Címke: műfordítás

T. S. Eliot: A Bölcsek útja

Jó fázós utunk volt,
ilyenkor legrosszabb útnak indulni,
főként, ha hosszú az út:
az utak lucskosak, az idő meg cudar
a télvíz közepén.
A tevék feltört háttal és lábbal, konokul
feküdtek az olvadt hóban.
Időnként visszasírtuk
a nyári paloták lejtőit és teraszait,
meg a fagylalt-hordó selymes lányokat.
Amíg a tevehajcsárok átkozódva morogtak,
és megszöktek, italt és nőt követelve,
éjjel a tábortűz is kialudt, és hajléktalanként,
az ellenséges és barátságtalan városokon,
meg a koszos túlárazott falvakon át:
jó nehéz utunk volt.
Végül inkább éjjel utaztunk,
alkalmi helyeken aludtunk,
amíg fülünkben daloltak a hangok, hogy
mindez színtiszta őrültség.

Egy hajnalban langymeleg völgybe értünk,
a hóhatár alatt növényi nedvek illata terjedt,
csobogó patak meg vízimalom dobolt a sötétben,
és három fa árnyékával az égalján,
egy öreg fehér ló ügetett tova a mezőn.
Egy szőlővel befutatott fogadóba értünk,
a nyitott ajtóban hat kézben ezüstért fordult a kocka,
lábak tiporták az üres borostömlőket.
Nem akadt semmi hír, így tovább álltunk
és estére értünk oda, egy perccel sem korábban
leltük meg a helyet, (azt mondanánk) épp’ csak időben.

Mindez régen volt már, úgy emlékszem,
és megtenném ismét ugyanígy, de visszatart,
ez visszatart,
ez: vajon az út hova vezetett
a Születésre vagy a Halálra? Ott volt a Születés, valóban,
bizonyság volt, semmi kétség. Láttam már születéseket-halálokat,
ám azt gondoltam mások voltak azok, ez a Születés,
kemény és keserű agónia volt értünk, akár a Halál, a saját halálunk.
Hazatértünk végül, a Birodalmainkba,
de nem maradt többé könnyű a lét, a régi felosztásban,
ön-isteneiket markoló idegen nép között.
Örülnöm kéne egy másfajta halálnak.

 

Fazekas Gyöngyvér fordítása

Daniel Kehlmann: Gyilkolás

Ott volt ez a kutya. Mindig is ott volt, amióta az eszemet tudom. Az a nagydarab németjuhász, világos, enyhén göndör bundájával, hegyes, felfelé meredő fülekkel, a nagy vöröslő szemeiből pedig sütött a tömör gonoszság. Na és persze a fogazata; micsoda fogai voltak.

Már három évvel ezelőtt is megvolt, de talán már öt éve is, akár már tíz éve. Mindig a kerítésnél állt és vicsorított, halk, félelmetes morgással a torkából.

Ez mindent beárnyékolt: a nappalt és az éjszakát (mert éjszakánként lehetett hallani az ugatást; autókat, a félholdat, álmai alakjait ugatta.) A szomszéd kutyája volt. A szomszéd egy kövér izzadt ember, akinek ritkán lehetett hallani a hangját, de büszke volt arra, hogy kutyája gyilkos ösztönnel rendelkezik. Ettől az embertől is féltek, nemcsak a kutyájától, de csak azért, mert a róla alkotott kép összemosódott kutyájának képével: a kutya gonosz volt, egyet jelentett a leselkedő veszéllyel. Az emberek reménykedtek benne, hogy egyszer majd eltűnik vagy elpusztul; de ez sosem következett be. Halhatatlannak tűnt. A legrosszabb időszak a nyári szünidő volt. A fű a sárga hőséget ontotta magából, és az égbolt olyan súlyosan nehezedett az emberre, mint forró páncélzat, miközben az idő nem haladt, és a világ mozdulatlan volt. A földön fekve lapozgatta a képregényeket ( Mickey egér ostoba), miközben hallgatta a televíziót, viszont odanézni nem érte meg. Az autók és a közeli híd zaja állandósult, mint a folyton csobogó víz. Ehhez társult a kutya ugatása, és néha-néha egy elhúzó repülőgép zaja. Így volt ez tíz, tizenegy, tizenkét éves koromban is. Úgy tűnt semmi sem változik. Tizenhárom, tizennégy évesen…

Ásított, majd másodszor is ásított, felnézett az órára: alig telt az idő, kevesebb mint egy negyedóra telt el. A nap izzott, sugarai az ablakpárkányról verődtek vissza, egy pici pók a falon mászott felfelé. Majd ismét ásított.

A nővére a következő oldalra lapozott az újságjában. A televízióból motyogás hallatszott, majd a nővére is ásított. Két évvel idősebb volt nála, miniszoknyát viselt egy ujjatlan inggel: a mellei fehérek voltak, és nem különösebben méretesek, de határozottan észrevehetőek. Nővére lassan felnézett, de ügyet sem vetett rá.

Közben a pók elérte a mennyezetet, tétovázott, úgy tűnt, hogy teljesen beleolvad a tapéta mintázatába. A televízióból, zene kíséretében, egy mosószerreklám hallatszott: egy háziasszony mosolyogva lobogtatott egy törülközőt…

„Mikor” – kérdezte nővérétől- „lesz vacsora?”

„Hogy mi?” – kérdezett vissza, anélkül hogy ránézett volna, s lapozott tovább az újságban.

„Mikor lesz kész a vacsora?”

Nővére némán hallgatott. A háttérben kutyaugatás hallatszott. Az ablakpárkányra egy árnyék vetült, négy lábbal, hátulról megvilágítva. Egy macska volt. Biztos valamelyik szomszédé. A farka vége súrolta az égbe meredő fűszálakat, mozdulatai puhák, szokatlanul gyengédek voltak. Leugrott az ablakpárkányról, majd eltűnt a kinti világosságban.

