műfordítás címkével jelölt bejegyzések

9-Sergio-Michilini-¡DILES-QUE-NO-ME-MATENJuan-Rulfo.-El-llano-en-llamas2011-oleo-sobre-tela-cm50x61

Juan Rulfo: Matilde Arcángel öröksége  

Lakott Corazón de Maríában, nem is olyan régen, egy apa meg a fia, akiket Remeték néven ismertek; talán azért, mert mindkettőt Euremiónak hívták.[1] Az egyiket Euremio Cedillónak, és a másikat is Euremio Cedillónak, habár egyáltalán nem volt nehéz megkülönbözteti őket egymástól, ugyanis az egyiknek bő huszonöt év előnye volt a másikhoz képest.
A bőség főleg abban mutatkozott meg, hogy az idősebbik Euremiót a mi Urunk Istenünk jóindulata magas, tagbaszakadt termettel áldotta meg. A fiút azonban, ahogyan mesélik, épp ellenkezőleg, igen csenevésznek teremtette, és nemcsak a testét, de az értelmét illetően is. És nem elég, hogy vézna testalkatú volt, de egész életében, ha ugyan él még, úgy nehezedett rá a gyűlölet, mint a kő; úgyhogy igaz, ami igaz, csak szerencsétlenségére született erre a világra.

