teli zsák,
rémes szobor, melynek szürke lábujja
akkora akár egy egy frisco-i fóka.

S a fej a szeszélyes Atlanti óceánban,
mely zöldet kékre hány Nauset partjain is túl.
Imádkoztam, hogy visszahozzalak.
Ach, du.

A német nyelvet, s a lengyel vidéket
egyaránt kilapította a háború hengere, háború, háború.
De a város neve mégis ismert.

S a lengyel barátom szerint
van ilyen városból egy csomó,
így nem mondhatom meg hol veted meg a lábad s versz gyökeret.
Soha nem tudtam beszélni veled.
Nyelvem rendre az állkapcsomba szorult.

Tüskés szögesdrót mögé szorult.
Ich, ich, ich, ich.
Beszélni is alig tudtam.
S nekem minden német pont olyan volt mint te.

Trágár ez a nyelv,
s a gép, a gép:
elhurcolt engem is, akár egy zsidód.
Egy zsidót Dachau-ig, Auschitz-ig s Belsen-ig.
Majd úgy kezdtem beszélni, akár egy zsidó.
S talán az is vagyok, zsidó.

A tiroli hó és a bécsi sör
se nem tiszta, se nem valós.
Cigány örökségemmel és különös szerencsémmel
és a paklimmal, a tarokk paklimmal
még talán egy kicsit zsidó is lehetek.

Mindig is féltem tőled, Apu.
Luftwaffe, gombnyomás-agyú.
És a csinos bajuszod,
az árja, világoskék szemed!
PanzermanN, páncélos, Ó Apu –

Nem Isten, csak horogkereszt.
nincs oly fekete ég mely keresztül kiáltható.
S a nők a fasisztákat szeretik,
ki csizmájával arcukra lép, egy szörnyeteg
szörnyszívű szörnyeteg, akárcsak te.

A tábla mellett állsz,
ekKéppen őriz téged a fotó.
Hasított áll, és nem köröm,
de te túltettél az ördögön,
ki szép szívemet kettéharapta

Te sötét manó.
S én tíz voltam, mikor lezárt a kripta,
s húsz, mikor meg akartam halni,
hogy visszajuthassak hozzád – vissza.
Hittem, hogy még a csont is jó.

De visszamart magának a világ,
a nagy üstfoltozó.
Tudtam már, mi a teendő,
hogy megalkossalak magamnak:
ki egy Meinkampf-szemű, sötét figura,
tűzszerszám, ujjszorító.
Jó, megteszem, mondtam, jó.

Végül túl lettem, Apu.
Tövestül kirántott telefonzsinór,
mostanra süket, lopakodó.

Megöltem, ahogy azt a vérszívót is,
ki azt állította: Te vagy.
Véremen egy évig nevelkedett,
hét évig, tudd meg – azt is, ugyanúgy.
Ideje, hogy aludj.

Sötét szívedből vascölöp kandikál ki,
s a falu mindig is gyűlölt.
Hamvaidon táncolnak s taposnak a népek.
Egytől egyig tudják, kié a hamu.
Túljutottam azóta rajtad te torzszülött: Apu.

Szoó Viktória fordítása

Charles Bukowski: Egy elnyűhetetlen rádió

A Coronado Street 2. emeletén történt.
Mindig berúgtam,
és kivágtam a rádiót az ablakon,
miközben az szólt, és persze
az ablak üvege betört.
A rádió ott hevert a tetőn,
és még mindig szólt.
és én mondtam a nőmnek,
“Ah, milyen csodálatos rádió!”.
Másnap reggel lekaptam az ablakot
a zsanérjairól,
és elvittem az utcában található
az üvegeshez,
aki belerakott egy másik üveget.
Folyton kidobtam a rádiót az ablakon,
minden alkalommal, amikor berúgtam.
Az meg csak hevert ott a tetőn.
és szólt, csak szólt…
Ez egy varázslatos rádió,
egy rádió, ami elnyűhetetlen.
Én minden ilyen reggel után újra kivettem az ablakot,
és vittem üvegeshez.
Nem emlékszem, hogy pontosan hogyan is végződött a dolog.
bár arra emlékszem.
hogy végül kiköltöztünk.
Lakott egy nő a földszinten, aki egy boltban dolgozott…
A kertben kapált, fürdőruhában.
Nagyon serénykedett azzal a kapával.
miközben a hátsóját az ég felé vetette.
Én meg csak ültem az ablakban.
és néztem, ahogy a napfény vibrál seggén,
miközben szólt a zene.

Márkus László fordítása