Amikor a nápolyi alkirály kivonult

Összebújnak, összesúgnak az előkelő fejek:
mindenféle grófok, márkik és híres hercegek
meg a megközelíthetetlenül tökéletes hölgyek,
akiknek örülhet az ember, ha a közelükbe ülhet,
és most mind kíváncsian várják, hogy a darab,
amit eljátszanak, vajon emlékezetében marad
a népnek vagy a történelem süllyesztője várja:
rázendít a zenekar s már jő is Nápoly alkirálya,
akiről tudja mindenki: a spanyolok helytartója,
így aztán nem is számíthatnak tőle semmi jóra,
mégis hajbókolnak előtte és a kívánságait lesik;
közelébe csak az igazán komoly urakat engedik,
akik majd meghozzák a végső műértői ítéletet
és kiosztják a szerzőnek a jog szerinti érdemet,
ha egyáltalán jár neki, mert a nézők arcán látni,
hogy azt figyelik, majd milyen képet fog vágni
az alkirály, ha meghallja a csilingelő madrigált.

Hegyes rókafüleivel minden kis hangban a hibát
keresi rögtön, mert hát ő nagy mesterektől tanult,
ez a Gesualdo pedig, aki egyébként is olyan elborult,
csak amolyan lelkes amatőrként muzsikálgat várában,
gaztettéről azonban már mindenki hallott Venosában:
a férjről, aki csalfa asszonyát szeretőstül megölte
(a Hey Joe szövegét így pár száz évvel megelőzve),
mert valószínű ott volt benne a blues és melankólia,
amelyből felvillant elméjében a mennyei harmónia
és ezt a fájdalmat költötte át énekek bús folyamává,
lángoló gondolatait áztatva fényben át tiszta imává,
a sziporkázó ötleteket azonban a kényes uralkodó
nem tudta követni, amíg körülötte a sok talpnyaló
minden rezdülését úgy követte le, akár a majmok –
szívüket így nem érhette el a szenvedélyes dalnok,
mert nem értették, minek ilyen sok szólam s futam;
a csembaló és mandolin ilyen gyorsan miért rohan,
a téboly pedig hogy kínozza a művészt napról napra,
ujjai közt a Halál, mint egy cafat húst, hogy forgatja,
a büszke úr így felállt hirtelen és finnyásan távozott,
a vendégek előtt az apostol pedig teljesen elkárhozott,
amíg a koncertterem, mint feldúlt s kifosztott templom,
ürült ki. Érezte a hős, hogy tőle a sors mindent megvon,
mert a fülekre a süket közízlés kovácsolt súlyos láncot,
de szomorúan bár: Gesualdo elérte a halhatatlanságot.

Ha még egyszer megszületnék…

Ha még egyszer megszületnék,
biztos tangóharmonikás lennék:
egész álló nap csak úgy játszanék
és mindenkit magamhoz ölelnék,
amíg egymás után csendülnének
fel mindenféle vidám és kacér nóták;
a lányok táncra perdülnének mellettem
s rám kacsintva finom csókjaikat dobnák
és ugyanúgy nyomnám a fekete és fehér
gombokat gondtalanul, eleven mosollyal
az aluljáróban, az utcán, a tenger partján;
az éttermekben, a kávézókban, a piacon,
a plázában, a Jupiter valamelyik holdján,
a népes főtereken, a magányos, ártéri
ligetekben, az elhagyatott gyártelepen;
a mennyekben, a poklokban, az emberek
szívében és mindenféle különös helyeken,
amíg megénekelném híres hajóstájak
hullámtörőkkel csipkézett kikötőjét;
a babakocsit, a benne alvó kisdedet
és a kezében szorongatott csörgőjét;
a parkok magányos hőseit a padon ülve
és elmerengve a lámpa sápadt fényében;
a puszta, kacagó örömöt, ami úgy talál
ránk néha egy kiadós ebéd vagy
egy régen látott ismerős képében
meg a titkos zugokban hűséget fogadó,
lágyan összebújó, évődő szerelmeseket;
a boltokat, a cégéreket, a kerítésléceket,
a pöfögő kéményeket, a macskaköveket,
a zajos építkezésen a maltert, a téglát,
a sódert, a homokot és a betonkeverőt;
a dohányzóasztalt, a törött kávésbögrét,
a párnát, a függöny mögé bújt szeretőt,
a városok díszes palotáit s a lemezekből
összetákolt rozoga, faluvégi kis kunyhót;
a villamosok belsejében a kárpitos ülést,
a kapaszkodót, a harmonikaszerű csuklót
vagy a folyóparton vihogó kamaszokat
és az onnan elballagó sok morgó öreget;
azt az olimpikont, aki ,,csak” ezüstérmes lett
s az átkozott színészt is, aki életében egyszer
pechjére elfelejtette a darabban a szöveget,
utána pedig már sehol sem kapott munkát
és éppen mellettem haladna el a rakparton
vagy a sétányon. Megtetszene neki dalom
majd azt mondaná: ,,Öcsém, ami még van
a zsebemben… csak még ezt az egyet
játszd le és mindenemet neked adom”,
de kolduspénzt nem fogadnék el tőle,
mert én látni nem akarnám, csupán
a csillogó, hálás, kíváncsi szemeket,
amíg fújnám harsány hangszeremen
a háborút és a békét, az üdvözülést
és a kínt, a gyönyört és a gyűlöletet,
majd az ajkamra venném a születést,
a halált, a jósorsot és a balszerencsét –
ha pedig így, még egyszer, tangóharmonikásként
megszületnék, talán végül még boldog is lehetnék…

