A játék, mint a naivitás hozadéka
kötött s köt össze minket,
bennünket, mert hittük vagy
hinni véltük, hogy a gondtalan
örömök nem hordoznak vagy
hordozhatnak magukkal
sérüléseket, de nem csak az
iskolatáska húzza egy gyerek vállát.
Ahogy a homlokunk összeért,
felnőttek lettünk, de amint
hátraléptünk a libikókán,
a gyermeki sebek felszakadtak
és nem volt, aki begyógyítsa többé.
Óda vagy— oda? Az örömhöz?
Nincsen többé vigyorgás.
(Illusztráció: James Jean: Seesaw, 2013)
Eddig sikerült. Vehetném teljesítménynek, hogy eddig egyben voltunk. Odahaza november elsején van Halottak napja. Se előtte, se utána. Akkor mentünk ki mind, katolikusok és nem katolikusok világítani. Ünnep volt. Vidám ünnep. Temető bejáratánál forralt bort, forralt cujkát ihattak a felnőttek, gyerekeknek sült gesztenye dukált. Mindig hó volt, tiszta, fehér, mint a krizantémok. Mi gyerekek rohangáltunk, csúszkáltunk, hógolyóztunk. Felnőttek iszogattak és az elhunyttól se sajnálták az alkoholt. Nagylelkűen locsolták a sírokat.
Anyaországba is átvittem e szokást. Amíg ikreim picik voltak nem jártunk temetőbe, de mihelyt járni tudtak kimerészkedtünk a hozzánk közel eső Óbudai temetőbe. Ott is nagy hó volt, miképp a Házsongárdiban és Vásárhelyen. Forralt bor és cujka nélkül. Megilletődve világítottunk a Jézus-szobornál. Rengeteg mécses pislákolt és ki-kialudt, hogy átnedvesedett gyufaszállal kelthessük életre újra és újra.
Új fejezet. Már volt kihez kimenni. Tudtuk kedvenc virágát. Szegfű. Más nem is volt Brassóban, és az is ritkán és protekcióval, mint minden egyéb Ceaușescu regnálása alatt. Óbudát felcseréltük Kispestre, ott volt hely, ott helyezhettük nyugalomra. Nem messze ugyan focipálya, de valahogy nem volt zavaró, mert fák, cserjék, madarak emberivé tették, majdnem sírkertté a nagyvárosi temetőt. November elsején kivonultunk, virággal, kis seprűvel és sok-sok mécsessel, hogy jusson a közös Jézusnak, a kispesti Madonnának és a Kispesti srácoknak. Gyermekeim szorgalmasan tisztogatták a sírkövet, rakosgatták a virágokat, elmélyülten rendezgették a mécseseket. Mire elkészültünk besötétedett. Lángocskák pislákoltak, pont, mint odahaza. Aztán imádkoztunk, végül mindenki szabadon szólhatott a sírkő alatt fekvő drága lénynek. Fiaim elmondták, milyen jegyet kaptak, hol voltak kirándulni és énekeltek és táncoltak, mert ez volt az életük. A kijáratnál árusok. Medvetalp, karamella, mazsolás bonbon. Búra, nyalánkság. Évről- évre drágábban és rosszabb minőségben.
– Na, ezeket mellőzzük jövőre. Drágák, az eladók barátságtalanok és az áru gagyi.
Csülkös bableves, forralt bor, kóla, gesztenyepüré, tejszínhabbal. Otthon. Együtt. Eme újítás egyöntetűen elfogadva. Aztán lassan egyik gyerek elmaradozik. Már apa, nem ér rá, majd jövőre velünk tart. Nem tart. Másik csemetém kitart. Aktuális párja is. Otthoni lakománál is. Újabb fordulat, másik fiam is megnősül. A feleség családja is pont elsején járja a temetőket. Sok halott, sokfelé. Salamoni döntés születik, egyik évben velem, másik évben velük.
– Édesanya, ne szomorkodj, világítunk 31-én. Jó-é?
