A Kineret-tó mellett, Izrael, 1991

Micsoda elképzelés, németeket hozni zsidók közé? Ilyet is csak zsidó képes kitalálni. Valaki okos a parlamentből. Akik a füvet akarják legalizálni a seregben. Katonáknak marihuána, soát túlélő zsidóknak németek. Kábítószer minden mennyiségben. Cipi egy pillanatra beletép saját hajába, hogy jelezze, őrültségnek tartja a fiatal németek idehozatalát. Vastagon rúzsozott szája nevet, nem igazán mérges. Élvezi, hogy ugráltatja a német személyzetet, de örömet nem okoz neki.

Az étkező törtfehér, világoskék árnyalatai kifakult izraeli zászló színeit idézik. A furnér lap asztalok, a könnyű, műanyag székek kizárják az intimitást. Közössági és racionális, mint minden az országban, amit maguknak teremtettek ötven év alatt.

Az elmúlt napokban már érezhető volt a közeledő nyár. Még jólesik a melegedő nap, de néhány hét múlva elegük lesz a forróságból. Évről évre hamarabb unnak rá az új esztendőre, mintha az egyre sűrűbben ismételné a megelőzőket. Talán csak azért érdemes újra belefogni, hogy minél hosszabb idő kerüljön fel a sírkövükre. Talán ez is a verseny része, mint egész addigi életük. A túlélésért. Akkor, ha majd szokás szerint, csak a kibírhatatlan hőségtől lehűtött szobájukban érzik elviselhetőnek az életet, elkerülhetetlen, hogy az évekre gondoljanak. Azokra, amelyek elmúltak, és azokra, amelyek még előttük állnak. Ha állnak?

Dehogyis, éppen ez kell ezeknek, és a német fajtájuknak. Dora komolyan beszél. Érezzék ők is azt a megalázottságot, amit mi éreztünk. Mindkét nő arcát mély barázdák vésték keményre, és az izraeli nap festette sötétre. Sokkal sötétebbre, mint ahogyan születtek. A ráncokat holt tengeri krémekkel töltötték fel, és azzal próbálták visszavilágosítani a bőrüket is eredeti árnyalatukra.

Nekik semmi közük ahhoz, ami velünk történt. Azért vannak itt, mert jóvá akarják tenni azt, amit a nagyszülőik elkövettek. Shay megengedőbb a nőknél. Nem az ő bűnük a vilniusi gettó, folytatja. Nem ők ölték meg a szüleimet. A húgomat sem, teszi hozzá, amint egy pillanatra maga előtt látja a szép, örökké tizenhat éves arcot. A húga hiánya mindig jobban fájt, mint a szüleié.

De, éppen nekik van közük hozzá, akik azt hiszik, hogy ezzel jóvá tehetnek bármit is. Azért vagyok, hogy gyűlöljem őket, azért léteznek, hogy gyűlölhessem őket. Figyelmeztessenek arra, meggyilkolták azokat, akiket szerettem. Rajtuk vezetik le a felelősségüket a Németországban maradt többiek. Őket küldték villámhárítónak. Az ő pofájukon a legvastagabb a bőr. Azt hiszik, a gyűlöletünket ők vezetik el, valahová a föld alá, a mi halálunkkal, ha majd eltemetnek.

Ne olyan hangosan csörömpöljön. Otthon is dobálja a tányérokat? Dora az asztal mellett álló lánynak beszél. Gerda úgy néz ki, ahogyan német iskolákban, német tankönyvekben, a népi németeket ábrázolták a két világháború között. Szőke, kékszemű, két copfba font, vállig érő hajjal. Erős, kisportolt vállakkal és gömbölyű csípőkkel, ami könnyedén képes kihordani a magzatot. Szándékosan néz ki így. A vezeklés része ez is. Az ő vezeklésének. Tudatosítani az öreg zsidókban, hogy ő, a minden porcikájában német lány az, aki kiszolgálja őket. Lehet, hogy annak a szónak, hogy vezeklés semmi jelentése sincs a héber nyelvben?

