Különös szimpátia

Beleszerettem az ősellenségbe.
Legalábbis így tanították az iskolában,
az utcákon, sőt, a focimeccseken is,
hogy ők az ősellenség. Azt viszont
senki sem mondta, hogy az ősellenség
haja szőke, szeme barna, kacaja édes,
és, hogy ő egy cserfes kis diáklány
a Fekete-tenger mellől: a kikötő sarja,
akit sirályok, sziklák, mólók és hajóhadak
vették körül egész életében a régi Tomisban,
Ovidius városában, aki úgy kedvenc költőnk
nekünk, ahogy a május is mindkettőnknek
kedvenc hónapunk. Nem mondták,
hogy az ősellenség egy szárazföldre
száműzött sellő, akinek lételeme a só
és a hullám illata, ahogy lételemem lett
nekem is mindegyik este, amikor kiültünk
a Kassai térre a templom mellé egy padra,
és nem győztem hallgatni azt a vidám,
kusza mindenfélét, amit mesélt nekem,
amíg ragyogó tekintetével felmelegített
arra a néhány óra hosszára, és megtudtam
tőle, hogy a román nyelvtan első egyetemi
tanszéke nem a Kis Párizsban, Bukarestben
volt hanem Budapesten; hogy a rózsa meg
a kamilla nem ugyanúgy hangzik náluk,
mint a többi nyelvben, hanem trandafir
és muşeţel: ilyen mindenféle fura szavak,
amelyek illír, dák, trák vagy ki tudja milyen
eredetűek ezen a különösen csengő nyelven,
amit nekünk elvből, hivatalból utálnunk kellene,
dehát nem megy, dehát nem is lehet, amikor őt
hallod ezen az olaszos temperamentumú
hegyvidéki nyelven, amit nem véletlenül;
hanem pont ezért hívtak oláhnak valaha,
noha keveredett belé némi marcona szlávság,
de csak éppen annyi, amennyi még jól áll neki,
és amúgy a mercit sem igazán használják,
mert egyébként úgy mondják: mulțumesc.

Bezzeg a papucs meglepő mód mindkettőnknél
ugyanúgy van, de a pipacs az már nem egészen,
pedig a muskátlit majdnem ugyanúgy mondjuk,
ami még egy közös kedvencünk. Azt mégsem
említetted (ha már megszólítlak, hisz’ rólad írok),
hogy az oraş magyar eredetű szó és várost
jelent, és még egy fontos szavatok tőlünk
ered: a ţuc (csók). Nem nevetséges valahogy
ez az egész? Itt ülök egy zuglói lakásban, én,
a pesti éjszakák réme, mint egy Nyársaló Vlad,
mint egy Drakula gróf elvarázsolt, kísértetjárta
kastélyomban, és karóba húzom a vágyaimat,
miközben elmém éhes denevérként szipolyoz
ki minden hozzád fűződő emléket agyamból,
amíg te most is valahol kint szórakozol a Körúton
vagy a zsidó negyedben, és nem-velem nézted meg
a Halászbástyát, a Gellérthegyet, a Margit-szigetet
és a Hősök terét, ahogy nem-velem fedezted fel
a Balatont és nem-velem csókoltad mámorba ezt
a magyar vakációt, ezért most már kezdem érteni,
miért mondtad, hogy a gyöngyvirágokon nálatok,
románul nem gyöngyök, hanem könnyek vannak,
amikor a virágok neveiről beszéltünk. Nevettél
azon, hogy lehet magyarul az orgona egy virág
és egy hangszer neve is, amikor nem is hasonlít;
amikor az minden értelmes nyelvben a török lila
szóból jön, de én mondtam, hogy szerintem igen,
mert én ebben nőttem fel, és különben is,
ebből csinálta Pán isten a legelső pánsípot,
legalábbis egy nagyon hasonló növényből,
amivé szegény Szürinksz nimfa változott.

Ugyanilyen mekegő, vén bakkecskeként
rohantam utánad én is, te süldő teremtés,
mert egy szál tündéri hóvirág voltál lelkem
telében, amit mohón szerettem volna lelegelni,
mert titokzatos, érzékeny és megismételhetetlen
voltál te is. Nem értem, mi van velem. Mindjárt
elmész innen, tán’ holnap vagy holnapután,
és nem látlak többet soha ebben az életben –
vagy talán akkor, ha nyáron utánad megyek
Konstancába, mert úgyis ódákat zengtél róla,
milyen páratlanul csodálatos táj a Dobrudzsa
és a Duna-delta, és mennyire hiányzik neked
a tenger, de talán már ott sem leszel; ki tudja,
hol leszel, de még ha találkozunk is, csak egy
megalázó baráti ölelést kapnék tőled megint,
mintha az a vallomás meg sem született volna,
mert én komolyan is gondoltam, neked viszont
csacska szuvenír volt, amit úgy viszel magaddal
emlékbe, ahogy a gyárkéményeket vitték innen
‘19-ben azon a feketebetűs gyásznapon, amikor
fővárosunk alól a tieid diadalmasan elhaladtak.
Nem kell neked, pedig lenne hely bőven
szívemben. Még egy egész Erdélyt
is bátran hasíthatsz belőle magadnak.

