Hegedűs Gyöngyi összes bejegyzése

halmazati kegyelem

 

Vannak, akik posztumusz születnek meg.(Nietzsche)

mikor jöttem rá, hogy a találkozások elsőrenden testi emlékek? zsigeri lenyomatok. meglátok a monitoron egy nevet. egy egész világ a testtömegindexe. csak a memóriasejtjeimben nincsenek tüskekisülések. hacsak nem ez azt jelzi, minden sejt memóriasejt. és akkor nemcsak a szív megesett latoremlékezet. van, aki salakká válik bennem. van, akitől olyan leszek, mint egy kőzetbolygó. nehéz. légkörtelen. senki nem keresne rajtam életet. vagy egy másik név. és sajgóan elkezdenek hiányozni a gyerekkorban engem körülvevő bútorok. amikből még nem volt kispórolva az anyag. gravitáció nélkül is nehézkedésük volt. pedig nem tudom a nevekhez tartozó arcot felidézni. a sejtek másként emlékeznek. az örökítő anyag tényleg örökít. nem át. meg. amikor fiadban megemlékezel rólam egész testtel istenem, a mindenségnél lehetsz nehezebb. anyám árvamondatai sárlavinákkal tisztítanak meg. fúziós nyelv. nincs szignó a teremtésen. a sejtjeimbe rakódott Gazsi megépül-e belőlem? vagy csak a találkozásaink fosszíliája? akkor is, ha minden találkozással kiléptünk az idézhető időből a csak időző időbe? cselekvés, történés, létezés az idő három dimenziója. sokszor éreztem, én soha nem csináltam semmit. velem soha nem történt semmi. nincs mit elmesélnem, a tűz körül nem azért ültem sohasem, hogy közben történeteket hallgassak vagy mondjak. csak hogy bámuljak a tűzbe. évmilliárdokká lassult belső égéssel. nincs történetem, pedig éppen az idő ezen dimenziójától történtem meg. de már az első felsíráshoz nincs meg ebben az időben a légvétel. van egy testem, amiben csak a Gazsival való találkozások lenyomatai vannak. az idő önkívületi állapotában vagyok leginkább önmagam. e testben fogok feltámadni. a testben, ami még ma. de sosem már ma. az idő a tér foglalója. minden más testet magam mögött hagyok. ami csinált valamit. amivel történt valami. és csak állunk a kristálykáoszban. isten belénk feledkezik. egyben megemlékezik mindenki másról. nem kövülünk többé el egymástól. halmazati kegyelem.

 

(Illusztráció: Hegedűs Gyöngyi)

kettős jelölő

 a fa önmaga körül tekeredik fel a csúcsig..
..a megismerés útja kerekebb egy almánál
(Edmond Jabes)

 

engem egy almafa nevelt fel. sosem a törzsének támaszkodva ültem, mert ott a kert belső járdájára lógott volna a lábam, pánsípcsontomon sétáltak volna a hívek, akik jöttek apámhoz, hanem az árnyéka szélén, ahonnan láttam a felhőket, ha hanyatt feküdtem. de a könyvekhez is épp elég volt a fény és az árnyék is, hogy ne úgy verődjék szemembe, könnyezve egybefolyjon a szöveg. az olvasástól pont úgy úsznak a szavak, mint a felhők, lassú, egyirányú vonulással. az már későbbi korok tanúsága volt, milyen, mikor leírok egy csodát, még a szavakat is megtalálom hozzá, és az elmaradt megrendülés az olvasókban jobban megrendít, mint a csoda maga. minden hatástörténet az ige szereptévesztése. épp történet nincs benne, tán, hogy semmi ne tehesse meg nem történté. a cselekvés és létezés elég kettős jelölőnek. a paradicsomban is két tiltott fa volt, nem egy fa és az árnyéka. azt már nem tudhatjuk oltott fák voltak, és ha igen, ki mivel oltotta, tán a teremtő magát magával? vagy egyik a másiknak magonca, és melyik melyiké, mennyire kellett messzire essen az örökélet fájától a jó és gonosz tudásának fája, hogy ne csak árnyéka legyen a másiknak, hanem saját terebélye legyen, melyiknek kisebb és savanyúbb gyümölcse, melyik fordul később termőre? önmeddő mindkettő, az ember porozta be őket, megemlékezve, hogy porból lett, leválva a két fa árnyékának kis- és nagymutatójáról, mert más időrend szerint kerülte meg a fákat árnyékuk, és azóta a porból porrá is lesz az ember. self-evidence, önmeddő beporzó. a tudást angyal zárja el tőle, termőre fordult-e beporzásától ama két fa. az almafa, ami alatt nyaranta olvastam, mindig éretlenül engedte el gyümölcsét. mintha csak kidobóst játszott volna velem gyümölcseivel, kiűzve engem a paradicsomba, ahol lehetek későn érő, korán termő egyszerre. csak az öröklétben fosztóképző az idő. nem szüreteléskor jön el értünk ez a kettős jelölő.

