Címke: műfordítás

Matilde Campilho költeményei

Veranda

Negyedik üzenet
a végtelen reggelhez:
Végül a nagy szerelem
Nem ígér semmi egyebet
Mint a 12 kegyelem
Ami el van osztva
A földi folyosókon
Azért ez mégiscsak több
Mint elegendő
És a megzavarodott idő
Ütései dacára
A rövid irtózat
Rohamok ellenére
Az ami fönnmarad
A szépség a minden

(2014.)

Lipp Márta fordítása

 

A félkör felbontása

Igaz átadtuk magunkat
a misztikus zarándokutaknak
légzésgyakorlatokat végeztünk
küzdöttünk keleti harcmódokkal
fordítottunk chilei verseket
egy ízben és hét alkalommal.
De belül mélyen tudjuk
csak egy dolog számít
ha lesimogatjuk a rászáradt
kérget az angyal szívéről
ami élő
ami nem alszik.

(2014.)

                                                                  Lipp Márta fordítása

 

Matilde Campilho (1982. december 20. Lisszabon) portugál költő. 2010 és 2014 között Lisszabon és Rio de Janeiro között ingázott,  Lisszabonban szerkesztőként, Rio de Janeiroban újságíróként dolgozott. Ez idő alatt jelent meg az első verseskötete 2014-ben, Jóquei (Zsoké) címmel. 2015-ben elnyerte a Teixeira Költészeti Nagydíjat.

Matilde Campilho: A koponyák megjelenése a Tejútvásznon

A szemem láttára öregszik meg
az arcom
Elfogadom az isteneimet
és valószínű hogy
Jónás  is elfogadta a bálnát
még a nagy meditáció előtt
a nagy csönd előtt
még mielőtt a sóbordát
kikotorta
Alábukás-prédikálás ezt gyakorlom
az évszaknak megfelelő
legmagasabb sziklán
És ugrás előtt
mindig imádkozom Istenhez
hogy ne lehessen a háború
tőlem teljesen független
Mert volt úgy hogy
tanított engem a szent
És előfordult hogy meg is súgta
a tűz útját
a nyolcadik régióban
Van egyfajta katasztrófa kiválasztódás
ami határozottan megmutatja magát
Olyasmikben
mint az orosz lány figurája
aki átmegy a játszótéren
a műanyagtáska belsejében
3 őszibarackkal operál
mintha nyilas volna
aki épp az augusztusi
napfonaton parádézik
az arany nyílvesszőivel
Az arcom megjelölődik
forradalmakkal és jóddal
rézszilánkokkal
és azzal a mély csönddel
mint mikor a fekete angyalkák
a cukrozott kávéjukat isszák
A hátamra veszem
a műanyagkardot
ami felaprítja a felhős párkánydíszt
a jegy és az aszcendens között
Igen egyre jobban közeledek
az aszcendensemhez
mialatt lassan megbékülök a Napommal
Elfogadom a hőseimet
akik már itt vannak
és akik majd még csak ezután jönnek
Kiszabom a találmányaikat
de mindenesetre
még mindig a zsebemben tartom
az ötdolláros bankjegyet amivel
a nomád ajándékozott meg
aki a sivatagban énekelt.

(2014.)

Lipp Márta fordítása

 

 

Matilde Campilho (1982. december 20. Lisszabon) portugál költő. 2010 és 2014 között Lisszabon és Rio de Janeiro között ingázott,  Lisszabonban szerkesztőként, Rio de Janeiroban újságíróként dolgozott. Ez idő alatt jelent meg az első verseskötete 2014-ben, Jóquei (Zsoké) címmel. 2015-ben elnyerte a Teixeira Költészeti Nagydíjat.

Megérinthetem? (e e cummings)

odanyúlhatok? – mondta a fiú
(visítok – mondta a lány
csak egyszer – mondta a fiú)
mert tetszel – mondta a lány

(érezhetem? – mondta fiú
mennyire – monda a lány
nagyon – mondta a fiú)
hagyom – mondta a lány

(csináljuk – mondta a fiú
ne durván – mondta a lány
az milyen? – mondta a fiú
pont ilyen – mondta a lány)

maradhatok? – mondta a fiú
(de hogyan – mondta a lány
hát így – mondta a fiú
csókért – mondta a lány

mozoghatok? – mondta a fiú
ez szerelem? – mondta a lány)
csak ha hagyod – mondta a fiú
(de meghalok – mondta a lány

ez az élet – mondta a fiú
de a feleséged – mondta a lány
most – mondta a fiú)
ó – mondta a lány

(ezaz – mondta a fiú
ne hagyd abba – mondta a lány)
ó, ne – mondta a fiú
lassíts le – mondta a lány

(nem bbbírom – mondta a fiú
ööö – mondta a lány
istenem! – mondta a fiú
Enyém leszel – mondta a lány)

Cselőtei Anna fordítása

 