Legjobban a saját apja gyűlölte, aki közelebbről a komám, merthogy én tartottam keresztvíz alá a fiút. Meg kell mondjam, a komám mindenben, amihez csak hozzáfogott, kihasználta a hatalmas termetét. Olyan óriási volt, hogy már attól is elfogta a düh az embert, ha csak mellé állt, és ha másképp nem, szemmel fölmérte az erejét. Úgy érezte magát, ha ránézett, mintha őt csak kelletlenül vagy valami maradékból teremtették volna. Nem is volt Corazón de Maríában, és a környékén sem még egy férfi, aki olyan magasra nőtt volna, mivel mifelénk széltében nőnek az emberek, de alacsonyak; olyannyira, hogy azt mondják, a kis növésűek erről a vidékről származnak; alacsonyak az emberek, és olyan a helyzetük is. Remélem, a jelenlévők közül senki se sértődik meg, ha netán odavalósi, de bizony én kitartok a véleményem mellett.
De visszatérve az előbbiekre, arról a két emberről kezdtem beszélni, akik jó pár évvel ezelőtt Corazón de Maríában éltek. Az idősebbik Euremiónak volt egy ranchója, amely a Las Ánimas nevet viselte, és a sok bonyodalom következtében tönkrement, jóllehet a nemtörődömség volt az okok közül a legfontosabb. No, és úgy áll a helyzet, hogy semmiképpen se akarta örökül hagyni ezt a birtokot a fiának, aki, mint mondtam, a keresztfiam. Az egészet elitta, pálinkára költötte a pénzt, amihez úgy jutott hozzá, hogy darabonként túladott a földeken, mert csak az lebegett a szeme előtt, hogy a fiúnak, mire felnő, ne maradjon semmije, amibe belekapaszkodhatna. És ezt csaknem sikerült is elérnie. A fiú épphogy meg tudta vetni egy kicsit a lábát a földön, noha így is igen elesett volt, és ezt is inkább csak úgy, hogy néhányan megszánták, és segítettek talpra állni neki; az apja ugyanis nem törődött vele, sőt inkább úgy fest, a vére is felforrt, ha csak megpillantotta.
Ám ahhoz, hogy ezt az egészet megértsük, vissza kell mennünk az időben. A távoli múltba, azokba az évekbe, amikor a fiú még meg se született, sőt talán még azelőttre, hogy Euremio megismerte volna azt az lányt, aki aztán a fia anyja lett.
Matilde Arcángelnek hívták. Csak mellesleg jegyzem meg, hogy ő nem Corazón de Maríába valósi volt, hanem egy magasabban fekvő helységbe, Chupederosba, ahova ez a bizonyos Cedillo soha nem jutott el, jó, ha mások elmondásából ismerte. Akkoriban ez a lány az én jegyesem volt; de az ember sohase tudhatja, mit tart a keze közt, így aztán elvittem bemutatni Euremiónak, kicsit dicsekvésből, kicsit meg azért, hogy elvállalja a tanúskodást az esküvőn; álmomba se gondoltam, hogy olyan hirtelen eltűnik a lány irántam érzett állítólagos szerelme, kihűl a vágyakozása, és a szíve máshoz húz majd.
Ezt csak később tudtam meg.
De előbb még azt is el kell mondanom maguknak, kiféle-miféle volt ez a Matilde Arcángel. Hát fogjunk is bele. Elmesélek mindent apróra. Sietség nélkül. Végül is előttünk az egész élet.
Egy bizonyos doña Sinesiának, a chupaderosi fogadó tulajdonosának volt a lánya; ahogy mondani szokás, mindig alkonyati homály borította ezt a fogadót, merthogy jórészt ott ért véget a munkanap. Így aztán ahány fuvaros megfordult azon a környéken, mind tudomást szerzett a lányról, és kedvtelve legeltethette rajta a szemét. Mert akkoriban, még mielőtt elment volna, Matilde kislányként olyan természetesen forgolódott köztünk, akár a víz.
Ám egy szép nap, észre se vettük, igazi nővé cseperedett. Álmodozó lett a tekintete, néha meg fürkészve hatolt bele az emberbe, mint a szög, amit csak üggyel-bajjal tudsz kihúzni. Az ajkai is teltebbek lettek, mintha csókokkal fosztották volna meg az ártatlanságától. Akárki akármit is mond, szép lány lett belőle.
Az rendben is volna, hogy nem érdemli meg az ember. Hisz’ maguk is tudják, én csak egy fuvaros vagyok. Egyszerűen, mert ehhez van kedvem. Mert szeretek magammal társalogni miközben járom az utakat.
De az ő útjai hosszabbak voltak, mint az összes út, amit én valaha is bejártam; még az is megfordult a fejemben, hogy soha többé nem fogom tudni nem szeretni.
De egy szó, mint száz, Euremióé lett.
Egyszer, amikor hazaértem az egyik utamról, megtudtam, hogy hozzáment a Las Ánimas gazdájához. Arra gondoltam, hogy a pénzsóvárság hajtotta hozzá, vagy talán a férfi hatalmas termete vonzotta. Magyarázatok sosem hiányoztak. De leginkább az fájt itt a gyomrom táján, ahol a legjobban fáj a bánat, hogy elfeledkezett rólunk, szegény ördögökről, akik eljártunk hozzá, ott találtunk menedéket, felmelegedtünk a tekintetétől. Legfőképpen rólam, Tranquilino Herreráról, alázatos szolgájukról, aki iránt csókkal, öleléssel, miegymással elkötelezte magát. Habár, ha jobban megnézzük, az állat is elhagyja a karámot, ha éhes; ő pedig, hogy úgy mondjam, nem volt éppen nagyon jól táplált; egyfelől, mert olyan sokan voltunk, hogy neki nem jutott, másfelől meg, mert képes volt a saját szájától megvonni a falatot, csak hogy mi együnk.
Később meghízott. Lett egy fia. Aztán meghalt. Egy megbokrosodott ló ölte meg.