A televízióban egy garbót viselő férfit mutattak: sovány és sápadt volt. A szomszéd konyhában elgurult valami, majd széttörött.

„Kérdések”, mondta a televízióban szereplő férfi, „melyeket feltesznek nekünk, és amelyeket fel kell tennünk önmagunknak, mert mindannyian…” A hangja vékonynak és szokatlanul törékenynek tűnt, mintha a hangszóró meghibásodott volna. „ Szent Ágoston hiányról, hiányérzetről, egyfajta hézagról beszél. Gonoszságnak nevezzük, de ez megtévesztő. Csupán a jóság hiánya, semmi önálló, semmi…- hogy is fejezzem ki magam? – semmi valós. És ha…”

„Kapcsold már ki”- kiabált rá nővére.

Nem akarta. Na, nem azért, mert érdekelte volna, hanem szándékosan, sosem csinálta azt, amit mondtak neki. Egy pillangó nekiment a televízió képernyőjének, szárnyai sötétvörösen pompáztak, szárnya szemcséi napfényben ezüstösen villogtak. Ásított, miközben könnyek gyűltek össze a szemében, a szoba képe pedig világos köddé mosódott össze. Kezével a televízió távkapcsolójáért nyúlt: nem érte volna meg ezért veszekedni. Megnyomta a kikapcsológombot: a garbót viselő ember egy villanásban hirtelen eltűnt. A képernyő újra elsötétült, és tükörként mutatta az ablakot, alatta a kanapéval, és saját guggoló alakját: alacsony termetével (túl alacsony volt, mindenki ezt állította), kócos hajával, s gyűrött ingjével.

Felállt, miközben fájdalmat érzett mindkét lábában, a bal lába nagyon viszketett, majdnem teljesen elzsibbadt. Az ajtóhoz ment – a nővére fel sem nézett, mikor elhaladt mellette – és kiment a kertbe.

Hunyorított, a nap a szemébe sütött, és még a fejét is égette. A forró levegő pedig olyan volt, mint egy mozdulatlan folyadék. Egyet lépett előre, s a forróság beborította a lábát, a kezét, és a nyakát. Megállt, várt még teste hozzászokik. –

Előtte füves terület, ötször tíz méter, utána pedig egy zöld drótkerítés. A kerítésen túl (oda ne nézzenek) megmozdult valami, talán a kutya. A kerítés előtt tulipánok sorakoztak, melyek ide-oda inogtak, annak ellenére, hogy a szél nem fújdogált. A rét közepén, pontosan a közepén feküdt a macska.

Végre nem feküdt a macska, hanem már kúszott. Hasa a földet súrolta, fejét pedig mélyen leeresztette, miközben a lábait enyhén behajlította. Mozgása furcsa úszásra emlékeztetett, hangtalan volt, bajusza és a szőrzet a fülei csúcsán csillogtak a napfényben, miközben mancsaiból kieresztette a karmokat, de lehet, hogy csak úgy tűnt, mintha kieresztette volna. A vörös pillangó egy fűszálra leszállt, egy ideig ott maradt, majd tovaszállt; úgy reppent ki, mint egy aprócska láng.

És ott volt – a másik macska. Nagyobb volt és hosszú, bolyhos bundája volt. A két macska egymást bámulta, mereven, kikerekedett szemekkel. Nagyjából két méterre lehettek egymástól. A hőség, a fényes ragyogás, és a mozdulatlan levegő; az egyik macska fújt, a másik kitért előle, csupán néhány centiméterre…-

A háttérben hallotta, ahogy a nővére nevet. Megfordult: nővére eltette az újságot, hátradőlt, és vigyorogva bámult kifelé a nyitott ajtóból. „ Játszanak egy kicsit”, – mondta. „ Mamást papást. Érdekes, nem?”

Az egyik macska lépett egyet előre, a másik fújva hátrált, és akkor hirtelen, egy pillanat erejéig, összeolvadtak egy guruló, rikácsoló szőrmegomolyaggá; majd az egyik kiszabadult, és elszaladt a közeli bokor irányába, miközben a másik rohant utána, majd együtt eltűntek a bokrokban. Egy ideig mozogtak, a kis bokorról a levelek zizegő hang kíséretében a földre hullottak, miközben a szomszéd kutya ugatott; majd egyszer csak hirtelen vége lett. Minden elcsendesedett, csak a kutya morgott, és az utcán egy autó visító motorja volt hallható, a helytelen sebességváltás miatt. Ott volt újra az a pillangó. A nővére még nevetett, ő pedig megvonta vállait…- majd továbbállt.

A kertkapun át az utcára lépett: kihalt volt, az aszfalt csillogott, a parkoló autókat a nap fényesre festette. Minden kihajtó előtt egy szeméttároló konténer volt. A levegőben ételszag terjedt, talán valamilyen sült hús és párolt zöldség keveréke: az otthonokban éppen ebédet készítettek. Zsebre dugta kezét, majd elballagott.

Néhány méteren át, a kerítés mellett elkísérte a kutya. Némán, de figyelmesen ballagott a kerítés mellett; igyekezett, hogy ne nézzen a kutyára. A kutya mély, fura hangot adott ki magából, de nem hasonlított morgáshoz. Gyorsított léptein, majd egy másik ház kerítéséhez ért; megkönnyebbülten felsóhajtott. – Megállt, és lehajolt valamiért a földre: felvett egy hosszúkás követ. Fájt a lába, égő, éles fájdalmat érzett. Miért is hever itt ez a kő; el akarta dobni, de aztán…tovább sétált a kővel kezében. A kő durva és kemény tapintású volt, furcsán, kellemes érzést keltett benne. Az út enyhén meredek volt, és egy hídnál végződött. A közepén, igen egész pontosan a közepén, egy fehér csík ékeskedett a korláton. A csíknál, amelyet saját maga készített még évekkel ezelőtt, megállt.

