Bátyi Zoltán „Kárászcsoda” című novellája egy lírai hangvételű, finoman ironikus, nosztalgiával átszőtt írás az öregedésről, a városhoz való kötődésről, a férfitekintet és vágy örök jelenlétéről, valamint az illúzió és a valóság közti törékeny határról.
A novella egyetlen pillanatra épül – egy idős férfi, Pilinger mozdulatlanul áll az ékszerbolt kirakata előtt Szeged belvárosában, a Kárász utcán –, ám ebbe a pillanatba sűrítve évtizedek emlékei, várostörténeti epizódok és mély, belső átalakulások férnek bele. A csoda, ami megtörténik, valójában egy belső utazás: a látomásos jelenet, amely egy angyali női alak formájában érkezik meg, feltépi Pilinger lelkében az idő sebhelyeit, és egy pillanatra visszahozza az ifjúságot, a vágyat, az életörömöt – majd ugyanilyen hirtelen visszazuhanunk a valóságba.
Pilinger karaktere mélyen emberi. Egy idős férfi, akit a test öregsége és a lélek emlékei között feszülő ellentét határoz meg. Nem nosztalgiával tekint vissza, hanem a jelenben éli meg újra a fiatalság érzését. Érzékeny, figyelmes, szépségre fogékony ember, akit nem az ékszerek, hanem a város és az emberek szépsége érdekel.
A szöveg hangsúlyozza a test hanyatlását (fájó térd, májfoltok, görnyedt hát), amit az angyal látomása egy időre eltöröl. Ez a testi-lelki megújulás azonban törékeny: a végén a fájdalom és az öregségtudat visszatér, az illúzió szertefoszlik.
Az angyal több jelentéstartományt hordoz:
Egyrészt a női szépség, a fiatalság, a szerelem, a vágy megtestesítője.
Másrészt a város szelleme – a szöveg az angyalt mint Szeged múltjának állandó tanúját és részese mutatja be: a szegedi nők megtestesítőjeként, történelmi események túlélőjeként.
Végül az emlékezet és a vágy szimbóluma, amely összemossa a múltat és a jelent.
Az angyalból az utolsó pillanatban valóságos, konkrét lány lesz, aki nem szerelmet hoz, hanem családi kapcsolatot keres – ezzel Pilinger álma összeomlik. Az angyal „elég” a Boszorkány-szigeten, és a realitás kegyetlenül visszatér.
Szeged nemcsak helyszín, hanem élő-lélegző entitás, szinte szereplője a novellának. A történelmi események felidézése révén a város mitikus térként jelenik meg, amelyen keresztül Pilinger az időben utazik. A város térképe egyúttal az emlékezet térképe is. A Kárász utca sétálóutcája nemcsak fizikai, hanem lelki zarándokút, amelyen a férfi találkozik a saját múltjával.
A novella szerkezete a csoda ívére épül:
– Bevezetés: Pilinger áll az ékszerbolt előtt – statikus nyitókép.
– A csoda felépítése: megjelenik az angyal, Pilinger teste „meggyógyul”, lelke ifjúsággal telik meg, történelmi víziók cikáznak át rajta.
– Klimax: az angyal közeledik, a férfi szinte már új emberré válik.
– Dezillúzió: a lány csak a fia után érdeklődik, a fájdalom visszatér – a varázs véget ér.
Ez egy fordított beavatástörténet: nem a naiv hős látja meg a valóságot, hanem a reménykedő öreg veszíti el újra azt, amiben hinni akart.
Bátyi Zoltán nyelvezete lírai és ironikus egyszerre:
– Lírai: a hasonlatok, a természetes képek (pl. „lebegve haladt”), a város történelmi képei emelkedett hangulatot teremtenek.
– Ironikus: a tárgyak (pl. ékszerek) megszemélyesítése, a belső monológ játékossága, a férfi szégyenkezése („nagyon elszégyellte magát…”) finoman komikus hangot ad.
Ez a kettősség teszi a novellát különösen gazdaggá: érzelmi mélység és önirónia egyszerre jelenik meg benne.
A „Kárászcsoda” egy szelíd, mégis szívszorító novella az emberi vágyakozásról, a szépség iránti örök fogékonyságról és az öregedés fájdalmas felismeréséről. Bátyi Zoltán egyszerre állít emléket egy városnak (Szegednek) és a benne élő emlékezetnek, miközben egy idős férfi pillanatnyi illúzióján keresztül univerzális emberi igazságokat fogalmaz meg: a fiatalság visszavágyása, a pillanat varázsa és a valóság elkerülhetősége.
A novella itt olvasható:
Illusztráció: Aknay János
