A kisfiú hanyatt feküdt a puha, illatozó tavaszi fűben. Karjait széttárta, csak süppedt, süppedt bele az elvarázsolt időtlenségbe, mely húzta le, szippantotta magába, szakította ki az emberlét szárnytördelő jelenéből, forgatta, ringatta, beszélt hozzá.

Szeme a fent futó felhőket bámulta, füle szomjasan itta a zenét, a madarak szavát, a tavaszi madárvonulás titokzatos, tán nem is evilági hangjait.

Pedig egyetlen madár sem mutatkozott a felhők alatt, a szemével befogott térben. Ám körülötte ott voltak mindenütt, vele együtt a fűben, a bokrokban és a levegőben láthatatlanul. Nem vonultak se vége, se hossza alakzatokban, nem zsongtak fülsiketítő lármával, de ott voltak. Egy rövid trilla innen, egy félénk, elfúló strófa onnan. Néha csak olyan neszek, mint egy sóhajtás, de a kisfiú biztos füle meghallotta mindegyiküket.

Mindig csodálta a madarakat. Először madár szeretett volna lenni, aztán később, ahogy értelme egyre jobban kinyílt, feledte ezt a nagy ívű tervet, s már csak tudós akart lenni. Olyan, aki egész életében a madarakat kutatja.

Ahogy ott feküdt a fűben, előtte volt még az egész élet, és nem tudhatta, hogy álmai egyszer majd valóra válnak. Hogy madarakkal éli le az életét, hogy jobban megismeri őket, mint az embereket, hogy érzékeny hallásának hála majd madárhangokból komponál szimfóniát. Nem, mindezt akkor még nem tudta, csak azt, hogy madarak közelében lenni olyan nagy öröm, ami mással fel nem cserélhető.

Tizenöt évvel később is ugyanezt érezte, amikor friss diplomával a zsebében elhelyezkedett. Bár akkor a madarakat már kicsit másként látta, nem az egyes példányt, hanem összességében az egész madárbirodalmat – legapróbb tagjától a leghatalmasabbig – valami megbonthatatlan halmazként érzékelte, ahol egyik sem létezhet a másik nélkül. Ez a szemüveg – vagy inkább távcső, hiszen egy ornitológusról volt szó – sokat segített neki, hogy minél közelebbről megismerje szeretett teremtményeit.

Mint afféle pályakezdő, neki se volt könnyű dolga. Sokszor kifejezetten az az érzése volt, hogy elszakították madaraitól, íróasztal mellé ültették, aktacsomók fogták el előle a pusztai égboltot, s a madárvonulásból évekig alig jutott neki más, mint száraz adatok, statisztikai jelentések, zizegő nád helyett zörgő papír, fakopács morzejelei helyett a bélyegző koppanásai.

Aztán néhány év múlva új pályakezdő érkezett az Intézetbe, átvette az irathegyet, akkor végre már kimozdulhatott. A madarak úgy üdvözölték, mint valami régen várt barátot, ő pedig úgy érezte, megvalósultak álmai. Azon az őszön Kardoskúton harmincezer daru gyülekezett balettlépésekben fogdosva az ősz utolsó szöcskéit, hangjuk betöltött földet és eget. A közéjük keveredő libák közül néha leütött egyet-egyet a rétisas, és a közönséges szürke libanép közé néha színes egyéniségek vegyültek, Ázsia titokzatos pusztáiról idáig tévedt vörösnyakú ludak.

A következő tavaszon az ő ötletére szervezte az Intézet az első fülemülehallgató sétát a sápadt városlakóknak. Égő szenvedéllyel beszélt ezeknek az embereknek kedves madarairól, s ha a hallgatóság közt felfedezett legalább egy csillogó gyermekszemet, már nagyon elégedett volt. Áprilisi és májusi éjszakákon leheveredett hálózsákjában valahol az erdő szélén, hallgatta a fülemülék szégyenlős fuvoláját, azt a semmihez sem hasonlítható szerenádot, mikor a lehető legváratlanabb irányból szólalt meg egy-egy kis madár, az egyik halkan és szemérmesen, a másik harsányan, volt, amelyik egyszerű kis dallamocskát lehelt a balzsamos tavaszi éjszakába, a másik meg virtuóz módjára cifrázta. Ahogy feküdt olyankor a földön, megpróbálta összeszámolni hány fülemüle szólhat körülötte, de egy idő után mindig összezavarták a madarak, talán odébb repültek, vagy csak egyszerűen annyira elvarázsolták hallgatójukat, hogy az már nem is e világban érezte magát, fent járt az űrben, Madármennyországban. A fülemülék hangja egy idő után már nem egy helyből jött, hanem lebegett körülötte, áradt a légben, takaróként borult rá, mígnem álomba ringatta. És ha hajnaltájt felriadt, amint a leszálló pára hűvöse megérintette, az első, amit meghallott, megint csak a fülemüleszó volt.