A híd alatt az országút nyúlt el, mindkét oldalon fákkal tarkítva, zöld, gumós koronájú szilfákkal, csillogó levelekkel. Elbűvölő látványt nyújtva a horizont alatt sorakoztak. Éppen egy autó jött: egy növekvő pont, amely alakot öltött, zúgó hanggal közeledett, majd egy robogó morajlás kíséretében eltűnt- mintha valaki mélyen belélegzett volna –a híd alá, majd a másik oldalon újra felbukkant. Az autó zúgása hangosabb lett, alakja elkezdett zsugorodni, majd feloldódott a napfényben és eltűnt. Egy ideig nyugalom volt, amíg egy másik autó nem jött. Mintha valaki szabályozná vagy figyelte volna, hogy az időbeli távolságot betartsák. Legtöbbször így is történt.

A hőség ellenére már nem izzadt tovább, bőre teljesen száraz volt, telítődött fénnyel és világos meleggel. Egy kevés fuvallat azonban jólesett volna. A hídról kihajolt, kinyújtotta a kezeit, de megrémült, ezért gyorsan visszahúzta őket; a fájdalom a bőrébe harapott, amely csak lassan csillapodott. A vaskorlát (még egyszer hozzányúlt, most lassan, s csak az egyik ujjával) izzott; nem lehetett megfogni. Jobbra az úttól kéményes, nyeregtetős házak sorakoztak, antennával felszerelve. Balra egy rét terült el, mellette barna, bevetetlen szántóföldek sorakoztak, utánuk pedig dombok voltak, egészen a horizontig sorakoztak: alacsony zöld hullámzás, amely a földbe fagyott. Ez volt az alapállapot. Itt sosem történik semmi. Itt mindig minden nyugodt és csendes; ilyen lehet az a hely ahová az ember kerül, miután meghal, ahol az égvilágon semmi sem történik. Tőle jobbra a város terült el. Egy kisváros, melynek minden utcáját, s házát ismerte, de ezek számára semmit sem jelentettek. Csak el innen! Bárcsak el tudnék innen szabadulni, mindegy is hová…! Csak el innen!

Leült a kemény és meleg aszfaltra; a korlát rácsain keresztül továbbra is kitekintett, mintha börtönben lenne (valójában be volt zárva), miközben lábait a mélybe lelógatta a híd pereméről. Ha lóbálta őket, csak akkor érezte a kemény és hűvös fuvallatot.

Egy autó közelített, majd elrobogott. Egy repülő zúgott el felette, egy ívet tett a nap irányába, majd eltűnt. Elrobogott még egy autó, majd megint minden elcsendesedett. Tőle balra a mezőn tücskök tartottak többszólamú koncertet. Az órájára pillantott. Alig telt el idő, mintha megállt volna. Olyan érzése volt, mintha sosem jut ki a jelenből, soha. Mintha bezárták volna egyetlen, végtelen, sosem változó pillanatba. Halkan sóhajtott egyet.

És abban a pillanatban tudta, hogy valami történni fog, valaminek történnie kell. Hamarosan.

Nem akarta kinyitni a szemét. Kényelmes volt számára: egyszerre volt világos és sötét, meleg, és még a tücskök is ciripeltek. A közelében, tőle jobbra a kutya ugatott. Lassan ki-be lélegzett, majd ásítania kellett.

Egy pillanat erejéig érezte, milyen érzés lenne, ha az a kutya nem létezne. Ugyanaz a világ tárulna elé: a változatlan égbolt, az utca, az unalmas horizont, a nővére és az anyukája a konyhában a földön heverő szilánkokkal (amelyeket azóta már biztos összetakarított), a macskák a fűben, a szomszéd kutyája, az utcán talált kő, de még az a hangya is, amelyik éppen a kezén mászott fel. Csak az a kutya nem.

Lélegzése közben érezte, ahogy a forró levegő ki-be áramlik tüdejéből, a benne tátongó ürességbe. Viszketett az egyik keze, kinyitotta szemét: már megint az a hangya volt. Kinyújtotta a kezét, megrázta, a hangya pedig eltűnt. Valószínűleg lezuhant az utcára, egy végtelen, elképzelhetetlen esés lehetett a hangya számára. Először nevetett, majd elkomolyodott az arca. Hirtelen hideg járta át a testét.

Most már tudta, mi fog történni.

A rácsok közül behúzta lábait, majd lassan felállt. A térdeit fájlalta, s emellett még a víz is folyt róla, pedig még a hideg is kirázta. Szóval, ezért tartottam meg. Gondolta magában. Ezért…?

Körbenézett. Senki sem jött se balról, se jobbról, csupán alvó gépjárművek, szeméttárolók, de egy árva lélek sem. A főút mellett fák sorakoztak. Éppen dél volt: ide ilyenkor senki sem jött, és akik itt laktak, jelenleg ebédhez készülődtek otthonaikban. Náluk is hamarosan kész az ebéd. Igyekeznie kellett.

Várt, miközben a keze elkezdett remegni. Tudta, hogy legbelül valami meggátolja, hogy éljen a kínálkozó lehetőséggel, és arra kényszerítse, hogy az maradjon, aki volt. Még jobban elkezdett izzadni. A halántéka lüktetett, és lüktetése belezúgott a fülébe, miközben az utca a szeme előtt (az égbolt a fákkal együtt) elkezdett remegni, mintha egy rossz televízióadást nézne. Legbelül, végig az erezetében, furcsa, éles elektromos fájdalmat érzett. Hallotta a saját lélegzetvételét és a szívdobbanásait. Akart egy lépést előre lépni, de aztán lemondott róla, mivel nem bízott már a lábaiban. Nehezére esett, hogy megtartsa a követ a kezében, majd hirtelen szédülni kezdett, alatta a talaj elvesztette színét, s elkezdett szétolvadni. Hirtelen zajra lett figyelmes.

Egy közeledő autó hangját hallotta. Kihúzta magát, a félelem, a reszketés és a fájdalom: mind eltűntek.