(Illusztráció: Ernst Ludwig Kirchner: Accordion Player By Moonlight)

Tízezer lépés a szabadságig

Kifutok a világból botladozva,
fürgén s vakon keresem a végét,
hogy feledjem lelkem ragályos,
bomlott, eredendő bűntényét,
aminek fele igaz, elismerem,
még ha túlzásba is vitte
a sors ítéletét oly nagyon,
úgyhogy az Ördögnek én az almát
inkább most köszönettel visszaadom.

Üstökösként keringek és kutatom,
hol akad törvényszék vagy ügyvéd,
aki pártomra kel és hisz benne,
hogy az igazság izzó lángja
teljesen meg nem szűnt még;
így bolyongok, akár egy elátkozott
garabonc, városról városra, házról házra,
hátha kolduló testem előtt kapuját majd
egy könyörületes szív végül kitárja.

Mert egyikünk sem tiszta, ártatlan,
mégis mindenkinek kijár apostoli
jogán egy csöndes menhely,
ahol egy gondos, finom kéz,
mint szivacs mossa le a vándor
szurtos bőrét olajos égi keggyel,
hogy az öreg földből kiszakadva,
babér nélkül is keresztüllépjen
a gondolatok sűrű ólomláncán,
amelyre az idők hajnalán
hazugul csábított minket
a ravasz, kutyaképű Sátán.

A sok elszánt, kemény versenyző
között itt, e szigeten én vagyok
az egyetlen merengő atléta,
akire az angyalok és szentek
talán nem is fogadnak magas
tétekkel, hogy valaha is célba
ér, én pedig már minden bokorba
és póznába mohón, kétségbeesve
kapaszkodom égő tekintetemmel,
otthonra vágyva, a lidércek erdejét
is telihazudva nyájas tündérekkel.

Nem is akarok tán’ odaérni, csak
minél messzebb lennék a murvás
pályától, mert a startpisztoly zaja
még mindig sípol, csöng fülemben;
majd eszembe jut, hogy ez amúgy is
egy olyan olimpia amiről bármennyi
érmet szerzek, sohasem mehetek haza,
amíg, mintha még sosem láttam volna,
úgy készülök jó nagy levegővel
minden egyes ismerős kanyarra,
de azt sem tudom, egyenes irányba
tartok-e vagy a zsákutcában körözök,
akár a kerge dongó, fel és alá haladva.

Rohanok csak magam nem kímélve,
vadul zihálva, mialatt meg sem állok
az ékes Marathóntól a dicső Athénig,
rajtot és finist nem ismerve, repülve
lábaimon a bölcsőtől egészen a sírig,
amíg a kettő között azt sem tudom,
mióta tart ez a futás, de az izomlázat
remélem azért egyszer megszokom –
bár az is lehet, hogy győztem már,
és a célfotóra nem is emlékezve,
réges-régen a tiszteletkört rovom.

