Amikor Curajuki egyszer hónapokig betegeskedett, és sehova nem tudott menni, megírta, miért nem látogathatta meg barátját, a levél végére pedig ezt a verset írta.

                                                                                   Curajuki

Szirmok lehulltak,
már a kakukk is elment:
oly hosszú idő,
s ezalatt, ó, egyszer sem
tudtam elmenni hozzád!

Így válaszolt.

                                                                 Fudzsivara no Maszatada

Virágok színe
s a madár éneke is
oly üres nekem:
hasztalan, mély bánatban
csak telnek a napjaim.

(Dalok későbbi gyűjteménye, Nyári dalok, 211–212.)

Fittler Áron fordítása

Ki no Curajuki (紀貫之)

872?–?945. Korának egyik legnagyobb költője, a Régi és új versek gyűjteményének (Kokin vakasú, 古今和歌集) egyik összeállítója, jelentős szerepet vállalt a japán nyelvű költészet (vaka, 和歌) irodalmi közéletben való elterjedésében. A X. századi költészetben játszott vezető szerepét jól mutatja az a tény, hogy az első három (X. században keletkezett) császári rendeletre összeállított versantológia (csokuszen vakasú, 勅撰和歌集) mindegyikében Curajuki szerepel a legtöbb verssel. Fiatal kora óta számos költői versenyen (utaavasze, 歌合) szerepelnek költeményei, 930 és 935 közötti Tosza tartományi kormányzósága idején pedig maga is rendez költői versenyeket. Gyakran kérték fel paravándalok (bjóbuuta, 屏風歌) írására illusztrált paravánok képeihez. Toszából a fővárosba (Heiankjó) való hazautazását az első japán nyelvű naplóban, a Toszai naplóban (Tosza nikki, 土佐日記) örökítette meg.

Fudzsivara no Maszatada (藤原雅正)

?–961. A jeles költő, Fudzsivara no Kaneszuke (藤原兼輔) fia, a Gendzsi regényének (Gendzsi monogatari, 源氏物語) szerzője, Muraszaki Sikibu (紫式部) nagyapja. Ő maga költőként kevésbé volt jelentős, mindőssze hét vakája került be császári vakaantológiába.

Borítókép: a fordító felvétele

Linda Pastan: Miért olyan sötétek a verseid?
(Why Are Your Poems So Dark?)

Nem sötét-e többnyire
a hold is?

És nem tűnik-e a fehér lap
befejezetlennek

az ábécé sötét
betűfoltjai nélkül?

Amikor Isten fényt akart,
nem száműzte a sötétséget

helyette kitalálta
az ébenfát és a varjakat

és a kis anyajegyet
a bal arccsontodon.

Vagy azt akartad kérdezni
„Miért vagy szomorú olyan gyakran?”

Kérdezd a holdat.
Kérdezd, minek volt tanúja.

Enesey Diána fordítása

Verses jegyzet Linda Pastan verséhez

Minden fájdalom
éjjel lesz valósággá –
a hold a tanúnk.

Korán sötét lett
az ösvények zsákutcák
hiányzik fényed

Minden túl késő

Méltatlanok vagyunk egymáshoz

Gyertek ajtók, sikoltozzatok ajtók, túl késő

Minden méltatlan minden máshoz

Gyertek acélgyíkok, csapjatok le ránk

Minden túl későn van

Mindannyian mindent lekéstünk

Hadd értessem meg

Hadd készítsek vászonleplet mindannyiótoknak

Ne küzdjetek tovább az igazság ellen

Hadd fojtsalak meg gyengéden

Hadd daraboljalak fel ügyesen

Az idén a vászonleplek divatosak

Az acélgyíkok biztonságosak a feldarabolásra

A rézurna az egyetlen tiszta módszer

Nem látjátok, hogy mennyire késve jöttök?

Nem látjátok, hogy mindannyiótoknak meg kell adnia magát nekem?

