Bejegyzések kategória bejegyzései

Bejegyzések

Lewis Carroll: Alíz csodaországban

Hozzászólás most!

Egy őrületes teaparti
7. fejezet

Egy asztal állt megterítve a ház előtti fa alatt. A Kerge Nyúl és a Kalapos teát szürcsöltek körülötte: kettejük között ült a Kisegér, mély álomban, a másik kettő rajta támasztották a könyöküket, és a feje felett beszélgettek.
– Milyen kényelmetlen lehet a Kisegérnek – gondolta Alíz. – Bár alszik, így gondolom, nem zavarja.
Az asztal hatalmas volt, de ők hárman az egyik végében tobzódtak.
– Nincs hely! Nincs hely! – kiáltották, amikor meglátták Alízt.
–Rengeteg hely van! – mondta Alíz idegesen, és leült asztal másik végébe, egy nagy fotelbe.
– Igyál egy kis bort! – kínálta biztatóan a Kerge Nyúl.
Alíz körbenézett az asztalon, de nem látott mást, csak teát.
– Nem látok bort – jegyezte meg.
– Nincs is egyáltalán – felelt a Kerge Nyúl.
– Akkor nem volt túl kedves tőled, hogy megkínáltál vele – szólt Alíz mérgesen.
– Nem volt túl kedves tőled, hogy csak úgy hívatlanul leültél közénk.
– Nem tudtam, hogy ez a te asztalod – mondta Alíz. – Többnek van itt megterítve, mint három személynek.
– Le kéne vágni a hajad – mondta a Kalapos. Már egy ideje kíváncsian  tanulmányozta Alízt, és ez volt az első megszólalása.
– Nem kéne személyes megjegyzéseket tenned – szólt Alíz egy kis ridegséggel. – Ez nagyon udvariatlan.
Ezt meghallva a Kalaposhatalmasra nyitotta a szemét, de csak annyit mondott: – Miért szereti a holló az íróasztalt?
– Na, most aztán jól fogunk szórakozni! – gondolta Alíz. – Örülök, hogy elkezdtek találós kérdéseket kérdezni.
– Azt hiszem, ki tudom találni – mondta hangosan.
– Úgy érted, hogy te úgy gondolod, hogy ki tudod találni a választ? – Mondta a Kerge Nyúl.
– Pontosan – felelt Alíz.
– Akkor azt kellene mondanod, amit gondolsz – folytatta a Kerge Nyúl.
– Azt teszem – vágta rá Alíz. – vagyis, vagyis komolyan gondolom, amit mondok. Az pontosan ugyanaz, tudhatnád.
– A legkevésbé sem ugyanaz! – mondta a Kalapos. – Akkor már azt is mondhatnád, hogy a „látom, amit eszek” az ugyanaz, mint „Eszem, amit látok”!
– Vagy mondhatnád azt is – tette hozzá a Kerge Nyúl, – hogy a „tetszik, amit kapok” az ugyanaz, mint „azt kapom, ami tetszik”!
– Vagy mondhatnád azt is – tette hozzá a Kisegér, aki úgy néz ki, álmában beszélt – hogy a „lélegzem, mikor alszom” az ugyanaz, mint „alszom, amikor lélegzem”!
– Az ugyanaz, ha rólad van szó – mondta a Kalapos. A beszélgetés elnémult, a parti résztvevői egy percig csöndben üldögéltek, miközben Alíz átgondolta, hogy mire emlékszik a hollókról és az íróasztalokról, ami bizony nem volt sok.
A Kalapos törte meg elsőként a csöndet: – A hónap melyik napja van ma? – szólt Alíz felé fordulva: kivette az óráját a zsebéből, és bizonytalanul nézte, néha megrázogatta, és a füléhez tartotta.
Alíz elgondolkodott, majd azt mondta: – Negyedike.
– Akkor két napot késik! – Sóhajtott a Kalapos. – Mondtam, hogy a vajazás nem fog segíteni! – tette hozzá, és mérgesen nézett a Kerge Nyúlra.
– Pedig az volt a legjobb vaj – válaszolt a Kerge Nyúl szomorúan.
– Igen, de néhány morzsa is biztos belement – mérgelődött a Kalapos. – Nem a kenyérvágó késsel kellett volna belekenned.
A Kerge Nyúl elvette az órát és szomorúan nézte: aztán belemártotta a teás csészéjébe, és megint nézte, de nem tudott jobbat kitalálni, mint az első megjegyzése: – Pedig az volt a legjobb vaj, tudod.
Alíz a Kerge Nyúl válla felett kíváncsiskodott.
– Milyen fura egy óra ez! – Jegyezte meg. – Megmutatja, hogy a hónap melyik napja van, de azt nem, hogy hány óra van!
– Miért kéne? – Motyogta a Kalapos. – A te órád megmutatja, hogy milyen év van?
– Persze, hogy nem – válaszolta Alíz készségesen. – De csak azért, mert olyan sokáig tart egy év, hogy nem is járna addig az óra.
– Ugyanez a helyzet az enyémmel is – mondta a Kalapos.
Alíz borzasztóan összezavarodott. A Kalapos megjegyzésének úgy tűnt nincs értelme, és mégis biztosan magyarul szólt.
– Nem teljesem értem – mondta annyira udvariasan, amennyire tudta.
– A Kisegér már megint alszik – szólt a Kalapos, és egy kis forró teát öntött az alvó orrára.
A Kisegér türelmetlenül megrázta az orrát és anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét így szólt: – Persze, persze; pont, amikor észrevettem volna magam.
– Kitaláltad már a találós kérdést? – kérdezte a Kalapos ismét Alíz felé fordulva.
– Nem, feladom – válaszolt Alíz. – Mi a válasz?
– Ötletem sincs – mondta a Kalapos.
– Nekem se – mondta a Kerge Nyúl.
Alíz fáradtan sóhajtott.
– Azt hiszem, tudnátok hasznosabban is tölteni az időt – mondta, – mint olyan találós kérdésekre pazarolni, aminek nincs is megfejtése.
– Ha ismernéd az Időt úgy, mint én – mondta a Kalapos, – akkor nem sajnálnád a pazarlásért.
– Nem értem, miről beszélsz – mondta Alíz.
– Persze, hogy nem! – Mondta a Kalapos, és lenézően rázta a fejét. – Azt is ki merem mondani, hogy soha de soha nem beszéltél még Idővel.
– Talán nem – válaszolt óvatosan Alíz, – de tudom, hogyan kell ütni a taktust, amikor zenélek.
– Ah! Így már világos – mondta a Kalapos. – Ki nem állhatja az ütést. Na most, ha sikerül kibékülnöd vele, akármit megtesz neked az órával. Például mondjuk reggel kilenc óra van, mindjárt kezdődik az órád: elég, ha suttogsz az Időnek, és csilingelve körbe fordul! Máris fél kettőt mutat: ebédidő van!
– Bárcsak annyi lenne – suttogta magának a Kerge Nyúl.
– Az szuper lenne, nyilvánvalóan – mondta Alíz elmélkedve, – de akkor még nem különösebben lennék éhes, tudod.
– Nem egyből, talán – mondta a Kalapos, – de addig lenne fél kettő, amíg neked tetszene.
– Így boldogulsz te is? – kérdezte Alíz.
A Kalapos gyászosan a fejét rázta.
– Én aztán nem – válaszolta. – Összevesztünk tavaly márciusban, pont aznap, amikor megőrült szegény, tudod – mutatott a teáskanalával a Kerge Nyúlra. – A Szívek Királynője koncertet tartott, és énekelnem kellett.
„Ragyogj, ragyogj, kismadár!
Bárcsak tudnám, mit csinálsz!”
– Ismered a dalt esetleg?
– Hallottam már hasonlót, igen – mondta Alíz.
– Folytatódik még, tudod – folytatta a Kalapos. – Még hozzá így:
„Fent az égen haldokolsz
így teára szomjazol
Ragyogj, ragyogj…”