Gyorsan világítunk, Jézus, Szűzanya, Kispesti srácok.
– Ugye haza visztek? Most nem érünk rá együtt enni, dolgunk van. Ugye nem baj?
Magamat is győzködöm, persze, hogy nem baj, együtt voltunk, ha nem is egészen, valami mindig hibádzik. Ilyen az élet, a babák felnőtt férfiak, van családjuk, és mekkora áldás, az egyik tekintettel van az érzéseimre, sőt, mi több, kegyelettel, szeretettel emlékszik nagymamájára, aki csupa szív, csupa jóság volt.
De November elseje, akkor is november elseje. Letudtuk a temetőt, világítottunk. De. Akkora bennem a feszültség, hogy nem bírok megülni. Kimegyek a Duna-partra. Átlagos novemberi idő, ahogy lenni szokott mostanában. Se hideg, se meleg. Futók lihegnek, párok andalognak. Lemegyek a lépcsőn, egészen a Dunáig. A víz közelsége majd megnyugtat. Harmadik lépcsőfokon mécsestartóban lángocska pislákol. Igen, akit a Dunába szórnak arról így lehet megemlékezni. Vajon így rendelkezett? Legjobb barátnőm biztos nem. Falusi lány volt. Nem járt strandra és nem szeretett napozni. A Duna mellett nőtt fel.
– Te ezt nem értheted. Nem fürödtünk a Dunában. Veszélyes volt és vizes. Napozni meg minek? A szeplők még jobban kijönnek. Falujához ragaszkodott.
– Menj csak nézd meg, milyen békés a temetőnk. Jó a kilátás a hegyoldalról, pont a Dunára. Csokonai Lillája is ott nyugszik.
Mégis a Dunába lökik. Ha arra járok, mécsest úsztatok a Dunán, a hajóskanzen közelében.
No eme emlék se nyugtat meg. Tovább megyek. Margit híd lábánál még több mécses, virágok. A koreai vízbe fulladt turisták emlékére. Sötétben, szélben, esőben, város néző hajókirándulás! Ez is felfoghatatlan. Kapzsiság és ostobaság áldozatai. Tovább, tovább!
A Cipőknél még több ember, még több mécses. Turisták. A tragédia turistalátványosság. Hitetlenkedve járják körül a műtárgy Cipőket. Fényképeznek, szelfiznek. Szégyellem magam, de ez így nem pontos, undorodom, viszolygok. Homo hominis lupus, tanultuk latin órán. Ez túlmegy a lupuson. Valaki, halkan mesélni kezd:
– Ismertem egy túlélőt. Kamaszként állt itt, anyjával a Duna-parton. Jó úszó volt. Azt mondta, nem fogta fel, miért is lettek ide terelve a sárga csillagosok. Anyja felfogta és sziszegve súgta: Mikor a puskát vállhoz veszik azonnal ugorj a Dunába, víz alatt ússzál, amilyen gyorsan tudsz levegővétel nélkül. Az amúgy renitens kamasz lány most szót fogadott, automatikusan tette, amit anyja mondott. Mire elfogyott a levegője a következő híd lábához csapódott. Ott már várták a túlélőket, saját életüket kockáztatva. Takaróba csavarta valaki a félig ájult lányt, másvalaki taxiba gyömöszölte, aztán szirénázó mentő vitte a kórházba.
– Ez tényleg megtörtént? Csóválja fejét a mellette ülő, mintha olvastam volna effélét valamelyik irodalmi újságban.
-Így, így bólogat egy borostás, csikket és félig elmajszolt pizzát felszedő férfi, biztos így, ha már le is írták. Régen én is olvastam. Hiába néznek így, hitetlenkedve. Engem is anya szült, és persze jártam iskolába, meg miegymás. Sóhajt, legyint egyet nagy, piszkos kezével, végül barátságosan rám mosolyog:
– Kis apró? Megteszi egy buszjegy is. Aztán kicsit komolyabban hozzáteszi:
– A mai árakkal, biztos olcsóbb a vízbe szórás. Szólok is Pistiéknek, ne cidrizzenek már hogy, hogy és mikor, meg hová. Itt a Duna. Folyékony temető a Duna.
