kritika / tudomány címkével jelölt bejegyzések

szilasi

Ezerféle vég, egyféle kezdet

„…szükség van a vesztesekre. A magunkfajtákra. Hogy üljünk itt ezeken a hideg téglakorongokon, és az emberek lássanak bennünket, ahogyan sietnek a vélt dolguk után. És féljenek. Féljenek tőlünk, meg attól, hogy ha engedetlenek, ők is ilyenekké válnak. Ezért nem tüntetik el a magunk fajtát. Kellünk nekik. Kellünk a rendszerhez.” (87.) Szilasi László regénye tabukat döntöget: irodalmi tekintetben a magyar társadalom rendkívül alulreprezentált rétegének, a lecsúszottság, kisemmizettség, vagy valamilyen egyéb okból kifolyólag hajléktalanná vált figuráknak szcénája köré szervezi a szöveget. Valami olyasmi köré, ami körülvesz bennünket, de inkább megpróbálunk tudomást sem venni róla. Számtalan kérdés merül fel: tartozni, vagy épp nem tartozni valahová, például egy nemzethez, egy rasszhoz, egy nemhez vagy épp valakihez, de legalább ennyire problematikus, ha a hovatartozásunkat a közvetlen környezetünktől tesszük függővé. A harmadik híd című regény erőssége, hogy mindegyik problémával eljátszik úgy, hogy a legfőbb hangsúly az utóbbi tényezőre kerül, ami javarészt a valósággal szembehelyezett fikcióval, az idő, de legfőképpen a tér narratív megoldásaival jön létre.

szilasi - a harmadik hid

A történetnek egy osztálytalálkozó ad keretet, ahol Nosztávszky Feri megosztja rég nem látott barátjával, Sugár Dénessel az egykori, valóságos legendák övezte osztálytárs, Foghorn Péter történetét. Foghorn, azaz későbbi, igencsak beszédes nevén Robot kiállásának, erényeinek és tetteinek köszönhetően a szegedi hajléktalanok egyik legismertebb és bizonyos körökben legrettegettebb egyéniségévé válik. Noszta kudarcai után Kanadából hazatérve Szegeden ragad, lassan beépül az utca világába, ahol nem soká a túlélés lesz az elsődleges szempont: itt veszi szárnyai alá Robot más utcára keveredett személyek mellett, akiknek egyenként bepillantást nyerünk az életbe. Hangsúlyos azonban, hogy a fedél nélkül élők sorsán kívül megismerjük a napjait kifogástalan életkörülmények között tengető, jellemét tekintve a végletekig visszataszító Barták Gábort, azaz Sertést, aki egy szerelmi szál útján kerül a képbe, majd a később egy gyilkosság kapcsán válik izgalmassá a jelenléte a már-már krimi hangulatát idéző történetben.

A narráció feszültségét az események ritmusa adja, például a kevéssé várt fordulatok elhelyezése egy egyébként olyan szövegvilágban, ahol a monoton, lassú ritmus uralkodik, és általa egy merev belassított világot ismerhetünk meg: „Hatot harangoztak. A hőmérők éppolyan hideget jeleztek, mint az Árpád téren reggel. Mínusz tizenhét. Még egy óra vacsoráig. Otthagytuk a mozdonyt. Vonultunk tovább.” (210.) A szereplők lelassult életvitele, összhangba kerül a környezetükkel, a térrel, az abban való haladással – ami tulajdonképpen tényleges és állandó cél hiányában még inkább bolyongásként, és különös módon egyúttal statikus vegetálásként is értelmezhető. Roboték mindig mozgásban vannak, pontról-pontra haladnak a városban, ám nem ritkán csak utólag leleplezve és bemutatva az aktuális végállomást. Ez a technika eléri, hogy az olvasóra is rátelepedjen az a teljes bizonytalanság, ami a hajléktalan élet egyik – külső szemlélők szemszögéből legalábbis mindenképpen – legrémisztőbb velejárója. A térrel történő hatáskeltés, illetve annak beágyazása a szövegbe a regény kiemelkedő pontossággal megkomponált, bravúros és minden bizonnyal legsokrétűbb eleme. A legszembetűnőbb talán az eleven, vérkeringésben kavargó sejtekhez hasonlítható ember-város kép, amely az átlagember nézőpontja és az otthon nélkül élőkével is összeegyeztethető. A reggelente munkába igyekvő emberek tökéletesen beleillenek a nyüzsgő város arculatába, oda ami Robotéknak viszonylagos otthont ad, mégis egyet jelent azzal, ami könnyedén a vesztüket okozhatja. Másfelől viszont a magukat többször „arisztokratákként” emlegető főszereplők a lehető legnagyobb mértékben alkalmazkodnak az utcai körülményekhez, és amint azt a kezdésként idézett részlet is megmutatja, állandó a tér állandó elemeivé válnak.