Vászon és gyíkok

Mindannyian alkalmatlanok vagyunk ezen a síkságon lakni

Nincs más kiút, mint a fojtogatás

Csak heverészetek ezen a napfényes sziklán

Tartsd így a fejed

És adjátok át magatokat puha kezeimnek

Ez az egyetlen kiút

Mindannyian mindent lekéstünk

Kakuk Tamás fordítása

Egy őrületes teaparti
7. fejezet

Egy asztal állt megterítve a ház előtti fa alatt. A Kerge Nyúl és a Kalapos teát szürcsöltek körülötte: kettejük között ült a Kisegér, mély álomban, a másik kettő rajta támasztották a könyöküket, és a feje felett beszélgettek.
– Milyen kényelmetlen lehet a Kisegérnek – gondolta Alíz. – Bár alszik, így gondolom, nem zavarja.
Az asztal hatalmas volt, de ők hárman az egyik végében tobzódtak.
– Nincs hely! Nincs hely! – kiáltották, amikor meglátták Alízt.
–Rengeteg hely van! – mondta Alíz idegesen, és leült asztal másik végébe, egy nagy fotelbe.
– Igyál egy kis bort! – kínálta biztatóan a Kerge Nyúl.
Alíz körbenézett az asztalon, de nem látott mást, csak teát.
– Nem látok bort – jegyezte meg.
– Nincs is egyáltalán – felelt a Kerge Nyúl.
– Akkor nem volt túl kedves tőled, hogy megkínáltál vele – szólt Alíz mérgesen.
– Nem volt túl kedves tőled, hogy csak úgy hívatlanul leültél közénk.
– Nem tudtam, hogy ez a te asztalod – mondta Alíz. – Többnek van itt megterítve, mint három személynek.
– Le kéne vágni a hajad – mondta a Kalapos. Már egy ideje kíváncsian  tanulmányozta Alízt, és ez volt az első megszólalása.
– Nem kéne személyes megjegyzéseket tenned – szólt Alíz egy kis ridegséggel. – Ez nagyon udvariatlan.
Ezt meghallva a Kalaposhatalmasra nyitotta a szemét, de csak annyit mondott: – Miért szereti a holló az íróasztalt?
– Na, most aztán jól fogunk szórakozni! – gondolta Alíz. – Örülök, hogy elkezdtek találós kérdéseket kérdezni.
– Azt hiszem, ki tudom találni – mondta hangosan.
– Úgy érted, hogy te úgy gondolod, hogy ki tudod találni a választ? – Mondta a Kerge Nyúl.
– Pontosan – felelt Alíz.
– Akkor azt kellene mondanod, amit gondolsz – folytatta a Kerge Nyúl.
– Azt teszem – vágta rá Alíz. – vagyis, vagyis komolyan gondolom, amit mondok. Az pontosan ugyanaz, tudhatnád.
– A legkevésbé sem ugyanaz! – mondta a Kalapos. – Akkor már azt is mondhatnád, hogy a „látom, amit eszek” az ugyanaz, mint „Eszem, amit látok”!
– Vagy mondhatnád azt is – tette hozzá a Kerge Nyúl, – hogy a „tetszik, amit kapok” az ugyanaz, mint „azt kapom, ami tetszik”!
– Vagy mondhatnád azt is – tette hozzá a Kisegér, aki úgy néz ki, álmában beszélt – hogy a „lélegzem, mikor alszom” az ugyanaz, mint „alszom, amikor lélegzem”!
– Az ugyanaz, ha rólad van szó – mondta a Kalapos. A beszélgetés elnémult, a parti résztvevői egy percig csöndben üldögéltek, miközben Alíz átgondolta, hogy mire emlékszik a hollókról és az íróasztalokról, ami bizony nem volt sok.
A Kalapos törte meg elsőként a csöndet: – A hónap melyik napja van ma? – szólt Alíz felé fordulva: kivette az óráját a zsebéből, és bizonytalanul nézte, néha megrázogatta, és a füléhez tartotta.
Alíz elgondolkodott, majd azt mondta: – Negyedike.
– Akkor két napot késik! – Sóhajtott a Kalapos. – Mondtam, hogy a vajazás nem fog segíteni! – tette hozzá, és mérgesen nézett a Kerge Nyúlra.