Dora, te sokkal hangosabb vagy, mint ez a kislány. Shay mosolyog. Régóta ismeri. Dora vad, és szép volt, amikor a háború után megérkeztek Erecbe. Nagyon vad, és nagyon szép. Olyan, amilyennek az izraeli fajtát, az alapítók elképzelték. Dora maga volt a testet öltött izraeli. A példakép, hogy ilyennek teremtette Isten Izrael gyermekét. Nem túl magas, fekete szemű, és fekete hajú. Valamikor lobogott utána a haja, ahogyan a Vilnius melletti dombokon futott, csakhogy mindenki láthassa. A gettóban kopaszra nyírták, és többé nem növesztette meg. Izrael földjén sem.

Ha Shay akarta volna, az ő felesége lehetett volna. Egyébként Shay is lehetett volna az új zsidó megtestesülése. Ereje, alkata, szívóssága és elképzelései valóra váltása szerint. Csak az a vadság hiányzott belőle, ami Doraban volt. És az taszította is. Nem sokáig maradtak együtt Izrael földjén. Jól ismerte Dora férjét. A harcot is, amit egymással vívtak, Dora és a párja.

Shay állt a nő mellett a sírnál, amikor néhány éve eltemette a férjét. Néhányan azt hitték, újra összejönnek, hogy mindketten egyedül maradtak, de, úgy tűnik, egyikük sem változott eleget.

A nők jiddisül beszélnek az ebédlőben, hogy a németek is megértsék, akik a reggeli után a kibuc étkezdéjében az asztalt szedik le az öreg zsidók után. Shay héberül szól közbe. Ő nem szereti az efféle beszédet. Azt különösen nem, hogy a németek még értsék is, hogy mit beszélnek róluk.

Dora, nem az ő feladatuk visszahozni a halottakat. Nézz rájuk, nem ők vitték el a mieinket.

Én is azt mondom, nézz rájuk. Az ő nagyszüleik éppen ilyen szemlesütve teljesítették a parancsot, amikor gettóba tereltek bennünket, mint ahogyan ezek teszik a dolgukat. Mi különbözteti meg a szemlesütött és a nem szemlesütött parancs teljesítést egymástól?

Honnan tudod, hogy ennek, aki itt az evőeszközöket szedi le előtted, a nagyapja nem maga is parancsot adott arra, amire nem akarsz emlékezni.

Én mindenre akarok emlékezni, éppen úgy, ahogyan te. Csak nem hiszem azt, hogy ezek a gyerekek bármiről is tehetnek. A németek, különösen az országuk nyugati felében az elmúlt évtizedekben jól oldották meg azt a feladatot, hogy ne ismétlődhessen meg a múlt.

A múlt mindig megismétlődik. A Tóra meg a többi régi írás, mind teli van azzal, hogy ellenségeink mindig újra és újra az elpusztításunkra törekedtek. Csak az erő nyelvén lehetett velük beszélni. Én nem ismerem annyira azokat a szentnek nevezett írásokat, de azt tudom, mert tanultam, hogy mindig is így volt. Mások vagyunk, és ezt nehezen viselik el mások.

Shay legyint. Annyiszor keveredett már vitába Doraval, meg a többiekkel. Nem mindannyian gyűlölnek annyira, mint Dora, de többé-kevésbé mindannyian egyetértenek abban, hogy a németeknek ez kijár. Csak azt kapják tőlük, öreg zsidóktól, amit megérdemeltek.

*

A Jordán partján, nem messze Yardenittől, ahol a Genezáreti-tóba ömlik, Gerda a víztől feljebb, az út mellett ül. A part itt meredekebb. Németországban is sokfelé ilyen a part. Csak itt nagyobb a felhajtás. Hiába, nagy kincs a víz. A zsidók meg hajlamosak mindenhez legendát szőni.

Nehéz elképzelni, ami itt történt, hogy Keresztelő János megmerítette Jézust, aki keresztvíz alá tartotta a fejét.

