Bejegyzések kategória bejegyzései

Seán Hewitt: Krisztustövis

Megőrülök, ahogy várok a fejleményekre,
így addig sétáltam, míg meg nem láttam
a fehéren növő magyalbokrot a fa alatt,

sárgállottak a fürtjei, leveleinek meghajlott
csoportja, akár egy kifehéredett korall,
egy sápadt agancs, szinte már középkori ereklye,

ami világra jön az erdő komor félhomályában.
Miután a gyermek nem lett még megetetve,
visszatérek a magyalbokorhoz, amely

védtelen a napfénytől és képtelen azt
eréllyé kovácsolni. Megtarthatja fehérségét,
talán sose fogja tudni használni tüskéit,

habár, idővel, mikor koronává lesz,
emberek jönnek, hogy szemtanúi legyenek,
miként emelkedik fel egy jámbor lélek.

Nagypál István fordítása

 

Az elveszett kislány (részlet)

Lore városában az emberek már másodjára szaladtak össze egy hold alatt. A város főterén a kovács felesége zokogott, mert a lányuk tegnap este nem jött haza. A tér egyik szélén egy kisebb gyerekcsapat toporgott a két törvényszolga mellett, köztük a mindig taknyos Toby, és a vámszedő kisebbik fia, Alan.
Roland próbált közelebb furakodni, de amikor úgy látta, meg kell kerülnie az egész teret, Milohoz fordult.
– Menj előre, és derítsd ki, mi történt! – adta ki a parancsot. A kutya farkát csóválva eltűnt a lábak tengerében.
– Hova mentek a gyerekek tegnap játszani? – kérdezte a bíró, miközben a bajszát simogatta komor ábrázattal. Ez azért inkább neki való ügy, mint egy akasztott macska.
– A Fenyő-sziklához – felelte a kovács. Arcára az aggodalomtól elmélyült ráncok fekete csíkokat festettek.
A tömegben összesúgtak. A Fenyő-szikla fent volt a hegyen, olyan messzire már nem járt fel senki, és a kereskedő úttól is messze esett.
– Miért mentetek olyan messzire? – kérdezte a törvényszolga a gyerekeket, akik erre megszeppenve összenéztek. – Mit csináltatok a sziklánál?
– Játszottunk – felelte Toby egy vállrándítással. A törvényszolga fültövön vágta. – Au! Ne üssön már!
– Tisztelettel beszélj, fiú!
– Azért mentünk oda… – kezdte Alan bátortalanul, de Toby a lábára lépett, így lehajtotta a fejét és nem folytatta.
– Mert? Válaszolj! – parancsolta a törvényszolga.
– Hogy Vasfüvet szedjünk… – motyogta Alan.
– Ki kérte, hogy Vasfüvet szedjetek? – faggatta tovább a törvényszolga, és amikor a fiú nem akart válaszolni, megragadta a karját és megrángatta.
– A néni a falu szélén, akinek meghalt a macskája…
A bíró felhorkant. Már megint ez a boszorkány. Persze ő nem hitt benne, micsoda badarság, de mégis a zsigereiben reszketett. Hogy mire kellhet a banyának a Vasfű, azt nem tudta, és nem is akarta, ezért inkább elengedte a gyerekeket.
– Megkeressük a kislányt! – jelentette ki a bíró a tömeg felé fordulva. – Aki érez magában bátorságot, az jöjjön velem! – azzal elindult a háza felé, hogy elővegye a térképeket.
Milo visszaszaladt Rolandhoz, aki ez idő alatt csak a tér szélén lévő ládákig jutott, és csaholva magyarázni kezdett. Roland komolyan bólogatott és hallgatta.
– Szóval a Fenyő-sziklához… – mondta. Benyúlt a zsebébe, és egy kis darab kolbászt adott a kutyának jutalomként, majd megsimogatta a fejét. – Menjünk.
Roland úgy ismerte a környező erdőt, mint a tenyerét, de a Fenyő-sziklát mégis mindig elkerülte. Valahogy nem vonzotta az a hely. Út közben néha megállt és segítséget kért a fáktól és az állatoktól, de a föld is segített neki azzal, hogy felfedte a gyerekek nyomait.
Mire elérte a bükkös szélét, az égen sűrű viharfelhők kezdtek gyülekezni. Egy villám szelte át az eget és csapott le a Fenyő-szikla tetején álló fába. A villanást hatalmas dörgés követte, mire Milo nyüszítve megugrott és bebújt a gazdája lába mögé.
– Tudom Milo – mondta Roland halkan. – De tovább kell mennünk. Gyere!
A kutya kérlelően nyüszített, aztán megindult a fiú után.
A fenyők között sokkal sötétebb volt, mint a bükkösben. Roland érezte valaminek a jelenlétét, de nem tudta megmondani, hogy csak a közeledő vihar feszültsége okozza–e, vagy valami más. Milo egyre csak nyüszögött, és folyamatosan a bokájába ütközött. Hamarosan a talaj meredeken emelkedni kezdett.
“Mire jó a Vasfű?” kérdezte magától a fiú. A növény nem nőtt máshol, csak a sziklánál, legalábbis azon a környéken biztos nem, ahol ő járt, mert akkor ismerte volna.
Valami elsuhant a fejük felett, vagy csak egy szélroham? Roland egy pillanatra megállt és felnézett, de a sűrű tűlombozaton nem látott keresztül.
– Csak a vihar az Milo, nyugi! – mondta a kutyának, és tovább indult.
Alig lépett ki a fenyők közül, eleredt az eső. Szétnézett valami menedéket keresve, és meg is látott egy barlang bejáratot. Futásnak eredt, de így is csurom vizesen érte el.
Odabent meleg volt, és valami szúrós, kénes szag csapta meg Roland orrát. Milo egy tapodtat sem mert beljebb menni, és heves ugatása visszhangot vert a barlang falain. Bentről mély morgás válaszolt, mintha a föld mozogna. A fiú tudta, hogy nem maradhat itt, kilépett a barlangból, és másik menedék után nézett. Egy kisebb sziklahasadékba húzódott be Miloval, aki megkönnyebbülten bújt a gazdája ölébe, hogy melegen tartsák egymást.
Már a nap is lement, mire az eső elállt. Roland kibújt a sziklahasadékból, és felnézett a lassan kitisztuló égre. Egy bagoly reppent le a sziklára nem messze tőle, és kíváncsian nézett rá.
– Nem láttál itt egy hozzám hasonló lányt? – kérdezte Roland a baglyot.
A madár oldalra billentette a fejét, majd huhogott.
– A barlangba ment be?
A madár ismét huhogott. Roland komolyan bólintott, és visszament a barlang bejáratához, amikor meghallotta a kiabálást.
– LIZA! ELIZA!
Fáklyák fénye jelent meg a fenyvesben. A fiú megvárta, amíg a falusiak kiérnek a fák közül, és észreveszik.
– LIZA!
– Bement a barlangba – szólalt meg Roland, miközben a kezével is mutatta az irányt.
A kovács azonnal berohant, a többiek kint megálltak. A bíró szúrós szemmel a fiúra nézett.
– Te mit keresel itt, kölyök?
– Segítek keresni – felelte a fiú a cipője orrát nézve.
– Valahogy mindig ott vagy, ahol a baj van. Akkor éjszaka is a macska akasztása után… ne hidd, hogy nem vettelek észre! A szüleid tudják, hogy merre tekeregsz?
Roland megrázta a fejét.
Mielőtt a bíró bármi mást mondhatott volna, a kovács kilépett a barlangból a kislány élettelen testével a karjában, arcára fényes csíkokat festettek könnyei.