Szakcikkei, ismeretterjesztő írásai kezdték ismertté tenni. Nyelvtudásának köszönhetően eljutott néhány távoli vidékre is a madarak nyomában. Gólyákat gyűrűzött a Szaharától délre, megismerve azt is, hogy milyen kevéssel be tudja érni az ember, ha ételről, italról van szó. Koreában a mandzsu darvakat tanulmányozhatta, megtapasztalva azt is, hogy a buddhizmus eszméje hiába tiltja az élőlények elpusztítását, a Buddha szelleméből táplálkozó országok lakói a legkegyetlenebbek állataikkal. Az Északi-tenger madárszikláit látogatva aztán megtalálta a szerelem. Lilja észt egyetemista volt, aki ugyanabban a csoportban dolgozott. Ámor nyila úgy verte le lábairól, mint ahogy sólyom vág a galambok közé. A csapás gyors volt és rettenetes. Mire észbe kapott, a munkának vége lett, Lilja visszarepült Tallinba, s nem maradt utána más, mint összetört szív, megtépázott tollak. Egy ideig még leveleztek, aztán egyre ritkábbak lettek a levelek, végül el is maradtak.

A következő tavaszon sírtak a fülemülék, és sírt ő maga is, eláztatva a hálózsákot sós könnyeivel. De mire az utolsó fülemületojásnak a héja is felpattant, s megszűnt a madárdal, ő is megnyugodott. Megértette, hogy egy madarásznak a madarak jelentik a családot, a szélfútta nádas a szerelmet, és a föléje boruló szabad égbolt az otthont. Berendezkedett hát a magányos életre.

Így legalább minden idejét az imádott madarakra fordíthatta.

Mivel a zenét mindig is szerette, és abszolút hallása volt, egy idő után valóságos muzsikát hallott ki a madarak énekéből. Munkatársai csodálattal vegyes tisztelettel figyelték ténykedését, amint a madarak hangjából olyan következtetéseket vont le, amire ők sosem lettek volna képesek.

Egy téli napon ellentmondást nem tűrő hangon jelentette ki kollégáinak, hogy a vadrécék, amiket a közeli öbölben hallanak, nem idevalósi récék.

– De hiszen közönséges tőkés rucák azok, komám! – válaszolt egyikük – Az ilyenekkel vannak tele a vizeink. Honnan veszed ezt a marhaságot?

– Hát nem halljátok? Ez nem helyi akcentus. Ezek nem Magyarországon kikelt récék, ezek valahonnan északról szorultak le a tél miatt.

A többiek értetlenül hallgatták. Ők nem érzékeltek a kacsahápogásban semmiféle idegen kiejtést. Ám mikor a gyűrűzőhálóban egy tőkés réce tojó is megfogódzott, ismeretlen gyűrűt találtak a lábán. Otthon aztán a számokat beazonosítva kiderült, hogy a két évvel azelőtti nyáron gyűrűzték a Baltikumban.

Ezek után a szakmabeliek már úgy csodálták, mint a természeti népek a varázslót. Nem kérkedett ezzel a tudással, ő természetesnek vette, nem is igazán fogta fel, milyen rendkívüli adottságokkal bír. Bizonyára lehetett volna belőle remek zeneszerző, zenész vagy karmester, de mint madarász is tökéletesen ki tudta használni remek hallását. Főleg miután az Intézet igazgatója őt bízta meg, hogy rögzítse az ország madárfajainak hangját.

Magyarország területén mindez ideig 406 madárfajt figyeltek meg a kutatók. Jelentéktelen részük az, amely nem ad hangot. Jutott munka évekre. Hatalmas parabolamikrofonnal járta ezek után az országot, hol itt bukkant fel, hol ott, egyre terebélyesedő kapcsolatainak hála gyorsan hírt kapott egy-egy felbukkanó ritka fajról. Megszállottként vadászott hangokra, nem kímélve sem időt, sem egészséget.

