A király elé érkezik az első fogás mindjárt,
vadkanfej fürdetve fényes ezüstporban,
fess szolgák szervírozzák jól szabott tunikában,
vigyázva viszik, vannak vagy hatvanan.
180 Majd pirosra sült, porhanyós pecsenyék jönnek,
változatos vadak és varázslatos madarak.
Törtarany tálakon tündökletes pávák,
százszámra szalonkák, szopós malacok,
tüneményes tollruhájukban tálalt gémek,
hatalmas hattyúk hűvös ezüsttálon,
mór mártásban megforgatott mennyei piték,
tésztába tekert tarja és pástétom,
vékonyra szelt vadkanhús vörösbarna pácban,
boros bundában sült bíbicek és ludak,
190 hagymás héjahús, nincs hozzá hasonló,
és zsírt gyöngyöző gyönyörű szalonnacsíkok.
Majd színes szószokat hoztak a szolgák,
melyek látványos kék lánggal lobogtak a csészékben,
sziszegve megszentelve a szeletelt húst,
hogy leesett állal, ámulattal nézte mindenki.
Ezután daru jött darával megtöltve,
majd sáfránnyal simogató selymes nyúlhús,
finom fácánsült flamand ezüsttálcán,
és méztől csöpögő, csinos sütemények.
200 Azután kancsókban krétai bort hoztak,
és színezüstből készült kelyheket az asztalra.
Mazsolabort messze földről, és sok másfélét sorba:
Rajna-völgyi, Rochelle-melléki ritka nedűket,
meg világos velenceit, s mind e varázslatos ital
arany csapokból csorgott a csillogó kupákba.
Artúr pompás, ezüstpántos pohárszékében
szemkápráztatóan szikráztak a színarany serlegek:
hatvandarabos különleges királyi készlet,
kezelőjük Sir Kay, a kiváló főpohárnok,
210 ki ügyelt rá, ne legyen üres pohár sehol.
És hogy ne csempészhessen csalafintán senki
mogorva mérget e míves serlegekbe,
delejes drágakövekkel díszítették őket,
melyek minden mételyt magukba szívtak,
megóvva így gazdájuk a gonosz ármánytól.
Maga Artúr is aranyszín palástban,
lovagjai között, koronásan, büszkén,
trónjára fellépve tündökölve jelent meg,
mint a világ valaha volt legvitézebb uralkodója.
220 Akkor a felséges fejedelem fennkölt méltósággal
így szólt a szenátorokhoz szívélyes szavakkal:
„Nézzétek el nekünk, nemes urak,
hogy ily vékonyka vacsorával vendégelünk titeket,
nem kínál ennél különbet e kietlen vidék.
De egyetek, hátha elveri éhetek egy kis időre,
s ne köszönjétek, tudjuk, koldus–porció csupán.”
„Uram, szól a szenátor, szavamra mondom,
nem rendezett Róma még ily remek lakomát!
Nincs püspök vagy pápa, patrícius egy sem,
230 ki ne fogadna örömmel ily fejedelmi vendéglátást!”
A vacsora végeztével vízben mosták kezük,
majd Artúr és vitézei visszavonultak szobáikba.
A gáláns Sir Gawain Guinverát kísérte,
Artúr másik oldalán Sir Owghtreth lépkedett.
búcsúpohárként bordó bort kortyoltak,
fűszeres finomságot, felséges nektárt,
mit sietve skarlátszín serlegekben hoztak,
s várbeliek, vendégek egyként vehettek belőle.
Hogy kényeztesse a követeket, a király kísérőket ad,
240 remek lovagokat a rómaiak mellé,
hogy muzsikaszó mellett mutassák a utat,
s a szenátorokat szépen szálláshelyükre vezessék.
Majd a teljhatalmú király tanácskozni indult,
belső bizalmasai, bárói körébe.
Az Óriások Tornyának termébe vonultak mind:
bölcsek, bírók, bátor lovagok.
Ott Sir Cador Cornwallból a királyhoz így szól,
s kihallatszik hangjából a huncut pajkosság:
„Hála a Fennvalónak e fortélyos fenyegetéséért,
250 mert csapdába csalták e cselszövők maguk!
Lucius levelétől lelkem újraéledt,
mit léha lustaság lankasztott sokáig.
Túl rég rohaszt már a restség rozsdája minket,
Nem őrizzük őseinktől örökölt dicsőségünk,
szégyenszemre szétporladt szép hírnevünk,
hideg hamuvá hűlt harcosaink tüze.
De Krisztusnak hála kitört a háború!
Véren nyerjük vissza valaha volt fényünk!”
Szól a király: „Sir Cador, kedvünkre szóltál!
260 Szenvedélyes szavaid szívünk melegíti.
Sosem kertelsz, kimondod, ami lelked nyomja,
s vakmerően vállalod a veszélyt mindenkor!
(Vaskó Péter fordítása)
