Versek észt, lett, litván festők képeire

OSKAR KALLIS: Kalevipoeg

Kalevipoeg, az óriás,
az észt eposzhős,
az igazságos király,

a szép Linda és az
isteni származású
Kalev gyermeke,

győzedelmeskedett ugyan
a gonosz felett,
megjutalmazta
a szegényeket,

de emberi
mivoltát, saját gyengeségét
nem tudta levetkőzni,

megátkozták hát az indulatból
elkövetett gyilkosság miatt.

Egy tóban talált,
végzetes csodakard,
halálát okozva,
átvágta mindkét lábát.

KONRAD MÄGI: Pühajärvei táj

A Szent-tó
összegyűjtött
harmata –

nem a hajnali
füves rétről,
hanem a mezei nyulak,
macskák bajszáról.

KARL PÄRSIMÄGI: Olvasó nő

Félbehagyott mondatokból
áll a könyv.

A lány minden év
utolsó perceiben előveszi
és beleolvas,
minden évben más-más
oldalon,

ezzel fejezi be a régit,
s kezdi az új évet,
úgy három-négy percig.

Aztán eldugja a könyvespolc mögé,
nehogy még kisértésbe essen,
és év közben is beleolvasson.

MICHAEL SITTOW: A tallinni Szt. Miklós-templom oltárképe

A felejtés
az örök élet
hűséges szolgálója.

Nem tiltakozik,
nem vitatkozik,
a véleményét megtartja
magának, istenének.

EUGEN DÜCKER: Önarckép a Keleti-tengernél

A tenger és a föld
gyermeke,
az észtországi
Saaremaa szigetéről

a menny láthatatlan
őserdejében
nem a megszokott
ösvényen haladt,
átvágta magát
a bozóton.

Várta, hogy kövesse valaki,
az emberek sokasága,
hogy igazi úttörő legyen.

Senki sem követte,
kivéve az Istent
és angyalait.

VILHELMS PURVĪTIS: Táj nyírfákkal

A folyó mellett egyenesek
a nyírfák,
s a legrövidebb
úton tartanak az ég felé.

A vénasszonyok szerint,
aki átkarolja törzsüket,
kigyógyul a nyavalyából,

aki meg nem,
az segítséget kérhet
a nyírfaseprűn
repülő boszorkáktól.

KĀRLIS HŪNS: Idős férfi portréja

Az idős férfi
álmosan
összekulcsolja kezét.

Ahányszor felébred,
annyiszor hiszi,
hogy reggel van.

Nem tudja
megkülönböztetni
az álmot a valóságtól,

pedig az álma
egy megtörtént
valóság utóélete.

Az idős, terebélyes férfi
a teremtésben hisz.

Porszem
a halál szemében.

MARK ROTHKO: Cím nélkül, 1950

Minél inkább
kiürítünk, lecsupaszítunk
valamit,
annál nehezebb azt
szavakba önteni.

Fennkölt, magasztos
sivárság
a festészet.

Drámaisága
élesztő a mindennapi
kenyérhez.

CHAIM SOUTINE: Kislány kékben

Meghökkentő kép.
A kislány, akár egy látomás,
csavarodó teste
a fákat idézi,
tekintete a melankolikus
angyaloké.

Nem tudni, grimaszt vág-e,
vagy mindig ilyen az arca.

Mintha egy folyóban állna,
s a víz a nyakáig érne –

az ég kékje
bekebelezi.

MIKALOJUS KONSTANTINAS ČIURLIONIS: A Kos csillagkép

Önfejű kos a festő,
a csúcsra érve
összeomlik,

majd erőt gyűjt,
ugrik egy nagyot
a csillagképe felé.

Az ég demarkációs
vonala egy végtelen
hosszúságú kötőtű:
kiböki a szemét.

