GYÖNGYÖS TAKARÓ

/Babits Mihály születésnapjára/

Az élet csontját adom kutyámnak,
szomorú, gyámoltalan a bánat,
a régi vágyak holdra dobálnak,
csillagok gyúlnak, nincsen találat.

Nincs már bocsánat, aranyhal a vétkem,
vakon született estékkel játszom,
bújócskázunk, de nem jönnek értem,
nem akar megtalálni az álom.

Behunyom szemem, lehessek ma bárki,
magamat szeretném így megtalálni,
a szabadság jege vastag, kemény.

Amit nem lát a szem, nem fáj a szívnek,
egyedül maradtam, ablaknak, hírnek,
fán hagyott, önző levél a remény.

RAJTAM KÍVÜL, MÉG…

Rajtam kívül, még lámpaoltás, ha van,
az ég a szegények formás dunyhája,
többé nem adhatom a számnak magam,
rábíztam a halált az elmúlásra.

Törvény és forma kiűz az ős kertből,
szedjem a lábam, álljak el az útból,
hiába bújok, értem senki sem jön,
árvaságom is konokul kicsúfol.

A fény alagútja örök szerelem,
vonagló kísértet a bélrendszerem,
akár a vonatfüst, árad a hajnal,

ami elmúlt, elhiszem üggyel-bajjal,
üres vödör a lelkem, függ egy szálon,
Isten kiönti belőle hiányom.

AZ IDŐ TÚLÉLÉS

Az időhöz úgy ragaszkodunk, ahogy
az árnyékunkhoz, ami elmúlik, nem
áll meg soha, dobogja, veri a szív,
a múltunk illúzió, az idő a

létezés nem létező, tökéletes
mellékterméke, sors, rendezetlenség,
eltérés, emergens tulajdonság, a
csillagokkal összetéveszthető, vak

repülőgépeken minden bizonnyal
lassabban múlik, mint lenn a reptéren.

TÉPÉS

Az utolsó esőcsepptől
kiapad
a folyó,

az előző cseppek száraz
csobbanása
hizlalja a csendet,

nem találja
helyét a távozó lélek,

maga a merev
holttest
a földszagú
mennyé.

TEHÉNLEPÉNY

A válaszút tisztító bozóttüze
a talpát nyaldossa, gyáván előre
menekül János, felgyújt egy vékonyka,
hosszú, nadrágszíj parcellányi száraz

bozótot, amikor a tűz odaér,
érzi, hogy magányos áldozat a Föld,
szárnyra kap inkább, felemelkedik, nem
akar a felejtés szemébe nézni.

Az alkotó a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ Petőfi Irodalmi Múzeum Térey János-ösztöndíjasa.

(Illusztráció: Leonid Afremov: Alley by the Lake)

GÖRÖGDINNYE

Nagyi megkívánta a finom, édes
görögdinnyét.
Szólt is nagyapának,
üljön be az
öreg Seatba,
s hozzon egyet a szomszéd faluból.
Azért onnan, mert
az ottani dinnyetermesztők
a leghíresebbek a környéken.

Nagyapa szót fogadott,
már gyújtotta is a kocsit.
Amikor odaért,
mégsem mert leparkolni,

pedig úgy érezte,
menten legyökerezik a lába.

Copfos fiatal lány
volt az árus, aki
háttal
ült az útnak, és
könyvet olvasott.

Vevő nem akadt, de
ha lett volna,
az lett volna az egyetlen
éretlen görögdinnye.

Nagyapa ötször vagy hatszor
elhajtott
oda-vissza a pult előtt,
de nem volt szíve
megállni, megzavarni
a lányt olyan haszontalan,
piszlicsári dologgal,
hogy szeretne venni tőle
egy görögdinnyét.
Hiszen manapság
a várandós kismama
és a könyvet olvasó ember
csak nagyapa meséiben létezik.

Ő tehát, mikor hazaért,
nagy örömmel mesélte,
micsoda élményben volt része.
Hogy mit mondott erre a nagyi,
azt jobb, ha le se írom.

A LEGELSŐ FECSKE

Nagyapa, ha
gonoszságot
észlel,
az első lesz a faluban,
aki bátran kimondja
az igazságot,
a kemény véleményét.

