a dáliákhoz méretkezem minden évben. mindig túlnőnek rajtam. és hol vannak télen? amikor az én csontjaim ropogva nőnek. csak győzze nyúlásom a bőr. még azon a nyáron sem értem fel a dáliák fehér virágáig, amikor hangosan kimondtam. még arra is emlékszem, a veteményes kert felé mondtam ki, ahol vigyáztunk, magától ne nőhessen csak, amit ültettek. minden ültetés családfaállítás. belekiáltottam az összes haszonnövénybe: anyám árvatermő. szóval tart. csenddel abrakoltat.  akiket nem gyászol el, élőként kéri számon rajtam, hogy miért nem ismerem őket? legalább egy rohadt falevélre rajzold rá a nevük a családfán. anyám úgy zúdult rám, mintha felejtéssel kitöröltem volna a szüleit. a születésem előtt meghaltaknak van igazán családfaideje. a többiek nincsenek megévgyűrűzve fontolva haladásukban. nem érem fel a dáliákat ésszel. csecsemőöklömnyi jég veri őket a lábaimhoz. minden nyáron van jégverés. soha nem kérdeztem gazsitól, milyen, ha nem tudja, ki az anyja. még azt sem tudja, otthagyta, vagy meghalt. bár lehet, a kettő ugyanaz. azt hiszem, annyi a különbség, hogy aki tudja, ki az anyja, hímneműnek gondolja a halált. gazsi meg múltkor azt mondta: a halál is csak valaki anyja neve. mondjuk, hogy behelyettesítő szó, azt mindig is tudtam. úgy is, hogy ismertem anyám. mintha mindig kipontozott helyekre írtuk volna. számtalan dolog helyett. ami hibázott az életünkből. gazsi úgy magaslott ki a gyerekek közül, mint egy dália. senki nem szed ilyen virágot csokorba. egy évelőt, ami minden évben eljátssza a halált. és még csak nem is a hervadással. az újra temetők virága. onnan tudtam, hogy konfirmálni együtt fogunk gazsival, hogy én is elértem a dália virágát. gazsi türelmesen várt rám abban a magasságban. miért akarsz konfirmálni? konfirmálni azért akarok, hogy önként magamra vegyem azt a fogadalmat, amit szüleim és keresztszüleim megkeresztelésemkor helyettem tettek. már ennél az első kérdésnél tudtuk, nem ezt a kátét fogjuk egymásnak felmondani. gazsira senki sem fogadott. mi a dáliák miatt akartunk konfirmálni. álltak a kertünkben, mint megannyi konfirmandus. minden évben konfirmáltak a halálból. ha jégkenyér verte el őket, a jégborhoz is járultak. mi meg csak egyszerűen beálltunk a sorba járulni. hogy veretesek legyünk. akkoriban még sokat esett. sok nyári zivatar volt. egyszer láttam egy filmet. abból megtudtam, akiket egyszerre kap el egy nyári zápor, azok mindig együtt maradnak. a hevesség miatt. évelőként maradnak együtt. ha meg jéggel játszik a zápor isteni kidobóst, nézhetjük zúzott dáliafejjel, hogy tarol nemcsak folyómedret, egy egész neandervölgyet belénk a kérdés kátéhidege. pusztán, hogy megépüljön köré a város, ahol a víznek csak két halmazállapota van: sejten belüli vagy kivüli. mindkettő peregrinus. a testen belül is van kívül. az keresztel lélekkel.

(a szerző saját fotójával)

 a fa önmaga körül tekeredik fel a csúcsig..
..a megismerés útja kerekebb egy almánál
(Edmond Jabes)

engem egy almafa nevelt fel. sosem a törzsének támaszkodva ültem, mert ott a kert belső járdájára lógott volna a lábam, pánsípcsontomon sétáltak volna a hívek, akik jöttek apámhoz, hanem az árnyéka szélén, ahonnan láttam a felhőket, ha hanyatt feküdtem. de a könyvekhez is épp elég volt a fény és az árnyék is, hogy ne úgy verődjék szemembe, könnyezve egybefolyjon a szöveg. az olvasástól pont úgy úsznak a szavak, mint a felhők, lassú, egyirányú vonulással. az már későbbi korok tanúsága volt, milyen, mikor leírok egy csodát, még a szavakat is megtalálom hozzá, és az elmaradt megrendülés az olvasókban jobban megrendít, mint a csoda maga. minden hatástörténet az ige szereptévesztése. épp történet nincs benne, tán, hogy semmi ne tehesse meg nem történté. a cselekvés és létezés elég kettős jelölőnek. a paradicsomban is két tiltott fa volt, nem egy fa és az árnyéka. azt már nem tudhatjuk oltott fák voltak, és ha igen, ki mivel oltotta, tán a teremtő magát magával? vagy egyik a másiknak magonca, és melyik melyiké, mennyire kellett messzire essen az örökélet fájától a jó és gonosz tudásának fája, hogy ne csak árnyéka legyen a másiknak, hanem saját terebélye legyen, melyiknek kisebb és savanyúbb gyümölcse, melyik fordul később termőre? önmeddő mindkettő, az ember porozta be őket, megemlékezve, hogy porból lett, leválva a két fa árnyékának kis- és nagymutatójáról, mert más időrend szerint kerülte meg a fákat árnyékuk, és azóta a porból porrá is lesz az ember. self-evidence, önmeddő beporzó. a tudást angyal zárja el tőle, termőre fordult-e beporzásától ama két fa. az almafa, ami alatt nyaranta olvastam, mindig éretlenül engedte el gyümölcsét. mintha csak kidobóst játszott volna velem gyümölcseivel, kiűzve engem a paradicsomba, ahol lehetek későn érő, korán termő egyszerre. csak az öröklétben fosztóképző az idő. nem szüreteléskor jön el értünk ez a kettős jelölő.