Hosszú évek után jött rá, hogy munkája örökre befejezetlen fog maradni, főleg ha a tökéletességre törekszik. Márpedig ő arra törekedett. Szakállában már megjelentek az első ősz szálak, a hálózsákban éjszakázás sem volt olyan jó móka, mint régen, s ha szabad szemmel még gyorsan és tévedhetetlenül ki is szúrta a távoli rónán dürgő túzokkakast, de a jegyzetek böngészéséhez, a gyűrűzéshez már olvasószemüveg kellett.

Aztán egy napon olyat hallott, amilyet még soha.

Márciusi este történt, amikor a lenyugvó nap után visszakúszik az erdőben a fagy, de az énekes rigó még úgy trillázik, mint valami bohém korhely. A tavasz titokzatos hosszúcsőrű vándorának, a szalonkának nem túl sokszor hallott pisszegését, korrogását szerette volna rögzíteni. De szalonka helyett meghallotta azt a másik hangot.

Az a dal nem volt hasonlatos semmihez sem. Először csak állt döbbenten. Addig azt gondolta magáról öntelten, hogy minden madár hangját ismeri. Ám ott, a tavaszi erdőn elbizonytalanodott.

Talán ez is valami nyelvjárásban daloló, délről költőterületére tartó vándor? De ha igen, akkor miféle? Homlokát ráncolva próbálta végigvenni a lehetőségeket, Linné kollégát hívta segítségül, s az állatrendszertan hosszú nómenklatúráján végigzongorázva jutott el a vízimadaraktól a pacsirtafélékig, majd vissza. Nem. Nem talált üres helyet, nem lelt olyan fajt, amelyiknek hangját ne ismerte volna már.

Akkor hát mi volt ez az ismeretlen dal? Ki volt ez a titokzatos énekes? Megborzongott a gondolatra. Csak nem? Csak nem egy ismeretlen faj hangját hallotta?

Aztán el is hessegette magától ezt a gondolatot. Rovart még fel lehetne fedezni. De madarat? Ugyan már!

Ekkor arra gondolt, hogy talán valami rabságban tartott egzotikus ritkaság szökött meg valahonnan. De ennek nem volt túl nagy valószínűsége. A kalitkában tartott idegen madarak a trópusokról származtak nagyrészt, nekik a márciusi éjszakákból elég lenne egyetlenegy is, hogy reggelre elpusztuljanak. Hacsak nem pont ma szökött meg a madár valahonnan…

Napokig visszajárt oda. De többé nem hallotta. Sokáig izgatta a fantáziáját a dolog, rágódott rajta eleget, nagyon bosszantotta, hogy arra sem volt ideje, hogy elindítsa a magnetofont.

Sosem feledte azt a madarat, lelke mélyén vágyta az új találkozást, de igazán maga sem bízott benne, hogy ez megtörténik. A madárhangvadászat is szép lassan véget ért, néhány ritka hang kivételével minden énekest becserkészett mikrofonjával. Az erre a munkára szánt pénz is elfogyott, a támogató is odébbállt. A magnetofon visszakerült az alagsori raktárba.

Új feladatot kapott, gyerekeknek kellett madárbarát táborokat szerveznie, előadásokat tartani, népszerűsíteni a természetvédelmet, meg a madarakat. Ha a hallgatóságból valaki megkérdezte, hogy van-e még felfedezetlen madárfaj Magyarországon, bölcsen nemmel válaszolt. Titokban tartotta az Ismeretlen Madarat mindenki előtt, létezését amúgy sem tudta bizonyítani semmivel, szavát el sem hitték volna.

Két évnél is több telt el a szalonkaváró tavasz óta. Karácsony elmúlt, és ő az Intézet által fenntartott kutatóházban töltötte az ünnepeket a Balaton-felvidéken. Mivel családja nem volt, jobban érezte magát Karácsonykor távol az emberektől. Úgy érezte, magányossága miatt szánakozásuk tárgya lehet, elvonult inkább az erdők közé a kis házba, ahol senki sem zavarta, s ő sem volt terhére senkinek. Jegyzeteit rendezgette, német nyelvű cikket készült írni az európai vadlúdvonulási útvonalakról.