– Pedig az volt a legjobb vaj – válaszolt a Kerge Nyúl szomorúan.
– Igen, de néhány morzsa is biztos belement – mérgelődött a Kalapos. – Nem a kenyérvágó késsel kellett volna belekenned.
A Kerge Nyúl elvette az órát és szomorúan nézte: aztán belemártotta a teás csészéjébe, és megint nézte, de nem tudott jobbat kitalálni, mint az első megjegyzése: – Pedig az volt a legjobb vaj, tudod.
Alíz a Kerge Nyúl válla felett kíváncsiskodott.
– Milyen fura egy óra ez! – Jegyezte meg. – Megmutatja, hogy a hónap melyik napja van, de azt nem, hogy hány óra van!
– Miért kéne? – Motyogta a Kalapos. – A te órád megmutatja, hogy milyen év van?
– Persze, hogy nem – válaszolta Alíz készségesen. – De csak azért, mert olyan sokáig tart egy év, hogy nem is járna addig az óra.
– Ugyanez a helyzet az enyémmel is – mondta a Kalapos.
Alíz borzasztóan összezavarodott. A Kalapos megjegyzésének úgy tűnt nincs értelme, és mégis biztosan magyarul szólt.
– Nem teljesem értem – mondta annyira udvariasan, amennyire tudta.
– A Kisegér már megint alszik – szólt a Kalapos, és egy kis forró teát öntött az alvó orrára.
A Kisegér türelmetlenül megrázta az orrát és anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét így szólt: – Persze, persze; pont, amikor észrevettem volna magam.
– Kitaláltad már a találós kérdést? – kérdezte a Kalapos ismét Alíz felé fordulva.
– Nem, feladom – válaszolt Alíz. – Mi a válasz?
– Ötletem sincs – mondta a Kalapos.
– Nekem se – mondta a Kerge Nyúl.
Alíz fáradtan sóhajtott.
– Azt hiszem, tudnátok hasznosabban is tölteni az időt – mondta, – mint olyan találós kérdésekre pazarolni, aminek nincs is megfejtése.
– Ha ismernéd az Időt úgy, mint én – mondta a Kalapos, – akkor nem sajnálnád a pazarlásért.
– Nem értem, miről beszélsz – mondta Alíz.
– Persze, hogy nem! – Mondta a Kalapos, és lenézően rázta a fejét. – Azt is ki merem mondani, hogy soha de soha nem beszéltél még Idővel.
– Talán nem – válaszolt óvatosan Alíz, – de tudom, hogyan kell ütni a taktust, amikor zenélek.
– Ah! Így már világos – mondta a Kalapos. – Ki nem állhatja az ütést. Na most, ha sikerül kibékülnöd vele, akármit megtesz neked az órával. Például mondjuk reggel kilenc óra van, mindjárt kezdődik az órád: elég, ha suttogsz az Időnek, és csilingelve körbe fordul! Máris fél kettőt mutat: ebédidő van!
– Bárcsak annyi lenne – suttogta magának a Kerge Nyúl.
– Az szuper lenne, nyilvánvalóan – mondta Alíz elmélkedve, – de akkor még nem különösebben lennék éhes, tudod.
– Nem egyből, talán – mondta a Kalapos, – de addig lenne fél kettő, amíg neked tetszene.
– Így boldogulsz te is? – kérdezte Alíz.
A Kalapos gyászosan a fejét rázta.
– Én aztán nem – válaszolta. – Összevesztünk tavaly márciusban, pont aznap, amikor megőrült szegény, tudod – mutatott a teáskanalával a Kerge Nyúlra. – A Szívek Királynője koncertet tartott, és énekelnem kellett.
„Ragyogj, ragyogj, kismadár!
Bárcsak tudnám, mit csinálsz!”
– Ismered a dalt esetleg?
– Hallottam már hasonlót, igen – mondta Alíz.
– Folytatódik még, tudod – folytatta a Kalapos. – Még hozzá így:
„Fent az égen haldokolsz
így teára szomjazol
Ragyogj, ragyogj…”
Itt a Kisegér megrázta magát, és álmában dalolászni kezdett: – Ragyogj, ragyogj, ragyogj, ragyogj  – és oly sokáig énekelte, hogy a többieknek meg kellett csípniük, hogy végre abbahagyja.
–  Erre, épphogy befejezem az első versszakot – mondta a Kalapos, – amikor a Királynő felugrott és így kiáltott: „Agyonüti az időt! Le a fejével!”
– Milyen gyötrelmesen durva! – kiáltotta Alíz.
– És azóta – folytatta a Kalapos gyászosan – nem teszi meg, amire kérem! Mindig hat óra van nálunk.
Egy ragyogó ötlet pattant Alíz fejébe.
– Ez az oka annak, hogy ilyen sok teáskészlet van ide kirakva? – kérdezte.
– Igen, így van – mondta a Kalapos egy sóhajjal – mindig uzsonnaidő van és nincs időnk elmosni a készleteket miközben tart.
– Akkor mindig körbe-körbe mentek, ugye? – Mondta Alíz.
– Muszáj – mondta a Kalapos, – ahogy minden felhasználásra kerül.
– De mi történik, amikor az elejére értek?
– Mondjuk, témát váltunk – vágott közbe ásítva a Kerge Nyúl – Kezdek unatkozni. Arra szavazok, hogy a kishölgy meséljen nekünk.
– Nem hiszem, hogy tudok bármilyen mesét – mondta Alíz riadtan.
– Akkor a Kisegérnek kell! – Kiáltották. – Kelj fel, Kisegér! – Csípték meg két oldalról.
A Kisegér lassan kinyitotta a szemeit.
– Nem aludtam – mondta egy rekedtes gyenge hangon. – Hallottam minden szót, ami eddig elhangzott.
– Mesélj nekünk! – mondta a Kerge Nyúl.
– Igen, mesélj, kérlek – kérlelte Alíz.
– De gyorsan – tette hozzá a Kalapos – vagy megint elalszol, mielőtt befejezhetnéd.
– Hol volt, hol nem volt, volt egyszer három lánytestvér – kezdte lóhalálában a Kisegér – és úgy hívták őket, hogy Elsie, Lacie, és Tillie; ők hárman egy kút legaljában éltek…
– Mit ettek? – Mondta Alíz, aki mindig nagy érdeklődéssel fordult az evés és ivás kéréséhez.
– Sárgadinnyét ettek – mondta a Kisegér, egy-két perc gondolkodás után.
– De azt nem ehettek, tudod – jegyezte meg Alíz gyengéden – mind megbetegedtek volna.
– Azok is voltak – mondta a Kisegér. – Nagyon betegek.
Alíz próbálta elképzelni magát ebben az elképesztő élethelyzetben, de egyre erőt vett rajta a tanácstalanság, ezért így folytatta: – De miért éltek egy kút legaljában?
– Igyál még egy kis teát! – mondta megfontoltan a Kerge Nyúl Alíznak.
– Nem ittam még semmit – válaszolta Alíz sértetten. – Szóval nem is tudok még több teát inni.
– Úgy érted nem tudsz kevesebbet inni – mondta a Kalapos. – Nagyon egyszerű még többet fogyasztani a semminél.
– Senki nem kérdezte a véleményed – mondta Alíz.
– Ki tesz személyes megjegyzéseket, most? – Kérdezte a Kalapos diadalmasan.
Alíz nem teljesen tudta, hogy mit is válaszoljon erre, úgyhogy inkább töltött magának egy kis teát, meg elvett egy szelet teasüteményt és a Kisegér felé fordult, majd megismételte a kérdését: – Miért éltek egy kút legalján?
A Kisegér elgondolkodott egy-két percre majd így válaszolt: – Ez egy sárgadinnyekút volt.
– Nem is létezik olyan!
Alíz kezdett ideges lenni, de a Kalapos és a Kerge Nyúl csitítani kezdték.
– Ha nem tudsz normálisan viselkedni, akkor fejezd be magad a történetet! – jegyezte meg a Kisegér duzzogva.
