Bartalis Barna megtöltötte a bockot. A patronok halálos zizzenéssel csúsztak a töltényűrbe. Armusa lőszerek, jó durva söréttel töltve. Vajon majd Alaszkában is lehet kapni őket?

Végignézett a földúton. Az aszály már az utolsó nedvességet is eltüntette. Az a kátyú, amiben három éve valami ki tudja, honnan idetévedt disznó dagonyázott, csont száraz. Félarasznyi por mindenütt. De nem baj, legalább hamar elissza a föld a vért. A nyomokat meg majd kukoricalevéllel elsöpri. Az öreg nem egy óriás. Vállára veszi, elviszi a tengeritábla túloldalán levő feneketlen kútba. Ott a kutya se talál rá.

Sehol sem mutatkozott egy teremtett lélek sem. De azért bebújt a bokorba. Az úton nem messze fácántyúk szaladt át. Figyelte, követik –e csibék. Megörült, mikor meglátta a tojó után igyekvő apróságokat. Aztán dühös lett magára.

Szentimentális barom! Hát mit törődsz te már ezekkel a koszos madarakkal? Etetted őket eleget, sokra nem mentél vele. Nemsokára óriásjávorok után jársz, meg kodiakmedvék után!

Vállhoz kapta a puskát, célozgatott. Szemből lője le az öreget, vagy hátulról? Kicsit keményen süt ez a moslékkeverő. Majd a pumpálós, amit Anchorageban fog vásárolni, az kezesebb jószág lesz!

Ennek már így kell történnie! Az öreg Ottóba amúgy is csak hálni jár a lélek, a teste felét már felzabálta a rák, megváltás lesz neki a halál.

Mennyire más volt ülni a bokorban, mint mikor rókára lesett! Úgy látszik, még a fegyver fogása is változik, ha ember lesz a zsákmány.

Nyolc éve vadászott cseppet sem lanyhuló szenvedéllyel. Ez volt az élete. Minden szabadidejét a területen töltötte. Nem érdekelte asszony, család, haverok, televízió. Csak a vadászat. Egyszerű gyári munkás volt. A fizetéséből nem futotta sem nagyvadas tagságra, sem bérvadászatra. Dúvadazott a nyári tarlókon és rókaugatástól hangos téli éjszakákon. Biztos kézzel bukfenceztette fel a nyulat, emelte le a toronykakast. Szúnyogokkal etette magát a nádban kacsára várva, őszi ködök alatt libagödröt ásott.

Egy téli napon aztán, mikor foxijával a kotorékokat járta végig, megfordult benne a világ. Isteni látomásként magányos szarvasbika ügetett el előtte keresztül a fekete szántóföldek borította kultúrsivatagon. Honnan jött, hová ment? Nem tudhatta senki, szarvasnak még a nyomát sem látták arrafelé addig a napig. És Bartalis Barna tudta, hogy érte üzentek. Attól fogva üresnek találta a hazai tájat. Már nem tudott örülni a műuhura berepülő szürke varjúnak, a sípra ugró rókának. Mindez már kevés volt, átkozottul kevés. Már nem volt a vadásznak kedve ahhoz, hogy ezen a laposon kergesse a nyulakat élete végéig. Többet akart.

Makacsul keresni kezdte a lehetőségeket. Párszor meghívták ide-oda disznóra, egyszer muflonra is. Szép volt, jó volt, de már nem elégedett meg ilyen csurranó-cseppenő morzsákkal. Gyermekkori álmai egyre hangosabban dörömböltek homloka mögött. Vadont akart, szabadságot, ahol nem köti gúzsba vadászlelkét a mindennapok gondja, a láb lépteit nem fékezi beírókörzet határa, ahol nem kell alkalmazkodni kicsinyes cimborákhoz. Szirénhangon hívta a világ vége. A hely, ahol még mindig jókat lehet vadászni. Az utolsó határ civilizáció és vadon között : Alaszka.

