Bejegyzések kategória bejegyzései

Luis Cernuda: Fáradt vagyok

Tollat növesztett rám a fáradtság,
szépet, mint a papagáj tolla
azé, aki repülni nem tud vele,
csak folyton gagyoghat róla.

Fáraszt, hogy hirtelen a semmiből
romokként fekszenek a házak;
fárasztanak engem a dolgok, amik
selymes lüktetéssel fordítanak hátat.

Maga az élet az, ami elfáraszt engem,
a halálhoz erőt kéne magamon vennem;
belefáradtam, hogy fáradtnak kell lennem,

és életem könnyed tollak közt, bölcsen,
mint az ismerős, szomorú papagáj, töltsem,
a papagáj,  ami örökké fáradt bennem.

Bakó Judit fordítása

Illusztráció: Paul Klee

 

 

São Roque; A kötéltáncos

 

São Roque

Az apró város minden porcikája
hullámverések ritmusán dobog,
mohás tüdővel vágyait zihálja;
a szó, a testes portugál borok
úgy folynak szét s tovább az utcakőre,
mint ébredés utáni kába álom,
a fény előtör, s házfalakra dőlve
hosszan mereng el életen, halálon.

Egy egyszerű ének csapong merészen,
körém fonódik, hív, a partra vonz,
fiúcska áll a könnyű, déli szélben,
gitáron játszik, sír, az arca bronz.
Örök-magát kutatja, s ott találja
a kéken át a végső, méla hangig,
amíg a mély atlanti csend magánya
a tejszín-fellegek fölé magaslik.

 

A kötéltáncos

Bukott kimérák, kígyónyelvűek,
miért e mérhetetlen lárma?
Ki az, ki most kötélen járva
életet tanul?

Mitől ragyoghat boldog-szótlanul?
Szívében nem rág rusnya féreg,
s a kételyek, ha egyszer végleg
földre omlanak,

fölötte már nem győz a holt anyag,
s nem tapsvihar, mi égbe rántja,
mert Eggyé lett erő a vágya,
földöntúli szép.

Ha majd a fényre félsz nélkül kilép,
ahonnan mások sárba estek,
hiúság, püffedt cédatestek,
emberglóriák,

csak nézz tükörbe, öntelt, holt világ,
gazdája lelki pestiseknek,
s hallgasd, füledbe mit sziszegnek
Káin sarjai.

Ott fent e zajt már rég nem hallani,
s nem vakmerő, ki hinni bátor,
hisz tudja jól, meghalhat párszor,
mégis élni fog.

 

(Illusztráció: Leonora Carrington: Play Shadow)

A SZÁNDÉK; A PISZKOZAT KÉRDÉSEI; VASÜNNEP; VAN, MERT VAN

 

A SZÁNDÉK

Azután lesz a vers.
Ragyogásában döglött lovak
idomtalan játékát sejtem.
A tavaszt fogom abban temetni.
Zöld füvön járnak majd sötét csikók,
elébem áll a semmi.
És megint megkérdezem: hová
lehet itten majd temetni?

Aztán majd vers lesz.
Tükörkép párás üvegben, kérdezem
majd: kire lehet itten nevetni?
Állok majd, mint háromkirályok, fövegben,
hónom alatt apró krisztusokkal, süvegben:
forgatom őket, zene a cigány szelekben –
hallgatom: verebek kútja. Csönd!
Takarnám apró szentjeim – borítanak!

Cipeljétek már magatok! – mondom,
de átbotlok minden koboldon, menedék
nem lesz, se nő, és nem lesz szerelem,
rendszerem magamról lebontom:
kisjézus áll majd, mint a kés.
Gonosz lesz és boldog, mint a kevés
dolgokon örvendő dolgok. Szentjózsef
szívére vésett hallgatás.

 

A PISZKOZAT KÉRDÉSEI

Az időt ki metszi fel,
kimondva az értelem látomását?
Eljövő sebeim látva
ki lesz a boldog lárva,

ki mondja húsom messiását?
Ki az a létező messzi,
ki a ködöt és havazást
arcomra ereszti:

ne lássak újra!
Csontomból a madárkás
hideget, a félelmet
bőrömig ki fújja?