A szöveg tudatosan nyomatékosítja annak az érzékeltetését, hogy az utcára kényszerült szereplők az átlagembereknél jobban ismerik a körülöttük megmásíthatatlanul stabil, de szinte élővé, lélegzővé váló, gyűlölt-szeretett környezetet (még ha nem is értik a szobrok latin feliratait), jobban a magukévá teszik, mint egy nézelődő turista, vagy egy helyi lakó, aki többnyire csak valamire használja a teret, vagy rendszeresen átsiet rajta. Annak lecsupaszított, bevett jelentésétől megfosztott valóját, ezáltal a tér mélyebb értelmezését ugyanis éppen a Robotéhoz hasonló sorsú emberek ismerik fel, amint az szó szerint beleivódik mindennapjaikba és önazonosságukba. „…így nem kellett újra meg újra megnéznie a Klauzál téren az Oroszlános kutat. Azt nagyon utálta. (…) Becsület. Bátorság. Fény. Hit. Nagyon utálta ezt a négy szót.” (208.) A jelentésétől megszabadult környezet mellett a tárgyak is elveszítik eredeti funkciójukat, értelmüket, de az is előfordul, hogy valami egészen mássá transzformálódnak. Ilyen például a karimba, az apró déltengeri hangszer, amit a fiatal lány, Anna készít megélhetési forrás gyanánt, többnyire kidobott eszközökből. A narrátor, és mint a civil és a hajléktalan világ között húzódó híd lépten-nyomon kiemeli, mondhatni görcsösen hangsúlyozza az egyes tárgyak neveit, főként a márkaneveket, amelyek egykor a minőség vagy az eredet megjelölésére szolgáltak. „…piros baseballsapka volt a fején, neonfehérben világító Nike logóval. A nagyon öreg embernél pedig volt egy szürke hátizsák, Duner Sport, World Rallye, Original Fashion.” (61.) Az elnyűtt, feleslegessé vált, majd újra megtalált használati vagy akár dísztárgyak, a szándékosan zavaró, narrátor által tanúsított megnevezési kényszerrel bemutatva tökéletesen összejátszanak a nevüktől, személyazonosságuktól, jelentésüktől, és továbbgondolva: az értelmüktől megfosztott szereplők képeivel. A saját jelentés- és identitásnélküliségére az egyes szám első személyben beszélő narrátor is többször felhívja a figyelmet, de a legfigyelemreméltóbb talán az a pillanat, amikor már csak a bizonyos értelemben jelöletlen anyag, a ruhákkal eggyé vált test marad meg az alanyból, és ő is kizárólag így tekint önmagára. „Ha kizárólag csakis ember vagy, egy mocskos, büdös szakállas hústömeg, egy önálló anyagcserével rendelkező, üzekedő test, hát, akkor te már nem vagy ember, komám.” (220.) A jelenség a testi határok teljes elmosódását is maga után vonja, például homoszexuális szokásaik is lesznek attól függetlenül, hogy ellenzik, illetve észérvekkel próbálják megmagyarázni maguknak: puszta szükségletek animalisztikus kielégítésévé változik minden testi tevékenység, az evés, ürítés, közösülés stb. A szöveg nyelvezete ezzel párhuzamosan annyira nyers, szókimondó és trágár, amennyire a testnedvek, váladékok naturalisztikus megjelenítése megkívánja a kíméletlen, sokkoló és helyenként brutális történetek megjelenítésekor. Érdekes ellentétet képez a hangja, avagy hangtalansága, viselkedése és életmódja Robotékhoz képest Sertésnek, aki a különleges finomsággal és eleganciájával berendezett, méregdrága bútorokkal zsúfolt lakását mindenki elől igyekszik titkolni, egyúttal tettei és jelleme miatt ugyanolyan idegennek érezheti magát a saját (intimnek szánt) terében, mint egy az utcára keveredett, lecsúszott alak a hirtelen jött helyzetben. A férfit, aki valójában képtelen az intimitásra, az emberi érzelmekre, végül ráadásul a saját otthonában éri utol a sorsa.