 

 

 

cigányfű

 

képzeld, Gazsi, kinéztem magamnak egy emancipáció fantázia nevű ruhát.  madonnák voltak rajta. cigány felmenőiket megörökítő fényképekről vették az anyákat. cigányként akarsz emancipálódni melyik napod hozta ezt meg? a nyolcvanadik beteget néztem, már sötét volt, mint a pincéből nyíló még mélyebb üregben, ahova már sosem mertem bemenni, de mindig hosszan bámultam bele a sötétjébe, mintha csak a látásom akarna megtisztulni, úgy, hogy hagyja ülepedni mindenre a port, és akkor átküldték a cikket, amiben családom mocsarát emlegette egy névtelen szerző, nem tudtam, hogy engem mocsár nevelt fel, amúgy azzal nincsen baj, igen nagy biológiai sokszínűség, és még a töröktől is el lehet bújni benne, csak ismerni kell a lépés igazát, és akkor jött szembe ez a ruha. egy választás után nehéz elhinni, hogy nincs választásom, mert majd vetítenek megint ránk, mint a katedrálisokra, mi meg legfeljebb csapoljuk a mocsarat rájuk a katedrális szörnyfejű vízköpőin, hogy ne legyünk pusztán turisztikai látványosság. mindig van választás. de az belső elválasztás.  rögtön a vérbe ömlik. különben pontatlan. lehet nem is az a legkülönösebb, hogy cigányként akarsz emancipálódni, hanem a madonnasors, mint emancipáció. talán, mert nem emberek, angyal emancipál. és ha az angyal is csak leigáz? tudod, mióta nézett, és méregette, elbírom-e ezt a terhet, mielőtt rám rakta? a váll égövét. hódoltsági időből a hódolat ideje lett. engem már nem csalogat ki a mocsárból reformátorok hegedűje sem. van emberi, ami tisztább, mint a mocsár? van más felmenőnk, mint Árvaisten? hát viseld. mit nem másodkézből kapunk, hacsak nem onnan föntről? nézd, itt előttünk a cigányfű. jól beleolvad a környezetébe, még a virágai sem árulják el. pedig rengeteget nevel az apró fehér virágaiból. magvai vizimadarak tollára ragadva terjednek. régen a rómaiak ezzel festették sötétebbre a bőrüket, hogy egyiptominak tűnjenek. te is olyan vagy Gazsi, mint egy egyiptomi írnok. szóval, felajánlod elárasztásra a földed? a felajánlás a lélek ártere. de rendben. legyen. majd megtanulod, egy kotróhajóról is szép a duna. én meg eleve cigány vagyok, úgy kísérlek, mint folyót a fűz: egyszerre maradok, érkezem, távozom.

