Tőled kapott éveim
(Die Jahre von dir zu mir)

 

Mikor sírok, hajad újra hullámzik bennem.
Szerelmünk asztalát szemed egével teríted:
fekhelyünk ez, nyár és ősz között.
Ki főzi italunk? Nem én, nem te,
sem valaki más:
az üreset szürcsöljük, s az utolsót.
Mélytengerek tükrébe mártjuk arcunkat,
sebtében tálaljuk az ételt:
az éjszaka ez, maga az éj, mit a reggel indít el,
ez, mely melletted ágyaz meg nekem.

 

Egyiptomban
(In Ägypten)

 

Mondd egy idegen női szemnek: Légy a víz!
Kiket vízben tudhatsz, keresd a nő szemében.
A vízből hívd őket: Ruth! Noémi! Mirjam!
Díszítsd őket, mikor ott fekszel az idegennel.
Pompájuk legyen az ő felhőhaja.
Mondd hát Ruthnak, Mirjamnak és Noéminek:
Nézzétek csak, vele hálok!
Az idegent ékesítsd a legszebben.
Ékítsd Ruth, Noémi, Mirjam iránti fájdalmaddal.
És mondd neki:
Nézd, velük háltam!

Bánfai Zsolt fordításai

Illusztráció: P. Klee

(…) Az Úr, királyok királya,
s minden tudásnak forrása,
így szólt az idők kezdetén:
legyen világ és benne fény!
Aztán helyet rendelt minden
dolognak, lénynek és innen
már saját természetükre
bízta: döntsenek kedvükre.
Bölcs terv, hibátlan műremek,
más szó erre nem is lehet.
A világ így duruzsolna,
míg pihen bölcs alkotója,
ám e szép rend úgy felborult,
hogy felül van, mi volt alul,
s nincs kétség, közel az óra:
letörli s újrarajzolja
a világot teremtője.
Mert erre utal a pőre,
józan ész is. Hiszen Isten,
csak hogy ez egyet említsem,
mindent az embernek adott,
saját képére faragott
hű másának. És ekként lett
minden állatok fölé tett
legnemesebb lény a földön.
Ám most, amikor ezt költöm,
nem rendet látsz: kuplerájt,
s hogy tótágast áll a világ.
Mert a népek barmok lettek,
leszegett fejjel legelnek,
kincsért mind a mocskot túrja,
és nem néznek fel az Úrra.
Másrészről meg összetapad
az elvvel a tapasztalat:
az ember mára elvadult,
sáros, sötét, mély kútba hullt,
és túlzás nélkül mondhatom,
hogy Fakóé a hatalom,
mert csak hozzá imádkoznak,
egyedül neki áldoznak,
ő lett Istene a Földnek.
Az Észre ma már csak köpnek,
és helyébe az otromba
Ostobaság ült a trónra,
mely az Igazságot böszme
patával tapossa össze.
Ekként lett a rendből hamar
káosz, kakofón zűrzavar,
s most így botorkálunk éppen,
lámpa nélkül a sötétben,
mint vérszomjas, veszett vadak.
Jaj, Fakó romlás és salak!
Mindenki elcsábult neki,
s csalással kegyét keresi.
Jaj! És jaj harmadjára is,
mert e sápadt sárga, hamis
dög oly mélybe rántotta le
a szent egyházat, hogy sose
fog tán sírjából kikelni.
Látom minden nap süllyedni,
és ésszel fel nem foghatom,
hogy Szent Péter egy szép napon
miért nem jön, hogy e bárkát,
hitünk málló maradványát
megmentse, hisz kik vezetik,
vak bolondok egytől-egyig!
Mert tudjátok meg, nem hányták
ily vadul Noé bárkáját
sem a viharok egykoron
a haragos hullámokon,
mint ahogy egyházunk inog,
dülöngél, billeg, imbolyog.
Horgonyát vesztve szédeleg,
cibálja szilaj fergeteg,
ünnep, öröm nem élteti,
ámde helyette zengheti,
mint kibe éles kín hasít,
Jeremiás siralmait.
Sorsa szenvedés és bánat,
mintha csak e prófétának
róla szólna bús panasza.
Mi egykor fénylő csillaga,
fejedelme volt a Földnek,
az ma léhának, züllöttnek,
porban csúszónak tűnik fel.
S mindezt Fakó tette, hidd el.
Vegyítve bűnt, irigységet,
ő kotyvasztotta e mérget,
az Úr művét a szerencse
kényére-kedvére vetve.
És most leírom, mily fonák
fordulatot vett a világ.