Párizs volt, így patkányok is voltak. Ők kísérték Madame L’Espanaye-t, ahogy sietett a holdfényes éjszakában. A patkányoknál csak az embereket rühellte jobban. Úgy érezte, akárki néz rá, tudja, mit tett, és mélyen elítéli érte. De honnan is tudták volna.
A pénzt előkészítette, a poggyászokat bepakolta, már csak lányát, Camillát kellett előkerítenie. Megesküdött rá, ha még egyszer elszökik, a fülénél fogva ráncigálja majd haza. De úgysem lesz legközelebb.
Ahogy előre sejtette, a közeli parkban rátalált, valami suhanc gavallér társaságában. Camilla könnyei az ajkára folytak, úgy könyörgött, hadd maradhasson Henrivel, de Madame L’Espanaye nem hallgatta, még rá se nézett, csak kezénél fogva húzta magával. A pattanásos fiú megrettenve vonult vissza.
A Morgue utcai lakásra érve a lány belefáradt a könyörgésbe. Becsapta maga mögött az ajtót, míg Madame L’Espanaye egy mély sóhajjal a kanapéba dőlt. Másnap reggel elindulnak. Ezt eldöntötte. Azt viszont még nem tudta, mi lesz, amikor végül megérkeznek Firenzébe. Vajon kijön majd értük Paolo? Hogy jutnak el Sienába? A fiókba nyúlt az egyik levele után, hogy újra megnézze a címet. Piazza Salimbeni 3. Piazza Salimbeni 3. Meg kellett jegyeznie.
Bele se gondolt még, hogyan fogja elmagyarázni lányának az új életüket. Bemutatni Paolónak. Annyi mindenbe nem gondolt még bele. Azt sem tudta, mi lenne veszélyesebb, ha itt maradnak férje temetéséig, vagy ha el se mennek rá. De már késő volt gondolkodni ezen. Holnap elindulnak.
Kinyitotta a vasládikát az iratokkal, majd behívta Camillát. Leültette a kanapéra.
− Nem hagyom itt Henrit – tiltakozott a lány, s újból előbújtak a könnyei. Madame L’Espanaye-t fojtogatta a fülledt szoba. Ablakot nyitott. – Minek beszélek, maga sosem volt szerelmes. Nem értheti meg. – Erre felkapta a fejét. Camilla észrevette. – Ne tegyen úgy, mintha szerette volna apámat! Elviselték egymást, legfeljebb.
− A valódi apádat holnapután ismered meg. Paolónak hívják – mondta, s ezzel kivette Camilla iratait a ládából. A lány szótlanul meredt rá. – Korán kelünk, hogy elérjük a vonatot Milánóba, ahol átszállunk Firenzébe. Paolo ott vár majd ránk. – Hirtelen magabiztossága ezt a hézagot is kitöltötte. Ott lesz Paolo. Még szép, hogy kijön értük.
Camilla még mindig kerek szemmel bámult maga elé.
– Figyelsz rám egyáltalán? – intett oda neki Madame L’Espanaye. A háta mögül kicsapódott az ablaktábla.
irodalmi félreolvasások 86.
a versszövegek tulajdonképpen sokként funkcionálnak
(képaláírásokként)
*
a versek saját ábrázolásmódjukra affektálnak
(reflektálnak)
*
keményf… kálvinista magyar költő
(keményfejű)
*
több mint öt költő heroint és amfetamint rejtett az ülés alá
(több mint öt kiló)
*
ruhája lopott de méltóságot sugárzott
(kopott)
*
Zsába Királynője
(Sába)
*
jó félvezető ez ahhoz ami a Jókai-kert kapuját átlépve vár bennünket
(felvezető)
*
az irodalomtörténésszel beszélgetünk elfedett és újra felfedezett életművekről
(elfeledett)
*
Esze Tamás lúdtalpasai
(talpasai)
*
Törött világ Magyarországon
(török)
*
árva kezembe Karolát
(parolát)
*
Csizmás Kandúrral volt igazán divatos bort nyitni a századforduló Németországában
(csizmás lábakkal)
irodalmi félreolvasások 87.
az irodalomterápia azért fontos hogy máshogy tudjunk ránézni az ételünkre
(életünkre)
*
hogyan lehet közel hozni a közönséghez a molyzenét?
