LUFI

Lufi virág, léggömbvirág,
jaj, de pici ez a világ,
magát tenné, ahogy mondja,
a legfelső égi polcra.

Nem gondol ő soha rosszra,
szépségének rabja, foglya,
megszólal az ovis Borcsa,
remélem, nincs túlhájpolva.

OLGA

Bízik bennem a kék
szemű Olga,
amit mondok, mindjárt
lecsekkolja.

Nagyon egyben van, ha
rám néz, fullos,
ha szétesnék, össze-
szedne biztos.

TEREGETÉS

Apu azt mondja,
anyu kiteregeti
a szennyest.

Ezt nem értem.
Igaz, hogy anyu tereget,
de a mosógépből,
ami az előbb
még mosott.

Hogy béke legyen,
anyunak a régi mosószert
ki kellene cserélni másikra,
apunak meg egy új mosógépet
kellene vennie, ami
már szárítja is a ruhát.

XOXO

Befrendelem
a fészbukon Elemért,
olyan trendi,
hiszen semmihez sem ért.

Nem győzöm meg,
felesleges idegbaj,
tenkölés csak,
csípje meg a darázsraj.

Megsajnáltam,
anyja akár a Karen,
rédzseli a
kamasz fiát, van ilyen.

Visszajelölt,
úgy látom, az Elemér,
de bannolt is,
többé a neve sem ér.

Nem random ügy,
sok van ebből, nem kevés,
vár reám
a megérdemelt csillezés.

Versolvasó,
lehunyva az ágy szeme,
eljött a nagy
semmittevés ideje.

(Illusztráció: Kaleigh Glover: The Washing Machine (2024))

ÓPIUM ÉS VIZESPOHÁR

Georg Tranklnak

A szent család menekülése egy rajzon
halál vágta, értékmentő folt, sötét út,
a lelőtt katona zsebe beomlott kút,
a belőle kivett szentkép mentett alkony.

A gyilkos keze véres, elteszi hamar
a rajzot, őt is tűrt Heródesek űzik,
Istennek egy végtelenségnek tűnik,
a szentképen minden, ami csak új, zavar.

A halál hajléktalan, újsággal bélelt,
amin a szép versek nyugovóra térnek,
tenyérnyi foltok, a kihűlt kályhán ülnek.

A haragoszöld idő lángot fúj, érlel,
a vízbefúlt álmok kísértet-remények,
s a szegény kakukkol minden kakukkfűnek.

FRANZ HODJAK ÉS A PAPÍRSÁRKÁNY

Hátat fordít a céda szeleknek az Út,
hol a pokolba, hol a mennyországba fut
velem, cirógat a vak Nap, törvény szerint,
farkát csóválva egy üstökös rám legyint.

A világ végén első lépcsőim látom
újra, egyik pincébe vezető álom,
másik a padlásra visz, az ördög fogad
ott, angyallal cserélt, mindkettő áldozat.

Agyunkkal több helyen vagyunk, lásd, jelen,
egyszerre, mint a késésben lévő Isten,
tüdőnkben, gyomrunkban, májfoltos bőrünkben.

Szorongatjuk a szálkás rudat, miközben
felcsavarva a zászló, ordít a szélcsend,
rángatózik a karunk, gyilkosunk vétlen.

HOLDÉNEK

Mezey Katalinnak

Eltűnnek, lám, az ijesztő mesehősök,
vak lidércek, tüzesemberek, boszorkák,
csak a félelem nem múlik el, kinn dörög,
távolodik egymástól pokol és mennyország.

Kötetlen az ember, de mégse önálló,
nem hisz babonában, sorsban, égiekben,
szabad akar lenni, csillárján pókháló,
abból cérnaszál lóg, a remény kegyetlen.

Lakatlan szigetre gondol egyfolytában,
hajótörés nélkül, büszkén, elegánsan,
megszánja viharban a tengert ő, itthon,

rombolni se könnyű, nyűgös a gonoszság,
a legnagyobb gondja, kinek bizonyítson,
önzősége béklyó, magának nem tud már.

Az alkotó a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ Petőfi Irodalmi Múzeum Térey János-ösztöndíjasa.

(Illusztráció: Darko Topalski: At the Well)

NYÍRFA

Luca-éjjel, Szent György-éjjel
boszorka száll seprűjével.
Öcsém kérdi: Mit akar itt?
Félti, óvja játékait.

