Szirom Elemér hétfő reggel nem nézett a tükörbe. Ezt pár napja határozta el, de csak ma reggel sikerült a fürdőszobában is elkerülnie, hogy a mosdó fölötti tükörbe pillantson. Nem azért nem akart tükörbe nézni, mert azt gondolta, annyira rosszul néz ki, hogy a látvány nagyon lehangolná. Jóképűnek látta magát, annak ellenére, hogy gyerekkorában csúfolták elálló, kajla füle miatt. Felnőtt korára kikerekedett feje harmonikusan ellensúlyozta ezt a kis hibát, és már büszke volt fülére, ezek a vitorláim, így mindent meghallok, sőt sokkal jobban, mint a fejre simuló fülűek. Kancsal szemmel született, a kamaszkorban elvégzett korrekciós műtét ellentétes hatást eredményezett, két szeme, ellentétes irányba mozgott, ő ezen is nevetett, pókszemem van és szinte 360 fokban, panorámaképen látom, a világot. Az orra sem volt mindennapi, nagy hadvezérek, arisztokrata családfők, híres és hírhedt alakokhoz hasonlította magát, fent hordta, szó szoros értelmében, görbe, húsos orrát, ez férfias, és nem szégyellt beletúrni széles orrlyukaiba, még taknyos se vagyok, állapította meg. Alsó ajkán sötét színű szemölcs. Nem kell ide szépségtapasz, MM, a világhírű színésznő ajka fölé helyezte a fekete pöttyöt. Szerinte a természet tudja, mit, miért csinál.

Egyik reggel borotválkozás közben a tükörből francia filmszínész nézett vele farkasszemet, hirtelen a neve se jutott eszébe, csak az, hogy nagyképű alak, akinek még Romy Schneider sem volt elég jó nő. Míg a néven gondolkodott, kezével megérintette az orrát, és a tükörben azt látta, hogy az ujjai a saját orrán mozognak. Abbahagyta a borotválkozást, lemosta az arcát és kiment a fürdőből. Sokat ivott az este, emlékezett vissza. Munkahelyén nevettek rajta, hogy csak fél arca borotvált. Másnap a fürdőszoba tükörből Paul Newman nézett rá, világító, kék szemével. Elemér meg se mert mozdulni, és amikor ingatta a fejét, a tükörben látszó figura is ugyanazt tette. Kirohant a fürdőből, leült a nappaliban és azon gondolkodott, mit csinált azelőtt való este, hát bizony megint a haverokkal iszogattak, mert mióta Jolán elhagyta, nem nagyon akaródzott neki hazatérni munka után.

Harmadnap újabb filmsztár nézett rá, majd egyre idősebb figurák bukkantak fel a tükörben, Belmondo markáns, ráncos arca tűnt elő. Akkor ez azt jelenti, hogy ő halad a halál felé. Aztán egyre fiatalabb színészek néztek rá, végül a Pál utcai fiúk egyik amerikai főszereplője mosolygott rá. Visszafelé megy az idő és akkor ő úgy szűnik meg, hogy még meg sem született. Csak az mentheti meg, ha nem néz többet tükörbe.

Úgy járt-kelt a városban, hogy a csillogó kirakatokat is elkerülte, ahol véletlenül megpillanthatta volna magát. Kidolgozott egy technikát, ha mégis megállna egy kirakatnál, akkor milyen szögben helyezkedjen el úgy, hogy alakja semmiképpen ne tükröződjön.

Egy ismert üzlet kirakatában messziről elolvasta a kézzel írt szöveget, Elköltöztünk. Azelőtt borok és ételek plakátjai álltak ott. Most modellvasút tartozékait látta, Kisgyerek kora óta szeretett volna vasútmodellt. Ahogy a szokásos pozícióban állt, a tükröződő kirakatban, rávetülve női sziluettet látott, hasonlított Jolán alakjára, derékig érő haja nem szőke, hanem vörös volt. A nő kezével gesztikulált, látta finom ujjait, ahogy végigsimít a haján, és volt ebben a mozdulatban egy kihívó gesztus, mintha rá nézne, pedig nem láthatta Elemért, ahhoz, hogy tükröződjön a kirakatüvegben a háta mögött kellett volna állnia. Megfordult. Senki sem volt az utcán.