Bartalis Barna kutyaszánon akart járni. Fából összerótt házat akart, ahol a gerendák réseit mohával tömi majd be, hogy ne fújjon be a blizzard. Nyírfakéregből csavart kürttel rigyető jávorbikát akart hívni, a köd eloszlására akart várni sziklaoldal takarásában vadjuhok nyomán, vonuló karibuk útját akarta elállni vadvirágos tundrán, medvenyomot akart követni tengerparti fövenyen sirályoktól kísérve.

Hívta, várta Alaszka.

Valamelyik színes folyóiratban egyszer talált egy hangulatos írást a magas északról. Egész oldalt kitöltő képen a Denali hófehér sapkája ragyogott, az indiánok szent hegye, Észak-Amerika teteje. A képet kivágta és az előszoba falára rajzszögezte. Ahányszor csak kiment, vagy bejött az ajtón, a Denali ott volt mellette.

Megváltozott az élete. Már csak egy célja volt. Eljutni Alaszkába. Lázasan gyűjtötte a pénzt a nagy útra. Aztán mindig történt valami. A megtakarított bankókat hol a fogorvos vitte el, hol az autószerelő, hol az adóhivatal. Évek hiábavaló sóvárgása után kiszámolta, hogy ha továbbra is ilyen ütemben gyűjtöget, akkor hatvanhárom év alatt gyűlik össze a pénze. Döbbenetes felismerés volt, keserves és fájó. Életunt, megkeseredett ember lett miatta, akinek már nem voltak céljai. A Denali még mindig ott trónolt a képen a vidék felett. Hívta, hívta, kínozta a vadászt, aki nem mehetett. Megpróbált valami jól fizető állást keresni, de nem sikerült. Rákapott a szerencsejátékokra, de ahelyett, hogy nyert volna, egyvégtében veszített. Mindennapi, filléres gondjai lettek.

Ilyenkor csíráznak ki a nagy bűnök gőzölgő koponyák alatt.

És ekkor kezdték a környék pusztuló tanyavilágát újra felfedezni. Nyugatról hazatelepült nyugdíjasok javítgatták a kisnemesi kúriákat, parasztházakat. Feltűnően jól éltek ezek az idegenek. Hát persze, hiszen egyiküknek német, másikuknak belga, a harmadiknak meg svájci nyugdíjat hozott minden hónapban a posta. Mindezt Bartalis véletlenül tudta meg a kocsmában. Mert már az italra is rákapott.

Így került egy nyári napon töltött puskával a bokorba a tanyavilág peremén, s leste az öreg Ottót, a pénzespostást.

Nem volt már visszaút. Hány álmatlan éjszaka volt mögötte? Maga sem tudta. De döntött. Ölni fog Alaszkáért.

Tizenegy óra körül járt az idő, mikor messze az úton valami mozdult. Távcső nélkül is tudta, hogy az öreg lesz. Bizonyára előredőlve tekeri a pedált, nagyokat szusszan, harcol a kerékfogó porral. Aligha sejti, hogy utolsó perceit éli.

Bartalis szíve tulajdonképpen csak akkor kezdett el dörömbölni a bordák ketrecében, mikor az alaktalan foltból kezdett kialakulni a bicikli, rajta az ember. Egy idő után azt is látta, hogy tátott szájjal veszi a levegőt. A nagy postástáska tehetetlenül verődött ide-oda. Mikor már nagyon előrecsúszott, s Ottó bácsi térdét verdeste, az öreg fél kézzel lenyúlt, bosszúsan hátralendítette. Közben a kerékpár kacsázva kilengett, de csak addig, amíg a postás nem fogta újra két kézre a kormányt. A bokor levelein hangyák nyüzsögtek. Bartalis hol őket nézte, hol a postást. Az öregnek vörös volt a feje. Hiába, meleg van, gondolta a gyilkos. Nicsak, Ottónak újra kinőtt a haja! Úgy látszik, mostanában nem volt kemoterápián. Az egyik hangya a puskacsőre tévedt. Leseperte. Már hallani lehetett, amint a bicikli murisan nyikorogott. A táska megint az öreg térdét verdeste, huppogott, ahogy a pedált tekerve ritmikusan belerúgott. De már nem lendítette hátra, mint aki feladta a táskával vívott egyenlőtlen harcot. Az úton, már a postás mögött megint átszaladt a fácáncsalád, ezúttal visszafelé. A bicikli hátsó kerekében mintha nyolcas lett volna, s a lánc is eléggé lazának tűnt.