A csecsemő keresztelőjéről jöttünk. Matilde a karjában hozta a gyereket. Nem tudnám apróra elmondani, miért és hogyan bokrosodott meg az a ló, mert én legelöl mentem. Csak arra emlékszem, hogy egy vasderes állat volt. Úgy száguldott el mellettünk, magányosan, egészen közel a földhöz, akár egy szürke felhő, a lovat nem is igen láttuk, inkább csak a szelét éreztük. Matilde Arcángel pedig ott maradt hátul, nem sokkal messzebb, a földre ledobva, arccal egy pocsolyában. Az az arcocska, amelyet annyian szerettünk, most szinte elmerült a vízben, mintha a még remegő testéből forrásként előtörő vért mosná le.
De akkor már nem volt a miénk. Hanem Euremio Cedillo tulajdona, ő volt az egyetlen, aki birtokolta. Milyen gyönyörű volt! És Euremio nemcsak birtokolta, de a test határainál sokkal mélyebben hatolt belé, annyira, hogy Matilde még gyereket is szült neki. Így nekem abban az időben nem maradt más belőle, csak az árnyéka, meg tán néhány emlék.
Ennek ellenére nem nyugodtam bele, hogy ne lássam többé. Felajánlottam, hogy én leszek a fiú keresztapja, csak hogy a közelében maradhassak, ha másként nem, mint a komája.
Ezért van az, hogy még mindig érzem, ahogy megcsapott az a szél, amelyik kioltotta az élete lángját; mintha most is itt fújna mellettem.
Én zártam le vízzel telt szemét; én igazítottam meg a száját, mely eltorzult a rémülettől: a pániktól, ami elfogta, és bizonyára egyre nőtt benne, amíg vágtatott vele a ló, egészen az utolsó pillanatig, amikor érezte, hogy lezuhan. Azt már elmeséltem, hogy a fiára borulva találtunk rá. A teste kezdett kihűlni, már csak az üres burok volt, miután a szerencsétlen baleset miatt az összes vér kifolyt belőle. Nyitott szemét a gyerekre függesztette. Ahogy mondtam, teljesen átjárta a víz. Nem könnyek, hanem annak a sáros pocsolyának a szennyes vize, amibe arccal belezuhant. Halálában is látszott rajta az elégedettség, hogy nem nyomta agyon a gyermekét, átsugárzott a szemén az öröm. Mint említettem, én zártam le a szemét, és a tekintete még akkor is olyan simogató volt, mint életében.
Eltemettük. A szája, amit olyan nehéz volt megkapni, földdel lett teli. Néztük, ahogyan eltűnik, egész valójában elsüllyed abban a mély gödörben, és mi már nem láthatjuk többé viszont. Euremio Cedillo csak állt ott, mint a pózna. És meg arra gondoltam: „Ha otthagyta volna békében Chupaderosban, még ma is élne.”
«A fiú tehet róla – szólalt meg ő –, különben ma is élne.» És elmesélte, hogy a fiú egyszer csak sírni kezdett, úgy rikoltozott, mint a bagoly, a ló meg, amin jöttek, nagyon ijedős volt. Ő előre figyelmeztette a gyerek anyját, mondta neki, hogy ne engedje bőgni a fiút. Azt is mondta, hogy Matilde vigyázhatott volna magára, amikor leesett; de épp az ellenkezőjét tette: „Ívben megfeszítette magát, hogy a gyereknek legyen egy kis helye, és ne nyomja agyon. Szóval, mindent egybevetve, csakis a fiú tehet róla. Úgy bőg, hogy bárki megrémül tőle. Miért szeressem. Semmi hasznát nem veszem. Matildétől sokkal többet kaphattam volna, annyi gyereket, ahányat csak akarok; de ez itt nem hagyta még megízlelnem se.” Dőlt belőle a panasz, úgyhogy már nem tudta az ember, bánat-e vagy harag, amit az elhunyt iránt érez.
Azt viszont mindig is tudtuk, hogy a fiát gyűlöli.
Erről beszélek maguknak az elejétől fogva. Aztán ivásnak adta a fejét. Kisebb földdarabokat cserélt pálinkára. A végén már hordószámra vette. Egyszer nekem kellett elvinnem egy egész szállítmány pálinkás hordót, amit Euremio Cedillónak küldtek. Ebbe ölte minden erejét, meg abba, hogy a keresztfiamat ütötte-verte, míg bele nem fáradt a karja.
