Patrice-nek folyton fülig ért a szája. A kollégái, ismerősei közül volt, akiket már szinte dühített a derűje. Míg mások dünnyögtek, hőbörögtek, elégedetlenkedtek, ő mosolyogva járta Párizs utcáit. Valahányszor betoppant Jules kávéházába, nagyokat köszönt. A legtöbben meg voltak róla győződve, hogy ezzel leplezi érzéseit. Ám ez nem volt igaz. Egyszerűen csak imádott élni. Persze, voltak borúlátó gondolatai, de olyankor mindig felidézett valami marhaságot, amin aztán jót kuncogott magában, és úgy is maradt.

Szabadidejében bélyeget gyűjtött. Negyvenéves korában vásárolta az elsőt. Azóta, amelyikből csak tudott, kettőt szerzett be. Az amerikai holdraszálláskor kiadott különleges példányokból is őrizett egyik albumában. A III. Napoleon tiszteletére kiadott darabra volt a legbüszkébb. Sokat olvasott arról a korról. A fény városa akkor kapta meg mai énjét. Széles sugárutakkal, terekkel és közterekkel. Barátainak is sokat mesélt erről az időről.

– Az 1830-as 40-es években sokan meghaltak kolerában a városban. Aztán jött III. Napoleon, és Georges-Eugène Haussmann prefektus városrendezési projektjének részeként felhúzták a politikus nevével fémjelzett épületeket. Ezeknek akkoriban minden mástól eltértek jellegzetes megjelenésükkel. Általában világos anyagokkal dolgoztak az építésükkor. Onnan ismerni fel őket, hogy meredek, négyszögletes tetőszerkezetük van – áradozott oly sokszor a Le Petit Parisien bárpultjánál.

Amikor épp nem bélyegeit rendezgette, akkor lemezkülönlegességeiből szemezgetett. Szinte mind igazi aranyalbum volt. Ilyenkor feleségével együtt utaztak a nosztalgia szárnyán. Ekkor Margot ráhuppant a kanapéra, Patrice pedig hátradőlt fotelbe. Amíg szólt egy-egy korong, addig szinte szótlanul ültek. A hangjegyek beszéltek helyettük. Predrag Ivanović kvartettjének dallamaira ejtőztek a félhomályban. A Montreux-i Jazz Fesztiválon látták élőben az amerikaiak által az egyik legjobbnak nevezett formációt, valamikor az 1960-as években. Azután kérték meg Sébastien barátjukat, a helyi régiségkereskedőt, hogy szerezze be nekik egyik albumukat. A Csillagfény alatt… Ez forgott. Újra meg újra. A poharukban pedig Milcov konyak Romániából. Rémy hozott nekik pár üveggel ajándékba egyik útjáról. Sokkal édesebb volt, mint a többi hasonló ital. Erőteljes karamellás aromával. Ám ők pont ezért szerették. Mire Margot kettőt elkortyolt, férje ötnél tartott.

– Életem, én meg fogok halni – eszmélt fel Patrice.

– Mikor? – kérdezte meglepődve Margot.

– Egyszer csak.

– Egyszer én is. Különben is, hogy jutott most ez az eszedbe?

– Nem is tudom. Csak úgy… Az alkoholtól lehet.

– Gondolj valami viccre, és rögtön elfelejted.

– Próbáltam, de az ital nem engedi. Azért ugye akkor is szeretsz, amikor ilyen vagyok?

– Milyen?

– Kissé bódult és elkeseredett.

– Persze. Nem kérdés.

– Pedig nem vagyok egy Jean-Louis Trintignant.

– Én sem vagyok egy Anouk Aimée.

– Nem is az esetem.

– Na, látod. Akkor nincs baj.

– Elpilledtem. Feküdjünk le.

– Menjünk.

Másnap végre kialudhatták magukat. Ez volt az első olyan szombatjuk a hónapban, hogy semmilyen teendő okán sem kellett korán kelniük. Majdnem délig hédereltek. Patrice elvánszorgott a fürdőszobába. Érezte, ahogy párolog belőle a szesz, a gondolatai pedig ismét kezdetek megtelni minden badarsággal. A tükörbe nézett és megnyugodott, mert ismét úgy mosolygott, ahogy szokott.