Az író a témát érintő nagy ismeretanyaggal, egyes részleteket tekintve meglepően hitelesen tárja elénk a szegedi otthontalanok kietlen világát: eközben egyébként épp olyan bonyodalmakat állítva a középpontba, amelyek nem feltétlenül csak ezt a réteget érintő problémák, például féltékenység vagy diszkrimináció. A hitelesség ellenére a városban fiktív objektumokkal is találkozunk, ilyen a címadó harmadik híd is. A valóság és a fikció, a létező és a vágyott, a remény és a reménytelenség ütköztetése figyelemreméltó eszközei a szövegnek, amelyek gondolkodásra sarkallnak a nyilvánvalóan aktuális társadalmi problémák kapcsán is. A felsorolt jelenségek között feszülő határok felbontásának betetőzése lehet a regény végén olvasható összetett trip- avagy álomszerű leírás, ami a végletekig összemossa a valóst és a valótlant, vagy épp Noszta felismerése a város titokzatos, az igazságra mindig frappánsan rávilágító graffitis, Broken Buzzer személyazonosságával kapcsolatban, aki valójában ugyanolyan városlakó, mint a többi civil. A szöveg felforgatása lehet a zárófejezettel merőben megváltoztatott végkicsengés után adódó értelmezési lehetőségek összeütközése is: a valóság és az igaz és a hamis ingatag viszonyrendszerére történő rávilágítást szolgálja a regény végén bekövetkező csavar, amit már nem az osztálytalálkozón mesélő Nosztávszky, hanem a regény elején a hallgató szerepébe helyezett Sugár Dénes ad az olvasó tudtára. A történet összegzésekor egészen új fényben jelenik meg az egyébként is sokatmondó, idegen nyelvű felirat, ami értelmezés hiányában is beépül a szereplők tudásanyagába: „Mille modis morimur mortales, nascimur uno” (105.) – azaz „Mi, halandók ezerféleképp halunk meg, mégis csak egyféleképpen születünk”. A harmadik híd című regény tehát kiváló megszerkesztettséggel, hatásosan és aprólékosan mutatja be a lecsúszottság, az otthontalanság és bizonyos tekintetben az elveszettség problematikáját is. Az identitás és a valóság megkonstruáltságának hangsúlyozásával pedig a szöveg egyértelműen rávilágít egy nagyon is aktuális és sürgető társadalmi problémára, ezzel a tematikával egy ténylegesen új kaput nyitva a kortárs irodalom színterén.

Szilasi László: A harmadik híd, Magvető, Budapest, 2014.

Die Antwoord

Freak Twins

Javaslatok a Die Antwoord médiumközi pozíciójának az értelmezéséhez, és kritikai észrevételek a budapesti fellépésükhöz

A dél-afrikai Die Antwoord a 2014-es világkörüli turnéjuk során Budapestet is érintette. A „zenekar” a kortárs popkultúra egyik legizgalmasabb mítoszteremtő kísérlete: az apró, patkányképű rapperlány, Yolandi Visser, és a Marvel Comics hőseire rájátszó Ninja egy fiktív dokumentumfilm epizódjaiként értelmezik anamorfikus alkotásaikat. A több kitalált és valós[1] szereplőt mozgató koncepció kisfilmek, albumok, a szubjektív nyilvánosság és vizuális reprezentációk egymásba tükröződésén keresztül rajzol ki egy identitásalakzatot, amelyet Yolandi és Ninja „zefnek” nevez. Ninja magyarázatai alapján a zef egy olyan pragmatikai formula Dél-Afrikában, amit becsmérlés és lekicsinylés kifejezésére használnak, viszont „a zef mondása” nem választható le a rámutatás gesztusától. Úgy vélem, a zef egy tudatosan felépített hibrid művészeti program megmutatásként vagy valamire való utalásként értelmezhető. Bővebben…

foglyok

Eszközük a nyelv

Agota Kristof halálának harmadik évfordulójára

 

„Több mint harminc éve beszélek, húsz éve írok is franciául, de még mindig nem ismerem. nem beszélem hiba nélkül, és csak a szótár gyakori használatával tudok rajta helyesen írni. Ezért hívom a francia nyelvet is ellenséges nyelvnek. És van még egy oka, amiért így hívom, és ez az utóbbi súlyosabb. Ez a nyelv az, amelyik folyamatosan gyilkolja az anyanyelvemet.”

 

 

A fenti sorokat Az analfabéta című könyvében írja a magyar származású, 2011-ben, nem sokkal a halála előtt Kossuth-díjjal kitüntetett Agota Kristof. A francia nyelvvel/nyelv elsajátításáért folytatott küzdelem különösen fontossá válik akkor, ha a szerző műveiben górcső alá vesszük az anyanyelv és az idegen nyelv, vagy éppen a fordítás/fordíthatóság kérdését. Ezek a problémák legjobban talán az írónő első regényében, A nagy füzetben sűrűsödnek össze, amely 1986-ban jelent meg először, francia nyelven.[1]