Sok év telt el így. A fiatalabb Euremio, néhány jótét lélek könyörületességének hála, mégiscsak felnőtt; szinte a levegőből, amit még a születésétől hozott magával. Minden nap az apja gyalázkodására ébredt, aki gyávának és gyilkosnak tartotta, és ha megölni nem is akarta, mindent elkövetett, hogy éhen haljon, és azt is elfelejthesse, hogy létezett. De ő élt. Az apja viszont, ahogy múlt az idő, egyre rosszabb bőrben volt. És maguk is, én is, mindenki tudja, hogy az idő súlyosabb a legsúlyosabb tehernél, amit ember elviselni képes. Így hát, bár a haragja nem múlt el, a gyűlölete alábbhagyott, míg végül a kettejük élete egyetlen eleven magánnyá olvadt össze.
Én nem sokat törődtem velük. Azért tudom, mert mesélték, hogy a keresztfiam mindig furulyázott, amíg az apja kialudta a részegségét. Nem beszéltek egymással, egymásra se néztek; de még napszállta után is, sőt néha még jóval éjfél után is, egész Corazón de Maríában hallani lehetett a furulyaszót.
Szóval, hogy hosszúra ne nyújtsam, egy csendes napon, amilyen bőven akad ezekben a falvakban, felkelők érkeztek Corazón de Maríába. Alig csaptak zajt, mert az utcákat benőtte a fű; hangtalanul mentek végig rajta, pedig mindannyian lovon jöttek. Azt mondják, olyan békésen, minden lárma nélkül vágtak keresztül a falun, hogy még a búvármadarak kiáltozását meg a tücsökciripelést is hallani lehetett; de még ennél is tisztábban hallatszott az a kis furulyaszó, amely, amikor elhaladtak a Remeték háza előtt, csatlakozott a csapathoz, majd, ahogy távolodtak, egyre messzebbről hallatszott, míg végül a semmibe veszett.
Ki tudja, miféle felkelők voltak és milyen ügyben jártak. Az biztos, bár ezt is csak mesélték, hogy pár napra rá, a kormány csapatai is átvonultak a falun. Ez alkalommal viszont az idősebb Euremio, aki az idő tájt már elég beteges volt, kérte meg őket, hogy vigyék magukkal. Vélhetően azt mondta nekik, hogy elszámolni valója van az egyikkel az útonállók közül, akiket üldöznek. Azok meg bevették maguk közé. Puskával a kezében, lovon hagyta el a házát, vágtázva, hogy utolérje őket. Mint már mondtam, igen magas volt, így inkább valami zászlónak, mint embernek látszott a lobogó hajával, mert azzal már nem törődött, hogy előkeresse a kalapját.
Pár napig senki se tudott semmit. Ugyanolyan békésen folyt tovább az élet, mint annak előtte. Én akkor értem oda. „Lentről” jöttem, de ott se volt semmi hír. Míg egyszer csak emberek érkeztek. Tudják, afféle bérmunkások: akik úgy töltik az életük egy részét, hogy a hegyoldalakon kóborolnak, és csak akkor jönnek le a falvakba, ha szükségük van valamire, vagy valami gondjuk akad. Most az ijedtség hozta le őket. Elmesélték, hogy odafönn, a hegyekben napok óta folyik a küzdelem. És hogy azok, akik szeretnének megpihenni, már errefelé tartanak.
Eltelt a délután, de nem láttunk senkit. Beesteledett. Néhányan azt gondoltuk, talán más utat választottak. A bezárt kapuk mögött vártunk rájuk. A templom órája elütötte a kilencet, aztán a tízet is. És a harangozással szinte egy időben felharsant a kürtszó. Majd a lovak ügetése. Kinéztem, hogy lássam, kik azok. Egy csomó rongyos alakot láttam lesoványodott lovakon; voltak, akikből csöpögött a vér, mások nyilván aludtak, mert igencsak bólogattak a fejükkel. Nem álltak meg, mentek tovább.
Mikor már úgy tetszett, véget ért a sötét alakok felvonulása, akiket alig lehetett kivenni az éjszaka homályában, furulyaszó hallatszott, eleinte nagyon halkan, aztán erősebben. Nem sokkal később megláttam a keresztfiamat, Euremiót, a komám Euremio Cedillo lován. A ló farán ült, bal kezével a furulyáját fogta keményen, a jobbjával pedig az apja holttestét tartotta a nyeregben átvetve.