Távol-Keleti csoport kászálódik le a buszról és beáll a sorba, hogy a folyóhoz érve a csoportvezető által felkért fürdőmester vízre hajtsa az utasokat kiosztott fehér lebernyegben, és elmondja az evangélista igéit. Amit a part menti csempékre a világ népeinek nyelvén kiírtak. „Történt azokban a napokban, hogy eljött Jézus a Galileai Názáretből, és János megkeresztelte Őt, a Jordánban. Amint feljött a vízből, látta, hogy megnyílnak az egek, és a Lelket, mint galambot leszállni rá. Az égből szózat hallatszott: „Te vagy az én szeretett fiam, Benned kedvem telik.”

Gerda érti azt, miért ez van ide írva, de olyan magától értetődő itt, hogy elveszíti azt a jelentését, amit pedig tulajdonítani szeretne neki. Semmi szentséget nem érez a levegőben. Éppen ellenkezőleg, az is, ami a szívét eltölti, minden alakalommal, amikor az ideje engedi, hogy eljöjjön ide a munkából, itt végképp szertefoszlik. Mégsem adja fel. Talán a fák, talán a víz, talán önmaga miatt. Mert szeret itt ülni. Vérében érzi a történelem lüktetését. Egy olyan történetet, ami, ha nem is végződött szépen, mégiscsak felemelő, ami arról szól, mégiscsak érdemes. Nem tudja, hogy mi az, ami érdemes. Megszületni, élni, létezni, embernek lenni, bízni, a fene sem tudja? De hogy értelme van a dolgoknak. Igen, érdemes arra gondolni, hogy van valami értelme annak, hogy van.

Körbe tekint, az elé táruló képről eltávolítja az embereket, csak kontúrokat hagy nekik, a vonalak között minden átláthatóvá válik. Így hihetőnek tűnik az is, hogy valóban történt itt valami. Nem mintha hívő volna. A hamburgi kikötő környéke, ahol felnőtt, nem a vallási áhítat, és nem a vallási képmutatás földje. A zsidó Marx szocialista képzetei ott hamar követőkre találtak. Családja nem felmenőit tartja nyilván, hanem azt, hogy mindig a szocdemekre szavaztak, mióta szociáldemokrácia létezik Németországban. Ki tudja, meddig lesznek baloldali eszmék német földön?

Hat hónapja él Izraelben, sokfelé megfordult. Legkevésbé a zsidók szent helyein. Rettegéssel tölti el a gondolat, hogy német lába olyan helyekre vezesse, amelyeket zsidók szenteltek meg és történelmük részévé tettek. Pedig emiatt jött. Hogy bőrén érezze a zsidók szentségét. Nem a zsidóktól irtózik, saját germán énjétől retteg. Attól, hogy a maga übermenschnek mondott vére nem való ebbe a környezetbe. Az szentségtelenítené meg a helyet.

Van egy titkos gondolata. Nem mintha ismerne szent szövegeket, de olvasta Ruth könyvét. Szereti a romantikus történeteket és az azokból készült mozit. Az idegen asszony történetét. Még otthon, olyan éjszakákon, amikor nem tudott aludni, magát látta, ahogy gömbölyödik a hasa, benne zsidó férfi fia, aki elhozza a megbékélést. Persze huszonévesen már kinőhetne az álmokból.

Megütközve bámulja a sűrű egymásutánban érkező buszokat, turistákat. Akik hadseregként lepik el a folyóvölgyet, és gázolnak bele a vízbe, mintha valóban megtisztulva léphetnének partra. Új emberként, akiket Jézus valóban megvált. A zsidó Jézusé, ahogyan azt az otthon lakói többször megjegyezték, ha német volt a közelben. De megváltásnak nyomát sem látja. Nem változott semmi, azóta, mióta maga is látja, hogy a Jordán völgye zarándokoknak nevezett turistákkal telik meg nap, mint nap. Pedig így van kétezer éve, és szemernyit sem lett jobb a világ.

