Ne húzd ki magadat: a szeget,
mely összetart földet és eget.
(Benkő Ildikó, Helyed)

A kritikus igazi öröme, ha olvasás közben gyöngyszemet talál, s lehetősége nyílik arra, hogy egy korábban megjelent verseskötet ismertetésével egy nem mindennapi költői univerzumba vezethesse be az olvasót. Benkő Ildikó Báránytánc című lírai önvallomásának versüzenetei Lajtos Nóra fülszövegének summázatában, metafizikai távlatokba emelkedve, az intellektuális teret megnyitják az olvasó számára. A költő az elsőkötetes szerzők Prágai Tamás-díjának 2019. évi kitüntetettje.

 A négy ciklusba rendezett versgyűjtemény a Mélységéből kiáltok hozzád Uram kezdetű Szent István király imájára épülnek, s a szerző élményanyagának értelmezése során egyértelművé válik, hogy Benkő Ildikó szakrális költő, különleges szerkesztésű opusait vallásos, spirituális áhítat szövi át. A Báránytánc minden darabja a szavak, a kreatív nyelvhasználat hatalmát tükrözi, s képet ad azokról a folyamatokról, melyeknek feltárásával az emberi érzések megmutatkoznak a maguk valóságában, felpattannak az érzelmi burkok, s az alkotót saját versterápiája segítségével eljuttatják a megtisztuláshoz.

Úgy gondolom, az eredendően szorongásos, félelmekkel telített szerző saját szenvedéstörténete feldolgozása során megérti, majd megnyitja az elméje körül kialakuló blokkokat, hiszen ki akar jutni önnön labirintusából. Az önleleplezés során szóra bírja önmagát, látszat-inkognitóba rejtve valósítja meg személyes önmaga takarását, s a leleplezést nyitottságként tudja értékelni.

Nem lehet véletlen a címválasztás sem, hiszen a bárány nem csak egy ártatlan, jóindulatú emberre utalhat, bibliai értelemben a megdicsőült Krisztust jelenti, akit ’Isten Bárányának’ neveznek, áldozata pedig az emberiség megváltásának kulcsa. Benkő Ildikó költészetét közvetítő jelenlétnek szánja, a kötetnyitó Mester mágikus sorai elénk tárják az eredendő összefüggéseket. Áldott csöndbe mártottál. / Simítok a vászonra / ezer tiszta és tört fehéret, gyolcsfehért, sófehéret / holdezüstöt, bárányfehéret. csak Te vagy rajta / vérző, ujjongó, édes piros.

Benkő Ildikó versei filozofikus mélységűek, olvasatában az ember személyes létélményeiből és traumatapasztalataiból csak úgy szabadulhat meg, ha máshoz, ha Krisztushoz fordul segítségért.

Igazán figyelemreméltó, ahogy Joseph Jourbet francia moralista és esszéista fogalmaz a költészet és a filozófia kapcsolatáról, megállapítása mindenképpen érvényes Benkő Ildikó attitűdjére is. Mint ahogy a költészet olykor filozofikusabb, mint maga a filozófia, a metafizika természete szerint olykor költőibb, mint maga a költészet.

Az ember meg akar szabadulni a benne lévő rossztól, ebbéli törekvése során azonban hatalmába keríti egyfajta üresség, s egyensúlykeresése során másban is ürességet idéz elő. A Földön élő több  mint hétmilliárd ember ilyen módon nem tudja átértékelni saját helyzetét, önnön ürességük csapdájában vergődnek, úgy, ahogy a Szingularitás nagyon megdöbbentően tudomásunkra hozza; létükkel Szívják a Fényt. Fekete lyukak.

