valahol, ahol még sosem jártam, bármilyen
boldog is voltam, szemeid csendjükbe merülnek:
legkisebb mozdulatodban is van, ami bekerít,
vagy amit nem érinthetek, mert túl közel van

egyetlen pillantásod könnyedén megnyit,
bár ujjakként zárultam magamra,
szirmonként nyitsz ki engem, mint Tavasz nyitja
(ügyesen, titokzatosan) első rózsáját

vagy ha bezárni kívánsz, én és
életem gyönyörűen és hirtelen csukódunk,
mint amikor a virág szívével elképzeli,
ahogy a hó mindenhová gondosan lehull

semmi sincs ezen a világon, ami
végtelen törékenységed erejéhez fogható: melynek érzete
tájai színével késztet
minden lélegzettel halált és örökkévalóságot hozva

(nem tudom, mi van benned, ami zár
és nyit, csak egy részem érti
a szemeid hangja titkosabb minden rózsánál)
senkinek, még az esőnek sincs ilyen cseppnyi keze

Enesey Diána fordítása

Tüneménye volt a gyönyörűségnek,
Elsőre szemembe ekként szökött képe;
Bájos jelenés, kit azért küldtek,
Éke legyen egy pillanatnak;
Fénylő szeme alkonycsillag
És alkonysötét barna haja is;
Összes többi porcikáját
Májuspercből, hajnalfényből mintázták;
Táncoló forma, örömteli jelenés,
Kizökkent, felkavar, kisért.

Utóbb láthattam közelebbről
Lélek biz’, ám Asszony is!
Házias, ötletes és könnyed,
Szűzies, szabad léptű;
Arcán összefut édes emlék
És mégoly édes, amit ígér;
Nem különb Teremtmény, sem jobb
se fortélya,
Hogy elkerülje embersorsa jussa;
Múló bánat, apró csel, hozsanna, feddő szó, évődés, csók, könny és mosolyok.

Mára higgadt szemem látja
Magát az érlökést a masinában;
Lény, ki gondolatot lélegez
Élet s halál közt a vendégszeren;
Szilárd értelem, mértéktartó szándék,
Kitartás, előérzet, erő és készség;
Eszményi Asszony, nemes terv,
Utasítson, csitítson, intsen;
És mégis Lélek, oly sugárzó
Mintha angyallal osztozna e ragyogáson.

Villányi G. András fordítása

Vallejo az
éhező magányról ír;
Van Gogh fülét szemétre veti egy kurva;
Rimbaud Afrikába szökik aranyat keresni,
és gyógyíthatatlan szifiliszben szenved;
Beethoven megsüketül;
Poundot ketrecben hurcolják az utcán;
Chatterton patkánymérget vesz be;
Hemingway agya a narancslébe fröccsen;
Pascal a kádban felvágja az ereit;
Artaud bezárva az őrültek közé;
Dosztojevszkij a falhoz állítva;
Crane egy hajó propellerje által felaprítva;
Lorca spanyol katonák által lelőve az úton;
Berryman leugrik egy hídról;
Burroughs lelővi a feleségét;
Mailer leszúrja a sajátját.
– ezt akarják:
egy istenverte show-t,
egy világítoó hirdetőtáblát a pokol közepén.
Ezt akarják,
egy a csapat döbbenetes,
tagolt beszédre képtelen,
ártalmatlan,
dögunalmas
karneváli
rajongót.

Márkus László fordítása

Ékesebbel hencegni se bír e Föld:
Lélektelen ki szótlan tovább állna,
A látvány fensége elragad:
A City kelmeként magára ölti épp
A reggel varázsát; halk-cicomátlant,
Hajók, tornyok, színházak és templomok
Nyitottan mezőnek, égnek;
Fénylő csillanás mind a füsttelen légben.
Nap méltóbban nem kapaszkodott
Hajnalpompában völgyre, sziklára, dombra;
Még nem láttam így, béke ily dús nem jutott!
A folyam saját édes akaratával suhan:
Drága Isten! maguk a házak mintha álmodnának;
Óriás szív nyugszik dobbanatlan némaságban.