Persze a kibuctól, ahol a többi némettel dolgozik, sokat nem várhat. Bűn és vezeklés. Ezt a nevet adta annak a projektnek, amiért idejöttek a huszonéves németek. A néhány éve egyesült, újra nagy és hatalmas Németország polgárai. Mindenki az újra egységes Németország lázában ég. A nagyság úgy hullott az ölükbe, hogy arra senki sem készült. Talán nagyszülőik a leginkább, akik emlékeznek Németország nagyságára. Az egyenruha teremtette magabiztosságra. Amit jobb elfelejteni, de mégiscsak tudják, mit jelentett az. Szüleik a legkevésbé örülnek ennek. Akár keleten, akár nyugaton nőttek fel, mindkét országban az ő agyukat mosták át leginkább. Azzal, hogy a német múlt nem túl dicsőséges dolog. És itt vannak ők, akik természetesnek tekintették a kettéosztott Németországot. És most tessék, egyik pillanatról a másikra minden megváltozott.

Nemzedékének többsége nem tud mit kezdeni ezzel. Úgy találta jónak, ha kivonja magát ebből. Éppen Izraelben, amely germán akaratuk ellenére él és virágzik. Gerda igazából rendkívül közömbös velük szemben. Alig ismert néhány zsidót. Olyanok, mint bármelyik német. Talán kicsit jobb módúak, kicsit távolságtartóbbak. Leginkább a gyűlöletet nem érti, amit Hitler németjei tápláltak velük szemben. Olyan irracionálisnak tűnik, amelyre nem talál semmilyen magyarázatot.

A kibucban holokausztot túlélt, öreg zsidókat gondoznak. Akik a munkaszolgálatból, táborokból ahelyett, hogy hazamentek volna Németországba, a Baltikumba, Lengyelországba, a többi, eldeportált országba, idejöttek, az ígéret földjére. Ezzel semmi baja. Ez természetes. Miért mentek volna oda, ahol nem látták őket szívesen? Megérti, hogy nem szeretik őket, németeket, gyilkosok unokájának tartják, és néha nevezik is őket. Hogy nem rejtik el gondolataikat felőlük. Hogy ezt érzékeltetik velük, azt is elfogadja, bár nehezen viseli.  De nem érti, miért ők a céltáblák, akik idejöttek, akik vezekelnek a bűnökért, amelyeket nem ők követtek el, azt nehezen érti.

Gerda önkéntesnek jött Izraelbe, mint sok német fiatal. Azt hitték, nekik kell jóvá tenniük, amit a nagyszülőik elkövettek. Nem jó szó az, hogy elkövettek. Legkevésbé bűncselekmény az. Egy életforma. A vezér kiszolgálása. Lemondás a gondolkodásról. Az is az, amit Gerda választott. Egyszerűbb Izraelbe utazni, és porig alázkodni a zsidók előtt, mint végig gondolni bármit.

Igazán összejöhetne az a gyerek.

Fölfigyel rájuk. A moha mindent benőtt, beáll a terasz oldalfala mellé rajzolt parkolóhelyre, s még ki sem kapcsolja a motort, megérzi, hogy összetartoznak. Az egymáshoz tartozás jegyeit mutatják, pedig csak üldögélnek a korláton, meleg ruhákba burkolózva, háttal az útnak, a fiú a lánnyal, a lány a fiúval, s a felfedezés pillanatától kezdve többé nem képes a fiút a lány nélkül elképzelni és a lányt sem a fiú nélkül. Összeforrnak, ahogy az oltóág és a gally.

Mozdulatlanságukban nincs semmi különlegesség, bárkik ülhetnek így, hozzájuk hasonlóan, ha arra alkalmas helyet, megfelelő teret találnak, s egyébként az idő és a körülmények összjátékában mérhetetlen bizalommal vannak egymás iránt. Elválhatatlanul üldögélnek, a fiú nem érinti a lány testét, a lány nem érintkezik a fiúval, lábukat lógatják, egyenes derékkal, puhán ejtett vállal, nem húzza a nyakukat iga súlya, kolonc se, és a mozdulatlanságukban sincsen semmi furcsaság. A nyugalmukból sejthető, hogy hamarosan hozzáérnek egymáshoz. Mindez azonban a képzelet műve, a Ford autóban ülőé.