Vaskó Péter fordítása

FAUVEL/ FAKÓ egy Antikrisztust megszemélyesítő lószerű szörnyeteg. Nevének betűi hat, a korabeli világot hatalmában tartó bűn kezdőbetűit adják ki: hízelgés, fösvénység, aljasság, lelkiismeretlenség, irigység és feslettség.

Első rész:

Gervais du Bus: Roman de Fauvel

 

 

[Téma nélkül.]                                                Muraszaki Sikibu

 

Sorsom felett, ó,
ugyan miért bánkódnék,
ha olyan kedvvel
élnék mindig, mint mikor
hegyi cseresznyét nézek?

 

(Kimaradt dalok későbbi gyűjteménye, Tavaszi dalok első kötete, 104.)

 

[Boglárkacserje]

Boglárkabokor
virága e vidéken
amint kinyílik,
azt gondolom magamban,
Ide[1] is el kell jönnöm.

(Szaigjó szerzetes. Versek a hegyi lakból, 166.)

 

Akkor költötte, amikor a hegyek közé látogatott
Nóin szerzetes

Ha hegyek közé
tavaszi alkonyatkor
eljövök, látom,
ó, esti harangszóra
hullanak a virágok!

(Új „Régi és új dalok gyűjteménye”, Tavaszi dalok második kötete, 116.)

Fittler Áron fordításai

 

Muraszaki Sikibu (紫式部)

970 körül?–1020 körül?

A Heian-kori japán irodalom legjelentősebb művének és egyben a világ egyik első prózai elbeszélésének, a Gendzsi regényének (Gendzsi monogatari, 源氏物語) szerzője. Férje Fudzsivara no Nobutaka (藤原宣孝), tőle született lánya, Katako (賢子), aki Daini no Szanmi (大弐三位) néven szintén költőnő. Muraszaki Sikibu Nobutaka halála után került udvarhölgyként Icsidzsó császár (Icsidzsó tennó [一条天皇], uralk. 986–1011) felesége, Sósi császárné (csúgú Sósi [中宮彰子], 988–1074) udvarába, melynek meghatározó alakja volt. Az ott töltött idő egy részéről, csaknem másfél év eseményeiről részletesen beszámol naplójában, a Muraszaki Sikibu-naplóban (Muraszaki Sikibu nikki, 紫式部日記). Értelmiségi családból származott, apja, Fudzsivara no Tametoki (藤原為時) egy időben a Szertartásügyi Hivatal (Sikibusó, 式部省) felső rangú tisztviselőjeként (sikibu no daisó, 式部大丞) tevékenykedett. Innen ered udvarhölgyneve: Tó Sikibu (藤式部, a „Tó” a Fudzsivara név első felének kínai olvasata, azaz jelentése: a Fudzsivara családból származó Sikibu). A Muraszaki név – naplója tanúsága szerint – a kor egyik legjelentősebb vakaköltője, Fudzsivara no Kintó (藤原公任) megjegyzése nyomán ragadt rá: egyszer gúnyosan a Gendzsi regénye egyik főhősnőjének nevén szólította.

 

Szaigjó szerzetes (Szaigjó hósi, 西行法師)

1118–1190

A XII. század egyik lagnagyobb költője. Világi neve Szató Norikijo (佐藤義清). Kezdetben Toba császár (鳥羽天皇, uralk. 1107–1123) testőrségének tagja volt, de fiatalon, huszonhárom évesen az egyik legjelentősebb japán ezoterikus buddhista irányzat, a Singon-irányzat (Singon-sú, 真言宗) szerzetese lett, és elsősorban az irányzat központjában, a Kója-hegyen (Kójaszan, 高野山) élte életét meditálással, elmélkedéssel. Ezen kívül szinte egész Japánt bejárta, zarándokútjain számos vakát költött. Költészetében sajátos összhangot képviselnek a természeti jelenségek és a buddhizmus tanai, ezt pedig filozófiai mélységekig boncolgatja. Kedvenc témája a cseresznyevirág és a hold. Számos költeményét válogatták be császári vakaantológiákba, személyes verseskötete a Versek a hegyi lakból (Szankasú, 山家集).