 [1] A remete szó spanyolul eremita.

Imrei Andrea fordítása

unnamed

(Részlet A Lángoló puszta című, a csíkszeredai Bookart kiadó gondozásában, a Rulfo életműsorozat második darabjaként a mexikói Protrad támogatásával megjelenő novelláskötetből.  Az életműsorozat első darabja, a Pedro Páramo 2014 áprilisban jelent meg. A kötetek Magyarországon is megvásárolhatók.)

Illusztráció, bélyegkép: Sergio Michilini

586_Tropensonne_-1914_Tafel_0

PAUL CELAN: A SZAVAK ESTÉJE

A szavak estéje – kincskeresés a csendben.
Egy lépés, és még egy,
egy harmadik, a nyoma
nem rövidít árnyékodon:

az idő sebe
felnyílik,
és vér alá borul az ország –
a szóéj kutyái, a vadászkutyák
most beléd
marnak:
a vadabb szomj,
a vadabb éhség ünnepe ez…

Egy utolsó hold kap utánad:
hosszú, ezüstös csontot
– meztelent, mint az út, amin jöttél –
vet a falkának,
de nem menekít meg:
a sugár, amit ébresztettél,
közelebbről habzik fel,
és fenn lebeg a gyümölcs,
amibe évekkel ezelőtt haraptál.

András Orsolya fordítása

Illusztráció: Emil Nolde

image-800x600

Cecco Angiolieri három szonettje

 

Szerelmes vagyok, de annyira mégsem

Szerelmes vagyok, de annyira mégsem,
hogy ne maradnék könnyed és nyugodt;
és ez fölöttébb hősies dolog,
mivel nem lettem Ámoré egészen.

Bőven elég, ha csak versben dicsérem,
és szép hívéhez hívek a dalok:
ezen fölül többet nem adhatok;
nem tűröm, hogy gyötörjön és emésszen.

Ezért aztán ne higgye senki nő se,
hogy hű lovag módjára szeretem,
lehet a világ legelőkelőbbje;

mert elhülyít a túl nagy szerelem –
hát én mértékkel élvezek belőle,
el ne facsarja képem és szívem.

 

Nem vágyom én, csakis három dologra

Nem vágyom én, csakis három dologra,
sosem elégelném meg egyiket sem,
eme három pedig: nő, kocsma, kocka;
ezek üdítik lelkem és a testem.

De nem élek velük, csak hébe-hóba –
üres a bukszám, az fog vissza ebben;
elgondolom és bőgök szitkozódva:
ha pénzem nincs, örömöm se lehessen?

Mondom: – Hogy döfnék át az oldalad! –
Mármint apámnak: ő fogott e böjtre,
hogy a szél elfúj és átsüt a nap.

Olyan keserves pénzt kicsalni tőle,
húsvétkor is, mikor mindenki kap,
mint denevérrel vadászni az ölyvre.

 

Itt e világban a pénznek hiánya

Itt e világban a pénznek hiánya
az embert arra inti, ne halassza,
hogy ledöfje magát, vagy fölakassza,
már ha efféle szarság irritálja.

Mert az, akinek bőven van dohánya
(hát, volna okom e téren panaszra),
imádja, ha pénzzel tele a kassza,
mely az emberből a költőt csinálja.

Hogy még mi mást csinál? Mondjak-e többet:
betegbe, tudjuk, életet lehel,
s azt is, hogy tőle teremnek a földek,

hogy tahóból gáláns urat nevel,
nagyvonalú, finom ízlésű bölcset –
isten bizony, vagy itt patkoljak el.