A jelenet tetszés szerint tovább alakítható. Képpé, hosszan tartó szabálytalan mondatokká, színpadi jelenetté, mi több, zenei hangokká, mindezek színpadias együttesévé. Ehhez sincs kedve, az ilyesmire késztetés nem a jellemzője. A szociális folyamatok közösségi értelemadása helyett, érzi, elég a szituáció korrekt, magatartástudományi szempontból tisztességes helyzetfelmérése, a lány és a fiú helyzetének tisztességes rögzítése. A megfigyelő személy megfigyelési processzusa módosítja a megfigyelt jelenséget, jut eszébe, holott tudja, nincs oka az indoklásra. Odaléphetne hozzájuk, tettével nem szükséges elszámolnia, s így beavatódhat a tájat felügyelő, a közösen birtokolt látványt tekintetükkel uralni képes, télikabátba burkolózó fiatalok életébe. Kikászálódik az autóból, gombnyomással lezárja a gépkocsi ajtajait, s úgy indul a párnak helyet biztosító korlát felé. Egyetlen dolog, ami izgatja, hogy megérezhesse a testek kipárolgó szagát.

Az ormótlan, rozsdás szerkezetet meglátva megtorpan. A fiatalok lábukkal megérinthetnék a gépezet maradványát, amelyet egykoron a párkány túlsó felére helyeztek. Ipari tárgy, fahasábhasításra szolgált, illő a volt gyártelephez. Nem hiszi, hogy hasznos bármit regisztrálnia, amihez utóbb nem lesz köze. Megáll, keresi a helyet: azt, ahol a darabolásra felhalmozott rönkök tornyosultak, s azt, ahol a kemencekész végeredmény, és azt is, ahová az elvégzett munka végeredményeként a fűrészpor halmozódott. Eszébe jut, miután lecsúszik tekintete a hajdani üzem égetőkemencéinek fűtéséhez fát vágó masinájáról, s megreked a januári jég- és hóborítást nem kapott posztamensnél, hogy évekkel ezelőtt talán, Szegeden, a Tiszánál, a régi híd belvárosi hídfőjénél, ahol régészeti feltárás folyik, ugyanígy bámulta a rakparton üldögélő fiatalokat, hogy végezetül megelégedjen egyetlen pár nézegetésével. Akkor is csendben, békésen ültek egymás mellett, s ugyanazt a vizet nézték. A nézelődésüknek, állapítja meg, rítusa van. A rítus pedig könnyen ráveszi az embert olyasmi meglátására is, ami mások számára egyébként láthatatlan.

Vajon ott áll-e a fadaraboló gépezet? De a gondolatából nemhogy kimondott, de belső hanggal hangzó mondat sem lesz.

Vajon őt hallgatásban, egyetértésben láthatta-e bárki is, lánnyal, fiúval, kutyával párban?

Vajon, ha meg is leste valaki, bárkik, s tartósan emlékeznek rá, róla mond-e bármit is ez az emlékkép, vagy pusztán arról, aki elraktározta a tudatában a jelenetet?

Gyerekkorától szeretett padon, lócán, párkányon, szobortalapzaton és lépcsőn hosszasan üldögélni. Megpróbálja rögzíteni a látványt, hogy emlékezetéből, ha szükséges, azt bármikor előhívhassa. Lényegesnek tartja, hogy bármikor. Olyasfélének szereti tudni, mint az akkumulátort, amelyből bármikor energia nyerhető. Imádja a vízparti köveken való ücsörgéseket, azokból külön képeskönyvet szerkeszthet, amíg a világ világ. Ezen az emlékképeken időközben egyre kevesebb alak tűnik fel, a kutyák száma négyre csökken, de megfigyelőre, aki őrá és a vele együtt kuporgóra kémlel vagy rejtetten kukkol, egyre sem emlékszik.