Esténként rövid sétát tett a közeli erdőben, hogy kiszellőztesse a fejét, és a havas hegyekben köszöntse az érkező estet. A téli délután, közvetlenül az est leszállta előtt, nem a nagy madárjárásáról híres. Néha elkiáltja magát egy fácánkakas, szajkók rikácsolnak, meg a cinkék, őszapók pittyegnek. Párszor hallotta a süvöltő átható kiáltását, de őt magát csak ritkán pillantotta meg. Mire visszatért a házhoz, az árnyékok már sűrű tömbökké álltak össze a fák közt, s többnyire csak az erdei fülesbagoly szólt.

Egy napon, mikor korábban indult, s még a laposan álló nap sugarai is betévedtek a fák közé, váratlanul ismét meghallotta a hangot. Azonnal felismerte. A háta mögül jött, mintha csak őmiatta szólt volna: itt vagyok, ismerlek téged, csak te nem ismersz engem!

Hát nem tavaszi-őszi vándor! Télen is itt jár a kopár bokrok között, emberi szemnek észrevehetetlenül!

Most már tudta, hogy nem képzelődik. Hogy igenis létezik az Ismeretlen Madár! Fogalma sem volt róla, hogy kicsi vagy nagy, színes vagy szürke. De hajlott arra, hogy kicsi lehet és nem feltűnő színű, máskülönben már megfigyelték, leírták volna az ornitológusok.

A vadlúdvonulásról írt cikket félretette, helyette megírta találkozását az Ismeretlen Madárral, ezt küldte el a német folyóiratnak. Így történhetett meg az a nem várt esemény, hogy újra együtt lehetett Liljával, ha csak az újságban is, mert ugyanabban a lapban megjelent Lilja egy cikke is az észak-európai savas esőkről. Ott volt a szerző fényképe is. Lilja ronda, megsavanyodott paszujkóró lett, mint a legtöbb női zöldmozgalmár, aki nem szült gyereket.

A cikk után olyan rágalomhadjárat indult ellene, mintha ő lett volna az európai természetvédelem elsőszámú közellensége. Azzal vádolták, hogy az egészet azért találta ki, hogy dicsfényben tündökölhessen, a madár létezéséről viszont semmiféle bizonyítékkal nem rendelkezik. Egy francia zoológus egyenesen csalónak nevezte, amin egyáltalán nem csodálkozott. Elvégre mit lehet várni egy olyan nemzet tagjától, mely pacsirtanyelv-pástétomot eszik?

Az Intézet igazgatója magához hívatta, érdeklődött egészsége felől, felajánlott egy hosszabb szabadságot. Ekkoriban vette észre, hogy összenevetnek a háta mögött, és kerülik a társaságát. A cikket bánta már nagyon, a madár létezése mellett viszont csakazértis kiállt.

Ettől kezdve tüntetőleg keresni kezdte az Ismeretlen Madarat. Sötétben tapogatózott, minden, amit tudott róla, összefoglalható volt néhány mondatban. Mivel mindkét esetben erdőben, méghozzá nagyobb kiterjedésű erdőben hallotta, úgy gondolta, hogy bizonyára erdei faj. Megfordult fejében az is, hogy talán valamely hangutánzó mestert hallotta mindkétszer, szajkót, csókát, tavasszal seregélyt. De ha úgy is volt, miféle madár hangját utánozták? Egy ismeretlen, soha nem látott, soha le nem írt madárét!

A következő nyáron a Szigetközben dolgozott. A kormoránok által a halállományban okozott károkat mérték fel. Egyik reggelen, mikor még nem égetett a nap, és a Duna felett finom pára lebegett, ismét meghallotta. Egy közeli szigetről jött, s hosszabban szólt, mint bármikor előtte. Ment, rohant volna oda, de nem tudott, egyetlen csónakjuk éppen máshol volt, így hát csak megkövülten állt a folyóparton, hallgatva az Ismeretlen Madár trilláit. Lopva munkatársaira nézett. Hát süketek ezek? Tettek-vettek, csinálta mindegyik a dolgát, a madárfüttyre ügyet sem vetettek. Pedig ott volt a lehetőség, hogy tanúkat találjon, hogy bizonyítsa, nem képzelődött, nem kitalálta az egész madárhistóriát.

Az Ismeretlen Madár dala azonban egyedül az ő füléig jutott el azon a reggelen.