(komolyzenét)
*
népies társaság lenne a megoldatlan gyilkosságok szabadlábon lévő tetteseiből
(népes)
*
urbánus társaság lenne a megoldatlan gyilkosságok szabadlábon lévő tetteseiből
(ulánus)
*
rejtélyes kultúra trágyájára bukkantak egy barlang mélyén
(tárgyaira)
*
életveszélyes költőket vontak ki a forgalomból – itt a lista
(töltőket)
*
Bimbózó lányok tányérjában
(árnyékában)
*
Csiribiri csiribiri zabszalma
négy csillag közt doxazma
(alszom ma)
*
Robert Showman élete
(Schumann)
*
kiadónk szerzői delirálnak az Ünnepi Könyvhéten
(dedikálnak)
*
legyen takarónk a moly
(mosoly)
*
Itt e rémek-járta házban mondd meg lelkem szódára vár
(szódra)
(Illusztráció: Aimee Schreiber: “Ephemeral” Isabella tiger moth)
Ima lányomért, lányomhoz
Tavaszi faágak közt a fagy
rombol és te is oly néma vagy,
szél sziszeg, hó esik, száll a köd
a kórházi ablakok között.
A hulló szirmokat számolom
a fal mellett
és a vánkoson aprócska fejed, az ágy magas,
jobban vagy, azt mondják és csak az
számít, meg a remény, az a csöpp,
mely jövőbe látón itt pörög:
gúnyos, de erőt ad, s nem lehet,
hogy már csak szenvedés jut neked.
Kicsi lány,
minden nap eljövök,
ez az egy kapocs van, mi örök,
a szeretet az, mi égig ér,
és ősi, szent kötelék a vér.
Melletted szörcsög, kattog
a gép,
segít, bár tudhatnám, miképp.
Az ember itt fázva legbelül
rút önfeladásra kényszerül.
Ágyadnál ülök majd reggelig
s az idő percekké szétesik,
tudod, a szülő minden kincsét
odaadná, ha van segítség,
Kicsi lány, együtt tegyünk csodát,
mint égő gyertya,
ne fogyj tovább!
Szemedben tavak alszanak,
ifjú madonna-arcodat
éj-hajad fogja, mint képkeret.
A kín felett száll a képzelet,
hogy én úgyis meggyógyítalak,
s megnyílnak ajtók, csendek, falak,
várom, hogy jöjjön egy égi jel,
hogy valaki végre ránk figyel.
Kint a ködben minden egybeforr:
szépen nyírt pázsit, hinta, bokor,
nézd, gyöngén már hunyorog a nap,
sóhajt és talán velünk marad,
simogat, nyugtat tompa fénye,
s lángolni kezd a hó fehére,
a jégcsapokból patak ered,
én egyre csak suttogom neved,
ne hagyd el magad,
azt nem lehet,
mert tőlem senki el nem vehet!
Kell, hogy legyen végre egy szikra
biztos rájövök, mi a titka,
életem árán is megtudom
még gondolkodom a ritmuson,
a zene már szívemben remeg,
mely az embert teremtette meg.
Síkos földön lépnék az éjbe,
hogy érted hajnal jöjjön végre,
csak imámmal újra érjem el,
azt ki segíthet és tenni mer.
Látod, oldódik már kint a fagy
lassanként.
Kicsi lány.
El ne hagyj!