Fantomrajz egy régi szerelemről

Hodoňovicében láttalak utoljára, a szaléziak
birtokán. Forró, júliusi napokat írtunk akkor.
Már lassan öt éve lesz, hogy azon tűnődtem,
miért is nem téged választottalak, hanem azt
a másik, rideg és szívtelen nőt, de mámorban
égtem, mert tudtam, hogy azzal a némberrel
leszek nem sokára Katowicében, ahol majd
mérgeivel kábít tovább, te pedig amúgy is olyan
boldogan meséltél róla, hogy lett egy fiúd, akivel
együtt járjátok a világot: Albánia, Guatemala,
Izland, Új-Zéland, Vietnám. Egy ilyen gazdag,
kigyúrt, borostás ficsúrral nyilván nem vehettem
fel a versenyt, mert valljuk be, a lányok többségét
nem érdeklik a szép versek és a kedves gesztusok,
csak az anyagi biztonság és az ún. lehetőségek. Azt
hittem, te a kivétel vagy, mert érzékeny voltál,
bájos, türelmes, műértő, a gyerekekkel megértő,
az életben ábrándozó és romantikus, meg aztán
csupa költészet tested minden édes porcikájában.
Pénelopé voltál az én Odüsszeiámban, lelkeink
pedig egymásra vártak, mégis hagytam, hogy
Kirkék és Kalüpszók hazug szigeteinek rabja
legyek, mígnem gályám olyan vad viharba került,
miből a legerősebb lelemény sem menthette meg.

Ott ültünk a betonteraszon a többi önkéntessel
a tábor mellett, a virágzó morva rétek közepén,
miközben fű- és páraillat keveredett a légben,
és bámultalak, elcsuklóan, lemondóan, hiszen
addig a pillanatig még úgy éreztem, bármikor
helyrehozhatok egy rossz döntést és az enyém
lehetsz, de akkor döbbentem rá, hogy itt a vége;
hogy valószínűleg utoljára látjuk egymást és az
is valamiféle árnyékkapcsolat lesz, ami majd
az interneten köztünk marad és az is arra volt
csak jó, hogy mindig, amikor láttam, épp merre
jársz a világban; hogy azt valaki mással teszed
és mással vagy boldog és nem lehetek ott veled,
így csak még jobban fájt az, hogy megismertelek;
hogy tudom, te vagy, közöm mégsem lesz hozzád.

Akaratlanul is eszembe jutott, amikor a kantinban
ültünk a Don Boscónál, a gyerekekkel játszottunk
vagy amikor az ostravai Červená duna (,,Vörös dűne”)
nevű kocsmában ültünk és arról panaszkodtál, nem
kellesz senkinek, én pedig végignéztem rajtad,
a leggyönyörűbb fiatalasszonyon, akinek arca
mindörökre emlékezetembe égett és hitetlenül
figyeltem szavaidra. Pedig hinnem kellett volna.

Most, hogy ily közel vagy hozzám; most, hogy
Libuše hercegnőként uralkodsz a te Prágádban,
még nehezebb elhinni, hogy nem érhetlek el,
hogy meddő kísérlet marad immár az egész;
hogy keservesen, görcsös, reszkető kézzel
igyekszem újra meg újra lerajzolni múltam
sivár, gyűrött és üres papírlapjára portrédat,
hogy milyen volt, hogy milyen lehet – mégis
elmosódnak a grafitvonalak, halványul a kép,
a végén pedig attól tartok, már nem foglak
tudni felidézni, csak az érzés gyötör tovább,
egyszer viszont, ahogy te is elfelejtettél már:
többé én sem fogom tudni kínom valódi okát.

Egy gyönyörű lánynak

Egyre többet gondolok rád. Például
ma egész este rád gondoltam és a te
almapiros, rózsás arcod, meg a hol
szőke, hol vörös tincseid voltak előttem.
Ezen az egyre többet rád-gondoláson
az sem segít, hogy viszonylag gyakran
látlak, sőt, szinte minden nap, ez ellen
nem tudok mit tenni, mi mindig valahogy
összeakadunk, még a villamosmegállóban is,
és nem tudom, miért nézel úgy rám, mintha
te is éreznél valami olyat, amikor tudom,
hogy hát nem is így van, vagy ha így van,
az csak még jobban fájna, mert két komoly
akadálya is van annak, hogy a te két szép
szemed nem nézhet az én két szemembe
és fordítva, noha e pillanatokban kóbor
szikrák lobbannak fel parázsló szívemben,
és az értelem erdejében szedett rőzsét égetve
hitetik el velem, hogy ez mégis másképp van.