Itt a Kisegér megrázta magát, és álmában dalolászni kezdett: – Ragyogj, ragyogj, ragyogj, ragyogj  – és oly sokáig énekelte, hogy a többieknek meg kellett csípniük, hogy végre abbahagyja.
–  Erre, épphogy befejezem az első versszakot – mondta a Kalapos, – amikor a Királynő felugrott és így kiáltott: „Agyonüti az időt! Le a fejével!”
– Milyen gyötrelmesen durva! – kiáltotta Alíz.
– És azóta – folytatta a Kalapos gyászosan – nem teszi meg, amire kérem! Mindig hat óra van nálunk.
Egy ragyogó ötlet pattant Alíz fejébe.
– Ez az oka annak, hogy ilyen sok teáskészlet van ide kirakva? – kérdezte.
– Igen, így van – mondta a Kalapos egy sóhajjal – mindig uzsonnaidő van és nincs időnk elmosni a készleteket miközben tart.
– Akkor mindig körbe-körbe mentek, ugye? – Mondta Alíz.
– Muszáj – mondta a Kalapos, – ahogy minden felhasználásra kerül.
– De mi történik, amikor az elejére értek?
– Mondjuk, témát váltunk – vágott közbe ásítva a Kerge Nyúl – Kezdek unatkozni. Arra szavazok, hogy a kishölgy meséljen nekünk.
– Nem hiszem, hogy tudok bármilyen mesét – mondta Alíz riadtan.
– Akkor a Kisegérnek kell! – Kiáltották. – Kelj fel, Kisegér! – Csípték meg két oldalról.
A Kisegér lassan kinyitotta a szemeit.
– Nem aludtam – mondta egy rekedtes gyenge hangon. – Hallottam minden szót, ami eddig elhangzott.
– Mesélj nekünk! – mondta a Kerge Nyúl.
– Igen, mesélj, kérlek – kérlelte Alíz.
– De gyorsan – tette hozzá a Kalapos – vagy megint elalszol, mielőtt befejezhetnéd.
– Hol volt, hol nem volt, volt egyszer három lánytestvér – kezdte lóhalálában a Kisegér – és úgy hívták őket, hogy Elsie, Lacie, és Tillie; ők hárman egy kút legaljában éltek…
– Mit ettek? – Mondta Alíz, aki mindig nagy érdeklődéssel fordult az evés és ivás kéréséhez.
– Sárgadinnyét ettek – mondta a Kisegér, egy-két perc gondolkodás után.
– De azt nem ehettek, tudod – jegyezte meg Alíz gyengéden – mind megbetegedtek volna.
– Azok is voltak – mondta a Kisegér. – Nagyon betegek.
Alíz próbálta elképzelni magát ebben az elképesztő élethelyzetben, de egyre erőt vett rajta a tanácstalanság, ezért így folytatta: – De miért éltek egy kút legaljában?
– Igyál még egy kis teát! – mondta megfontoltan a Kerge Nyúl Alíznak.
– Nem ittam még semmit – válaszolta Alíz sértetten. – Szóval nem is tudok még több teát inni.
– Úgy érted nem tudsz kevesebbet inni – mondta a Kalapos. – Nagyon egyszerű még többet fogyasztani a semminél.
– Senki nem kérdezte a véleményed – mondta Alíz.
– Ki tesz személyes megjegyzéseket, most? – Kérdezte a Kalapos diadalmasan.
Alíz nem teljesen tudta, hogy mit is válaszoljon erre, úgyhogy inkább töltött magának egy kis teát, meg elvett egy szelet teasüteményt és a Kisegér felé fordult, majd megismételte a kérdését: – Miért éltek egy kút legalján?
A Kisegér elgondolkodott egy-két percre majd így válaszolt: – Ez egy sárgadinnyekút volt.
– Nem is létezik olyan!
Alíz kezdett ideges lenni, de a Kalapos és a Kerge Nyúl csitítani kezdték.
– Ha nem tudsz normálisan viselkedni, akkor fejezd be magad a történetet! – jegyezte meg a Kisegér duzzogva.
– Nem, kérlek, folytasd! – Válaszolt Alíz megadóan. – Nem szólok közbe megint. Ki merem kijelenteni, hogy létezik egy olyan.
– Egy, méghozzá! – mondta felháborodottan a Kisegér. Azonban mégiscsak folytatta:  – És ez a három nővérke… ők meg akartak tanulni merni, tudod…
– Mit mertek? – Mondta Alíz, megtörve az ígéretét.
– Sárgadinnyeszörpöt – mondta a Kisegér hezitálás nélkül.
– Tiszta poharat akarok – szólt közbe a Kalapos. – Menjünk arrébb eggyel.
Arrébb is ült eggyel, miközben beszélt és a Kisegér követte. A Kerge Nyúl átült a Kisegér helyére és Alíz meglehetősen vonakodva elfoglalta a Kerge Nyúl helyét. A Kalapos volt az egyetlen, akinek kedvezett a változás: Alíz pedig sokkal rosszabbul járt, hiszen a Kerge Nyúl épp az előbb borította fel a tejeskancsót a tányérjába.
Alíz nem akarta megsérteni a Kisegeret megint ezért óvatosan kezdte: – De nem értem. Honnan merték a sárgadinnye szörpöt?
– Ha tudsz merni vizet egy gémeskútból – mondta a Kalapos, – akkor tudsz merni sárgadinnyeszörpöt egy sárgadinnyekútból, nem, butus?
– De benne voltak a kútban – mondta Alíz a Kisegérnek, nem tudomást véve a Kalapos megjegyzésről.
– Hát persze hogy benne voltak – mondta a Kisegér. – Nyakig.
Ez a válasz úgy összezavarta szegény Alízt, hogy hagyta a Kisegeret folytatni, anélkül, hogy közbeszólt volna.
– Meg akartak tanulni merni – folytatta a Kisegér ásítva és a szemeit dörzsölte, mivel kezdett álmos lenni. – És mertek mindenféle dolgokat… minden, ami S betűvel kezdődik…
– Miért pont S betűvel? – mondta Alíz.
– Miért ne? – Mondta a Kerge Nyúl.
Alíz csöndben maradt.
A Kisegér közben lehunyta a szemeit és szundítani kezdett, de a Kalapos megcsípte, így egy kis sikoly kíséretében felkelt és így folytatta: – Mindent, ami S betűvel kezdődik, mint például sünt, és a sellőt, és somlóit, és sokaságot… tudod, szoktak olyat mondani, hogy „sok a sokaságból”… láttál már olyat, hogy sokaságot mernek?
– Tényleg, most, hogy kérdezed – mondta Alíz összezavarodva – Nem hiszem…
– Akkor nem kéne megszólalnod – mondta a Kalapos.
Ez a gonosz megjegyzés több volt, mint amit Alíz el tudott viselni: durcásan felpattant és elrohant; a Kisegér egyből elaludt, és a másik kettő észre se vette, hogy Alíz elment, pedig egyszer kétszer visszanézett, félig bízva abban, hogy utána szólnak: amikor utoljára látta őket, próbálták a Kisegeret a teáskannába szuszakolni.
– Én még egyszer biztos nem jövök ide! – Mondta Alíz miközben a fák között mozgott. – Ez volt a leghülyébb teaparti, amin eddig életemben voltam.
Ahogy ezt kimondta, észrevette, hogy az egyik fába egy ajtó volt faragva. – Na hát ez nagyon érdekes! – Gondolta. – De ma minden érdekes. Szerintem bemegyek rajta most azonnal – és besétált.
Megint a hosszú folyóson találta magát, közel az üvegasztalhoz.
– Most jobban választok – mondta magának, és elvette az aranykulcsot, hogy kinyissa az ajtót, ami a kertbe vezetett. Aztán elkezdte rágcsálni a gombát (meghagyott egy darabot a zsebében) amíg nem lett egy láb magas: akkor elkezdett átsétálni a kis ajtón és akkor egy gyönyörű kertben találta magát, színes virágágyak és különleges szökőkutak között.