covers_44853Szekeres Dóra a Literán megjelent, az írónővel készített interjújában férfiasan szikár prózanyelven megszólaló műnek nevezi A nagy füzetet. A végig többes szám első személyben elbeszélt, nagyjából lineárisan haladó rövid történetek narrátorai kisgyermekek (ez alól egyedül Az iskola című fejezet a kivétel, amelyben egy, még a nagyanyához kerülés előtti történet olvasható az ikrek különválaszthatatlanságáról). Ráadásul olyan kisgyermekek, akik épphogy megtanultak olvasni. A szikár prózanyelvet már önmagában ez a cselekménybeli mozzanat is indokolja; a nyelvelsajátítás éppen aktuális fázisában nem is lehet nagyon másmilyen a nyelv. Ezért nem meglepő, hogy elbeszéléseik világosak, tárgyilagosak, rengeteg felsorolást és körülírást tartalmaznak. Jó példák erre azok a leírások, amikor az ikrek valami addig ismeretlennel találkoznak, és a meglévő fogalmaik felhasználásával mondják el a látottakat: „Az ordonánc azt szereti a legjobban, ha a szolgálólány lehajol vagy négykézlábra áll, és ő hátulról teszi magáévá. A szolgálólány azt szereti a legjobban, ha az ordonánc a hátára fekszik, ő meg ráül a hasára, és le-föl mozog, mintha lovagolna.” (79) Ebben az idézetben a szexualitás ismeretlensége mellett a hasonlóan építkező, világos mondatszerkezetekre is felfigyelhet az olvasó.

A regény története és az elbeszélők kora által megkövetelt nyelvi sajátosságok, úgy vélem, visszavezethetők arra is, hogy Agota Kristof nem anyanyelvén, hanem egy későn megtanult idegen nyelven írta regényét. Ezt tovább bonyolítja az a tény, hogy úgy próbálok megállapításokat tenni, hogy jómagam (már a szerző anyanyelvén) franciáról magyarra fordítva olvastam a könyvet. A letisztultság és a tömörség, illetve a szókészlet korlátozott volta azonban így is feltűnő, amihez olvasóként csak fokozatosan lehet alkalmazkodni. Azt azonban, hogy erőltetett, vagy zavaró lenne, még így, a fordítást olvasva sem mondanám. A lecsupaszítottság jól működik, tudatos választás és pontos szerkesztés eredményének tűnik. Ezt a benyomást azonban árnyalja az írónő egy interjúban elhangzott kijelentése, amelyben kifejti, hogy például a regényben azért található mindenütt többes szám első személy, mert franciául így sokkal egyszerűbb volt a gondolatait formába önteni. Ezzel a kijelentéssel az idegen nyelven, tehát nem anyanyelven való írás nehézségeire és korlátaira is reflektál a szerző, amellett, hogy a letisztult, egyszerű nyelvezetre újabb, egyfajta gyakorlati/technikai magyarázattal is szolgál.

A regény nyelvi megformálásával kapcsolatos tények, a narrációról tett észrevételek és az idegen nyelven való írás problémájának felvázolásán túl még érdekesebbé válik az a kérdés, hogy mindez hogyan tematizálódhat egy olyan történetben, a regény cselekményében, amely egy ikerpár háborúban megélt pár évét örökíti meg. A válasz többek között a regénybe írt nyelvelsajátítások különböző módjaiban, az ikrek társas kapcsolatainak nyelvekkel való összefüggéseiben, valamint a hatalom és a nyelv egymást erősítő viszonyában keresendő.

A regényben három nyelv válik kulcsfontosságúvá. Az első az ikrek anyanyelve, amely alapvetően meghatározza őket, hiszen ez az, amelyiknek elsajátításában a legelőrébb tartanak. Az elbeszélők alapvetően ezt használják: a nagy füzetbe kerülő történetek, korábbi lakóhelyük, a Nagyváros, a háborút megelőző társadalmi berendezkedés és a legtöbb, más emberekkel folytatott interakciójuk nyelve is ez. Hozzá kell tenni, hogy mint ez a regényből több helyen is kiderül: a fiúk képesek bárhogyan, akár nyelv nélkül is megértetni magukat. A második nyelv a háború idejének nyelve, a településen állomásozó katonáké, amelyet az ikrek a nagyanyjuk szobájában lakó tiszthez társítanak. A nyelv elsajátítása itt a legelemibb szintről indul: „Egyetlen szót mond, rögtön megértjük, bár nem beszéljük a nyelvét.” (82) Ezt követően a tiszt a mazochista vágyait kielégítő gyerekeknek szótárt hoz szavak tanítása céljából, amelyek kiejtését a két nyelven beszélő ordonánc javítgatja. Ennek a nyelvnek a tudása az ikreknek az ott állomásozó idegen katonák szórakoztatásakor (és a pénzszerzés szempontjából), illetve a börtönből való szabadulásuk alkalmával válik hasznossá. Az ikrek a harmadik nyelvvel két szinten is találkoznak. Előbb a nagyanyjuk szájából hallják esténként az idegen nyelven szóló monológokat, majd a háborút követő felszabadítók nyelve lesz ez.