képzeld, Gazsi, kinéztem magamnak egy emancipáció fantázia nevű ruhát.  madonnák voltak rajta. cigány felmenőiket megörökítő fényképekről vették az anyákat. cigányként akarsz emancipálódni melyik napod hozta ezt meg? a nyolcvanadik beteget néztem, már sötét volt, mint a pincéből nyíló még mélyebb üregben, ahova már sosem mertem bemenni, de mindig hosszan bámultam bele a sötétjébe, mintha csak a látásom akarna megtisztulni, úgy, hogy hagyja ülepedni mindenre a port, és akkor átküldték a cikket, amiben családom mocsarát emlegette egy névtelen szerző, nem tudtam, hogy engem mocsár nevelt fel, amúgy azzal nincsen baj, igen nagy biológiai sokszínűség, és még a töröktől is el lehet bújni benne, csak ismerni kell a lépés igazát, és akkor jött szembe ez a ruha. egy választás után nehéz elhinni, hogy nincs választásom, mert majd vetítenek megint ránk, mint a katedrálisokra, mi meg legfeljebb csapoljuk a mocsarat rájuk a katedrális szörnyfejű vízköpőin, hogy ne legyünk pusztán turisztikai látványosság. mindig van választás. de az belső elválasztás.  rögtön a vérbe ömlik. különben pontatlan. lehet nem is az a legkülönösebb, hogy cigányként akarsz emancipálódni, hanem a madonnasors, mint emancipáció. talán, mert nem emberek, angyal emancipál. és ha az angyal is csak leigáz? tudod, mióta nézett, és méregette, elbírom-e ezt a terhet, mielőtt rám rakta? a váll égövét. hódoltsági időből a hódolat ideje lett. engem már nem csalogat ki a mocsárból reformátorok hegedűje sem. van emberi, ami tisztább, mint a mocsár? van más felmenőnk, mint Árvaisten? hát viseld. mit nem másodkézből kapunk, hacsak nem onnan föntről? nézd, itt előttünk a cigányfű. jól beleolvad a környezetébe, még a virágai sem árulják el. pedig rengeteget nevel az apró fehér virágaiból. magvai vizimadarak tollára ragadva terjednek. régen a rómaiak ezzel festették sötétebbre a bőrüket, hogy egyiptominak tűnjenek. te is olyan vagy Gazsi, mint egy egyiptomi írnok. szóval, felajánlod elárasztásra a földed? a felajánlás a lélek ártere. de rendben. legyen. majd megtanulod, egy kotróhajóról is szép a duna. én meg eleve cigány vagyok, úgy kísérlek, mint folyót a fűz: egyszerre maradok, érkezem, távozom.

legalább jól vezet. gondolom. engem ki tart a vörös csík alá, épp jó távolságra, hogy beolvassa, érvényes vagyok? Ez itt a szíve. miért, hogy csak nő tud így alázni nőt: kiporciózva. oda kell tartani. nem, nem oda. nem, nem a qr kódot, van itt egy vonalkód, azt. ha magáé lenne a bérlet, tudná hova kell érinteni. úgyhogy ez lebukócska. eddig hogy utazott. és különben is szálljon le, nem lehet enni a buszon. de, most is van egy falat a szájában, és még egy pizzaszelet a csomagban. a szájban is evés. a gyomorban is evés. hova utazik. az unokáimhoz, zsámbékra. Ez itt a szíve.  A hegy körül a sok gyermeke. a megaláztatás ébren tart. pedig le akartam hunyni a szemem a buszon, a piros villódzásokat nézni, a napba öltözni, hogy tisztességesen legyek felöltözve az unokákhoz. Ez itt a szíve.  A hegy körül a sok gyermeke. A hasában még nevelkednek kisbabák. de így csak nézek az örökkön szemmagasságban levő napba, mígnem elhagyom az utasteret, ahol a buszvezetőnőével keveredik a lélegzetem.  lehet eddig rabszállító volt. vagy hullaszállító. lehet most sikerült az élőmarhaszállításból levizsgáznia. vagy csak kiégett. mint az ég a nap helyén. a hunyócskázás nem mindig bújócska. ha bár csak húszig számolhatnék hunyt szemmel, kipihenek háromszáz beteget. Ez itt a szíve.  A hegy körül a sok gyermeke. A hasában még nevelkednek kisbabák. Ez egy varázshegy. ki emel így a mélybe fel?  ki mutat így a mélyben fel? és ti kinek mondotok engem? orvosnak, buszvezetőnek? te vagy a hegy, aki mögül felkel a nap, te vagy a hegy, aki mögé lebukik. és ha omlik, hamarabb lesz nappal, később lesz éjszaka.  Ez itt a szíve.  A hegy körül a sok gyermeke. A hasában még nevelkednek kisbabák. Ez egy varázshegy. Van két cicije. nő kövön nem marad. de ne egyen a buszon, a sofőrnő utánam küld még egy sarkon befordulót, mikor pittyegve elfogad. a gép. lehet teherautót vezetett eddig, el, egészen a hormuzi szorosig, de most ballisztikus homály borítja azokat az utakat. tudtam-e, mikor elindultam, hogy gyerekektől gyűjtök archaikus imádságot, s nem öregasszonyoktól. Ez itt a szíve.  A hegy körül a sok gyermeke. A hasában még nevelkednek kisbabák. Ez egy varázshegy. Van két cicije. Van két keze. ki valamibe vesz, semmire tart, ki semmibe vesz, valamire tart.