Fejes Bernadett fordítása

 

Bejegyzések

Szondi György: ÖRÖMMEL, GYARAPÍTÓAN

Hozzászólás most!

 

Január közepe óta árválkodik szomorúan egy – harmadik nekifutásra – fél esztendeig 13 ülésben felvett és leírt életútinterjú még végigmunkálkodásra váró alapváltozata. A végén kérdéseket kaptam, fejtsem ki válaszom írásban. Most megtettem. Most tettem meg. A szöveget megspékeltem pár – a kötetben jobbára hosszabban elmesélt – életrajzi momentummal.
Átnyújtanám. Előlegként?

A KÉRDEZŐ: TUKÁCS ORSOLYA

Említetted, hogy az elismeréseknél fontosabb volt számodra, hogy másokat segíts. Mit jelent ez számodra?

Nem kiókumlált, felépített magatartás, természetesen. Magamtól értetődik. Bennem van. Örököltem? Erre neveltek, erre láttam példát? Az utóbbira a családban – igen. De – akaratlan velemjáró, szeretem, ha tehetem, örömforrás. Nemegyszer a magam „kárára”, nem baj. Többször tudatosan vagy önkéntelen vissza is háramlik rám az akár köszönetlen, sőt észrevétlen segítség. Figyelmesség is, jóérzéssel tölt el. Éltet, velem él.

Hogyan lehet megbékélni azzal, ha az ember tudja, hogy a munkája sokszor láthatatlan marad, nincs feltüntetve a neve?

Ó, kecses tapasztalat és gyakorlat. Ha az embert nem a dicsfény vonzza, hanem a jól végzett munka alázata, (jóformán) észre se veszi, hogy észre se veszik. A fordításnál, fájdalom, ez általános. A műben gyönyörködő olvasó nem tudatosítja, hogy amit olvas magyarul, az valakinek az érdeme, sokszor nagy munkája. A jó, hű fordításokról szólok. Nekem többször is megadatott, hogy fontos műtolmácsolásomról Göncz Árpád írt kritikát az ÉS-ben, rendre erősen méltatva a fordítói érdemeket is. Igen, maga is volt fordító, ismeri, tudja a…
Más típusú sok munkálkodásom láthatatlan nem lehetett, de kürtölve a tett és aki mögötte van, nos, az haloványan se volt jellemző. Igazgatói öt évem Szófiában híresen fogadott eredményei idehaza ismeretlenek voltak, azok, érthetően, mindmáig. Van, aki ügyel tettei nagydobolására, létezik igen-igen az ilyen ember. Magam nem ismertem se a kürtöt, se a dobot. Igaz ez egyáltalán teljes bolgarista szolgálatomra. Így is jól van.
Nem ismerem a két messzehangzó hangszert kiadó- és lapvezető szerepemben se. Itthon.

Mit tanított neked a fordítás nemcsak nyelvekről, hanem emberekről, kultúrákról és önmagadról?

Konok odafigyelést, elmélyülést, létezhető azonosulást, nagy háttérmunkát. A műfordítás technikai lényegében a nyelv otthonteremtő szolgálata. Úgy ültetni át, hogy honosként érezze magát – az én esetemben a bolgár a magyarban. És „nem baj”, ha van – bolgár íz magyar ízesülése. Széles – nyelvi – skálán kell tudni játszani, az eredeti szöveg árnyalatainak, újdonságainak újrateremtése a felhőtlenül gazdag magyar nyelvben… már csak tisztesség kérdése.
Bizonyára önkéntelen támaszom volt, hogy a két nyelvvel több szinten is foglalkoztam: összevető nyelvészeti kandidátusi disszertáció (a bolgár és a magyar ige; bolgár nyelven); Bolgár-magyar társalgási szótár; Bolgár nyelvkönyv magyarok számára; bolgár-magyar igeszótár (befejezetlen). És tanítani nyelvünket bolgároknak. És a merészkedés: bolgárul kezdeni versbe.
A bolgár szerzők fordítása – XVIII. századi szerzetestől nyelvbűvölő-bontó barátig más-más felkészültséget, egyszersmind személyes gazdagodást jelent.
Igazi helyzetekben a hiteles műfordítás – a legjobb esetekben – kettősen alapoz és eredményez: hogy érvényes műátadás szülessék, az interpretáló előbb ismerkedik egy jót a szerzőről és a műháttérről, hogy eljusson a bolgár alkotó művének kultúrába és önnönségébe ágyazott egységéhez, innen pedig magyar megszólaltatásához. Eközben maga is gyarapodik, színesül, érthetően. A mondottak értékerősítő, időtálló – leginkább prózai – művek tolmácsolására értendőek.

Vannak olyan művek, amelyek révén egy-egy ország világa jobban kitárul az ember előtt?

Bolgárország világa. Gyakorlatomban voltak ilyenek számosan. „Megoldásuk” épített, örömteljessé gazdagított.
Például amikor a XIX. századi bolgár irodalomból fordítottam egy válogatáskötetet, amelyben tizenkét olyan prózaíró szerepelt, akiknek a nyelve legtöbbjüknél – más-más módon – volt egyéni (turcizmussal dús, egyházi szláv vagy görög nyelvi hatással teli, rodopei vagy más tájegység nyelvjárásában íródott…), a bolgár irodalmi nyelv csak később „állt össze” – nos, a fordító óhatatlanul tanult e kifejezésbeli sokszínűségből. A nyelv állapota számára önmagában is történelmi dokumentum volt. Izgalmasabb kérdés az, hogy miként ad vissza a becsületes műtolmácsoló másfél évszázaddal korábbi annyiféle „kialakulatlan” írmódot? Imitálva a korabeli magyar szerzők stílusát? Semmiképp! De erről máshol, máskor.
Amikor az Antikrisztust fordítottam, meg kellett ismerkednem a bolgár történelem XIV–XV. század környéki erős eretnek mozgalmával, a bogumilizmussal. Itt már a szövegből is kirajzolódott egy sajátos világlátás, egy vallási–szellemi háttér, amely nélkül a mű egyszerűen nem lett volna érthető, visszaadható. Hanem a nyelv! A kortárs szerző XIV. századi történetet dúsít mesterien nyelvi „akkorizmusokkal”. És a magyar stílustolmács? Erről se itt. Remek leckék.
Amikor pedig a bolgárok Bibliájának mondott Egy nemzet mámorát magyarítottam „átszellemülten”, igen mélyen bele kellett helyezkednem egy meghatározóan kiemelkedő történelmi sorshelyzetbe. Az 1876-os áprilisi felkelés történetét élte végig újra a szerző, aki juhászból lett a „halálra ítélt” lázadás egyik vezetője, később az új hatalom minisztere. Ezer oldalon keresztül belülről és hömpölygőn „dadogó” mondatokban beszélte el annak a mintegy százharminc napnak a történetét. Ez már nemcsak irodalom, hanem történelmi tapasztalat, személyes átéltség. Számomra ugyanúgy. A bővérű és parttalan mesélést hűen visszaadni a dialektizmusok megalkuvásos magyar megfeleltetése mellett – szintaktikai síkon lehetett, így tudtam.

Van-e olyan érzésed, hogy egy másik országban – például Bulgáriában – „jobban önmagad” lehetnél?