 

Krokodiltükör

 

Barátságos vagyok mégis nehezen
Barátkozom
[Fáraólevitáció]

Dobhártyám járdaszigete titánfehérre sűrűsödve
Múlik el

A búvárlélegzetmély esőben
[Nem csak régész vehet észre]

Sötétzöldnek tűnik ami ismeretlen
& minden üveglapot befestenék sötétzöldre hogy amikor
Pereg rajta az időplacenta

Úgy tűnjön mintha épp jóllakna egy népszerű leviatán

Sellakvörös nyelvével magához lasszóz minden fele-sem-tréfa-barátot
Akiből megemésztve piramist építhetnék

De nem ám sík vidékre és nem is dombtetőre
Egy hegy tompaárnyékú lábához

Hogy aki ott lakik ne veszítse hitét & érezzen magán kívül is
Biztonságot na meg lásson hadvezérekbe szorult
Ötleteket

Nevezzük
A hübrisz kérlelhetetlen koponyájának

Éhes vagyok
& ez kitakar

Úgy felfalnám fél
Európát
Aztán minden mást is
Hogy megtanuljak mesélni

 

(Illusztráció: Gill Bustamante: King of the Green Wood)

Emily Dickinson költeményei II.

 

 „My life closed twice before its close” 

Zárás előtt kétszer zárták életem –
Hátra van még annyit tudni
A Halhatatlanság felfedi-e
Miképp lesz a harmadik

Oly óriás, felfogni oly képtelen
Mi megesett már kétszer is
Annak ki Mennytől csak válni ismer
Bár nyerne pokoltól szintennyit.

 

 

„I felt a Funeral, in my Brain”

Agyamban temetés zajgott
És a Gyászosok ide-oda
Léptek, szüntelen – léptek – míg úgy nem tűnt
Átszakad az értelem –

Mire mind leült végre
A Szertartás, mint a Dob –
Tam-tamozni – lódult míg hittem
Elmém belebénul rögvest –

És hallom emelni a Ládát
És csikorognak kasul Lelkemen
Szintúgy Ólomcipőkben, újra,
Aztán az Űr – zengni kezd,

A Menny mintha Harang lenne,
És a Lét semmi más csak Fül,
És Én a Némasággal fura Versenyben
Roncs, itten, egyedül –

És az Észben egy Palló átszakadt,
És zuhantam és zuhantam –
És buktomban Világokba akadtam
És Szűntem tudni – általuk – [1]