Az autó hosszú és fehér volt, csillogó Mercedes szimbólummal a motorháztetőn. Az utca mintha tisztábbnak tűnt volna: kivehetőbb, élesebb körvonala volt, miközben a fák továbbra is mozdulatlanul álltak, egy levél se mozdult ( vagyis, de: az egyik levél spirális pályán a földre zuhant). A domboknál, jobbra a házaknál egy lelket sem lehetett látni. Rendben. Belélegezte a levegőt, s elhatározta, csak akkor fújja ki, ha már vége. Már majdnem odaért az autó, mivel elég gyorsan közeledett; tetején a fák árnyékai vonultak végig, amely ritmikus lobogásra emlékeztette. Az ég sötétkékre festette a szélvédőt. Azon gondolkodott, vajon ki ülhet benne…Tudta, hogy ez a kérdés talán élete végéig követni fogja. A jobb kezét, amelyben a kő volt, a korláton túlra kinyújtotta.

A megfelelő pillanatra várt, megbecsülte, felmérte, mintha lövészeten lenne vagy biliárdozna, de egyikhez sem volt szerencséje még. Összeszorította szemeit, mintha az utcák közelebb kerültek volna; az autó tetején ragyogott a nap; hamarosan ideér. A kő szürke volt, s olyan nehéz, hogy a karját lefelé húzta; mindjárt, még nem, mindjárt ideér; még nem, eszébe jutott a nővére, majd furcsa módon a televízióbán látott férfi jutott az eszébe… – most!

Egy pillanat erejéig attól tartott, hogy a kezei nem engedelmeskednek: de egészen könnyen ment. Ezt követően olyan érzése támadt, hogy a kő a levegőben megáll, mozdulatlanul, egyszerűen nem akarna leesni. A kő ott volt, ott maradt, s még mindig egyhelyben. – Aztán hirtelen mégis csak leesett.

Az autó ideért, a kő leesett, két tiszta és éles geometriai mozgás, két vonal, amelyek metszik egymást, s egy pontba találkoznak, de szokatlanul lassan. A kő zsugorodott, miközben az autó egyre nagyobb lett. Azon elmélkedett, hogy talán elvétette vagy túl korán csapódik be a kő, esetleg túl későn…- –

Az autót pontosan eltalálta. A kő egyenletesen növekvő árnyékkal a szélvédő kékségébe, sípoló hang kíséretében hullt alá…

Mintha valami rugalmas felületre érkezett volna, úgy pattant félre a kő. Körív alakban lepattanva a szélvédőről, majd az utca szélén, gurulva folytatva útját.

A szélvédőről visszatükröződő égbolt apró darabokra esett szét; s valóban – igen –szakadások…És most, csikorgások kíséretében felbomlott a szélvédő, s fokozatosan nyelődött el egy fokozatosan egyre nagyobbá váló sötét lyukba… miközben az autó jobbra vette az irányt, a másik sáv széle felé, majd eltűnt a híd alatt.

Még mindig nem fújta ki a levegőt. Megfordult és elrohant az utcán át a szemközti telekre. Az autó viszont gyorsabb volt: amikor megpillantotta, már több mint tíz méterrel arrébb volt, egészen balra tartva, miközben a fékpofák sikítottak. Útjában állt egy fa, s az autó nem tudta kikerülni. Egy csattanás kíséretében (hirtelen, reflexszerűen behúza a fejét) nekicsapódott a motorháztető: összegyűrődött, eldeformálódott, mintha valami puha anyagból, gyurmából lett volna…  A hátsó kerekek lendületesen fekete csíkokat rajzoltak az útra. Még pörögtek, miközben előre nyomultak: a hátsó rész – a csomag- és a kalaptartó, a hektikusan ide-oda himbáló antenna- egy félkörívet írt le a fa körül. Az autó forgott, forgott. Murva spriccelt szanaszét, miközben a nap megcsillant az egyik ablakban, miközben a fék még mindig sikított, majd hirtelen elszakadt a fától. Az autó hátrafelé sodródott, a kerítés irányába: a kerítés recsegő hangok kíséretében bedőlt. Az egész oldalkerítést magával rántotta (egy faoszlop egy ideig vízszintesen a levegőbe került, mintha néhány pillanatig a levegőben lebegne, majd az úttesten landolt, hosszában kettétörve); madarak riadtan, idegesen röppentek az autó fölé. Az autó megállt.

Egy ismeretlen udvarban megállt: az autó hátsó kerekei egy virágágyásban voltak, az elülső kerekei pedig a pázsiton, alatta pedig a kidöntött kerítés. A motorháztető mélyen, görbén behorpadt, a szélvédő teljesen hiányzott. Egy apró füstfelhő hontalanul kúszott fel az égbe, majd szétoszlott nyomtalanul. Teljes csend honolt, a tücskök is elhallgattak. Minden mozdulatlan volt, a világ egyetlen pontján sem mozdult semmi. A levegő lobogott, s olyan érzést keltett, mintha apró hullámok vonulnának végig az aszfalton. A madarak – összesen három – egymás után ereszkedtek le a rétre.

Most fújta ki a korábban belélegzett levegőt.

Érezte, ahogy lassan lélegzik, s közben az önmagáról alkotott képe, az autó, a kerítés és a három feketerigó képe a tudatába beleég. Mostantól örökre megmaradnak. Tudta. A fa, aminek az autó nekiment, ferde volt, megtört, mint egy fűszál. Egy madár repült el a fa magasságában. Hirtelen, egész lassan, mintha saját súlya húzná, kinyílt a jobb első ajtó. Kilendült, majd tárva-nyitva maradt.

Megfordult és elrohant. A szeme sarkából még látta, ahogy egy nő lép ki a házból, és szalad az autóhoz. Ezzel egy időben a távolban egy másik autó jelent meg, a kutya elkezdett ugatni, és a tücskök is ciripeltek. Az élet ment tovább. Fejét leszegte, szemeit pedig, felváltva megjelenő tornacipőire irányította; senkinek sem szabad meglátnia az arcát. Felesleges, gondolta magában, hiszen senki sem látta, majd az órájára pillantott: az egész nem tartott tovább húsz másodpercnél, s mindössze tíz perc telt el mióta elindult otthonról.