Megrontja a kecskét, bárányt,
hinni benne merő ábránd,
sántít a ló, megáll, eldől,
Szöncön ráncos bőre sem köll.

Közel az utolsó óra,
tégy nyírfát az istállóba,
kémény köré, eperfákra,
a szántóföld négy sarkába.

Szülőágyba, kisbölcsőbe
hozza főnixmadár csőre.
Nyírfaággal hajtsd a ménest,
nem lesz híján eleségnek.

Mégis van egy nagy bökkenő,
nyírfából van az a seprő,
amivel a boszorkányok
megkerülik a világot.

KARÁCSONYI ASZTAL

Közeledik a szenteste,
a várakozás nagy napja,
be a házba, a konyhába
szalmát, szénát hoz a gazda.

Asztal alá rakja csöndben,
a vödörben búza, árpa,
ekevas, járom, kaszakő,
mind-mind a születést várja.

Az asztalon ácsszerszámok,
méz, só, bors, fokhagyma, kenyér,
főtt tojásból kerek negyven,
mindegyikük friss, hófehér.

Akad bab, hal, alma, dió,
tele van a szív malaszttal,
Aprószentekig mindenképp
terítve marad az asztal.

Hátha a holtak betérnek,
a kis Jézus meg az angyal,
menjenek majd jó hírével,
jóllakottan, teli hassal.

Aprószentek után, ami
asztalon volt, vagy alatta,
varázserővel bír, hittel,
úgy a magvak, mint a szalma.

Tyúk fészkébe, ha egy kevés
karácsonyi szalma kerül,
nyugodt lesz a kotló attól,
tavasz elején már megül.

Ha karácsonyi búzát rak
a gazda az etetőbe,
annyi tojás lesz az évben,
vehet tehénkét belőle.

Karácsonyi morzsa segít,
ha megbetegszik az állat,
kertbe szórva jól termővé
teszi mind a gyümölcsfákat.

MACSKÁS

A Kis-Duna szigetére
a vasorrú, göthös bába
átevickélt egy ladikon,
dünnyögött, morgott magába.
……..A tündérek, szól a fáma,
……..elmentek a batyusbálba,
…………Őraljapusztára.

A boszorka ámult-bámult,
égig érő fára nézett,
levél helyett az ágakon
macska nyávogott, tömérdek,
……..kút volt a fa alatt, oly mély,
……..nem látta magát a holdfény.
…………Oda a reménynek.

Ám a cicák között, ejnye,
nem akadt fekete egy se,
megrázta a fát a banya,
kútba hullt a macskák java,
……..szürke, fehér, tarkabarka,
……..megfulladtak mind egy szuszra.
…………Mondom, becsszavamra.

Gyászolt a fa, a Kis-Duna,
de utána, ámuljatok,
macska ugrott ki a kútból,
mind feléledt, lábra kapott,
……..élet vize volt a kútban,
……..higgyétek el, bizony úgy van.
…………Emeljél kalapot!

Azóta e szigetecskét,
bár elhagyták a tündérek,
Macskásnak hívja a jónép,
ide ördög sose téved.
……..A boszorka félős, hörög,
……..dióhéjban macska zörög.
…………Nem múlnak az évek.

Az alkotó a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ Petőfi Irodalmi Múzeum Térey János-ösztöndíjasa.

(Illusztráció: Leon Devenice: Colorful Birch Trees)

Csallóközben sok a rokon,
meg a rózombók,
integetnek, tellegetnek,
rossz kosárfonók.

Tőrömlőkös is van köztük,
sunyi, tapitnya,
sólát, siskát kéregetnek,
tenyerük nyitva.

*

Csallóközben, Nemesgombán
mielőtt a fa repedne,
könyörög a fellegeknek,
ne járjanak soha erre.

Csallóközben, szép Somorján,
mielőtt a kötél szakad,
nem is veszi a sors észre,
eláll a szél, nyugton marad.

(Illusztráció: Andy Sewell: Gathering before the Storm)

BABKALEVÉL

Nagymagyaron
káposzta fő,
babkalevél
sok van benne,
bandzsa, öreg
a szakácsnő,
haptákban áll,
orra ferde.

Gubacsot szed
unokája,
megtelik az
öreg fandli,
azzal meri
a gabonát
a kiblibe
ura, Anti.