Azt sem szereti, ha a gazdag
fűnek-fának
eldicsekszi,
hogy ingyen segített valakinek.

Nagyapa olyan, mint az
elsőnek visszatérő fecske.

Nagyi szerint igaz ugyan,
hogy egy fecske
nem csinál nyarat,

de a legelső mégis.

MACSKA MESE

Nagyapa hazafelé tartott
rozoga vén autójával,
amikor az egyik falunál
átszaladt előtte
két süldő cica.

Arra gondolt, nem baj,
még jó a szeme,
tisztán látta,
nem voltak feketék.
No de nemhiába három
a magyar igazság,
csakhamar átfutott
a kocsija előtt egy
fekete is.

Derült égből villámcsapás!
Hirtelen úgy lelassította
a szürke Seatot,
hogy megelőzte egy új,
hófehér Mercedes.

Nagyapa a fejét fogta,
alaposan megrémült,
még a sebességet se
lépte túl,
várt a végzetére.

Ekkor arra lett figyelmes,
hogy a hófehér Mercedest
leállították a rendőrök.
Vagyis, ha nem fut át előtte
a fekete cica,
ha nem lassít, ha nem előzi meg
az a luxusautó,
most ő állna szemben
a rendőrrel, s hányinger kerülgetné.

Hazáig boldogan vezetett,
megkönnyebbülten,
hogy végre-valahára
maga mögött hagyta
a fekete macska-fóbiáját.

Mikor megállt a kapu előtt,
akkor vette észre,
a hétdecis üvegeket,
amiket vásárolt,
nem rakta be az autóba.
Mit mond
most a nejének,
aki nagyban passzírozza már
a paradicsomot,
s hétdecis üvegekről álmodik?

Nagyapa megfontolt ember.
Az autóban maradt,
míg végig nem gondolta az egészet.

És rájött,
hogy előbb felejtette az üzletben
az üvegeket, a fekete macska
csak aztán futott át előtte.
Vagyis tényleg nem kell tartania
többé a kis fekete négylábútól.

Örömében besietett a kapun,
fölszaladt a padlásra,
talált is huszonöt poros üveget.
Lehozta őket, és nekilátott,
kimosta mind egy szálig.

S hogy a nagyi dorgálta közben?
Azt most könnyedén
elengedte a füle mellett.

AJTÓK

Nagyapa szerint ahhoz,
hogy hamar el tudjunk
valamit intézni,
meg kell találni a jó ajtót.

Nagyi erre azt feleli,
mindegyik ajtó egyforma,
ha övé
az aranykulcs.

Biztosan azért,
mert az még
azt az ajtót is kinyitja,
ami nincs bezárva.

TÖLCSÉRVIHAR

Magyarázom nagyinak, hogy
itt, a falunkban
is lehet tölcsérvihar,
magyarul tornádó,
az előbb mesélte egy
aranyos ember a tévében.

Biztosan ismeri a nagyapádat,
válaszolja nagyi.
Lesz itt, bizony,
olyan tölcsérvihar,
mint a világ,
ha az öreg
nem hagyja végre abba
a pincében
a tölcsérrel meg a borosüveggel
való forgolódást.

Aztán hozzáteszi:
De ne fesd az ördögöt
a falra, kisunokám!

Én meg erre megsüketülök,
olyan leszek,
mint a fal,
aminek nagyi szerint
füle van,
és falra hányt borsó
ment bele.

AZ ÖRDÖG NEM ALSZIK

Anyu szerint
vigyázni kell,
mert az ördög soha
nem alszik.

– A pokolban sem? –
kérdem tőle szívdobogva.
– Nem – feleli anyu –,
az ördög ott a fűtő,
vigyáznia kell,
nehogy kialudjon a tűz.

Szerintem az ördögnek
veszélyes a tűz közelében lenni,
mert hosszú gyufaszálból
meg csillagszóróból
vannak az ujjai.

Legalábbis a miénknek,
aki a pincében lakik,
s akire jobban kellene
vigyáznom.