Legyél Isten atlétája

Legyél Isten atlétája:
mássz fel az angyali létrára
és ne hódolj be a zord gyűlöletnek:
azokra gondolj, akik még szeretnek,
ha az aréna nézőkkel meg is telik
s a vadállatokat porondra engedik,
mert nem babért keresel a harcban;
barátot s testvért vélsz a sok arcban,
fegyvered pedig nem a tőr és penge;
becsületet vasaltatsz bátor szívedbe,
mert többről van szó, mint túlélni:
szabadnak lenni és már nem félni,
hogy aztán elvágd a súlyos láncot:
az ember elméjéről csüngő átkot,
amit rá zsarnoki császárok fontak,
akik azt hitték, nálunk okosabbak,
és, hogy mindent elvehetnek tőled;
ám sosem kapják meg bölcs erődet,
mert az nem e sekélyes létből ered.
Az Úr gyermekeként emeld föl fejed,
hogy olyan légy, amilyennek alkotott;
hogy meglássa lelkedben a bajnokot,
aki bátran vesz részt a szívós tornán;
akinek kezében szilárd a hajókormány,
hogy semmilyen vihar föl ne billentsen,
hogy néhány tekintet rád fölnézhessen,
ha elég messzire hajítottad már a gerelyt,
akkor pedig, aki tenni akar: el nem felejt,
így ha rojtosra is foszlik a világ cérnája:
legyél… legyél Isten atlétája!

(Illusztráció: Persian School: A Lion Attacking and Killing a Bull, from a Kabila wa Dimna Manuscript)

Tudom, merre van Elefszína

Tudom, hogy merre kell innen Elefszínába menni;
tudom, hogyan kell a Minótauroszt ízekre szedni
s eledelül nem vetnek oda az éhező teknősöknek;
roncs áldozata nem leszek útonálló szájhősöknek
s nem fognak Prokrusztész ágyába sem fektetni;
nem fogják erős tagjaimat kéjesen fűrészelgetni
s nem fognak vezényelni, mint katonát a frontra,
ahol egy neurotikus vénember majd megmondja,
mit csináljak; hogy merre van a hátra és az előre,
mert úgy hiszi, nem vagyok még eléggé felnőve
a feladathoz, ahogy egy diktátor dajkálja a népét,
amíg nevelésnek s gondozásnak hazudja önkényét,
mert látom most is, a pápaszemes, szigorú bölcsek
(kik nem valók, csak múzsáink bőrén szemölcsnek)
mint magyarázzák a Kánont és csóválják tar fejüket,
miközben hümmögnek, mégsem akarják a helyüket
átadni neked, hanem kiveszik a kezedből az ecsetet,
hogy megmutassák, miként teheted dicsővé nevedet
az ő árnyékukban, ha már rányomták a viaszpecsétet,
hogy ,,fiat, ez itt velünk van és kívülről fújja már zenénket”,
de ha nem kérsz belőle: öntelt leszel és nagyravágyó
Ikarosz, aki a tengerbe zuhan, ezért mindenféle ártó
lényekkel fognak riogatni, hogy az ajtó mögül majd
előkúsznak, fejedre hozva megannyi ragályt és bajt
vagy mosolyognak, mert másfelé mész; mert honnan
is tudhatnád, merre az út, hogy a lélek otthon hol van,
mikor egyfelől vérmes, kígyóhajú, kapafogú szörnyek
várnak rád, akik ha óvatlan vagy: bosszúsan megölnek,
másfelől álruhás varázslók ígérnek nimfanászt és babért,
ha bajnokuk leszel s kútba ugrasz, ha mestered arra kért,
de ne hallgass te a hencegő főpapokra, akik kockacukrot
dobnak oda, ha bólogatva a nekik tetsző választ mondod,
hanem kövesd a mennyei hangot és soha meg ne torpanj,
ha ott találod magad hirtelen az irigy, sanda rablóólban;
csak, mondd nekik, hogy tudod te, merre van Elefszína,
sőt, lábad az ösvényt Emmausz felé is egészen jól bírja,
még ha olykor a legtapasztaltabb kalandor is mellélép –
hisz’ mindig is szívedben volt az egyetlen valódi térkép.

Kronosz és gyermekei

Mert éhes volt, mert önző
volt, mert ő nem vágyott
apja sorsára, akit az égbolton
sarlójával ágyékon összevágott:
hát úgy döntött kapzsiságában
a mohó, féltékeny titán,
hogy a gyermekeit felfalja,
mindegyiket egymás után,
hogy kapzsi hatalmának
egyik se vethessen véget,
ám nem tudta, hogy épp
ezzel követ el őrültséget,
mert Rhea anyaként nem
nézhette tovább tétlenül,
hogy sorban adja gaz
férjének csemetéit eledelül.

Amikor már közülük
az utolsót, a kis Zeuszt várta,
titokban elszökött a távoli,
világtól elzárt Árkádiába,
hogy ott szülje meg, hogy
legalább egy fia maradjon,
hogy Kronosz ezúttal ne saját
húsába és vérébe harapjon,
ezért egy követ pólyált be
a csecsemője helyett, az isten
pedig gőgjében, hogy bármit
megtehet: lenyelte önhitten
a sziklát, hogy ő maradhasson
mindenek ura földön-égen,
amíg a gyermeket Krétán
nevelték a méliák erdejében.