Ezután magát látja, a posztamenstől alig eltakarva. Mintha hiányozna egyetlen pillanatra belőle egy válldarab és a bal válhoz tartozó kéz. S amikor teljessé válik a saját alakja, akkor látja: ismét csak felemás zoknit visel, és kilóg az inge egyik szárnya.
— Mikor kicsi voltam — mondja kisfiúként.
— Sokáig kisfiú maradtál? — hangzik a cérnavékony hang. S nem társul hozzá se lányka, se kipirult lányarc, se szorosra fogott varkocs.
— Igen — mondja —, szerettem kisfiú lenni. Kezdetben kölyöknek is jó volt, de azt hamar meguntam.
— Érthető — érkezik a bölcs válasz. A lányhang apró légvételhangokká csendesül, aztán kiélesedik: — Mi volt, mikor az voltál?
— Ha elmondod, elmondom én is.
— Megegyeztünk — de a lányka hangjában érezhető az egyezség miatti sértődés.
— Na jó — mondja —, akkor is elmondhatom, ha te nem akarsz magadról beszélni.

A posztamens hirtelenjében önnönmaga marad. Majd mégis megjelenik mellette két nem túl termetes gyermek. A korábban is arrafelé mászkáló fiúcska és az a lány, aki a hangjában volt jelen.
— A lőtér közelében állt a házunk, s a lőtéren nemcsak gyakorlatoztak, de ott a falu fémhulladékát is begyűjtötték. Időnként zetor vontatta utánfutókra rakták és elvitték. Ágyútöltényhüvelyt, boronát, körmös lánctalpas talpának egy-egy elemét. Ilyesmiket.
— Mindent? — a lány, ahogyan csodálkozik, nagylányos.
— Az akkorákat, amilyen a hasábosító, nem — mutat a fiú a fahasábhasító gépre —, azok emeléséhez daru kellett volna, s daru nincs a faluban. A vagonokra, amikor a felszedett cukorrépát elviszik, futószalag hordja a terményt. Na, arra se tehetik fel, el nem bírná. Ehhez hasonló hever ott — hadarja a fiú. — Azt állítottam mindenkinek, hogy az enyém. S emiatt nem viszik el.
— Lódítottál?
— Elhittem, amit hazudtam. Kicsi volt mindig a hazugság.
— Apróság — kacag a lány, de nem szívből jövően. — Nekünk rózsasaranyra, rózsaszínűre festették a házunkat — mondta —, jóval azelőtt, hogy megismerkedtünk volna.
— Hiszen csak most ismertelek meg — halknak tűnik és panaszosnak a mondat.
— Ez az! Tegnap mázolták át a házunkat — szomorodott el a lány —, lehet, hogy emiatt nem fogok ráismerni, s nem fogok hazatalálni.

A vas hangját a lánnyal együtt ismeri meg. Átlag szerint tízévesek, mert a lány tizenegy és fél, ő pedig nem sokkal több, mint nyolc. S a lány válik élete egyetlen szerelmévé. De csak abban az esetben, ha a szerelem azonos a teljes önátadással.

Az ócskavastelepen különböző hosszúságú, vékonyabb vagy vastagabb, üreges vagy tömör bot, lap és lemez alakú, eltérő formájú vasdarabokat gyűjtöttek napokon át tartó sürgölődések közepette. A munka kitart, míg a fiú családjának udvarára cipelik, minden mozdulatukra ügyelve, hogy tettüket senki fel ne fedezze. Elhatározzák, hogy a darabokat hangzásuk szerint akarják használni. A két ujjuk közé fogva óvatosan tartott vasdarabokat apránként fel-alá csúsztatják, mígnem sikerül megállapítani, hogy a legrokonszenvesebb hangot hol adják. Azon a helyen átfúrják, s fonalra akasztják a vízvezetékcsőből egybehegesztett, használaton kívüli porolóállványra. A hosszú vascsőre akasztott vasbotok, -rudak és -lemezek alá ülve fognak hozzá a hangokkal való gyakorlatozáshoz. Ez abból áll, hogy szemmel tartva egymást, kalapáccsal sorra zengetik az egy pontban felfüggesztett, himbálózó vasakat, de ki-ki a hangokra ügyelve csap ide és oda, a maga ritmusa szerint. Abban állapodnak meg, hogy akkor hagyják abba a muzsikálást, amikor érzik egymást. S valami olyan hangzást hoznak létre, amelyről bízvást megállapítható és kimondható: ez a vas hangja.

