RÉSZLET AZ ÚRI UTCA 5 LAKÓI C. REGÉNYBŐL
A ZSIDÓ TEMPLOM
Zsófi tiszte volt a tej és a kenyér megvásárlása. Legnagyobb sajnálatára a szomszéd tehene ellett, és amikor kisborjú van, nem lehet tejet venni tőlük. Így Zsófinak – jégszekrényük nem lévén – minden nap el kellett zarándokolnia a Tejboltba, ami bizony majdnem egy kilométerre volt. Ott aztán szépen beállt a sorba, néha csak ötödiknek, de ha nem volt szerencséje, akkor huszonötödiknek.
Meglehetősen unalmas feladat volt, de ami mégis érdekessé tette, hogy útközben át kellett menni a főtéren, és így az összes üzlet kirakatát minden nap végignézte. Aztán mikor Zsuzsi is csatlakozott hozzá, felderítettek egy átjáró „kisközt”, amivel az utat egyharmadával lerövidíthették. Ez a kisköz csak egy gyalogjárdányi szélességű volt, két bekerített telek között. Az egyiken még emeletes házak voltak, földszintjükön üzletekkel, a másik oldalon viszont egy bokroktól és fáktól benőtt, sűrű aljnövényzetű kert, amelybe nem lehetett belátni, pedig csak egy drótkerítés vette körül, az is itt-ott düledezett.
A telek másik utcára néző részén viszont egy gyönyörű színes üvegablakokkal díszített, kupolás épület volt, több kis oldal toronydísszel. Széles lépcső vezetett a hatalmas, kétszárnyas bejárati ajtóhoz, ami állandóan zárva volt. Titokzatos épületnek látszott, elhagyatottnak, de bizonyos napokon látott bemenni egy-egy embert a kapun. A barátnőjével hosszan nézegették az épületet, gyönyörködtek benne. Egyszer Zsófi kitalálta, hogy menjenek be, nézzék meg milyen belül. Ott álltak, nézték, nézték a hatalmas kaput, amikor egy ismerős felnőtt rájuk köszönt: – Szervusztok, hát ti mit csináltok erre?
A két kislány, mint akiket valami nagy bűnön rajtakapnak, zavartan válaszolta: – Megyünk tejért… – és bizonyságul megemelték a tejeskannát.
– Hát csak siessetek, mert én is onnan jövök, és sokan vannak, még a végén nem jut.
Így aztán örökre elment minden bátorságuk, hogy bemenjenek az elhagyatottnak látszó gyönyörű épületbe, amelynek az egész városban párját nem látta Zsófi. Később otthon kikérdezte a szüleit, akik felvilágosították, hogy ez a zsidó templom a téren, de oda nem szabad bemenni másoknak.
Zsófi római katolikus vallású volt, évente 1-2 alkalommal volt a szüleivel templomban, de a katolikus templom egészen más volt. Ők egyébként egy külsőségeiben is szerény, kisebb, fehérre meszelt falú templomba jártak, amit kiskápolnának hívtak a helybeliek. Minden karácsonykor elmentek, megnézték a Kisjézus jászolát, de különösebben a család nem gyakorolta a vallást. De ez a zsidó templom, ez felkeltette Zsófi kíváncsiságát.
Ahogy telt az idő, a szomszédék kisborjúját elválasztották az anyjától, és ismét lehetett tejet kapni náluk. Így Zsófi mentesült a távoli tejhordástól, aminek következtében a zsidó templomot sem látta hosszú hónapokon keresztül. Aztán egyszer a szülei beszélgetésére lett figyelmes, akik azt tárgyalták, hogy a „kisközt” lezárták, most már csak körbe lehet járni a piachoz.
– Miért zárták le?
– Pártházat építenek.
– A kisközben? Hová? Ott nincs hely.
– A zsidótemplom helyére – mondta Apa olyan hangon, mintha hatalmas köveket dobna egymás mellé.
– És az egyház ezt megengedte?! – hasított a levegőbe Anya hangja.
– Gondolod, hogy megkérdezték őket? Azt hallottam, hogy arra hivatkoztak, hogy a zsidó egyház nem használja, pedig ez nem igaz, csak félnek bejárni a templomba. Túl feltűnő helyen van a bejárata, és a kistemplomba járnak, ami beljebb van az utcában. Ott bokrok is vannak, és annak takarásába nem lehet látni a térről, hogy kik járnak oda. A Pártbizottság, vagy a városvezetés meg azt mondta, hogy életveszélyes a nagy templom, le kell bontani. Kötelezték rá az egyházat. Azok meg hiába mondták, hogy ez nem így van, és ígérték, hogy idővel felújítják, elutasították a kérelmüket. Le kell bontani. Jövő ilyenkor állítólag már állni fog a helyén az új pártház. Vörös klinkertéglából. Jó drága lesz. Ennél drágább tégla nincs. Gondolom, azt akarják, hogy időtálló legyen. Biztos példát vettek a zsidó templomról, mert azt ugyebár sárga klinkertéglából építették. – fejezte be epésen Apa a mondókáját.
Zsófi némán hallgatta a beszélgetést, és sehogy sem fért a fejébe, hogy mitől lett volna életveszélyes az a hatalmas, erős épület. Valóban. Ezt még gyerekésszel is nehéz volt elfogadni.