első ajtós felszállás

legalább jól vezet. gondolom. engem ki tart a vörös csík alá, épp jó távolságra, hogy beolvassa, érvényes vagyok? Ez itt a szíve. miért, hogy csak nő tud így alázni nőt: kiporciózva. oda kell tartani. nem, nem oda. nem, nem a qr kódot, van itt egy vonalkód, azt. ha magáé lenne a bérlet, tudná hova kell érinteni. úgyhogy ez lebukócska. eddig hogy utazott. és különben is szálljon le, nem lehet enni a buszon. de, most is van egy falat a szájában, és még egy pizzaszelet a csomagban. a szájban is evés. a gyomorban is evés. hova utazik. az unokáimhoz, zsámbékra. Ez itt a szíve.  A hegy körül a sok gyermeke. a megaláztatás ébren tart. pedig le akartam hunyni a szemem a buszon, a piros villódzásokat nézni, a napba öltözni, hogy tisztességesen legyek felöltözve az unokákhoz. Ez itt a szíve.  A hegy körül a sok gyermeke. A hasában még nevelkednek kisbabák. de így csak nézek az örökkön szemmagasságban levő napba, mígnem elhagyom az utasteret, ahol a buszvezetőnőével keveredik a lélegzetem.  lehet eddig rabszállító volt. vagy hullaszállító. lehet most sikerült az élőmarhaszállításból levizsgáznia. vagy csak kiégett. mint az ég a nap helyén. a hunyócskázás nem mindig bújócska. ha bár csak húszig számolhatnék hunyt szemmel, kipihenek háromszáz beteget. Ez itt a szíve.  A hegy körül a sok gyermeke. A hasában még nevelkednek kisbabák. Ez egy varázshegy. ki emel így a mélybe fel?  ki mutat így a mélyben fel? és ti kinek mondotok engem? orvosnak, buszvezetőnek? te vagy a hegy, aki mögül felkel a nap, te vagy a hegy, aki mögé lebukik. és ha omlik, hamarabb lesz nappal, később lesz éjszaka.  Ez itt a szíve.  A hegy körül a sok gyermeke. A hasában még nevelkednek kisbabák. Ez egy varázshegy. Van két cicije. nő kövön nem marad. de ne egyen a buszon, a sofőrnő utánam küld még egy sarkon befordulót, mikor pittyegve elfogad. a gép. lehet teherautót vezetett eddig, el, egészen a hormuzi szorosig, de most ballisztikus homály borítja azokat az utakat. tudtam-e, mikor elindultam, hogy gyerekektől gyűjtök archaikus imádságot, s nem öregasszonyoktól. Ez itt a szíve.  A hegy körül a sok gyermeke. A hasában még nevelkednek kisbabák. Ez egy varázshegy. Van két cicije. Van két keze. ki valamibe vesz, semmire tart, ki semmibe vesz, valamire tart.

Rajz, és a szövegben a dőlt betűs szöveg: Balla Sára Lelle (4)

fénytöréspróba

(A Szótármester, Magay Tamás emlékezetének)
If seeing is a meeting between eye and being,
which is to say between being and being,
than it must be facing mirrors of two beings.
No, it was more.
Seeing went beyond being, to take wings like a bird.
(Yukio Mishima: The decay of the angel)