Nincs. E két országon kívül nem is létezik, létezhet semmilyen ezirányú „érzésem”. Bulgáriában jobban önmagam nem is lehetnék. Országos elismertség, ennyi év távolából is (2009-ben jöttem haza végleg különböző minőségben összességében húsz évnyi ott-munkálkodás után). Mindamellett a kezdetekben pazar családi együttlét, Eszter Bojána lányom ott született a földrengéskor; bejárhattam az ország – sokszor mások számára alig-tudott – zegét-zugát, tanítványok sokasága 4 + 5 éven át, íróbarátságok sora, aspiránsi bezárkózás három évre, az intézeti igazgató „megdicsőülése”, az a több mint száz magyarországi vendég, akik mindegyike Bulgária-barátként tért haza, bolgár költőségem „ünneplése”, viharosan erős kandidátusi védésem, a tucatnyi elismerés: kitüntetés, 2002-től Gálja, kedvesem (négy éve meghalt), fia s lánya tinédzseri nevelése – Johanna, „fogadott lányom” s gyönyörű családja.
Vagy Ausztria?, mert ott születtem (menekülttáborban), de onnan, mikor háromhetes koromban a tábor kapui kinyíltak, szüleim az első kicsi szerelvénnyel hazaindultak. Nem nyugatra.
Kétszáz esztendősek föl a gének nyugatról. Voltak Schallok, / voltam Sal, / kétszáz éve vagyok magyar / nagyon. / Engedtessék. A múlt évezredben fogalmaztam egy versemben így.

Mit jelent számodra az, hogy valahol igazán otthon vagy?

Szoktam barátaimmal így dévánkozni: hogy elemedben légy bizton, legyél otthonos, azt kívánom… Ha elememben vagyok, számomra is az az igazi. Ott állok helyt. A természetes közeg számomra, épp amióta elkötelezettje lettem életem két nagy vállalásának – a lüktető munka. Ne hangozzék furának vagy kevélynek ez az állítás. Egymást lüktetjük. Nem tudhatom, neki én otthona vagyok-e – mindenesetre bennem megértő cinkosára találhat –, én bizonyosan jó társaságnak tudom és otthonosan birtokolom.
Ha pedig otthonhelyről essék szó, nos, huszonnégy éve egy „megszentelt” kies zug a román határhoz közeli Sabla, a Tuzlata, ez a fekete-tengeri madárvárta, iszap- és lápvilág, a csupaüveg ház a löszfal peremén. Alattad a tengervégtelen, előtted a vonuló madárrajok – szeptemberben. Néha delfinpár. Töltekezés derék időre. S nem egyedül.

Hogy lehet két kultúrához és közben önmagadhoz is hűnek maradni?

A természetes egybeforrottság tudatlan és tudott harmóniájában. Ötvözet ez már, örök együttlét: a bolgár, a magyar kultúra és szondigyörgy. Ajándéka életemnek. Mintha 27 éves koromig nem is éltem volna? Előtte a hosszú egyetemista lét (levelező, nappali, levelező), benne a felejthetetlen Eötvös Collégiumbéli két esztendő, benne a könyvtár szakon a szigorlat, mely a továbbiakban ugyancsak meghatározó lett, ugyanígy a könyvtár-bolgár szakváltás, döntőnek bizonyult részképzés Szófiában, onnan Veliko Tirnovóban, előtte autóstoppos hívatlan vendégként a szófiai nyári egyetemen, majd magyar-bolgár diploma, tudtommal máig ilyen párosítással senki nem rendelkezik. Megadatott, megadattam.
Elrendeltetett. A diploma után azonnal négy évig lektor Szófiában – friss családdal: kétéves fiammal, ott született lányommal. Alea iacta est. Hogyan ne lehettem hű ilyen együttállások remek egyedüliségében? Magamhoz s a két kultúrához.

Említed az érzékenységedet: ezt inkább tehernek vagy ajándéknak érzed?

Ajándék. Nem tudhatom magam elképzelni nélküle. Az alapjában nem-tárulkozó lényem érzészáloga. Nemesebbnek hiszem magam vele s általa. Életigenlőnek. A megélés mélysége, vélem, meghatározóbb és cselekedni ösztökél. Megértésből fakadó segítő cselekedetre. Március 15-én születtem, a háború legvégén. Talán innen (is) fakad. Halak. Érzékeny idő és helyszín – 1946-ban.
Az érzékenység fordítói munkámban is – érték.
Nem tagadom, örülök neki, éveim teltén egyre szentimentálisabban az egerek pártján vagyok: itatom őket. Törik a mécses, hol kúszik a lobogó és árad a himnusz.

Hogyan tanultál meg együtt élni ezzel az érzékenységgel?

Tanultam… nem tanultam. A gimnáziumban még jó tanuló voltam, az egyetemen már nem. Azt hiszem – jól taníthattam. Hisz elememben lehettem: bolgároknak kellett felfednem a magyar nyelv hazai egyetemen alig tanított titkait. Rá kellett ébrednem ezekre a rejtelmekre. Gazdagság! Pazar!
Nem tanultam együtt élni az érzékenységgel, mely bennem volt születésemtől, én magam voltam az érzékenység, inkább az nevelt, pallérozott és edzett engem.

Milyen helyzetekben volt a legnehezebb megőrizni a belső egyensúlyodat?

Jó, bevallok néhányat.
Ez az egyensúly igen töredezett volt gyerekségemben: amíg édesapám éveken át Inota alapjait kubikolta sztahanovistaként, s ritkán tudott Pécsre hazajárni, anyám csalta, engem teljesen elhanyagolt, a szomszédok adtak enni, s enyhén írtam le a képet. Hatéves korom után második „édesanyám” már formálta életem – szelíden. Példaédesapám, a ludovikás főhadnagy nyugdíjáig a legkeményebb fizikai munkákat végezte, fia is ikszes, a gimnáziumba jutásig szenvedte, belső egyensúlya nem lehetett karakán. 1963-ban eltörölték a származási jegyeket; a fiú akkor a pécsi híres Nagy Lajos gimnázium harmadikosaként az első – országosan nagysikerű – televíziós tudásvetélkedőn, ahol a gimnázium mind a négy tantárgyi versengésben képernyős diákot adott, a fiú földrajzból előbb megverte Szalóky Palit, utána alulmaradt Lipovecz Ivánnal szemben. Harmadik lett. De nem gondolt egyetemre, ahol földrajzból nem kellett felvételeznie, nem jelentkezett pszichológiára se, pedig addig konok elhatározása volt, hogy oda akar bejutni, hogy megértse-feldolgozza gyermekkori traumáját. Nem volt esélye bekerülni, elment uránbányásznak.
2004 augusztusában véget ért az igazgatói öt év, szeptembertől a szófiai Ohridai Szent Kelemen Egyetem magyar szakának vendégdocense. Megnyerte a pályázatot, a feltételeknek többszörösen megfelelő egyetlen jelentkező volt. A Balassi Intézet őt jól ismerő döntnökei barátsággal gratuláltak neki. Némi vártatva új értesítés érkezik: időközben hozzájuk eljutó dokumentumok alapján visszavonják kinevezésem: erkölcsileg alkalmatlan vagyok… Szófiában híre szalad. Hogy nem szondigyörgy az új vendégtanár. Értetlenség. Hallom vissza, mondják. Ég az elszámolás-átadás dandárja az intézetben, „nem tudok” foglalkozni a… S akkor megjelenik irodámban egy alig ismertem munkatársa a kereskedelmi kirendeltségnek. Liána Petrova. „Szondi úr, ez így nem mehet”. Karon fog, elvisz a dékánhoz, elkezdik felgöngyölíteni a hátteret. Ádáz klikk becstelen áldokumentum-gyártása. Valakiért. Nem szeretnék többet itt megosztani. Ha nem így alakul, feljelentésemre bírósági ügy lett volna belőle. Lassan-lassan – később – sorra lepleződnek le a súlyos bűnlépések. A bolgár értelmiség színe-virága levelet írt Magyar Bálint oktatási miniszternek (nem tudtam róla). Ő bocsátott évenkénti próbaidőkre… Megalázó. Lelki egyensúlyom botlott, emberek hozták helyre.

Van-e olyan döntésed, amelynek a következményeit ma is hordozod?

