Berda József emlékére

Képzeld, Jóska (már ha szólíthatlak így, hisz’
valahol kicsit mindannyiunk nagybátyja vagy),
a minap azt a feladatot kaptam, hogy írjak olyan
verset, ami valahogy kapcsolódik hozzád, rólad
szól. Namármost, ezzel nem az a baj, hogy ne
szívesen foglalkoznék veled, mert ez egy elég
hálás téma, de biztosan sejted, hogy az olyan
szabad szellemek, amilyenek mi is vagyunk,
nem igazán szeretik, amikor parancsba adják
nekik, hogy éppen miről, meg hogyan kellene,
úgyhogy engedelmeddel, én úgy oldottam meg
a feladatot – ha már így találkoztunk mi, kópék,
egymás közt – hogy magáról e nemes feladatról
fogok értekezni, hogy valahogy mégiscsak
letudjam. Valamiről majd mesélek neked,
hogy teljen az idő. Mondjuk arról, hogy
van itt nálam egy jó régi szamovár – nem
olyan, mint a Kassáké, mert ez nem repül,
de cserébe szép ezüst színe van, és felidézi
azokat a régi időket, amikor még nem állt
a bál, és sokkal lassabb volt az élet; amikor
le lehetett szólítani a nőt, aki tetszett neked
(képzeld, ma elrohannak, már ezt sem lehet),
és bármikor el lehetett menni csak úgy egy
hétvégén túrázni, s nem zúdult mindenféle
tébolyi zaj az elmére. Olyan jó lenne most
leülni egy fatörzsre, kanyarítani egy szelet
szalonnát (tényleg, az van is itt a hűtőben),
tölteni hozzá némi bort, a vörös és a fehér
harmóniáját kóstolgatni a levélfüggönyök
alatt, de helyette azzal is kibékülnék talán,
ha megmutatnád az egyik kedvenc újpesti
kocsmádat – nem ezeket a mai gyártósorokat,
amelyek részeg disznókat, hőbörgőket, kóros
májbetegeket termelnek a pult mellett, hanem
valami ötvenes évekbeli csinos kis vendéglőt,
ahol még szóba elegyedtek egymással a népek,
aztán belépett valamelyik bohókás tréfacsináló,
mint te, hogy ,,Itt a szerda, hát megjött a Berda!”
a huncut hrabali mosollyal, őseid örökségével,
és a megfásult, kemény munkában elcsigázott
társaság egyből felvidult, kivirult, mert akkor
még Thália és Diána voltak a mi istennőink,
most viszont felbolydult az emberi méhkas:
inkább Baál és Moloch egyre inkább az úr,
amíg épülnek már az új zikkuratok vérrel
és verítékkel, koponyákból és csontokból,
mert régen még hedonisták is mértékkel
voltunk, de most már csak dönt magába
mindenki mindent, kétségbeesetten vedel,
zabál, kattint, el akar menekülni, ki akarja
magát húzni a fontos dolgok alól, és éppen
ezzel engedi a sivatag démonait, a dzsinneket
kitörni a palackból, miközben a saját öntudatát
nyomja üvegbe, de a világ áporodott kocsmájában
nincs olyan, aki az asztalra csapna, hogy elég már
a gyáva siránkozásból, ahogyan te is Lillafüreden
úgy vigasztaltad biztos JA-t, hogy ,,Drága Attilám,
ez a Mártika csupán egy a sok közül, nem kell ám
ennyire elkeseredni!” Mert sokkal kedélyesebben
fogod fel az egész életet; lesz, ami lesz, jakoś to
będzie, ahogyan a lengyel barátaink is mondják,
na de nem untatlak a kelet-európai fanyalgással,
amikor benned a bohém csehek (így Bohémia):
a švejkek és a rumcájszok komikuma jár táncot,
ezért hát fogod a kulacsot, kalapot, vándorbotot
mutatván, merre is az út a szép s barbár vadonba,
amely mégsem olyan kegyetlen és irtózatos többé
a hámlófélben lévő s lepusztult gyönyörök mellett.
Mondják, kell ide egy kis berdaság meg a hamvasi
transzcendens derű, bár nem tudom, ismerted-e Bélát,
pedig sok közös van hármunkban. Egyébként így fél
évszázad különbséggel szomszédom volt Zuglóban,
a Laky Adolf utca környékén, de ezt is csak utólag
tudtam meg, mert nem szeretek zaklatni másokat,
úgyhogy remélem, nem veszed zokon, hogy veled
kivételt teszek, bár te ma is elevenebb vagy, mint mi itt
egy páran. Ne neheztelj rám, hogy panaszkodom, hiszen
nem sokan maradtunk, akik nem ész nélkül fuldoklunk
a pohár fenekén és akiknek őrangyala maga Bakkhosz,
amióta olyan lett a világ, akár egy illemhely.
Talán egy idő után hozzászokunk a szaghoz.

(Illusztráció: Alexandra Danilova: Still life with samovar)