Téli mese
Füstszagú télen a halk havazásban
szunnyadó pillék a rőt levelek
jelmezt ölt minden és mindenütt más van:
átlényegülnek a szürke terek.
Szétterül lassan a mágikus álom
bokraink ég felé intő kezek
habfehér kesztyűben, és fent a fákon
összebújt, s hallgat a madársereg.
Csillagfüzérek az utcai lámpák
templomunk tornya a felhőkig ér
takaró fedi a városi lármát,
lustán kalandozó szél dala kél.
Csellengő holdnak ezüstös a fénye,
bűvös az éj is, ma semmi se fáj,
úgy vagyok itt, hogy tán nem vagyok mégse’
mint a mesében úgy alszik a táj.
Szokatlan virágének
Sokan úgy tartják, igazi szerelem csak egy van, én fulladok és
rád gondolok egyből, ne hidd, hogy már nem szeretlek,
nem mondom, hogy szerintem több szerelem is lehet,
mert félreérthetik, félreértheted, pedig nem akarok bántani senkit,
de tudom, hogy egymás után, vagy egyszerre is akár, nem is lehet hasonlítgatni őket,
hiszen a szerelem is virágokat növeszt,
egy édeni kertben sok virág van, mindenféle színűek és formájúak,
cikázó fényekkel a szirmokon, pilleszerű szépségek,
nem hitted el nekem, pedig a virág a botanikában csak szaporítószerv,
tulajdonképpen a szerelem eredeti funkciója is a szaporodás,
miért ne lehetne az is kocsányos, ülő, nyitva-, vagy zárvatermő,
kétszikű, de amit sokan virágnak neveznek, az tulajdonképpen
az egész növény. A ligetben gyönyörködhetünk a színekben:
ezernyi calyx, corolla, perigonium,
nyelvekként nyalogató szirmok,
bibék, porzók, tánc a szélben, ahány virág, annyiféle,
ahány szerelem, annyiféle,
aszimmetrikus, biszimetrikus, sugaras rajzolatú szépségek,
szerelem, szerelem, fürtök, készíthetsz virágdiagramot, lehet
térképszerűen sematizált a keresztmetszeti rajz,
akkor sem tudod, miért pont az, pont akkor és pont úgy,
nekem senki se mondja, hogy eleve elrendeltetett,
nem segít a filogenetika sem, nem mindig csak az a virág,
amelyben mag is van, gondolj a sporofillum-füzérekre,
nem csak egy szerelem lehet, de
nem tudlak elfelejteni se, tenyeremben fehér magnólia,
illatos hawaii rózsa, propellerszerű, csavart pártacimpákkal,
s mióta utoljára láttalak Port-of-spain repülőterén
a dézsákban nyújtózó pálmafák alatt,
koszorúm sincs, fejem is úgy hajtom le, mint egy virág,
mely inni kíván. Nem szeretlek kevésbé. De szerettem mást is azóta.
Nem hívlak többé. Nem beszélek, mert a szó oly gyakran fröccsen epeként,
nekem más és benned is más, ne hidd, hogy kevésbé szeretlek,
akkor sem, ha több szerelem is létezhet, akár egyszerre is,
csupa bíbor virág volt veled a kert, majd lassú hervadásuk után
jöttek más színűek, ne gondold, hogy már nem szeretlek,
bár régóta elfogadtam a nyegle unalmat,
a keserű fintort, melyek kísérnek, ha valaki szóba hoz.
Senkinek sem kell tudnia. Jós-madarak rikoltoztak felettünk :
viharfelhők alá szorult visszhangok. Végül igazuk lett.
Vészjósló sikolyok.