Már itt is van a kertkapu. Megállt, kinyitotta és belépett. A ház mellett tulipánok sorakoztak, egy macska hempergett a pázsiton, miközben lábait az ég felé kinyújtotta, s halkan dorombolt. Lehajolt és megvakarta a kezéhez kellemesen simuló macska nyakát. A pázsit, a bokrok, a tulipánok elkezdtek himbálózni…Szél! Igen, hideg, friss levegő volt keleti irányból, mely tompa motorzajokat és (már?) szirénahangokat hozott magával a távolból. És persze ez az ugatás. Rezdüléstelenül állt és figyelte a kutyát, majd elkezdett mosolyogni.

A garázsban sötét volt – a fény, amely a bejárati ajtón szűrődött be elégtelen volt, mivel a két villanykörte közül az egyik kiégett – dohos levegő keveredett nedvességgel és benzin szagával. Hamar rátalált arra, amit keresett: öreg eszközök, kesztyűk és egy tekercs drót hevert a polcon…egy pók rohant függőlegesen felfelé a falon, majd eltűnt egy hasadékban. A hátrahagyott pókhálója a kezéhez ragadt; összeszorította a fogait, hogy az egyre jobban fokozódó undort leküzdje. Megdöbbenve tapasztalta, milyen könnyen megy, könnyebben, mint valaha. Itt egy kartondoboz, még félig tele van szúrós szagú fehér porral. Gyerekektől távol tartandó. Amott egy műanyag tálka, talán egy kicsit koszos, de így is jó lesz.

Visszament a házba. A televíziót kikapcsolták, a nővére már elment otthonról, s az asztalt megterítették, majd átment a konyhába.

Az anyja kötényben és kanállal a kezében, bolyhos papucsot viselve a tűzhelynél állt; nem nézett az anyjára.

„Hagyd a hűtőt! Hamarosan ebédelünk. Mit vettél ki?”

„Semmit”. Mondta, majd becsukta a hűtő ajtaját. A kolbászt úgy tartotta, hogy ne vegye észre.

„Semmit!”. Megismételte, majd kiment a konyhából.

A meleg, kiégett fűre ült le, a hátát nekitámasztotta a ház falának. A kolbászt elkezdte felkarikázni; a kolbászkarikák túlságosan vastagok lettek, majdnem magát is sikerült megvágnia közben. Ezt követően nagyon óvatosan beleszórta a patkánymérget a dobozból a tálkába. Óvatosan, halk zörgés kíséretében öntötte bele a port, amely a naptól csillogott. A mutatóujjával alaposan megkeverte a port a kolbászkarikákkal, egyenletesen összekeverte, mintha főzne valamit. Eddig még sosem főzött semmit.

Felállt, miközben a szél felerősödött, s emiatt a kezével le kellett takarnia a tálkát. Ennek ellenére egy kevés port a szél mégis magával ragadott, mintha egy aprócska fehér felhőt vitt volna magával. A tulipánok illata felerősödött, a macska pedig egy piros pillangó után ugrott. Talán ugyanazt a pillagót üldözte még mindig.

A kerítés fölé hajolt. Ilyet még sosem tett. „He!” Kiáltott fel. „Hallasz? He!”

És ott volt. Egy rohamozó, morgó árnyék; a kutya olyan erővel ugrott neki a kerítésnek, hogy a drótháló megfeszült. –

„Jól van!” – mondta, majd letérdelt. „Éhes vagy?”. A kerítés tövében egy keskeny rés volt, olyan öt-tíz centméteres lehetett. Régebben attól tartott, a kutya átszökik rajta. A tálka átcsúsztatására éppen megfelelő volt, s még arra is, hogy visszahúzza; ezzel minden nyomot eltüntetve maga után.

Felállt, miközben a kutya a vörös szemével bámulta. Most már nem vicsorított , s nem is morgott. Az utolsó alkalom volt, ennyi idő után végre az utolsó. A kutya lehajtotta a fejét, miközben a fülek hegyesen és egyenesesen álltak. A kutya mindet megette.

Megfordult, majd zsebre dugott kézzel visszaballagott a házba. A háttérből még hallotta a váltakozó szirénahangokat; s ha nagyon fülelt, akkor még nem is tudta őket megkülönböztetni: a mentőt a rendőrségi szirénától. Izgalmas napok elé nézünk, hiszen fennállt a lehetősége, hogy megtalálják. Legrosszabb esetben is mindent letagadna, mivel úgysem tudnak rábizonyítani semmit. A kő túl durva tapintású volt ahhoz, hogy ujjlenyomatok maradjanak rajta. Egyenrangúnak érezte magát velük szemben, az egyész világgal szemben. A macska felpattant, és a pillangó után kapott, amely csillogása kíséretében egyre magasabbra és magasabbra szállt, majd eltűnt a napban. Ki ülhetett az autóban? Na igen, ha a mentők időben érkeztek, akkor bent ülő férfi vagy nő megmenekülhetett, nem halt meg, legalábbis most még nem. Rendben, de ez már nem tartozott rá.

A ház ajtaja nyitva volt, belépett, majd megtorpant. Még érezte a kinti hőséget a hátán, szemeinek is hozzá kellett szokniuk a benti fényviszonyokhoz. Három árnyék fordult felé némán a sötétségből…Majd egyre jobban kivehető alakot öltve látta, hogy csupán a szülei és a nővére voltak azok, akik éppen egy asztalnál ültek. Mosolyogva ránézett a nővérére, aki kerülni próbálta a szemkontaktust.

„Ülj le!” – szólt hozzá valaki, valószínűleg az édesanyja.