JAN SONNERGAARD: Legénybúcsú

Én magam csak később kerültem a képbe. Már javában ünnepeltek, én sokkal később csatlakoztam, hogyha tartamban és megélt időben gondolkodunk, viszont csak egy kicsit később, ha órában, percben és másodpercben számolunk – a Slagelsegade-i lakásukban való kellemetlen ébredés után, a Jesper és Per vásárolta reggeli elfogyasztása után, három üveg Gammel Dansk és két rekesz sör után, az után, hogy megérkezett Knud, ajkán az Evának szánt félszegen szerelmes mosollyal, kezében kis szatyorral, benne zenék a kilencvenes évek elejéről, amikor egy csomó időt töltött együtt Simonnal és a fiúkkal. És Hanne meg Ib bemutatása után, akikből sugárzott az öröm, hogy a pár egymásra talált, amitől Jesper és Per félszeg és zavart lett, pedig korántsem voltak már kezdők. A lányok mint megannyi kis napocska mosolyogtak Evára, és minden tekintetben mások voltak, mint szoktak, igen titokzatosak, és egyáltalán nem akartak beszélni a fiúkkal, mert a formaságokat be kell tartani. És kegyetlenül jól néztek ki a nap tiszteletére, úgyhogy a hallgatásuk nagy hatással volt a fiúkra és általában a társaságra.
A szép lakást a lehető legalaposabban kitakarították, hisz Simon meg Eva jól tudta, hogy ma valamilyen összejövetel lesz.
Kicsit mindenki feszélyezve érezte magát, és világos volt, hogy ez most valaminek a lezárása. De a fiatalemberek nehezen tudták kifejezni vegyes érzéseiket, úgyhogy nagyon megkönnyebbült mindenki, amikor egyszer csak kiáltások és motorzúgás hallatszott az utcáról. Eva kitárt egy ablakot, lepillantott, és fölkiáltott:
– Hát ez nem lehet igaz!
De Hanne és Ib nem engedett, Evának mennie kellett, egyszerűen nem volt más választása, és a két közgazdászhallgató elvitte motorral, fölfelé suhantak, át egész Sjællandon, és meg sem álltak a koppenhágai Rådhuspladsenig, ahol készenlétben várta őket a többi barátnő, már meg volt beszélve az időpont a masszőrrel, ebéd a Baron von Dy-ben, utána Crazy Daisy meg minden, amit elterveztek. Mind a hatan, az egész társaság vigyorogva bámult ki az ablakon, amikor a két rocker elhajtott Evával, s noha Simon nem volt oda a dologért, hisz ő is azok közé tartozott, akik nem különösebben lelkesen vettek részt ebben az egész médiafelhajtásban, amit a bandák körül rendeztek… mégiscsak örült neki egy kicsit, hogy a lányok ilyen találékonyak, és hogy ennyire beleadtak apait-anyait. Ismert dolog, hogy közgazdászhallgatók tízezernél kevesebbért nemigen viszik el az embert ilyen furikázásra. Ráadásul ismerni is kell valakit, akinek eleve van ilyen ismeretsége.
De a lányok egy szóval sem árulták el, mit sütöttek ki, mi történjen utána Evával, és már csak egyetlen Gammel Danskot fogadtak el, mielőtt eltűntek a pályaudvar felé, hogy bemenjenek a városba és megünnepeljék Eva utolsó szabadon eltöltött estéjét. Miniszoknyát viseltek, és mindent tőlük telhetőt megtettek, hogy a hatvanas évek fotómodelljeire hasonlítsanak. A hajukat föltupírozták.
És aztán megindultak a fiúk, és még jöttek hárman, átölelték Simont, vagy vállon veregették, s azt kiáltották: “Gratula!”, Ib is, Hønse is, Allan is. Kivált Allan volt igen elegáns, zakóját és nyakkendőjét a Divatkirályban vette, a fiúk sört hoztak magukkal meg egy zacskó mindenfélét, különleges dolgokat, amiket nem akartak megmutatni. Meg egy ládát farácsokkal és hosszú rudakkal. És több zacskó péksüteményt.
– Van vajassüti! – rikkantotta Hønse, de magától értetődik, hogy legelőször a két üveg Gammel Dansk párolgott el meg a rekesz sör. Simonnak nem nagyon engedték, hogy egyen a reggeliből, ez a játék része volt, kapott sört, és a fiúk Simon nélkül ettek, hiszen ő már több mint bőségesen bereggelizett, és a legfontosabb az volt, hogy a piának legyen hely. Rengeteg piának.Pontban tizenegykor elhagyták a lakást, és Hønse meg Ib a vállukra emelve vitték le Simont a pályaudvarra, a fejébe papírkoronát nyomtak, Allan szaladt elöl, ő törte az utat, lökte félre az embereket, miközben azt ordította:
– Simon a KIRÁLY…!
És kis híján lekésték a vonatot, mert Knudnak és Pernek gondja támadt az elárusító bódénál, ahol sor kígyózott, úgyhogy hajszálon múlt, hogy nem tudnak még egy rekesz sört venni. De azért csak elérték a vonatot, és bekapcsolták a music centert, és az általános suliból, a bulikról meg a katonaságból ismert zenéket kezdték hallgatni – azokból az időkből, amikor még közösséget alkottak.
Talán nem pont ilyen vasúti fülkéről álmodik az ember, nem ilyenben szeretne egy órát végigutazni, miután épp az imént intézett el nagy sietve egy kellemetlen üzleti ügyet. Messze a várostól, a dán vidéken. De a többi fülke annyira tele volt ingázókkal, hogy megelégedtem ezzel, és bevettem magam a sarokba, háttal egy erős falnak támaszkodtam, jobbra ablak védett. Két nagyon szilárd pont, hogyha esetleg védekeznem kellene. Biztos bázis, ahonnan kiindulhatok, ha rákényszerülnék – két irány kilőve. Csöndben, nyugodtan, nehogy fölhívjam magamra a figyelmet, kinyitottam a napilapot, és eltakartam vele az arcomat, úgyhogy szinte beleolvadtam a fülkébe. Most már nem élő ember voltam. Hanem csak egy tárgy – “valami”, aminek a látványát már megszokták a vonaton.
Nem fedeztek föl. Mert Per énekelni akart, és nemsokára együtt üvöltötték: – Elöl ül a masiniszta, masiniszta… –, és felültették Simont az üléstámla tetejére, úgy énekelték: – Addig, míg az összes sört… összes sört meg nem issza!
És ahányszor csak Simont közszemlére tették, dupla sört kellett innia, amiből jutott az ingére is, s közben azt kiáltották, hogy “Egészség!” Megparancsolták neki azt is, hogy Gammel Danskot igyon, de nem csúszott le elég gyorsan, úgyhogy Allannek be kellett fognia Simon orrát, miközben Knud fölfeszítette a száját, és beletöltötte a most már teljesen szabadon lévő, védtelen torkába. És még több kakaót adtak rá a music centerre, és foggal nyitották ki a söröket, mindnyájan, kivéve Simont, aki sosem tanulta meg, úgyhogy hétszer kellett próbálkoznia, míg a hab végül mindent elárasztott, és valószínűleg a fogából is letörött egy darab.
Emelkedett a hangszint, még jobban feltekerték a zenét, és egyre inkább megfeledkeztek magukról, csak akkor eszméltek, amikor a hangszóróban bemondták: “A következő megálló a Főpályaudvar. A vonat nem közlekedik tovább.” Ekkor zavarodottság támadt, és a fiúknak hirtelen nagyon sürgős lett, hogy mindent elpakoljanak, amit magukkal hoztak.
De jó jel volt, hogy minden további nélkül hátrahagyták a rekeszt és az üres üvegeket. Túlságosan emelkedett hangulatban voltak ahhoz, hogy végiggondolják: van bizonyos pénzben kifejezhető értékük, és csak Hønse ragaszkodott volna hozzájuk, de hát őróla tudták, hogy egy kicsit garasos. Amikor magával akarta vinni őket, s azzal érvelt, hogy: – A francba, majdnem száz koro… –, a többiek méltatlankodva ordították:
– A fenébe már, ne legyél ilyen rohadtul garasos… ez a nap Simoné…Utána vállukra emelték Simont, úgy vitték ki a fülkéből, le a peronra, és Knud azt kiáltotta: – Simon a király! –, és Simon igen megilletődött, büszke volt és örült, és annak ellenére, hogy a többiek borzasztóan leitatták, teljesen tiszta gondolata támadt, amibe minden érzése is belesűrűsödött:
– Ők az én barátaim…
Felcipelték a mozgólépcsőn, és Ib végigrohant a peronon, ki a pályaudvarról, le a Reventlowsgadén, s be a Vasút Kávéház melletti elárusító bódéba, ahol vett még egy rekesszel. Amikor a többiek odaértek, vállukon Simonnal, ő már ott állt a megbeszélt helyen a rekesszel, az Istedgade-i éles saroknál. V-jelet mutatott az ujjaival – aztán elmentek a Halmtorvetre, és betértek a középső elválasztó sávon álló bunkerba, a “Reden”-nel szemközt, ahol a drogosok szoktak ücsörögni, miután belőtték magukat; és kiöltöztették Simont.
Amikor elhagyták a rothadás fészkét, Simon már rugdalózóban volt, mint egy csecsemő, Knud pedig lefizetett egy narkós kurvát, hogy egy órára menjen velük, és bukjon rá Simonra. Nyolcszáz.
Elsiettem a helyszínről. Bementem a Citybe, ahol az Andersen Fivéreknél kicseréltettem a nyakkendőmet. Utána beültem az egyik Nørgaard fivér sznobok látogatta bárjába, az “Észak”-ba. Az odakint elhelyezett asztalok egyik legkülsőbbikéhez telepedtem le, és rendeltem egy üveg Cremant-t, amelyről, sajnos, kiderült, hogy unalmas ital. Az igazat megvallva, többször kóstoltam már korábban – bízvást nevezhetjük ipari terméknek. De olyan jól festett, és eljátszottam a gondolattal, hogy egy bonvivánhoz hasonlítok. Egy kis időre. Mielőtt óhatatlanul felbukkannak.
Bizony eléggé drága volt, de egy pillanatra sem éreztem sértve magam amiatt, hogy ilyen gyönge ízélményben van részem. Elhelyezkedésem tökéletes volt. Akadálytalanul kiláttam a két sétálóutcára, figyelmemet semmi sem kerülhette el. Várhatok addig, ameddig kell.
Sokáig vártam. Végül csak megérkeztek.
Már messziről hallani lehetett őket. Tántorogva jöttek, és mindenkinek, aki az útjukba akadt, nekimentek, a music centerből meg fülsiketítő zene áradt. Merthogy négy órával később volt már, és ez egyiküknek sem vált javára. Aludniuk kellett volna. Simon az utóbbi másfél órában szemlátomást egyebet se tett, csak egyfolytában Evát hiányolta, és persze nem erről szólt volna az egész.
Szörnyen nézett ki. Babasapka és rugdalózó volt rajta, és a képe egyik felét vörösre mázolták, akár egy megszégyenített kisgyereknek. Néha megállt az úton, és elkiáltotta magát: “Három csók: egy korona!”, meg “Két koton egy dugásért!”, de valami nem lehetett rendben, mert feltűnően kelletlenül viselkedett, és a járókelők sem mulattak rajta. Csak félrehúzódtak, mintha inkább riasztaná őket a jelenet, semmint jókedvre derítené.
A Cafe Europában telepedtek le, tőlem körülbelül száz méterre, a tér legtávolabbi részén, és egy egész kis szigetet képeztek a bejárat előtt, miután összetoltak három asztalt. És ahogy ilyenkor illik, Simont megfürdették a Gólya-szökőkútban, majd a magukkal hozott fadarabokból összetákoltak egy járókát, és beleparancsolták Simont.  Ezután mexikói sört, tequilát és whiskyt rendeltek mindnyájuknak, kis híján még Simonnak is, akinek pedig volt már egy saját, tejes-vodkás cuclisüvege. És ahányszor csak megpróbált valamit mondani, ráordítottak:
– Csicsikál!
És masszázshirdetéseket találtak a reggeli lapban meg három pornóújságot az Istedgade-i klubból, és nemsokára fennhangon vitatkoztak, hogyan avathatnák be ezt a “nagy cula kölyköt”, hogy a holnapi nagy napon ne tűnjön már teljesen tökkelütöttnek és érintetlennek.
És rendeltem még lazacot meg még egy üveg pezsgőt, közben meg figyeltem a jelenetet, és ujjongtam belül, hogy minden, amit tesznek, szinte tökéletesen megfelel a várakozásomnak.
Merthogy hamarosan elhangzott valami, amit Simon csakis sértő megjegyzésként értelmezhetett. Egy kis tréfásnak szánt kiszólás Eva testi adottságairól. Bizonyos szempontból egészen ártatlan volt, és korántsem bántó, ha figyelembe vesszük, hogy egyébként mi mindent mondogattak egymásnak. Csakhogy ezt megismételték, Allan ezt kiáltotta:
– A feleségednek nem is cickója van… hanem tőgye
Ib meg így ordított:
– Múúú! –, de Simon nyilván úgy vélte, ezt már nem nyelheti le. Kilépett hát a mászókából, és úgy, ahogy volt, rugdalózósan, tejbajuszosan, babasapkásan kiáltotta:
– Mondd még egyszer, te köcsög! –, és erre mind fölkeltek, odamentek Simonhoz, lökdösték, bőgtek, mint a tehén, és elkezdtek pofozkodni.
Nekem úgy tűnt, hogy mindig szívesen bunyóznak egymással, összevissza, csak úgy heccből, tréfából, és az idők során adtak is, kaptak is eleget, de utána mindig kezet fogtak, és ugyanolyan jó barátok maradtak, mint előtte. És hogy ez a mostani bunyó korántsem a legvadabb fajtából való.
De valami történt. Messziről is hallani véltem azt a másféle hangot, amely az ordibálásukba vegyült. És az egyik pofon, sajnos, sokkal erősebbre sikeredett, mint amit Simon valaha is kapott. Úgyhogy visszaütött, és jól célzott lehetett az ütés, mert Allan megtántorult. És Ib ösztönösen Simon felé csapott, mert részegen ő lett a legagresszívebb, tisztán betalált, Simon pedig megijedt, és kirúgott, ahogy egyszer tanulta, s a kelleténél nagyobb erővel, így aztán ami egyszerű haveri évődésnek indult, közelharccá fajult.
Ebből még baj lesz. Sajnos csak azt nem láttam, hogyan. Innen csupán néhány egymásba gabalyodott embert lehetett látni, és az egészben valahogy a lárma volt a legszokatlanabb. De azután eszkalálódott a dolog, s egy sor heves mozdulatra lettem figyelmes, bútorok röpültek ki a térre, ketten meg összeestek. Majd lövés dördült, mire hatalmas fehér felhő keletkezett a kávéházi asztalok mellett, és aztán emberek menekültek, a szemükből csurgott a könny.
Amikor a felhő szétoszlott, és megint tisztán lehetett látni, egy fiatalembert tűnt fel, amint imbolyogva hármat lép hátrafelé – rugdalózó volt rajta, amely szemlátomást egyre vörösebb lett. Megszűnt a csődület, és észrevettem, hogy a közelben mindenki fél.
Mert az alak összeesett a kövezeten, s feltűnő, természetellenes módon rángatózott, és ahol feküdt, vérvörös tócsa keletkezett, mert a gázlövedék egyenesen a jobb szemébe fúródott.
Elég nagy csönd lett, senki sem mozdult – a járókelők sem a két sétálóutcán. Megálltak, és szinte kővé váltan meredtek a sikkes kávéház előtt heverő élettelen alakra. És tíz másodperc múlva a fiatalemberek maflán egymásra bámultak. Aztán pánikba estek.
S miközben mind elkezdtek rémülten rohangászni egymás körül, ordibáltak, sikoltoztak, és a 112-t hívták a mobiltelefonjukon, én arra gondoltam:
Ó, milyen törékeny is az ember, amikor a világegyetem leghatalmasabb erői fölé helyezi magát…
Innen eredt aztán a következő gondolattársítás:
A legesleghatalmasabb talán az, amelyik stabil szerkezetekké kapcsolja össze az atomokat – régen ezt ISTEN-nek hívták
– de ezt követi rögtön az atombomba ereje, amely széthasítja az atomot, óriási robbanást okozva ezzel, ami még a korábban oly stabil szerkezeteket is elpusztítja.
Ez lehet a két legnagyobb erő, amink csak van.
De a harmadik hely bizonyára az emberi szeretet megnyilvánulásának jut – vontam le a következtetést, begomboltam a zakómat, megkötöttem új nyakkendőmet, és kedvesen rámosolyogtam a dermedten álló pincérre – majd távoztam a kávéházból.

