legalább jól vezet. gondolom. engem ki tart a vörös csík alá, épp jó távolságra, hogy beolvassa, érvényes vagyok? Ez itt a szíve. miért, hogy csak nő tud így alázni nőt: kiporciózva. oda kell tartani. nem, nem oda. nem, nem a qr kódot, van itt egy vonalkód, azt. ha magáé lenne a bérlet, tudná hova kell érinteni. úgyhogy ez lebukócska. eddig hogy utazott. és különben is szálljon le, nem lehet enni a buszon. de, most is van egy falat a szájában, és még egy pizzaszelet a csomagban. a szájban is evés. a gyomorban is evés. hova utazik. az unokáimhoz, zsámbékra. Ez itt a szíve.  A hegy körül a sok gyermeke. a megaláztatás ébren tart. pedig le akartam hunyni a szemem a buszon, a piros villódzásokat nézni, a napba öltözni, hogy tisztességesen legyek felöltözve az unokákhoz. Ez itt a szíve.  A hegy körül a sok gyermeke. A hasában még nevelkednek kisbabák. de így csak nézek az örökkön szemmagasságban levő napba, mígnem elhagyom az utasteret, ahol a buszvezetőnőével keveredik a lélegzetem.  lehet eddig rabszállító volt. vagy hullaszállító. lehet most sikerült az élőmarhaszállításból levizsgáznia. vagy csak kiégett. mint az ég a nap helyén. a hunyócskázás nem mindig bújócska. ha bár csak húszig számolhatnék hunyt szemmel, kipihenek háromszáz beteget. Ez itt a szíve.  A hegy körül a sok gyermeke. A hasában még nevelkednek kisbabák. Ez egy varázshegy. ki emel így a mélybe fel?  ki mutat így a mélyben fel? és ti kinek mondotok engem? orvosnak, buszvezetőnek? te vagy a hegy, aki mögül felkel a nap, te vagy a hegy, aki mögé lebukik. és ha omlik, hamarabb lesz nappal, később lesz éjszaka.  Ez itt a szíve.  A hegy körül a sok gyermeke. A hasában még nevelkednek kisbabák. Ez egy varázshegy. Van két cicije. nő kövön nem marad. de ne egyen a buszon, a sofőrnő utánam küld még egy sarkon befordulót, mikor pittyegve elfogad. a gép. lehet teherautót vezetett eddig, el, egészen a hormuzi szorosig, de most ballisztikus homály borítja azokat az utakat. tudtam-e, mikor elindultam, hogy gyerekektől gyűjtök archaikus imádságot, s nem öregasszonyoktól. Ez itt a szíve.  A hegy körül a sok gyermeke. A hasában még nevelkednek kisbabák. Ez egy varázshegy. Van két cicije. Van két keze. ki valamibe vesz, semmire tart, ki semmibe vesz, valamire tart.

One short sleepe past, wee wake eternally,
And death shall be no more; death, thou shalt die.

John Donne Holy Sonnets X

miért nézel így magad elé? nem magam elé nézek, magam után. túl sok időt töltök az éleslátásra fókuszálva. keveset a tisztánlátásra. hol a tisztánlátás fókusza? a semmiben. az álom érzelmi fókusza arra visz már. abból tudom, hogy a kereső motorok szűntelen keresik azt a fókuszt, mint mikor a szerelem már ott van, de még nincs tárgya, szűntelen felhoz alakokat, akik behelyettesítik, és az adott álomban megkerülhetetlenek, és elém állnak, én nem értem mi ez, mi lepett el, miért éppen te, és mikor csöndesen csak annyit mondok, nevezd csak egyszerűen csodának, ami mögé nem kell belépned, akkor azt válaszolja, de hát éppen ezt kérdeztem meg apámtól álmomban: hogy lehet a tűzlepel mögé látni, és akkor hirtelen az álmomban látom álmát, látom, ahogy a ruhaszárító kötélen nem lángra kapott, hanem lángból varrt leplek lógnak, és tudom, senki nem szedi be őket, lásd, mondta álombeli szerelmem, így égnek a semmi sátrai, a semmi sátoros ünnep, megint hiába keressük  magunk  a másikban, a másikban csak elveszíteni, nem megtalálni fogjuk magunk, de hogyan tudnék sírni nélküled, és ha bennem van ez a színes kavalkád, hogy lehet ennyire szürke, ami körülvesz, minden egyedül alvó látvány, elszürkítve hozzászokni nehéz, álomnál mélyebben keresem, mert ezen is át kell zuhanni, a választáson, hogy örökre vagy létre akarok ébredni, melyik ébredés után nézek az álom után, ritka pillacsapással, mintha valaki hipnotizálva tartana még, még egyetlen érzés sem tűnt el, amit az álom alatt éreztem, a hit már ott van, eleve tárgyvesztett kegy, de legalább nem érzem valaki hasznos idiótájának magam, kegyvesztett tárgynak, mint a bevett vallásokban, a titkosan is egyhangú szavazásokban, a valótlan valóban, az igaztalan igazodásban, hol az asztalt körbe nem a sír ürességének őrzői, hanem kádertemetők gondnokai ülik, megkerülni akartam egy népet, álmomban minden zene az övék lett, és mikor még a szerelmem is belőlük lett, már álmomban tudtam, ébredés után nem az álmom után nézek, hanem a semmibe, és ha a semmibe nézek, akkor látom legtisztábban magam, mert a semmiben több van belőlünk, mint az anyagban, és így van ez a szavakkal is. lenni, nem lenni ugyanaz: egyetlen álom idejére örök szerelem.