Rossz lázak rángatnak,
tudom a törvényt.
Ha gyilkoltam, önként,
tettem, ami történt.

A férc időt kézzel ki tépi,
biztos tudással ki súgja:
nem leszel háza,
sem húsa az alázatnak.

 

VASÜNNEP

Borzasan futó vizek:
szemembe ütő ezüst tavasz.
Estében ömlő nyár-arany,
rozsdában hűlő őszidő.
Jön a túlélés tele: a vas.

Mert minden percben ott zizeg
a beláthatatlan fent s a lent,
végtelent szőnek az évszakok,
a legszebb gyűrű a néma vas:
a Vele fogadott szép vigasz.

 

VAN, MERT VAN

Az Egy indoka

Az Egy falkába verődik,
egy parancsra öl, mert
egy szabály dolgozik: az éhség –
és megmarad annak, mi volt: az Egy.

Az áldozat öltözik, gyilkosa húsába költözik,
vérévé lesz, felölti ruháját, életét,
önléte vackára tér: húsvéti létezés.
Ölés van, egybeölelés. Egyremegy.

Zálog az idő, ablakrésen áttolt letét,
szűnik a szívütés, vele a kétség,
dús partú medrében múlik a múlás,
fénnyé foszlik a sötétség: megremeg.

A van annyit jelent, hogy elrohan,
szűnik a szüntető azután.
Elnézést kér a szelíd préda sután,
gyilkosává oldódik, mire a nap lemegy.

………..Folyóparton ülsz, isten fölrobbant tükre olvad
………..a lencsébe gyűlő alkonyatban,
………..szemed csukódik, dél felé ömlik a jó idő
………..– mire szemed kinyílik: az már egy más folyó.

(Illusztráció: Fábián István: Kérdezte bárki a csatalovakat?; sárkányfogvetemény; Ikarosz; kéve)

Szemétdomb (részlet I.)

Eee… nézd csak!
Mit?

Én meg nem nézem
Kit érdekel.                              hagyjál békét
Hát jó. legyen úgy               ahogy na e

Beesteledni látszik az égboltozat, valaki zsebre teszi a Napot.

Sok fity-firitty kezd ficánkolni fenn, csillag alakú Izék meg Szatellitek, különös alakzatokban.
Formaalkotáshoz

Ne higgy neki!

Ez a te dolgod.

Egyre inkább esteledik.
Repetitív-tétova módon a felhők peremfelületein felemás sugárnyalábok halnak el, lassan sötét, sőt, már sötét van.

A világossághoz bináris kapcsoló: az a gomb, igen. Ne, ne azt… azt. Úgy. Igen. Várj. De, most jó. Nem. Kifogyott. Várj. Most próbáld. Most jó. Nem. Francba. Elromlott.               Segítsek?

Csak Ki-Be / neeeem, nem így, rosszul csinálod.

Műanyag gombok.
Értelmetlen.
Igen… tudom-tudom.
Billentyű

A rohadt életbe

Ejj de pelyvás a levegő CO CO
Jajj de kényelmetlenül érzem magam most így, ahogy.

– Bolygók imbolyognak, akár a gombolyag.
Micsoda véletlen.
Ch.

– A csillagok fényt bocsájtanak ki, igen.

– Olyan kesze-kusza az egész. Vagy ilyen húzd meg ereszd meg a dolog.
–  Rendetlen.

– Szemét
– Az egész egy nagy börtön! Rácsok!
– A ló túlsó oldala

– A csillagképek, mint anyajegyek, szétterülnek a tervezőasztalon.

– Szemét
Sötét.
– De hát… de… na most…
– Pszt.
– Naaa.