Próbálok ilyenkor a hamis remények asztalánál
sportfogadásokat kötni, hogy talán mégis van
egy matematikuscsoportok, tőzsdeügynökök
és jövőkutatók által mérhető mikroszázalékos
esély arra, hogy egymással összesodor minket
az élet, mint két uszadékfát a folyó hullámai,
de aztán a szokásos forgatókönyvnél maradok
és abba a kósza hitbe menekülök, hogy van
egy párhuzamos univerzum, hol egymáséi
leszünk, mint egy romkomban az egymás
eleinte gyanúsan, idegenül kerülgető pár,
akár csak egy rövid időre is; ahol elolvasod
a leveleimet, a verseimet és a vallomásaimat;
ahol megtudod, milyen vagyok, amikor végre
teljesen szabad lehetek. Amikor nem kapatosan
csavargok a belvárosban és nem puszta irigységből,
gyűlölködve mérek végig mindenkit, aki boldogabb
mer lenni (vagy olyannak tűnni) nálam,
mert fel sem merülne a fortyogó bánat
lelkemben, nem kellene kimenekülnöm
a világba önmagam elől vagy rettegnem
a rosszabbik felemtől, meg nem kellene
arról ábrándoznom, milyen jó lenne
újra szerelmesnek lenni, ami most is
csak takaréklángon pislákol bennem,
mert akkor nem magamat figyeltetném
állandóan az idegsejtjeimmel, mintha azok
egy titkosrendőrségnek a tagjai lennének,
szellemem pedig a rendszerellenes izgató.

Azon a messzi, ismeretlen helyen, ahol diákos
humorommal szórakoztatlak; spagettit főzhetek
neked; boltba és koncertre megyek veled,
a keresztneveddel együtt írhatok rólad;
helyekre mehetek veled, megfoghatom
a kezed; megölelhetlek, ha szomorú vagy vidám
vagy; ahol megtudom, milyen a bőröd érintése,
és megérinthetem a tiédet; ahol megtudom,
milyen édes a csókod; milyen megnyugtatóan
csodálatos melletted feküdni; milyen lenne,
ha gondoskodnál rólam, ha beteg vagyok
és félek, s én is rólad és várnál rám otthon,
vagy ha együtt mennénk haza a munkából,
vagy milyen, ha én támogatlak, te pedig
megvigasztalsz; hogy milyen, ha a körmöd
végighúzod testemen, milyen az öled melege,
milyen bizalmas veled egy takaró alá bújni
vagy ha lerántanánk azt is csak egymásról,
az is milyen lenne – talán összenéznénk
és nevetnénk rajta, ahogy most is együtt
nevetünk sokszor: a te dundi, tündéri
mosolyod és az én kínos udvari bolond
képű vigyorom. Csak nem mondhatjuk
ki, amit igazán gondolunk, amikor
úgy nézel rám, olyan gyönyörűen,
én pedig egyszerűen nem is értem,
ebben benne rejlik-e az, hogy esetleg;
hogy van-e valóság, ahol azt tudnád
tiszta lényedből mondani nekem,
hogy szeretsz, mert én is szeretlek.

(Illusztráció: Albert Dürer Lucas: Untitled)

Amikor a nápolyi alkirály kivonult

Összebújnak, összesúgnak az előkelő fejek:
mindenféle grófok, márkik és híres hercegek
meg a megközelíthetetlenül tökéletes hölgyek,
akiknek örülhet az ember, ha a közelükbe ülhet,
és most mind kíváncsian várják, hogy a darab,
amit eljátszanak, vajon emlékezetében marad
a népnek vagy a történelem süllyesztője várja:
rázendít a zenekar s már jő is Nápoly alkirálya,
akiről tudja mindenki: a spanyolok helytartója,
így aztán nem is számíthatnak tőle semmi jóra,
mégis hajbókolnak előtte és a kívánságait lesik;
közelébe csak az igazán komoly urakat engedik,
akik majd meghozzák a végső műértői ítéletet
és kiosztják a szerzőnek a jog szerinti érdemet,
ha egyáltalán jár neki, mert a nézők arcán látni,
hogy azt figyelik, majd milyen képet fog vágni
az alkirály, ha meghallja a csilingelő madrigált.

Hegyes rókafüleivel minden kis hangban a hibát
keresi rögtön, mert hát ő nagy mesterektől tanult,
ez a Gesualdo pedig, aki egyébként is olyan elborult,
csak amolyan lelkes amatőrként muzsikálgat várában,
gaztettéről azonban már mindenki hallott Venosában:
a férjről, aki csalfa asszonyát szeretőstül megölte
(a Hey Joe szövegét így pár száz évvel megelőzve),
mert valószínű ott volt benne a blues és melankólia,
amelyből felvillant elméjében a mennyei harmónia
és ezt a fájdalmat költötte át énekek bús folyamává,
lángoló gondolatait áztatva fényben át tiszta imává,
a sziporkázó ötleteket azonban a kényes uralkodó
nem tudta követni, amíg körülötte a sok talpnyaló
minden rezdülését úgy követte le, akár a majmok –
szívüket így nem érhette el a szenvedélyes dalnok,
mert nem értették, minek ilyen sok szólam s futam;
a csembaló és mandolin ilyen gyorsan miért rohan,
a téboly pedig hogy kínozza a művészt napról napra,
ujjai közt a Halál, mint egy cafat húst, hogy forgatja,
a büszke úr így felállt hirtelen és finnyásan távozott,
a vendégek előtt az apostol pedig teljesen elkárhozott,
amíg a koncertterem, mint feldúlt s kifosztott templom,
ürült ki. Érezte a hős, hogy tőle a sors mindent megvon,
mert a fülekre a süket közízlés kovácsolt súlyos láncot,
de szomorúan bár: Gesualdo elérte a halhatatlanságot.

