Feljövünk a levegőre, utat török a keskeny lépcsőn; az alagsori kocsma bendőként nyeli el a kortalan turistákat. Szóval: én itt megállnék, nekem ez így nem menne, közli Dorka párát lehelve, hogy egy elvált férfival… ehhez egyszerűen nem vagyok elég bátor, ingatja a fejét. Én nem kereslek többet, de te bármikor, most megölellek, és soha többet nem látsz, súgják le nekem az égiek, és azt érzem, ő szorosabban karol át. A rosszkedv is lehet bizsergető, őszintén drukkolok neki, meg a családi terveihez.

Nem várok senkit, az apás vasárnap se most lesz, így magamat lepem meg legjobban – kitakarítom a lakást, nem is trehányul. Lehajtom a laptopot, soha rosszabb hetet, csilingel a telefon; lehet, későn szólok, írja, de ha éppen ráérsz…

Bátor vagyok, eljöttem, veti oda, s túlragyogja a gyorséttermi fényárt. Kivel beszélted meg, mit javasoltak a barátnők kérdezem, senkivel, szól büszkén, magammal beszéltem meg. Ne nevess, még a neten is olvasgattam, női magazinokban, hogy milyen egy kapcsolat elvált férfiakkal, kacag fel.

Naptárral mérve mintegy három napig közeledve távolodunk egymástól. Bizonyára egyetemi reflex; lejegyzeteli, ami szerinte fontos, ez most nem hízelgés. A kopottas almás telefonja könyv- és filmcímekkel telik meg, egyetlen tájképet készít az erdei hotel erkélyéről.

Boldog vagyok, és szomorú. Nem, szerelmesek nem vagyunk. Hogy ez meddig tarthat, csak a Jóisten tudja, villan be olykor. Mert ő mozdulni alig tud a pénztelenségtől, nekem meg mindig a kislányom lesz az első, s tegyük hozzá, én is csak egy szegény vagyok, aki egy ideje jól él, és szabad. Ő pedig mégiscsak férjet keres, olyasfélét, mint az apja, aki ezermester, eltartja és nem hagyja el a családot. Jókedvű flótás volt valamikor, mesélték, olyan nehéz elképzelni, mondja Dorka melankóliával, majd felderül a desszertnél. Nem hallok semmit, csak bólogatok, nevet fel, nem megyünk vissza a szobánkba?

Az utolsó reggel vízválasztó, tudjuk mindketten. A reggelinél szótlan, de aztán nem hagyom nyerni a pingpongban, ettől ismét könnyedség lesz úrra mindkettőnkön. Az erkélyen ismét hallgatag, zárt karokkal, pulóverben dacol a világgal. Meglepi a kérés, de kedvére való; kezet mos, és elkezdi kinyomni a pattanásaimat.

Magára húzza a takarót, a meztelen vállát látom, és a szeplőit. Közelebb hajol, választ akar, most akkor mi mik vagyunk egymásnak? Mert neki ez így nem éri meg, nem akar csak egy lyuk lenni – helyén vannak a szavak, érzem.

Nem tudtam nem hallani, s a szemén is láttam, pedig nem az a sírós fajta –

a zuhany alatt felzokogott.

Képeket nézegetek az ötvenes évek Amerikájáról: hatalmas hűtőszekrények, makulátlan konyhák, rendíthetetlenül mosolygó háziasszonyok. Minden azt hirdeti, hogy a technikai fejlődés és az anyagi jólét az összes emberi problémát megoldja majd.

A képek láttán Ray Bradbury 1953-ban megjelent könyve jut eszembe. Odalépek a könyvespolchoz, és leemelem a Fahrenheit 451-et. Rég volt a kezemben, pedig egykor milyen fontos volt!

Amikor egy könyvet újra kézbe veszek, nemcsak a történettel találkozom újra, hanem azzal az emberrel is, aki akkor voltam. Megállok a ceruzával aláhúzott mondatoknál, összeolvasva őket kirajzolódik, mi volt fontos, mi változott meg bennem, mit őriztem meg. 

A kötet főszereplője, Guy Montag tűzőr egy jövőbeli társadalomban, ahol a könyveket betiltják és elégetik – csak felidegesítenék, felzaklatnák az embereket –, az olvasás pedig tiltott, üldözött, gyanús dolog. Mégsem Montag lett e kötet legfontosabb szereplője a számomra, hanem egy fiatal lány, Clarisse. Az ő képe rajzolódik most is ki a lángok mögött. Ma is kívülről fújom a sorait: „szeretem a fejemet hátravetni… így… s hagyni, hogy az eső belehulljon a számba. Olyan íze van, akár a bornak. Megpróbálta már?” Látom a háttérben, egy ágyon heverve Montag feleségét, Mildredet is, altatóktól kábultan, a faltévék duruzsolását hallgatva. Montag e két nő között őrlődik. Mildreddel él, de leginkább már csak elviselik egymást – egyre inkább Clarisse szemével kezdi nézni a világot, és azt érzi: hozzá van köze. 