Kezdetben a lány miként őmaga is, saját alkata szerint kapcsolódnak a kialakuló hangalakzatba, nem firtatva, hogy kell-e ebből közösnek létrejönnie, s ha igen, az miből áll. Így hát ügyet sem vetve a létrehozandó zengő-bongó célra, ki-ki csak magának gyűjti a tapasztalatokat és zúgatja, kolompolja, ütögeti, veri, kondítja, csengeti, csilingelteti, berregteti, pengeti, harsogtatja, rázza, csörgeti és pengeti a vasakat. Barátkoznak az anyaggal. Az anyaggal való ismerkedés időszaka után már erősebben kifejezésre jut kinek-kinek a tulajdonsága: a lány szelíd és türelmes, ő pedig vad, szertelen és mértéket nem ismerő. A lány többnyire tartózkodó és inkább fülel, ő azonban nekiesik a vasaknak, megittasodik saját produkciójától; megragadja a vezetést. Legvégül hűségesen kísérik a másikat, és egymásnak feleselgetnek.

Sokféleképpen hangzik mindaddig a muzsika, míg létre nem jön a valódi párbeszéd. És nem veszik észre, hogy abból kimarad a világmindenség valamennyi egyéb hangja. S nem egyszer előfordul, hogy az egyik vagy a másik képtelennek mutatkozik érzékelni, mit alkot a másik a maga ébresztette vashangokkal, vagy hogy mikor fárad bele a hangzatokba, s legszívesebben véget vetne a zenélést, de éppen a másik miatt nem teszi azt – a földkerekség összes kincséért abba nem hagyná. Sosem válnak képessé határozott véleményt alkotni, de hiszen gyermekek. Ugyan elég jó-e a vashangzás? Kielégítő-e a fémekből kinyerhető produkció? S ha jó, mikor jó és miért? És csakis számukra, csakis nekik? Akkor megfelelő, ha hallatszik a duójuk, vagy akkor, ha sodró ritmus bontakozott ki, amelybe nem bekapcsolódnak, hanem hagyják, hogy átvegye fölöttük a hatalmat? Mikor fülelnek együtt a közösen létrehozott dalra?

— Ismerem — motyogja szakállába az öreg, a már hetvenegy éves János, de arra ügyel, hogy más meg ne hallja. Még nem beszél magában, de már olykor-olykor kedve mutatkozik szólni önmagához. Olyankor látni képes önmagát, mint a filmvásznon. — Beuys, a német képzőművész a közönségét gyakoroltatta így, ha jól emlékszik, azon a Documentán, amelyen maga is részt vett. A saját múltjára vonatkozó adattal kiegészítve már tudja: a hatodikon.
— Ismerem — mondja, s hunyorogva nézi, ott hajladoznak-e még egymás körül, a posztamens környékén.
— Ismerem — mondja az a fiú, aki nem szeretett maradéktalanul kölyöknek lenni.

Új utcába költöztem. Már lakásnézéskor feltűnt, hogy kissé sok a macska a kertben. Ez csak egy kósza érzés volt, ahogy jött, úgy ment. Igaz, akkor hideg november volt, most nyár van, meleg nyár. De a kertben az egy négyzetméterre jutó macskuszok száma azóta is nőttön nő, mintha osztódással szaporodnának. Van cirmos, fekete, tarka, galléros, szmokingos, dominókockás. Szisztematikus nyomozásban kezdtem, istenuccse, kiderítem mi a nyávogás.