Haza ballagott és nem bírt megszabadulni a látványtól. Másnap ebédszünetben ismét arrafelé ment, de nem mert közel menni a kirakathoz. Néhányszor még próbálkozott a következő napokon is, de csak távolról figyelt. Egy hét múlva bement az üzletbe. Megajándékozza magát egy kezdők számára összeállítható modellvasúttal. A vakítóan fényes, napos utcáról belépve az üzletbe, azt hitte, hogy káprázik a szeme a sötétebb helyiségben. Előtte a vörös hajú nő állt, csillogó zöld szemmel. Mit parancsol, kérdezte mosolyogva. Elemér most látta, hogy a nő alakja tükröződött a kirakatüvegen, miközben biztos volt benne, hogy nem bent az üzletben állt. A nő türelmesen mosolygott. Gyerekének kellene, kérdezte kis idő múlva. A férfi csak rázta a fejét, Akkor talán saját magának vásárolna, nem szégyen az, én a kisöcsémnek is vettem, akinek pont olyan füle van, itt megállt a nő mondat közepén és elpirult. Ne haragudjon, de az öcsém tényleg hasonlít magára, mióta anyánk meghalt, én viselem gondját, vagány srác, biztos szívesen segítene magának összerakni az első asztalt, az a legizgalmasabb. Elemér érezte, hogy mindkét fülcimpája vérvörös, a nő tett feléje egy simogató mozdulatot, de a férfi elhúzta a fejét. Holnap visszajövök, mondta, addig átgondolom, most azonban vennék mégis egy apróságot. Azt nem átgondolni kell, én szívesen bemutatom működésükben a modelleket, van a hátsó teremben erre lehetőség, de ehhez idő kell, ha munkába kell visszamennie, akkor ez most nem megfelelő. Igen, így van, holnap inkább munka után jönnék, de addig is megvennék valamit. Van külön csomagban pl. olyasmi, hogy váltó? A nő nevetett, máris csomagolom és várom holnap. Ötkor zárunk.

Másnap Elemér korábban eljött munkahelyéről, járta az utcákat a közelben, nem mert öt óra előtt bemenni az üzletbe. A nő ugyanolyan mosollyal fogadta, Alba vagyok, be se mutatkoztam, és arcon csókolta a férfit. Elemér, Szirom Elemér vagyok. A nő felnevetett, gyöngéd férfi lehet, ilyen névvel, és nem az Elemérre gondolok. Nekem meg az Alba név tetszik, éppen azért, mert ellentéte a gyönyörű vörös hajának, az apja nem gondolt erre? Nem ismerem az apámat, de anyám szerint, aki már pár éve halott, rá, vagyis apámra hasonlítok. Hasonlít valakire, akit sose látott, fénykép biztosan van róla. Nincs, az anyám mindent elégetett, és akkoriban az okiratokra nem tettek fényképet, próbáltam megkeresni, de nem jutottam semmire. Mégis gyakran látom őt, illetve elképzelem, és ami érdekes, egy ilyen férfit láttam magam előtt, mint Ön, vagyis te, ilyen arcot még sose láttam. Maga, vagy te, Alba, udvarolsz nekem? Ilyesmi velem sose történt eddig. Én meg sose mondtam ilyesmit senkinek, illetve az öcsémet sikerült meggyőznöm arról, hogy ne zavarja a kajla füle. Akkor most menjünk a bemutatóterembe. Esetleg felhívhatnám az öcsémet? Elemér bólogatott.

Alba, első látogatásakor Elemér lakásában, a fürdőszobából kijőve váratlanul azt kérdezte, ki halt meg? Elemér nem értette a kérdést. Olyankor szokták letakarni a tükröket, amikor meghalt valaki. Nem halt meg senki, vagyis elhagyott a feleségem és elvált tőlem, de nem ezt gyászolom. Furcsa dolgokat látok a tükörben, miközben borotválkozom. Mit látsz? Nehéz elmesélni, megrémisztett, talán azt gondolhatod, hogy pszichopata vagyok. Nekem mindent elmondhatsz, én is sokat fantáziálok, tudod mit, gyere, nézzünk a tükörbe mindketten. Elemér vonakodott, félek, hogy az után nem állsz velem szóba. Az nem fordulhat elő, a kisöcsém is apaként bír téged, láthattad. Igen, nagyon kedvelem, mindig szerettem volna egy fiút, erős, jóképű, okos gyereket, az öcsédet szívesen örökbe fogadnám. Hát ez nagy baj, mert a csomag része vagyok én is, akkor el kell venned engem feleségül. Én nem mertem ezt sok hét után sem megkérdezni. Alba oda húzta Elemért a széles fürdőszobatükörhöz és lerántotta róla a terítőt. Ott álltak egymás mellett és Elemér magát látta Alba mellett. A nőt gyengéden kicsit kitolta a képből. Akkor is ugyanazt látta. Önmagát.

(Illusztráció: Arvydas Martinaitis: Rabbit Ears )

Jean-Antoine hétfőnként a Tuilériák kertjében időzött. Passzióból üldögélt a nagy szökőkút körül. Hátradőlve az egyik zöld székben a felhők formáját kémlelte. Nevető, táncoló alakoknak tűnt valamennyi. Egyszer egy farkast formázóra lett figyelmes. Percekig nézte, míg egyszer csak mintha tovatűnt volna.