a „nagy dallam” hiányzott a rendszerváltásból.
(Bánki Éva: Apjalánya)

azt mondták, apám hamvait a búzával együtt szórták ki. úgy temették, hagyták temetetlen. az a tábla törvényt termett. mikor ahhoz a hajnalhoz keltek az aratók, amikor sorra jött a parcella, mindnek hólyagos lett álmában a tenyere. mint asztagba rakott holtaknak, annyi erejük sem volt magasodni. megálltak a tábla szélén. mikor felnéztek hólyagos tenyerükből, négy lovat láttak legelni a búzában. mindnek olyan volt a szőre, mintha a naplementében állnának. úgy ették a búzát, mintha minden más ehető eltűnt volna a földről. a felhők zabálják így fel az eget. a lovak kövéredtek, a szérű zsugorodott. és egyre fehérebb lett. benne a lovak rőt foltjaival. mígnem egyetlen megváltott sírhely lett az egész föld. mikor hazatértek a munkások, az, akinek nemcsak a tenyere, de a szája is felhólyagosodott, csak annyit mondott: ki az eget ostromolja, a földben keressétek! az ürest sírt a halál előtt hiszitek, nem utána. tán ezért nem engeditek, hogy eltemesse rég feltámadott atyját a lány. ti csak méltán tudtok felejteni. ő méltón. hagyjátok a földet is kelni. nyugodni. a földnek kelés és nyugvás ugyanaz. a halottak földnyugta. és földtámadat. ha nem is ismeritek sem keltének sem nyugtának fényét, idejét. mert nem ismerhetitek. mégis van egy belső óra bennetek, mikor tudjátok, most ennek van ideje. zóna ez az emberben, ahol felismeri, nincs út, bolygópálya van. az élet és a halál gyújtópontjaival. zóna, amibe annyira nem temettetek, hogy elérhetetlenné vált benneteket. a halál dallamtapadás. a csend tragikus hirtelenség. ezeket már elhallgatásából tudtam meg. az ég zabálja fel így a felhőket. a búza emészti a lovakat. a lovak fogynak, a szérű nő. egyre fehérebb. benne a lovak rőt foltjaival. mígnem egyetlen megváltott sírhely lesz az ég. nem aszály ez. csak a vízözön miatt elmaradt életek esőnapjai.

Gazsin apám temetőpalástja volt. Hosszú volt neki, húzta maga után, mint megannyi emléktúrát a sárfolyón, ami sehogy nem akart a befagyott tengerbe ömleni. Mikor felment a szószékre, a palást még mindig szabályozatlanul kanyargott a templomon kívül, nem hagyta becsukódni a templomkaput. Akkor még voltak klenódium szagú téli hidegek. A havon kívül semmi nem világított. A templomot a hívek testmelege fűtötte csak. Kinyitotta a könyvet. Egyszerre mind hatvanhatot. A könyv ívfénye arcát most először nem sápadtnak, fehérnek mutatta. Hallgassátok meg a karácsonyi történetet a biblia összes könyvéből! Ahogy olvasott fennhangon, tudtam, a többezeréves letaposott hóból a hópihéket szabadítja fel. A megszámlálhatatlan egyszerit. Az ismétlődésben is megismételhetetlent. Csak az ő lehelete látszott. Belepte az arcokat. „Ne féljetek, mondta az angyal rettegve, és mert minden szóval kockáztatta a koraszülött testtélételt, igyekezett lélekre törően szólni, csak hát minden szó át kell haladjon az emberi testen, mert azt senki nem állíthatja, hogy csak a fülével hall. Hamar rájött, az állatokkal jobban boldogul, egy egész nyájon átrezgette a pásztorokig a hangját, a tevéken át jutott el a három csillagtudósig. Tudjátok meg, lesz majd, ki halva születettnek meri festeni. Elmegy a falfehérségetekig. Lesz majd üdvtörténeti hűség. Jászolhalál. Márián kívül senki sem vette észre, még a Magasságos sem, hogy a feltámadást már elhasználta fia, még az istállóban.” Azzal Gazsi becsukta egyetlen mozdulattal a Genezistől a Jelenésekig mind a hatvanhat könyvet. Arca felszabadult hókavargás volt. A húsvét a fehér karácsony. – mondta, majd nem egyszerűen levette válláról apám palástját, hanem kiment a palástból. Majd a templomból. Mellette kanyargott a test istállómelegéből kifogyott befagyott palást. Csak én fordultam utána. Megint előbb ébredt fel nálam az álmomból. Fel kell ébredni a szüleinkből is. – szólt csak hozzám visszafordulva árvatudásával. Nem féli a visszafordulás sóbálványát, aki szűntelen az üdvtörténet vakfoltján áll. Attól félek, be kell érned idén ezzel a hóval, ami az álmodban hullt. – Ezt már a szokott létezéséért megbocsátást kérő mosolyával tette hozzá. A palást nehézkedési erejétől a szószék eresztékei megreccsentek. A gyülekezet Gazsi leheletével az arcán tovább nézte. Sectio continua.

