Bejegyzések kategória bejegyzései

Amiért boldog

 

− négyévszakos karácsonyi próza

„A karácsony – mondta apám – lelkiállapot, nem étkezés.”

−Szabó Magda

A gonddal foglalkozni maga a gondolkodás, gondolta, e megvilágító erejű etimológia pedig hirtelen olyan bizalmat keltett benne a nyelv iránt, hogy jó szívvel szánta viszont kínjában folytatott eszmefuttatása lenyomatául; akkor is, ha gond helyett inkább olyan tragédiáról volt szó, amelyre nincsenek is szavak. Bárhogy is, az elmúlt Karácsonykor – ő bizony nagybetűvel írta, akárhogy kell is − meg sem kísérelhette szóbahozni a kaszáját akkor még csak fenő halált: mintha az ünnepet nem éppenséggel annak születése tenné boldoggá, aki melegebb éghajlatra küldte… küldi… majd, dilemmázott, a kaszás bácsit. Na tessék, erre sincsenek szavak, nyugtatta magát, amiért nem talált.

Inkább azt a fogós kérdést firtatta, mégis mi a Karácsony halál nélkül. Legfeljebb raktárgondok, konyhai nehézségek és szót sem érdemlő családi összezörrenések által megzavart idill? Az ilyesmit ne is árnyékolja be a halál, mondhatta, sőt parancsolhatta volna a falnak, ha nem az ő fülébe cseng inkább saját költői kérdése, amely úgy fogalmazódott meg benne: mi más adhatná értelmét annak, hogy megszületett!?

Eljövetelének nyugalmát ugyan még Karácsonykor sem sokak arcára látta kiülni; de hát a hülye akar télen kiülni, pláne ki akarja, hogy rá üljenek ki? − gúnyolódott magában az ünnep félre-, illetve meg-nem-értésén, ha már szenvedést feltételező krisztusi ígéretek helyett beérni az úgynevezett pozitív gondolkodással: diktátumát a korszellem huhogja, kezdte jellemezni, jóllehet egy magára valamit adó szellemmel ellentétben tudomást sem véve a halálról. Az optimizmusnak éppenséggel a fonákja is az, hogy negligálja a halált, folytatta, hiszen, aki számít erre a – tán csak hite híján – legrosszabbnak tartottra, tehet ellene; arról nem is beszélve, gondolta, hogy aki csak a jót hajlandó meglátni, magányossá válhat, mert érzéketlen mások szenvedésére.

Ahogy tűnődött, azt is megértette, hogy nemcsak az idillt, hanem önmagában még azt a szeretetet sem jelentheti az ünnep, amely kétségkívül boldoggá tehet akár a csillogó terítékek barikádjai között is, némi iróniával élve; mert, ha van szeretet, akkor befigyel a bűn is zsoldjával, a halállal együtt. Ahelyett, hogy furcsállotta volna a páli tételt, kezdte kapizsgálni, miért éppen a bűntől kell megszabadítson az ünnepelt a halálon aratott győzelemhez: elvégre a létet oszthatatlanságában – fájdalmai dacára is – a szeretet adja; egysége pedig szintúgy vall igazságra. Minden jóra kell hát forduljon, hitegette magát, csak az igazság is olyan lehet, mint egy nő, aki akkor válhat igazán értékessé udvarlói számára, ha lassan áll kötélnek. Majd pedig eszébe jutott, hogy viszont rossz irányt is vehet minden… mármint a minden, pontosította az igazság ilyetén módját. Jót vesz, döntött, mert a jó éltet: A jó a lét, a lét a jó: / igaz, bár a síron túl. pattant ki a fejéből, verslábain pedig a Karácsony ünnepköréből végképp a metafizika úttalan ösvényeire tévedt.

Ugyanakkor elégedetten nyugtázta, hogy ezt a két sort elég is tudni: titok kell övezze az – általa szintén nagybetűvel írt – Istent, különben ki sem lehetne érdemelni áldomásai non plus ultráját. Titka pedig már azóta erotikával ért fel számára, hogy kamaszként rádöbbent, a vonzalom teremtőerőt szít. Azt viszont egyenesen tudta, hogy ha – Ne hagyj Isten! – mégsem fordul jóra minden, akkor sem érdemes mást hinnie: ha nem volna Isten, ki kellene találni, csengett a fülébe. Mindazonáltal a végső halál lehetőségével még mindig szkeptikusabb volt, mint például a demokráciáéval, amely utóbbiban saját ellentétét is felfedezni vélte. Öröklét ide-oda, korlátok nélkül aligha tulajdonított volna értéket az életnek, hiszen eleve csak a maga határoltságában tudta megragadni.