Mindegyik összeadódik. Döntéseink következményei adják össze életünket. Egyfelől. Alapvetően így kell, hogy valós legyen. A döntésvéletlenek is meghatároznak. A tudatos határozások olykor akár „szeszélyt” is rejthetnek. Életemben rám kényszerített döntésre nem emlékszem. Kényszerdöntésre – igen. Óhatatlan. De mindig oka kellett hogy legyen – leginkább másért, más valaki(k)ért alkudtam meg. Magam miatt akkor se, ha hátrányt szenvedtem. Ezek a nemesen hangzó mondatok a jelentős, a fontosféle helyzetekre érvényesek, a csip-csupfajták esetében lehetett kivétel, igen.
Ilyen értelemben ma a döntéseim summájaként leledzem. Hinni szeretném, hogy a leledzésnél tudatosabb formában – lépéseim, tetteim összessége egyéniséggé is tett, így élek. Létezem, fejem lehajtani nemigen kellett.
Döntéseim következményeként – vagyok. És magamat nem lazsnakolom hamis tettekért.
Nem túl megbocsátó ez a kép magammagamról? Lehet. De akik ismernek, tudják: két mondat határoz meg szüntelen és mióta: „bocsánatot kérek”, „köszönöm”.
Ha ki kell emelnem mégis meghatározó döntéseket, akkor kettőt magától értetődőn mondhatok: fölvettem a bolgár szakot; 1994-ben elszegődtem a POLISZ, az irodalmi lap szerkesztőségébe. Pár kisebb, de erősítő döntésem: uránbányász voltam, elfogadtam az első fordítói felkérést (Antikrisztus), 1988-ban először léptem be pártba (MDF), 1990-ben „kérlelésre” se álltam kötélnek, hogy Bulgáriába menjek nagykövetnek, de 1999-ben a szófiai kulturális igazgatói (diplomata) posztot már elfogadtam, fiammal dolgozhattam a múlt ezred végétől 2016-ig, 2003-ban megvettem a Naputat, megalapítottam a Napkutat és a Cédrus Művészeti Alapítványt. Említhetném még az Európa Kiadó szerkesztői meghívását, az MTA-aspirantúrát Szófiában, 1988-1990: szerepem a magyar és a bolgár ellenzék között. Veszem észre – sose gondolkodtam el döntéseimről eddig – lám, szinte kivétel nélkül… munkával kapcsolatosak.

Mit tanácsolnál a fiatal önmagadnak? És mitől intenéd óva?

Az önmérséklet bizalma, az érzékenység birtoklása, a célratartás konoksága, az elmélyedés ereje, a kitartás megélése – minél elszántabban tudassad magadban: óvjad, építsed, pallérozd magadban, jótét ifjú cimbora.
Ne hamarkodjál, ne hivalkodjál, ne alkudjál meg, ha teheted , hékám.

Mit tanultál meg leginkább a kudarcaidból?

A kudarc számvetésre tanít, értelmes dacra szorít. Megkísérli az ember megfejteni a honnant, hogy a „hogyantovábbra” így-úgy rátaláljon.
Be kell vallanom, nemigen szoktam elemzésre, visszatekintésre, tanulságok kikovácsolására – megállni; hagyom, hogy a szünetlen cselekvéslendület sodorjon magával, rá hagyatkozom… kivételt ez alól jobban az Országos Idegennyelvű Könyvtárban ténylegesen ott töltött esztendők napjai jelentettek. Az ötven évből – ennyi, nem is kevés voltaképp.

Hogyan fogalmaznád meg egy mondatban a legfontosabb élettapasztalatod?

Örömmel végezd, örömmel add tovább, hogy továbbörömüljön – mindigderűvel.

Mi az, amit leginkább szeretnél, ha tovább élne abból, amit csináltál?

Ha örömet szereztem, az az öröm másokból tovább sarjad. Gyökerezik szerte.
Amit Bulgáriában végeztem – hazámért is –, az már serkentő faktum és sokakban maradandó jóérzés.
Amit itthon alkothattam a bolgár kultúráért – termékenyít, továbbművelésre indít.
222 tematikus számával s mellékleteivel a Napút életbüszkeségem: egyedisége mély kutatásra méltó, (ösztöndíjjal) serkenteném is a professzionális munkát. A Napkút Kiadó és Cédrus Művészeti Alapítvány sok-sok száz könyve bárha olvasmány lehetne az „új világban” is. A Napút Online tíz éve a friss szerelem, ameddig éltethetem kiváló csapatommal 57 rovatát a mindennapi két új anyaggal… ha folytatódhatna utánam is. A Napút-közösség, higgyem azt: a Napút-szellem nem lehet, hogy ne éljen tovább.
Ahol nevelhettem, tudásommal megtettem, kudarcot gyermekeimnél szenvedtem.
Tudatosan fogalmaztam a fentieket így: tudom, hogy nem önvállam veregetem büszkén, hanem alapokat rakhattam le. Bárcsak erősnek bizonyulnának.

Ha egyetlen gondolatot hagyhatnál az utókorra, mi lenne az?

Tántoríthatatlanul magyarként. Józanul, büszkén, gyarapítóan.

Mit gondolsz, mi az értelmiségi ember felelőssége ma?

Hogy ne élje meg magát kivagyi értelmiségiként, hanem „rendelt” helyén szerényen tegye dolgát tudása és műveltsége szerint – tudatosan, segítően, példát adóan: HASZNOSAN. Magyarországon – önmagára bizton s hittel ébredt magyarként.

 

Képek: Balassi-kard-ünnepség (szófiai tanítványokkal); Poétai plener Burgaszban; Krasznahorkai-könyvbemutató Szófiában; Napút Hetedhét-díjasok; Sabla

Bejegyzések

Alkalmazás

Hozzászólás most!

 

Minden egyes nap este nyolc óra körül szoktam hazaérni. Bekapcsolom a laptopot. A sajátomat. Ügyelnem kell arra, nehogy véletlenül a cégeset indítsam el, egyszer már megégettem magam emiatt.  Párhuzamosan sem futhat a kettő, nem szabad összekeverni a munkaidőt a szabad idővel, az énidőmmel.  Kényelmesen elhelyezkedem a kis fotelemben, egy ideig csak bámulok magam elé, nézek ki a fejemből, élvezem, hogy szabad vagyok. Már nem kell az anyámhoz rohannom. A lányomhoz sem, nincsen unokám, így nem kell segítenem a gyerekvigyázásban.  Megnyitom az appot.  A középső ujjammal görgetem a képernyőt. Majd gyorsabban pörgetem, lelassítom, elidőzök egy-egy képnél. Egy profilnál. Egy arcnál. Egy modellnél. Ez vicces, igen, ők az én modelljeim.  Kedvenc foglalatosságom, hogy először a fényképre kattintok és a fizimiskájuk, a koruk alapján próbálom kitalálni, hogy hívják őket. Jót szórakozom azon, ha eltalálom. Ők itt nyüzsögnek, jópofiznak,  a neten élik az életüket, előttem, a képernyőn. Nem, én nem itt élem az életemet, én csak nézegetek. Így vagyok szabad. A férfiak röhejesek, ahogy látszik rajtuk, hogy mindegyikük sokkal jobb fejnek akar látszani, mint amilyen a valóságban. De ha ez a felszín, akkor honnan tudom, hogy mi a valóság? Ez a pasi, amelyik éppen fejest ugrik a kéklő habok közé, biztos nem a yacht tulajdonosa, nem is a krupié, hanem valószínűleg egy deckhand. Azóta már hazajött és a Magdolna utcai albérletéből nézegeti a józsefvárosi felhőket. Na, pittyeg az első üzenet: „előnyös a fotód, mellesleg jól nézel ki”. Rögtön letiltom a parasztot. Komolyan gondolja, hogy így akar ismerkedni?

