ANTONIO CANOVA: Bűnbánó Magdolna

A félmeztelen igazság
elengedi magát,

megszabadul
teherként hordott
szárnyaitól.

Leeresztett keze
azután készülhetett,
miután kibontotta a felcsavart
szőnyeget.

Balján a koponya
a halhatatlanság
sírásójáé.

DONATELLO: Habakuk szobra

A bal vállon átvetett lepel
folytonos zuhatag,
tanulhatna belőle
az idő.

Az álló Habakuk szobor
talapzata a példa rá,
hogy nincs megállás.

Feje elhagyott darázsfészek,
a részletek dezertálnak,
futónövények.

Az igaz ember
a hite által él.

JACOPO DELLA QUERCIA: Ilaria síremléke Luccában

A gyermekágyi lázban elhunyt
fiatal feleség lábánál
a házastársi hűség szimbóluma,
egy kutya, arra vár,
hogy megetessék.

Dús virágfüzéreket
tartó angyalkák
reszketése kell
a nyugalmi állapothoz.

ADOLFO WILDT: Önarckép (A fájdalom maszkja)

Művészetem
föld-anyajegy
a rejtőzködő nemléten.

Fájdalom érlelte
arcom
maga a honvágy.

Sorvadt izmaim,
mint a felbonthatatlan
mennyország.

FRANCESCO BARZAGHI: Vanarella

Ha a földön gyöngyöt lát
gurulni,
magát keresi,
de csak akkor talál
magára,

ha a kavicsot veszi fel,
s a gyöngyöt
lazán
magára hagyja.

MICHELANGELO DI LODOVICO BUONARROTI SIMONI: Pietà

Fiát a térdén tartja,
mire a márványból kibontotta,
megteremtette Michelangelo,
újra fiatal lesz a
a fájó vésőnyomoktól,
ahogyan szűzen,
kínok között
világra hozta gyermekét.

Jézus csaknem csupasz,
Mária viszont dúsan redőzött
ruházatban gyászolja őt,
magára veszi,
ruhaként hordja
a gyilkosok bűneit,

vigyáz a fiára, az emberre,
nehogy baja essen.

ANDREA DEL VERROCCHIO: Bartolomeo Colleoni lovas szobra

A ló és lovasa,
a büszke zsoldosvezér,
életnagyságú szobor.
Ha nagyobb lenne,
nem látnánk nagyságát.

A ló izmai,
a lovas beszélő
visszafogottsága,
büszke és elszánt tekintete
elhiteti,
hogy bármikor megvédi
Velencét.

Még akkor is,
ha eljön a végítélet,
s többé nem beszélhetünk
sem Velencéről,
sem lovasszoborról.

MEDARDO ROSSO: Nő lepellel

Nyugtalan felületek.
A fény
nemes
egyszerűséggel
ülepíti a
csendéletet.

Átlátszóvá varázsolja.

A viaszból készült szobron a
nő a lepelben,
mint az ősmaradványokban
a csiga, a kagyló.

LORENZO QUINN: A természet ereje

Az oltalmazó anya
egy óriási sálba fogva
forgatja
gyermekét,
a földgolyót
körbe-körbe.

De a föld
nem tud így forogni
a saját tengelye körül.

PAIGE BRADLEY: Terjeszkedés

A választóvonalak
összetartják
a földet.

Ahogy a tetoválások
a bőrt,

belső kisugárzása a
meditáló nőt.

(Illusztráció: ANTONIO CANOVA: Bűnbánó Magdolna;
DONATELLO: Habakuk szobra;
JACOPO DELLA QUERCIA: Ilaria síremléke Luccában;
ADOLFO WILDT: Önarckép (A fájdalom maszkja);
FRANCESCO BARZAGHI: Vanarella;
MICHELANGELO DI LODOVICO BUONARROTI SIMONI: Pietà;
ANDREA DEL VERROCCHIO: Bartolomeo Colleoni lovas szobra;
MEDARDO ROSSO: Nő lepellel;
LORENZO QUINN: A természet ereje;
PAIGE BRADLEY: Terjeszkedés)

HÁZALÓK

Isten nehezen türtőzteti magát,
szeretné mindenki óhaját gyorsan
teljesíteni, de Lucifer mindig
kisegíti, megmarad annak, minek

van hova elillannia, aztán le-
feküdnie, holtnak tettetve magát,
– mintha egy medve jönne vele szemben –,
még mielőtt végleg feltámadhatna.

Isten nehezen türtőzteti magát,
szeretné mindenki óhaját könnyen
teljesíteni, de Lucifer mindig
kijózanítja, a helyére teszi.

Angyalt követ a fáradt, idős költő
hazafelé, mögötte oson, attól fél,
észreveszi, mielőtt a kezébe
adná a reszkető stafétabotot.