Tóth Sárának

Mindegy a történet mely pontján vetik Józsefet a kútba testvérei. Zuhanni a nyitómondattal kezd. Kezdetben teremtette Isten. Vagy még korábban. Mikor név nélkül szunnyadott a sors is, betöltetlen várt a végzet. A könyv margója nem a szöveg, hanem a lap szélén kezdődik. A valóságot autofikcióként működteti. Mígnem a kiválasztottság önbeteljesítő rozsdája rozsdaövezetté nyilvánítja az egész bolygót. Az már a finomhangolás, hogy mi nem kiválasztottak, csak választottak vagyunk. Nekem ne mondjanak ennyit se. Fölöttünk összezárt a vörös tenger. Ez azonosít be minket. Ahhoz sem kell ketté válnia, hogy átkeljen lábon rajta az Egyszülött Egyiptomba. Akihez képest mindenki másodszülött. A visszataszító Egyiptom magához vonja. Egyiptom. Közszereplő. Projekciós felület. Sokan hiszik ismerni, kevesen találkoztak vele. Avagy ismerhető-e, akivel egyetlen személyes találkozás sincs az időben? Helyette az időtlen mélyalmos gyűlölet, melynek nincs feleződési ideje. Egyiptomból menekülni kell. Egyiptomba menekülni kell. Egyiptom a menekült státusz szimbóluma. Józsefet az egyiptomiak elfelejtették. A történet a felejtéstől válik történetté. Ha nincs az érzelmeknek feleződési ideje, komplexus. A projectile pedig a testen átmegy. Legyen bár letelt porladási ideje. A gyűlölet balzsamozási technikája az engesztelhetetlenség. A bőr emlékszik így. Egyiptom elfelejtette a balzsamozás ősi tudományát. A felejtés úgy organizálja az időt, organikussá teszi. Egyiptom nem balzsamozta be a tudást átörökített isteneivel. A projekciós felület a magunkból kiszerkesztett vállalhatatlan. Az undor vonásainkat átadja a függőlegesnek. Ami mégsem zuhanás. Megannyi családi tartozás. Jobb, ha ehelyett állatfejű isteneink vannak. Azt legalább az összes emberi érzelemből nyertük. Nem csak az undorból. Az isteneket, akiket sokan hisznek ismerni, kevesen találkoztak velük. A szüleimnek született egy gyereke, aki nem tudott undorodni. Mikor leválasztotta testhatárainak ismerete és énné feledte, magamra maradtam vele. Az undor másképp választ el. Eliszonyít. Ezzel a hiánnyal születtem. Nekem az undor nem segített magammá iszonyodni. Az angyal által meghirdetett és az angyal által legyilkoltak egy. A fáraó által legyilkoltak és a zsidó király által legyilkoltak egy. Szakadjon bár(h)ány ágra a történet. Hogy ki az elsőszülött? Nem téveszt meg a születési sorrend.  Mindig az, akit mások szerint szígyelni kell. Igen, így mondva. Mint az egykéző Ormánság másod-szülöttjét. Apát. Anyát. Kistestvírt. Valaki homlokomra írta letörölhetetlen: ki időt nyer, félelmet nyer. A Nílus torkolatpiramis. A piramis a Nílus függőleges deltája. Az emlékezet apad, és dagad, mint Égyiptom folyója. A zsigereket pedig külön edénybe temetem.