Ha még egyszer megszületnék…

Ha még egyszer megszületnék,
biztos tangóharmonikás lennék:
egész álló nap csak úgy játszanék
és mindenkit magamhoz ölelnék,
amíg egymás után csendülnének
fel mindenféle vidám és kacér nóták;
a lányok táncra perdülnének mellettem
s rám kacsintva finom csókjaikat dobnák
és ugyanúgy nyomnám a fekete és fehér
gombokat gondtalanul, eleven mosollyal
az aluljáróban, az utcán, a tenger partján;
az éttermekben, a kávézókban, a piacon,
a plázában, a Jupiter valamelyik holdján,
a népes főtereken, a magányos, ártéri
ligetekben, az elhagyatott gyártelepen;
a mennyekben, a poklokban, az emberek
szívében és mindenféle különös helyeken,
amíg megénekelném híres hajóstájak
hullámtörőkkel csipkézett kikötőjét;
a babakocsit, a benne alvó kisdedet
és a kezében szorongatott csörgőjét;
a parkok magányos hőseit a padon ülve
és elmerengve a lámpa sápadt fényében;
a puszta, kacagó örömöt, ami úgy talál
ránk néha egy kiadós ebéd vagy
egy régen látott ismerős képében
meg a titkos zugokban hűséget fogadó,
lágyan összebújó, évődő szerelmeseket;
a boltokat, a cégéreket, a kerítésléceket,
a pöfögő kéményeket, a macskaköveket,
a zajos építkezésen a maltert, a téglát,
a sódert, a homokot és a betonkeverőt;
a dohányzóasztalt, a törött kávésbögrét,
a párnát, a függöny mögé bújt szeretőt,
a városok díszes palotáit s a lemezekből
összetákolt rozoga, faluvégi kis kunyhót;
a villamosok belsejében a kárpitos ülést,
a kapaszkodót, a harmonikaszerű csuklót
vagy a folyóparton vihogó kamaszokat
és az onnan elballagó sok morgó öreget;
azt az olimpikont, aki ,,csak” ezüstérmes lett
s az átkozott színészt is, aki életében egyszer
pechjére elfelejtette a darabban a szöveget,
utána pedig már sehol sem kapott munkát
és éppen mellettem haladna el a rakparton
vagy a sétányon. Megtetszene neki dalom
majd azt mondaná: ,,Öcsém, ami még van
a zsebemben… csak még ezt az egyet
játszd le és mindenemet neked adom”,
de kolduspénzt nem fogadnék el tőle,
mert én látni nem akarnám, csupán
a csillogó, hálás, kíváncsi szemeket,
amíg fújnám harsány hangszeremen
a háborút és a békét, az üdvözülést
és a kínt, a gyönyört és a gyűlöletet,
majd az ajkamra venném a születést,
a halált, a jósorsot és a balszerencsét –
ha pedig így, még egyszer, tangóharmonikásként
megszületnék, talán végül még boldog is lehetnék…

(Illusztráció: Ernst Ludwig Kirchner: Accordion Player By Moonlight)

Tízezer lépés a szabadságig

Kifutok a világból botladozva,
fürgén s vakon keresem a végét,
hogy feledjem lelkem ragályos,
bomlott, eredendő bűntényét,
aminek fele igaz, elismerem,
még ha túlzásba is vitte
a sors ítéletét oly nagyon,
úgyhogy az Ördögnek én az almát
inkább most köszönettel visszaadom.

Üstökösként keringek és kutatom,
hol akad törvényszék vagy ügyvéd,
aki pártomra kel és hisz benne,
hogy az igazság izzó lángja
teljesen meg nem szűnt még;
így bolyongok, akár egy elátkozott
garabonc, városról városra, házról házra,
hátha kolduló testem előtt kapuját majd
egy könyörületes szív végül kitárja.

Mert egyikünk sem tiszta, ártatlan,
mégis mindenkinek kijár apostoli
jogán egy csöndes menhely,
ahol egy gondos, finom kéz,
mint szivacs mossa le a vándor
szurtos bőrét olajos égi keggyel,
hogy az öreg földből kiszakadva,
babér nélkül is keresztüllépjen
a gondolatok sűrű ólomláncán,
amelyre az idők hajnalán
hazugul csábított minket
a ravasz, kutyaképű Sátán.

A sok elszánt, kemény versenyző
között itt, e szigeten én vagyok
az egyetlen merengő atléta,
akire az angyalok és szentek
talán nem is fogadnak magas
tétekkel, hogy valaha is célba
ér, én pedig már minden bokorba
és póznába mohón, kétségbeesve
kapaszkodom égő tekintetemmel,
otthonra vágyva, a lidércek erdejét
is telihazudva nyájas tündérekkel.

Nem is akarok tán’ odaérni, csak
minél messzebb lennék a murvás
pályától, mert a startpisztoly zaja
még mindig sípol, csöng fülemben;
majd eszembe jut, hogy ez amúgy is
egy olyan olimpia amiről bármennyi
érmet szerzek, sohasem mehetek haza,
amíg, mintha még sosem láttam volna,
úgy készülök jó nagy levegővel
minden egyes ismerős kanyarra,
de azt sem tudom, egyenes irányba
tartok-e vagy a zsákutcában körözök,
akár a kerge dongó, fel és alá haladva.