A folyamatosan változó társadalmi berendezkedés láthatóan más-más nyelvet követel, és az ehhez való alkalmazkodni tudás (a nyelvek elsajátítása) megkerülhetetlenné válik. Erre egy helyütt a nagyanya házát elhagyni készülő tiszt is felhívja az ikrek figyelmét: „Itt hagyom nektek [ti. a gramofont és a lemezeket] emlékül. De a szótárt, azt nem. Most egy másik nyelvet kell majd megtanulnotok.” (124) Így lesznek kötelesek a nagyanyjuk múltjához köthető, a háború végeztével ismét a jelenhez tartozó harmadik nyelv elsajátítására is, amelyben az asszony lesz segítségükre. Ezen a ponton egyértelművé válik, hogy a különböző nyelvek birtokba vétele mennyire eltérő módon történik. Az anyanyelvük továbbképzése az apától örökölt lexikon, egy Biblia és különböző (ön)fejlesztési gyakorlatok segítségével megy végbe, a második nyelv a már említett módon szavak tanulásával, míg a harmadik a következőképpen: „Ezért megkérjük Nagyanyát, hogy tanítson meg bennünket a nyelvükre. […] Beszéljen velünk egész nap ezen a nyelven, és mi nemsokára érteni fogjuk.” (137) Ennek a módszernek a hitelét a regény világán belül nem nagyon lehet megkérdőjelezni, hiszen, ha abból indulunk ki, hogy a nagyanya (aki egyébként analfabéta) és az ikrek kommunikációja (a napi rutinjukkal együtt) eléggé egysíkú, egy ilyen, különös, kvázi fordítási gyakorlat segítségével elképzelhető, hogy könnyedén elsajátítható az új nyelv.

A regény nyelvi megformáltságában egyébként ezek a nyelvek nem különülnek el. Ha valaki más nyelven beszél, akkor azt az elbeszélésben jelzik, az ikrek nyelvi tudásuknál többet nem közölnek. Jó példa erre az, amikor még a harmadik nyelvnek nincsenek birtokában, és számukra a nagyanya és a felszabadítók közti párbeszéd részletei nem világosak: az olvasóval együtt ők is csak a szavak következményével, az unokanővér elszállításával szembesülnek. (Bár ez nem teljesen biztos, mert az itt leírt párbeszéd nyelve nem dönthető el egyértelműen.) A magyar fordításban – és ha jól sejtem, az eredeti francia szövegben is – egy szereplő nyelvének/beszédének sajátosságai mégis megmutatkoznak. Ez pedig a nagyanyánál lakó ordonánc, aki az ikrek anyanyelvét ha nem is tökéletesen, de jól érthetően beszéli, ezzel kiemelt szerepet tölt be, a tolmácsét, köztük és a tiszt között. Az ikrek anyanyelvének ismeretéről így nyilatkozik: „Enyém anya születni itt, tietek országban. […] Amikor én volt kicsi, enyém anya beszélni velem tiétek nyelvben. Tiétek ország és enyém ország lenni baráti ország.” (21) Az, hogy az ordonánc máshogy beszél, felhívja a figyelmet a több nyelv birtoklásával járó előnyökre, magára a tolmácsolás és a fordítani tudás jelentőségére. Az ikrek azáltal, hogy három nyelven beszélnek, hatalmi pozícióba kerülnek. Mindenkit megértenek, és ezt a képességüket ki is használják: „Hamarosan eleget tudtunk, hogy tolmácsként szolgáljunk a lakosok és a felszabadítók között.” (137) Így lesz lehetséges az, hogy a felszabadítás után „[s]enkinek sincs semmije. Nagyanyának és nekünk mindenünk megvan.” (138). A nyelvek tudása és a fordításra, tolmácsolásra való képesség tehát a túlélés zálogává válik.

kristofphotoMindezek mellett a nyelveknek az ikrek identitását meghatározó szerepéről is érdemes pár szót ejteni, hiszen a testvérek számára az anyanyelvük látszólag kitüntetett szereppel bír. Ez a nagy füzetben jut kifejezésre, ugyanis ez a füzet lesz az, amelybe csak és kizárólag igaz dolgok kerülhetnek: „Ha »Nem jó«, tűzbe dobjuk a fogalmazást, és a következő órán újra ugyanarról írunk. Ha »Jó«, bemásoljuk a Nagy Füzetbe. Nagyon egyszerű szabály alapján döntjük el, hogy a fogalmazás »Jó« vagy »Nem jó«: igaznak kell lennie. Azt kell leírnunk, ami van, amit látunk, amit hallunk, amit csinálunk.” (29) Ez, az anyanyelvük lesz az, amelynek használatával birtokba veszik újdonsült lakhelyüket, amivel leírják a körülöttük lévő világot. Ugyanakkor egyfajta eltávolodás is érzékelhető, és nem csak a két új nyelvnek köszönhetően. A lélekedzés során megpróbálják a szavak jelentését és az irántuk érzett fájdalmukat semlegesíteni: „A sok ismételgetéstől a szavak lassanként elvesztik jelentésüket, és csökken a miattuk érzett fájdalom” (24), míg a koldulásgyakorlat során a kommunikációban a taktilitás értékelődik fel: „Hazafelé menet az útmenti gazba dobjuk az almát, a kekszet, a csokoládét és az aprópénzt. A simogatást nem lehet eldobni” (35) Az érzelmek kifejezése többé már nem a nyelvben mérhető. Ez párhuzamba állítható az ikrek szüleiktől (akikhez ez az anyanyelv köthető) való fokozatos eltávolodásával is.