A behatárolt istentia viszont csak ex lehet, hiszen kifelé tör. Mégis merre hatna?! Szerettei ápolandó emlékeként tartósulhat is: talán a vallást kihívó, de perfekcióra képtelen technika gyorsaságában sem mosódik el, talán a pontszerű információk e korában sem foszlik szerte. Így bizakodott, ha már Karácsony volt, arról nem is beszélve, hogy tartam a javából a Krisztus-történet is. Mégis értelmet vélt inkább keresni, miközben szíve szakadt meg. Ezért kellhet ésszel befoltozni, töprengett egyensúlyuk híján. Bárhogy is, nagybátyján túl írásának szintén végességében tulajdonított értéket. Befejeztével a hozzá tapadó emlékeken túl azonban reményeket sem átallott fűzni hozzá. Hadd szilárduljon előre-hátra a lét!

(Illusztráció: Tom Bushnell – Happy Christmas)

az elmúláshoz

 

dolgom van még, de
aztán majd megyek,
a haldokló ismerőse
a tükörképével beszélgetett,
haldokló halhatatlanok nevét
versbe szedte a pusztuló
örökkévalóság, a messzeség
az elmúláshoz hajol közelebb,
összegyűrt fehér lepedőt
simítanak ki ártatlan
kezek

elfelejtik majd
a haldoklót, a haldokló
ismerőse is
csak addig emlékezik,
amíg haldokló nem lesz
maga is, minden
haldoklónak vannak
ismerősei, az ismeretlen
haldoklót kivéve

félek a haláltól, mondta
ismerősének a halhatatlan,
lesütötte a szemét
a haldokló ismerőse,
vannak azok a kultúrák,
amikben megismerik
a halált
a halhatatlanok, a mi
kultúránk fejlettebb,
nálunk csak a halandók
halnak meg

 

(Illusztráció: Eric Zener: Dream Hatch, United States, 2016)

Fellinger Károly gyermekversei

 

NYÍRFA

Luca-éjjel, Szent György-éjjel
boszorka száll seprűjével.
Öcsém kérdi: Mit akar itt?
Félti, óvja játékait.

Megrontja a kecskét, bárányt,
hinni benne merő ábránd,
sántít a ló, megáll, eldől,
Szöncön ráncos bőre sem köll.

Közel az utolsó óra,
tégy nyírfát az istállóba,
kémény köré, eperfákra,
a szántóföld négy sarkába.

Szülőágyba, kisbölcsőbe
hozza főnixmadár csőre.
Nyírfaággal hajtsd a ménest,
nem lesz híján eleségnek.

Mégis van egy nagy bökkenő,
nyírfából van az a seprő,
amivel a boszorkányok
megkerülik a világot.

 

KARÁCSONYI ASZTAL

Közeledik a szenteste,
a várakozás nagy napja,
be a házba, a konyhába
szalmát, szénát hoz a gazda.

Asztal alá rakja csöndben,
a vödörben búza, árpa,
ekevas, járom, kaszakő,
mind-mind a születést várja.

Az asztalon ácsszerszámok,
méz, só, bors, fokhagyma, kenyér,
főtt tojásból kerek negyven,
mindegyikük friss, hófehér.

Akad bab, hal, alma, dió,
tele van a szív malaszttal,
Aprószentekig mindenképp
terítve marad az asztal.

Hátha a holtak betérnek,
a kis Jézus meg az angyal,
menjenek majd jó hírével,
jóllakottan, teli hassal.

Aprószentek után, ami
asztalon volt, vagy alatta,
varázserővel bír, hittel,
úgy a magvak, mint a szalma.

Tyúk fészkébe, ha egy kevés
karácsonyi szalma kerül,
nyugodt lesz a kotló attól,
tavasz elején már megül.

Ha karácsonyi búzát rak
a gazda az etetőbe,
annyi tojás lesz az évben,
vehet tehénkét belőle.

Karácsonyi morzsa segít,
ha megbetegszik az állat,
kertbe szórva jól termővé
teszi mind a gyümölcsfákat.

 

MACSKÁS

A Kis-Duna szigetére
a vasorrú, göthös bába
átevickélt egy ladikon,
dünnyögött, morgott magába.
……..A tündérek, szól a fáma,
……..elmentek a batyusbálba,
…………Őraljapusztára.

A boszorka ámult-bámult,
égig érő fára nézett,
levél helyett az ágakon
macska nyávogott, tömérdek,
……..kút volt a fa alatt, oly mély,
……..nem látta magát a holdfény.
…………Oda a reménynek.