Rohanok csak magam nem kímélve,
vadul zihálva, mialatt meg sem állok
az ékes Marathóntól a dicső Athénig,
rajtot és finist nem ismerve, repülve
lábaimon a bölcsőtől egészen a sírig,
amíg a kettő között azt sem tudom,
mióta tart ez a futás, de az izomlázat
remélem azért egyszer megszokom –
bár az is lehet, hogy győztem már,
és a célfotóra nem is emlékezve,
réges-régen a tiszteletkört rovom.

Legyél Isten atlétája

Legyél Isten atlétája:
mássz fel az angyali létrára
és ne hódolj be a zord gyűlöletnek:
azokra gondolj, akik még szeretnek,
ha az aréna nézőkkel meg is telik
s a vadállatokat porondra engedik,
mert nem babért keresel a harcban;
barátot s testvért vélsz a sok arcban,
fegyvered pedig nem a tőr és penge;
becsületet vasaltatsz bátor szívedbe,
mert többről van szó, mint túlélni:
szabadnak lenni és már nem félni,
hogy aztán elvágd a súlyos láncot:
az ember elméjéről csüngő átkot,
amit rá zsarnoki császárok fontak,
akik azt hitték, nálunk okosabbak,
és, hogy mindent elvehetnek tőled;
ám sosem kapják meg bölcs erődet,
mert az nem e sekélyes létből ered.
Az Úr gyermekeként emeld föl fejed,
hogy olyan légy, amilyennek alkotott;
hogy meglássa lelkedben a bajnokot,
aki bátran vesz részt a szívós tornán;
akinek kezében szilárd a hajókormány,
hogy semmilyen vihar föl ne billentsen,
hogy néhány tekintet rád fölnézhessen,
ha elég messzire hajítottad már a gerelyt,
akkor pedig, aki tenni akar: el nem felejt,
így ha rojtosra is foszlik a világ cérnája:
legyél… legyél Isten atlétája!

(Illusztráció: Persian School: A Lion Attacking and Killing a Bull, from a Kabila wa Dimna Manuscript)

Tudom, merre van Elefszína

Tudom, hogy merre kell innen Elefszínába menni;
tudom, hogyan kell a Minótauroszt ízekre szedni
s eledelül nem vetnek oda az éhező teknősöknek;
roncs áldozata nem leszek útonálló szájhősöknek
s nem fognak Prokrusztész ágyába sem fektetni;
nem fogják erős tagjaimat kéjesen fűrészelgetni
s nem fognak vezényelni, mint katonát a frontra,
ahol egy neurotikus vénember majd megmondja,
mit csináljak; hogy merre van a hátra és az előre,
mert úgy hiszi, nem vagyok még eléggé felnőve
a feladathoz, ahogy egy diktátor dajkálja a népét,
amíg nevelésnek s gondozásnak hazudja önkényét,
mert látom most is, a pápaszemes, szigorú bölcsek
(kik nem valók, csak múzsáink bőrén szemölcsnek)
mint magyarázzák a Kánont és csóválják tar fejüket,
miközben hümmögnek, mégsem akarják a helyüket
átadni neked, hanem kiveszik a kezedből az ecsetet,
hogy megmutassák, miként teheted dicsővé nevedet
az ő árnyékukban, ha már rányomták a viaszpecsétet,
hogy ,,fiat, ez itt velünk van és kívülről fújja már zenénket”,
de ha nem kérsz belőle: öntelt leszel és nagyravágyó
Ikarosz, aki a tengerbe zuhan, ezért mindenféle ártó
lényekkel fognak riogatni, hogy az ajtó mögül majd
előkúsznak, fejedre hozva megannyi ragályt és bajt
vagy mosolyognak, mert másfelé mész; mert honnan
is tudhatnád, merre az út, hogy a lélek otthon hol van,
mikor egyfelől vérmes, kígyóhajú, kapafogú szörnyek
várnak rád, akik ha óvatlan vagy: bosszúsan megölnek,
másfelől álruhás varázslók ígérnek nimfanászt és babért,
ha bajnokuk leszel s kútba ugrasz, ha mestered arra kért,
de ne hallgass te a hencegő főpapokra, akik kockacukrot
dobnak oda, ha bólogatva a nekik tetsző választ mondod,
hanem kövesd a mennyei hangot és soha meg ne torpanj,
ha ott találod magad hirtelen az irigy, sanda rablóólban;
csak, mondd nekik, hogy tudod te, merre van Elefszína,
sőt, lábad az ösvényt Emmausz felé is egészen jól bírja,
még ha olykor a legtapasztaltabb kalandor is mellélép –
hisz’ mindig is szívedben volt az egyetlen valódi térkép.

Kronosz és gyermekei

Mert éhes volt, mert önző
volt, mert ő nem vágyott
apja sorsára, akit az égbolton
sarlójával ágyékon összevágott:
hát úgy döntött kapzsiságában
a mohó, féltékeny titán,
hogy a gyermekeit felfalja,
mindegyiket egymás után,
hogy kapzsi hatalmának
egyik se vethessen véget,
ám nem tudta, hogy épp
ezzel követ el őrültséget,
mert Rhea anyaként nem
nézhette tovább tétlenül,
hogy sorban adja gaz
férjének csemetéit eledelül.