Szemből lőjem, vagy engedjem túlmenni, aztán hátulról?

Előretolta a biztosítót, akkorát kattant, hogy tán a Pető Béla tanyáján is hallani lehetett. Ottó bácsi a bokor felé fordította a fejét, egy pillanatra találkozott a tekintetük. Na lám, milyen véres a szeme! Mit csinált ez az éjjel?

Bartalis nyaki ütőere hangosan préselte a vért az agyba. Keze reszketett. A postás már nem a bokor felé nézett, hanem újra az útra, ahol fekete bogár araszolt, csápjaival túrva a port. Az első kerék maga alá taposta. Már tisztán látszott, hogy a hátsó kerékben tényleg nyolcas van. A biciklis a bokor mellé ért, tovahaladt.

Lőni! Lőni! Lőni már! Ökör, elszalasztod!

Bartalis Barna kiugrott a takarásból. Közben egy levél susogva az arcába vágott. Felkapta a bockot. A postás most újra hátralendítette a nagy táskát. A nagy táskát a rengeteg pénzzel. Nehogy a lövés a bankókban tegyen kárt, a célgömböt feljebb vitte az öreg gerincvonala mentén a tarkóig. Nyikk, nyikk, mondta a postásbicikli. Supp, supp, zúgott a vér a gyilkos füle mögött. Ujja rágörbült a ravaszra, húzta, húzta. Keményen süt ez a rohadt puska, gondolta, térdei megrogytak, az öreg kiugrott a célvonalból, ide-oda táncolt, mintha valami égi biciklit kölcsönzött volna a földönkívüliektől, aztán Bartalis arccal belebukott a porba, és öklendezve epét hányt…

Mikor magához tért, valami nedvességet érzett az arcán. Kinyitotta a szemét. Egy kisróka szaglászta kíváncsian az arcát. Soha nem látott még ilyen közelről élő rókát. Bajuszszálai közvetlenül az ember szempillái előtt remegtek. Csodálkozva ült előtte még akkor is, mikor Bartalis tántorogva felállt. Esteledett. Puskájára támaszkodva indult el, azt sem nagyon tudta, merre. A rókafi kicsit lemaradva ugyan, de követte, akár a kutya. A kukoricás felett fekete fellegek tornyosultak, s amint az alkony egyre jobban ránehezült a tájra, a felhők mind sötétebbek lettek, s mögöttük sejtelmes fénnyel ütött át villámok izzása.

Mint az északi fény ott, Alaszkában, gondolta Bartalis. Aurora borealis. Az lehet ilyen. Villództak a fények, és a gomolygó felhők különös alakzatokat rajzoltak az égre, medvefejet, jéghegyet. És amikor balra nézett, meglátta.

A többi felhő fölé magasodva ott volt, éppen úgy, mint a képen. Ott volt ősz fejével a Denali.

És akkor Bartalis Barna mindent megértett. Hosszú utazás végén megérkezett. Ha nem is így képzelte, de álma megvalósult. Megtalálta a maga Alaszkáját. Orrán még ott érezte a kisróka orrának melegét, s már tudta, hogy csak úgy lehet boldog, ha nem kerget elérhetetlen álmokat, s megtalálja a szépet abban, ami neki jutott. Vadréceszárnyak süvítésében, gallyazni készülő fácánkakas szavában, a kalapkarimára hulló hó zizegésében, a távoli templomtorony csúcsán megülő esti csendben. Ez mind az övé volt útlevél és pénz nélkül is, örökre.

Ahogy haladt az úton az alkonyatban, ha látta volna valaki, egy boldog embert látott volna, lépései nyomán a földúton apró porpamacsok keltek, s szálltak fel a magasba az ég, a felhők, a Denali felé.

 

(Illusztráció: Rupsona Chitrakar – Hunting)