 

Cecco-Angiolieri

Havasi Attila fordításai

physalis_or_chinese_lampion_II_by_Miri_Kiri

Charles Bukowski: Lebegj velem

lebegj velem, minden szomorú –
őrültek kőházakban
ajtók nélkül
leprások szerelmet és dalt gőzölögnek
békák próbálják megszámolni
az eget;
lebegj velem, szomorú dolgok –
áruló ujjak szétroncsolva az üllőn
öregség mint reggeli burok
használt könyvek használt emberek
használt virágok használt szerelem
kellesz nekem
kellesz nekem
kellesz nekem:
már elszökött
mint egy ló vagy egy kutya
halott vagy elveszett
vagy könyörtelen

Farkas Kristóf Liliom fordítása

800px-KnightsTemplarPlayingChess1283

Dom Afonso: Non me posso pagar tanto (Bölcs Alfonz cantigája)

 

Nem szeretem a madár
dalát,
nem tetszik a hangja sem,
nem kell becsvágy, szerelem,
nem szeretem a csatát,
halált
súg nekem a félelem –
mint gálya a tengeren,
mi elhagyva e földet,
megment engem, elszöktet
a skorpió-fertelem
elől, hisz a szívemen
ejtett sebek megölnek.

Nem fedi vállam palást,
szakállt
sem viselek, szerelem,
harc, mindkettőt megvetem,
napjaim úgy szövik át,
a gyászt oltva belém, életem
könnybe fojtják, megteszem
magam kereskedőnek,
lisztjét, borát e földnek
és szívem messze viszem,
mert a skorpió-sebem felett
gyógyír nem győzhet.

A bajvívást, Istenem,
sosem
szerettem, nem kívánok
kopját törni, s nem vágyok
őrködni fegyveresen,
nekem a tenger ad új álmot,
hagyom a lovagságot,
mert míg tengerész voltam,
oly boldogan hajóztam,
most csak skorpiót látok,
s hogy meg ne mérgezzen az átok,
lennék ismét, mi voltam.

Nem szól bűnről énekem,
nekem
nem mondhat hazugságot
a bűn, és álnokságot
fegyverekről senki sem
(hiszen
fegyvert én nem használok),
inkább, mint a kalmárok,
hajómmal a habokban
szállnék, hogy a távolban
találjak egy világot,
hol skorpiót nem látok,
s nem bukom porba holtan.

M. József Karcsa fordítása

Illusztráció: El libro de los juegos de Alfonso El Sabio (1283)

Fittler

Középkori japán költőnők 3.

Költőnők A harminchat költőóriás gyűjteményből  3.

 Kisi hercegnő

Szemelvények gyűjteménye 

(Vegyes témájú dalok első kötet, 451.)

A Nonomija szentélyben az Isze szentély leendő főpapnője számára, a Fém és Majom együttállásának napján rendezett ünnepségen költötte „Fenyők közt fújó széllel egybeolvad az esti citerahang” témában: Kisi hercegnő

 

Citerahangra

bércek fenyvesei közt

zúgó szél felel.

Vajh melyik húrok közül

csendült fel e muzsika?

Szemelvények gyűjteménye (Szerelem negyedik kötet, 879.)

 Amikor egyszer a Tenrjaku évei alatt őfelsége a Sókaden csarnok előtt vonult el, hogy egy másik hölgyet meglátogasson, ezt a verset költötte:                                    Kisi hercegnő

Elnézem, amint

árnya távolodik, s von

vízre vonalat.

Számba nem vesznek engem:

ugyan mitévő legyek?

 Szemelvények gyűjteménye

(Vegyes témájú dalok: gratulációk, 1204.)

Egy esős napon a Harmadik kerületi palotába látogatott:                        Kisi hercegnő

Csak a becsurgó

eső, más nem vigyázza

hajdani lakom:

bozótos vad mezőként

látnom milyen szomorú!

 Fittler Áron fordítása

Fittler