„Igen.” – viszonozta. De egy pillanatig még állva maradt, mivel kintről furcsa zajok szűrődtek be. Vonyításnak hallatszódott, nem emberi vékony hangon.

„Furcsa.” – mondta az édesanyja „ez biztos a kutya lesz. Ülj már le!”

Végre helyet foglalt, még egy darabig azt fogja tenni, amit mondanak neki, most már úgy sincs jelentősége. Erősebbnek érezte magát az egész családnál. A legtöbb embernél, akikkel találkozni fog útja során, még erősebbnek érezte magát. Hátradőlt, miközben mélyeket sóhajtott. Úgy érezte, hogy egy megfoghatatlan hideg ragyogás, szentség veszi körbe. Volt valami, amit nem tudtak róla, viszont ő igen. Még mindig vigyorgott, teljesen ellazult.

„Csodálatos időnk van ma, nem?” – mondta az édesanyja, miközben a tányérjára szedett valamit. „Szünidőre tökéletes. Ugye szép volt ez a délelőtt?”

Az anyjára pillantott, aki hirtelen félrenézett. Megmarkolta a kést és villát; a fém hideg és kemény volt, kellemes érzést keltett benne. Egy pillanatig elgondolkodott.

„Dehogynem” – válaszolta édesanyjának, „valóban, nagyon kellemes volt.”

Tóth  Attila fordítása

Közelítések Carlos Williamshez

 

 

Szabolcsi Alexander fordításai:

 Danse Russe

Ha feleségem alszik
és a gyerek és Kathleen
alszik
és a Nap tűzkorong fehéren,
selyemködbe burkolózva
úszik fénylő fák felett –
Ha az északi szobámban
meztelen táncolok, esetlen,
tükröm előtt,
ingemet fejem körül pörgetve,
és magamnak dúdolom:
„Magányos vagyok, magányos,
magányosnak születtem,
és nekem a legjobb”
Ha megszeretem kezeim, arcom
vállaim, lágyékom, seggem
a függöny sárga fényében –

Ki mondja meg, hogy
nem én vagyok a legboldogabb ember itthon?

 

Elpusztulás (Complete Destruction)

Egy fagyos nap volt.
A macskát temettük,
majd az ágyát is kivittük
a hátsó kertbe
meggyújtani.
A bolhák akik túléltek
nyomást és hőt,
megfagytak a hidegben.

 

Tengervirág (Flowers by the Sea)

A virágos, szirtél alatt
látatlan, a sós tenger

emeli testét – cikória és százszorszép
kifordult gyökerei között, egyedül már csak

árnyak és áramlat – vagy talán
a forma – örök mozgása, ahogy

a tenger körülöleli és simogatja
a növényszerű szárakat.

 

Fazekas Gyöngyvér fordítása:

A ház (The House)

A ház tiéd,
kedvedre bejárhatod.
Reggelid megvár majd,
amíg csak nem akarsz

felkelni ágyadból!
Ez itt a nappali,
hol fillértelen álltunk
a ládányi csetreszünkkel.

Ez itt a konyha.
Új bojlerünk
van, és új a gázsütő
a te kedvedért.

És itt a lépcsősor
nemrégen lett lefestve
a foka hófehér
s a járólap mahagóni.
Gyere fel
a hálóba –
vár ágyad –
és komódod –

az egész ház
várakozik, rád vár
hogy kedved szerint járj benne:
a tiéd.

 

Csütörtök (Thursday)

Megálmodtam az álmom – mint mások is –
és semmivé vált, így aztán
nemtörődöm maradok
a lábam földbe gyökerezve
és én az égre meredve.
Érzem, ahogy ruháim körbeölelnek,
testem súlyát mindkét cipőmben,
kalapom szélét is, és a levegőt ki-be
járni orromban. És elhatározom, hogy nem álmodom többé.

 

Az Úriember (The Gentleman)

Érzem, ahogy az ujjbegyem
meginti nyakamat, amint begombolom a gallérom
és sajnálkozva gondolok
a kedves nőkre, akiket ismertem.

Csak azért mondom (This is Just to Say)

Megettem
a szilvát
ami ott volt
a hűtőben

és amit
lehet, hogy te
a reggelihez
tettél félre

Bocsánat, de
olyan finom volt,
olyan édes
és olyan jó hűs

 

Krasznai Kármen fordítása: 

Totális pusztulás (Complete Destruction)

Hideg nap volt.
Eltemettük a macskát
és a koporsót felgyújtottuk
a hátsó kertben.
A megszökött bolhák
földben és tűzben
fagytak meg.

 

Weisz Balázs átirata:

 Danse Russe

ha végre nőm alszik
s zabigyerek vele
füléből az earpod,
mint fogkefe nyele

stadion reflektora
kivakítja szemem
lakásom fekvése
sem segít ezen

nyúlnék a cigiért
előbb talpam talál üveget
groteszk táncot járok
a szilánkjai felett

magányos sokáig
nem-igen lehetek
rekedt-kappanhangom
felveri a telepet

csodálhatják testem
sörhasamat, seggemet
teliholdként világlik:
avantgárd csendélet

ki mondhatná, hogy nem a magyar valóságot élem?!

(Fazekas Gyöngyvér összeállítása)

Klasszikus japán versek járványok idején

Amikor az egész város jajveszékelt,[1] egy hajnalkát küldött valakinek.

 

Még elillanni
sincs időm, tudom, tudom.
Hajnalkán ülő
harmattal vetekedő
világ felett kesergek!

(Muraszaki Sikibu-kötet, 52.)

Amikor az egész város jajveszékelt.

Folyton bánkódom
e bús mulandóságon,
helyette, aki
e világot, mint álmot
végig nem kísérhette.

Bús mulandóság:
míg engem a sok bánat
gyötört, egyszerre
– sásleveleknek csúcsa –
vége lett világunknak![2]

(Izumi Sikibu-kötet, 638–639.)