– Nem, kérlek, folytasd! – Válaszolt Alíz megadóan. – Nem szólok közbe megint. Ki merem kijelenteni, hogy létezik egy olyan.
– Egy, méghozzá! – mondta felháborodottan a Kisegér. Azonban mégiscsak folytatta:  – És ez a három nővérke… ők meg akartak tanulni merni, tudod…
– Mit mertek? – Mondta Alíz, megtörve az ígéretét.
– Sárgadinnyeszörpöt – mondta a Kisegér hezitálás nélkül.
– Tiszta poharat akarok – szólt közbe a Kalapos. – Menjünk arrébb eggyel.
Arrébb is ült eggyel, miközben beszélt és a Kisegér követte. A Kerge Nyúl átült a Kisegér helyére és Alíz meglehetősen vonakodva elfoglalta a Kerge Nyúl helyét. A Kalapos volt az egyetlen, akinek kedvezett a változás: Alíz pedig sokkal rosszabbul járt, hiszen a Kerge Nyúl épp az előbb borította fel a tejeskancsót a tányérjába.
Alíz nem akarta megsérteni a Kisegeret megint ezért óvatosan kezdte: – De nem értem. Honnan merték a sárgadinnye szörpöt?
– Ha tudsz merni vizet egy gémeskútból – mondta a Kalapos, – akkor tudsz merni sárgadinnyeszörpöt egy sárgadinnyekútból, nem, butus?
– De benne voltak a kútban – mondta Alíz a Kisegérnek, nem tudomást véve a Kalapos megjegyzésről.
– Hát persze hogy benne voltak – mondta a Kisegér. – Nyakig.
Ez a válasz úgy összezavarta szegény Alízt, hogy hagyta a Kisegeret folytatni, anélkül, hogy közbeszólt volna.
– Meg akartak tanulni merni – folytatta a Kisegér ásítva és a szemeit dörzsölte, mivel kezdett álmos lenni. – És mertek mindenféle dolgokat… minden, ami S betűvel kezdődik…
– Miért pont S betűvel? – mondta Alíz.
– Miért ne? – Mondta a Kerge Nyúl.
Alíz csöndben maradt.
A Kisegér közben lehunyta a szemeit és szundítani kezdett, de a Kalapos megcsípte, így egy kis sikoly kíséretében felkelt és így folytatta: – Mindent, ami S betűvel kezdődik, mint például sünt, és a sellőt, és somlóit, és sokaságot… tudod, szoktak olyat mondani, hogy „sok a sokaságból”… láttál már olyat, hogy sokaságot mernek?
– Tényleg, most, hogy kérdezed – mondta Alíz összezavarodva – Nem hiszem…
– Akkor nem kéne megszólalnod – mondta a Kalapos.
Ez a gonosz megjegyzés több volt, mint amit Alíz el tudott viselni: durcásan felpattant és elrohant; a Kisegér egyből elaludt, és a másik kettő észre se vette, hogy Alíz elment, pedig egyszer kétszer visszanézett, félig bízva abban, hogy utána szólnak: amikor utoljára látta őket, próbálták a Kisegeret a teáskannába szuszakolni.
– Én még egyszer biztos nem jövök ide! – Mondta Alíz miközben a fák között mozgott. – Ez volt a leghülyébb teaparti, amin eddig életemben voltam.
Ahogy ezt kimondta, észrevette, hogy az egyik fába egy ajtó volt faragva. – Na hát ez nagyon érdekes! – Gondolta. – De ma minden érdekes. Szerintem bemegyek rajta most azonnal – és besétált.
Megint a hosszú folyóson találta magát, közel az üvegasztalhoz.
– Most jobban választok – mondta magának, és elvette az aranykulcsot, hogy kinyissa az ajtót, ami a kertbe vezetett. Aztán elkezdte rágcsálni a gombát (meghagyott egy darabot a zsebében) amíg nem lett egy láb magas: akkor elkezdett átsétálni a kis ajtón és akkor egy gyönyörű kertben találta magát, színes virágágyak és különleges szökőkutak között.