A fentiekben kifejtettek alapján, mintha éppen a különböző nyelvek birtokolhatóságának problémaként történő előtérbe állításával merülne fel az a kérdés, hogy vajon a nyelv nem minden esetben eszköz-e csupán. Hiszen ha megszűnik a kötődés egy nyelvhez (mondjuk az anyanyelvhez), akkor az a hatalom és az érdek nyelve lesz, ahogyan ez A nagy füzetben is történik. Viszont, ha nem múlik el a kötődés, akkor is lehetséges, hogy különböző külső tényezők egy másik nyelv használatára köteleznek. Így volt ez Agota Kristof esetében is, aki – paradox módon – azért, hogy irodalommal foglalkozhasson volt kénytelen anyanyelvétől eltérő nyelven írni, vagy ahogy az idézetben is áll, a franciával meggyilkolni azt. Úgy gondolom, hogy a nyelvváltás, nyelvelsajátítás és az ezekből fakadó küzdelem kérdéskörének a könyv keletkezéstörténetén túl a cselekmény legkülönbözőbb szintjeibe történő beleíródása érzékletesen rámutat a probléma összetettségére egy rendkívül pontos és érzékletes prózanyelvet eredményezve.

Az idézetek a következő kiadásból származnak:

Agota Kristof, Trilógia, Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest, 2011.

[1] A regény egy trilógia első része, amely maga is a Trilógia címet viseli. A három könyv együttolvasása nagymértékben befolyásolja a regények értelmezését, azonban figyelembe véve, hogy eredetileg mindhárom külön-külön jelent meg, a továbbiakban A nagy füzetet önálló alkotásként vizsgálom.

The-Wolf-of-Wall-Street

Tanmese bőrébe bújt(atott) történet

A Martin Scorsese rendezésében, Terence Winter által, Jordan Belfort könyve alapján írt forgatókönyvből készült, A Wall Street farkasa című film 2013 végi megjelenését követően azonnal kasszasiker lett világszerte. Nem hiába: az önmagát a semmiből a világ tetejére felküzdő figura története – aki a gazdagság mámorában törvényt szeg, majd tehetségén kívül végül mindent elveszít – kiapadhatatlan forrása mind a filmművészetnek, mind az irodalomnak. Jordan Belfort könyvét 2007-ben írta, de ahogy több más országban, fordítása Magyarországon is csak a film sikereinek köszönhetően láthatott napvilágot. Bővebben…

bookshelf

Könyvheti szemle I.

Az ÚjNautilus könyvszemléje a 85. Ünnepi Könyvhéten: Rakovszky Zsuzsa, Kiss Tibor Noé, Szabó T. Anna, Fehér Renátó, Nemes Z. Márió.

„…egyszerre ugyanaz és mégis más…”
Rakovszky Zsuzsa: Szilánkok, Magvető, Budapest, 2014, 3990 Ft.

Rakovszky Zsuzsa Szilánkok

„…még az is megeshet [] hogy a múlt továbbra is itt rezeg körülöttünk”: ezekkel a gondolatokkal kezdi, és adja meg a szöveg alaphangját Rakovszky Zsuzsa új nagyregényének, a Szilánkoknak a narrátora. A történet középpontjában egy kisváros, Sók áll, a múlt „továbbrezgése” révén a valaha itt élt emberek sorsa, az emlékek és jelen szembesülésével létrejövő feszültség adja a regény anyagát. A Sókra rendszeresen visszatérő elbeszélőt az emlékezetében élesen és pontosan élő dolgoknak a távollétében végbement változása, a viszonyítási pontok eltűnése nemcsak saját múltjának, hanem mások lehetséges történeteinek fiktív, hipotetikus rekonstruálására készteti, miközben maga az olvasó is rekonstrukciót végez az elé táruló szilánkok, szövegdarabok révén: a Sóki Napló, valamint a Radikál egykori hírei, Barsi Lászlónak a Sóki Hírlapban megjelent cikke, Rauch Géza naplórészletei és Balkay Erzsébet levelének töredékes mondatai mind ezeknek az egymásba fonódó vagy éppen egymással ütköző világoknak és élettörténeteknek a megértését szolgálják. Helyenként patetikus, de nagyon lírai prózát művel a szerző a Szilánkokban. Árnyaltság, részletgazdagság, a megfigyelés pontossága, élénk volta teszi érzékletes, élvezetes szöveggé ezt a míves, nagyívű regényt.