 

Nóin szerzetes (Nóin hósi, 能因法師)

988–1050 körül

A XI. századi vakaköltészet jelentős alakja, világi neve Tacsibana no Nagajaszu (橘永愷). Körülbelül huszonhat éves lehetett, amikor szerzetesnek állt. A vakaköltészetben mestere a kor jelentős verselője, Fudzsivara no Nagajosi (藤原長能) volt. Egyidőben Szeccu tartomány Koszobe nevű vidékén (古曽部, ma az Ószaka prefektúra Takacuki [高槻] nevű városában található) lakott, ám többnyire vándorszerzetesként járta az országot, ezen utak alkalmával pedig számos vakát költött. Kifinomult ízlés jellemezte, és az egyik első olyan költő volt, aki az utazások alkalmával a szépséget kereste, a meghatározott asszociációkat előhívó kifejezésekként, ún. dalpárnaként (utamakura, 歌枕) használt helynevek konvencióknak megfelelő megéneklése helyett pedig előtérbe helyezte saját érzéseinek kifejezését a látott tájakkal kapcsolatban, előkészítve ezzel a vakaköltészet egyik új motívumát. Fennmaradt dalpárna-gyűjteménye, a Nóin dalpárnagyűjteménye (Nóin utamakura, 能因歌枕), amely ugyancsak bizonyítja, mennyire vonzódott ezekhez a híres helyekhez. Vakái több alkalommal szerepeltek a régens Fudzsivara no Jorimicsi (藤原頼通) rezidenciáján és az udvarban rendezett költői versenyeken, ezenkívül A legzseniálisabb dalok gyűjteménye (Gengensú, 玄玄集) címmel magánkezdeményezésű vakaantológiát is szerkesztett. Hatvanöt költeménye szerepel császári vakaantológiákban.

 

 

Borítókép: boglárkacserjék az Ide városban lévő Tama pataknál (a fordító felvétele)

[1] 井手. A mai Kiotó prefektúra deli részén található kisváros. Itt található a Tama patak (Tamagava, 玉川), amely a VIII. század óta híres a boglárkacserjékről, a vakaköltészetben a település és az említett patak meghatározó tájeleme (ld. a borítóképen). Ide neve Szaigjó versében többértelmű kifejezést alkot a ‘kijön’, ‘kimegy’ jelentésű ige egyik alakjával (出で).

 

 

 

 

 

 

Elfog a melankólia,
látva, hogy fényesíti a
fenevad szőrét a csürhe,
hogy csak úgy ragyog a szőre.
Láthatjátok Fakót gyakran,
megpingálták száz alakban,
s mert sokan nem tudják, ki ő,
lator vagy bölcs, rongy vagy dicső,
elmondom hát rendre sorra,
hogyan is gondolj e lóra.
Fakó már nem istállóba
piszkít, jobban megy a dolga,
cifra kastélyt használ laknak,
s lakoma várja, nem abrak.
Trónteremben bölcselkedik,
aztán királyi csülkeit
végighordja minden szobán,
hol taposva egymás nyomán
szolgálja őt udvarnépe:
rohan mind, hogy kikefélje
szőréből, míg szemléje tart,
a belészáradt szürke szart.
A Józan ész haragosa,
Fortuna ennek az oka,
mert nem más, mint a Szerencse
volt, mely farát felemelte
egész a királyi székig.
Fakó körül egymást érik
a nyaloncok, nagy a sürgés,
minden rendű-rangú küzd és
törekszik, hogy szolgálhassa.
Szédítő látvány, szavamra,
e lelkes, díszes forgatag,
mely őt csutakolni szalad.
Királyok és hercegfélék
jönnek, hogy hátát keféljék.
Fut minden tartomány grófja,
márkija, hogy őt súrolja.
És mi van a lovagokkal?
Ó, ha látnád, milyen gonddal,
gyöngédséggel tisztogatják!
Mind nagy tisztességnek tartják
e hajlongó szolgálatot:
helytartók, bírók, várnagyok
pucolják hő szorgalommal,
ám a polgárok sem sokkal
maradnak le, és a falvak
népe is buzgón vakargat.
De ez semmi ahhoz képest,
mit egy zsinaton elérhet.
A pápa, hogy látja Fakót,
úgy örül, se élő, se holt.
Ünneplik a bíborosok,
és szedik a lócitromot
mind a prelátusok, jegyzők,
s a püspökök is mind fennkölt
pofával gyűjtik a trágyát,
s nézik imádatuk tárgyát.
Sokan jönnek, mert úgy hiszik,
ők is dörgölhetnek kicsit:
szerzetesek és apátok
szedegetnek langy kalácsot.
Dominikánus, ferences,
itt most bizony nem lehetsz rest!
Tanuld buzgó szorgalommal,
hogy kell bánni az alommal,
mert az Úr fent figyel téged,
hogyan kaparsz ürüléket!
Barátok, atyák, apácák,
érsekek és más pojácák,
kiosztva már nekik a kéj:
övék lehet a sok ganéj.
(…)