Tudnunk kell, hogy folyamatosan a bennünk lévő nyomorúság megszüntetésére vagy annak átlényegítésére törekszünk. Ennek fényében Benkő Ildikó versvilága közvetlen létfeltárulkozás, érzelmi komplexusokat közelít meg és magyaráz világban-valóságának sajátos közvetítésével. Az Önvigasz című prózavers is az önhit, az önbizalom és az önszeretet triptichonjában láttatja meg, hogy milyen a lélektani segédegyenes…mellyel társaid létét nyugodtan zárójelbe teheted, …utal itt arra is, hogyan jut el az ember a siker biztos titkának tűnő, valójában alaptalan önbízásig…a hübrisz tragikus vétségéig. s küzd az erőszakos jogán, hogy tisztán láthassa önmagát úgy, mint szeretete tárgyát.

A világmegértés és önmegértés kereszttűzében Benkő Ildikó olyan impressziókat közvetít, melyekben valószínűség és szükségszerűség munkálkodik, megtapasztalásai feltérképezésével próbálja visszanyerni, megerősíteni és finomítani érzelmeit, megkísérli önmagát és ezen keresztül a világot is megérteni, s visszatérni az örök titokhoz, az emberi szeretet természetének megértéséhez a krisztusi szenvedés magára vállalásával, úgy, ahogy a gyilkosomhoz sodró lendülete közvetíti: rég / megbocsájtottam / de gyűlnek még szomjasan / mint narancsra lepkék / rám szabadított poklaid / míg megtanullak úgy szeretni / mint te szerettél / kettőnk helyett is lenni…

 A harmónia-vesztettség állapotában Benkő Ildikó legtöbbször a kilátástalanság képeit sorakoztatja fel, lényéből közvetett módon is bizonytalanság, elesettség, tanácstalanság tükröződik, s ez az állapot olyan elkeserítő a ’semmi ’csapdájában, hogy akaratlanul is József Attila Reménytelenül című versét juttatja eszembe.

A Benkő-univerzum a zsoltáros; dicsőítő, áhítatos, bűnbánó költészet nyomvonalán halad, Krisztus szenvedéstörténete önsorsába is beleépül, így attitűdját vágy-önvágy és akarati diszpozíciók is alakítják, valójában ezek költői világának építőkövei.

Test és lélek egymáshoz való viszonyulása, kölcsönhatásuk a filozófia és a spiritualitás központi témája, s olykor igazán zavaró tud lenni, hogy amit a lélekről tudunk, az leginkább a testre gyakorolt hatásából ismerhető meg. Az időnkénti összeférhetetlenség Benkő Ildikó szöveghálójában is az összhang hiányát emeli ki, s a rá jellemző ’építkezés’ alkalmazásával egy alapgondolatból kiindulva vált át fokozatosan fortissimóba, melynek lényegi kelléke a fokozás és a halmozás: idegen kabát / lóg rajtad / idegen illatok/ szálkák, / bolyhok / émelyít / hozzáérnéd / levennéd / nem lehet… sosem találkoznak / a vonalak. A szerző versüzenete csak megerősíti Walt Whitman egy gondolatát, melynek olvasatában: A költészet a lélek nyelve.

Benkő Ildikó áttör a realitások korlátain, és a végtelen dimenziójába tágítja képzetét, így tudja meglátni a látszatok mögött a végtelenben gyökerező lényeget. Folytonos útkeresésben van, átéli a lélek mondat előtti és utáni magányát, a tér azonban érezhetően számára mindvégig az elidegenedés helye marad… észbontó semmiben próbálok valamit találni…panaszolja rezignált hangvételben, majd megerősítésként a teremtőhöz fordul: Létedet iszom, hogy én is legyek, Nem létezem, csak ami belőlem benned hintál…

     Benkő Ildikó költészete bizonyságot ad arról is, hogy az irodalom és az imádság voltaképpen rokonok, nála a mindenség szintjeiben a menny, a bűnbe nem esett világ, a belső erők játéka, a múlt és a pusztító hatalom konglomerátuma kavarodik, így lesz számára az élettér megismerhetetlen, mert hiába van ő maga itt a központban, a tér minden más pontja ott van, ahol nem találja a helyét; előled / hozzád futok / benned hasadok tőled / nem is lehetnék messzebb… nem tudom mi van kívüled / csillagos égbolt a kedvességed / engem véd téged öleltet… óvatosan fogadtalak magamba / bújtam és bújok…