TEJÚT

Amikor egy vak ember szemébe látsz,
keresve tekintetét, amikor ki-
csordul a könnye, tudja ő, hogy úgysem
vagy képes ezt szíveddel észrevenni.

Amikor lebombázod a poklok mély
bugyrait, s a füstje a mennyország hó-
fehér halhatatlanságát kormozza,
s csípi a szemed, mintha hagymát metélnél.

Amikor az orvos a fő titokról
lerántja a leplet, majd egy megszokott
kézmozdulattal eltakarja vele
apám izzadt, meztelen, halott testét.

A CSEND SZÓTÁRA

/Ales Debeljaknak/

Unokám csodálkozik, hogy én arról
sem tudok, bizony három életem van,
kétkedőként az ember valójában
megállapodik a sorssal, rájön az

ötperc éjfél előtt, az ecset helyett
ecetet kér, kíváncsi, hogy reagál
rá a fiatal eladónő a szűk
festékboltban, legfeljebb azzal fogja

kimagyarázni magát, hogy nem tudja
kimondani a csé betűt, s kikéri
magának, ha hülyének nézik, hisz ő
legtöbbször úgyis azt kér, ami nincsen.

Mert kinek se foga, se almája, az
el sem tudja képzelni, fogalma sincs,
milyen rossz reszelt gyümölcsöt enni, ha
inkább harsogva harapná az ember.

(Illusztráció: Angel Estevez: Surreal Tree)

ÉSZREVÉTLEN

/Szálinger Balázsnak/

Üresen, dacosan, mint a telihold,
mint az Úr, aki értelmet adott a
fölöslegesnek, beléhelyezve az
utolsó reményt, mi feladhatatlan.

A baba játszik a copfos kislánnyal,
valaki közéjük hajít egy labdát,
de az éles csönd elkapja előlük,
a szabadságon belül kell maradni.

Szobányi csönd a madarak nagy csöndje,
rám zárja az ajtót féltő nagyanyám,
a nyitva hagyott ablakot becsapja
a szellő, kitört üvegdarab lesz a

messzelátóm, amiben a jövő szép
és tökéletes, senkinek se kulcsa,
nem baj, hogy elvágta a kezem, kiszív-
hatom a rossz vért ujjamból egy szuszra.

FALTÓL FALIG

Mert faltól számítódik a szabadság,
a lehetőség póráz a nyakamon,
marionett bábuk az akadályok,
zsinóron mozgatja őket a sorsom.

A kérdések kulcstartójáról mindig
hiányzik egy kulcs, amit képtelenség
elveszíteni, hát még megtalálni,
lyukas zsebem kész örökkévalóság.

Az én csöndem égeti anyanyelvem,
mint anyám száját a forró leves, a
lassan bugyogó kocsonya leve,
ha megdermed, már nem eszik belőle.

ÓRAMUTATÓ

/Péntek Imrének/

Mennyire szerencsés év ez a kettő –
kétezer-huszonkettő meg kilencszáz-
negyvenhét, kilógnak a többi közül,
kilencszáznegyvenhétben volt rá példa,

s most, épp június tizenhetedike
és huszonnyolcadika között, ismét
egyszerre tündököl majd az égbolton
a Naprendszer valamennyi bolygója,

egymás után sorakozva, mint akik
nincsenek jelen, bizony mondom, rend a
lelke mindennek, egy pillanatra be-
állnak a sorba, szép engedelmesen,

még akkor is, ha nem tehetnek róla,
ó, micsoda békés időket élünk,
kötözni való sonka a hiányunk,
amibe Isten is beletartozik.

(Illusztráció: Jane Tomlinson: Starlings in a storm)

/Vámbéry Ármin megszokott ablaka mellett a Sevenben/

1.
Szemem a
véletlen
ablakához hajított
kő. Csörömpöl.
Nincs menekvés,
az élet törött hegyű,
kicsorbult élű
kés.
Ringatja,
egekig vallatja
koporsóm
a süppedő föld.
Bolyongok,
akár a megállapodott,
múló
égitestek.
A tudás feledtet,
Atyám,
nem akarok
a rabja lenni.

2.
Amrita Sher-Gil  I.

Utcámban
eltéved a fény,
a szél remegve
belékarol.

Amrita Sher-Gil II.

Középre állok.
Hitem fehér
galambként verdes,
elrepül.

3.
In memoriam

Üres gödör,
ne éld bele magad,
tekintettel az anyagra,
elszállok magamtól.
(Háziállat a halál,
finnyás macska,
inkább az egérre hajt,
mint a virslire.)

4.
A tökéletesség
rész és egész,
Vámbéry
a Sevenben.
A békesség
mint habzó sör,
az alátét mohón
beissza.
–Árminka megint,
gyertyával
keresi a
villanykapcsolót.

kép: Alejandro Cegarra