Villányi G. András fordítása

Szívem szökken, ha meglátom
Szivárványát az égnek:
Mikor élni kezdtem így volt;
Férfiként sincs máshogy;
S legyen így, ha vén leszek,
Vagy jobb, ha elveszek!
Gyermek a Férfinek atyja;
Hadd kívánom, napjaim kösse
össze mindet természettől áhítat.

Villányi G. András fordítása

Válaszul küldte egy férfinak, aki udvarolt neki,
és egyszer olyasmit mondott, hogy a lassú víz sebes sodorrá válik.

                                                                       Akazome Emon

Tán a lassú víz
sebes sodorrá válik?
Holnap-patakban,
ha köztünk a sekélyet
csalókán méllyé tennénk…[1]

(Kimaradt dalok későbbi gyűjteménye,
Szerelmes dalok második kötete, 696.)

Akkor költötte, amikor bánkódott amiatt, hogy kedvese elfelejtkezett róla, és a nyolcadik hónap táján elnézte a harmatot a szobája előtti kertben.                                                                                                                Akazome Emon

Ha velem együtt
üldögélő harmatcsepp[2]
nem volna, ugyan
kivel virrasztanám át
ez őszi éjszakákat?

(Szóvirágok gyűjteménye, Szerelmes dalok második kötete, 246.)

Amikor mulandónak érezte a földi világot, egy olyan valakinek küldte,
aki régóta nem írt neki. ……………………………………………………………………………………….Akazome Emon

Nem illantam el
e mulandó napokban.
Egy harmatcseppnyit:
élsz-e, halsz-e – legalább
ennyit kérdezz már tőlem!

(Kimaradt dalok későbbi gyűjteménye,
Vegyes témájú dalok harmadik kötete, 1012.)

Fittler Áron fordításai

Akazome Emon (赤染衛門)
958 körül–1041 után

Icsidzsó császár (一条天皇, uralk. 986–1011) korának egyik legjelentősebb udvarhölgyköltője. Akazome Tokimocsi (赤染時用) lánya, ám egyes Heian-kori források szerint valódi apja a szintén híres költő, Taira no Kanemori (平兼盛, ?–990). A kor politikai vezetője, a régens és főtanácsadó Fudzsivara no Micsinaga (藤原道長, 966–1027) felesége, Minamoto no Rinsi (源倫子) mellett szolgált udvarhölgyként, de lányuk, Sósi (彰子) császárné udvarában is tevékenykedett. Idős korában is rendkívül aktív életet élt: nagyjából nyolcvan éves volt, amikor két jelentősebb költői versenyen (utaavasze, 歌合) is részt vett. Verseiből sokat beválasztottak valamennyi császári rendeletre összegyűjtött vaka-antológiába. Heian-kori arisztokrata nőként rendkívüli módon jól ismerte a buddhista szövegeket és a buddhizmus tanításait. Fiatal kora óta több buddhista témájú és buddhista szövegek motívumain alapuló verset költött, férje, a kínai nyelvű költészetben és prózában jeleskedő tudós, Óe no Maszahira (大江匡衡) halála után pedig figyelme fokozottan a tanok felé fordult. Később szerzetesnőként buzgó lelkigyakorlatot végzett, beleértve a buddhista témájú vakák komponálását is.

Borítókép: a fordító felvétele

[1] A Holnap-patak a mai Nara prefektúrában található Aszuka-patak (Aszukagava, 飛鳥川), amely arról ismert, hogy gyorsan változnak benne a mély, lassú és a sekély, sebes folyású részek helyei. Ez a változékonyság ebben a versben arra utal, hogy a lírai én és szerelme esetleg csak hazudja egymásnak, hogy mélyek az érzései, a lírai én pedig reméli, hogy nincs így.

[2] Az eredeti szövegben többértelmű kifejezést találunk: az „okiiru” egyaránt jelenti azt, hogy (a harmat) rajta ül valamin (置きゐる), és azt, hogy valaki ébren van (起きゐる).