Ám a cicák között, ejnye,
nem akadt fekete egy se,
megrázta a fát a banya,
kútba hullt a macskák java,
……..szürke, fehér, tarkabarka,
……..megfulladtak mind egy szuszra.
…………Mondom, becsszavamra.

Gyászolt a fa, a Kis-Duna,
de utána, ámuljatok,
macska ugrott ki a kútból,
mind feléledt, lábra kapott,
……..élet vize volt a kútban,
……..higgyétek el, bizony úgy van.
…………Emeljél kalapot!

Azóta e szigetecskét,
bár elhagyták a tündérek,
Macskásnak hívja a jónép,
ide ördög sose téved.
……..A boszorka félős, hörög,
……..dióhéjban macska zörög.
…………Nem múlnak az évek.

 

(Illusztráció: Leon Devenice: Colorful Birch Trees)

 

Az egyszeri tank

 

Az egész egy derűs tavaszi napon kezdődött, amikor a piacon lógó szatyrokkal a vállamon vánszorogtam, s egy modellféle lenge lány ellibbent mellettem. Egyik kezében kutyapóráz volt, a másikban pedig egy gurulós bevásárlótáska. Kisebb sokkot kaptam a látványtól, letettem a piac kőszőnyegére a szatyraimat, masszíroztam a vállam, és arra gondoltam, hogy a fenében nem jutott ez nekem előbb eszembe.

Aznap este már izzott a webhálóm, földön-égen kerestem a tankom. Merthogy ez a népies neve: banyatank. Arra is rájöttem, hogy a skótkockás gurulós bevásárlótáskához nem adnak automatikusan túlsúlyos félvak tacskót. Magyarán tacskó nélkül is lehet venni ilyen szatyrot. Fellélegeztem, örömömben énekeltem,  mert őszintén szólva fogalmam sincs, hova tettem volna az ebet. Tanyasi szocializációmtól nem tudok már szabadulni soha, e szerint pedig kutyának, macskának udvaron a helye, punktum.

Ha már tank, legyen menő, futott át rajtam, s  a legtrendibb márkák kínálatát böngészgettem. Ki is választottam egy spanyol modellt, amely Picasso forma- és színvilágát juttatta eszembe. A tanári fizetésem egynegyedét utaltam át érte, de nem bántam. Elszánt voltam, hajthatatlan és pofátlanul sikerorientált. A reklámképen két méter magas, szálfa, világhódító fiatalember húzta maga mellett, gondoltam, ha neki nem kínos, nekem sem lesz az. Pár nap múlva hozták a csomagot. Első ránézésre csak azt tűnt fel, hogy alig fér be az ajtón. Amikor kicsomagoltam, egy világ omlott össze bennem. Más szín volt, mint amit megrendeltem, más forma,  továbbá csak a hokedlire állva értem el a fogantyúját. Vissza kellett küldenem. Csupán a postaköltségem bánta. Ez mind-mind irdatlan szomorúsággal töltött el, de hát a nagyobb baj az volt, hogy ott voltam újra, ahol a part szakad. Tank nélkül.

Mindent egy lapra téve gyors döntést hoztam. Elmentem egy nagyáruházba. Kinéztem egyet. Megvettem. Másnap már a piacon görögtem vele. Mi az hogy görögtem! Valósággal megrészegített a szabadság súlytalansága. Összevásároltam mindent: káposztát, krumplit, tököt, almát, karfiolt, ja, igen, olajat is, és nem is egyet, hanem egyenesen kettőt. Fél éve halasztott mézvásárlást ejtettem meg, mert ugye az olyan nehéz, mint a só, és igen, sót is vettem meg cukrot is. Valósággal röpködtem örömömben, degeszre telt a tankom, de sebaj, nem éreztem nehéznek. A kedvenc butikomba is bementem, megálltam a sarokban, és szemlélődtem. Egy idős hölgy rontott be az ajtón. Két eladó is megszólította, de ő mintha nem is látná őket, átnézett rajtuk, és hozzám rohant. Ez az!, kiáltotta. Ez kell nekem is, tudja milyen régen vágyom rá? Azzal kitépte a kezemből a tankomat, és mint aki divatbemutató kifutóján illegeti magát, elindult a tankommal ide-oda a nagy tükör előtt. Mentében igazgatta a sálját, dobálta a haját. Mit tetszik kérni?, kérdezték tőle az eladók. Itt semmit, csak tudják, húsz éve nem merek ilyen gurulós kocsit venni, mert öreges. Most meg itt van egy, ami fiatalít. Az eladók úgy néztek rám, mint a véres rongyra, már-már azt hittem, kidobnak a boltból. Elindultunk az Andrássy úton a Hősök tere felé. A hölgy a tankommal elöl, én meg kullogtam utána. Véletlenül épp arra jött, amerre én, de éreztem, hogy még a pokolba is képes lenne követni. Egészen a térig kísért. Ott addig-addig bohóckodott a japán turistákkal, míg elkérték tőle a tankom, és csinálták a viccesebbnél viccesebb felvételeket. Ez azért már több volt a soknál! Az én tankommal ne gúnyolódjon senki! Kikérem magamnak!

