ÓPIUM ÉS VIZESPOHÁR

Georg Tranklnak

A szent család menekülése egy rajzon
halál vágta, értékmentő folt, sötét út,
a lelőtt katona zsebe beomlott kút,
a belőle kivett szentkép mentett alkony.

A gyilkos keze véres, elteszi hamar
a rajzot, őt is tűrt Heródesek űzik,
Istennek egy végtelenségnek tűnik,
a szentképen minden, ami csak új, zavar.

A halál hajléktalan, újsággal bélelt,
amin a szép versek nyugovóra térnek,
tenyérnyi foltok, a kihűlt kályhán ülnek.

A haragoszöld idő lángot fúj, érlel,
a vízbefúlt álmok kísértet-remények,
s a szegény kakukkol minden kakukkfűnek.

 

FRANZ HODJAK ÉS A PAPÍRSÁRKÁNY

Hátat fordít a céda szeleknek az Út,
hol a pokolba, hol a mennyországba fut
velem, cirógat a vak Nap, törvény szerint,
farkát csóválva egy üstökös rám legyint.

A világ végén első lépcsőim látom
újra, egyik pincébe vezető álom,
másik a padlásra visz, az ördög fogad
ott, angyallal cserélt, mindkettő áldozat.

Agyunkkal több helyen vagyunk, lásd, jelen,
egyszerre, mint a késésben lévő Isten,
tüdőnkben, gyomrunkban, májfoltos bőrünkben.

Szorongatjuk a szálkás rudat, miközben
felcsavarva a zászló, ordít a szélcsend,
rángatózik a karunk, gyilkosunk vétlen.

 

HOLDÉNEK

Mezey Katalinnak

Eltűnnek, lám, az ijesztő mesehősök,
vak lidércek, tüzesemberek, boszorkák,
csak a félelem nem múlik el, kinn dörög,
távolodik egymástól pokol és mennyország.

Kötetlen az ember, de mégse önálló,
nem hisz babonában, sorsban, égiekben,
szabad akar lenni, csillárján pókháló,
abból cérnaszál lóg, a remény kegyetlen.

Lakatlan szigetre gondol egyfolytában,
hajótörés nélkül, büszkén, elegánsan,
megszánja viharban a tengert ő, itthon,

rombolni se könnyű, nyűgös a gonoszság,
a legnagyobb gondja, kinek bizonyítson,
önzősége béklyó, magának nem tud már.

 

Az alkotó a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ Petőfi Irodalmi Múzeum Térey János-ösztöndíjasa.

(Illusztráció: Darko Topalski: At the Well)