Cseperedett, majd mind
erősebb lett Zeusz a Dikté-hegyen:
nem értette sokáig, miért lép
gyáván tova egy egész életen
és, hogy ki volt anyja, apja,
hogy miért nem ők nevelték fel –
aztán az egyik tündérasszony
egy nap nem bírt ennek terhével
már látva, hogy a fiú minden
ízében szenved s többre hivatott.
Haragja által nyerte el Zeusz
a szikrázó, fájdalmas öntudatot
és habár Rhea megmentette,
mégis magától messzire dobta őt:
nem tudta szeretni a gyermekeit
cserbenhagyó titánkirálynőt.

Igazi dühe azonban másfelé
fordult, hisz’ hirtelen megértette,
hogy jogtalanul zárták el őt
s száműzték a bágyadt szigetre,
ahol úgy vigasztalták, örüljön,
itt legalább nyugalomban élhet –
tudta azonban, hogy öt testvére
atyjuknak semmit sem vétett,
ahogy ő sem és éppen ez tüzelte
végül vad, villámló bosszúra.
Szert tett egy varázsfőzetettel
teli, hatalmas agyagkorsóra,
és mintha hódolati ajándék
lett volna Kréta lakóitól a bájital:
elaltatta vele Kronoszt, hogy
leszámoljon féktelen dolgaival.

Álmában aztán meghánytatta
az óriást a szer és csodás módon
egymás után, fordított születési
sorrendben bújtak elő a torkon
a testvérek: Poszeidón, Hádész,
Héra, Démétér s végül Hesztia,
akiknek együttesen sikerült
zord atyjukkal a harcot megvívnia,
amelyhez Zeusz még a Tartarosz
sok-sok szörnyét is elengedte,
majd miután a dölyfös, hiú
Kronoszt trónjáról a Mélybe vetette
és a három fivér, a három nővér
egymás közt osztotta föl a világot:
ha a Földön nem is, az Olümposzon
így számolták föl a zsarnokságot.

A polipasszony éneke

Ne féljetek, picinyeim, amíg én hűségesen őrizem
álmotokat és míg csak pumpál mindhárom szívem,
itt leszek nektek, hogy nyolc karommal legyezzem
bölcsőtökről a férgeket és a vadaktól védelmezzem

kis testeteket, amelyben még csak formálódik az élet.
Magamban tűröm az óceán mélyén a rideg sötétséget,
hiszen apátok nincsen, a természet szigora nem engedi,
de még így el foglak titeket a világ elől, ígérem, rejteni.

Vagytok kerek százezren, mégis egyformán ismerlek
benneteket már most is; egy napon pedig, ha kikeltek
s százezer magányba sodródtok a végtelen kékségben:
maradjatok meg azért láthatatlanul is e testvériségben.

Nem tudom, hány perce, órája vagy napja várok arra,
hogy megtanítsalak titeket a hullámokban ringó dalra,
hogy a legcsodásabb korallzátonyok s barlangok keblén
tanuljatok meg énekelni Létünk egyetemes, ősi nyelvén.

Legszívesebben már most magamhoz ölelnélek titeket,
ahogy látom kifejlődni a sok kis eret, szervet és ideget,
míg arra gondolok, egyetlen szerelem is mennyi lelket
tud nemzeni, hisz’ legtöbbet néha a pillanat teremthet.

Szépek lesztek, nagyok, erősek, a tenger valódi urai,
akik előtt kicsi s nagy hal, cápa, rája fejet fog hajtani,
s csápjaitokkal eléritek majd a legmesszibb vágyakat,
Krakenként ijesztgetve sellőket és hajóskapitányokat.

Bárcsak megérhetném anyai szemeimmel, ahogy végre
a fényre jöttök és nem lesz többé szükségetek a petékre,
de alig eszem, iszom, alszom, míg azon vagyok erőmmel,
hogy tovább öntözzelek titeket szeretettel és hűs könnyel,

habár sok szorgos karom fárad, zsibbad, sorvadozik egyre,
kopoltyúm pedig mind jobban zihál, így a vízben lebegve
dajkállak titeket, kicsinyeim, amíg csak mozdulni tudok,
akkor is, ha a gondoskodásba végül majd belépusztulok!

(Illusztráció: Suren Nersisyan? Desert, Midday)

A ninivei palota felé siet sok kereskedő,
kézműves, főpap, művész és arisztokrata;
a templomtéren összecsődül a vén koldusok,
parasztok, útszéli szegények gyülevész hada,
hátha csurran nekik is néhány konc, hogy úgy
kapjanak utána, mint zsákmányára a zsivány –
hallották mind hírét, hogy hatalmas lakomát
ül tróntermében Szardanapál, az asszír király.