 

              SZAPPANOS GÁBOR fordítása

Herta Müller: Ha hallgatunk, kellemetlenné válunk – ha beszélünk, nevetségesek leszünk

 

A hallgatás nem a beszéd közben tartott szünet, hanem önmagában álló dolog. Otthonról, a faluból ismerek egy olyan életmódot, ahol a szavak használata nem vált megszokássá. Ha az ember soha nem mond semmit magáról, akkor keveset beszél. Minél többet volt képes valaki hallgatni, annál erősebb volt a jelenléte. Mint a házunkban mindenki, én is megtanultam, hogy másokon a rezzenéseket értelmezzem: az arc ráncain, a nyak erein, az orrcimpán, a száj sarkában, az állon vagy az ujjakon – és ne várjak szavakra. A hallgató emberek között élve mindenikünk szemei megtanulták, hogy a többiek milyen érzéseket hordoznak magukkal a házban. Inkább a szemünkkel és nem a fülünkkel hallgatóztunk. Így alakult ki egy jóleső nehézkedés, a dolgok hosszúra nyúló túlsúlyossága, amit a fejünkben vittünk magunkkal. Ilyen súlyt a szavak nem adhatnak, mert nem állnak meg. Rögtön a beszéd befejezése után, még alig mondtuk őket végig, máris elnémulnak. Kimondani pedig csak egyenként és egymás után hagyják magukat. Minden mondat csak akkor kerülhet sorra, ha az előtte levő már eltűnt. A hallgatásban pedig minden egyszerre jön elő, minden benne marad, megakad az, amit hosszú ideig nem lehet elmondani, vagy amit egyáltalán soha nem is mondanak el. A hallgatás állandó, önmagába zárt állapot. A beszéd pedig olyan szál, ami önmagát harapja át, és folyton újra össze kell csomózni.

anticoelho

Amikor a városba költöztem, csodálkoztam azon, hogy a városiaknak mennyit kell beszélni, hogy saját magukat érezzék, hogy egymás barátai és ellenségei lehessenek, hogy valamit adjanak vagy kapjanak. És leginkább azon, hogy mennyit panaszkodnak, amikor magukról beszélnek. A legtöbb beszélgetésükben nem volt más, mint az arrogancia és az önsajnálat állandó párosítása, önszerelmes nagy hűhó az egész testükben. Mindenfelé így járkáltak, ezzel az agyonstrapált énnel a szájukban. A színpadiasságuk sima és hajlékony volt, a városiaknak más ízületek voltak a bőrük alatt, mint a falusiaknak, a nyelvük pedig még egyszer az egész személy a szájukban. Engem, aki annyi ideig gyakoroltam a hallgatást, ráadásul súlyos falusi csontokat hoztam magammal, és eleinte egyáltalán nem beszéltem románul (később is csak nehezen), ez a kényszeredettség meggátolt a megszólalásban. A személyek megkettőződését, ami a fecsegés fetrengésében szüntelenül bekövetkezett, a szabad ég alatt is belakott környezettel magyaráztam. Utcák, terek, a folyópart, parkok – mindenütt kövezet vagy aszfalt, ami nemcsak bármelyik falusi útnál volt simább, hanem a házak belsejének, a tisztaszobának a padlózatánál is. Belakottabbak, gondoltam, mint a faluban a nyárikonyhák, amiknek csak agyagos padlójuk volt. Szükségem volt valami magyarázatra, a legegyszerűbbet választottam: Ha a lábak sima helyen állnak, a nyelv a fejben levő gondolatok nélkül is beszélhet, sőt lehet, hogy muszáj is így beszélnie. A földút és a szántóföld ezt nem engedi meg, mert göröngyös, és mohó éhséggel várja a bomlást, az oszlást. Az aszfalttal a beszédet helyezik szembe, a földrögökkel a csontok nehéz lassúságát; az ember védtelenségében nyújtja az időt – tudva, hogy a föld falánk, csendben, mozdulatlanul hagyja a nyelvét a szájában, és váratja a földet. De az aszfalton mindenki könnyebb lesz; ahol egyfolytában beszélnek, ott a halál nem az élet alatt, hanem az élet mögött van. Honvágyam volt, lelkiismeret-furdalásom, mintha egyszerűen csak leléptem volna, és a többieket otthagytam volna, kitéve a falusi föld mindent felőrlő éhségének, a halálnemek virágzó panoptikumával. Hozzá voltam szokva, hogy a halált a mindennapok kellős közepén lássam. Mivel rá gondoltam, keresett engem, még mielőtt az állam elért volna engem halálos fenyegetéseivel. Ahol véget ért a városban a letakart föld, ott keresett engem. A város nyúlványainál ült, amelyek talán a gyerekkorom indái is voltak: a zöldségárusok asztalain, ahol a hegyekből érkező öregasszonyok dió nagyságú, szürke szőrös keserűbarackot árultak. A gyümölcs hasonlított a bőrre az arcukon, vénbarack volt. Ott ült a halál a parkokban, amikor a nyárfasorok egészen fiatal, még vöröses rügyein megéreztem az öreg emberek szobáinak szagát. És a viaszvilágos halál az utcák hosszán is elnyúlt, a virágzó hársfák mentén, amikor hullott belőlük a sárga virágpor. Az aszfalton más illata volt a hársfáknak; számtalan hársfát láttam már a faluban, de csak itt, a városban jutott eszembe, mikor virágoztak, a „hullacukor” szó. A mellékutcákban, a házak előtti kertekben is felkeresett a halál, a nagy dáliákban, amelyek nem bírták megfékezni virágaik fapapucsába csavart színeiket. Amíg fenyegetés nélkül éltem, a városi növények általában a halál példázatai voltak. Ha közben a saját halálomra gondoltam, az akkor még mindig természetes halál volt, a hús leköszönése a vastag aszfalton. Aztán később, mikor a barátaim és én a titkosszolgálat halálos fenyegetései között éltünk, ez megváltozott.
Amikor a gyötrelmes kihallgatások után újra kiléptem az utcára, szét volt dúlva a fejem, a szemeim olyan merevek voltak, mint a gipsztömítés, a lábam olyan idegen, mintha valaki mástól kértem volna kölcsön – amikor ilyen állapotban tartottam hazafelé, ezek a növények megmutatták nekem, hogy mi van velem, és azt, hogy mit nem lehet szavakkal elmondani. Ehhez nem volt szükségük semmi másra, csak az illatra, a színekre és a formákra, amijük amúgy is megvolt, és a helyre, ahol amúgy is álltak. Szörnyűséggé nagyították fel a történteket, de ehhez a felnagyításhoz rögtön hozzáfűzték a zsugorítást is, ami ahhoz kellett, hogy magamat megtaláljam benne, és a legutóbb történtet az előtte valókhoz soroljam. A dália azt mutatta meg nekem, hogy a kihallgatást a vallatóm hivatali kötelességeként kell felfognom, hogy a kis asztalon a karcolások mindazoktól származnak, akiket előttem és utánam kihallgatnak, tehát azt, hogy a sok közül egy, és mégis egyszeri eset vagyok. Ami engem tönkretesz, az a vallató normális hétköznapjaihoz tartozik, ez nem más, mint rettenetes munkájának rutinja, ezt mutatta meg nekem a dália. De azt is, hogy a rutin, amit rajtam gyakorolnak, különössé válik, és hogy nekem ezt a különöset személyesen át kell gondolnom és magamat egyénileg meg kell védenem. Muszáj magamnak annyit érjek, hogy óvjam magam, akkor is, ha az én kihallgatásom előtt és után sok más emberrel is hasonló történik. Hogyan foglaljam szavakba, hogy a külső marcangolással szemben a dália nekem szinte stabil belső tartást adott? Hogy a dáliában kihallgatás ül, ha az ember kihallgatásról jön, vagy egy cella, ha valaki, akit szeretünk és nem akarunk elveszíteni, börtönben van. Hogy a dáliában egy gyerek ül, ha valaki terhes, de egyáltalán nem akarja megszülni a gyerekét, mert nem kívánhatja neki ezt a kibírhatatlan életet, az abortuszért pedig börtönbe kerül, ha elkapják.
Mennyit kellene beszélnem, ha a barátnőmnek, aki a kihallgatások részleteiről kérdez, mindent el akarnék mondani. Mindent elmondani azt jelenti: mindent, amit szavakkal el lehet mondani. És így minden alkalommal az összes tényt felsoroltam neki, de azokon túl semmit, soha egy szót sem szóltam a növényekről, amelyek feltárták előttem a saját állapotomat, amikor a kertek mellett hazafelé mentem. Soha nem mondtam semmit a vénbarackokról, a dáliákat és a hullacukrot nem említettem. A hallgatásnak egyensúlyban kellett maradnia a beszéddel. Ahol a barátnőm félreértette volna a hallgatást, ott beszélnem kellett, ahol a beszédem az őrültek közelébe sodort volna, hallgatnom kellett. Nem akartam ráijeszteni vagy nevetségessé válni a szemében. Nagyon szoros viszonyban voltunk, naponta találkoztunk. De különbözőek maradtunk, ez tette olyan szorossá a barátságunkat. Arra volt szükségünk a másikból, ami nekünk magunknak nem volt meg. Olyan közelség volt, amiről nem kellett beszélni. Ő nem ismerte az én iránytűmet, a növények vakmerőségével nem találkozott. Városi gyerek volt. Ahol az én érzékeim kudarcot vallottak, ott láttam az övéit magabiztos gördülékenységgel működni, ahol én tétováztam, ő nekivágott – ezért kedveltem. Kinevetett volna, ha a halálnemek völgyben virágzó panoptikumáról meséltem volna neki. Nem ismerte a tájban való egyedüllét nyomorúságos érzését, a mulandóság egyre csak kamatozó, leróhatatlan adósságát, amit nem lehet kibírni. Ő mindenhez megőrzött magának egy elviselhető mértéket, képes volt kívül tartani a pillantásokat, soha nem töprengett szavakon. Ehelyett a ruhákat és az ékszereket szerette; megvetette a rendszert, ami számára egyenlő volt minden érzékiség csődjének kinyilvánításával. És ez a rendszer nem nyújtotta ki utána a karját. Hegesztőmérnök volt, a szakmája konstruktívnak számított, és az állam iránti hűségről tanúskodott – amivel én foglalkoztam, az destruktív volt. Egy szót sem értett németül, és nem tudta, miket írok. Lehet, hogy a rendszer ezért barátságunkat politikamentes női dolognak tartotta. Pedig ő kiszámíthatatlan természete miatt nagy mértékben politikus volt: testi undorból elutasította az alávetettséget, és erkölcsileg jóval következetesebb volt, mint sok más ember a maga politikai elméleteivel és szubverzív fecsegésével. Rá voltam utalva erre a barátnőmre: ahol nálam csak csorbák és cserepek hevertek, olyat tudott odaállítani, amin egy repedés sem volt. Ép és sértetlen volt a viselkedése, de a testét már akkor is – anélkül, hogy egyikünk is tudott volna róla – elkezdte felenni a halál, rákos volt, és csak akkor derült ki, amikor már túl késő volt. Még három éve volt hátra, és én éppen akkor hagytam el az országot. És eljött hozzám látogatóba és megmutatta a heget az amputált jobb melle helyén és bevallotta, hogy a titkosszolgálat küldte – hogy megbízásból van nálam. Meg kellett mondja nekem, hogy rajta vagyok a halállistán, és hogy egyszerűen félreállítanak az útból, ha így folytatom, és Nyugaton továbbra is ilyen megvetéssel fogok beszélni Ceauşescuról. Már akkor elárult engem, amikor megérkezett Berlinbe, és miközben az árulását bevallotta, azt állította, hogy soha nem tudna olyat tenni, ami árthat nekem. Két nap múlva megkértem, hogy csomagolja össze a bőröndjét, és kivittem az állomásra. És azon a peronon nem vettem elő az integetésre és a sírásra való zsebkendőt. Arra a zsebkendőre, amire csomót kötnek, nehogy valamit elfelejtsenek, semmi szükség nem volt – ott volt a csomó, a gombóc a torkomban.
Két évvel ez után a korai elutazás után meghalt rákban. Szerettem valakit, és rá voltam kényszerülve, hogy elhagyjam, mert – anélkül, hogy tudná, mit tesz – az irántam való érzelmeit a titkosszolgálat rendelkezésére bocsátotta, az életem ellen. A királynak, aki előtte meghajolt, engem pedig meg akart ölni, kölcsönadta a barátságunkat, és azt hitte, hogy tőlem visszakaphatja abban az állapotában, amilyen akkor volt, amikor még bíztam benne. Hogy engem becsaphasson, saját magának kellett hazudnia, kéz a kézben járt a kettő, egyik a másikba lépett. Ennek a barátságnak az elveszítése mai napig olyan az életemben, mint egy erdőirtás, mint egy össze nem záruló hasadék. Ennek a nőnek kellett megtalálnom a „szívjószágot” és a „királyt” is. Mert mindkét fogalom kétélű, a szeretet és az árulás bozótjában kísértenek. Írás közben a mondatoktól, amelyek adódtak, és nem futotta belőlük mégsem semmire, meg kellett kérdeznem: „Miért és mikor és hogyan lép a szeretet a gyilkosság vadászterületére.”[1] Attól, hogy azért hagyunk el valakit, mert másként nem tehetünk, még nem maradunk bűntudat nélkül. A szép román népdalok közül az egyiket kellett segítségül hívnom, hogy a könyvben befejezhessem a barátnőmről szóló fejezetet:

Aki szeret, és mégis elhagy
azt verje meg az Isten
az Isten verje azt meg
bogár lépésével
szél zúgásával
föld porával

Ehhez semmit nem kellett hozzáfűzni. Az ének Romániában nagyon ismert, adta magát, ahogy másoknak talán az imák kínálkoznak. Ha az ember nem hisz az imádkozásban, elkezd némán énekelni. Ez a népdal olyan nekem, mint a dáliák a kertben. Ahogyan azoknak, ennek is sikerül egy veszteséget besorolni más sérülések láncolatába.
Csodálattal és félelemmel töltenek el az olyan növények, amelyeknek szőrös, kúszó, túl vékony indáik vannak, mélyen cikcakkozott, szúrós leveleik és olyan nagy gyümölcseik, mint a fejek. Hallgató fejek, amiknek rikító színű húsból befelé nő az arcuk: a tök és a dinnye. Olyan súlyokat vesznek fel, amelyeket, ha magukra támaszkodnának, nem bírnának tartani. Kiszélesednek, a földön kúsznak vagy felmásznak a kerítésekre, nem maguk hordozzák a gyümölcseiket. Törékenyek maradnak, a fejüket egy széles mező nyakába teszik, vagy függőlegesen felakasztják egy palánk léceire. Ezeken a növényeken falusi gyerekként mindig azt láttam, hogyan változik át egy templomi mondat növénnyé, ez a mondat: „Egymás terhét hordozzátok.” (Pál levele a Galatákhoz, 6:2). Ezeken a növényeken kívülről látszott, hogy milyen lenne, ha valakiről belsőleg levennének valamit. Ezektől a növényektől akartam ellesni, hogy hogyan lehetne ezt az embereknél véghezvinni. De nem lehetett. Apámnak egyedül kellett hordozni az iszákosságát, anyámról senki le nem vehette a sírást – ha vele sírtam, akkor sem ugyanolyan okokból, mint ő. Ő azért sírt, mert egy részeges ember volt a férje, aki rögtön késsel kezdett hadonászni, ha valamiért felelősségre vonta vagy csak beszélni akart vele. Én pedig azért sírtam, mert olyan anyát szerettem volna, aki néha értem is sír, egy gyerekért, aki nem tudja, hogy miért éppen ezekhez a szülőkhöz tartozik, ha egyszer ez az apa túl részeg, semhogy a gyerekének apja lehetne, és ez az anya úgy szenved az ivászatoktól, hogy a gyereke mellékessé válik számára. És nagyapámnak is egyedül kellett hordozni az örökös nyugtatömbjeit, nagyanyámnak meg az imakönyvet az elesett fia fényképével.
Azt hiszem, mindannyian, úgy, ahogy voltunk, összezárva a házban és az udvaron, elhallgattunk egymás füle mellett. A tárgyaink összetartoztak, a gondolataink egészen eloldódtak egymástól. Így szorult be három generáció egy házba. Ha az ember nem szokja meg, hogy másoknak valamit mondjon, akkor ahhoz sem kell hozzászoknia, hogy szavakban gondolkodjon. Nem kell beszélnie ahhoz, hogy jelen legyen. Olyan belső beállítódás volt ez, amilyennel a városban nem az embereknél, hanem a dáliáknál találkoztam. Ehhez a hozzáálláshoz szokva fel sem tűnik, ha az ember nem beszél. Nem is gondol a beszédre, bele van zárva saját magával a hallgatásba, és szemmel tartja a többieket.
A hozzánk közel álló emberek gyakran teszik fel a kérdést: „Most mire gondolsz?” – ezt én falusi gyerekként nem ismertem. És a rá adott gyakori választ sem: „Semmire.” Ezt a választ általában nem fogadják el, kifogásnak számít, figyelemelterelésnek. Azt feltételezik, hogy mindenki állandóan valami olyasmire gondol, amiről tudja, hogy micsoda. Ha valaki nem szavakban gondolkodik, akkor „semmire sem” gondol, mert az elgondoltat nem tudja szavakban megfogalmazni. Olyasmire gondol, aminek nincs szüksége a szavak körvonalaira. Ott van a fejében. A beszéd elszáll, a hallgatás csak súlyosan hever, érezni lehet a szagát. Olyan szaga volt, mint a házban annak a helynek, ahol magam mellett, a többiek között álltam. Az udvaron a hallgatásnak olyan illata volt, mint az akácvirágoknak vagy a frissen kaszált lucernának. A szobában olyan, mint a molyok elleni pornak vagy a szekrény tetején sorba állított birsalmáknak, a konyhában olyan, mint a nyers tésztának vagy a húsnak. Mindenki a fejében hordozta a lépcsőket, amiken a hallgatás fel és alá járkált. A „Most mire gondolsz?” kérdés olyan lett volna, mint egy rajtaütésszerű támadás. Magától értetődő volt, hogy mindenki tele van titkokkal. Mindenki elbeszélt a titkai fölött, ha a munkáról és a tárgyakról beszéltünk, amelyek azáltal, hogy léteztek, egymáshoz tartozásunkat bizonyították. Az én házbeliekhez való tartozásomat is. Nem rajtuk múlott, hanem rajtam, hogy túl sokáig néztem és arra kényszerítettem őket, hogy megijedjenek, és kételkedni kezdjenek bennem. Rövid életű anyag lettem, szemben az ő anyagukkal, aminek tartóssága magától értetődött – így vallottam kudarcot.
Azért említettem a dinnyét, mert benne a bibliai mondat, „Egymás terhét hordozzátok”, növénnyé változott át. A dinnye példáján meg lehet mutatni, hogy milyen rezzenéstelenül tud megmaradni egy egész életen át a hallgatás mint belső beállítódás valakinek a fejében, ha az ember nem látja jónak, hogy a gondolatokat a beszédben eméssze fel. Vasárnap reggelenként szívesen mentem templomba, ez alkalmat adott arra, hogy megszabaduljak a krumplihámozástól. Az egész házból senki nem járt templomba, ezért elengedtek, hogy egyúttal őket is helyettesítsem. A közvélemény szempontjából előnyös volt, és a házban talán azt is gondolták, hogy ha a gyerek megy imádkozni, akkor az Úristen megérti: a család többi részének nincs ideje. Nagyanyám, ő hitt Istenben, reggel és este imádkozott, minden nap, otthon, magában. Mióta a fia elesett a háborúban, évente csak egyszer ment templomba, a háborúban elesettek emléknapján. És ezen a napon mindig mellette ültem. A templomban nagyon vonzott Szűz Mária gipszszobra, mert látni lehetett a szívét. A lábujja hegyéig érő, világoskék ruhán kívülre volt festve, nagyon nagy volt az a szív, sötétvörös, néhány fekete foltocskával. Felemelt mutatóujjával hívta fel a figyelmet a szívére. Egy szív, ami olyan rosszul volt megfestve, hogy az már ismét jó volt, és a falusi festő szándéka ellenére olyasmibe billent át, ami nem kellett volna legyen. Néha csak úgy, napközben, ha beküldtek a faluba valamit vásárolni, kicsit bementem a templomba. Ha egyedül voltam ott, számomra nem is volt templom. Meglátogattam a Máriát, nem vetettem keresztet és nem hajtottam térdet. Hűvös volt, az oltár mögött úgy ciripeltek a tücskök, mint este az udvarban. Nyílegyenesen a Máriához mentem, jól megnéztem a szívét, közben cukorkát szopogattam, amit a visszajáró pénzből vettem magamnak, és neki is odatettem egyet a meztelen lábujjai mellé. Vagy egy cérnaszálat, ha cérnát vásároltam, vagy egy gyufát a skatulyából, egy varrótűt vagy hajba való dróttűt. Aztán kimentem újra az utcára. Egyszer egy rajzszeget tettem a lábujjai mellé, aztán félútról visszafordultam és eltettem, mert beleléphetett volna. Soha nem imádkoztam és soha nem vittem neki virágot.
Téltől kezdve, egész tavasszal és a nyáron át a szív mindig, amikor ránéztem, egy átvágott görögdinnye volt. A háborúban elesettek emléknapja csak őszre jött el, és nagyanyám velem jött a templomba. A fülébe súgtam: „Nézd csak, a Mária szíve egy fél görögdinnye.” Mások is ott voltak, ezért néhányszor megbillentette a térdét, csak azután érintette, mintha véletlenül tenné, az én térdemhez, és azt suttogta vissza: „Lehet, de erről nem kell beszélni.” Aztán még néhányszor billegetőzött, hogy mindenki azt higgye: ezt csak úgy magában csinálja, és nem jelként, hogy most nagyon jól figyeljek oda. És aztán hazafelé menet olyan röviden tért vissza rá, hogy a beszédben már ott volt a hallgatás. A feketével foltozott szívet és a kettévágott görögdinnyét az „ez” szóba foglalta össze, ennyit mondott: „Ezt a Máriával ne mondd el senkinek.” Ehhez tartottam magam, akkor is, amikor ő már halott volt, akkor is, mikor már a városban voltam. Amíg el nem kezdtem írni, erről semmi elmondanivaló nem volt.
Kívülről nézve az írás talán hasonlít a beszédre. Belülről viszont az egyedülléthez tartozik. A leírt mondatok inkább úgy viszonyulnak az átélt tényekhez, mint a hallgatás a beszédhez. Ha a megéltet mondatokba foglalom, kísérteties költözés kezdődik el. A tények belsőségeit szavakba csomagolom, megtanulnak járni, és a költözés közben még ismeretlen helyre mennek. Hogy a költözködés képénél maradjak: írás közben olyan, mintha az ágy az erdőbe, a szék egy almába költözne, az utca egy ujjba futna. De fordítva is működik: a táska nagyobb lesz a városnál, a szemfehér nagyobb a falnál, a karóra nagyobb, mint egy hold. A megélésben helyeink voltak, nyitott vagy zárt ég a fejünk fölött, és föld vagy aszfalt vagy a szoba padlója a lábunk alatt. Időpontok vettek körül, fényes nappal vagy éjszaka volt a szemünk előtt. És volt amivel szembenézni: személyek, vagy csak tárgyak. Mértékként ott volt a történés eleje, az, amíg eltartott, és a vége, bőrünkön éreztük az idő hosszúságát vagy rövidségét. És mindez együtt nem a szavak miatt, nem a szavak kedvéért történt. A megélt mint folyamat fütyül az írásra, nem kompatibilis a szavakkal. A valóban megtörtént soha nem hagyja magát egy az egyhez arányban szavakba foglalni. Hogy leírhassuk, a szavak után kell mértékre szabni, és egészen újra ki kell találni. Kicsinyíteni, nagyítani, leegyszerűsíteni, bonyolítani, megemlíteni, kihagyni – olyan taktika, ami saját útjait járja, és a megélt már csak ürügy számára. Írás közben a megéltet egy egészen más területre vonszoljuk át. Próbálgatjuk, hogy melyik szó mit bír meg, mire képes. Nincs többé nappal vagy éjszaka, falu vagy város, helyettük a főnév és az ige, a fő- és a mellékmondat, az ütem és a hangzás, a sor és a ritmus uralkodik. A valóban megtörtént a peremre szorul, onnan próbál kitartani a maga igaza mellett. A szavak miatt egyik sokkot a másik után osztogatjuk neki. Ha már magára sem ismer, megint a középpontban áll. Le kell omlasztani a megélt fontoskodását, hogy írni lehessen róla, minden valóságos utcából betérni egy kitaláltba, mert csak az tud rá ismét hasonlítani.
És közben nem lehet és nem is szabad óvatlanul engedni, hogy felgyűljön és túlcsorduljon mindaz, ami kedves számunkra, és szétbutítani egy rossz mondatban. Miközben írok, mindig az jár a fejemben, hogy azok, akik nekem sokat jelentenek, mellettem vannak és olvassák, amit írok, akkor is, ha már halottak, sőt: különösen, ha már halottak. Szavakkal akarok elérni és felérni hozzájuk. Ez az egyedüli mérték, amiről tudom, hogy a birtokomban van, amivel a mondatokat elég jóként vagy rosszként könyvelhetem el. Ez talán naiv, apró darabokban szétszórt erkölcsi elköteleződés az írásban. Ez volt és ez is marad a dolgok fölött állás ellentéte, és minden, bármilyen fajtájú ideológia ellentéte – s ezért a legjobb ellenszere is. Az ideológia mindig az egészet tartja szem előtt. Az ítélete szerint a mondatok megengedettek vagy tiltottak lehetnek. Ahhoz, hogy megmaradjanak a megengedett tartományában, az ideológiai kötöttségekben és függőségekben álló szerzők szövegeikben csupán újabb variációit tapogatják ki már meglevő, kész szövegeknek. Ezek viszont csak bizonyos határok közé feszítve variálhatók, amelyek között az egész nem kérdőjeleződik meg. Egy egészen privát okokból felvállalt, belső erkölcsi elköteleződés irritálja az ideológia szerelmeseit. Az ilyen felelősség nem érzi magát elkötelezettnek az egésszel szemben, sőt, azt is tudja, hogy minden szövege elüt az előre láthatótól, és kívül esik az ideológia által felkínált és előírt területen. A belső kötelességből írt mondatok saját magukat nem aszerint vizsgálják, hogy megengedettek vagy tiltottak-e, hanem hogy a valóságnak megfelelőek vagy tettetettek-e.