Lehet, hogy nem itt kéne ismerkednem. Anyukám sem a neten ismerkedett, mégis jutott neki  négy élettárs. Egymás után. A való élet sokkal durvább, mint itt a neten. Voltam én már randin, ahonnan alig tudtam elszabadulni. Itt meg csak becsukom az ablakot a fazon előtt és már itt se vagyok. Időnként elgondolkozom azon, hogy itt a képernyő előtt én várok rájuk, pontosabban őrá, mert egy bőven elég lenne. Vagy ők várnak, ő vár rám?  Egy jól öltözött fickót látok, háromrészes kockás slim öltönyben tűnik fel. Középkék. Ez most a divatszín. Nyakkendőt nem hord, így sokkal vagányabbul néz ki. Mosolyog, de én látom rajta a feszültséget, le akarja tagadni, hogy épp tegnap cseszte le a főnöke, de kénytelen eltűrni. Nem tud saját vállalkozást indítani. Mondjuk, én tudnék, ha akarnék, de nem akarok. Sokkal jobban érzem magam alkalmazottként, én így vagyok szabad.  Ha az élet úgy hozza, tovább tudok majd lépni. Talán lesz társam is. Izgalmas ez a várakozás, szabadság. Az a férfi, akivel legutóbb cseteltem, egészen jó fej volt. Egyre inkább úgy éreztem, hogy ő a lelkem másik fele. Nem szégyellem, ha egy kicsit romantikus vagyok. Hasonló volt az érdeklődési körünk, nekem igazi kikapcsolódás, hogy ha a munkám után nem a bulvárt, hanem minőséget  olvasok. Az ő kedvence is Oravecz Imre 1972. szeptember c. könyve. Olyan részleteket idézett, amelyek engem is megfogtak, de ő olyan összefüggéseket is kiemelt, amelyek nekem nem tűntek fel. Azután egyszerre jutott eszünkbe a Testről és lélekről.  Tudtam, hogy ő is arra gondolt, hogy mi vagyunk a filmbéli szarvaspár.  Megbeszéltük, hogy találkozunk.

Na, most pittyen az ő üzenete. Azt írja, hogy neki én vagyok a legszebb és úgy érzi, hogy én vagyok az ő lelkének a másik fele. Hát mit képzel? Még csak ez hiányzik!

Rögtön letiltom. Tovább görgetem a profilokat. Én így vagyok szabad.

Bejegyzések

átutazó; tehetetlenül; Pálcikaemberek

Hozzászólás most!

 

átutazó

a város nem kérdez.

színek villannak.
a lényeg nem látszik,
csak a fény.

egy üzlet üvegén
visszanéz egy arc.

nem ismerem.

talán az enyém.
talán valakié,
aki már elment.

a város lüktet.

tudja:
átutazó vagyok.

mégis helyet csinál bennem
egy újabb éjszakának.

hagyom.

a neonfény
ráírja a nevemet
egy térképre,

amelyet senki sem néz.

 

tehetetlenül

megtanultam
nem mozdulni

ajtók nyíltak
maradtam

fény jött
lehunyódtam

út lett
hátraléptem

néha
egy reflex

gondolat
izom

villan

engedetlenség
egy pillanatra

 

Pálcikaemberek

Este van.
Nem várok senkit.
Takaróm szakadt,
álmaim foszlottak.

Hideg szobában ülök
a monitor előtt.
A naptárra rajzolt pálcikaemberek
néznek engem.

Szótlan szemlélői tévelyedéseimnek.

Térképek nem készültek tévútjaimról.
Ugyanazt a kört
járom be, újra és újra.

Egy futó, aki körpályán edz
de ha egyenesen kell futnia, szédül.

Nem találom a helyem.
Se kint.
Se bent.
A küszöb az otthonom.

 

(Illusztráció: Georges Seurat: Place de la Concorde, Winter / Place de la Concorde, l’hiver)

Bejegyzések

Memento Móni

Hozzászólás most!

 

Ma egy éve. Széthullott végleg egy régi barátom. Összeroppant. Engedtek az inak és az izmok. Ugyanígy fogok én is megdögleni. Egyszer csak fapapucs, és annyi. Hiába itt gyógyszer, torna, diéta. Hiába a mindent-kutató pszichológusi belémnézés, meg a bíztatás. Meg fogok pusztulni. És egyre közelebb a pillanat. Úgy élünk mi, sorvadásos kitudjakicsodák, mint izzó tűzhányó tövében a szerencsétlen őslakosok. Bármikor végünk lehet. Felelés alatt, a budin, a kocsmában, csókolódzás közben. De leginkább konok lassúsággal aszunk el. Hogy érezzük, milyen fiatalon megvénülni, töpörödni. Milyen is az, mikor bennünk fortyog a halál. Ma egy éve. Széthullott. Pedig szerelmes volt! De nem tartotta meg az érzés. Sőt! Még inkább zabálta, emésztette.

Múltkor kint beszélgettünk Dönivel a balkonon. Fasza idő volt. Tiszta tavasz. Döni azzal nyitott, nagy fájdalmasan, hogyha nem lenne elektromos kocsink, csak oda juthatnánk el, ahová eltolnak minket. Ha magunkra hagynak, ott szobrozhatnánk a világ végezetéig. Letörtnek látszott. Aztán kiderült, hogy tönkrement az élete, mármint az aksija.  Eszembe jutott, hogy Isten, aki mindenkit tologat, itt felejtett minket, ebben a zuglói kis nyomorunkban. Döni tök jófej. Végülis most ő a legjobb barátom. Ha lesunyja a buciját, úgy marad. Nincs izma, ami visszaemelné azt a nagy, hájas kobakot a test trónusára. Mondtam már neki, ne zabáljon annyit, mert lassan úgy néz ki, mint egy amőba. Erre azzal jött, mit tegyen, neki csak ez maradt. Meg a terv, hogy nekrofil tömeggyilkos lesz, más értelme úgy sincs az életének.  No, ekkor elküldtem a sunyiba. Mostanában kiváltképp megbuggyant. Az az igazság, hogy Juli sokáig hülyítette. Ez a lökött meg bevette, hogy szerelmes belé egy teljesen egészséges csaj. Egyébként Juli bombázó. Nem látszanak a platinalapocskák a gerincében. A frontot megérzi, mint egy vénasszony. Szóval hülyítette. Szegény Döni meg… Dehát nem mondhattam, hogy tegyen le róla, úgysem lesz neki soha a büdös életben nője. S ha ilyen ütemben sorvad, meg hízik, akkor a matyizásról is lemondhat. Pedig tele van vággyal, ráadásul gengszter-reppel hecceli magát. Hm. Csoda, hogy nekrofil tömeggyilkos akar lenni? Így “szerelmei” legalább nem szaladnak el…

Karácsony előtt nagyon király magyar órát tartott nekünk a beugró tanár. Carmina Burana ment. Középkori irodalom. Tele Istennel, szentekkel, halállal, szerelemmel. Fel is róttam a padra – dansz makabr, meghogy memento mori. Utóbbit átírtam: „Memento Móni”-ra. Jobb, nem? Lehet, varázsló vagyok. Aznap este buli volt, és megcsókolt egy Móni.

(A falakon színes fénypászmák kúsztak. Bömbölt az ezredvég föltartóztathatatlan gépüteme. Nem volt megállás. Sánták, bénák, egészségesek kavarogtak a parketten. A sarokban két kocsiban élő szerelmes próbálkozott egymáshoz közelebb jutni, már amennyire engedte a  rokkant-szekerek fémváza.  Talpig feketébe öltözött ifjú mankózott be a terembe, s azzal a lendülettel  el is vágódott. Ketten ugrottak, hogy fölsegítsék, két kezükben hibádzó. Csúnyácska leányok rohantak, sántítottak, kacsáztak föl-alá. Terveket szövögettek, fiúkra pillogtak. Izgatott ifjak lesték a kifestett, púderezett nyomort. Kacska lábú párok táncikáltak a falak mentén. Egy testesebb lány botjaira támaszkodva rázta terebélyes farát. Mások kocsijaikat billegtették, két kerékre állva akrobatikáztak. Egy ittas legény elhajította támaszait, s nekihanyatlott a vitrinnek. Bekapcsolt a stroboszkóp. A hideg fény szeletekre vágott mindent. A bénácska mozdulatok még sikertelenebbnek tűntek. A nagyvonalúan összefércelt emberfiak végképp széjjelhulltak. A “jobbak” pedig őrülten tekergőztek a fényrácsok között. Izzadt a terem. Nyirkos tenyerek fonódtak össze. A székeken ülő, táncra képtelenek láthatólag élvezték a ritmust, befelé ropták, járt a lábuk, lüktetett hasuk, halántékuk. A magamutogató, egészséges lányok egy asztalra pattantak föl, s mint “túlfűtött” diszkókban szokás, a pódiumról villantották elő hibátlan csípejüket. Sánta-csámpás lány billegett elő sírva az ember-kipárolgásos teremből. Az udvarnak egyensúlyozott. Kiszemeltje, egy ép fiú egy ép fruskát ölelgetett. A közeli kocsma és az intézet között ide-oda rohangáltak mámorért, Ámorért…)