Mi szem-szájnak ingere, sokféle finom hús,
zöldség és könnyű csemege akad ott bőven –
datolya, füge, meggy, cseresznye, barack,
szilva, alma és szőlő lóg kövér fürtökben,
amíg föníciai üvegben s krétai cserépkupában
szolgálják fel a bort a szebbnél szebb lányok,
akikkel nem oly nehéz pajzánul félrevonulni
ha egyet-egyet közülük a férfi megkíván ott.

Sűrűn koccintanak és harsányul kacarásznak
a népek, jókedvük számára pedig nincs határ –
a legvidámabb, aki legjobban dőzsöl közöttük,
nem más, mint maga a kevély Szardanapál,
noha mindannyian érzik remegő szívükben,
hogy a kellemes móka nem tarthat örökké,
és akadnának ügyek a birodalomban,
sokkal sürgősebbek és fontosabbak,
mégsem akarják már őket meghallani,
amíg a csókok, kortyok, böffentések
és önfeledt hahoták annál hangosabbak.

Hirtelen a király előtt megjelenik egy mezítlábas,
szakállas alak és feddő ujjal, bátran odaint neki:
„Nagy úr! Hát nem látod, hogy amíg idebent
mindenki mohón tobzódik és magát
kényes szajhaként cicomázva kikeni,
odakint, a falak alatt már hullámzó
csapatokban vonul fel bosszút állni
kapzsiságodért a babiloni és a méd?
Nem látod, hogy amíg itt henyélsz
és élvezkedsz, oroszlánként szorít téged
mindenki mással karmai közé már a Vég?!”

Az uralkodó nem szól semmit, csak görcsösen
markolja, majd újratölti kedvenc aranyserlegét,
és, hogy megnyugodjon, kapkodva öleli
magához háreméből egyik legbujább
s leggyönyörűbb, telt keblű kedvesét,
de hiába kérdezi a körülötte vigadókat:
egyikük sem látta színét a prófétának,
aki őt szemtelenül szidalmazni merte –
pedig a király biztos volt benne,
hogy egy szigorú angyal lángoló
pallosával lebegett közben felette.

Elhessegette Szardanapál gyötrő, légyként
zümmögő s merengő aggodalmait gyorsan
és zenészekért küldetett, akik muzsikájukkal
dicsőítették királyi tetteit egymás után sorban,
de amikor hívei már a sokadik köszöntővel
hízelegtek neki és végre nyugalomra lelt volna:
égi szózat zendült és dörgő hangjától Szardanapál
nem tudott többé figyelni az énekes mulattatókra.

,,Nem hallod, hogy az ellenség már dárdáit
hegyezi és Ninive kapuin dörömböl, felség?
Fuldokolva csak feslett, céda mámorodban,
hiszed, van még idő, hogy életedet mentsék,
de amíg itt csámcsogsz, majszolsz, kéjelegsz,
és mint strucc, dugod a sivatag
homokjába makacsul fejedet:
hiú gőgöddel ránk haragítottad
a hatalmas, könyörtelen isteneket!

Addig habzsolsz, mígnem kilyukad a bendőd,
megcsavarodik beled és teljesen felpuffad májad;
míg víztározóid ki nem apadnak, erdeidből ki nem
vágnak minden fát és mezeiden nem lesz több állat,
s mígnem egyszerre már csak bűzös szeméthegyek
vesznek körbe és rá fogsz döbbeni, hogy ég a ház.
Diadalmenetet szervezel, bár ünneplésed közben
raktáraidból lassan kifogy a kenőolaj és a gáz!”

Megrázza magát Szardanapál, míg szemöldökét
összeráncolva csettint szolgálóinak, akik fürgén
érkeznek is újabb tálakkal, amelyeken fácán,
fogoly, borjú gőzölög s báránycomb gyöngén,
majd amikor a sok étel, ital, szerelmi tivornya
után megcsömörlött már a falánk vendégsereg:
rabszolgákat hívnak a trónszék elé, majd buzgón
tapsolnak, amíg folyik a vér s szállnak az ütlegek.

Unottan, ásítozva fekszik el kerevetén a király,
jóllakottságában mégis valami nyugtalan honol:
mintha saját halotti torán ülne, míg a sokadalom
akár szétfolyó, ördögi arcoktól hemzsegő pokol,
így Szardanapál kéjhölgyeit kéri, hogy legyezzék,
mert nem kap levegőt, nem érti ezt, menten elájul,
mígnem felzúgnak a kürtök, a katonák kiáltoznak
és az elátkozott város főkapuja védtelenül kitárul.