Amikor már közülük
az utolsót, a kis Zeuszt várta,
titokban elszökött a távoli,
világtól elzárt Árkádiába,
hogy ott szülje meg, hogy
legalább egy fia maradjon,
hogy Kronosz ezúttal ne saját
húsába és vérébe harapjon,
ezért egy követ pólyált be
a csecsemője helyett, az isten
pedig gőgjében, hogy bármit
megtehet: lenyelte önhitten
a sziklát, hogy ő maradhasson
mindenek ura földön-égen,
amíg a gyermeket Krétán
nevelték a méliák erdejében.

Cseperedett, majd mind
erősebb lett Zeusz a Dikté-hegyen:
nem értette sokáig, miért lép
gyáván tova egy egész életen
és, hogy ki volt anyja, apja,
hogy miért nem ők nevelték fel –
aztán az egyik tündérasszony
egy nap nem bírt ennek terhével
már látva, hogy a fiú minden
ízében szenved s többre hivatott.
Haragja által nyerte el Zeusz
a szikrázó, fájdalmas öntudatot
és habár Rhea megmentette,
mégis magától messzire dobta őt:
nem tudta szeretni a gyermekeit
cserbenhagyó titánkirálynőt.

Igazi dühe azonban másfelé
fordult, hisz’ hirtelen megértette,
hogy jogtalanul zárták el őt
s száműzték a bágyadt szigetre,
ahol úgy vigasztalták, örüljön,
itt legalább nyugalomban élhet –
tudta azonban, hogy öt testvére
atyjuknak semmit sem vétett,
ahogy ő sem és éppen ez tüzelte
végül vad, villámló bosszúra.
Szert tett egy varázsfőzetettel
teli, hatalmas agyagkorsóra,
és mintha hódolati ajándék
lett volna Kréta lakóitól a bájital:
elaltatta vele Kronoszt, hogy
leszámoljon féktelen dolgaival.

Álmában aztán meghánytatta
az óriást a szer és csodás módon
egymás után, fordított születési
sorrendben bújtak elő a torkon
a testvérek: Poszeidón, Hádész,
Héra, Démétér s végül Hesztia,
akiknek együttesen sikerült
zord atyjukkal a harcot megvívnia,
amelyhez Zeusz még a Tartarosz
sok-sok szörnyét is elengedte,
majd miután a dölyfös, hiú
Kronoszt trónjáról a Mélybe vetette
és a három fivér, a három nővér
egymás közt osztotta föl a világot:
ha a Földön nem is, az Olümposzon
így számolták föl a zsarnokságot.

A polipasszony éneke

Ne féljetek, picinyeim, amíg én hűségesen őrizem
álmotokat és míg csak pumpál mindhárom szívem,
itt leszek nektek, hogy nyolc karommal legyezzem
bölcsőtökről a férgeket és a vadaktól védelmezzem

kis testeteket, amelyben még csak formálódik az élet.
Magamban tűröm az óceán mélyén a rideg sötétséget,
hiszen apátok nincsen, a természet szigora nem engedi,
de még így el foglak titeket a világ elől, ígérem, rejteni.

Vagytok kerek százezren, mégis egyformán ismerlek
benneteket már most is; egy napon pedig, ha kikeltek
s százezer magányba sodródtok a végtelen kékségben:
maradjatok meg azért láthatatlanul is e testvériségben.

Nem tudom, hány perce, órája vagy napja várok arra,
hogy megtanítsalak titeket a hullámokban ringó dalra,
hogy a legcsodásabb korallzátonyok s barlangok keblén
tanuljatok meg énekelni Létünk egyetemes, ősi nyelvén.

Legszívesebben már most magamhoz ölelnélek titeket,
ahogy látom kifejlődni a sok kis eret, szervet és ideget,
míg arra gondolok, egyetlen szerelem is mennyi lelket
tud nemzeni, hisz’ legtöbbet néha a pillanat teremthet.

Szépek lesztek, nagyok, erősek, a tenger valódi urai,
akik előtt kicsi s nagy hal, cápa, rája fejet fog hajtani,
s csápjaitokkal eléritek majd a legmesszibb vágyakat,
Krakenként ijesztgetve sellőket és hajóskapitányokat.

Bárcsak megérhetném anyai szemeimmel, ahogy végre
a fényre jöttök és nem lesz többé szükségetek a petékre,
de alig eszem, iszom, alszom, míg azon vagyok erőmmel,
hogy tovább öntözzelek titeket szeretettel és hűs könnyel,

habár sok szorgos karom fárad, zsibbad, sorvadozik egyre,
kopoltyúm pedig mind jobban zihál, így a vízben lebegve
dajkállak titeket, kicsinyeim, amíg csak mozdulni tudok,
akkor is, ha a gondoskodásba végül majd belépusztulok!

(Illusztráció: Suren Nersisyan? Desert, Midday)

A ninivei palota felé siet sok kereskedő,
kézműves, főpap, művész és arisztokrata;
a templomtéren összecsődül a vén koldusok,
parasztok, útszéli szegények gyülevész hada,
hátha csurran nekik is néhány konc, hogy úgy
kapjanak utána, mint zsákmányára a zsivány –
hallották mind hírét, hogy hatalmas lakomát
ül tróntermében Szardanapál, az asszír király.

