A rendes lányok csendben sírnak,
/rendes nézők némán sírnak/ a Vígszínházban.
Eleinte nem, csak nézik, nézem a díszletet a házi színpadon. Az első sorban ülök, az első díszlettől, a konyhai asztaltól két méterre. A közelség veszélyes és jó is. A kilencvenes években vagyunk. Az asztal régi, a konyhaszekrény is, pille székek, hatvanas, hetvenes évek szegénysége, de van egy mikrosütő is. Hátrább kanapé, bársonyszerű huzattal. Balra elöl hozzá tartozó fotel, közelében egy nagy falitükör, kis rakodó polccal. Egy felvonás, egy színpadkép.
És elkezdődik: három nő.
Erzsi az idősebb /Kiss Mari/, barázdált arcú, megviselt, rosszul öltözött magába roskadva ül a konyhai asztalnál.
Júlia /Balázsovits Edit/ negyven körül, elég jól öltözött, modern, sok ízléses bizsu gyűrűvel a kezén, a kanapén pihen.
Hilda, a tini lány /Márkus Luca/ szolidan tinisre véve a cuccai, a kezére éppen kígyót rajzol filctollal, miközben törökülésben a fotelt foglalja el.
Nézem őket, anya, lánya és nagymama, gondolom. Erzsi szólal meg először, azt hiszem, a többieknek beszél, de mintha azok nem is hallanák. Júlia feláll, teát készít magának, Erzsihez ül, az asztalhoz, beszélni kezd, de nem kapcsolódik Erzsi szövegéhez. Az sem figyel rá, a tini lány Hilda sem, de ő csak mondja a magáét. Igen, ilyen egy család ma.
Beszélnek, monologizálnak, a többiek pedig rá se figyelnek. Erzsi a fiáról beszél, – olyan átéléssel, hogy elfelejtem, hogy színházban vagyok – a fiáról, akit nem látunk, aki jó gyerek, de egy ideje elkezdett edzeni, erősödni, a barátai is mind erősek, kigyúrtak. Nagy, fekete autóval járnak. Ricsi drága dolgokat vesz, vajon honnan van pénze? Erzsi rumos teát iszik, a fia ordít vele, hogy minek? Nem érti az anya, nem érti, a többiek a színpadon még mindig nem reagálnak.
Júlia szépségszalonban dolgozik, most kicsit unott a konyha asztalnál, a férjével keveset találkozik, aki rendőr. Sok a dolga, amikor haza megy fáradt, nem beszélgetnek. Sört iszik, lefekszik. A szépségszalonban sok minden történik. Pletykák, hogy minden dunaszerdahelyi csalja a feleségét. Ilyen helyen minden szóba kerül, ami a városban történik. Júlia kezdi kapisgálni, hogy őt is megcsalja a férje. Jön egy régi kuncsaftja, András, aki hajvágás közben udvarolni kezd. Most Júlia felélénkül. Tíz évvel fiatalabb, kedves fiatalember, jólesnek a bókok. Júlia egészen felvillanyozódik, végre valami történik vele.
Hilda, a tini lány buliba készül. Elég unottan. Valójában nem szeret eljárni otthonról, csöndes sarokban otthon olvasni szeret inkább. De hívogatja az unokahúga. Végül enged, kitalálják, nem mondják meg a szülőknek, mert azok mindig akadékoskodnak. Nagy dolgok ezek egy tini lány életében. Hilda kezd izgalomba jönni.
Erzsi és Júlia folyamatosan benn vannak a színpadon, mi nézők kezdjük sejteni, hogy a cselekmény több helyszínen játszódhat. Kitisztul számunkra a helyzet, ami eddig arra is jó volt, hogy fokozta a néző figyelmét és gondolkodásra késztette.