„Fusson, ki merre lát!” – üvöltik egyesek
reszketve, a dühös úr viszont lemészároltat
minden alattomos ünneprontót és vészmadarat:
,„Én vagyok Szardanapál, a bölcs, az igazságos,
és azt, hogy béke van szerte a birodalomban,
ki meri itt megkérdőjelezni isteni szavamat?” –
hördül fel, miközben idegesen simítja végig
szakállát és kutatja, akadnak-e még hívei,
akik bólogatnak, hogy semmi baj nincs,
és a Rendet, aki engedelmesen színleli.

A legcsodásabb nők és leghíresebb dalnokok
veszik körül a háborodott király selymes ágyát;
azon munkálkodnak egyre, hogy minél jobban
lessék a despota tengernyi szeszélyét s vágyát,
ám amikor már az őr jelenti, hogy a babiloniak
és médek a palotába értek s nem kegyelmeznek
senkinek sem: a király csatlósi a kétkedők közül
továbbra is mindenkit lándzsahegyre szegeznek.

Bolondok, latrok s hastáncosok gyűrűjében
a király: némelyiküknek habzik már a szája
a sok bortól és a maradékot söprögeti össze,
hogy hazavigye és semmi se menjen kárba,
majd a Hisztéria, mint őrült hárpia röpköd
és vetkőztet ki bőréből minden udvaroncot,
aki ura után vesztébe rohanva, lázasan utasítja
el a meztelen valóságot, mint kéretlen koloncot.

„Ide, ide, a fülembe húzd! Nem akarom hallani
e lármát” – rivall a király ingerülten zenészeire,
majd lázasan keresi, mely asszonyt nem szerette
még s mely fogásokból lehetne még többet ennie,
majd amikor azt ordítják: ,,Tűz van!” ő részegen,
boldog öntudatlanságban fordul oldalra és alszik,
majd amíg máglyája kigyullad, egy utolsó falatot
lenyel, és pár alattvalót a halálba ölel még addig.

(Illusztráció: Eugene Delacroix: The Death of Sardanapalus, 1844)

Szürke ember

Szürke lesz a sárga villamos
amikor éppen én utazom rajta.
A zöld mező, hogyha én lépek rá,
zsenge fűszálait borúsabban hajtja
és ha lenézek a szigetről, a Duna
kéklő medre is szürkén hullámzik
és szürkén veri vissza az eget alul,
amikor pedig a fehér vakolathoz érek:
még az is abban a pillanatban kifakul,
ha pedig kiserken piros vérem,
hirtelen elhagyja élénk színét.

Szürkében látom a nők pöttyös
ruháját és a férfiak tarka ingét,
a reggeli kávém pedig seszínű lesz
s úgy kavarog kedvenc bögrémben,
mivel nem csillog már tovább sűrű
titkaival többé a fekete és az ében,
amíg a pap nyakában is elveszítette
lila pompáját a bűnbánatra intő stóla
és nem terem már, csak sivár árnyékot
kókadt szirmaival a sok pünkösdi rózsa,
de a rózsás pír a szende lányarcokról is
lekopott és mindegyikük sápatag halott
meg az édes kreol bőr és sok sötét
szempár is mind halvánnyá fagyott,

s az egyetlen, amit néha még látok
az utcán, az a narancs, ami viszont
savanyú, romlott s bárcsak ne lenne,
mert közben a fákon minden rügy
és bimbó úgy száll a szélben,
mint szénpor és égett atompernye,
de az ezüst is inkább hamuszürke
és nem fürdik ragyogó, régi fényében,
míg az aranyból csúf patina, az acélból
nyikorgó rozsda lett végeredményében,
ami pedig úgy fáj: hogy a szőke, a barna,
a gyömbérvörös buja kavalkádja sincs már,
és a márvány opálos játéka is hidegen
nyugszik most minden temetői sírnál,
amíg én bámulom csak egy helyben
állva ezt az örvénylő forgatagot, ami
immár fekete-fehér mozgóképpé lett.
Csupán egy szürke ember vagyok, aki
egy lelketlen, avítt némafilmbe tévedt.

A patagón

Úgy tartják, van olyan ország, ahol óriások laktak;
akikre még a lóról is felfelé kellett a spanyoloknak
nézniük és hódítással inkább nem is kísérleteztek,
Patagóniából pedig el északibb vidékekre mentek,
amíg arról, mit láttak, csupa rémtörténet született.
Az őslakosok legendájának később nyoma veszett
és a modern ember nem is hitt többé már a mesében,
hanem, hogy nincsenek is óriások, elfogadta szépen,
így hát most, mint a tengeren magányos ringó csónak,
itt vagyok a pampák ölén különös fajtámból utolsónak.

