ELSŐÁLDOZÁS

Az anyakovászt hetente legalább
egyszer etetni, frissíteni kell, add
hozzá a lisztet, az éhes kovászmag
tömegének kétszeresét, különben

összeesik, felemészti önmagát,
elgyengül, s legvégül elsavasodik.
Ezeket a csillagokból olvassa
ki János, a neje szakácskönyvéből.

Míg a kenyértészta megkel, naponta
meg kell menteni ezt az elszabadult
világot, hogy a mindennapi áldott
kenyér Jézus szent teste maradhasson.

HÁTAM ELŐTT

Amit a szem lát, közben változik, a
valóság határokat szab, mivel a
kovászként hozzáadagolt igazság
megdagasztja, kilép a lehetőség

keretéből, sodródik egyenesen
a végkifejlet beláthatatlan ős-
folttalan szélirányába, feledni
azt, ami futószőnyeg volt valaha.

CSUKLÓMOZDULAT

A párhuzamosok a végtelenben
találkoznak, ilyenkor visszajárnak,
egyfolytában kísérteni egymást, oly
messzire mennek vissza az időben,

hogy már megkerülhetetlenek lesznek,
a teremtő Isten meg végigszáguld
rajtuk az aprócska gyerekvonaton,
és visszafordíthatatlan döntést hoz.

(Illusztráció: Ausra Manamangas: Hope Railway)

AKI A LAPOS…

Weöres Sándor hintázik

Aki a lapos földön él,
sose téved,
zongoracipelő a lélek.

Ha igazán szeretnének,
magamon kívül keresnének.

A MÚLT TRAMBULINJÁN

A múlt trambulinján ugrál az unokám,
olyan vagyok, mint amikor focit nézek,
lábammal rúgok, helyezkedek az ágyon,
el akarom kapni előle a labdát.

Így hoz újra helyzetbe engem a féltés,
a ragaszkodás vörös szőnyegén lépdel
a biztonság, megbotlik a hosszú cipő-
fűzőjében. Ezt is megoldotta.

PAPSAJT

János szerint a paradicsomban még
megtalálhatók az égig érő fák,
amikről az ősei lejöttek a
földre, felfedezni a magas eget,

hogy kiélhessék magukat, mielőtt
beleássák testüket a bőséges,
papsajtot termő, rovarok által is
jól kivesézett, éltető humuszba.

(Illusztráció: Robert Colquhoun: Tomato Plants)

COMPUTING CLOUD

I.

A felhőknek
semmi közük
a boldogsághoz,

csak a felhőtlen égnek.

II.

Arccal a tükörnek
a hátam közepét
látom.

Azt akarom mondani,
szemtől szembe
akkor lássam magam,
amikor a hátam közepét.

III.

A természetvédők
méretes, sárga
műanyag napocskákat
dobnak a tóba.

Nem szemetelnek,
azt akarják,
pecázás helyett
fogjunk ki magunknak
egy jó napot.

IV.

Vízhólyagos felhő.
Lehetőleg még időben,
steril tűvel kell
kiszúrni.

Egy hétköznapi
tűvel a
szalmakazalból.

V.

Amióta feltalálták a felhőt,
megszűnt a kötöttség,
a távmunka megszokott,
elérhető.

Eső, jégverés,
szárazság nem lehet
akadály többé,
megy a forró,
gőzölgő levesbe.

ELÉGIA

/Krasznahorkai Lászlónak/

Mire ideér a csillag fénye,
a csillag már sehol,
az óra az utolsó másodperc
után is pontosan fogja mutatni az időt,
mintha mi sem történt volna.

Ennyit ér a tudományunk.

Felborult autó a művészet,
kerekei még
forognak egy darabig,
elég is
nekünk a hithez.

Az illúzió utolsó
puzzle darabja vagyunk.
A reményen túl a remény van.

(Illusztráció: Suzanne Vaughan: Sunset Flower Field (Blue Sky Series))

SZUVENÍR

/Középiskolai tanáraim, Pukkai László és Mórocz Károly emlékére/

A tanítvány szomorú, mivel csak fél
négydecis pohár életvizet kap
a Mesterétől. Aztán gondol egyet,
és színültig megtölti a kétdecis

borospoharat. Szinte már repülni
tudna a boldogságtól, amikor e-
lővesz négy féldecis stampedlis feles-
poharat, mindegyiket teletölti.

Három régi barátját megkínálja, s
ő maga is lehúzza fenékig az
életvizet. Mire az egyik ordít,
nem hal ő, nem él vízzel, a másiknak

meg az a baja, hogy allergiás rá,
a harmadik sopánkodik, sok benne
a kalória, idő előtt elpatkol,
eldugulnak a koszorúerei.

MIKOLA ANIKÓ 50. SZÜLETÉSNAPJÁN

A költő, ha az erdőben keresgél,
egy fával biztosan többet számol, mint
amennyi ott valóban található.
A fák nem tudnak belenyugodni a

ténybe. A költőt is fának tekintik,
annak a fának, amitől a baljós
favágók majd nem látják az erdőt. Hadd
érvényesüljön a matematika.