Fejes Bernadett fordítása

 

 [i carry your heart with me(i carry it in]

magammal hordom szíved(bent hordom
a szívemben)nem vagyok nélküle sosem(bárhová
megyek,velem jössz,kedvesem;bármit teszek,
az a te műved,drágám)
nem félek
a sorstól(mert te vagy a sorsom,édesem)nem kell
más világ(mert gyönyörűm te vagy a világom,igaz szerelmem)
és te vagy mindaz,amit a hold mindig is jelentett
és bármit énekel a nap az te vagy

íme a legmélyebb titok, amit senki sem ismer
(itt van a gyökér gyökere és a rügy rügye
és a fa égboltjának az ege mi élet;mi magasabbra
nő mint mit lélek remélni tud vagy elme elrejteni képes)
és ez az a csoda ami a csillagok közti űrért felel

magammal hordom szíved(bent hordom a szívemben)

Kovács Áron fordítása

Illusztráció: Water fall (a költő saját festménye)

Maxine, L. D. felesége, azon az estén közölte, hogy költözzön el, amikor munkából hazaérve megint részegen találta L.D-t miközben Raet kínozta, a 15 éves lányukat. L. D. és Rae a konyha asztalnál ültek, veszekedtek. Maxinnek arra sem volt ideje, hogy letegye a táskáját vagy levegye a kabátját.
– Mondd meg, anya. Mondd meg neki, hogy miről beszéltünk – mondta Rae.
L.D. megforgatta a kezében az üveget, de nem ivott belőle. Maxine haragos és nyugtalanító pillantást vetett rá.
– Ne kotnyeleskedj  abba, amihez nem értesz – mondta L.D. –  Hogy vehetek komolyan valakit, aki egész nap csak asztrológiai magazinokat olvasgat.?
– Ennek semmi köze az asztrológiához – mondta Rae. –  Ne sértegess.
Rae ugyanis már hetek óta nem volt iskolában. Azt mondta, senki sem tudja rávenni. Maxine azt mondta, ez egy újabb tragédia volt a hétköznapi tragédiák hosszú sorában.
– Miért nem fogjátok be mindketten?! – mondta Maxine. – Az isten szerelmére, már így is fáj a fejem.
– Mondd meg neki, anya – mondta Rae. – Mondd meg, hogy ez csak a fejében van. Bárki, aki csak kicsit is ért hozzá, meg tudja mondani, hogy az egész fejében van.
– Mi van akkor a cukorbetegséggel? – mondta L. D. – Mi van az epilepsziával? Azt tudja irányítani az agy?
Felemelte a poharat Maxine szeme láttára, és lehúzta a maradékot.
– Igen, cukorbetegséget is – mondta Rae. – Epilepsziát. Bármit! Az agy a legerősebb szerv a testben, csak hogy tudd.
Ezután felkapott egy szálat L. D. cigarettájából és meggyújtotta.
– És a rák? Mi van akkor a rákkal? – mondta L. D.
Azt hitte, ezzel most megfogta. Maxinre nézett.
– Fingom sincs, hogy kezdtük ezt az egészet – mondta L.D. Maxinnek.
– Rák – mondta Rae és a kérdése egyszerűségén rázta a fejét. – A rákot is, igen. A rák az agyban kezdődik.
– Hát ez őrület! – mondta L.D. Tenyerével rácsapott az asztalra. A hamutál megugrott. A pohara oldalára esett és elgurult. – Őrült vagy, Rae! Tisztában vagy vele?
– Fogd be! – mondta Maxine.
Maxine kigombolta a kabátját és letette a táskáját a pultra. L. D-re nézett és azt mondta: – L. D. elég volt. Raenek is elég volt. Ahogy mindenkinek, aki ismer. Sokat gondolkoztam ezen. Azt akarom, hogy tűnj el innen. Még ma. Ebben a percben. Most. Takarodj el innen a francba most azonnal.
D.-nek esze ágában sem volt, hogy elmenjen. Maxinre nézett, majd a savanyú uborkásüvegre, ami ebéd óta az asztalon volt. Felkapta az üveget és bedobta vele a konyhaablakot.
Rae felpattant a székéből.
– Jesszus! Ez elmebeteg!
Rae az anyja mellé állt. A száján keresztül aprókat lélegzet.
– Hívd a rendőröket! – mondta Maxine. – Teljesen megvadult. Menj a konyhából, mielőtt bántani fog. Hívd fel a rendőröket! – mondta Maxine.
