Jean-Antoine hétfőnként a Tuilériák kertjében időzött. Passzióból üldögélt a nagy szökőkút körül. Hátradőlve az egyik zöld székben a felhők formáját kémlelte. Nevető, táncoló alakoknak tűnt valamennyi. Egyszer egy farkast formázóra lett figyelmes. Percekig nézte, míg egyszer csak mintha tovatűnt volna.
‒ Ez csupán egy légköri jelenség. Honnan lehetne már igazi? Csak a félcédulások meg az indiánok hiszik, hogy ez jelent valamit. Te egyik sem vagy, Jean-Antoine ‒ mondogatta magában.
Persze az észlelés csak nem hagyta nyugodni. Azután valahányszor kiült a kedvenc helyére, az eget kémlelte, hátha ismét sikerül megpillantania az ordast formázó felleget. A bárzongorista egyébként keddtől vasárnapig a Le Petit Parisien falai között mulattatta a nagyérdeműt. Korábban már meséltem róla, csak sajnos sokáig egyszerűen nem jutott eszembe a neve. Abban a szegletben ült, ahol ma már egy modern zenedoboz áll. Az ember bedobja a pénzt, kiválasztja azt, amit hallani szeretne, megnyomja a gombot, és három perc elteltével ismét veheti elő az aprót. Persze, amikor még ő foglalt ott helyet, érzésből és emlékezetből dolgozott. Estéről estére a terem hangulata alapján alakította a repertoárját. Olykor kiszólt egy-egy vendégnek, és megkérdezte őket, hogy mit is hallanának. Illemből tette, mert szinte kérdés nélkül tudta a törzsvendégek kedvencét. Érkezésükkor és távozásukkor is meglepte őket egy-egy melódiával. Valahogy rendre eltalálta. Ezért is szerették annyira. Saját kedvence Count Basie amerikai jazz-zongorista volt, aki egy éjszaka, egy koncertjét követően beült a helyére. Pont akkor, amikor ő épp otthon a gyomorrontásával küzdött. Évente legalább kétszer elmesélte Jules-nek, hogy mennyire sajnálja, hogy pont példaképe fellépéséről maradt le.
‒ Góre, azt az ülőpárnát azóta is őrzöm. Bekeretezve lóg az előtérben, hogy aki betér, az rögtön rákérdezzen: Miért van neked egy ülőke a faladon? Rajtad kívül főnök ezt senki sem érti. Meg különben is… Sokszor mondják nekem, hogy mit szeretek abban az amerikaiban, amikor csak négy-öt hangot használ. Pfff… Szeretném én látni az ő kezüket úgy táncolni a billentyűkön. Az persze már nem megy. Mindnek csak a szája jár – idézte fel a zenész.
Azon az egy rosszulléten kívül egyetlen egyszer sem hiányzott. Ha haláleset volt a családjában, akkor sem maradt távol. Amikor az édesapját elveszítette, akkor az ő tiszteletére játszott. Amikor pedig az édesanyja szenderült öröklétre, akkor szinte csak érzelmes melódiákat szólaltatott meg. Sokszor tett úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna, pedig olykor vérzett a szíve. Persze a vendégek előtt szinte sosem mutatta. Nem is igazán érdekelte volna őket, hiszen mindenki elvolt a saját bújával, bajával vagy épp örömével. Olyan is akadt azért, akivel igazán összebarátkoztak. Ilyen volt Nicolas, a cukrász.
‒ Egy dupla konyakot a művész úrnak – szólt oda az őszes cukorműves a pincérnek.
‒ Köszönöm, mester. Ám ha nem vagyok túl szemtelen, akkor egy szelet dobostortát is kérnék. Persze, kifizetem – vágott vissza.
Volt, hogy percekig áradozott kedvenc nyalánkságáról.
‒ Lelki szemeim előtt látom a vékony piskótalapok közé rétegezett, csokoládés, vajas krémet. Rajta az aranybarna, karamellizált dobostetővel. Istenem… Nem tudok betelni vele – ábrándozott szinte nyálcsorgatva Jean-Antoine.
‒ Áh, a párizsi krém. A legenda szerint azért lett pont ez a neve, mert Dobos C. József megtudta, hogy nekünk, franciáknak is tetszik. Azt mondta: ha nekik jó, akkor nyugodtan lehet párizsi krém a neve – magyarázta Nicolas.
A muzsikus később elvitelre is kikért belőle, hogy maradjon hétfőre. A Tuilériák kertjében, a megszokott helyén ücsörgött. Falatozás közben megint a fellegeket nézte, hátha ismét megpillanthatja azt a különlegeset a farkas képében. Mindhiába… Csupán nevető és táncoló alakokat látott, ahogyan előtte oly sokszor. Amint az utolsó falatot is lenyelte, a káprázat tovatűnt. Neki pedig eszébe jutott, hogy lefekvés előtt még ki kell vasalnia az ingét, hiszen holnap már megint kedd lesz.