Páji Gréta

 

Mindennapi brutalitás
Kiss Tibor Noé: Aludnod kellene, Magvető Könyvkiadó, 2014, 2690 Ft.

Kiss Tibor Noé Aludnod kellene

Kiss Tibor Noé 2010-ben megjelent Inkognitó című szövege olyan meglepetés volt a kortárs magyar irodalom színterén, amelynek ismeretében, új regényét várva magától értetődő volt a kérdés: vajon meg tudja-e ismételni a szerző a sikert, az egyedi történetet, elbeszélői hangot, a feszes és feszült, hatásos narratívát, mindezt úgy, hogy téma, motívumok tekintetében mégis mutat valami újat? Aludnod kellene című regényével a szerző bebizonyította, hogy a transgender-tematikát mellőzve is figyelemreméltó szöveget kaphat kézhez tőle az olvasó. A történet a közelmúltban, Magyarországon játszódik, egy majorsági telepen élő közösség mindennapjaiba nyerhetünk betekintést. A nyomor, az erőszak és a kegyetlenség egyaránt jellemzik Pongrácz Antal, Pék Laci vagy Gulyás Feri kietlen és szinte embertelen világát, ahol a családon belüli erőszak, de akár a brutális gyilkosság is ugyanúgy csak a fásult, monoton élet része, mint akármi más. A monotonitásra a jól felépített szöveg is rájátszik, az egyszerű, szókimondó nyelvezet pedig szintén kíméletlenül csap le az olvasóra: az emberi (illetve nem ritkán állati) testek, testi folyamatok naturalisztikus leírása, a tátongó sebek, testszövet, váladékok, illetve a halál, tehát az emberi anyag hangsúlyossága rájátszik a lépésről-lépésre bejárt különös, elszigetelt környezet, a telep bemutatására. Az eredmény egy roppant feszült, sokkoló narratíva, amely ugyan tematikáját tekintve nem kiemelkedően újszerű, mégis egy olyan perspektívából megragadott történet, amelyet érdemes kézbe venni.

Vidosa Eszter

 

Kertek
Szabó T. Anna: kerített tér, Magvető, 2014, 2290 Ft.

Sazbó T. Anna Kerített tér

Szabó T. Anna 85. Ünnepi Könyvhétre megjelent kötetének szövegei ismerősen csengenek. A kerített tér olyan témákhoz nyúl, amelyek a költőnő számára korábban is fontosak voltak, így központivá válik a hit, az emberben rejlő Isten és ördög kettőssége (Szemben), az anyai- vagy női sors és test kérdése (Asszony, Vedd, Ha már), a környezet tárgyai és a körülöttünk lévő, szinte észrevehetetlen élet (a Térrács című egységben például a természetre, a növényekre fókuszál). Nem hiányoznak a különböző alkalmakra írt versek sem, a kötet végén az Ajánlások kontextualizálnak egyes szövegeket, Géher István vagy Borbély Szilárd emlékére is születtek költemények. Ám Szabó T. nem csak az irodalmi életre reflektál, költészetének aktualitása leginkább az Örökösök ciklusban lesz hangsúlyos, amely közéleti, politikai kérdéseket feszeget, említhető a közelmúltban kirobbant emlékmű-vitára reagáló A nárcizmus emlékműve, de ennél általánosabb társadalmi problémák is felmerülnek, mint a hajléktalanság vagy a családon belüli erőszak. A kerített tér szövegei azonban, amellett, hogy esetenként az önismétlés érzetét keltik, súlytalanok maradnak, mely súlytalanság nem függetleníthető a néhol már-már mondókára emlékeztető nyelvtől és ritmustól, a páros és keresztrímek banalitásba fordulásától („Angyal, angyal, langy alázat / te szítod a hangya-lázat” Angyal; „Paradicsommag: paradicsomi csomag.” Paradicsom). A kötet az emberi végesség és a világegyetem végtelenségének kettősségére igyekszik rámutatni („A kert felett is ott a teljes űr” Kerített tér), ám e kettősség az egyes verseket olvasva hamar közhelyessé, érdektelenné válhat.

Gorove Eszter

 

Üvegfalú liftbe szorultan
Fehér Renátó: Garázsmenet, Magvető, Budapest, 2014, 1990 Ft.