Unokáján
szakadt gúnya,
a lábán meg
csúf botaszki,
félujjú a
pólója is,
mi lesz, hogyha
meg fog fagyni.

Elkészült, lám,
a káposzta,
kicsit bugyvadt,
benne párki,
olyan csípős,
hogy ekrazit,
aki eszi,
nem akárki.

Hőröget a
házigazda,
delet ütött
már a harang,
nem elég, hogy
ehetetlen,
hol a kanál,
hol az eszcajg?

LIDÉRKE

Zöld a fűszál,
égre mutat,
jelentkezik,
felkelt korán,
lamos, lamos,
lágy harmatos,
kisujjában
a tudomány.

A laposban
nincs esővíz,
rég kiszáradt
folyómeder,
hetlekotla,
bőbeszédű,
dörög az ég,
mégse felel.

Leselkedik
már egy felhő,
Kukkónia
nyitja szemét,
lidérclángú
kis lidérke
mutatja a
kincs hűlt helyét.

ECETFA, EGÉRFA, EGRES

Ecetfa, egérfa, egres,
szomszédunk kutyája tetves.
Elpetyül, elpilled, fárad,
nem kerget többé macskákat.

Telihold van, ekecsi nap,
görhönyt, málét eszik a pap.
Rozoga a pajta, szérű,
belecsap a hajderménkű.

Kukkó a férj, kalba, magas,
a fenekén angoltapasz.
– Ne menj oda, az egy méhkas,
mosogassál, sok a rékas.

(Illusztráció: Vincent van Gogh: Pollard Willows and Setting Sun (1888, Arles, Bouches-du-Rhône, France))

ÓRIÁS DÍSZHAGYMA

Gömb alakú a díszhagyma,
arra kíváncsi őkelme,
bolygó vajon, vagy csak egy hold,
töpreng, vár a feleletre.

Az oldalát régen fúrja,
bármely oldalról is nézi,
tudásvágyó, felfedező,
a nagy talány felemészti.

Megtenne bármit, ha mondom,
kalandvágyó szíve dobban,
nem a kertben, nem a földön,
odafönn a csillagokban.

OROSZLÁNSZÁJ

Habókos az oroszlánszáj,
száját be nem fogja,
ő a virágok királya,
senkinek se foglya.

Nyugalmat szeretne végre,
hagyják békén, csendben,
ezért aztán jár a szája,
büszke, telhetetlen.

Minél inkább hahotázik,
okoskodik lelke,
annál több legyecske száll rá,
sok-sok rovar, lepke.

ISZALAG

A kiskerti
szép iszalag
kerítésre
kúszik, szalad.

Ide mászkál,
oda mászkál,
jól jön az a
legtöbb háznál.

Az indája talál
kapaszkodót, rést,
felfedezte már az
összes kerítést.

DOBVERŐ VIRÁG

Sárga dobverő virággal
a csönd kidobolja,
szót kér, hiszen nem lesz többé
a falu bolondja.

Zajonganak, ordibálnak,
sose hagyják élni,
arról, hogyan érzi magát,
senki meg se kérdi.

Sárga dobverő virággal
veri a nagy dobot,
a fejére veréb szállott,
épp egy legyet fogott.

ZÁPORVIRÁG

Záporoznak a kérdések,
a szép záporvirág éber,
arra kíváncsi, a csend most
alhat-e a hűs tövében.

Jólesik ez a virágnak,
olyan, mintha meglocsolnák,
mikor szomjas, fáradt szegény,
s messze van a meseország.

Nem szereti az árnyékot,
zárva marad a virága,
nap szemébe akar nézni,
nélküle borús és árva.

Kincses virágnak nevezi,
akinek a szíve gazdag
szeretettől, alázattól,
s nem barátja a haragnak.

Édesanyám kiskertjében
afrikai százszorszép van,
vöröses és narancssárga,
gyönyörű, akár a népdal.

TAVASZI BÉKASZEM

Levele egy béka szeme,
mesebeli ez a béka,
a fürtös, kék virágáról
brekeg, brekeg évek óta.

Ártatlanság kis növénye,
finom selyem, virág pólya,
a tavaszi békaszemet
nem teszi vakká a gólya.

(Illusztráció: Matteo Germano: Gazania)