ERDŐ A KERTBEN
Aphrodite közeleg, kezében majoranna,
kakukkfű és más fűszerek, homlokát a lombok
árnyékába rejti, s ahogy kikönyökölök
az ablakon, a fák közötti zöld hullámokon
látom, bújócskázik a fény a levélrések között.
Megvillan a törékeny test körvonala a
párás derengésben, s míg hajladozva keresi
az ültetésre alkalmas helyet, leomló haja
megkapaszkodik az ágakon, várja, hogy a
madarak fészküket béleljék a puha szálakkal,
várja, hogy a mezítelen sötétség felszívódjon
a fűcsomókból szőtt selyemágyon.
Álmomban árnyékliliomok mellett baktatok;
változik a szín, már csak angyal-másolatok
vannak és nedvüket vesztett csillagok.
Gazdátlan erdőbe tévedtem, eltűnt katona-
sírok között járok, de a reggeli fél-sötétben
még látom a nyomokat; itt járt a habok
szülötte, virágzó loncok varázslólánya.
DOMBORZAT VÁLTOZÁS
Egész közel engeded magad
a leminősítési zónához, a terepen
csak te vagy egyedül, te, az egyszerű
munkás, ki kertedben hol itt, hol ott
lapátolsz hegyet, mert nem nyughatsz
ebben a villanásnyi létben, nem tudsz
mit kezdeni erős hiteddel, csak ketreced
óriás homokozójában tudsz ég felé
emelni több földnyi emeletet.
Itt szűröd át az időt a homokon,
kezedben tarackgyökér győzelmi lobogó
helyett, itt fogsz ellenhősként megöregedni,
s már inkább lennél homokszem a kupacon,
vagy egy szépen csiszolt kődarab valahol
a kerti utakon, mert már nem lehetsz
a vizek királya sem… ügyetlen halász voltál,
a zsákmányt mindig átengedted másnak.
Most már nincs kedved a folyó felé menni,
nem látod a kedvező áramlás jeleit.
Inkább ott maradsz saját domb-teremtményed
árnyékában, s ha munka közben lótücsköt
találsz a komposztban, elmélázol egy kicsit,
mert szépnek találod a szörnyeteget, ki most
általad lesz vesztes a nem-történésben.
AZ UTOLSÓ GOLGOTAVIRÁG
Ma nem olvastam verseidet,
s nem diktáltál semmit az utolsó
vizit után, ma törékeny sziklába
vertem a szeget, kitisztítottam a
folyómedreket, leengedtem a
tengerek vizét, az ég színes ernyőjéről
lefestettem a feketét, hogy ne üljön
válladra a sötét, s vázába raktam
neked a kertből az utolsó golgotavirágot,
hogy magadhoz szelídítsed a keresztet.
Ma árnyékomból kabátot szabtam
neked, s az ódák mennyei magasságából
átküldtem arcodra egy fényköteget.
Ma tárgyalást folytattam a szabadság
szellemével, s elrendeltem, hogy magán-
zárkád érckupoláján nyissa meg a mennyezetet.
Ma rádöbbentem, mennyire nehéz
a látszat valóságát hazudni, nyitott
tenyerem hiába várja az érintés örömét,
Isten arcáról nem tudom leolvasni a jelet.
(Illusztráció: Claude Monet: Impresin, sol naciente, 1872)