Mildred irtózik a csendtől, a gondolkodástól, életét telezsúfolja hangokkal (vagy inkább zajokkal), képekkel, mégis alig történik vele valami. Napjai a falakat beborító képernyők előtt telnek, a műsorok szereplőit a családjának nevezi, Montaggal közös múltja pedig lassan elmosódik. Már arra sem emlékszik, hol találkoztak először. Nem egyszerűen felejt, hanem valódi élményei sincsenek, amelyekből emlékek lehetnének. Az egymást követő ingerek azonnal kiszorítják egymást, semminek sincs ideje leülepedni benne. Mintha a saját élete is csak keresztülhaladna rajta.

Ha Bradbury ma írná meg ezt a regényt, Mildred könnyen lehetne egy középkorú férfi is, aki egész nap videókat néz, algoritmusok által kiválasztott tartalmakat fogyaszt, online vitákban vesz részt, és estére már fogalma sincs, mivel telt el a napja. Bradbury az ötvenes években már pontosan látta a képernyők meghatározó szerepét, azt azonban még nem tudhatta, hogy a közös műsorok helyét idővel személyre szabott világok veszik át: mindenki a saját hírfolyamában él, saját – leginkább virtuális – közösségeket talál. Annyi minden vesz körül bennünket, hogy közben szinte fel sem tűnik, mi az, amiből egyre kevesebb jut. A „sok” eltakarja a hiányt.

Clarisse más ritmus szerint él. Sétál, megáll az esőben, nézi a holdat, követi a falevelek mozgását, meghallja azokat a neszeket, amelyek a többiek számára rég beleolvadtak a háttérzajba. Makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy minden érzékszervével kapcsolódjék a világhoz. Látni akar, de igazán, hallani, megszagolni, megérinteni. Talán ezért olyan zavarba ejtő a többiek szemében egy olyan társadalomban, ahol már a séta is gyanús. 

Kellemetlen kérdéseket tesz fel: „Magának nem tűntek még fel kinn a mezőn a hetven méter hosszú reklámtáblák? Tudja, hogy ezek a táblák régebben legfeljebb hét méter hosszúak voltak? Csakhogy a kocsik most oly gyorsan iramodnak el mellettük, hogy ezeket a táblákat hosszában el kellett nyújtani, különben senki se vette volna észre őket.” 

Ezért képes Montagot is kizökkenteni.  

Olyan maradt, mint egy gyerek, aki belemegy minden pocsolyába, aki sárból is várat épít, és egy bogár vagy egy falevél képes hosszú percekig is lekötni őt. Aki egyszerre két valóságot tart fenn: tudja, hogy a homok az homok, de „most” fagyi, süti vagy vár. Tudja, hogy a bot az csak bot, de „most” kard. Ez nem jelenti azt, hogy összetévesztené a valóságot a képzelettel, hanem inkább azt, hogy a játék idejére a képzelet is a valóságának része lesz. Maga a cselekvés – a gyúrás, formázás, kínálás, az, hogy meg lehet kínálni a mamát vagy a mackót – pedig fontosabb, mint a végeredmény. Az idő nem pusztán egymást követő percek sora, amelyet ki kell tölteni vagy hatékonyan kell felhasználni. Egy kavics, egy felhő is képes sokáig lekötni a figyelmét. Clarisse is így él, Clarisse is ilyen. Nem gyerek, és nem is gyerekes. Abból a látásmódból őriz valamit, amelyből a művészet is táplálkozik. 

Clarisse nem írt verset, nem festett képeket, a regényben nem szántak neki hosszú életet sem, mégis kapott valamit a halhatatlanságból, tovább él bennem – és Montagban is. Most pedig olvasni akarok, ledőlni a fűbe ráérősen, aztán kitunkolni a serpenyő aljáról a flekken zsírját (se flekken, se zsír nincs persze ebben a pillanatban), rendes kenyeret enni, és olyan barackos gombócot, amilyet utoljára a nagymamám készített. Porcukorral megszórva. Ha három nappal rövidebb lesz az örökkévalóság, azt sem bánom.

(A novella először az “Olvasat” online folyóiratban jelent meg 2026-ban.)

„Nincs test, mely kívül lenne a természeten.” 

(Nádas Péter: Planetáris hipokrízis)

– Megkapta, szerkesztő úr a kéziratot? Olvasta? – kérdezte a telefonban a szerző.

– Ja, itt van előttem, letőtöttem. Fogom óvasni, kis idő még, aszt majd írok, hogy hogy’ lössz.

– Várom az értesítést, viszlát.

– Viszlát – mondta a szerkesztő unottan, majd elkezdte olvasni a verset.

Közben vakarózott, mert reggel már nem volt ideje zuhanyozni az albérletében, amit háromhónapos kaucióval szerzett meg és alig egy hete lakik benne, dobozok közti ösvényen jár, az egyik miatt nem nyílt a fürdőhelyiség ajtaja. Különben is mindegy. Nem szagolja senki már, fél éve vált el. Nyílt az ajtó, belépett a fiatal kolléga, vakkantott egyet, majd ő is leült az asztalához.