 

Amikor az egész város jajveszékelt, a horikavai jobb felőli miniszter egy alkonyon ezt a verset küldte Szadajori középtanácsosnak.

Bús mulandóság:
jobban érzem, mint máskor
ez alkonyaton.
Észreveszem: számolom,
hányan is távoznak el.

 

Így válaszolt.                                                              Szadajori középtanácsos

Ideje sincsen
harmatéltű testemnek
füvekre ülni:
vajon ama számokhoz
mikor adódik hozzá?

 

(Kimaradt dalok későbbi gyűjteménye, Vegyes témájú dalok harmadik kötete, 1010–1011.)

 

Fittler Áron fordításai

 

 

Muraszaki Sikibu (紫式部)

970 körül–1020 körül

A Heian-kori japán irodalom legjelentősebb művének és egyben a világ egyik első prózai elbeszélésének, a Gendzsi regényének szerzője. Udvarhölgyként Icsidzsó császár (Icsidzsó tennó [一条天皇], uralk. 986–1011) felesége, Sósi császárné (csúgú Sósi [中宮彰子], 988–1074) mellett szolgált, udvarának meghatározó alakja volt. Az ott töltött idő egy részéről, csaknem másfél év eseményeiről részletesen beszámol naplójában, a Muraszaki Sikibu-naplóban (Muraszaki Sikibu nikki, 紫式部日記). Értelmiségi családból származott, apja, Fudzsivara no Tametoki (藤原為時) egy időben a Szertartásügyi Hivatal (Sikibusó, 式部省) felső rangú tisztviselőjeként (sikibu no daisó, 式部大丞) tevékenykedett. Innen ered udvarhölgyneve: Tó Sikibu (藤式部, a „Tó” a Fudzsivara név első felének kínai olvasata, azaz jelentése: a Fudzsivara családból származó Sikibu). A Muraszaki név – naplója tanúsága szerint – a kor egyik legjelentősebb költője, Fudzsivara no Kintó (藤原公任) megjegyzése nyomán ragadt rá: egyszer gúnyosan a Gendzsi regénye egyik főhősnője, Muraszaki nevén szólította.

 

Izumi Sikibu (和泉式部)

976?–1030?

A X–XI. század fordulójának egyik legnagyobb költőnője. Udvarhölgynevének első felét első férje, a tartományi kormányzó Tacsibana no Micsiszada (橘道貞) megbízatási helye, Izumi tartomány (a mai Ószaka prefektúra déli része), második felét pedig apja, Óe no Maszamune (大江雅致) beosztása után kapta. Jól ismert Reizei császár (Reizei tennó [冷泉天皇], 950–1011) két fiával való szerelmi viszonya, az Izumi Sikibu napló (Izumi Sikibu nikki, 和泉式部日記) egyikükkel, Acumicsi herceggel (Acumicsi sinnó [敦道親王], 981–1007) való kapcsolatát mutatja be versváltásaikon keresztül. Acumicsi herceg halála után Sósi császárné szolgálatába állt udvarhölgyként. Az udvarban ismerkedett meg második férjével, Fudzsivara no Jaszumaszával (藤原保昌), akit 1020 és 1023 közötti tartományi kormányzósága idején elkísért megbízatási helyére, Tango (丹後) tartományba (a mai Kiotó prefektúra északi része a Japán-tenger partján). Versei rendkívül nagy hatást gyakoroltak a későbbi vaka-költészetre. Ezernél is több költeménye maradt fenn, amelyekből több mint kétszáz császári antológiákba is bekerült.

 

Fudzsivara no Jorimune (藤原頼宗)

993–1065

A X–XI. század fordulójának politikai vezetője, Fudzsivara no Micsinaga (藤原道長) fia. 1060-ban jobb felőli miniszterré (udaidzsin, 右大臣) léptették elő, ez volt a legmagasabb tisztsége. Korának jelentős költője. Számos költői versenyen (utaavasze, 歌合) szerepeltek vakái, néhány ilyen rendezvényen bírának is felkérték. Több mint negyven verse császári vaka-antológiákba is bekerült.

 

Fudzsivara no Szadajori (藤原定頼)

995–1045

A X–XI. század fordulójának egyik legnagyobb költője, Fudzsivara no Kintó (藤原公任) fia. Legmagasabb tisztsége helyettes középtanácsos (gon csúnagon, 権中納言) volt. A XI. század jelentős költője, emellett tehetséges kalligráfus volt, és a buddhista szútrák recitálásában is jeleskedett. Számos költői versenyen szerepeltek vakái, illetve az 1086-ban összeállított Kimaradt dalok későbbi gyűjteményétől (Gosúi vakasú, 後拾遺和歌集) kezdve több mint negyven verse került be császári vaka-antológiákba.

Borítókép: a fordító felvétele

[1] A járványra utaló eufemisztikus kifejezés a korabeli szépirodalomban.

[2] A versben szereplő aszadzsi (浅茅) nevű sásféle gyakran a mulandóságot juttatta a korabeli emberek eszébe. A „sásleveleknek csúcsa” (aszadzsi ga szue, 浅茅が末) kifejezés második fele ezen kívül ‘vég’ jelentéssel is bír, így kapcsolódik az ötödik sor mondanivalójához.

Cosmin Perța: Forróság (Arșița), részlet

Forróság

1.

Teofil a köd miatt bújt elő viskójából. Pár napja a dombokra sosemlátott színű köd ereszkedett le, mályvaszínű köd.  Bundáját a csuhájára húzta és kiment, hogy jobban megnézze. Tényleg mályvaszínű volt és sűrű, messziről lehetett érezni a szagát. Nem, nem olyan szaga volt mint a víznek, mint ahogy arra számított, hanem rózsaillata volt. Ha felmegy arra a dombra, ott, elég jól látja majd onnét a falut. Tudta, nincs ahogy lásson bármit is ebben a ködben, mégis felment. Semmit nem lehetett látni, ahogy erre számított is, de a falu felől mégis hallatszott valami zúgás, mintha valami motorok tízesével egyszerre bőgnének fel. Keresztet vetett és arra készült, hogy visszatér a viskójába, amikor meghallotta és később látta is felfele menni a domboldalon.