(Illusztráció: OSKAR KALLIS: Kalevipoeg;
KONRAD MÄGI: Pühajärvei táj;
KARL PÄRSIMÄGI: Olvasó nő;
MICHAEL SITTOW: A tallinni Szt. Miklós-templom oltárképe;
EUGEN DÜCKER: Önarckép a Keleti-tengernél;
VILHELMS PURVĪTIS: Táj nyírfákkal;
KĀRLIS HŪNS: Idős férfi portréja;
MARK ROTHKO: Cím nélkül, 1950;
CHAIM SOUTINE: Kislány kékben;
MIKALOJUS KONSTANTINAS ČIURLIONIS: A Kos csillagkép)

ÖRÖM

Utolsó lélegzet a csend, a halál
állandósul a vén testben, lelécelt
vágyakból kerítkezik a temető,
ha kolbászból lenne, sose halnánk meg,

s ha siettetni akarnák a szentek
a feltámadást, bár az meg kizárólag
ösztönös lehet, egy hajóvontatás
észlelhetetlen mutatóujjának.

HADTEST

Aki nem tud meglenni a négy fal közt,
otthon van, sose kell megérkeznie,
és sose kési le a vasárnapi
családi ebédet, mindig egy helyben
egyensúlyozik, nem múlik el, mint az
a nap, aminek minden egyes évben
vissza kell térnie, megünnepelni
a félig teli borospoharakat.
Így hát János nem tudja utolérni
az előle menekülő halált, csak
akkor, ha megfordul és végignézi
élete filmjét, amit a felejtés

lusta angyala készített el, a sors
könyvének üres lapjait forgatva.

(Illusztráció: Josephine Czech: Cloud)

TOLVAJKULCS

Domonkos István halálára

János befelé halad, a kijárat
kimarad életéből, nevén nevez,
nyomkövető a múlt és a jövendő
között pattogó labda, aminek csak
hangja van, elképzelni sem lehet, mert
kilyukad valahova, kifelé lát.
A jó jegyszedő összeszedi magát
az autóbuszban, kiolvasná a
zsebében lapuló csillagokról
a szemközti üzletek nevét, de a
zsebe rég kilyukadt, ezért sem tudja
megjegyezni szőröstől-bőröstől ezt
az elhanyagolható, méhkasnyi tényt.

ODA, VISSZA

Jánosnak esze ágában sincs, vagy a
semmi ágán rágcsáló kövér kukac
a célja, hiába veti ki magát
hétszer az első emelet légyszaros

ablakából, ettől csak jól elfárad,
elmegy a kedve, hogy a hetedikről
kiugorva végül öngyilkos legyen,
bizonyítva a semminek az árát.

Jánosnak már a jövőre kellene
gondolni. Aki véget akar vetni
az életének, annak enélkül nem
sikerülhet méltósággal meghalni.

(Illusztráció: Jean Kigel: Main Street Waldoboro)

SZÜLÉS

Szót kaptam, de napokig tartott, amíg
kihevertem a kinn felejtett csöndet.
Nem akarok olyan lenni, amilyen
lehetnék, persze csak akkor, ha hinne

bennem az ég angyala, ami meg azt
eredményezné, hogy ebből a versből
is hiányozna a mennyei sáros
költészet, a pokoli poétika.

Hiszen amikor még nem éltem együtt
a testemmel, jól elvoltam a saját
bőrömben, a tolerancia köpeny,
amiből kibújunk, mint az anyánkból.

SZERENÁD

János féltékeny a jóbarátjára,
még elszereti előle Julit, majd
rádöbben, a fél világra féltékeny
lehetne, ez végleg lecsillapítja,

mától nyugtatót se vesz be, issza az
erdei sós gyógyforrás szent szavait,
legurít mellé a fanyar vadkörte
pálinkából jó pár kupicával és

megáll Juli kitárt ablaka alatt
a legjobb barátjával, akinek a
kezében sír a hegedű, hogy vidám
éjjeli zenét, szerenádot adjon.