(Illusztráció: Iryna Baklanova: Still life with Watermelon, sparrows, and a bouquet of daisies on a rustic table in the garden)

LUFI

Lufi virág, léggömbvirág,
jaj, de pici ez a világ,
magát tenné, ahogy mondja,
a legfelső égi polcra.

Nem gondol ő soha rosszra,
szépségének rabja, foglya,
megszólal az ovis Borcsa,
remélem, nincs túlhájpolva.

OLGA

Bízik bennem a kék
szemű Olga,
amit mondok, mindjárt
lecsekkolja.

Nagyon egyben van, ha
rám néz, fullos,
ha szétesnék, össze-
szedne biztos.

TEREGETÉS

Apu azt mondja,
anyu kiteregeti
a szennyest.

Ezt nem értem.
Igaz, hogy anyu tereget,
de a mosógépből,
ami az előbb
még mosott.

Hogy béke legyen,
anyunak a régi mosószert
ki kellene cserélni másikra,
apunak meg egy új mosógépet
kellene vennie, ami
már szárítja is a ruhát.

XOXO

Befrendelem
a fészbukon Elemért,
olyan trendi,
hiszen semmihez sem ért.

Nem győzöm meg,
felesleges idegbaj,
tenkölés csak,
csípje meg a darázsraj.

Megsajnáltam,
anyja akár a Karen,
rédzseli a
kamasz fiát, van ilyen.

Visszajelölt,
úgy látom, az Elemér,
de bannolt is,
többé a neve sem ér.

Nem random ügy,
sok van ebből, nem kevés,
vár reám
a megérdemelt csillezés.

Versolvasó,
lehunyva az ágy szeme,
eljött a nagy
semmittevés ideje.

(Illusztráció: Kaleigh Glover: The Washing Machine (2024))

ÓPIUM ÉS VIZESPOHÁR

Georg Tranklnak

A szent család menekülése egy rajzon
halál vágta, értékmentő folt, sötét út,
a lelőtt katona zsebe beomlott kút,
a belőle kivett szentkép mentett alkony.

A gyilkos keze véres, elteszi hamar
a rajzot, őt is tűrt Heródesek űzik,
Istennek egy végtelenségnek tűnik,
a szentképen minden, ami csak új, zavar.

A halál hajléktalan, újsággal bélelt,
amin a szép versek nyugovóra térnek,
tenyérnyi foltok, a kihűlt kályhán ülnek.

A haragoszöld idő lángot fúj, érlel,
a vízbefúlt álmok kísértet-remények,
s a szegény kakukkol minden kakukkfűnek.

FRANZ HODJAK ÉS A PAPÍRSÁRKÁNY

Hátat fordít a céda szeleknek az Út,
hol a pokolba, hol a mennyországba fut
velem, cirógat a vak Nap, törvény szerint,
farkát csóválva egy üstökös rám legyint.

A világ végén első lépcsőim látom
újra, egyik pincébe vezető álom,
másik a padlásra visz, az ördög fogad
ott, angyallal cserélt, mindkettő áldozat.

Agyunkkal több helyen vagyunk, lásd, jelen,
egyszerre, mint a késésben lévő Isten,
tüdőnkben, gyomrunkban, májfoltos bőrünkben.

Szorongatjuk a szálkás rudat, miközben
felcsavarva a zászló, ordít a szélcsend,
rángatózik a karunk, gyilkosunk vétlen.

HOLDÉNEK

Mezey Katalinnak

Eltűnnek, lám, az ijesztő mesehősök,
vak lidércek, tüzesemberek, boszorkák,
csak a félelem nem múlik el, kinn dörög,
távolodik egymástól pokol és mennyország.

Kötetlen az ember, de mégse önálló,
nem hisz babonában, sorsban, égiekben,
szabad akar lenni, csillárján pókháló,
abból cérnaszál lóg, a remény kegyetlen.

Lakatlan szigetre gondol egyfolytában,
hajótörés nélkül, büszkén, elegánsan,
megszánja viharban a tengert ő, itthon,

rombolni se könnyű, nyűgös a gonoszság,
a legnagyobb gondja, kinek bizonyítson,
önzősége béklyó, magának nem tud már.

Az alkotó a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ Petőfi Irodalmi Múzeum Térey János-ösztöndíjasa.