Szóval diszkóba mennek a tinik! Eszembe jut róla egy Rejtő regény! Csak éppen nem díjtalan a belépés, hanem ötven korona. De a kilépés bizonytalan. Az ajtónállóknak kétszáz koronát kell fizetni, ha valaki ki a kar menni.
A lányok nem tudták. Először voltak diszkóban. Beindul a buli: pia, zene, kiabálás, nevetés. A bejáratnál zűrzavar, dulakodás támadt. Egy nagydarab férfit négyen körülálltak. Lökdösődés, ordibálás. Nem akart fizetni. Akkor tudták meg a lányok, kétszáz a kilépő. Némi tettlegességgel rábírták a férfit a fizetésre. A lányok annyi pénzt tudtak összeadni, hogy egyikük haza menjen és kérjen kölcsön a nagynénitől, hogy kiváltsa Hildát. A bulizók fogytak, Hilda rémülten várt. A kigyúrt férfi alkalmazottak egyre agresszívabban méregették. Végül csak a pultos, meg a rosszarcú kidobó, a nagydarab tetovált állat maradt. Záróra lihegte a lánynak. Na, te le fogod dolgozni a kétszázat! Falhoz szorította, térdét a combjai közé nyomta, az arcát, nyakát nyalogatta. Az unokatestvér ekkor érkezett meg a kétszáz koronával. Hilda már majdnem elájult az undortól és a félelemtől. Elengedték őket. Örültek, hogy nem lökték ki az utcára és nem törték össze magukat.
A másik két szereplő most sem reagálja le, amit a lány mond. Nézem, minden szereplő monologizál, de nem ok nélkül. A darab kitűnően van megszerkesztve, és nagyon jól rendezve. Rájövünk mi nézők, hogy ez a történet egy sokemeletes ház három különböző lakásában játszódik. Hilda a másodikon, Júlia az ötödiken, Erzsi a hetediken lakik.
A nagymamának látszó. Nem is olyan öreg, de az alkoholizmus, az aggódás és a szegénység rányomta az arcára a bélyegét. Ricsi, a fia fölturbózott testű vagány gyerek, nagy fekete autóval, amire neki nincs pénze. Ki tudja a barátoknak is miből telik? Az anya retteg a fiától, a fiáért, kérdezni nem mer, a gyerek úgysem válaszol, legfeljebb megfenyegeti, vagy ráüvölt.
A szépségszalon Júliája András bűvöletében él, reménykedik. A férjével vagy tíz éve nem szeretkeztek. Van egy kisfiuk. Unalmas élet, langyos pocsolya.
Dunaszerdahely veszélyes város a rendszerváltozás után. Félnek, hallgatnak, néznek, lapulnak, próbálnak nem látszani. Az ablakokból kinéző emberek, ha kimennek az utcára, úgy tesznek, mintha semmit se látnának. De az ablakon át mindent látnak.
Erzsi, Júlia és Hilda egyszerre néznek ki. Most már minden összeáll. Teljesen világos a nézőknek Hilda Beszél… az öcsém… lenn a fekete autónál négy kigyúrt férfi, nagy darabok. Odaadják az öccsének a nagy fekete autó kulcsát, biztatják, szállj be, indítsd be, nyomd a gázt! De nem mennek közelebb, sőt, távolabb mennek és hátat fordítanak. Reszketve néz a három nő, arcukon félelem, mozdulni sem mernek. Ők tudják, a fiú nem, hogy miért nem a kigyúrtak indítják az autót, ami nem repült a levegőbe, rendben beindult. Már kérik is vissza a slusszkulcsot. Hilda felsóhajt: az öcsém nem tudta mit csinál. De ő és a másik két nő a félelemtől majd elájult. A gyerek megúszta. Meg se mondják neki, hogy mi történhetett volna. Jobb, ha nem tudja. Sötét, félelmetes dolgok, eltűnt lányok, eltűnt férfiak, felrobbant autók, összevert emberek, megfélemlítettek, megzsaroltak.
