a fa önmaga körül tekeredik fel a csúcsig..
..a megismerés útja kerekebb egy almánál
(Edmond Jabes)

engem egy almafa nevelt fel. sosem a törzsének támaszkodva ültem, mert ott a kert belső járdájára lógott volna a lábam, pánsípcsontomon sétáltak volna a hívek, akik jöttek apámhoz, hanem az árnyéka szélén, ahonnan láttam a felhőket, ha hanyatt feküdtem. de a könyvekhez is épp elég volt a fény és az árnyék is, hogy ne úgy verődjék szemembe, könnyezve egybefolyjon a szöveg. az olvasástól pont úgy úsznak a szavak, mint a felhők, lassú, egyirányú vonulással. az már későbbi korok tanúsága volt, milyen, mikor leírok egy csodát, még a szavakat is megtalálom hozzá, és az elmaradt megrendülés az olvasókban jobban megrendít, mint a csoda maga. minden hatástörténet az ige szereptévesztése. épp történet nincs benne, tán, hogy semmi ne tehesse meg nem történté. a cselekvés és létezés elég kettős jelölőnek. a paradicsomban is két tiltott fa volt, nem egy fa és az árnyéka. azt már nem tudhatjuk oltott fák voltak, és ha igen, ki mivel oltotta, tán a teremtő magát magával? vagy egyik a másiknak magonca, és melyik melyiké, mennyire kellett messzire essen az örökélet fájától a jó és gonosz tudásának fája, hogy ne csak árnyéka legyen a másiknak, hanem saját terebélye legyen, melyiknek kisebb és savanyúbb gyümölcse, melyik fordul később termőre? önmeddő mindkettő, az ember porozta be őket, megemlékezve, hogy porból lett, leválva a két fa árnyékának kis- és nagymutatójáról, mert más időrend szerint kerülte meg a fákat árnyékuk, és azóta a porból porrá is lesz az ember. self-evidence, önmeddő beporzó. a tudást angyal zárja el tőle, termőre fordult-e beporzásától ama két fa. az almafa, ami alatt nyaranta olvastam, mindig éretlenül engedte el gyümölcsét. mintha csak kidobóst játszott volna velem gyümölcseivel, kiűzve engem a paradicsomba, ahol lehetek későn érő, korán termő egyszerre. csak az öröklétben fosztóképző az idő. nem szüreteléskor jön el értünk ez a kettős jelölő.