(Illusztráció: Untitled Art by Mark Rothko in 1959)

– 1968., Párizs. A világot jelentő deszkákra kilép egy 44 éves fiatalember. A hangja érdes, mint a napfény dörzspapíron. A reflektor az arcába világít. Olyan ez, mint valami vallatás. El kell, hogy számoljon addigi életével. A nélkülözés, a második világháború, majd a megannyi sikertelen próbálkozás és a közönség szeretetének a hajszolása. Álmatlan éjszakák, hideg hotelszobák, távol a családtól és az álmaitól. Egy ember, aki mindenkivel megküzdött. Még magával is. Tengernyi piros füzetet teleírt, mire sikerült valami olyat megalkotni, amelyre odafigyelt a közönség. Ott akart lenni a világ tetején, ahol megszédül az ember, belebódul, és könnyen lezuhan, ha nem figyel oda. Ő mégis megkapaszkodott. Ez volt az az év, amikor az Olympia színpadán felcsendült a fiatalságról, a küzdelmekről szóló ,,Kezedben az ifjúságod” és a múltról regélő „Tegnap még”. Két dal szívbemarkoló egésszé gyúrva. Egy élet, de mégis mintha legalább kettő lenne. A művész és az ember. A nyomorgó örmény kisgyerek és a francia sztár. Aznavourian és Aznavour. Végül megszületett a legenda, Charles Aznavour.

– Én élőben láttam őt. Ott ültem azon az estén valahol a hetedik sor közepén – mesélte meghatódva Kamil.

A hajlott korú teremfőnök esténként egészen zárásig ott állt a Le Petit Parisien bejáratánál, az ajtó mögött várva a vendégeket. A fönti történetet hetente többször is elmesélte egy-egy betérőnek. Volt, aki már fejből fújta, de elnézték neki, hiszen ő volt Kamil, Jules egyik legrégebbi barátja, iskolatársa. Ezüstárnyalatú nyakkendőjéről és a hozzá vásárolt színarany dísztűjéről ismerték. Ő mindenkiről szinte mindent megjegyzett. Egyetlen mozdulat, egy nézés, egy hanglejtés elég volt, hogy tudja, milyen hangulatban van a kedves vendég. Talán ezért is szerették. Egy gyermekkori baleset következtében gégemetszést kellett rajta végrehajtani. A műtét során sajnos megsérültek a hangszálai. Emiatt magas, érdes, szinte már reszelős hangon szólt. Sokáig csak elég halkan tudott kommunikálni. Fiatalon gúnyolódtak rajta, vagy utánozták. Egy alkalommal pont az egyik tanára nevette el magát, miután a felsős fiú feleléskor felmondta a leckét. A kis Kamil hirtelen felindulásból egy nagyapjától tanult mozdulattal gyomorszájon vágta a professzor urat, akinek nyomban kicsöngettek. Az oktató később elnézést kért, az intő elmaradt, és a társai sem csúfolták többé. Idősen Brandónak becézték, mert pont olyan különös volt az orgánuma, mint az amerikai mozisztáré. Minden este a szokásos helyén állt a színes társaságot fogadva. Vidám urak léptek be dekoratív hölgyek kíséretében. A férfiakról rendre egy szempillantás alatt megállapította, hogy kaphatnak-e még egy italt, vagy inkább a számlát. A hölgyeknél finomabb technikát alkalmazott. Felkérte őket egy táncra, és aki megállt a lábán, az fogyaszthatott még néhány pohárral. Aki nem, azzal kilejtett a bejárati ajtón a friss levegőre, és taxit rendelt a számára. Ezen az estén azonban ő is ünnepelt. Jules születésnapja volt az apropó. Az őszes vendéglátós titokban tartotta a dátumot, ám cimborája sosem felejtette el, és minduntalan meglepte valami aprósággal. Ezúttal egy üveg Cointraeu likőrrel. Átlátszó, narancsízű, gyomor és lélekmelengető nedű, amelyet oly sokszor kortyoltak korábban. Olyan volt ez számára, mint az erőt adó varázsital Obelixnek a képregényben. Szinte a vérében volt, mégis fogyasztotta.

Ezúttal egy pohárkával többet ivott a kelleténél. Az asztaloknál ülők persze semmit sem vettek észre ebből, csupán ő érezte, hogy szalonspiccesebb a szokásosnál. Fáradtság fogta el. Mentve a helyzetet felkért egy italozgató hölgyet. Kilibbentek az ajtón. Clément már ott várt a taxijával. Ezúttal azonban ő szállt be, és hazavitette magát.