Meg-csó-kolt egy lány! Oldalvást odapislogtam Dönire. Az csak bambán mosolygott a szaggatott stroboszkóp-fényben, aztán kivibrált a teremből. Három napig nem szólt hozzám. Mi több, már a tanárt is azzal fárasztotta, hogy disztrófiás tömeggyilkos lesz. Móni? Gyönyörű. Epilepsziás. Mióta ismerem, kevesebb a rohama. Nem is szabadna strobizni nálunk a bulikon, néhányan bármikor bekattanhatnak. Egyszer láttam kiterülni. Nem tudtam segíteni, hiszen csak úgy ukmukfukk, nincs kiút ebből a kocsiból. Üvöltöztem. Nagy sokára meghallották, és lekezelték a Mónit. Emlékszem, órákig csak pihegett. Fehérebb lett, mint a kifutott tej. A szemében valami furcsa fénytörést láttam. Kis baleset: a kora tavaszi sugarak összekoccantak az elmúlással.

A negyedik nap reggelén Döni épp a levegőben volt, mikor végre figyelemre méltatott. És milyen a Móni? Izéltetek már? Kérdezte fitymálva, röptében. Hülye vagy, Döni… Vetettem oda. Nemcsak a dugimugiról szól az élet. Közben az ápolónak megreccsent a dereka, ahogy leemelte Dönit az ember-daruról, amin úgy lógott, mint egy érett-kövér disznósajt. “A kurva elhízott mindenedet! Megrokkanok ettől a sok bénától!” Félbe is maradt a “kapcsolatfelvétel”. Láttam még, ahogy Döni feje bíborvörösre vált a szégyentől és a dühtől. Kigurultam, mert tanítás előtt találkozni akartam Mónival.

Odakint két régi motoros csepülte egymást reggeli köszönés helyett. Csak úgy, szórakozásképp:

– Na, mi van púpos, lerohad már a domborzat a hátad közepéről?

– Merevedjen a katétered, te, béna madár!

– Állami gondozott fajtákkal nem is tudom, miért beszélek?!

– Még neked áll följebb, nyomoronc, akinek fél lábbal kevesebbet csináltak az ősei?

Átsöpörtem az előtéri lifthez. Nem tudom mitől, de hirtelen befékeztem, s a kaszni helyett a lépcsőhöz gurultam. Hallottam egy ipséről, aki kocsival ugrik lépcsőt. Megálltam a márványszakadéktól néhány milliméterre. Az öregek már abbahagyták a műpörlekedést. (Nem volt közönségük.) Még hallatszott az ápoló zsörtölődése, s hogy Döni valami vagány dumát reppel. Álltam ott a grádics fölött, s eszembe jutott, hogy holnap Spártából írunk. Igen ciki volt, amikor tanultuk. A tanerő belemelegedett az előadásba. A spártai államberendezkedés, a hadsereg, a szokások, Taigetosz…”A súlyon aluli és nyomorék újszülötteket…” Itt elvörösödött és elsápadt. Hiába, újonc volt. Már kimondta, nem visszakozhatott.  Azt hitte, megsértett vele minket. Pedig dehogy! Kicsire nem adunk! Aki nyomorék, az nyomorék. Mi azok vagyunk. Sokkal jobban utáljuk, ha minden áron kedvezni akarnak nekünk. Az nagyobb szembesülés.

Arra riadtam, hogy a nevelőm visszahúz a szakadék széléről, s mondja, vár Móni a földszinten, de ne itt menjek. Délután meg beszélni akar velem. Valaki azt terjeszti, hogy iszom. Rendszeresen. Biztos megint ez a probléma. Három napja tényleg benyomtam kissé, de az azért volt, mert amit nyertem Mónival, az veszni látszott Döni durcájával. Akkor a nővér azzal jött, mi a franc köze van hozzá, nem tudom, miért vedelek, inkább örüljek, hogy ilyen szép barátnőm van. Gyorsan terjed a boldogság híre. Főleg egy ilyen helyen, ahol ritka vendég. Ahol bánatos mosolyok tévesztik meg az idegent. Ahol félholtak élnek kacagva. Móni igazán gyönyörű. Széthullott barátom jóképű fickó volt, nem úgy, mint Döni. Biztos kiütne a nyeregből. Bárcsak megtehetné. Azért én is sármos figura vagyok. A szétesés sármja. Disztrófiás báj. Jön majd egy két lábon járó csodalény, egy herceg, s már viszi is Mónit. Kiáltozhatok a sportkocsija után az elektromos székemből. Átkozódhatok. Már hetedhét határon túl vannak…

Tegnapelőtt érkezett egy új srác. Kutya baja. Csak ez könnyebb suli. Magas, izmos, sportol. Póréhagyma módjára hajló lábaimat begyűrtem törökülésbe. Móni a kocsim karfáján csücsült. Átölelte a nyakam, s hosszan elnézett mögöttem. Onnan hallottam a fazon hangját. Őt leste, ez bizonyos. Aztán megcsókolt. Hideg volt a szája. Hidegebb pár fokkal. Az ilyet megérzi az ember. Még az ilyen tehetségtelen, Taigetosz-szökevény is. Délután nem ért rá.  Nem maradt benn, ahogy rendesen. Pedig nagyon vágytam a simogatását. Meg volt egy érdekes előadás is. A hinduizmusról…

Tegnap elmaradt az utolsó óránk, az egészségnevelés. Egészség? Érthetetlen fogalom. Csak disztrófia létezik: tehetetlenség, katéter, kocsi, kacsa. Reggel egy mantrát motyogtam magamban: Hare Móni, Hare, Hare. Valószínűleg nem ér semmit, de jólesett. Szeretnék neki venni egy lótuszkelyhet, egy hófehér lótuszt. De honnan? Nincs is olyan tiszta virág. Tanítás után kigurultam az erkélyre. Szépen sütött a nap. Csodák csodája odadöccent mellém Döni kocsija is, s minden átmenet nélkül beszélni kezdett kissé elhanyagolt barátom:

– Figyelted tegnap? Mi lehet a bűnünk? Miért ez a sorscsapás? Ez a sorvadás? S miért vezekelnek az ápolók is velünk? Mi ez az egész? Már tömeggyilkos sem lehetek? De mérhet rám a sors ennél nagyobb terhet, ha megint vétkezem? Mivé válhatok: valami vágóállattá? Mi lehetek? Mi lehet egy nevetséges, mácsóskodó zsírpacniból, ha kiszáll a buliból, ha legurul hanyatt a lépcsőn…

Nem tudtam, mit feleljek. Nekem is hasonló gondolatok forogtak a fejemben. Szerelem, disztrófia, karma, dansz makabr… Hogyan is értheti meg Döni, hogy ő semmit sem veszített. Neki sokkal jobb. Ő nem látta a szerelmét, amint kézen fogva az új fiút, elballag a liget felé. Az idegesítően fátyolos kikeleti fényben.

– Olyan furcsa a tekinteted – kottyant bele tűnődésembe Döni.

– Kis baleset. A tavaszi sugarak összekoccantak az elmúlással. Ne is törődj vele, majd elmúlok. (Észre sem vette a nem véletlen nyelvbotlást.) Menjünk ki kocsmázni! – javasoltam.

– Nem iszom alkoholt.