annyiszor nézed a fehér meszelt falakat a templomban, hogy már nem férnek el benned az onnan kiszorított képek, és egyszer csak ömleni kezdenek majd belőled, és ha használják, amit a mélység élessége belőled kivág, nem tudva, hogy te nem csak kattintgatsz, hanem megállítja benned az időt a kép, egy darabig fel sem tűnik neked, a fekete-fehér portrék alkalmi színekkel túlfűtött kerete párját rikítja, csak mikor barátodról készült portréd veszik körbe vele, az olyan lesz, mint az angol bekerítési mozgalmak, az arc elidegenítve, kisajátítva, növények helyett mostantól itt állatok legelnek, persze lesz még ennél is rosszabb, mikor műholdról kémlelik, hogy a földet a kompenzációért tényleg parlagon hagytad-e, és ezt nevezik majd figyelemnek, és szokva leszel ahhoz, hogy ki a láthatatlant fürkészi, az már a láthatatlan része lesz, ezért hát, megszokod, hogy aláírtják a neved, mint ábrázolhatatlansági geometriát, csak szokványos elbánásrend, nem tudhatják mennyi szembenézés van a hátraarcban, mibe kerül, ha a semmi van a fókuszban, a láthatás a nemlétbe márt, hogy nincs szériaszáma a fénytöréspróbának, hogy a beléd mélyedés mit szakít ki belőled, a nyájat lelegeli, nem legelteti a kattintásvadász, a szelídítettekhez is vadles kell, ostromlott város lakóit pénzért levadászó turisták tolonganak rajta, szentélyt használnak kirakatnak, páriát ritkítanak, a figyelem terelhető, felkelthető, de leginkább szorítkozás, mi is lenne, ha szentelnénk, szelíd, nem szelídített figyelemmel, ahogy a tenger sötétkarmája apályban is bír az egész földdel? a lét üres fokozatra kapcsol. csak ez a figyelem értőjel: a szótármesternek, dávidé. nem azt várod, hogy egy kisbolygót nevezzenek el rólad, ha már úgyis egy önálló galaxis a műved, csak tán, hogy neved megtalálható, ne csak megtagadható legyen, ha ebben az eonban hadesi létre ítéltetett is, látásod meghaladja létezésed: ahogy a madár távlata annak röptét. mit is kezdhetne egy keretre feszített istennel? csak az a kezdet, csak azt tudnám feledni! figyelemért nem eseng, kegyelemért nem verseng. megszoktam, hogy nem ér a nevem. ezért lesz a neved óceán.

 

 

A semmi sátrai

One short sleepe past, wee wake eternally,
And death shall be no more; death, thou shalt die.

John Donne Holy Sonnets X

miért nézel így magad elé? nem magam elé nézek, magam után. túl sok időt töltök az éleslátásra fókuszálva. keveset a tisztánlátásra. hol a tisztánlátás fókusza? a semmiben. az álom érzelmi fókusza arra visz már. abból tudom, hogy a kereső motorok szűntelen keresik azt a fókuszt, mint mikor a szerelem már ott van, de még nincs tárgya, szűntelen felhoz alakokat, akik behelyettesítik, és az adott álomban megkerülhetetlenek, és elém állnak, én nem értem mi ez, mi lepett el, miért éppen te, és mikor csöndesen csak annyit mondok, nevezd csak egyszerűen csodának, ami mögé nem kell belépned, akkor azt válaszolja, de hát éppen ezt kérdeztem meg apámtól álmomban: hogy lehet a tűzlepel mögé látni, és akkor hirtelen az álmomban látom álmát, látom, ahogy a ruhaszárító kötélen nem lángra kapott, hanem lángból varrt leplek lógnak, és tudom, senki nem szedi be őket, lásd, mondta álombeli szerelmem, így égnek a semmi sátrai, a semmi sátoros ünnep, megint hiába keressük  magunk  a másikban, a másikban csak elveszíteni, nem megtalálni fogjuk magunk, de hogyan tudnék sírni nélküled, és ha bennem van ez a színes kavalkád, hogy lehet ennyire szürke, ami körülvesz, minden egyedül alvó látvány, elszürkítve hozzászokni nehéz, álomnál mélyebben keresem, mert ezen is át kell zuhanni, a választáson, hogy örökre vagy létre akarok ébredni, melyik ébredés után nézek az álom után, ritka pillacsapással, mintha valaki hipnotizálva tartana még, még egyetlen érzés sem tűnt el, amit az álom alatt éreztem, a hit már ott van, eleve tárgyvesztett kegy, de legalább nem érzem valaki hasznos idiótájának magam, kegyvesztett tárgynak, mint a bevett vallásokban, a titkosan is egyhangú szavazásokban, a valótlan valóban, az igaztalan igazodásban, hol az asztalt körbe nem a sír ürességének őrzői, hanem kádertemetők gondnokai ülik, megkerülni akartam egy népet, álmomban minden zene az övék lett, és mikor még a szerelmem is belőlük lett, már álmomban tudtam, ébredés után nem az álmom után nézek, hanem a semmibe, és ha a semmibe nézek, akkor látom legtisztábban magam, mert a semmiben több van belőlünk, mint az anyagban, és így van ez a szavakkal is. lenni, nem lenni ugyanaz: egyetlen álom idejére örök szerelem.