Júlia munkatársnőjét megint összeverte a rendőr férje. Nem meri feljelenteni, minek. Júlia kérte a férjét, aki ugyancsak rendőr: csinálj már valamit, akadályozd meg! Egyszer megöli. A férj passzív. Nem tud, nem mer, nem akar segíteni. Ördögi kör.
Szorongok, félek, féltem őket, ülök az első sorban, szorosan egymás mellé tett széken mi nézők egymáshoz érünk. A másik, egy idegen ember ritmusát érzem a karomon, már nem tudom összébb húzni magam. Iszonyatos a feszültség a teremben. Olyan halkan lélegzünk, hogy a levegő sem rezdül. A félelem, a rettegés teljesen eluralkodik a színpadon és a nézőtéren is. Erzsi, az anya egyre jobban fél és félti a fiát. És mondja, mit élt át.
Ez valójában három monodráma egyetlen színpadon, profi megoldás.
Egy város élete, kínlódása és a maffia virágzása. Behálózzák a gyanútlan fiatalembereket. Felhasználják őket, mindenkit. Két nagy banda. Erzsi fia, Ricsi teljesen elveszett közöttük. Júlia virágozni kezd. Andrással kalandjai vannak. A férje nem vesz észre szerencsére semmit. Jó lenne elválni tőle, Andrással élni csendesen egy kis faluban. Aztán besüpped a hétköznapokba. Megy a verkli tovább.
Hilda bulizik, vagy inkább nem. Megijedt. A szülők is. Bünti van. Segít otthon, tanul, vidd le a szemetet, ötször mondtam, kiált rá az anyja. Végül estefelé kabátot vesz és kis szobacipőben lemegy az utcára a kukákhoz, kiönti a szemetet. Hirtelen egy nagy fekete autó áll meg. Hárman kiszállnak, kigyúrtak, tetováltak. A lány észreveszi őket, sietve megy a kapu felé, fél, a lépcsőn megbotlik, az egyik tetovált utoléri, elkapja a derekánál és viszi. Hilda kiabál, rugdalózik, orrba vágják, ketten megfogják, és az autóba hajítják. Nagy gáz, és már ott sincsenek. Ezt mind elmondja, átéljük az iszonyatot, vele rúgkapálunk és kiabálunk segítségért, de nincs segítség. Aki az ablakból látja, gyorsan behúzza a függönyt. Senki nem mer… Viszik egy külterületi tanyára, beráncigálják a házba, közben látja, a földön, a sárban mozdulatlanul fekszik egy meztelen fiatal lány. Talán nem is él. Hilda reszket, belökdösik. Füst, piaszag, káromkodás, ordítozás, kártyázás. Fegyverek az asztalon. Egy lányt a sarokban többen erőszakolnak éppen. Tudja mi vár rá. Jó, ha a végén nem lövik le. De lelövik, gondolja, és mondja, és reszketünk érte, szinte már magunkért, mert a helyében érezzük magunkat. És megkezdődik. Előtte arra gondol, fel kellene kapni egy fegyvert, lövöldözni. Úgyis lelövik, de legalább nem erőszakolnák meg. Ha úgyis megölik, talán ez volna a jobb. De nem tud dönteni, mert addig megkezdődik az erőszak. Egy idő múlva már nem tud semmit. Kikapcsolja az agyát. Csak a lökéseket észleli, talán nincs is magánál. Pia, bűz, többször, sokszor, többen, lökések, röhögések, ordibálás. Aztán sötétség, csönd. Kihajították az udvarra. Később két kigyúrt a két meztelent és őt begyömöszölik a fekete autóba, néhány tépett ruhadarabot utánuk hajítanak. Hildán ruha, csoda, hogy rajta maradt, megszaggatva, de így is megtették vele, amit akartak. A fekete autó elindul, talán egy elhagyott szeméttelepre… de haza viszik, Hildáék háza elé. Akkor látja meg, a sofőr arcát. Ricsi, a hetedikről! Úgy tesz, mintha nem látta volna. Tünés! Szól fenyegetőn a sofőr. A két meztelen lány az utcán magára szedi a szakadt ruhákat, Hilda ad egy felsőt, magáról, mert az egyik félmeztelen maradt. Neki van kabátja. Mindenük fáj, a testük sáros, mocskos. Hilda betámolyog a házba, mi dermedten nézünk, nem érezzük kezünket, lábunkat a feszültségtől, de ezt most fel sem fogjuk. Hilda beesik a lakás ajtaján, fél, mit mondjon, de a szülők ránéznek… nem kérdeznek… mindenki tudja, mi történt. Ebben a városban ez van. Ha valakivel nem történik ilyesmi, nagyon szerencsésnek mondhatja magát. Ha lát ilyet, jobb, ha nem szól, és jobb, ha nem lát. A maffia mindennél kegyetlenebb. Belül is, egymással, betonoznak, eltűnnek emberek, mindenki fél.