Az írás a megéltből létrehozhat mondatokat, de beszélgetést soha nem alakíthat ki. Amikor az események bekövetkeztek, a tények egyáltalán nem viselték volna el a szavakat, amikkel később feljegyezzük őket. Az írás számomra mindig pengeélen táncol a titok megtartása és kiszolgáltatása között. És még ezeken belül is változik a helyzet: a felfedésben a valóságos átfordul a kitaláltba, azon pedig újra áttetszik a valóságos, éppen azért, mert nincs megfogalmazva. Ez a meg nem fogalmazott rész teszi lehetővé a fejünkben az őrült futamokat, megnyitja a poétikus sokkot, amit meg kell hagyni szavak nélküli gondolkodásnak. Vagy azt is mondhatjuk rá: érzésnek.
Sok tárgy esetében soha nem jöttem pontosan rá, hogy mik is azok, mert mindig változtak, aszerint, hogy éppen mire használták őket. Anyám a kezembe adta a legnagyobb kést, és felküldött a padlásra, ott volt a kémény mellett a füstölő. Oda voltak felakasztva a sonkák. Le kellett vágjak egy szeletet, és le kellett vigyem a konyhába. Ahogy felfelé mentem a lépcsőn, azon gondolkoztam: hogyhogy nem fél, hogy valami mást csinálok a késsel? Például eleshetek, és elvághatom magam. Vagy ahogy a sonkát vágom, véletlenül a kezembe szaladhat a kés. De akarattal is megölhetem magamat. A kés mindig valami mássá változott volna, ha valami mást tettem volna vele a sonkavágás helyett. Húztam az időd, nagyon sokáig maradtam a padláson. Közönyösségnek, egyenesen hanyagolásnak éreztem, ha anyám, amikor ismét ott álltam a konyhában, a sonkát és a kést egészen magától értetődően vette ki a kezemből. Neki a sonkavágáson kívül eszébe sem jutott semmi, soha nem gondolt arra, hogy miért vagyok olyan sokáig a padláson a nagy késsel.           Azt mondják: „zsebkendő”, de micsoda zsebkendő. A zsebkendő, amibe sírunk, nem ugyanaz, mint amivel búcsúzáskor integetünk, és nem az, amivel bekötünk egy sebet, és nem az, amivel megtöröljük az orrunkat, ha meghűltünk, és nem az, amire csomót kötünk, hogy eszünkbe juttasson valamit, és nem az, amibe a pénzt kötjük, hogy ne veszítsük el, és nem az a zsebkendő, ami az út szélén hever, mert valaki elveszítette vagy eldobta. Egyetlen zsebkendő, és soha nem ugyanaz. Mennyi el nem mondott lehetőség van egy ilyen egyszerűen hangzó mondatban: „A nő elteszi a zsebkendőjét.”
Egy nyári estén a temetőben azt mondta nekem a szomszéd fiú: „A halottak lelkeinek a világ nem nagyobb egy zsebkendőnél.” Késő este, amikor elült a hőség, nem sokkal azelőtt, hogy koromsötét lett, kiküldtek miket a temetőbe, mert a sírokon a virágokat csak hűvösben lehetett megöntözni. A temetőkápolna mögött volt a tó. A békák brekegtek, fel az égig. Ahogy a kannát a vízbe merítettük, hogy megtöltsük, öklömnyi békák zuttyantak a mocsári levelekről a mélybe, tompa hang volt, mint a temetéseken a göröngyök a koporsófedélen, mintha a saját temetésünkön lettünk volna, és a rögök utolsó búcsúját hallottuk volna a fejünk fölött, a koporsóban. Vittük a tele kannákat, és azokból a sírokból, ahol semmi keresnivalónk nem volt, fehér párát láttunk felemelkedni. A virágokat nem együtt öntöztük meg, mindenki a maga dolgát végezte, és hamar ment, a föld szomjas volt. Aztán leültünk egymás mellé a kápolna lépcsőjére, és rámutattunk a sírokra, amelyekből éppen felszállt egy lélek. Egy szót sem szóltunk, nehogy elriasszuk a lelkeket. Egyszer egy üres sírból is felszállt egy lélek. A halott, mint a nagyanyám fia, messze esett el a háborúban. A lelke egy sovány tyúk volt. A sírkőre az volt írva: Nyugodj békében az idegen földben.  Csak hazafelé menet kezdtünk el a lelkekről beszélni. Mindig megegyeztünk egy állatban. Voltak gyíklelkek, fogolymadár-lelkek, lúd-, nyúl- és darulelkek. A halottak lelkei mindenhová elszállnak, mondta a szomszéd fiú, nekik a világ nem nagyobb egy zsebkendőnél.
És hogy jut odáig egy fűre terített szemfedő, hogy a fényképen zsebkendőhöz hasonlítson? És hogy jut odáig a halott fiú fényképe, hogy könyvjelző legyen az anya imakönyvében? Hogy lép át a halál egy barna-fehér fényképre, ami nem nagyobb egy gyufásdoboznál? Hogyan húzza össze magát olyan kicsire, hogy maga körül ujjnyi szélességben üresen hagyja a szegélyeket a fűnek. Nagyanyám fia, akit a háborúban akna tépett szét, a fűre terített zsebkendőn olyan, mint egy marék rothadásnak indult, szél összeseperte falevél. Hogyan is mer a halálos hír közlésére szánt, a fronton készített fotó szemfedőt és zsebkendőt, embert és leveleket összecserélni. A fia elveszítésének terhét senki nem tudta levenni nagyanyámról. Ahogyan engem a kajszibarackfák emlékeztettek a halott apámra, úgy emlékeztette őt a halott fiára egy harmonika. A harmonika volt az a tárgy, amit hátrahagyott, és amelynek helyettesítenie kellett őt. A harmonikatok a púpja ellenére koporsóra emlékeztetett. Úgy szétroncsolva, ahogyan végül is Mostar közelében egy tömegsírba került, a fiú kétszer is belefért volna ebbe a tokba. Nagyanyám mély tisztelettel vette körül ezt a harmonika-koporsót, a csempekályha és az ágy között állt a tisztaszobában. Ha valaki belépett az ajtón, rögtön rávetült a tekintete. Néha, amikor a házbeliek mind elég messze voltak, hátul a kertben, kinyitottam a tokot, és néztem a harmonikát. A fehér és fekete billentyűk a fényképen látható fehér szemfedőre és fekete fűre hasonlítottak. A harmonika tokja volt nagyanyám kultikus tárgya. Minden nap bement a szobába, amit nem mi magunk, hanem a harmonikatok lakott be. Némán nézte a tokot, ahogy az ember a templomban a szenteket nézi, és csendben könyörög segítségért. Ott volt neki a halott fia a ház kellős közepén, és megfeledkezett róla, hogy egy harmonika nem lehet ember, és egy harmonikának mindegy, hogy kié. Hogy jut egy anya odáig, hogy összecseréljen egy harmonikát a saját fiával. Milyen mondatok alkalmasak leírni, hogy hogyan változik át a pótolhatatlan veszteség egy tárggyá, ami bármilyen követhető ok nélkül adódik és ajánlkozik, hogy éppen beléje vetítsék az örökre eltűnt személy alakját. És hogy jut odáig a férje, akinek 1945-ig az egész falu körül földjei voltak, gabonával meg gyarmatáruval kereskedett, és miután a szocializmus kifosztotta, nem maradt egyebe, csak egy láda tele nyugtatömbökkel, amivel egész tehervonatok gabona- és kávérakományát lehetett volna számlázni, hogy jut odáig, hogy a tonnás súlyoknak kijelölt rubrikákba mindennapos, jelentéktelen vásárlásait jegyezze be. Az első oszlop fölött az áll: a szállított áru megnevezése – és ő beírja: „gyufa”. A második rubrika: Mennyiség (vagon / tonna) – és ő beírja: „1 csomag”. A harmadik rubrika: Érték (százezer / millió): és ő beírja: „2 lej 5 bani”. A föld, a mezőgazdasági gépek, a számlái a bankban, az aranyrudai, mindent elvett tőle a szocializmus. A háza is, az udvar a gazdasági épületekkel, az állam tulajdona lett. A feleségével, a lányával és a vejével együtt csak két szobában lakhatott. Az összes többit gabonaraktárnak használták. Búza és árpa és kukorica a padlótól a mennyezetig. A tele teherkocsik kora nyártól késő őszig a hátsó kapun mentek be, az elsőn üresen mentek ki. Miután a szocializmus bevégezte a „kizsákmányoló osztály” kifosztását, nagyapám, az egykor egészen Bécsig ismert gabonakereskedő olyan szegény volt, hogy a fodrászt kifizetni sem maradt pénze. Csak az előre megrendelt nyugtatömbjeit hagyták meg neki, amelyek még tíz évre elegendőek lettek volna; megtelt velük egy nagy láda.
Ebben a megaláztatásban kezdte el nagyapám az apróságait a rubrikákba beleírni. „Hogy be ne rozsdásodjon a fejem”, mondta. De valójában kapaszkodót keresett ebben a tevékenységben, ami a hanyatlását dokumentálta. A bukásával szembenézve méltóságot keresett. Soha nem panaszkodott, csak beírta a semmitmondó beszerzéseket a rubrikákba: 1 méter kanóc a petróleumlámpába, 3 méter gatyagumi, 1 tubus fogpaszta, 1 üveg mustár. Összeszámolta a nap kiadásait, aztán az egész hét, a hónap, az év mérlegét. A rubrikák nyomtatott volta, és az, amit nincstelenként kézírással bevezetett a táblázatokba, szavak nélkül talán ugyanazt mutatta meg neki, mint nekem a kertben a dáliák kihallgatás után. Vagy azt, amit a versek mutattak meg nekem, amiket magamban elmondtam, hogy minden nap legyen, ami megtartson. Hiszen ezek a versek nekem is azt erősítették meg, hogy az életem kiúttalan. Senki nem tudta azokat a szerencsétlen nyugtatömböket kiverni nagyapám fejéből. Csak akkor, mikor már a városban voltam, és hozzászoktam a versek néma mondásához, akkor fogtam fel, hogy a nyugtatömbök nagyapámnak nem az imái, hanem a versei. Esetleg a dáliái.          Falusi gyerekként közel voltam a növényekhez, és ezért a városi növényeknek is akaratot, szándékokat tulajdonítottam. Mint a faluban a kukorica, olyan ellenséges volt a városban a tuja és a fenyő. Ezek voltak az uralkodók növényei, a dáliák és a nyárfák pedig azoké, akiknek nem volt mibe kapaszkodniuk. A tuja és a fenyő a hatalmat szolgálták, örökzöld élősövényként az állami épületek és a magánvillák körül. Akár meg akarjuk látni, akár nem, a tuja magvainak burka és a fenyőtobozok urnák miniatúráihoz hasonlítanak. Ezek a növények kiléptek a természetükből, meg voltam győződve róla, hogy átálltak az állam oldalára. Az úrvirágok közé tartoztak a kardvirágok is, az állam ünnepi csokraiban magasra nyúltak a törékeny páfrány mellett, ami már régen elfonnyadt. A kardvirágok: mint a kivirágzott gumibotok, a vörös szegfüvek: mint a pártjelvények. És úrállatok is voltak: Az emberhús-evő sirályok a Duna-csatornánál, és az őrzőkutyák a rendőrségen, a börtönben és a határon. A hangyák láncai csak a szegények házfalait rágták kongóra. A bolhák és a tetvek csak az ő bőrüket kínozták. És a legyek is. A barátaimmal esténként játszottunk a legyekkel. A játék neve az volt: „A légy önkritikája.” Meggyújtottuk a lámpát a konyhában, és beültünk a sötét szobába, az asztal köré. Aztán egyikünk felállt, a világítást a konyhában kikapcsolta, a szobában pedig bekapcsolta. Abban a pillanatban, ahogy a szobában világos lett, kimondtuk egy titkosszolgálati alkalmazott nevét, amiben korábban megegyeztünk. A legyeket vonzza a fény, és így a mi emberünk is hamarosan berepült a szobába, zümmögő légy alakjában. Először mindig megállt az asztalom, mert a fény ott volt a legerősebb. Zavaróan hangos volt a nevetésünk, ahogy a légy körbezümmögte a szobát, kommentáltuk a repülését. És néha fordítva ment a játék, a legyet a mi neveink közül az egyiken szólítottuk, és annyiszor elismételtük ezt, amíg mindenikünk berepült már légyként a szobába. Addig játszottunk, amíg a légy bebizonyította nekünk, hogy még mindig teljes a létszámunk, mert még mindannyian megvagyunk. Akkor még megvoltunk mind, később már nem. Azután jött mindennek a sötét oldala. Lehet, hogy ezért játszottam később a légy helyett újságokból kivágott szavakkal:

a csend talán átmegy
egy alma házacskáján
mint a kutyás hölgyek
mint az újságon a nevek
mint a vadászgépek a nyáron
szélre és földre éhesen
a torok sötét oldala
egyszer egy legyet vitt
ami a konyhából jött

Az, amit olyan simán történelemnek szoktak nevezni, a családomban a nemzetszocializmustól kezdve egészen az ötvenes évek végéig mindenkinek a torok sötét oldala volt. A történelem minden családtagot szólított, és nekik tettesként vagy áldozatként jelentkezniük kellett a történelemnél. És miután a történelem elbocsátotta magától őket, mindegyikük megnyomorodott. Apám SS-katonaként töltött idejét az ivásban zsibbasztotta. Anyám küzdött azzal a félig halálra éheztetett, kopaszra nyírt emberrel, aki ő a deportálása idején volt, nagyanyám áhítatot tartott a harmonika tokjával, nagyapám nem hagyta el a nyugtatömbjeit. Mindegyikük fejében olyan dolgok csapódtak egymásba, amelyeknek soha nem szabadott volna találkozniuk. Hogy milyen gondot és mennyi kínlódást jelentettek a hozzátartozóimnak a sérüléseik, az csak akkor értettem meg igazán, amikor én magam is a kiúttalanságig jutottam. Csak akkor tudtam meg, hogy egy ilyen mély szakadástól az idegek soha nem szabadulhatnak, rajtuk marad a teher. És hogy ez a teher a későbbi napokban is jelen van, sőt, az őt megelőző időbe is visszafordul. Nemcsak az utána következő dolgokat változtatja meg, hanem a korábbiakat is, amelyeknek az életben semmi közük nem volna a repedéshez, ha nem létezne ez a repedés. Mindent ez a hasadás tart mágneses erőterében, a fejben és az életben semmit nem lehet tőle többé elválasztani. Ami a törés előtt volt, utólag úgy mutatkozik meg, mintha elrejtve, és ezért felismerhetetlenül már akkor a későbbi veszteség egyértelmű előrejelzése lett volna, prológus, amit könnyelműen figyelmen kívül hagytunk.
Tizenhét éves koromban voltam először az osztálytársaimmal a Fekete-tengernél. A víz zöld volt, fehér tajtékkal [Schaum]. Az én faluzöld tekintetem előtt ez volt a legnagyobb zöld mező [Wiese], amit valaha láttam, a legtöbb fehér kásavirággal [Wiesenschaumkraut]. Fennsík, mintha csak arra találták volna ki, hogy átszaladjak rajta. Ismertem az ég szegélyébe ütköző, nagy zöld legelőt, ami olyan lapos volt, hogy az emberek alakjai már nagyon messziről látszottak. Áttekinthetőség, amiben az ember elsősorban saját maga volt, és így vált védtelenül láthatóvá, a talpától az ujjai hegyéig olyan áttetszővé, hogy szinte elnyelte az ég. A fejemnél beszakadhatott, de a talpam alatt soha. Valószínűleg a füves legelőben bízva merészkedtem a mély vízbe, és nem is gondoltam arra, hogy nem tudok úszni. Egyszer csak eltűnt a lábam alól a talaj, az átszaladni való magas mezőből süllyesztő mélységű víz lett. Meg sem próbáltam úszni, csak arra gondoltam még, hogy most felfal a tenger. Elveszítettem az eszméletemet, a parton tértem újra magamhoz, ahol sok ember állt körül. Valaki látott fuldokolni, és még idejében kivonszolt a szárazra. Annyira össze voltam zavarodva, hogy eszembe sem jutott megkérdezni, ki mentett meg. Még csak meg sem köszöntem neki. Másnap, mikor végre rákérdeztem, mindenki vonogatta a vállát, és azt mondták: Egy idegen férfi volt, a mesterséges lélegeztetés után rögtön ott is hagyta az összesereglett tömeget.
A víz a következő tizenegy vakációs napra számomra tiltott terület volt. A kávézók aszfaltján űztem az időt, mintha a tenger nem is volna a világon, és magamat mégis mindenütt, ahol voltam, fuldokolni láttam. A víz nem szűnt meg telezúgni a fülemet. A fuldoklás közben érzett higgadtság és megadás nyomába szörnyű ijedelem lépett, nem bírtam levetkőzni ezt az érzést. Később meséltem a tengerről, de otthon nem mondtam semmit a fuldoklásról; a tenger húsra való éhségét megtartottam magamnak, ahogyan a mezők húsra való éhségét is elhallgattam. Ha hallgatok, elalszik bennem a félelem, ezt gondoltam. Ha beszélek, akkor újra felébred. És amikor írtam erről, más térbe helyeztem, ami történt, gleccsertavakat találtam ki, a hegyekbe emeltem őket, mert az magasabban van, és közelebb van hozzá az ég.
Tíz évvel azután, hogy majdnem belefulladtam a tengerbe, annyira meguntam már a titkosszolgálat kínzásait, hogy arra jutottam: legjobb volna ennek a kibírhatatlan életnek véget vetni, én beleölöm magamat a folyóba. Még mindig nem tudtam úszni, ez jól jött. De még mindig gyűlöltem a víz alattomosságát. És mégis: a folyóparton két követ tettem a kabátom zsebébe. Tavasz volt, a nap bágyadt, a nyárfák friss hajtásainak olyan édes-kesernyés illatuk volt, mint a pergelt cukornak. A gondolatra, hogy kitörhetek a szorítások és a gyötrelmek gyűrűjéből, enyhe eufória töltött el. Csendesen és okosan ki az életből, gondoltam, és amikor a kihallgató tiszt következő alkalommal tovább akar pusztítani, már nem kaphat el. És egyedül fog állni, szörnyűségesen egyedül, annak az átkozott padlónak a napfény-foltjain. Hogy közben elveszem magamtól az életet, amit szerettem volna, ha nem teszik így tönkre, az teljesen mindegy volt. Féltem, hogy meggyilkolnak, és ezen a félelmen kívül nem is voltam jelen a magam számára. Ma visszapillantva, ebben semmi logikus nem volt: azért volt bennem ez a félelem, mert élni akartam. De az idegeim annyira ki voltak készülve, és már semmi másra nem bírtam gondolni, csak a félelemcsinálókra, hogy diadalnak éreztem, ha elveszem magamat tőlük. Az, hogy bosszút állhatok rajtuk, olyan egyértelműen felülírt és igazolt mindent, miközben az öngyilkosságomat terveztem, hogy közben eszembe sem jutott, milyen visszavonhatatlan bosszút kell ezért magamon is állnom.
Valahogy a kabátzsebembe erőltettem két követ, olyan nagyok voltak, hogy a zsebet nem lehetett begombolni. Minden éppen a terv szerint alakult, de akkor meg miért tettem le újra a földre a köveket. Megjegyeztem a helyet a parton, ahonnan felvettem őket. Ismertem őket és ők ismertek engem, és tudtam, hogy ha meg kell lennie, találkozni fogunk. Tisztában voltam magammal, nagyon nyugodtan mentem vissza a városba. Gyakoroltam a halált, és most már ismertem a kézmozdulatokat, amelyekkel meg lehet szerezni. Hagyott elmenekülni, de nem volt elutasító. Haladékot kaptam, mert a víz még olyan hideg volt, mert a tavaszi nap még olyan álmosan nyalogatta. Erről később azt írtam: „Füttyentett nekem a halál. Lendületet kellett vennem. Majdnem egészen akartam, csak egy aprócska rész csúszott ki a kezem közül. Lehet, hogy a szívjószág volt az.”[2]
És sokkal később úgy állítottam össze kollázzsá az újságból kivágott szavakat, hogy a valóságos, folyóból kiemelt köveim átcsillogtak a kitaláltakon:

a nap középpontjában Heinrich kilépett a cégből
egy madár énekelt végig a szeleken ott a csatorna fölött
egy éganyajegy és ringatózott
a feszülő drót mint a varrás a nadrágon Heinrich
köveken járt és a szoknyájába és a nadrágjába
beletette a legnagyobbakat a legkisebbek közül
olyan jégveréscsillogóan nehezek voltak
mintha ő soha nem is lett volna és az egyetlen
oka a víz magas átszaladni való meg-
fulladni való mély a madárnak van egy fészke
a kőrisfa zárójeleinek szorításában és az arcában egy
éneklőgép és apácafekete ruhaneműk

Néhány nappal azután, hogy a folyóparton kövekkel gyakoroltam, a titkosszolgálat – mint annyi minden mást – azt a vágyamat is elkobozta tőlem, hogy fulladással vonjam ki magamat a szorításából. Egy előttem ismeretlen kihallgató tiszt eljött hozzám a gyárba, belülről bezárta az irodám ajtaját, a kulcsot letette az asztalra, leült, és vizet kért tőlem. Ásványvizet töltöttem a pohárba, ő közben nézett engem. Még soha nem tartott ilyen hosszú ideig, amíg egy pohár megtelt vízzel, mint akkor. Noha magam sem tudtam, hogy éppen mire gondolok, úgy tűnt, mintha látnám, hogy úgy folyik át rajtam a víz, mint valami írás. Már bezárta az ajtót, és várakozva mégis úgy tett, mintha csak akkor tudna igazán megérkezni, ha a pohár már megtelt. És aztán tele volt, és a vizet nem öntöttem a pohár mellé. A víz ott bizsergett a pohárban, és a levegő mintha megfagyott volna. Olyan csend volt kettőnk között, hogy hallani lehetett, ahogy a buborékok elpattannak. Aztán elkezdett ordítani, nagyon dühös lett, a pohár ásványvíz nem is érdekelte. Könyökével szétterpeszkedett az asztalon, olyan szélesre nyújtotta a vállát, hogy be kellett húznia a nyakát. Megszakadt a hangja, a nyakán úgy lüktetett az ér, mint egy kék drót. Álltam, mert a székemen ült, hátammal a szekrénynek támaszkodtam, és csak néha nyögtem ki egy-egy értelmetlen mondatot. A félelmem nyugalomnak tűnhetett. A tiszt bizonyára észrevette, hogy ezzel a módszerrel nem megy sokra, mert taktikát váltott. Nyelt egy üreset, a keze fejével megtörölte a homlokát, azt mondta, hogy hülyét csinálok belőle – noha nem is jutottam odáig, hogy egyáltalán valamit mondjak –, és a hangjába a higgadtság látszatát erőltette. Magasra emelte a nyakkendője csücskét, letette az asztalra a pohár mellé, ránézett, mintha a csíkokat számolná, és azt mondta, mintha ki akarna békíteni valamivel: „Jól van, na, azért még nem fogunk vízbe fojtani.” Aztán felemelte a poharat az asztalról, vele együtt a nyakkendője csücskét, az visszahullott a hasára, és egy hajtásra megitta a vizet. Amikor megtörölte a száját, a folyónál hagyott két kövemre gondoltam, és tudtam, hogy abból már nem lesz semmi: „Soha nem fogom vízbe ölni magam. A halálomat akarja, a folyóval fenyeget engem, azt akarja elérni, hogy helyette én végezzem el a piszkos munkát.” És ettől a naptól fogva távolt tartottam magam a folyótól, olyan távol, hogy már nem is tudtam, hol vannak a kövek, és a víz akkor sem volt ott, ha a villamos, amin ültem, átment a hídon. A nap átcsúszott a nyárba, a víz már biztosan nem volt hideg. A köveim közelében szamárkóró nőtt, olyan szürke, mint a patina.
A titkosszolgálat nem végezte el nekem ezt a piszkos munkát, és én sem neki. Az, hogy a férfi egy hajtásra megivott egy pohár vizet, és a fulladásról beszélt, annyira undorító volt, hogy miután elment, az összes vizet, ami még az üvegben maradt, kiöntöttem a lefolyóba, az üres poharat pedig eldobtam a szemetes vederbe, hogy soha többet ne kelljen inni belőle. És másnap reggel megint ott állt az asztalomon. Gondolom, a takarítónő azt hitte, hogy véletlenül került a szemét közé. Hogy biztosan megszabadulhassak tőle, a munkanap végén betettem a poharat a táskámba, és hazafelé menet egy poros mellékutcában lendülettel odacsaptam egy betonoszlophoz. Épp egy teherautó ment arra, nem hallottam, halkabb volt a széttörésben, mint előző nap a vízben a buborékok. És a fejemben egy mondat körözött, amit valamikor egyik barátomtól hallottam. A román nyelvről volt szó, és azt mondta: „Micsoda nyelv ez, hogy még a vízihullára sincsen benne szó.” A vizet felhajtó tiszt fenyegetése után ez a mondat vigasztalt: ha románul nem lehet azt mondani, hogy vízihulla, gondoltam, akkor az sem lehet, hogy a titkosszolgálat vízbe fojtson engem. Mégsem lehetek olyasvalamivé, amire a nyelvében nincs szó. Ez a szótlan hely lett az én egérutam. Azt reméltem, hogy nem kaphatnak el, mert ha komolyra fordulnak a dolgok, akkor egyszerűen eltűnök ezen a résen, ahol nincs szó. Ezt a kihallgatást elmeséltem a barátomnak, elmondtam, milyen volt a nyakkendő és a víz felhajtása. De azt, hogy elöntöttem a maradék vizet, és hogy széttörtem a poharat, nem említettem. És a szavak közti rést, amin át el akartam tűnni, arról egyáltalán nem szóltam neki.
Egy későbbi nyáron láttam egy nő hulláját a szegénytemetőben. Megfosztott attól az illúziótól, hogy nem fojthatnak vízbe engem, mert a vízihullára nincs szó a román nyelvben. Megrendített, és ezért nekiajándékoztam két cseresznyét.
Az egyik barátom lakását a távollétében megint átkutatták. És ezt az ellenőrzést megint betörésként szcenírozták. Ismertük a játékot, minden évben mindenikünknél megismétlődött néhányszor. A könyveket és a papírokat felforgatták, a képeket kitépték a keretből, leszakították a függöny szegélyét. A pénzhez, ékszerekhez hozzá sem nyúltak. Amikor befejezték a házkutatást, egyetlen aprócska tárgyat vittek csak el, ami nem számított: egy ébresztőórát, egy karórát, egy zsebrádiót. És mielőtt elmentek, elrontották a zárat vagy összekarcolták az ajtót, hogy betörés látszatát keltsék. A rendőrség már mindig ott volt, mire az ember hazaért. A házkutatást a hiányzó tárgy miatt rablásként vették fel a jegyzőkönyvbe. És valamikor érkezett egy idézés a törvényszékre. Egy fogolyra, aki rablás miatt ült, a titkosszolgálat erőszakkal rákényszerítette az ellopott tárgyat. A fegyencet elővezették, és be kellett vallania, hogy ő volt a betörő. A barátomtól akkor egy kis tranzisztoros rádiót vittek el, és később kiértesítették, hogy a tolvaj, Ion Seracu a börtönben meghalt. A barátom a törvényszéken a családja címe után érdeklődött – és azt mondták neki, hogy nincsenek hozzátartozói, az elhunytnak senkije sem volt. Utána akartunk járni ennek. Tudva, hogy azokat a halottakat, akiknek senkijük sincs, a szegénytemetőbe viszik, odamentünk. De a neve miatt is, amit az állítólagos tolvajnak adtak: Seracu. Sărac, ez románul annyit jelent, szegény. A temetőt nagyon magas betonfalak vették körül, és akként a helyként volt ismeretes, ahol az állam elkaparja az áldozatait. Dél körül értünk oda, nyár derekán jártunk, izzó hőség volt. A temetőben térdig ért a fű, gyomok burjánzottak, szúrósan rikító színeikkel kérkedtek. A görbe ösvényeken pedig sovány kóborkutyák hurcolták ide-oda a hullák testrészeit, ujjakat, füleket, lábujjakat. Megtaláltuk a sírt Ion Seracu nevével. Egy csokor virág volt rajta, nem útszéli gyomok, hanem rózsák. Még frissek voltak, és nagyon meleg nap volt, biztos, hogy nemrég tette oda őket valaki. Nem sokkal előttünk valaki meglátogatta a halottat. De ki?
A temető közepén betonházacska állt. A falra valaki vörös olajfestékkel odamázolta: „Vérszopók”. A házacskának volt egy szűk bejárata, ajtó nélkül. A falon belül volt egy mosdókagyló, a szoba közepén egy betonasztal. Az asztalon egy meztelen, halott nő feküdt. A lábai a bokájánál dróttal voltak megkötve, a csuklóján is ez a drót, a keze kötését felszakították, látni lehetett, ahogy a drót a pulzusánál a karjába vágott. A haja, az arca és az egész teste tele volt iszappal. A halott nő az volt, amire a román nyelvben nincs szó: vízihulla. Egy megkötözött vízihulla nem megfulladt, hanem megfullasztották. A temető felé menet – buta dolog volt, és csak azért tettem, mert elmentünk a piac mellett – vettem egy zacskó cseresznyét. Nem tudtam, hogy mihez kezdjek, belenyúltam a zacskóba, és a halottnak két cseresznyét tettem arra a helyre, ahol a szeme besüppedt az arcába. Elmentünk, a kijáratig egy szót sem szóltunk, alig bírtuk behajlítani a lábunkat. A füvek és a gyomok elviselhetetlenül szépek voltak, éreztem, hogy éhesek rám. Úgy tűnt, hogy megdermednek, és nem engednek ki minket a kapun át. Vajon ezek a gyomok virágajándékok voltak azoknak a halottaknak, akiknek senkijük sem volt, vagy virágzó rejtekhely az állam gyilkosságainak. Vagy mindkettő. Vagy egyik sem, hanem a félelmek kényszerében csak egy buta szükséglet, hogy elrendezzük és besoroljuk, amit nem bírunk elviselni. A barátom és én a többiek szűk körében beszéltünk a síron talált rózsákról, a házacskáról a megkötözött nővel. A kutyákról és a cseresznyéről mindketten hallgattunk, anélkül, hogy ebben megegyeztünk volna. A gyomokról egyedül hallgattam, ahogy régebben hozzászoktam.
Amikor néhány évvel később már mind itt voltunk Németországban, és elhatároztuk, hogy beszélni fogunk Ceauşescu mértéktelen bűneiről, a többiek azt mondták nekünk, akik a temetőben jártunk, hogy a szegénytemetőről inkább hallgassunk: „Ezt senki nem hiszi el nektek, ezzel csak nevetségessé tennétek magatokat. Legfennebb annyit érnétek el, hogy mindannyiunkat bolondnak tartanának, és egyáltalán semmit sem hinnének már el.” Így soha nem említettem a szegénytemetőt, amikor példákat kellett mondanom a rendszer borzalmaira. Ártalmatlan példákat kerestem, és beláttam, hogy a figyelmeztetés helyes volt, ezen a helyen már az ilyen enyhe dolgok is túlzásnak számítottak. Már azokkal is felébresztettem magam ellen a gyanút, hogy az elmémmel valami nincs rendben. Úgy emlékszem vissza a diktatúra idejére, mint egy vékony cérnaszálon függő életre, amelyben egyre biztosabban tudtam, hogy mit nem lehet szavakkal elmondani.
Ezt a tudást, amivel nevetségessé teszi magát az ember, nem hagyhattam figyelmen kívül, kitartottam mellette. Megmakacsoltam magam, hogy elérjek a temetői gyomokig, a hátsó oldalukról és az időbeli távolságom felől ragadjam meg őket, a kitalálásban felismerhetetlenül szabjam át a szavakra. A Szívjószág című könyvemben mindig visszatérő, de mellékes belátásként, a szegénytemetőtől elszakadva állnak ezek a szavak: „A szánkban levő szavakkal annyi mindent taposunk szét, mint a lábunkkal a fűben. De a hallgatással is ugyanannyit.” Vagy: „A fű a fejünkben nő. Ha beszélünk, lekaszálják. De akkor is, ha hallgatunk. És a sarjú úgy nő, ahogy akar. És mégis szerencsénk van.”[3] Vagy: „Azt akartam, hogy a szeretet újra nőjön ki, mint a lekaszált fű. Nőjön másképp, mint a gyerekek fogai, a haj, a köröm. Nőjön, ahogy akar.”[4] És később ez áll a szövegben: „Ma hallgatózik a fű, ha a szeretetről beszélek. Olyan, mintha ez a szó saját magához nem volna őszinte.”[5]            Anyám kopasz feje, apám iszákossága, nagyanyám harmonika-koporsója, nagyapám nyugtatömbjei, a dália arcai, a barátnőm árulása, a temetői gyom kétélű szépsége – talán lehetne mindezeket más példákkal helyettesíteni, ha az életről beszélünk. De minden más példában is volnának olyan dolgok, amelyek ismerik a „torok sötét oldalát”, és azokra is találna a mondat: „Ha hallgatunk, kellemetlenné válunk, ha beszélünk, nevetségesek leszünk.”

