Ablaktalan szobájában nappal is éjszaka volt, ha nem gyújtott világot. Szemét sem kellett lehunynia, hogy álmodjon. Nyitott szemmel várta a hajnalt. Ha felnőtt lesz, csakis olyan szobája lesz, amelyet körbe süt a nap. Mint egy üvegház. Gyakran aludt idegen ágyakban, otthon senkinek sem hiányzott. Az ablak mellett állt, és figyelte a város éjszakai fényeit. Kocsmázott. Hat fiú, két lány. Csipkerózsika vagy, mondták. Mindig szenderegsz. A hercegre vársz, kérdezték. A hercegre, aki megerőszakolja? Soha. Nem való feleségnek. Nem azért, mert nem tud főzni, sütni, hanem mert túl független. Senki mellé nem szegődik pótanyának. Senkit sem akar nevelni, sem megváltoztatni. Alkalmazkodni lehet. Időnként kell is. De feladni önmagát? A gondolattól is kirázza a hideg. Hajadon marad, na és? Szülni még akkor is szülhet. Lehet saját gyereke. Lehetni lehet, de még vár. Kocsmázik. Az asztal sarkánál ül, két fiú között. Egyetemisták, jövőre diplomáznak. Ő akkor megy a képzőművészetire. Az apja segít, akit csak néha lát. Új felesége van, zongorista. Egy hete hallotta a rádióban. Chopin. Három noktürn. Két ütem az elsőben, mint egy hosszabb lélegzetű sóhaj. Az aszimmetrikus hangsúlyoktól a zene teljesen labilissá válik. Csak kérdések vannak, válaszok nincsennek. El sem meri képzelni, mi lesz tíz év múlva. Kivel él majd és hogyan. Eladó az egyik könyvesboltban. Sokat olvas. Éjfél is elmúlik, mire lekapcsolja a villanyt. Akad udvarlója, nem is egy. Nem beszél a gépek nyelvén, ez nem hiba, csak nem lesz közös nyelvük. Elmaradnak mellőle. Nincs kocsija, csak jogsija. Az anyja miatt, akinek egyik keze béna, időnként kísérnie kell, sofőrként. Hetente legalább egyszer. Hemofiliás. Spontán belső vérzésekkel. Az apjáról nem beszélnek. Elment, nincs. Palást rá. Sejti, hogy az anyja magánya vár rá. Már a festés miatt is. Bérel egy műtermet. Akárhol is. Gyűjti rá a pénzt. Perselyez. Néha még gyereknek érzi magát. Zavaros álmai vannak. Ikrei születnek. Tüske megy az ujja alá. És nem érez fájdalmat, amikor elvetél. Zs. egy hónapja bukkant fel. Egy tárlaton, egymás mellé sodródtak a tömegben. Közel kétméter magas, kiszúrta a szendvicset szalvétával megfogó lányt. Mit iszol, kérdezte. Vöröset. Két nap múlva találkoztak a Biodómban. Ott világos van, és senki ismerőssel nem fog összefutni. Nem mond le a kocsmázásról. Bejáratott világ. Tartást ad. Hallgatott Zs.-ről. Majd nem fog, de még nincs itt az ideje. Túl korainak tartja. Semmit sem tud róla. Ez rossz pont. Piros pont. Még akkor is az, ha kéknek látszik. Levendulakéknek. Meghívta egy ebédre, egy velős csontra, a Kéhlibe, nyitott udvara van. Férjet fogni csak a férfiak hasánál fogva lehet, nagyanyja szerint. Ha még élne, biztosan többször ismételné, és kíváncsi lenne, mi történik az unokájával. Két éve halott, tüdőembólia vitte el. Nem tudtak segíteni rajta. Kifesti majd magából. Az anyját is. Sokat rajzol, mindig van nála mappa, ceruza. Zs. hülyül, arra kérte, csináljon róla egy aktot. Ott még nem tartunk, utasította el az ajánlatot. Zs. bámulja a lábát, térd alatt kissé befelé hajlik. Ez is örökség. Többnyire nadrágot hord, nyáron is, most nem. Apja lányt akart, ízlése elütött a többi férfitől. Mégsem bírnak egymással. Zs. nagyon kíváncsi, nem tud minden kérdésére válaszolni. Talán nem is akar. Védi magát, és védeni fogja. Még akkor is, ha nem látja többé. Adódhat helyzet, mint a Windowsban, úgy az életben is, hogy az összes felesleges sortörést és szakasztörést egyszerre kell törölni. Erre is számítania kell. Festeni fog. A vakkeretet már előkészítette, és hamarosan kifeszíti rá a   festővásznat.