De most már tudta, hogy a madara állandóan jelen van, nem költözik el sem télen, sem nyáron.

Szinte észre sem vette, de szépen lassan mániájává vált az Ismeretlen Madár. Akármekkora teremtmény is volt, de egy strucc súlyával telepedett rá mindennapjaira, egész életére. Megszállottja lett. És egy megszállott feltűnik a többi „normális” ember között. Ha akarta volna, se tudta többé titkolni madarát. Egyre többet beszélt róla, egyre mániákusabban hajkurászta.

A szaklapok többé nem kértek tőle cikkeket. Ha saját elhatározásából írt nekik, azt sem közölték, pedig mindenről esett szó bennük, csak az Ismeretlen Madárról nem.

Munkatársai előtt elveszett a hitele. Kezdték bolondnak tartani. Fontos munkákat már nem bíztak rá. Egy napon ugyanazon a helyen találta magát, mint kezdetkor. Az íróasztal mögött.

Madarának köszönhetően oda lett a szakmai jó hírneve. Régi barátai is elfordultak tőle, külföldi levelezőpartnerei eltűntek, mintha soha nem is léteztek volna.

Mikor az Intézet igazgatója felajánlotta neki a nyugdíjazást, habozás nélkül elfogadta, mert már neki is terhes volt mindaz, amibe belecsöppent. Arra gondolt, hogy nyugdíjasként oda megy, ahova akar, azt tesz, ami éppen jólesik.

Nem volt kétséges, hogy minden idejét az Ismeretlen Madár felkutatására fordítja.

Ám az eltűnt. Kereste hegyvidéki bükkösökben, ártéri éger-kőris ligeterdőkben, homoki akácosokban – mindhiába.

Elérkezett a tavasz. Harmincadik évfordulóját ünnepelte annak, hogy először hallotta meg az Ismeretlen Madarat. Ünnepelhette? Vajon volt-e mit ünnepelni? Nem inkább kudarc volt, hogy madaráról három évtized alatt sem tudott meg szinte semmit? Lelkében az Ismeretlen Madár úgy szerepelt, mint örök, ám beteljesületlen ígéret, saját tehetetlenségének és tehetségtelenségének példája, egy komor, fenyegető mutatóujj, ami arra emlékeztette, hogy elszáll az élet, s a titkot soha nem fejtheti meg.

Azt a tavaszt a Zemplénben töltötte, az ország legérintetlenebb erdővidékén. Ott még járt farkas, hiúz. Állítólag néha még medvenyomot is látnak arra az erdőjárók. Apró csalsípjával még behívhatta az ország egyetlen fajdféléjét, a császármadarat.

Az a barangolás már nem hasonlított az előzőekhez. Egészsége megkopott az évek alatt. A hegyekben kifulladt, látása romlott, szíve is egyre többet rakoncátlankodott. Talán már a füle sem a régi, talán ezért már nem is hallaná az Ismeretlen Madár csábító trilláit.

Azért a zempléni erdőket járva szorgalmasan fújta csalsípját, amit valamikor egy szalmaszőke észt hajadon ajándékozott neki. Izgatottan figyelt, nem válaszolnak-e rá a császármadarak.

És egyszer csak, nem is túl messzemegszólalt az Ismeretlen Madár.

Az ember szíve hevesen dörömbölni kezdett. Tudta, hogy élete utolsó esélyéhez érkezett. Ha ma nem látja meg, többé nem is fogja. Elindult a hang irányába, letérve a földútról, toronyiránt egy bükkösön keresztül, felfelé a hegyoldalban.

A madár mintha szórakozott volna vele, mintha csalta volna egyre messzebb és messzebb, egyre mélyebbre a rengetegbe. Úgy tűnt, a távolság cseppet sem csökkent köztük.

A hegy meredekebbnek bizonyult, mint ahogy első látásra tűnt. Többször is meg kellett állnia levegő után kapkodva. De sokat nem mert pihenni, félt, hogy elszalasztja a madarat. Lihegve botladozott tovább, hátán már csurgott az izzadtság, kalapját a kezében vitte, hogy gőzölgő homlokát hűtse a tavaszi szél. Gyökereken, köveken esett keresztül, térdét leverte, kezét megszántotta a gyepűrózsa tüskéje.

Mire a hegytetőre ért, szeme előtt karikák táncoltak, forogni kezdett vele a táj, távolban a regéci várrommal, odalent a kékes ködbe temetkező Bodrogközzel. De szólt a madár!