Elnézek a népek feje fölött, majd a láthatárt kémlelem,
hátha ezen a tar síkságon néhány fűcsomó még terem
nekem is, bár azt hiszik, tekintetem elfordult a földről;
hogy kiléptem a mindenkit egyenlővé avató tűzkörből
és csak a csillagos eget bámulom fennhordva orromat.
Kíváncsian kérdezek mindenféle köveket és csontokat,
hogy súgják meg hová, merre vándorolt az én törzsem,
mert az nem lehet, hogy ilyen hatalmasra azért nőttem,
hogy féljenek tőlem a telepesek s egyedül üvöltözzem,
átkozva a napot, amikor szörnyetegként világra jöttem.

Betérek egy faluba és azonnal összesúgnak az emberek,
mert, hogy jó szándékkal érkeztem, az biztos nem lehet
szerintük, így kunyhóikba zárkózva pusmognak tovább
és ha már messze járok: még el is söprik lábam nyomát,
amíg hallom, a rossz gyerekeket hogyan riogatják velem,
hogy a létem csak egy evolúciósan hátramaradt förtelem,
ezért hiába sudár termetem: nem irigyli igazán senki sem,
mert én vagyok, akitől nem látja a vásznat a teljes moziterem
s jobban örülnének, ha mendemonda maradnék a térkép szélén.
Talán majd felkeresnek ott s szólnak nekem is az idők legvégén.

(Illusztráció: Johann Christian Brand: Danube valley near Vienna)

Túratársnő

Szemem előtt, mint egy háremhölgy,
vagy mint egy kecses keleti hastáncos
táncol nyurga, sportos, hajlékony alakod;
olyan lennél (ha léteznél), mint egy serpa,
egy idegenvezető vagy egy újkori kalandor,
aki lazán oldja meg a rábízott feladatot –
kacagva, vagányan, fürgén, könnyedén,
spontán, semmi őrültségtől vissza nem riadva:
akinek meg sem kottyan, mennyire messze
van Kamcsatka, Amazónia vagy Sri Lanka,
mert a lét fatörzsének finom erezeteit keresi
és az élmény minden pénznél többet ér neki,
hiszen tudja, hogy a gazdagságot nem rideg
bankszámlákban találja meg, hanem a körötte
zizegő varázslatban, ami oly meghitt és éteri,
miközben ő tudja díjazni, ha a másik nem áll
be a sorba, és az ásványok, a lepkék, a gombák
vagy más ritka földi kincsek nyomába szegődik,
akkor is ha azt, ez mennyire ciki s nem túl vonzó
a nők szemében, neki már sokszor megmondták.

Elképzelem, hogy együtt fedezzük fel
hosztelről hosztelre barangolva a világot;
hogy neked nem kell pezsgő, dzsakudzzi,
kabrió, mert a teremtést nélkülük is imádod,
mivel őszinte vagy és egyszerű, nem pedig
valami kényes pózerhölgy vagy instadáma –
nem érdekel téged, ha sátorban kell aludni,
szabadban szeretkezni s puha wigwamjába
húz a vágy, sem ha utunkat magas hegyek,
sűrű erdők vagy vad folyamok szegélyezik,
sem ha bringával kell körbetekerni egy tavat
vagy szigetet, amíg ha az ember megéhezik,
nem kell egyből Michelin-csillagos étterem,
egy csinos kávézócska vagy drága úri faloda,
hanem csak kibontja szerény kis uzsonnáját,
aminek minden rétege maga a mennyei csoda.

Érzem, hogy összebújunk egy kempingben,
a tábortűz mellett vagy valami olcsó ágyban:
megnyugszunk, hogy ott vagyunk egymásnak,
és elmondhatom, hogy igazi otthonra találtam
mindenütt, ahol csak veled lehetek s mehetek,
mert nomád szívemnek mindegy, merre jár,
amíg van kivel megosztanom a kirándulást,
legyen bár akadály a sár, a jég, a tél, a nyár,
meg bármilyen fránya helyzetet megoldunk,
majd rendületlenül szárnyalunk tovább előre,
és ha nehezen is indul a vándorút, folyton
a legszebb pillanatokat hozzuk ki belőle,
aztán ha felértünk a dombtetőre, a csúcsra:
átéljük megint, hogy az egész csak a miénk
és senki sem veheti el tőlünk e szent percet,
mígnem fölébredek zsibbadt hagymázamból
és rájövök, hogy épp ily felhőtlen életet élsz
künn a nagyvilágban, csak valaki más mellett.

