Esküszöm megfagyok, pedig megy a fűtés és felvettem a gyapjúzoknit is. Mostanában mindig fázik a lábam.  A tévében persze tombol a görög nyár. Magamra tekerek egy takarót, de az belegabalyodik az oxigéncsőbe, feldöntöm a palackot. Minden homályos és szürke, nem találom a szemüvegem. Pedig Marcsikám szerint a legszebb évszak van, menjen ki a kertbe mama, és nézze a fák leveleit, utoljára vörösre és sárgára lobbannak, mint a tűz, mielőtt elszáradnak, ilyen költőien mondta, valamilyen írástanfolyamra jár, szokta nekem olvasni a műveit, tetszik mama, lájkolja? Nem értem őket és nem is érdekel, de azt mondom lájkolom. Azért most kinézek, a juhar már teljesen kopasz, egy levél kapaszkodik és küzd még a sorsa ellen.

A tévében a fiatal lány mosolyogva meséli, mindig van lejjebb. De ez nála jót jelent, szabadtüdős merülő, most döntött meg valamilyen mélységi rekordot. Bár szűk neoprén ruhában van, az majd szétrobban a kebleitől, lehet, hogy azok légmellek és ott is levegőt tárol, mielőtt elindul a mélységbe. Önkéntelenül a pongyolámra pillantok és a leeresztett lufikra, amik rég feladták a harcot a gravitációval.

A tengerparton puncsszínű fagyit nyalnak a tévében, az ég kékje disszonál a tenger kékjével, Marcsikám biztos valami ilyesmit mondana rá. Vagy egy még költőibbet. Soha nem tudtam elképzelni, hogy lesz idő, amikor már nem kívánom a puncsot. Régen egy dolgot szerettem a hidegben, a téli fagyit. Nem tudom miért, talán a nyár illúzióját adta, mert régen télen nem lehetett rendes fagyit kapni. Akkor nem gondolkodtam ezen. Aztán sokáig téli fagyit nem lehetett kapni, de pár éve egy retrohullámot meglovagolva újra láttam a boltban. Olcsó tortabevonó íze volt, nem értem mit élveztem ezen.

A lány merülésre készül, éppen arról beszél, hogyan kell felülírni az életösztönt, ami bekapcsol, ha nem jut a szervezet oxigénhez. Előkaparom a dobozt a zsebemből, rágyújtok az utolsó szál koporsószegre. Utolsó? Ezt nem tudhatom, mikor utolsó valami. Az első sokkal könnyebb. Pár hete még kiténferegtem a teraszra, ne legyen benn cigiszag, bár engem az sem zavart, de Marcsikám bár nem szól semmit, olyan dühösen néz olyankor.

A lány éppen a tűzlégzést mutatja be, valami speciális technikáról magyaráz, amivel oxigént juttat a testébe és több percig lenn tud maradni. Azt mondja a legnehezebb koncentrálni a semmire. Eloltom a cigit és visszaveszem a maszkot, most ügyelek, hogy ne találkozzon a parázs és az oxigén, ne gyújtsam fel a lakást. Marcsikám biztos megint visszavinne a kórházba, hiába tudjuk mindketten, hogy felesleges.

A lány beugrik, vízalatti kamera mutatja, ahogy függőlegesen delfinezik egy kötelet fogva. Ledobom a maszkot és lehunyom a szemem. A narrátor hangján hallgatom a különböző fázisokat, az utolsó a legveszélyesebb, amikor az agyad lekapcsolja a tested, hogy még egy kis oxigénhez jusson, aztán elalszol.

Fejjel lefelé zuhanunk a sötétbe.

 

(Első megjelenés: Szószóró, 2025. dec. 5.)