A szerelem természetéről
Korom az éj s végtelen erdő
millió szővi át millióképp.
Ám légyottunk helye a titkos sötétben,
amiként párunk – ismeretlen.
Hitünk mégis kitart – a mosolygó ajkú,
életre szóló áldás bármikor feltűnhet.
Illat, érintés, hang, dalfoszlány
érint s tűnik tova; gyönyörcsóvát keltve.
Majd derült égből a villám:
beleszeretek tüstént kit meglátok.
Szólok hozzá, kiáltok: „Ez az élet áldott!
Érted vándoroltam annyi kilométert!”
S tengersok, ki közel ért és sötétbe
veszett – sejtelmem sincs léteznek vagy sem.
Álmom borongó ösvényén
Álmom borongó ösvényén egy szerelmet kerestem, ki múlt életben
…………………………………….. enyém volt.
Háza elhagyatott utca végén állt.
Pávája rúdon szunnyadt az esti fuvallatban, a sarokban galambok kushadtak.
Lámpását a kapunál letette s megállt előttem.
Nagy szemét arcomra szegezte és némán kérdte: „Jól vagy, kedves?”
próbáltam felelni, de eltűnt a nyelvünk, feledésbe süllyedt.
Fejem törve törtem, ám neve nem jutott eszembe, sem nevem.
Szemében könny csillant. Kinyújtotta jobbkezét. Némán állva megfogtam.
Lámpásunk lángját esti fuvallat borzolta, majd elhunyt.
Csók
Ajakcsevej ajkak hallásának
Mintha egymás szívéből innának.
Két otthonról kószált szerelmes,
összeérő ajakzarándokok.
A szerelem törvénye kelt hullámokat,
két ajakpáron megtörni s elcsitulni.
Két egymásra sóvár vad vágy
társra lel végre a test határán.
Dalát szerelem jegyzi finom betűvel,
Csókok írásművészete az ajkakon.
Ajkakról szed virágot,
később füzérré fonja tán.
Ajkak édes egyesülése
két mosolynak vörös nászágy.
Amikor találkoztunk
Összefutottunk ketten,
ahol élet s halál folyói álltak,
s az idő elhallgatott.
Ma oly messzi mindez,
most magamban vitorlázom,
hajóm fergetegben bukdácsol
és ismét emlékezem,
ahogy találkoztunk akkor
a világtól távol,
hová a menny lehajlott.
Feledve mindent
egymás mellett ültünk,
aznap megértettem
mitől táncol a fű s
mily gyönyörtől remeg
a földkerekségen minden,
mitől fénylik sötétben a csillag,
mily hatalmas késztetés
hajtja az élet lélegzetét;
aznap megértettem,
mikor ébredésünk egymás arcába nézett.
Kezeddel kezemben
az eget bámultam
szavunk nem volt,
nem éreztük, hogy időnk múlna
felleltem szívem mélyén aznap
a szó értelmének hol van határa,
miként kel a mindenség szívéből zene,
sóvár fák, hogy borulnak virágba;
átláttuk mindezt, felzokogva
határtalan kéjben.
Akkor értettük meg mily láng
perzseli némán a tavasz szeleit;
miért eped a hajnali nap
mindenben elveszni;
éjjel-nappal miért fut a folyam
a tengerrel találkozni;
miért önfénye a villám veszte;
mi az éji játszma a hajnallal,
amelyben vereségét elfogadja:
amikor játékunkban együtt
mindenünket egy lapra tettük.
A lét zajgó rohantában[1]
A lét zajgó rohantában állsz, ó, kőbe vésett szépség,
moccanatlan néma, távoli önmagad.
A Vén Idő bűvölten ül lábadnál és ismételgeti:
„Szólj hozzám, szerelmem szólj, hangtalan menyasszonyom!”
Ám beszéded kőbe zárt: ó, sérthetetlen kellem!
Ahol félelmet az elme nem ismer
Ahol félelmet az elme nem ismer és magasban a fej,
ahol a tudás szabad,
ahol a világot nem zúzták cserepekre
határok belterjes szűkére,
ahol a való mélyéből fakad a szó
ahol fáradatlan kitartás nyújtja tökély felé karját,
ahol az értelem tiszta folyása nem téved
holt szokások kietlen sivatagjába,
ahol Te kalauzolod az elmét előre
táguló körébe gondolatnak, tettnek…
Atyám, a szabadság ily mennyére hazám felébreszd!
Első napvilág
Az első napon
kérdését a nap feltette az
élet friss nyilvánulásának –
Ki vagy te?
Nem érkezett válasz.
S peregtek az évek.
Az utolsó napon az utolsó napsugár
kérdését kimondta
a nyugati óceán partján
sustorgó estnek –
Ki vagy te?
Nem érkezett válasz most sem.
Villányi G. András fordításai
————
[1] Ezt a verset olvasva Michelangelo költeménye jut eszembe, amelyet válaszul írt egy másikra, amelyet az Éj szobránál hagyott egy szépségétől megigézett névtelen látogató.
Álmom könnyű, boldog kő vagyok,
míg alávalók s csúfság ül trónt
kéj, hogy nem látok, se hallok.
Ne háborgass, suttogj csak halkan!
(Michelangelo)
Éj az, ki bájjal álmod előtted;
angyal faragta kő:
csak alszik, bent élete lüktet.
Ébreszd, ha kétled, s szólal ő.
(Anonim)
V. G. A.