– Nem tudom mért nem lehet home office-ban dolgozni, ezt otthonról is lehetne csinálni – nyitotta meg a munkahelyi csevejt némileg kényszeredetten. És unottan – pedig még csak fél tizenegy volt

– kérsz kávét, vagy már ittál?

– Nyom’be a gonbot nekem is. A gép elkezd pöfögni. – Ezt a verset átkűdöm neked, óvazsd e’ és hebegjé valamit…

A fiatal kolléga leült a képernyője elé, lassan kortyolta a kávéját, és elmerült az ismeretlen szerző versében. Görgette le és föl az egérgombot, állítgatta a word méretét, hogy rendesen lássa a szöveget:

*

B és M

M a gótikus torony tövében várt.

Háromnegyedet kongattak,

a bronz rezgései szétterültek a tér kövein.

Nem fog késni – gondolta.

Ilyen korán

nincsenek turisták, fagylaltárusok.

A tér sarkában

lassan kinyitották

a kávéházat.

Meghívom majd egy kávéra, sütire,

vagy amit szeretne – határozta el M,

miközben megsimította öltözetét.

A tér északi bejáratánál feltűnt

az előre megbeszélt élénk színekben,

M rögtön megismerte. Elindult felé.

Nem tervezett semmit,

ahogy a pillanat hozza.

– Szia.

– Helló, nem késtem, ugye,

közben eltette fülhallgatóit.

Igyunk valamit, ott van egy kávéház.

Mindketten kicsit zavarban voltak,

furcsa volt az ismerkedésnek ez a régimódi üteme,

erős kontrasztban állt fiatalságukkal.

M kávét és kalácsot rendelt, B ugyanezt.

Majd egymásra néztek,

először, szemtől szembe.

Itt folytatódhatna a sztori,

lassacskán kimondott mondatokkal kísérten,

de nem ez történik.

M megfogja B kezét, ujjbegyei

birizgálják a bőr pihéit, a kommunikáció

bőrkontaktuson keresztül történik.

Csak elmerülnek egymás szemében.

A bronznyelv ismét

megüti a harangot.

A zengés visszatéríti M-et a jelenbe.

Menjünk – mondja. B megfogja a kezét,

és miután ez az ő városa, vezeti M-et.

A szobában félhomály, vágyuk felfénylik

és beragyogja a kicsi teret,

hogy még évek múlva is marad a visszfényből.

Mintha egész eddigi életük

most nyerne értelmet,

ahogy az ajkak, a testek egyesülnek.

B és M

már több évtizede

együtt élnek.

Hogy kommersz-e ez a történet,

a névadástól függ,

kedves Olvasó.

*

– Na mit lácc? Te érted? – kérdezte a szerkesztő, kissé félrefordulva, a másik íróasztal felé. Közben a szemközti téren a fák ágait rázta a szél, úgy tűnt rosszra fordul az idő.

– …érdekes. Valaki egyszer azt mondta egy ilyen versre, hogy „érdekesíti magát” – de ez nem úgy „érdekes”, hanem attól, hogy a magyarban nincsenek nyelvtani nemek – morfondírozott a fiatal kolléga.

– …én eszt nem is vettem észre rögtön, csak másodszorra kesztem el ezen bajmolódni. Ez egy buzivers, vagy mi? He?

– Szerintem ez mindegy. Arról szól, hogy két ember találkozik és egymásba szeretnek, majd aztán együtt is élnek. Az mindegy, hogy ki milyen nemű.

– Ez kicsit se nem mindeggy. Nem löhet a nedves óvasót megtéveszteni…

– …ez nem megtévesztés, hanem a szerző kihasználja a nyelv tulajdonságát, hogy nincsenek nemek. Ezt piszok nehéz lenne pl. indoeurópai nyelvekre áttenni…

– …ez sose fog megjelenni Indiában. De lehet, hogy nálunk se.

– Nekem tetszik, és másra is utal még – próbálja befejezni a beszélgetést a fiatal kolléga.

*

Három nap múlva csörgött a telefon a szerkesztőségben.

– Halló…, igen, Ön az… igen…, még nem döntöttünk, Hívni fogom. Viszlát.

Ekkor lép be a főszerkesztő, kezében egy boríték.

– Kaptam egy levelet – egy kevéssé ismert költő írja, hogy küldött nekünk verset és arról is ír, hogy küld egy kis támogatást a lapnak…, örökölt…, ja, hogy pont azt a verset nézed?

– Igen, egész jó a vers, nagyon izgis, ahogy azon rugózik, hogy a magyar nem hasznájja a nemeket, nem löhet tunni, hogy buzi-e vagy nem… ez most fut…, asszem beveszem most a számba…

A fiatal kolléga a kávégép mellől visszafordulva kérdezi a másik kettőtől:

– Kértek kávét?

– Akkor közlésérett? – kérdi a főnök.

– Közlésérett – és kicsit még vakarózik.