[1] Müller, Herta: Herztier. Reinbek: Rohwolt, 1994. 162. (Herta Müller: Szívjószág. Ford. Nádori Lídia. Budapest: Cartaphilus, 2011.)[2] Müller, Herztier, 111.
[3] Müller, Herztier, 8.
[4] Müller, Herztier, 161.
[5] Müller, Herztier, 163.

András Orsolya fordítása

Peter Hoeg: Elképzelés a huszadik századról (részlet I.)

CARL LAURIDS*

 

A mørkhøji udvarházról

A mozdulatlan időről

1520–1918

 

 

Carl Laurids egy szilveszter éjjel született Mørkhøjön – a szülei kilétét lehetetlen volt kideríteni –, s a jószágigazgató rögtön örökbe fogadta; akkoriban az uradalom már kétszáz esztendeje, legalább kétszáz esztendeje volt elsáncolva a fejlődés ellen egy igen magas fal mögött, amelyen fölül vastüskék vannak, s amelynek szürke mészkövei fosszilis víziállatok maradványait rejtik. Ez a fal övezi a kastélybirtokot meg az épületeket, amiket ugyanabból a kőből emelték, mint a falat, és amiket még sáncárok is véd, melynek zöldes vizében nyári napokon aligátor nagyságú harcsákat látni, amint moccanatlanul lebegnek a felszínen, és pislognak a falon átsikló gyér napfényben.

         A legtöbben azt tartják, hogy Carl Laurids az ezerkilencszázas esztendőben született, ezerkilencszáz szilveszterén, de tudni nem tudták a kastélyban. Ott ugyanis már réges-rég megállították az időt. Az idő az óta nem mozdult, hogy a Gróf parancsot adott a falépítési munka megkezdésére, egyszersmind gondoskodott róla, hogy a birtok összes elmés órája – amelyek addig az időn, a dátumon és az éven kívül mutatták a hold és bolygók helyzetét is – megálljon, valamint közölte a titkárával, aki addig az uradalom történetét írta, hogy most pedig megáll az idő, mert az úgyis modern, polgári találmány, mondta a Gróf, az időt én itt látni sem akarom, mostantól fogva az egész időt az első esztendőnek kell tekinteni.

         A Gróf sosem szívelte az idő múlását, mostanában meg kiváltképpen nem, mivel felismerte, hogy a régi nemesség lesz az új idők nagy vesztese. Mozgalmas ifjúsága idején, amit Európa nagy könyvtáraiban töltött fóliókötetek és pergamentekercsek között, egyszer csak olyan adatokra bukkant, melyek szerint Paracelsus, a nagy természetbúvár egy ízben ellátogatott Mørkhøjre, ahol fölfedte, hogy a világ középpontja valahol az uradalom területén található. Meglehet, ez a fölfedezés manapság hihetetlen, sőt, már akkor is eléggé kockázatos volt ilyet állítani, a Gróf mégis a fejébe vette, hogy igaz. Minden művelt ember – akárcsak a Gróf – akkoriban egy kicsit történész is volt, egy kicsit orvos is, egy kicsit filozófus, törvénytudós, gyűjtő, vegyész meg pap, a Gróf is mindez együtt, ezért tudta megépíteni többé-kevésbé egyedül a nagy laboratóriumot, amelyet a kastély padlásterében rendezett be IV. Keresztély udvari alkimistájának, Petrus Severinusnak az előírásai szerint. Komplett laboratórium volt lombikokkal, könyvekkel, gépezetekkel, amelyek egyesítették Paracelsus tanítását A határozott Anyagról Arisztotelész és Platón bölcseletével és a legújabb mechanikai találmányokkal, azonkívül el volt látva folyóvízzel meg küblivel, és amikor elkészült, a Gróf megállt odabenn a csillagtérképei és a geometriai szerkezetei között, és csak nagy ritkán jött ki onnan.

         A jelek arra utalnak, hogy legalább egy emberöltőnek kellett eltelnie, mire sikerült teljes bizonyossággal megállapítania, hol van pontosan a világegyetem középpontja: a trágyadomb szélén, az uradalmi istálló mellett. Igazán csak ekkor bújt elő a fényre, aranyozott vaskorlátot készíttetett, és körbevétette vele a helyet, s azután eljött a nagy pillanata. Most majd bebizonyítja, hogy nem volt hiábavaló az élete, és hogy nemzetsége, amely mindig is a mindenség közepén lakott, a legfontosabb nemzetség, és valami zavaros álomban nyilván az is felrémlett előtte, hogy ezen az úton cáfolhatatlan tudományos bizonyítékát kaphatja, hogy Isten a nemességet helyezte a világ legfontosabb pontjára.

         Számomra ez az elképzelés zavaros és semmitmondó, de a kortársak mégis némi érdeklődéssel fogadták, és amikor a Gróf meghívta a magas sarkú cipőben járókat meg a parókásokat, mind eljöttek, azaz a tudós emberek meg az egyház, az udvar és az államtanács képviselői, sőt még Casper Bartholin, a bartholini maffiózó is eljött, aki a markában tartotta a Koppenhágai Egyetemet, meg a veje, Ole Rømer, a nagy csillagász, mérnök és feltaláló, a Párizsi Akadémia tagja.