Mértani középpontja van a léleknek is, s aki bölcsen nem kutatja, hát megtalálja azt. Beavatásunk sebe; hol takargatnivaló, hol pedig ékünk, de egy nap már az, ami: kitörölhetetlen élet a Jóisten akaratából.

Ősztől nyárig, majd’ egy évig ébren álmodtam az egyetemvárosban.

Fiatal urak, mondták nekem és züllött barátomnak. Azok voltunk, én biztosan – már nem állástalan diplomás, hanem kereső, aki elengedi a szerelmét egy messzi országba; mert nem házasodom meg, csak azért sem.

Így nem lehet élni, nevetett kéjesen Zita, holott néhány hónapra engem ejtett rabul azzal, hogy mindenre igent mondott. Jó kurva lehetnék, ezen sokat szoktam gondolkozni, suttogta, máskor meg hunyorgott a hatás kedvéért, az is segítő szakma, mint a tiéd, szóval igen, feleltem, s ezt még nem mondtam volna ennyire magabiztosan nemrég. Ez nem az én hajszálam, kacagott, ez szőke, de azért még aznap kimosta az ágyneműt. Olyan szépet mondtál, hogy nem hánytam egy hétig, hát még így sem dicsérték a bókomat. Gyönyörű lány, nem tudom nem őt nézni, ingatta a fejét, de közben gyűlölt, hogy megmutattam neki a szerelmem fényképét, aki csak a naptárral mérve volt múlt idő.

Legalább ilyenkor nem időztem a kocsmákban – ivott helyettem is bohém barátom, akivel a legnagyobb egyetértésben saját zsebre dolgoztunk. Mindezért kirúgás jár, mit számít?

Ami számít: minden egyformán messze (közel) van a lélek középpontjától.

RÉSZLET AZ ÚRI UTCA 5 LAKÓI C. REGÉNYBŐL

A ZSIDÓ TEMPLOM

Zsófi tiszte volt a tej és a kenyér megvásárlása. Legnagyobb sajnálatára a szomszéd tehene ellett, és amikor kisborjú van, nem lehet tejet venni tőlük. Így Zsófinak – jégszekrényük nem lévén – minden nap el kellett zarándokolnia a Tejboltba, ami bizony majdnem egy kilométerre volt. Ott aztán szépen beállt a sorba, néha csak ötödiknek, de ha nem volt szerencséje, akkor huszonötödiknek.

Meglehetősen unalmas feladat volt, de ami mégis érdekessé tette, hogy útközben át kellett menni a főtéren, és így az összes üzlet kirakatát minden nap végignézte. Aztán mikor Zsuzsi is csatlakozott hozzá, felderítettek egy átjáró „kisközt”, amivel az utat egyharmadával lerövidíthették. Ez a kisköz csak egy gyalogjárdányi szélességű volt, két bekerített telek között. Az egyiken még emeletes házak voltak, földszintjükön üzletekkel, a másik oldalon viszont egy bokroktól és fáktól benőtt, sűrű aljnövényzetű kert, amelybe nem lehetett belátni, pedig csak egy drótkerítés vette körül, az is itt-ott düledezett.