Magába szippantja a közönséget a történet. Nem is színházban érezzük magunkat. Átérezzük, tudjuk, hogy megtörtént. Itt nem messze. Nemcsak a hírekből értesülünk, hogy hol itt, hol ott működött a maffia. A három nő monológjából mindent megtudunk és érezzük velük együtt a tehetetlenséget, a kiszolgáltatottságot, a rettegést.
Még Júlia kis, boldog szerelme sem tesz minket boldoggá, de könnyít azon a két súlyos tragédián, amit a másik kettőtől hallunk. Kell ez a kis pozitív játék ebbe a színdarabba. De mintha törvényszerű lenne… Nem lett happy and részben sem. Az egyik banda kivégzi a másikat, a rendőrség nem tesz semmit. Félnek, vagy megvették őket is. Mintha a Keresztapát néznénk, vagy még rosszabb. Ez most történt 20 éve, 30 éve, és nem Amerikában, hanem itt a szomszédunkban.
Shakespeare királydrámái könnyű kis történetek a dunaszerdahelyihez képest.
É finita, la commedia!
Döbbent csend. Eszmélünk, tapsolunk, színész ki, színész be… taps… ki…
Hilda /Márkus Luca/ visszajön, elfásult arccal, még mindig a semmibe révedő tekintettel. Most is Hilda ő, nem a színész, meghajol, tapsolunk, szánalommal, részvéttel Hildának és elismeréssel a színésznek… kimegy.
Erzsi /Kiss Mari/ jön, elgyötört arccal, fakó tekintettel, ó nem lehet tapsra kilépni egy ilyen szerepből.
A színpadot átadja Júliának /Balázsovits Edit/, az ő szemében látunk némi fényt, neki csak jutott egy kis szerelem a darabban. Mintha ő adná a reménysugarat…
Tapsolunk a színészeknek, akik, emberfelettit alakítottak, de nem akarunk tapsolni a történetnek. A színészek is érzik ezt. Már nem jönnek vissza többször, hagyják elülni a tapsot. Mindenki érzi, hogy talán már nem is illik tovább tapsolni.
Most már mehetnénk, de a közönség nem tud felállni. Mintha elzsibbadt volna a lábunk, a kezünk, a derekunk… időbe telik, amíg összeszedjük magunkat… milyen furcsa… aztán az egész sor egyszerre áll fel, mintha összenőttünk volna… nem nézünk egymásra, gyászmenetként járulunk a ruhatárba, némán… nem nézők, foglyok vagyunk…
… és másnap mikor felébredek, rögtön ez jut eszembe, és azt mondom: igen, ezt látnom kellett!
Vígszínház, Házi színpad. A rendes lányok csendben sírnak.
Durica Katarina regényét színpadra adaptálta Kovács Krisztina. Rendező: Paczolay Béla.
(Illusztráció: Eva Van Den Hamsvoort – Party dance)