– Befejezték feketén a munkások a munkát a szeméttelepen. Egy köpcös úr állítja le ebben a pillanatban a markológépet, nem tologat és nem egyenget ma már több dombot ide-oda. Valami 8 órás szórakozást dúdol magában, félhangosan. A mellékbódé felé tart, ahol már söröznek páran. Tízperces rövid csapatépítés ez. A főnök veszi ilyenkor egy tálcával a napi adagot. Elkényezteti a társaságot. Muszáj.
– Egyre sötétedik.
– Az ellentétes irányból is érkezik valaki. Éppen a gumiégetést hagyja abba, amúgy is allergiás reakciókat vált ki nála a sűrű füst orrlyukain való átszűrése, az inger köpettávolításra készteti.
– Titokban az összes munkatársát lefikázza.
– Tócsa
– Tájkép. Csendélet.
– A szél feltámadt, és haragosa a térnek. Szatyrokat futtat, melynek fülei beleakadnak egy rozsdás Rottweiler-láncba és egy hipós üvegbe.
– Rongy
– Az összes egy…
– A feltúrt földön a kajamaradékok romlott elegye penész-kolóniákat hozott a világra, melyek életet adnak megannyi további élőlénynek.
– Egyfajta teremtés.

– Sac per

– Egy fémkábel gubancolódott rá egy magányos bicikliküllőre.
– Egy bizonyos baktériumtípus a fogkrémet bontja le.
– Egy halom hasított fa.

(…)

 

 

Kisgyerek vasárnap; A nem hatalmas harmadik

 

Kisgyerek vasárnap

“Egyház? – felelém – az valami állam-fajta, még pedig a leghazugabb. De hallgass, képmutató eb! Hisz fajtádat bizonyosan úgy is jól ösméred!”
(Friedrich Nietzsche)

A vidéki kisgyerek
megszokja a templom szagát.
A padsorok között talán valaki felsegíti,
amikor letérdel és nyomja
a térdét az öreg deszkalap.

Nem szeret templomba járni,
de Isten mérges lesz, ha nem.
Nem szeretne csalódást okozni.
Aztán valahogy
elkezdi mégsem érdekelni a dolog.
Kinövi a jóindulatot.

Harmat, első napsugár, vasárnap:
misére hívó harangszó.
Kinéz az ablakon és látja, ahogyan
az öregek morzsolják a rózsafüzért.
A falevelek azért inognak
ilyen bizonytalanul, mert nem tudják
melyik isten melyik oltára elé térdeljenek.
A szél a templom felé fúj; öreg ő is,
de a bagzó macskák vallása már valami
egészen más, valami keleti.
A madarak csak önmagukban hisznek.
A kisajtóban felejtett kulcs magában sem.

A harang mindannyiuknak szól.
Mindannyian misét mulasztanak.
Kezdődhet a mentségimádás.
Ki miért marad ott, ahol van és
miért nem megy arra, amerre
akarják, hogy menjen.

Az illat, amit a szél hoz a másik irányból
(könnyen befolyásolható)
magával rángatja a szenteltvíztartót –
és minden összenéz a dohos,
régen nyomott ötforintosok szaga felett.

 

A nem hatalmas harmadik

„Nagy bölcs! olvaslak bámulattal;
De bölcseséged nem vigasztal.”
(Reviczky Gyula)

De szép nap ez – gondolta Schopenhauer.
Átkarolta kedvesét, ahogy szokta volt
és kissé elérzékenyült a madárdaltól.

De szép pár ez – gondolta Velence,
ahogy a komor tekintetű törpe
és új fűzőjébe bújt kedvese sétálgatott.

Micsoda hölgy ez – gondolta Byron.
Szemét meresztve sántított
és nem titkoltan sandított a lány után.

Sánta bolond – gondolta Schopenhauer.
Intett Byronnak, Byron meg vissza
és a hamvas kislány kacarászni kezdett.

Komor tekintetű törpe – gondolta a lány
és ott, Schopenhauer oldalán
még hosszasan Byron bicegését bámulta.

Szuka – gondolta Schopenhauer
és elfutott, mint minden ördög a mese végén.

De szép nap ez – gondolta Velence,
amíg a lány zavartan állt egyedül
valamelyik mélyre nyúló stégen.

 

(Illusztráció: Susan Tully)