Vaskó Péter fordítása

 

FAUVEL/ FAKÓ egy Antikrisztust megszemélyesítő lószerű szörnyeteg.  Nevének betűi hat, a korabeli világot hatalmában tartó bűn kezdőbetűit adják ki: hízelgés, fösvénység, aljasság, lelkiismeretlenség, irigység és feslettség.

Látom, hogy E.E. Cummings iszik…
tonikot iszik rummal, miközben
egy fehér ház tornácán ül.

Látom Ezrát a St. Lizben
aki látogatókat fogadva
bizonygatja
létezésének önmagának.

Látom Hart Cranet amint
elutasítja
irodalmi kékharisnyák felajánlkozását
egy óceánjáró fedélzetén,
miközben a pincérfiú után sóvárog.

Látom Hemingwayt, mikor apjára gondol
miközben vadászpuskáját tisztogatja.

Látom, amikor Dosztojevszkij
mindent elveszít Isten ellen, ruletten…

Látom Carson McCullerst,
amint whiskyben áztatja gyönyörű lelkét.

Látom Li Pót, a borászt kacagni,
az egymást követő szavak hiábavalóságán.

Látom Sherwood Andersont lenyelni
a fogvájót, amely megölte őt.

Látom William Saroyant ihletek nélkül ülni,
Malibun, tengerparti házában,
s hiába várja, hogy a múzsája visszatérjen.

Látom Timothy Learyt, amint partiról
partikra járkál, reménykedve, hogy felismerik.

Látom, ahogy Chatterton megveszi a patkánymérget.
Látom Pascalt, amint borotvával kezében
beül a forró fürdőkádba…

Látom Ginsberget, aki az üvöltésből nyávogásra vált,
mint brooklyni professzor.

Látom, hogy Henry Miller az írást feladva,
titkárnői álláshirdetéseket tesz fel
egy főiskolai újságban.

Látom Richard Brautigant megöregedni,
a könyvei már nem kapósak, a szerelmi ügyei érdektelenek…

Látom, ahogy élete megzápul, látom, ahogy elsorvad
abban a hegyi kunyhóban…

Látom az alkotás szükségességét, imádatát,
és veszélyeit.

Látom, amint az alkotás elhal,
miközben a test tovább él.

Az ember halála előtt elbujdokol a lét

Tolsztoj magányosan üldögél az útszélen
minden nap, minden éjjel, örökkön örökké.
Véres,
levizelt,
borba fagyott
virágok

Márkus László fordítása

A tragikus nyúl, egy festmény.
Aszott füle zöld, mint a kukoricahaj.
A fekete homlok a csillagokra mutat.
Egy festmény a falamon, egyedül,

mint ahogy nyulak vannak,
nincsenek. Kövér vörös arc,
mind Művészet, reszkető orr,
rutin, nehéz megszökni, mint szokni.

Te is lehetsz tragikus nyúl; zöld és vörös hát,
gyenge kék ifjú-mell.
De ha az ösztöke emberbe hajt,
féld az Igaz Húst, mert

ledob tragikus lovadról
és összetöri tragikus színeidet, mint ahogy egy szellem
a márványt; a sebeid olyan gyorsan
begyógyulnak majd, hogy a víz

féltékeny lesz.
Fehér lapra festett nyulak
megbűvölt hajdani természetükkel;
kukoricafülük szarvakká változik.

Ezért jól vigyázz, ha kedvel a tragikus élet –
csapdába ejti a nyulat, ahol
minden szín a napfény kardja,
az ollók pedig az Élő Isten.

Lovas Sz. Judit fordítása