A telek másik utcára néző részén viszont egy gyönyörű színes üvegablakokkal díszített, kupolás épület volt, több kis oldal toronydísszel. Széles lépcső vezetett a hatalmas, kétszárnyas bejárati ajtóhoz, ami állandóan zárva volt. Titokzatos épületnek látszott, elhagyatottnak, de bizonyos napokon látott bemenni egy-egy embert a kapun. A barátnőjével hosszan nézegették az épületet, gyönyörködtek benne. Egyszer Zsófi kitalálta, hogy menjenek be, nézzék meg milyen belül. Ott álltak, nézték, nézték a hatalmas kaput, amikor egy ismerős felnőtt rájuk köszönt: – Szervusztok, hát ti mit csináltok erre?

A két kislány, mint akiket valami nagy bűnön rajtakapnak, zavartan válaszolta: – Megyünk tejért… – és bizonyságul megemelték a tejeskannát.

– Hát csak siessetek, mert én is onnan jövök, és sokan vannak, még a végén nem jut.

Így aztán örökre elment minden bátorságuk, hogy bemenjenek az elhagyatottnak látszó gyönyörű épületbe, amelynek az egész városban párját nem látta Zsófi. Később otthon kikérdezte a szüleit, akik felvilágosították, hogy ez a zsidó templom a téren, de oda nem szabad bemenni másoknak.

Zsófi római katolikus vallású volt, évente 1-2 alkalommal volt a szüleivel templomban, de a katolikus templom egészen más volt. Ők egyébként egy külsőségeiben is szerény, kisebb, fehérre meszelt falú templomba jártak, amit kiskápolnának hívtak a helybeliek. Minden karácsonykor elmentek, megnézték a Kisjézus jászolát, de különösebben a család nem gyakorolta a vallást. De ez a zsidó templom, ez felkeltette Zsófi kíváncsiságát.

Ahogy telt az idő, a szomszédék kisborjúját elválasztották az anyjától, és ismét lehetett tejet kapni náluk. Így Zsófi mentesült a távoli tejhordástól, aminek következtében a zsidó templomot sem látta hosszú hónapokon keresztül. Aztán egyszer a szülei beszélgetésére lett figyelmes, akik azt tárgyalták, hogy a „kisközt” lezárták, most már csak körbe lehet járni a piachoz.

– Miért zárták le?

– Pártházat építenek.

– A kisközben? Hová? Ott nincs hely.

– A zsidótemplom helyére – mondta Apa olyan hangon, mintha hatalmas köveket dobna egymás mellé.

– És az egyház ezt megengedte?! – hasított a levegőbe Anya hangja.

– Gondolod, hogy megkérdezték őket? Azt hallottam, hogy arra hivatkoztak, hogy a zsidó egyház nem használja, pedig ez nem igaz, csak félnek bejárni a templomba. Túl feltűnő helyen van a bejárata, és a kistemplomba járnak, ami beljebb van az utcában. Ott bokrok is vannak, és annak takarásába nem lehet látni a térről, hogy kik járnak oda. A Pártbizottság, vagy a városvezetés meg azt mondta, hogy életveszélyes a nagy templom, le kell bontani. Kötelezték rá az egyházat. Azok meg hiába mondták, hogy ez nem így van, és ígérték, hogy idővel felújítják, elutasították a kérelmüket. Le kell bontani. Jövő ilyenkor állítólag már állni fog a helyén az új pártház. Vörös klinkertéglából. Jó drága lesz. Ennél drágább tégla nincs. Gondolom, azt akarják, hogy időtálló legyen. Biztos példát vettek a zsidó templomról, mert azt ugyebár sárga klinkertéglából építették. – fejezte be epésen Apa a mondókáját.

Zsófi némán hallgatta a beszélgetést, és sehogy sem fért a fejébe, hogy mitől lett volna életveszélyes az a hatalmas, erős épület. Valóban. Ezt még gyerekésszel is nehéz volt elfogadni.