(Illusztráció: Darko Topalski: At the Well)

NYÍRFA

Luca-éjjel, Szent György-éjjel
boszorka száll seprűjével.
Öcsém kérdi: Mit akar itt?
Félti, óvja játékait.

Megrontja a kecskét, bárányt,
hinni benne merő ábránd,
sántít a ló, megáll, eldől,
Szöncön ráncos bőre sem köll.

Közel az utolsó óra,
tégy nyírfát az istállóba,
kémény köré, eperfákra,
a szántóföld négy sarkába.

Szülőágyba, kisbölcsőbe
hozza főnixmadár csőre.
Nyírfaággal hajtsd a ménest,
nem lesz híján eleségnek.

Mégis van egy nagy bökkenő,
nyírfából van az a seprő,
amivel a boszorkányok
megkerülik a világot.

KARÁCSONYI ASZTAL

Közeledik a szenteste,
a várakozás nagy napja,
be a házba, a konyhába
szalmát, szénát hoz a gazda.

Asztal alá rakja csöndben,
a vödörben búza, árpa,
ekevas, járom, kaszakő,
mind-mind a születést várja.

Az asztalon ácsszerszámok,
méz, só, bors, fokhagyma, kenyér,
főtt tojásból kerek negyven,
mindegyikük friss, hófehér.

Akad bab, hal, alma, dió,
tele van a szív malaszttal,
Aprószentekig mindenképp
terítve marad az asztal.

Hátha a holtak betérnek,
a kis Jézus meg az angyal,
menjenek majd jó hírével,
jóllakottan, teli hassal.

Aprószentek után, ami
asztalon volt, vagy alatta,
varázserővel bír, hittel,
úgy a magvak, mint a szalma.

Tyúk fészkébe, ha egy kevés
karácsonyi szalma kerül,
nyugodt lesz a kotló attól,
tavasz elején már megül.

Ha karácsonyi búzát rak
a gazda az etetőbe,
annyi tojás lesz az évben,
vehet tehénkét belőle.

Karácsonyi morzsa segít,
ha megbetegszik az állat,
kertbe szórva jól termővé
teszi mind a gyümölcsfákat.

MACSKÁS

A Kis-Duna szigetére
a vasorrú, göthös bába
átevickélt egy ladikon,
dünnyögött, morgott magába.
……..A tündérek, szól a fáma,
……..elmentek a batyusbálba,
…………Őraljapusztára.

A boszorka ámult-bámult,
égig érő fára nézett,
levél helyett az ágakon
macska nyávogott, tömérdek,
……..kút volt a fa alatt, oly mély,
……..nem látta magát a holdfény.
…………Oda a reménynek.

Ám a cicák között, ejnye,
nem akadt fekete egy se,
megrázta a fát a banya,
kútba hullt a macskák java,
……..szürke, fehér, tarkabarka,
……..megfulladtak mind egy szuszra.
…………Mondom, becsszavamra.

Gyászolt a fa, a Kis-Duna,
de utána, ámuljatok,
macska ugrott ki a kútból,
mind feléledt, lábra kapott,
……..élet vize volt a kútban,
……..higgyétek el, bizony úgy van.
…………Emeljél kalapot!

Azóta e szigetecskét,
bár elhagyták a tündérek,
Macskásnak hívja a jónép,
ide ördög sose téved.
……..A boszorka félős, hörög,
……..dióhéjban macska zörög.
…………Nem múlnak az évek.

Az alkotó a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ Petőfi Irodalmi Múzeum Térey János-ösztöndíjasa.

(Illusztráció: Leon Devenice: Colorful Birch Trees)

Csallóközben sok a rokon,
meg a rózombók,
integetnek, tellegetnek,
rossz kosárfonók.

Tőrömlőkös is van köztük,
sunyi, tapitnya,
sólát, siskát kéregetnek,
tenyerük nyitva.

*

Csallóközben, Nemesgombán
mielőtt a fa repedne,
könyörög a fellegeknek,
ne járjanak soha erre.

Csallóközben, szép Somorján,
mielőtt a kötél szakad,
nem is veszi a sors észre,
eláll a szél, nyugton marad.

(Illusztráció: Andy Sewell: Gathering before the Storm)