Csöndes rabszolgaság

Itt van ez az akaratlan zsarnokságod,
amiről te nem tudsz s neked nem fáj;
ami koponyámba s szívembe
egyre több csalfa emléket váj,
amíg önként s boldogan hajszolom
bele magamat kényelmes rabságba
csak azért, hogy szemem ragyogó,
bronzfényű vonásaidat legalább
addig a néhány percig hadd lássa,
amikor nem tudjuk kikerülni egymást,
és összeláncolnak a külső kényszerek.

Talán tökéletesen tisztában
vagy mindennel, annyira
bárgyún s maflán színlelek,
és sosem éreztél úgy, mint én,
amikor legalább álmomban
megfoghattuk egymás kezét,
hogy átadjunk egymásnak sok
fájdalmat, félelmet és reményt
és ez mindkettőnket feloldozzon,
akár egy minden bűnre gyógyírt
adó és titkokkal eskető gyóntató,
aki arra biztat, hogy az Üdvösség
tán’ itt a pokolban is megoldható.

Párizs-szindróma

Azt hiszi az ember, hogy ha megnézi
a Louvre-t, a Diadalívet, a Tuileriákat,
sétál a Szajna-parton, vagy épp
a Temzénél, vagy az Arnónál,
hogy megcsodálja a híres Uffizit
és a Ponte Vecchiót, Machu Picchut
vagy a gízai piramisok dűnés romjait,
vagy Kappadókia szikláit, az Adria partjait
vagy Hokkaido ősi templomait, úgy azonnal
felnyílik a szeme, mint az első emberpárnak
az Édenben, amikor ettek a gyümölcsből,
vagy egy gólemnek, amely életre kel,
vagy Neónak, amikor a Mátrixban
választott magának a kövek közül,
vagy, hogy belé csap a villám,
mint egy görög mítosz hősébe,
vagy felfedezi lefojtott álmait,
mint egy romantikus hollywoodi
filmben, vagy eléri a megvilágosodást,
mint Sziddhárta herceg a pálmafa alatt,
és onnantól kezdve új fordulatot vesz léte,
s mint a halálközeli pillanat után, értékel át
mindent magában, hogy hátra tudja hagyni
mindazt a terhet, amely koloncként lógott
addig a nyakában és taszította le a mélybe.

Én is azt hittem, hogy mint kellemetlen
mocsári varangyot vagy víziszörnyet,
lenyomhatom a kút fenekére a bennem
tanyázó és dagonyázó rémséget, amely
szüntelenül azt kuruttyolja, hogy még
nem elég jó, hogy lehetne sokkal több is,
hogy egy Akhilleusz vagyok a teknősbéka
mellett és nem sikerül beérnem, nem sikerül
elérnem azokhoz a felső szintekhez, amelyek
orvosi beutalómat jelenthetnék a Mennyei
Harmónia Szanatóriumába, és félistenként
irigykedem az Istenek Birodalmára, akik
elérik az Örök Élet Fáját mohón habzsolva
az élményeket és az élvezeteket, így lázasan
gyűjtögetem én is albumomba a helyeket,
a sikereket, a nőket, a forró nyári estéket,
hogy ne csak egy ruhakötélre kifeszített
kőmerev árnyéknak érezzem a testemet
és ne egy rongyként centrifugába gyűrt,
kimoshatatlan szennyesnek a lelkemet,
de továbbra is azt bugyborékolja a kút
mélyéről ez a kancsal, gúnyos mumus,
hogy ez még mind semmi, sivár puszta,
és bárhová is váltom meg az útijegyet,
bármilyen szférákba is menekülnék el,
bármilyen hegyre vonulnék remeteként,
bármilyen kocsmába züllött korhelyként,
bármilyen múzeumba ámuló turistaként,
nem tudok elég altatószert bevenni ahhoz,
hogy a rém megszelídüljön, hogy a fenevad
elhallgasson, pedig ha nem másutt keresném
szüntelenül Eldorádó kincsét és Kolkhisz
aranygyapját, mint egy nyughatatlan, nomád
argonauta, akkor még tán’ a végén a Médeiák
és a Medúzák átkát levetkőzve és félredobva
rá is jöhetnék arra, hogy a varázslat már itt van
körülöttem, és nincs szükségem többé másra –
mert a boldogság, amelyet hét tengeren át űztem
s szomjaztam: egész idő alatt bennem volt elásva.

(Illusztráció: Alessandra RC: Sycamore tree bark natural pattern 2)