Először Gábriel arkangyalra néztem, csináljon már valamit, mégiscsak egy felsővezető. Aztán Árpádra, Elődre, Ondra, Kondra, Tasra, Hubára és Tétényre. De semmi. A szent királyokkal se mentem többre, se a Hunyadiakkal, se Bethlennel, se Thökölyvel, se Rákóczival, se Kossuthtal. Rájöttem, hogy hősök ide vagy oda, csakis magamra számíthatok.

Összeszedtem maradék erőmet, és kitéptem a tankom a kezéből. Ez az én tankom!, mondtam, viszontlátásra, és elindultam a százéves platánok felé.

 

(Illusztráció: Saatchi Art)

Torkolatpiramis

Tóth Sárának

Mindegy a történet mely pontján vetik Józsefet a kútba testvérei. Zuhanni a nyitómondattal kezd. Kezdetben teremtette Isten. Vagy még korábban. Mikor név nélkül szunnyadott a sors is, betöltetlen várt a végzet. A könyv margója nem a szöveg, hanem a lap szélén kezdődik. A valóságot autofikcióként működteti. Mígnem a kiválasztottság önbeteljesítő rozsdája rozsdaövezetté nyilvánítja az egész bolygót. Az már a finomhangolás, hogy mi nem kiválasztottak, csak választottak vagyunk. Nekem ne mondjanak ennyit se. Fölöttünk összezárt a vörös tenger. Ez azonosít be minket. Ahhoz sem kell ketté válnia, hogy átkeljen lábon rajta az Egyszülött Egyiptomba. Akihez képest mindenki másodszülött. A visszataszító Egyiptom magához vonja. Egyiptom. Közszereplő. Projekciós felület. Sokan hiszik ismerni, kevesen találkoztak vele. Avagy ismerhető-e, akivel egyetlen személyes találkozás sincs az időben? Helyette az időtlen mélyalmos gyűlölet, melynek nincs feleződési ideje. Egyiptomból menekülni kell. Egyiptomba menekülni kell. Egyiptom a menekült státusz szimbóluma. Józsefet az egyiptomiak elfelejtették. A történet a felejtéstől válik történetté. Ha nincs az érzelmeknek feleződési ideje, komplexus. A projectile pedig a testen átmegy. Legyen bár letelt porladási ideje. A gyűlölet balzsamozási technikája az engesztelhetetlenség. A bőr emlékszik így. Egyiptom elfelejtette a balzsamozás ősi tudományát. A felejtés úgy organizálja az időt, organikussá teszi. Egyiptom nem balzsamozta be a tudást átörökített isteneivel. A projekciós felület a magunkból kiszerkesztett vállalhatatlan. Az undor vonásainkat átadja a függőlegesnek. Ami mégsem zuhanás. Megannyi családi tartozás. Jobb, ha ehelyett állatfejű isteneink vannak. Azt legalább az összes emberi érzelemből nyertük. Nem csak az undorból. Az isteneket, akiket sokan hisznek ismerni, kevesen találkoztak velük. A szüleimnek született egy gyereke, aki nem tudott undorodni. Mikor leválasztotta testhatárainak ismerete és énné feledte, magamra maradtam vele. Az undor másképp választ el. Eliszonyít. Ezzel a hiánnyal születtem. Nekem az undor nem segített magammá iszonyodni. Az angyal által meghirdetett és az angyal által legyilkoltak egy. A fáraó által legyilkoltak és a zsidó király által legyilkoltak egy. Szakadjon bár(h)ány ágra a történet. Hogy ki az elsőszülött? Nem téveszt meg a születési sorrend.  Mindig az, akit mások szerint szígyelni kell. Igen, így mondva. Mint az egykéző Ormánság másod-szülöttjét. Apát. Anyát. Kistestvírt. Valaki homlokomra írta letörölhetetlen: ki időt nyer, félelmet nyer. A Nílus torkolatpiramis. A piramis a Nílus függőleges deltája. Az emlékezet apad, és dagad, mint Égyiptom folyója. A zsigereket pedig külön edénybe temetem.