KAZINCZY FERENC A BARÁTSÁGRÓL
János egy trójai falovat farag,
természetesen
a hatalmas Isten
dicsőségére.
Ez akkor lesz készen,
ha szívével belelát a faló
gondolataiba, utána édes
nyugovóra tér üres gyomrában,
megemészteni ellenségei vad
keservét, akik gyomorból gyűlölnek.
Jánost álmában megtalálja a vád,
így őszintén vallhat maga ellen, mert
hiszen neki már úgyis minden mindegy,
s meg van győződve, hogy igaza van.
SZELLEMIDÉZŐ OVIDIUS
Gyöngyösi Istvánnak
Jánost a csönd nem hagyja elhallgatni,
égig érő mélység,
feneketlen ég
kísérti a másvilágról,
a titok
vak idegenvezetője a Nap,
a rózsa tövise, ha felsérti János
ujjbegyét, kibuggyanó vörös vérére
féltékeny a buja meggyfa virága,
a koraérett végzet
mosolyog rá.
János a szájába mézet csepegtet,
méh
fullánkja csípős nyelve,
ösztönszerű
védelem, tapasztalás,
inkább szúrás,
mint csípés,
az álmos költő
nem ágyát, nem vánkosát,
nyughatatlan,
szűk pihenőhelyét hordja magával.
ZSEBKAVICS
/Dayka Gábor Lőcsén/
János az életet
választja,
nem pedig annak értelmét.
A tiltott fa levelei
a nagyvilág
valamennyi
kihalt nyelvén
lehullanak, avarrá.
Rügyfakadáskor
egymással leveleznek,
és Isten ilyenkor
megfordítja az eget.
János a tenger helyett
egy sima tükrön jár.
Nem esik el, nem csúszik el,
a fejében
mégis
párosával veszi
az égbe vezető lépcsőfokokat.
VERGILIUS ÉTLAPJA
/Baróti Szabó Dávid Virten/
János szerint
akkora az esély arra,
hogy Julival felismerik egymást
a másvilágon,
amekkora esély van
az újjászületésre.
Ha rajta múlna,
a másvilág lapos lenne,
nem forogna,
képzeletében
a gömbölyű Földnek,
a valóságban a
Napnak ütközne,
de előtte nagyon
messze ellátna rajta János.
A LŐRÉS
/Szentjóbi Szabó László szolgálatában/
A változás szele
lecsillapítja,
elégedetlenné
teszi a költőt,
minden a maga
helyére kerül,
ahogy az a kezdetektől
meg van írva.
A változás nem hagyja,
hogy a remény,
ami utoljára hal meg,
mindjárt a feltámadás után,
lekésse a kígyóbűvölő
tapasztalást.
(Illusztráció: Ula Paine: Falling Leaves, 1972)