Grendel Lajos, aki olvas a sínek között

Nem a ruha teszi az embert, mondja
a meztelen király, miután a nép
leleplezi őt. A nincs bizony nagy Úr,
bólogatnak a szolgái, orcájuk

eltakarva, patakból lesz a folyó,
cseppekből a tenger, levegővétel
nélkül hallgat a világ végezetéig,
ami nem múlik el, örökkévaló.

GYURCSÓ ISTVÁN EMLÉKÉRE

A halál fagyos hidege veri ki
a balhét, hogy végül, elcsendesedve,
valamennyien összebújjunk egy jó
halomba, mint rokonokhoz illik.

BAGATELL

/Koncsol László emlékére/

Belevesztem legszebb álmom vermébe,
ágakkal, gallyakkal jól letakart, mély
csapdába, amit az édes ébredés
állított nekem, szelíd őzikének.

HÓBA VIZELÉS

/Németh István fejfájára/

A legelső ötlet mindig a legjobb,
nincs kivétel, még akkor sem, hogyha a
második, a harmadik, a negyedik,
az ötödik, vagy a hatodik jön be.

(Illusztráció: BildermacherStudio (Klaus): Luminous Forest Landscape)

ANTONIO CANOVA: Bűnbánó Magdolna

A félmeztelen igazság
elengedi magát,

megszabadul
teherként hordott
szárnyaitól.

Leeresztett keze
azután készülhetett,
miután kibontotta a felcsavart
szőnyeget.

Balján a koponya
a halhatatlanság
sírásójáé.

DONATELLO: Habakuk szobra

A bal vállon átvetett lepel
folytonos zuhatag,
tanulhatna belőle
az idő.

Az álló Habakuk szobor
talapzata a példa rá,
hogy nincs megállás.

Feje elhagyott darázsfészek,
a részletek dezertálnak,
futónövények.

Az igaz ember
a hite által él.

JACOPO DELLA QUERCIA: Ilaria síremléke Luccában

A gyermekágyi lázban elhunyt
fiatal feleség lábánál
a házastársi hűség szimbóluma,
egy kutya, arra vár,
hogy megetessék.

Dús virágfüzéreket
tartó angyalkák
reszketése kell
a nyugalmi állapothoz.

ADOLFO WILDT: Önarckép (A fájdalom maszkja)

Művészetem
föld-anyajegy
a rejtőzködő nemléten.

Fájdalom érlelte
arcom
maga a honvágy.

Sorvadt izmaim,
mint a felbonthatatlan
mennyország.

FRANCESCO BARZAGHI: Vanarella

Ha a földön gyöngyöt lát
gurulni,
magát keresi,
de csak akkor talál
magára,

ha a kavicsot veszi fel,
s a gyöngyöt
lazán
magára hagyja.

MICHELANGELO DI LODOVICO BUONARROTI SIMONI: Pietà

Fiát a térdén tartja,
mire a márványból kibontotta,
megteremtette Michelangelo,
újra fiatal lesz a
a fájó vésőnyomoktól,
ahogyan szűzen,
kínok között
világra hozta gyermekét.

Jézus csaknem csupasz,
Mária viszont dúsan redőzött
ruházatban gyászolja őt,
magára veszi,
ruhaként hordja
a gyilkosok bűneit,

vigyáz a fiára, az emberre,
nehogy baja essen.

ANDREA DEL VERROCCHIO: Bartolomeo Colleoni lovas szobra

A ló és lovasa,
a büszke zsoldosvezér,
életnagyságú szobor.
Ha nagyobb lenne,
nem látnánk nagyságát.

A ló izmai,
a lovas beszélő
visszafogottsága,
büszke és elszánt tekintete
elhiteti,
hogy bármikor megvédi
Velencét.

Még akkor is,
ha eljön a végítélet,
s többé nem beszélhetünk
sem Velencéről,
sem lovasszoborról.

MEDARDO ROSSO: Nő lepellel

Nyugtalan felületek.
A fény
nemes
egyszerűséggel
ülepíti a
csendéletet.

Átlátszóvá varázsolja.

A viaszból készült szobron a
nő a lepelben,
mint az ősmaradványokban
a csiga, a kagyló.

LORENZO QUINN: A természet ereje

Az oltalmazó anya
egy óriási sálba fogva
forgatja
gyermekét,
a földgolyót
körbe-körbe.

De a föld
nem tud így forogni
a saját tengelye körül.

PAIGE BRADLEY: Terjeszkedés

A választóvonalak
összetartják
a földet.

Ahogy a tetoválások
a bőrt,

belső kisugárzása a
meditáló nőt.

(Illusztráció: ANTONIO CANOVA: Bűnbánó Magdolna;
DONATELLO: Habakuk szobra;
JACOPO DELLA QUERCIA: Ilaria síremléke Luccában;
ADOLFO WILDT: Önarckép (A fájdalom maszkja);
FRANCESCO BARZAGHI: Vanarella;
MICHELANGELO DI LODOVICO BUONARROTI SIMONI: Pietà;
ANDREA DEL VERROCCHIO: Bartolomeo Colleoni lovas szobra;
MEDARDO ROSSO: Nő lepellel;
LORENZO QUINN: A természet ereje;
PAIGE BRADLEY: Terjeszkedés)