Balra lódult a hang után, a hegytető csapzott füvei szárnyakként verdestek kétoldalt szíve ritmusára, hupp, hupp, hupp. Arcát fenyőtűlevelek legyezték, s talpával inkább csak sejtette, mint érezte, hogy útja völgynek fordult. A hegy északi oldalán fenyőerdő terpeszkedett bükk helyett, ahol nehezebb a járás és kisebb távolság látható be.

De mintha a madárdal egészen közelről szólt volna!

A lendület, a tehetetlenség, a véletlen vagy a szerencse egy apró tisztásra vitte. Belekapaszkodott a legközelebbi fenyő lehajló ágába, és figyelt.

Apró szárny burrant a fülénél, elrepült mellette egy kis madár, de olyan közel, hogy érezte fülcimpáján a szárnyacskák keltette szelet. A madár eltűnésének irányából pedig ismét megszólalt a dal, mellyel annyit álmodott az elmúlt harminc évben.

– Hol vagy, – súgta – Gyere elő, mutasd magad.

De nem a madár jött, hanem valami egészen más.

Nem ilyennek képzelte, de rögtön ráismert.

A kabát egyszeriben szűk lett, rászorult testére, mint valami abroncs. Pillanatokon belül elfogyott a levegője. Kapott a fenyőág után, két kézzel hadonászott, a föld elindult az arca felé, s már ott is volt, döbbenve ütötte pofon. Szájába keserű száraz fű került, ahogy hanyatt fordult, látta, amint kíváncsian hajolnak fölé a fák. Odafent az égbolton egy szürke felhő tolult elő, egyre nagyobb teret betöltve.

Reszkető kezei céltalanul hadonásztak, szeme kigúvadt, a felhő egyre közelebb úszott.

Ekkor odafentről valami kivált a fenyőágak sötétjéből. Mint egy magányos hópehely, hintázott, hullott lefelé, egyre nagyobb lett, hol jobbra lendült, hol balra, mind közelebb jutott az emberhez, s végül puhán ráhullott az arcára.

Reszketeg ujjai egy árva tollpihét tapintottak. Bármennyire is bizonytalanul tartotta, bármennyire is rosszul látta, azt mindjárt tudta, hogy ilyen mintázatú tolla egyetlen madárnak sincsen.

Megtalálta az Ismeretlen Madarat. Immár bizonyítéka is volt, markában tartotta. Azért is megmutatja a hitetlenkedőknek, a háta mögött vigyorgóknak, annak a pökhendi franciának, mindenkinek.

Ahogy markolta a tollat, szembenevette a halált. Az meghátrált, engedett a szorítás. Most már újra kapott levegőt. Feküdt a fűben, hanyatt, mint az egykori kisfiú, nézte az eget, és a madárdalt hallgatta. Learatja majd a felfedezés diadalát. A madarat talán majd róla fogják elnevezni. Mi is lehetne a neve? Például, hogy…

Ekkor ismét megszorult a kabát. Odafent az égbolt egyre feketébb lett, és az ember már tudta, hogy erről a hegyről már csak felfelé vezetnek utak.

Eszébe jutott sok minden. Tavaszok és őszök, nyarak, telek. Madarak. Kicsik és nagyok. Hangok. Mindenfélék. Meg ez a megszállott hajsza az Ismeretlen Madár után.

De már nem áhította a diadalt. Hiszen ez volt az élete értelme. A kutatás. S most, hogy megvan? És a kabát is egyre jobban szorít…

Menj, gondolta az ember. Őrizd meg a titkodat. Talán egyszer majd újra jön valaki, aki nyomodba szegődik. Talán te leszel az élete értelme, mint ahogy nekem is te voltál. Okozz neki is legalább annyi izgalmat és boldogságot, amennyit nekem adtál.

Menj, madár!

Tenyerét kitárta, karját az ég felé emelte. A tollpihe kicsit egyensúlyozott a hüvelykujj és az életvonal között, aztán felkapta a szél, magához vette, lassan elvitorlázott vele valamerre, amerre nem járhat más, csak a szél, a madarak, meg néhány álmodozó szellem.

A novella a 2016. évi Gion Nándor pályázat 2. helyezettje. http://www.gionnandoremlekhaz.org/gion_novella2016_eredmenyhirdetes.html