Aranysár

A hallgatás, mint főtt arany,
üszkös kezek között.
Nagyok, szürkék, mint minden, mi elveszett
nővéralakok közelén:
Mind a nevek, az összes szénné lett név.
Az áldásra váró hamu.
Megannyi elnyert táj a könnyű,
oly könnyű lélekkörök felett.
Nagyok és szürkék. Salakmentesek.
Te, hajdanán.
Te, a fakó, felmart bimbókkal.
Te, a boros áradásban.
(Vajon bennünket is felment az óraütés?
Jó, hát jól van, elhaltak szavaid.)
A hallgatás, mint főtt arany,
üszkös, szenes kezek között.
Hártyavékony, füstös ujjaid. Mint korona –
légies díszek, körös-körül.
Nagyok és szürkék.
Nyomtalanok.
Királyhoz méltók.

Levéllel, órával

Viasz,
pecsételni a megíratlant,
az ígéretet, mely néven
talált,
mi fogva tartja
nevedet.

Lebegő fény, ó jössz-e már?

Ujjak, persze viaszból ezek is,
általhúzva idegen, fájdalmas gyűrűkön.
Tovább olvad az ujjbegy.
Ketyeg a gyertyaóra.

Jössz-e már, fények hullámzása?
Jövőtlen a kaptár, hiába az óra,
menyegzőre a méhsereg:
rég útrakész.

Jöjj el hát, áradó fény!

Bánfai Zsolt fordításai