Nimródnak

Az alkonyat mélyén
aranybánya működik
amiről csak a gyerekek
és a költők tudnak valamit.
(Baán Tibor, Számlálatlan)

Néha jó, ha te történsz velem,
s élhető válik az élet hirtelen,
újra belém téved a fény, veled
vagyok újra gyermek s koravén.

Már nem kérdezem lehet-e
nélkülem valami
a fehérbe öltözött semmi.

Nincsenek már eltékozolt alkonyok,
nem érdekel, ha magához ölel a vigasz,
arcod szent lobogás a mesék oltárán,
s érzem, a bennem lévő sebzett tündér
magasba emel meggörbült gerincem
viráglétráján…

Most már tudom, nélküled miért
volt torzó megsérült történetem.

Játszom a versben a túlélőt, legózok
a szavakkal, kirakom veled a bűvös
kockát, vonatot indítunk a legendák
ősi földjére, együtt keressük a Találkozás
nevű állomást, leereszkedünk a mélybe
angyalok hajfonatán, lepkékkel
hintázunk a padok deszkavázán.

Tudom, létem már megfakult csendélet,
most mégis megosztom a világot
egyedül csak veled…
már nem érdekelnek hamis előjelek.

Hangod dallamot kopog ablakomon,
a reggeli fohászban te vagy
az összekötő szöveg.

Színes tintákba mártott ujjaid
gyurmáznak arcomon, a kerti lépcsökön
alig tudok lépést tartani veled,
de tudom, nem én vagyok a ritmusban,
maga a ritmus vagyok,
s talán ezt az ütemet majd akkor is
érzed, ha a mennyei térképre átvonulok.

 

(Illusztráció: Sergey Nivens: Image of little cute girl against dark background)