Mi szem-szájnak ingere, sokféle finom hús,
zöldség és könnyű csemege akad ott bőven –
datolya, füge, meggy, cseresznye, barack,
szilva, alma és szőlő lóg kövér fürtökben,
amíg föníciai üvegben s krétai cserépkupában
szolgálják fel a bort a szebbnél szebb lányok,
akikkel nem oly nehéz pajzánul félrevonulni
ha egyet-egyet közülük a férfi megkíván ott.

Sűrűn koccintanak és harsányul kacarásznak
a népek, jókedvük számára pedig nincs határ –
a legvidámabb, aki legjobban dőzsöl közöttük,
nem más, mint maga a kevély Szardanapál,
noha mindannyian érzik remegő szívükben,
hogy a kellemes móka nem tarthat örökké,
és akadnának ügyek a birodalomban,
sokkal sürgősebbek és fontosabbak,
mégsem akarják már őket meghallani,
amíg a csókok, kortyok, böffentések
és önfeledt hahoták annál hangosabbak.

Hirtelen a király előtt megjelenik egy mezítlábas,
szakállas alak és feddő ujjal, bátran odaint neki:
„Nagy úr! Hát nem látod, hogy amíg idebent
mindenki mohón tobzódik és magát
kényes szajhaként cicomázva kikeni,
odakint, a falak alatt már hullámzó
csapatokban vonul fel bosszút állni
kapzsiságodért a babiloni és a méd?
Nem látod, hogy amíg itt henyélsz
és élvezkedsz, oroszlánként szorít téged
mindenki mással karmai közé már a Vég?!”

Az uralkodó nem szól semmit, csak görcsösen
markolja, majd újratölti kedvenc aranyserlegét,
és, hogy megnyugodjon, kapkodva öleli
magához háreméből egyik legbujább
s leggyönyörűbb, telt keblű kedvesét,
de hiába kérdezi a körülötte vigadókat:
egyikük sem látta színét a prófétának,
aki őt szemtelenül szidalmazni merte –
pedig a király biztos volt benne,
hogy egy szigorú angyal lángoló
pallosával lebegett közben felette.

Elhessegette Szardanapál gyötrő, légyként
zümmögő s merengő aggodalmait gyorsan
és zenészekért küldetett, akik muzsikájukkal
dicsőítették királyi tetteit egymás után sorban,
de amikor hívei már a sokadik köszöntővel
hízelegtek neki és végre nyugalomra lelt volna:
égi szózat zendült és dörgő hangjától Szardanapál
nem tudott többé figyelni az énekes mulattatókra.

,,Nem hallod, hogy az ellenség már dárdáit
hegyezi és Ninive kapuin dörömböl, felség?
Fuldokolva csak feslett, céda mámorodban,
hiszed, van még idő, hogy életedet mentsék,
de amíg itt csámcsogsz, majszolsz, kéjelegsz,
és mint strucc, dugod a sivatag
homokjába makacsul fejedet:
hiú gőgöddel ránk haragítottad
a hatalmas, könyörtelen isteneket!

Addig habzsolsz, mígnem kilyukad a bendőd,
megcsavarodik beled és teljesen felpuffad májad;
míg víztározóid ki nem apadnak, erdeidből ki nem
vágnak minden fát és mezeiden nem lesz több állat,
s mígnem egyszerre már csak bűzös szeméthegyek
vesznek körbe és rá fogsz döbbeni, hogy ég a ház.
Diadalmenetet szervezel, bár ünneplésed közben
raktáraidból lassan kifogy a kenőolaj és a gáz!”

Megrázza magát Szardanapál, míg szemöldökét
összeráncolva csettint szolgálóinak, akik fürgén
érkeznek is újabb tálakkal, amelyeken fácán,
fogoly, borjú gőzölög s báránycomb gyöngén,
majd amikor a sok étel, ital, szerelmi tivornya
után megcsömörlött már a falánk vendégsereg:
rabszolgákat hívnak a trónszék elé, majd buzgón
tapsolnak, amíg folyik a vér s szállnak az ütlegek.

Unottan, ásítozva fekszik el kerevetén a király,
jóllakottságában mégis valami nyugtalan honol:
mintha saját halotti torán ülne, míg a sokadalom
akár szétfolyó, ördögi arcoktól hemzsegő pokol,
így Szardanapál kéjhölgyeit kéri, hogy legyezzék,
mert nem kap levegőt, nem érti ezt, menten elájul,
mígnem felzúgnak a kürtök, a katonák kiáltoznak
és az elátkozott város főkapuja védtelenül kitárul.

„Fusson, ki merre lát!” – üvöltik egyesek
reszketve, a dühös úr viszont lemészároltat
minden alattomos ünneprontót és vészmadarat:
,„Én vagyok Szardanapál, a bölcs, az igazságos,
és azt, hogy béke van szerte a birodalomban,
ki meri itt megkérdőjelezni isteni szavamat?” –
hördül fel, miközben idegesen simítja végig
szakállát és kutatja, akadnak-e még hívei,
akik bólogatnak, hogy semmi baj nincs,
és a Rendet, aki engedelmesen színleli.

A legcsodásabb nők és leghíresebb dalnokok
veszik körül a háborodott király selymes ágyát;
azon munkálkodnak egyre, hogy minél jobban
lessék a despota tengernyi szeszélyét s vágyát,
ám amikor már az őr jelenti, hogy a babiloniak
és médek a palotába értek s nem kegyelmeznek
senkinek sem: a király csatlósi a kétkedők közül
továbbra is mindenkit lándzsahegyre szegeznek.