Együtt kezdtek el kihátrálni a konyhából.
– Megyek már – mondta L. D. – Jólvan már, most azonnal megyek – mondta. – Ez pont megfelel nekem. Őrültek vagytok amúgy is. Őrültek háza van itt. Van még élet a házon kívül. Higgy nekem, nem leányálom veletek ebben az őrültek házában.
D. az arcán érezte a beáradó levegőt a konyhaablak törött üvegén keresztül.
– Oda fogok menni – mondta. – Oda ki – mondta közben kifelé mutatott.
– Helyes – mondta Maxine.
– Jólvan, megyek – mondta L. D.
Majd tenyerével az asztalra csapott. Hátra rúgta a székét. Felállt.
– Soha többé nem fogsz látni – mondta L. D.
– Bőven hagysz itt emlékeket – mondta Maxine.
– Oké – mondta L. D.
– Gyerünk, kifelé! – mondta Maxine. – Én fizetem a lakbért, úgyhogy én mondom, menned kell. Most.
– Megyek – mondta – Ne siettess. – mondta. – Megyek már.
– Menj már! – mondta Maxine.
– Itthagyom ezt az őrültek házát – mondta L. D.
Ezzel bement a hálószóbába és kivette Maxine egyik bőröndjét a szekrényből. Ez egy régi, fehér Naugahyde bőrönd volt törött csattal. Még régen Maxine telepakolta a melegítőivel és ezt cipelte magával főiskolára. L. D. is járt főiskolára. A bőröndöt az ágyra dobta, és elkezdte belepakolni az alsónadrágjait, a nadrágjait, a pólóit, a melegítőjét, a régi bronz csatos övét, a zoknikat, és mindenét, amije csak volt. Olvasnivalónak elvette az éjjeliszekrényről a magazinokat. Elvette a hamutálat. Elrakott mindent, amit tudott a bőröndbe, mindent, ami belefért. Rögzítette a bőrönd egyetlen jó oldalát, és meghúzta a szíjat, és eszébe jutottak a tisztálkodószerei. A szekrényben találta meg a műanyag borotválkozós neszesszert Maxine kalapjai mögött. Ebbe dobta a borotváját és a borotvahabját, a hintőporát, a dezodorját és a fogkeféjét. Még elvette a fogkrémet is. Na meg még a fogselymet is.
D. hallotta, ahogy a nappaliban fojtott hangon beszéltek.
Megmosta az arcát. Elrakta a szappant és a törölközőt a borotválkozós neszesszerbe. Utána eltette a szappantartót és a poharat a csap mellől, meg a körömvágó csipeszt és Maxine szempillagöndörítőjét.
Nem tudta becipzározni a borotválkozós neszesszert, de nem érdekelte. Felvette a kabátját és magához vette a bőröndöt. Bement a nappaliba.
Amikor meglátta L. D.-t, Maxine átkarolta Raet.
– Ennyi volt – mondta L. D. – Ez a búcsúm – mondta. – Nem tudom mit mondhatnék azon kívül, hogy úgy látszik, soha többé nem találkozunk. Viszlát – mondta L. D. Raenek. – Neked és a zakkant ötleteidnek.
– Menj – mondta Maxine. Megfogta Rae kezét. – Nem volt elég a kár, amit nekünk okoztál? Haladjál, L. D.! Takarodj innen, és hagyj minket békén!
– Ne felejtsd  el!– mondta Rae. – Fejben dől el.
– Elmegyek innen, és ennyi – mondta L. D. – Bárhova. El ebből az őrültek házából – mondta. – Ez a lényeg.
D. még egyszer utoljára körbenézett a nappaliban majd a bőröndöt egyik kezéből a másikba rakta és a hóna alá csapta a borotválkozós neszesszert.
– Majd beszélünk, Rae. Maxine, jobb, ha te is elhagyod ezt az őrültek házát.
– Miattad őrültek háza – mondta Maxine. – Ha ez őrültek háza, akkor az a te hibád.
D. letette a bőröndöt és arra tette a borotválkozós neszesszert. Kihúzta magát és rájuk meredt.
Maxine és Rae hátrébbléptek.
– Vigyázz, anya! – mondta Rae.
– Nem félek tőle – mondta Maxine.
D. a hóna alá csapta a borotválkozós neszesszert és magához vette a bőröndöt.– Csak még valamit akarok mondani – mondta.
De nem jutott eszébe mi lehetett volna az.

Fejes Bernadett fordítása

Bélyegkép: Paul Klee