A szavak és a képek ’orgiájában’ érezzük, a racionális tudat csak egyetlen tudatforma, egész más észlelések körülöttük, s ezek csak egy áttetsző függönnyel vannak egymástól elválasztva. Úgy érzem, mintha Simone Weil gondolatai is ott bujkálnának a sorok között: Ki kell tépni a gyökereinket…keresztet faragni belőlük, majd hordani a keresztet nap nap után.

 A versüzenetek közvetítése a Báránytánc formavilágában is nagyon egyedi, a sortörések, a vizuális élményt fokozó képversek számos esetben azt mutatják, hogy olykor valóban lehetetlen a szavak logikus, megszokott rendjét összehangolni a dolgok világának egyediségével. Az üzenetek a szavak és a képek útvesztőiben lapulnak, céltudatos keresgéléssel találjuk meg őket. Az elragadtatott, extatikus én versvilágában szinte önmagán kívül áll, a valóságos én belép a dolgok más rendjébe, igy az érzékelés minden ajtaja megnyílik. A fokozott hatást biztosító halmozás és felsorolás nagyszerű példája a Szerepek című vers, amely az önleleplezésének is igazán autentikus példája: ronggyá hagyott / asszony / hanyaggá kócolt / anya / gondtalanná mocskolt tanár… ajtó vagyok noha tele / rajtam / sok ezer zár van.  A szerző eksztatikus állapota a rejtett áramlatokba is belép, s feltárja, szabad áramlásba tereli a tudatalattit.

 Ahogy a költő túllép a hétköznapi nyelvhasználat korlátain, érezzük, a szerzői szándék nem más, mint finomítani érzelmeit, megérezni önmagát és ezen keresztül a világot, úgy, ahogy a helyem lakonikus tömörséggel megfogalmazza; önként vállalt beletörődéssel, alázatosan fogadva embertársai reakcióit. könyörülj ellenségeimen / őket melengessem / helyettük fagyjak meg / hadd röhögjenek

Benkő Ildikó káosz utáni csendre vágyódik, el tudja fogadni, ha teljesen magára marad, ekkor mutatkozik meg igazi embersége s végül megadatik számára a célba érés öröme. S azt a tényt is el kell fogadnunk, hogy az igazságot is a metaforákon és a mítoszokon keresztül lehet megtalálni, az útkeresést azonban minden esetben a beletörődés és a kényszerű elfogadás kíséri, az azonosság-másság, egység-különbözőség már Platon által is megfogalmazott dialektikája szerint.: ki keres talál / de nem ami kerestetik / az találtatik .

    Benkő Ildikó versvilága a létben való boldogulás kétes bizonyosságait tárja fel, közben beenged saját világába, szubjektív élményfolyamának befogadóivá válunk. Transzcendens perspektívákat nyitva mi is tudni akarjuk, mi a véges valóság létének és végességének az oka. Sokszor amit nem értünk, azt véletlennek hisszük, Benkő Ildikó azonban érzi, hogy ezeknek a homályban veszteglő véletleneknek a megértéséhez is a krisztusi úton kell haladni egyéni létstációinkat megélve. Ha sikert remélünk életünk menetében, kövessük Márai Sándor néhány tanácsát, hiszen ezek a gondolatok Benkő Ildikó elképesztően egyedi költészetének vezérfonalai is: Boldoggá az tehet, aki boldogtalanná is…Van, akit azért gyűlölsz, mert szeretni is tudnád.

 

Benkő Ildikó: Báránytánc. Cédrus Művészeti Alapítvány, 2019.

Kép: Paul Klee.