Patrice-nek folyton fülig ért a szája. A kollégái, ismerősei közül volt, akiket már szinte dühített a derűje. Míg mások dünnyögtek, hőbörögtek, elégedetlenkedtek, ő mosolyogva járta Párizs utcáit. Valahányszor betoppant Jules kávéházába, nagyokat köszönt. A legtöbben meg voltak róla győződve, hogy ezzel leplezi érzéseit. Ám ez nem volt igaz. Egyszerűen csak imádott élni. Persze, voltak borúlátó gondolatai, de olyankor mindig felidézett valami marhaságot, amin aztán jót kuncogott magában, és úgy is maradt.

Szabadidejében bélyeget gyűjtött. Negyvenéves korában vásárolta az elsőt. Azóta, amelyikből csak tudott, kettőt szerzett be. Az amerikai holdraszálláskor kiadott különleges példányokból is őrizett egyik albumában. A III. Napoleon tiszteletére kiadott darabra volt a legbüszkébb. Sokat olvasott arról a korról. A fény városa akkor kapta meg mai énjét. Széles sugárutakkal, terekkel és közterekkel. Barátainak is sokat mesélt erről az időről.

– Az 1830-as 40-es években sokan meghaltak kolerában a városban. Aztán jött III. Napoleon, és Georges-Eugène Haussmann prefektus városrendezési projektjének részeként felhúzták a politikus nevével fémjelzett épületeket. Ezeknek akkoriban minden mástól eltértek jellegzetes megjelenésükkel. Általában világos anyagokkal dolgoztak az építésükkor. Onnan ismerni fel őket, hogy meredek, négyszögletes tetőszerkezetük van – áradozott oly sokszor a Le Petit Parisien bárpultjánál.

Amikor épp nem bélyegeit rendezgette, akkor lemezkülönlegességeiből szemezgetett. Szinte mind igazi aranyalbum volt. Ilyenkor feleségével együtt utaztak a nosztalgia szárnyán. Ekkor Margot ráhuppant a kanapéra, Patrice pedig hátradőlt fotelbe. Amíg szólt egy-egy korong, addig szinte szótlanul ültek. A hangjegyek beszéltek helyettük. Predrag Ivanović kvartettjének dallamaira ejtőztek a félhomályban. A Montreux-i Jazz Fesztiválon látták élőben az amerikaiak által az egyik legjobbnak nevezett formációt, valamikor az 1960-as években. Azután kérték meg Sébastien barátjukat, a helyi régiségkereskedőt, hogy szerezze be nekik egyik albumukat. A Csillagfény alatt… Ez forgott. Újra meg újra. A poharukban pedig Milcov konyak Romániából. Rémy hozott nekik pár üveggel ajándékba egyik útjáról. Sokkal édesebb volt, mint a többi hasonló ital. Erőteljes karamellás aromával. Ám ők pont ezért szerették. Mire Margot kettőt elkortyolt, férje ötnél tartott.

– Életem, én meg fogok halni – eszmélt fel Patrice.

– Mikor? – kérdezte meglepődve Margot.

– Egyszer csak.

– Egyszer én is. Különben is, hogy jutott most ez az eszedbe?

– Nem is tudom. Csak úgy… Az alkoholtól lehet.

– Gondolj valami viccre, és rögtön elfelejted.

– Próbáltam, de az ital nem engedi. Azért ugye akkor is szeretsz, amikor ilyen vagyok?

– Milyen?

– Kissé bódult és elkeseredett.

– Persze. Nem kérdés.

– Pedig nem vagyok egy Jean-Louis Trintignant.

– Én sem vagyok egy Anouk Aimée.

– Nem is az esetem.

– Na, látod. Akkor nincs baj.

– Elpilledtem. Feküdjünk le.

– Menjünk.

Másnap végre kialudhatták magukat. Ez volt az első olyan szombatjuk a hónapban, hogy semmilyen teendő okán sem kellett korán kelniük. Majdnem délig hédereltek. Patrice elvánszorgott a fürdőszobába. Érezte, ahogy párolog belőle a szesz, a gondolatai pedig ismét kezdetek megtelni minden badarsággal. A tükörbe nézett és megnyugodott, mert ismét úgy mosolygott, ahogy szokott.

(Illusztráció: Untitled Art by Mark Rothko in 1959)