 

 „There’s a certain Slant of light”

Ahogy fénysugár ferdül
Télvízi délutánon –
És Tömege alágyűr
Mint Hang a Templomorgonából –

Égi Bántás, ekként sújt le ránk –
Sehol se látszik semmi heg,
Ám benn ott a változás –
Ebben áll az Értelem –

Erről Senki nem okíthat – Senkit –
Kilátástalanság Plombája –
Uralkodó mérte kín
Mit a Légből nekünk hullat –

Hallgatózik a Táj mire leér –
Az Árnyak – sóhajuk fojtják –
S mire elmegy: akár a Messzeség
Holtak orcáján –

 

 I died for Beauty – but was scarce

A Szépért haltam, s alig
Adtak át a sírhalomnak,
Mikor Azt, ki Igazért halt
Fektetik szomszédomba.

Lágyan kérdi ’Hogyan vesztem Én’?
’A Szépért’, válaszoltam.
’S az Igazért Én – Nem más, egy e kettő;
Fivérek vagyunk’, felelte Ő.

Ekként, Rokonként jöttünk össze,
Társalogva Szobáink közt.
Míg ajkaink a moha lepte,
És egészen eltakarta – nevünk.

Villányi G. András fordításai

 

[1] And finished knowing -then – — vagy: Végre tudtam/értettem akkor/általuk

Lacika; önkéntes

 

Lacika

nevelőszülőkhöz járt haza
hétvégenként hatvan kiló ha volt
ötszáz forint zsebpénzt kapott a hétre
esténként be kell vennie a gyógyszereit
kéthetente pszichológushoz megy
sokat ne várjál tőle megtelt kész megtelt
ennyire képes mindig megsajnálták a pótvizsgán
tanárúr én azt nem értem miért engedték
az orvosok hogy én megszülessek
amikor tudták hogy mind a két szülőm beteg
a kórházban ismerkedtek meg és ez örökletes
miért engedélyezték hogy összeházasodjanak
hogy én is ilyen skizofrén legyek
mindenkinek joga van a boldogsághoz
nem vagyunk egyformák
senki nem tökéletes
minden rendben lesz munkád családod
csak szedjed rendesen a gyógyszereidet
egy kis házat szeretnék egyedül
egy szoba elég esetleg barátnő
de gyereket semmiképpen se
az a fontos hogy jó ember legyél
albérletben lakik a nevelőszülők karácsonyra se hívják
beleerősödött a munkába és apateste lett
na gyere te büdös cigány mondta a testnevelő általánosban
egy másik fiú sírva fakadt az öltözőbe futott
öngyilkosságot próbált elkövetni nem sikerült
én csak nevettem hát csak viccelt velünk
távolugrásban kislabdahajításban én voltam a legjobb
verset is én mondtam mindig németből oklevelem is van
tanárúr ugye nem vagyok büdös
normálisan tisztálkodok
odafigyelek ám a munkában
rendesen próbálok mindent megcsinálni
nehogy azt mondják rám
ez a buta cigány még ennyit se tud

 

önkéntes

felőlem mindenki azt csinál
otthon amit akar dehát ez azért
felháborító ne mutogassák magukat itt
ne reklámozzák a genderideológiájukat
ne meneteljenek nekem a buzik
gondolkodtam volna erre egy pár
tojásom hogy kicsit megdobáljam
de takarásból ügyesen ne lássanak
hunyorít göcög szabadidejét feláldozva segít
gyanúsan sokat emlegeti a gyerekek pöcsét
kurvákat rejszolást baszást
van étvágya szereti a hasát
utálja gyurcsányt meg a cigányokat
szavazatával őrzi a rendet
kiütközik rajtuk a fajtajelleg
ezek a büdösök csak a pénzért szülnek
dolgozni nem akar egyik se
ide is csak az ösztöndíj miatt jönnek
szilárd elvei vannak
nem gyűjti szelektíven a hulladékot
úgyis egybeöntik minek

 

(Illusztráció: John Constable RA: Rainstorm over the Sea)

(idő háború idő)

  1.

(Eszébe jutott, hogy hány évesek voltak akkor, és igazán nem lehetett megkülönböztetni őket, kaptak kenyeret meg puskaport, és egészségesen fogyasztották az időt.) Amikor ez történt, a zongorához ült, és egy gyenge darabot játszott. Azt az elgondolást dédelgette, hogy széttépi a kegyetlen valóságot. Rövidre fogta a beszélgetést, mert látta, hogy az arckifejezésük bármire képes. Az emberek jönnek lefelé a hegyről, búcsúzkodnak, hitvesi kötelességeikre emlékeztetik egymást. És még ott van az elnyelt hő, amikor a levegő a magasabb hőmérsékletű helyről az alacsonyabb hőmérsékletű helyre távozik. Egy olyan füstölgő marhaság nagy molekulákkal. Védekezni próbálnak, a tekintetük a gerberákról a talajra siklik. Forgatókönyv, melynek Isten készíti a költségvetését. (idő háború idő) bővebben…