EGY KALAP ALÁ

János a múltat, a régi gyepűt, a
gyepföldet méri, bolygatja, büszke a
gyökerekre, melyek kitüremkednek,
mint a keleti, többszáz éves platán

gyökerei a falu határában,
amibe többször belecsapott a menny-
kő, tükörsima szilánk János szeme,
megfürdik a felejtés patakjában,

amitől kígyókövesre pattog a
bőre, fejére kapva a fejfedőt,
gyíkra, békára hagyva a fejfájást,
az üres és léha kalász magasan

hordja a fejét, a silány repcető
virágzik ki a legesleghamarabb,
idő előtt, bocsánatos bűne, hogy
van rá oka, legalább egy röpke kis

pillanatra odafigyelnek rá, ki-
csalja a sima kígyót a bőréből,
ha virágba borul az összes repce,
a kutya se figyel rá, nem még János,

aki a múlttal van elfoglalva, rá-
eszmél, míg a rossz ellen küzdene, hogy
a bűn léhűtői, gyilkos szándékkal,
önzőn, békepártivá vedlenének.

A VILÁG PEREMÉN

Jánossal a lehető legjobban bánt a
nagyapja, csak amikor elhunyt, akkor
értesült anyai nagybátyjától, hogy az
öreg fűvel-fával csalta a nejét,

s amikor felesége már haldoklott,
a fia kezébe adott egy égő
gyufát, gyújtsa fel anyja véres ágyát,
máskor, egy hideg, zord téli éjszakán

kidobta a forró péterkályhát az
udvarra, borgőzösen, szitkozódva,
mivel viszketett még a torka, bort kért,
részegesnek a bor az édesanyja

teje. János azt hitte, biztosan két
ember lakozhatott nagyapjában, vagy
belébújt apró testébe az ördög,
a Teremtő tudhatná, nem a legjobb

kicsi embert fellovalni, nem jó, ha
ördögöt engednek belé. János bús,
akár az ördög, akinek letörték
a szarvát, sehol sem találja helyét,

barangol, mint a Jób ördöge, szárnya
nő, nincs ég, hova repülhetne, tarka-
barka, akár az Isten madárkája,
ha Jánosra ül, magasról leszarja.

(Illusztráció: Mykola Kaftan: Native colors)

ELSŐÁLDOZÁS

Az anyakovászt hetente legalább
egyszer etetni, frissíteni kell, add
hozzá a lisztet, az éhes kovászmag
tömegének kétszeresét, különben

összeesik, felemészti önmagát,
elgyengül, s legvégül elsavasodik.
Ezeket a csillagokból olvassa
ki János, a neje szakácskönyvéből.

Míg a kenyértészta megkel, naponta
meg kell menteni ezt az elszabadult
világot, hogy a mindennapi áldott
kenyér Jézus szent teste maradhasson.

HÁTAM ELŐTT

Amit a szem lát, közben változik, a
valóság határokat szab, mivel a
kovászként hozzáadagolt igazság
megdagasztja, kilép a lehetőség

keretéből, sodródik egyenesen
a végkifejlet beláthatatlan ős-
folttalan szélirányába, feledni
azt, ami futószőnyeg volt valaha.

CSUKLÓMOZDULAT

A párhuzamosok a végtelenben
találkoznak, ilyenkor visszajárnak,
egyfolytában kísérteni egymást, oly
messzire mennek vissza az időben,

hogy már megkerülhetetlenek lesznek,
a teremtő Isten meg végigszáguld
rajtuk az aprócska gyerekvonaton,
és visszafordíthatatlan döntést hoz.

(Illusztráció: Ausra Manamangas: Hope Railway)

AKI A LAPOS…

Weöres Sándor hintázik

Aki a lapos földön él,
sose téved,
zongoracipelő a lélek.

Ha igazán szeretnének,
magamon kívül keresnének.

A MÚLT TRAMBULINJÁN

A múlt trambulinján ugrál az unokám,
olyan vagyok, mint amikor focit nézek,
lábammal rúgok, helyezkedek az ágyon,
el akarom kapni előle a labdát.

Így hoz újra helyzetbe engem a féltés,
a ragaszkodás vörös szőnyegén lépdel
a biztonság, megbotlik a hosszú cipő-
fűzőjében. Ezt is megoldotta.

PAPSAJT

János szerint a paradicsomban még
megtalálhatók az égig érő fák,
amikről az ősei lejöttek a
földre, felfedezni a magas eget,

hogy kiélhessék magukat, mielőtt
beleássák testüket a bőséges,
papsajtot termő, rovarok által is
jól kivesézett, éltető humuszba.

(Illusztráció: Robert Colquhoun: Tomato Plants)