Bolondok, latrok s hastáncosok gyűrűjében
a király: némelyiküknek habzik már a szája
a sok bortól és a maradékot söprögeti össze,
hogy hazavigye és semmi se menjen kárba,
majd a Hisztéria, mint őrült hárpia röpköd
és vetkőztet ki bőréből minden udvaroncot,
aki ura után vesztébe rohanva, lázasan utasítja
el a meztelen valóságot, mint kéretlen koloncot.

„Ide, ide, a fülembe húzd! Nem akarom hallani
e lármát” – rivall a király ingerülten zenészeire,
majd lázasan keresi, mely asszonyt nem szerette
még s mely fogásokból lehetne még többet ennie,
majd amikor azt ordítják: ,,Tűz van!” ő részegen,
boldog öntudatlanságban fordul oldalra és alszik,
majd amíg máglyája kigyullad, egy utolsó falatot
lenyel, és pár alattvalót a halálba ölel még addig.

(Illusztráció: Eugene Delacroix: The Death of Sardanapalus, 1844)

Szürke ember

Szürke lesz a sárga villamos
amikor éppen én utazom rajta.
A zöld mező, hogyha én lépek rá,
zsenge fűszálait borúsabban hajtja
és ha lenézek a szigetről, a Duna
kéklő medre is szürkén hullámzik
és szürkén veri vissza az eget alul,
amikor pedig a fehér vakolathoz érek:
még az is abban a pillanatban kifakul,
ha pedig kiserken piros vérem,
hirtelen elhagyja élénk színét.

Szürkében látom a nők pöttyös
ruháját és a férfiak tarka ingét,
a reggeli kávém pedig seszínű lesz
s úgy kavarog kedvenc bögrémben,
mivel nem csillog már tovább sűrű
titkaival többé a fekete és az ében,
amíg a pap nyakában is elveszítette
lila pompáját a bűnbánatra intő stóla
és nem terem már, csak sivár árnyékot
kókadt szirmaival a sok pünkösdi rózsa,
de a rózsás pír a szende lányarcokról is
lekopott és mindegyikük sápatag halott
meg az édes kreol bőr és sok sötét
szempár is mind halvánnyá fagyott,

s az egyetlen, amit néha még látok
az utcán, az a narancs, ami viszont
savanyú, romlott s bárcsak ne lenne,
mert közben a fákon minden rügy
és bimbó úgy száll a szélben,
mint szénpor és égett atompernye,
de az ezüst is inkább hamuszürke
és nem fürdik ragyogó, régi fényében,
míg az aranyból csúf patina, az acélból
nyikorgó rozsda lett végeredményében,
ami pedig úgy fáj: hogy a szőke, a barna,
a gyömbérvörös buja kavalkádja sincs már,
és a márvány opálos játéka is hidegen
nyugszik most minden temetői sírnál,
amíg én bámulom csak egy helyben
állva ezt az örvénylő forgatagot, ami
immár fekete-fehér mozgóképpé lett.
Csupán egy szürke ember vagyok, aki
egy lelketlen, avítt némafilmbe tévedt.

A patagón

Úgy tartják, van olyan ország, ahol óriások laktak;
akikre még a lóról is felfelé kellett a spanyoloknak
nézniük és hódítással inkább nem is kísérleteztek,
Patagóniából pedig el északibb vidékekre mentek,
amíg arról, mit láttak, csupa rémtörténet született.
Az őslakosok legendájának később nyoma veszett
és a modern ember nem is hitt többé már a mesében,
hanem, hogy nincsenek is óriások, elfogadta szépen,
így hát most, mint a tengeren magányos ringó csónak,
itt vagyok a pampák ölén különös fajtámból utolsónak.

Elnézek a népek feje fölött, majd a láthatárt kémlelem,
hátha ezen a tar síkságon néhány fűcsomó még terem
nekem is, bár azt hiszik, tekintetem elfordult a földről;
hogy kiléptem a mindenkit egyenlővé avató tűzkörből
és csak a csillagos eget bámulom fennhordva orromat.
Kíváncsian kérdezek mindenféle köveket és csontokat,
hogy súgják meg hová, merre vándorolt az én törzsem,
mert az nem lehet, hogy ilyen hatalmasra azért nőttem,
hogy féljenek tőlem a telepesek s egyedül üvöltözzem,
átkozva a napot, amikor szörnyetegként világra jöttem.

Betérek egy faluba és azonnal összesúgnak az emberek,
mert, hogy jó szándékkal érkeztem, az biztos nem lehet
szerintük, így kunyhóikba zárkózva pusmognak tovább
és ha már messze járok: még el is söprik lábam nyomát,
amíg hallom, a rossz gyerekeket hogyan riogatják velem,
hogy a létem csak egy evolúciósan hátramaradt förtelem,
ezért hiába sudár termetem: nem irigyli igazán senki sem,
mert én vagyok, akitől nem látja a vásznat a teljes moziterem
s jobban örülnének, ha mendemonda maradnék a térkép szélén.
Talán majd felkeresnek ott s szólnak nekem is az idők legvégén.

(Illusztráció: Johann Christian Brand: Danube valley near Vienna)