– Majd vedelek helyetted is.

Sokáig kinn voltunk a harmadosztályú búfelejtőben. Döni életében először ivott sört. Mivel nem tudja megfogni a korsót, szívószállal próbálkozott. Nagyon berúgott, s előadta a legújabb verziót, miszerint ő a fiúkat csípi, s nincs is kedve nekrofilnak lenni. Néztem ide-oda ingó, nagy, busa fejét. Aztán ott hagytam a kocsmában, a hülye gondolataival együtt…

A lány átölelte nyakát. Hosszan elnézett mögé, ahol is meglátta a fiút, mint hős lovagot. Csillogott-villogott két arasszal sem átérhető karjain a sodronying. Hozzá fogható bajnok sehol sincs hét határban. Egyetlen csapásra metszi le a kihívó lovagfiak fejét. A lány el is engedte a (póréhagyma lábait maga alá gyűrve) feszengő roncsot, s a görszék nekiindult a szakadéknak. A hercegnő ujjbegyét végighúzta a címeres vérten, majd odabújt a naptól átmelegedett, rideg páncélhoz, miközben föl-fölpillogott a szenvtelen hős szikla-arcára.

Egyre gyorsulva száguldott a görszék. Kerekeit meg-megdobták a göröngyök. Az élettelen tekintetű fiú a mélység peremén, akár egy lepke bábja, kettéhasadt, s mikor a szék alábucskázott… Egy felleglovag lépett elő belőle. Pajzsán, mit párákból fontak az égi mesterek, fehér lótuszvirág díszlett. Öles kardjának pengéjére pedig Memento Mori-t véstek a mennybéli céhesek. Hatalmas viharfelhő a köpenye. Villám a tekintete. Beborította a mezőt, a küzdőteret, szétroppantotta a kivagyi lovagot, s magával ragadta a megszeppent leányt. Nyomában elektromos kocsik alkatrészei hulltak az égből…

Kiszáradt szájjal ébredt. Öt sör, egy rémes álom, s a még rémesebb fölismerés: nem ő a vihar, csak a lelke háborog. Döni álmában beszélt. Valami lökött repslágert csikorgott fogai között. A többiek mélyen aludtak. A kocsi ezüst fényben ragyogott. Hidegek voltak a végtagjai. Összevissza száguldoztak agyában a gondolatok.

…móni… móni elveszett… ámor szanktusz és szent lemondás… dísz trónon DISZTRÓ fia… soha többé nem jut már senki… taigetoszon születtem… ugrani… lépcsőt járni… a döni… szegény döni… végképp egyedül marad…

Megfogta a kocsi karfáit, s ráhúzta magát az ágyról. Tekintete az ablakra fagyott, amin túl, az égen, vad-szabad felhők nyargalásztak a Hold-háttér előtt.

…mementó móni… karmikuss sistennyila… ma kilépek s ez így már sohasem lesz… kis baleset… holdkóros tolókocsis… egy élő halottból halott élő… szekér-lovag aki kedvesét vesztette… veszítse el vagy nyerje meg életét is…

Döni fejhangon hortyogott. Maga alá gyűrte póréhagyma lábait. Fölvette kedvenc bőrdzsekijét, mialatt folyton az eget nézte. Az ablakon, a felhőkön, a Holdon túli világot. Döni nagyokat csámcsogott. Ilyenkor szokott fölriadni arra, hogy nem eszik. Ha fölriad, fordulni akar, meg vizelni. Hogy fordulhasson és vizelhessen, zajt kell csapjon, amire megjelennek a mindig bosszús ápolók.

…sietni… sietni… nem várom meg a széthullásom… pontot tett életem utolsó bekezdésébe a móni… francba… persze öngyilkos nem lehetnék… bolond hinduk… biztos nincs igazuk… öt-hat évért mit izguljon az ember… egyre rosszabb lesz úgyis… nem vagyok akkora elme mint az a csillagász aki sorvadva ostromolja a végtelent… nekem nincs miért maradni… csitulj már döni… a fene vinne…

Fölzümmögött az elektromos kocsi motorja. Túl hangosnak találta, de senki sem rezzent. Kitárta a hálóterem ajtaját, hátat fordított a lépcsőnek. Lassan tolatott.

Móni a haját szaggatta, és rohama lett. Majdnem megfulladt. Döni épp a levegőben úszott, mikor megtudta. Hatalmasat jajdult, és hájas teste rángatódzni kezdett az emelő szíjai között…

 

(Illusztráció – Prisac Nicolae: Sad and tired)

Bejegyzések

a dáliákról

Hozzászólás most!

a dáliákhoz méretkezem minden évben. mindig túlnőnek rajtam. és hol vannak télen? amikor az én csontjaim ropogva nőnek. csak győzze nyúlásom a bőr. még azon a nyáron sem értem fel a dáliák fehér virágáig, amikor hangosan kimondtam. még arra is emlékszem, a veteményes kert felé mondtam ki, ahol vigyáztunk, magától ne nőhessen csak, amit ültettek. minden ültetés családfaállítás. belekiáltottam az összes haszonnövénybe: anyám árvatermő. szóval tart. csenddel abrakoltat.  akiket nem gyászol el, élőként kéri számon rajtam, hogy miért nem ismerem őket? legalább egy rohadt falevélre rajzold rá a nevük a családfán. anyám úgy zúdult rám, mintha felejtéssel kitöröltem volna a szüleit. a születésem előtt meghaltaknak van igazán családfaideje. a többiek nincsenek megévgyűrűzve fontolva haladásukban. nem érem fel a dáliákat ésszel. csecsemőöklömnyi jég veri őket a lábaimhoz. minden nyáron van jégverés. soha nem kérdeztem gazsitól, milyen, ha nem tudja, ki az anyja. még azt sem tudja, otthagyta, vagy meghalt. bár lehet, a kettő ugyanaz. azt hiszem, annyi a különbség, hogy aki tudja, ki az anyja, hímneműnek gondolja a halált. gazsi meg múltkor azt mondta: a halál is csak valaki anyja neve. mondjuk, hogy behelyettesítő szó, azt mindig is tudtam. úgy is, hogy ismertem anyám. mintha mindig kipontozott helyekre írtuk volna. számtalan dolog helyett. ami hibázott az életünkből. gazsi úgy magaslott ki a gyerekek közül, mint egy dália. senki nem szed ilyen virágot csokorba. egy évelőt, ami minden évben eljátssza a halált. és még csak nem is a hervadással. az újra temetők virága. onnan tudtam, hogy konfirmálni együtt fogunk gazsival, hogy én is elértem a dália virágát. gazsi türelmesen várt rám abban a magasságban. miért akarsz konfirmálni? konfirmálni azért akarok, hogy önként magamra vegyem azt a fogadalmat, amit szüleim és keresztszüleim megkeresztelésemkor helyettem tettek. már ennél az első kérdésnél tudtuk, nem ezt a kátét fogjuk egymásnak felmondani. gazsira senki sem fogadott. mi a dáliák miatt akartunk konfirmálni. álltak a kertünkben, mint megannyi konfirmandus. minden évben konfirmáltak a halálból. ha jégkenyér verte el őket, a jégborhoz is járultak. mi meg csak egyszerűen beálltunk a sorba járulni. hogy veretesek legyünk. akkoriban még sokat esett. sok nyári zivatar volt. egyszer láttam egy filmet. abból megtudtam, akiket egyszerre kap el egy nyári zápor, azok mindig együtt maradnak. a hevesség miatt. évelőként maradnak együtt. ha meg jéggel játszik a zápor isteni kidobóst, nézhetjük zúzott dáliafejjel, hogy tarol nemcsak folyómedret, egy egész neandervölgyet belénk a kérdés kátéhidege. pusztán, hogy megépüljön köré a város, ahol a víznek csak két halmazállapota van: sejten belüli vagy kivüli. mindkettő peregrinus. a testen belül is van kívül. az keresztel lélekkel.

(a szerző saját fotójával)