‒ Ez csupán egy légköri jelenség. Honnan lehetne már igazi? Csak a félcédulások meg az indiánok hiszik, hogy ez jelent valamit. Te egyik sem vagy, Jean-Antoine ‒ mondogatta magában.

Persze az észlelés csak nem hagyta nyugodni. Azután valahányszor kiült a kedvenc helyére, az eget kémlelte, hátha ismét sikerül megpillantania az ordast formázó felleget. A bárzongorista egyébként keddtől vasárnapig a Le Petit Parisien falai között mulattatta a nagyérdeműt. Korábban már meséltem róla, csak sajnos sokáig egyszerűen nem jutott eszembe a neve. Abban a szegletben ült, ahol ma már egy modern zenedoboz áll. Az ember bedobja a pénzt, kiválasztja azt, amit hallani szeretne, megnyomja a gombot, és három perc elteltével ismét veheti elő az aprót. Persze, amikor még ő foglalt ott helyet, érzésből és emlékezetből dolgozott. Estéről estére a terem hangulata alapján alakította a repertoárját. Olykor kiszólt egy-egy vendégnek, és megkérdezte őket, hogy mit is hallanának. Illemből tette, mert szinte kérdés nélkül tudta a törzsvendégek kedvencét. Érkezésükkor és távozásukkor is meglepte őket egy-egy melódiával. Valahogy rendre eltalálta. Ezért is szerették annyira. Saját kedvence Count Basie amerikai jazz-zongorista volt, aki egy éjszaka, egy koncertjét követően beült a helyére. Pont akkor, amikor ő épp otthon a gyomorrontásával küzdött. Évente legalább kétszer elmesélte Jules-nek, hogy mennyire sajnálja, hogy pont példaképe fellépéséről maradt le.

‒ Góre, azt az ülőpárnát azóta is őrzöm. Bekeretezve lóg az előtérben, hogy aki betér, az rögtön rákérdezzen: Miért van neked egy ülőke a faladon? Rajtad kívül főnök ezt senki sem érti. Meg különben is… Sokszor mondják nekem, hogy mit szeretek abban az amerikaiban, amikor csak négy-öt hangot használ. Pfff… Szeretném én látni az ő kezüket úgy táncolni a billentyűkön. Az persze már nem megy. Mindnek csak a szája jár – idézte fel a zenész.

Azon az egy rosszulléten kívül egyetlen egyszer sem hiányzott. Ha haláleset volt a családjában, akkor sem maradt távol. Amikor az édesapját elveszítette, akkor az ő tiszteletére játszott. Amikor pedig az édesanyja szenderült öröklétre, akkor szinte csak érzelmes melódiákat szólaltatott meg. Sokszor tett úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna, pedig olykor vérzett a szíve. Persze a vendégek előtt szinte sosem mutatta. Nem is igazán érdekelte volna őket, hiszen mindenki elvolt a saját bújával, bajával vagy épp örömével. Olyan is akadt azért, akivel igazán összebarátkoztak. Ilyen volt Nicolas, a cukrász.

‒ Egy dupla konyakot a művész úrnak – szólt oda az őszes cukorműves a pincérnek.

‒ Köszönöm, mester. Ám ha nem vagyok túl szemtelen, akkor egy szelet dobostortát is kérnék. Persze, kifizetem – vágott vissza.

Volt, hogy percekig áradozott kedvenc nyalánkságáról.

‒ Lelki szemeim előtt látom a vékony piskótalapok közé rétegezett, csokoládés, vajas krémet. Rajta az aranybarna, karamellizált dobostetővel. Istenem… Nem tudok betelni vele – ábrándozott szinte nyálcsorgatva Jean-Antoine.

‒ Áh, a párizsi krém. A legenda szerint azért lett pont ez a neve, mert Dobos C. József megtudta, hogy nekünk, franciáknak is tetszik. Azt mondta: ha nekik jó, akkor nyugodtan lehet párizsi krém a neve – magyarázta Nicolas.

A muzsikus később elvitelre is kikért belőle, hogy maradjon hétfőre. A Tuilériák kertjében, a megszokott helyén ücsörgött. Falatozás közben megint a fellegeket nézte, hátha ismét megpillanthatja azt a különlegeset a farkas képében. Mindhiába… Csupán nevető és táncoló alakokat látott, ahogyan előtte oly sokszor. Amint az utolsó falatot is lenyelte, a káprázat tovatűnt. Neki pedig eszébe jutott, hogy lefekvés előtt még ki kell vasalnia az ingét, hiszen holnap már megint kedd lesz.