Tízezer lépés a szabadságig
Kifutok a világból botladozva,
fürgén s vakon keresem a végét,
hogy feledjem lelkem ragályos,
bomlott, eredendő bűntényét,
aminek fele igaz, elismerem,
még ha túlzásba is vitte
a sors ítéletét oly nagyon,
úgyhogy az Ördögnek én az almát
inkább most köszönettel visszaadom.
Üstökösként keringek és kutatom,
hol akad törvényszék vagy ügyvéd,
aki pártomra kel és hisz benne,
hogy az igazság izzó lángja
teljesen meg nem szűnt még;
így bolyongok, akár egy elátkozott
garabonc, városról városra, házról házra,
hátha kolduló testem előtt kapuját majd
egy könyörületes szív végül kitárja.
Mert egyikünk sem tiszta, ártatlan,
mégis mindenkinek kijár apostoli
jogán egy csöndes menhely,
ahol egy gondos, finom kéz,
mint szivacs mossa le a vándor
szurtos bőrét olajos égi keggyel,
hogy az öreg földből kiszakadva,
babér nélkül is keresztüllépjen
a gondolatok sűrű ólomláncán,
amelyre az idők hajnalán
hazugul csábított minket
a ravasz, kutyaképű Sátán.
A sok elszánt, kemény versenyző
között itt, e szigeten én vagyok
az egyetlen merengő atléta,
akire az angyalok és szentek
talán nem is fogadnak magas
tétekkel, hogy valaha is célba
ér, én pedig már minden bokorba
és póznába mohón, kétségbeesve
kapaszkodom égő tekintetemmel,
otthonra vágyva, a lidércek erdejét
is telihazudva nyájas tündérekkel.
Nem is akarok tán’ odaérni, csak
minél messzebb lennék a murvás
pályától, mert a startpisztoly zaja
még mindig sípol, csöng fülemben;
majd eszembe jut, hogy ez amúgy is
egy olyan olimpia amiről bármennyi
érmet szerzek, sohasem mehetek haza,
amíg, mintha még sosem láttam volna,
úgy készülök jó nagy levegővel
minden egyes ismerős kanyarra,
de azt sem tudom, egyenes irányba
tartok-e vagy a zsákutcában körözök,
akár a kerge dongó, fel és alá haladva.
Rohanok csak magam nem kímélve,
vadul zihálva, mialatt meg sem állok
az ékes Marathóntól a dicső Athénig,
rajtot és finist nem ismerve, repülve
lábaimon a bölcsőtől egészen a sírig,
amíg a kettő között azt sem tudom,
mióta tart ez a futás, de az izomlázat
remélem azért egyszer megszokom –
bár az is lehet, hogy győztem már,
és a célfotóra nem is emlékezve,
réges-régen a tiszteletkört rovom.
Legyél Isten atlétája
Legyél Isten atlétája:
mássz fel az angyali létrára
és ne hódolj be a zord gyűlöletnek:
azokra gondolj, akik még szeretnek,
ha az aréna nézőkkel meg is telik
s a vadállatokat porondra engedik,
mert nem babért keresel a harcban;
barátot s testvért vélsz a sok arcban,
fegyvered pedig nem a tőr és penge;
becsületet vasaltatsz bátor szívedbe,
mert többről van szó, mint túlélni:
szabadnak lenni és már nem félni,
hogy aztán elvágd a súlyos láncot:
az ember elméjéről csüngő átkot,
amit rá zsarnoki császárok fontak,
akik azt hitték, nálunk okosabbak,
és, hogy mindent elvehetnek tőled;
ám sosem kapják meg bölcs erődet,
mert az nem e sekélyes létből ered.
Az Úr gyermekeként emeld föl fejed,
hogy olyan légy, amilyennek alkotott;
hogy meglássa lelkedben a bajnokot,
aki bátran vesz részt a szívós tornán;
akinek kezében szilárd a hajókormány,
hogy semmilyen vihar föl ne billentsen,
hogy néhány tekintet rád fölnézhessen,
ha elég messzire hajítottad már a gerelyt,
akkor pedig, aki tenni akar: el nem felejt,
így ha rojtosra is foszlik a világ cérnája:
legyél… legyél Isten atlétája!
(Illusztráció: Persian School: A Lion Attacking and Killing a Bull, from a Kabila wa Dimna Manuscript)