Fehér Renátó Garázsmenet

Komor képet tár az olvasó elé Fehér Renátó Garázsmenet című kötetében – az országról, apákról, anyákról, szerelmekről, a másikról, az énről, akik a szövegekben szinte átlátszóvá lényegülten állnak egymással valamilyen viszonyban. Kíméletlen őszinteséggel tárul elénk az az esendőség, magatehetetlenség és különböző befolyások, amelyek a lírai énben folyamatosan tudatosulnak. Az ezt reprezentáló, olykor a dühöt és az indulatokat sem nélkülöző lírai nyelv pedig a szövegek formai sokszínűsége ellenére is elég egységes tud maradni ahhoz, hogy a megformált világban ne lehessen megkérdőjelezni semmit. A szövegekben leírtak egymásból következnek, olyan atmoszférát teremtve, amelyben az olvasó (sajnos) otthon érezheti magát, hiszen saját országáról, apjáról, anyjáról, szerelmeiről, énjéről is olvashat ebben a jól szerkesztett, túlírásoktól és üresjáratoktól mentes, ígéretes pályakezdésről tanúskodó első kötetben.

Takács Éva

 

Rokokó rémmesék
Nemes Z. Márió: A hercegprímás elsírja magát, Libri Kiadó, Budapest, 2014, 1490 Ft.

Nemes Z. Márió A hercegprímás elsírja magát (Kis Róka Csaba)

Harmadik verseskötetével Nemes Z. Márió nem fog csalódást okozni azoknak, akik eddigi (hús)költészeti munkáján edződtek. A hercegprímás elsírja magát terrénumát költészetének jól ismert és sajátos vonásai határolják és alakítják: groteszk látkép ez, állandóan alakuló, egymásba-forduló, egymást-elnyelő növény- és állatvilággal, radikálisan egymás mellé rántva emberit és nem-emberit, minden pillanatban a pre- vagy a poszthumán határán billegve. E költészetet alapjaiban határozza meg a szcenírozó eljárásmód, az egyes jelenetek megrendítő, groteszk képisége. A kötet erős talpfái azok a prózaversek, amelyek továbbhajtják e jeleneteket, és apró, irtózatos történetekké állnak össze, mely történetek szüzséelemei, karakterei (anyátlan legények, babszemmé vált fiú, elvetet fejből „kicsírázó” menyecske, átlelkesített természet, metamorfózisok stb.) nagyban emlékeztetnek a folklorikus tradícióra. Valamiféle „erjedő népiség” ez: egyazon költői világba vettetnek a magyar koraújkori történelem ismert, és főként kevésbé ismert alakjai (Batthyány Ilona középponti alakjával), a legendákból, népi-irodalmi hagyományból ismert figurák (dunántúli betyárok, a mocsárban életben maradó bestiális Hany Istók), a görög mitológia elemei (nimfák, kentaurok, tritón) és Nemes Z. jellegzetes szörnyteremtményei, mint a „tumormadár”. Természetesen ezek mindegyike transzformáción esik keresztül, miközben valóban szomszédokká válnak a kötet terében, mely tér tágasnak és folyvást változónak tűnik – egyszer még trópusi éghajlaton vagyunk, majd a magyar falu világában, megint máskor a békeidők körúti lakásában, aztán kísérteties lápvidékeken, vagy egy leégett bőrgyár üszkein, egy biohorror tenyésztőházában –, de mindinkább egyberántódnak, összecsomózódnak a szálak a nagyon okos és tudatos kötetszerkesztésnek köszönhetően (bravúros ebből a szempontból a Juhász Ferenc-féle mormolásokat idéző, kötetzáró A vérbíró megáldja az ifjú párt című darab).

Csuka Botond

 

pieter-bruegel-gyermekjatekok-16szazad-festmeny

Testjáték

Lehetséges-e kizárólag a testünkről, mint formálódó, megismerendő anyagról írni? Mi történik a szöveggel, ha annak középpontjába teljes mértékben és tudatosan a testhez köthető tapasztalatok, élmények, tanulságok, megfigyelések kerülnek? Daniel Pennac Testnapló című regénye erre tesz kísérletet, amely különösen figyelemreméltó, ha a (fiktív) napló műfajának lehetőségeire, vagy annak általában maximális szubjektivitására gondolunk. A főszereplő, aki 12 éves korától egészen haláláig, 87 esztendős koráig feljegyez minden testéhez köthető élményt és gondolatot, azonban kijelenti, hogy az intim napló-jelleget szeretné elkerülni. A szöveg így a test-problematikát kifejezetten a biológiai folyamatokra, az anyagiságra és működésre koncentrálva igyekszik az olvasó elé tárni, és szándéka szerint el akarja kerülni az érzelmek leírását. „Akik naplót írnak, például Luc vagy Françoise, összevissza beszélnek mindenről, benyomásokról, érzésekről, (…) de soha nem beszélnek a testükről. (…) Mindig valamilyen érzelem hatása alatt ír, csakhogy szinte soha nem emlékszik rá, milyen érzelemről volt szó. Én azt akarom, hogy amit ma írok, ötven év múlva is ugyanazt jelentse.” (27.) Bővebben…