Először is a macskavándorutat próbáltam feltérképezni: honnan jönnek, kik ők, és hova tartanak. Az ódon, elhagyatott villák egybenyíló kertdzsungeléből bújnak elő, de a mi kertünkben napoznak, mert itt szó szerint ragyogóak a fényviszonyok. Ha csak napoznának, nem lenne baj. De mivel vegáncicusok is vannak közöttük, mégpedig szép számmal, a virágoskertemnek enyhén szólva annyi. Különösen az októberi varjúháj a kedvencük, mint nekem, továbbá a pozsgások, ezeket gyakorlatilag tövig rágták. Vagy kijátszották, vagy macskavécének használták. Mit tudom én! Egyik opció sem jobb a másiknál. Eleinte arra gyanakodtam, hogy valamilyen növénykártevő pusztítja a vegetációmat, de nem, a macskák voltak a tettesek. Mit ne mondjak, egyáltalán nem töltötte el a szívemet gyönyörűség, amikor a teraszomról kissé oldalt lenézve a szomszéd garázs tetején felfedeztem a macskamatriarchátust. Három szoptatós cila, és vagy tizenvalahány ciculi. Mivel igen bolhásak lehettek, sztereóban hallottam, ahogy az anyamacskák tűhegyes fogai között roppannak a pukkadásig jóllakott bolhák.

De vajon ki etetheti a populációt? Ki lehet az az elszánt, krisztusi lélek, aki a lándzsahegyes kovácsoltvas kerítéseken áthatolva életét kockáztatva macskaéleteket ment? Ilyen és ehhez hasonló kérdések fogalmazódtak meg bennem. Teltek múltak a napok, újabb csipás kismacskák szédelegtek elő a szomszéd kertből, és tényleg nem értettem, miért a mi parányi telkünkön töltik egész napjukat.

Egyik este úgy fél tíz tájban fura alakot pillantottam meg az utcai kerítésünkön kívül. Először a kerítés mellett tévelygett, jobbra-balra nézelődött, majd megállt, szembe fordult a házunkkal és hosszan bámulta a sötét kertet. Aztán derékszögbe hajolt, és perceken át így maradt, arccal a kertet vizslatva. Felmerült bennem, hogy bizonyára alhasi fájdalmai vannak, le kellene szaladnom, hogy segítsek rajta. De mire ezt végiggondoltam, fogta magát, és eltűnt. Így ment ez másnap is, harmadnap is. Egy dolog nyilvánvaló lett, nem beteg a fazon. Mármint úgy értem fizikálisan, az emésztése is teljesen rendben van. Mentálisan viszont? Isten tudja.

Egy hét után eldöntöttem, nem cicózom: kilesem a titkát. Kidolgoztam a kispályás nyomozási tervemet. Villanyvilágítás nélkül, sötétben kell rajtaütnöm. Mert ha felkapcsolom a lépcsőházi villanyt, annak egyik kivezetése a ház oldalfalán felgyújt egy lámpát, és akkor megzavarom esti ceremóniamesterünket. Így is tettem. Lelopakodtam a lépcsőkön. Kétszer bicsaklott ki a bokám az izgalomtól, de gondoltam, ennyi belefér. Lassan kinyitottam a ház ajtaját, és ruganyos cirmilépésben csiribí-csiribá, ott teremtem. A látványtól tátva maradt a szám. Valóságos macskamenza tárult elém. Vagy huszonöt cicus morogva, fújva, dorombolva jóízűen falatozta a hozott anyagot. Volt abban minden, ami macskaszemnek, macskaszájnak ingere. Már erősen bűzös csirke belsőségek, kockára vágott konzervdarabok, és valamilyen máj, mert ennek a szagát is határozottan éreztem.

Szó szót követett. Megtudtam, hogy a fél kerület a mi kertünkbe hordja a háztartási hulladékát. Csak éppen most nyaralnak. Így ezt a szegény nyaralás nélkül maradt honfitársukat bérelték fel, hogy amíg lubickolnak a tengerben, vagy mit tudom én hol, a más kertjében nevelt házi kedvenceiket etesse.

A cicuskák elvihetőek, mondtam kedvesen. Van sok papírdoboz a pincében, szívesen hozok fel, ha gondolja. Á, nem, nem, felelte, nem kell neki egy sem, ki nem állhatja a macsekokat. Csak hát megígérte a szomszédjának, aki valóságos macskabolond. Ide jár etetni saccperkábé már vagy öt éve. Nem ismerem véletlenül?