Álmomban, ha a manzanillai parton állunk újra a tűzliliomok közt,
vagy Chakhachakar romjai között sétálva árnyat borítanak ránk
egy virágzó lángfa lombjai, esetleg Saint-Louis vörösben égő
Bougainvillea bokrai alatt keressük egymást,
vagy vérpiros tulipánok mellett visz utunk
Haarlemtől délre, elnehezülnek a lépteim,
nem szólok,
csak nézlek, nem simítom le arcodról szomorúságodat sem,
vágyódva elmerül a gondolat az örök vizekben,
aztán úgy ülünk megint a homokban Charlotteville kihalt strandján,
mintha mese lenne az élet és sosem lenne vége,
ne hidd, hogy kevésbé szeretlek,
de nem szólok,
mert tudom,
bármelyik szó
lehet
az utolsó.
(Parksirató)
kivágott fák
életük delén lekaszabolt
óriások hanyatlása
egymás hegyén-hátán heverő
szén-dioxid elnyelő
oxigént lehelő lovagok
akik nem tudták magukat megvédeni
árnyat adó lombkoronájuk
sok éven át
hajolt fölénk
most tuskóikon
évgyűrűik
mint galaxisok spiráljai
vonaglanak
irodaház épül itt
illatos eső öntözi a meghasadt törzseket
s a friss hajtások
a gyönge ágak
fuldoklók kezeiként nyúlnak
az ég felé
ezentúl itt is zavarosabb levegőt iszunk
ami a felkavart koszos vízhez lesz hasonló
lekaszált rózsabokrok
kitépett virágok mindenütt
megszólal a harang
egy szólamban siratja
ami volt
az sem vigasztal
hogy tudom
2016 januárjában
kinyílt az első virág
a világűrben
A neved
Teljesen megfeledkeztek rólunk,
hiába csöngettem.
Lassan elmorzsálódott a délután
és vele a remény.
Egész testemben remegve, csatakosan próbáltam
kapaszkodni, de csak csúsztam lefelé.
Otthagytak segítség nélkül.
A reluxa mögül rézsútosan befolyó
vézna fénysugarakban
aranyló porszemcsék cikáztak
s örvénylettek a steril flakonok felett.
Hosszú ideig ültem ott.
Roppanva horpadt be a
kitágult tér-idő.
Szólni akartam Hozzád de csak nyöszörögtem.
Torkomba szorult a zokogás.
Hallgattam az infúzió csepegését.
Végül bejött egy ápolónő.
(A kitűzőjén láttam, ugyanaz a neve, mint nekem.)
Fapofával mormolta:
“nem jöhettem, a másik szobában szült egy asszony,
itt meg már úgysem lehet segíteni”.
Igazságtalan az élet.
Szánalmasnak éreztem magam.
Akinek nem sikerül. Még ez sem.
A nővér letörölgetett és elvitt Téged.
Akkor kezdtem el sírni.
Szédelegve felálltam, megindultam kifelé,
úgy, ahogy voltam: hátul nyitott köntösben.
Az ágyon ragacsos vérrózsák nyílottak.
Próbáltam utánad menni, de a folyosón
le kellett ülnöm.
Lehunyt szemhéjam mögött gyertyák égtek,
fülemben harangok zúgtak.
Nem értelek el többé.
Soha nem öleltelek magamhoz.
Örökre elváltunk hat hónap együttlét után.
Egy zöld ruhás ápoló értem jött.
Akkor már kiabáltam. Nem értettek.
Agresszív kezek. Tű. Nyugtató.
Pedig csak a nevedet akartam megmondani
valakinek.
Bárkinek.
(Illusztráció: Paul Klee)
Ékesebbel hencegni se bír e Föld:
Lélektelen ki szótlan tovább állna,
A látvány fensége elragad:
A City kelmeként magára ölti épp
A reggel varázsát; halk-cicomátlant,
Hajók, tornyok, színházak és templomok
Nyitottan mezőnek, égnek;
Fénylő csillanás mind a füsttelen légben.
Nap méltóbban nem kapaszkodott
Hajnalpompában völgyre, sziklára, dombra;
Még nem láttam így, béke ily dús nem jutott!
A folyam saját édes akaratával suhan:
Drága Isten! maguk a házak mintha álmodnának;
Óriás szív nyugszik dobbanatlan némaságban.
Villányi G. András fordítása