            Egy tízéves kislány és egy nyolc körüli kisfiú, akit a lány inkább vonszolt, mint vezetett, őket látta, ahogy sírva felfele kapaszkodnak. Csupa sárosak voltak, kis kezeik és arcuk tele voltak horzsolásokkal és csukladozva szipogtak. Eléjük ment, a kisfiút ölbe vette, a kislányt kézen fogta és megkérdezte: mi van veletek? De ők tovább sírtak. Erős trágyaszaguk volt, trágyás volt a hajuk és a ruhájuk.

            Elvitte őket a viskóba, belefújt a szénbe, hogy kicsit kapjon lángra a parázs, rádobott három krumplit, és ugyancsak a parázsra tette a tábori fazekat, amelyikbe egy kis forralt csicsókát töltött. Adott belőle a gyerekeknek, hadd egyenek, adott nekik egy-egy almát is, aztán lefektette őket az ágyára és betakarta a báránybőrökkel.

            Meggyújtott egy gyertyát, keresztet vetett az ágy fölött és azt mondta egy ördöglánynak: maradj itt és vigyázz rájuk, én megnézem, mi van a faluban.

2.

A semmiből került elő, hideg és esős november volt. Először a köd jelent meg. Egy mályvaszínű köd, amilyent még senki sem látott azon a vidéken. Ez a köd beszivárog a lelkedig, megbabonáz. Nem sok ideje maradt ezen gondolkodni, mert pár órával a köd leszállta után megjelentek az első páncélosok. Utánuk jöttek, a földet mindenhol feltúrva, a tankok, hátrébb pedig a ponyvás teherautók, katonákkal telezsúfolva.

Amikor Teofil kiért a falu végére, látta ahogy a katonák felrakják a teherautók utánfutóira a dózerek tolólapjaival a halottakat. A hegyről, fentről, az erdő széléről be lehetett látni a falu központjában levő térre. Ezelőtt pár órával még ott helyezkedtek el a mesterlövészek. A tér ki volt világítva, a dózerek végezték a dolgukat, minden csendesnek, rendezettnek tűnt, tökéletesnek. A falu központjában még lehetett látni a huzalokat, amelyekre a száznegyvennégy gyereket felaggatták, és látni lehetett, ahogy alattuk pár tucat kutya bezabál valamiket, amik kígyókhoz hasonlítottak. Kitalálva, hogy mik is lehetnek azok a kígyók, Teofil megtántorodott, és lábai becsúsztak abba a bokorba, amelyik mellé elbújt. A falu felől azonnal rászegeződött egy reflektorfény, és kiabálás, meg kutyaugatás hallatszott. Teofil elszaladt.


3.

Amikor az ezredes kiszállt a páncélautóból, a falu már biztosítva volt. Halkan, tagoltan és nyomottan beszélt. Az ezredes azt üzeni, hogy itt egy ideiglenes tábort állítunk fel, mondta a tolmács. Az ezredes azt mondja, hogy szeretné, ha békében és egyetértésben élnénk egymás mellett, de ha ellenségeskedéssel vagy ellenállással találkozik, mindenki büntetést kap. A tolmács rekedtes, vastaghangú hadnagy volt. Háta mögött a harckocsiknak támaszkodó katonák máris a legtörékenyebb lányok fele leskelődtek.

Teofil felszívódott az erdőben, nem akart sem közeledni, sem távolodni a domb tetejétől, nehogy az üldözőit a kunyhó felé vezesse. A mályvaszínű köd sűrű volt és elfedte az erdő neszeit, de még így is hallotta, ahogy az ágak recsegnek az üldözők lábai alatt. Egy farkaskutya érte utol. A nyakához ugrott, de Teofilnak még volt ideje a karját reflexből előrelökni, de a kutya fogai mélyen belevágtak a húsba, már próbált is darabokat tépni belőle. Másik kezével megragadta a kutya nyakát, hogy megfojtsa, de ez vergődött, morgott és továbbra is szaggatta a húsdarabokat abból a karból. Kegyetlen fájdalmat érzett, térdre esett, majd párat höngörgőzött, amíg aztán valahogy talált egy éles követ. Párszor ütött vele, a kutya fejét addig püfölte, amíg lazult kicsit a fogak szorítása. Háta mögött az üldözők kiáltoztak, kiáltották a kutya nevét, már nagyon közel voltak, kevesebb, mint száz méterre, de nem látszottak ebben a sűrű ködben. Felkelt és ismét futásnak eredt. Mindkét karja csupa vér. A jobb karja teljesen szét volt tépve.

Száva Csanád fordítása

Cosmin Perța (1982) költő, író. A kolozsvári BBTE-n hallgatott filológiát. Számos esszé-, novellás- és verseskötet szerzője. 2012-ben az év fiatal román regényírója. 16 nyelvre fordítottak le munkáiból. Fontosabb könyvei: Anisia si uneltele fermecate; gyerekkönyv (2021), Teofil şi câinele de lemn; regény (2012), În urmă nu mai e nimic; regény (2015), Arșița; regény (2019), utóbbi három alkotja a Teofil-trilógiát.

Kép: V. Van Gogh

Hermann Hesse: A melankóliához

Borhoz, barátokhoz menekültem,
annyira rettegtem sötét szemed,
ágyasok karja, megannyi zene
között feledett fiad, a hűtlen.

Ám te követtél engem hallgatag,
ott voltál, a borban, mit vedeltem,
pásztorórákon a testmelegben,
és a gúnyban is, ha csúfoltalak.

Most borogatod lábam, kezemet,
és fejem itt ring a lágy ölben,
lám, hosszú utamról hazajöttem:
tévelygésem is hozzád vezetett.

Csősz Gergő fordítása

 

 

Illusztráció: William Turner