Bejegyzések kategória bejegyzései

AZ ÁRNYÉKOM HELYÉN; Mozgástér

 

AZ ÁRNYÉKOM HELYÉN

Valami test lobog az árnyékom helyén,
valami lélek-maradék kúszik kontúrom
vonalán, s próbál magával csempészni
magasabb régiókba, hogy beleolvadjak
a felhők szőnyegébe, hogy meghemperedjek
a fényben, hogy belemártózhassak a Nap
olvasztótégelyébe, s a halhatatlanság
magabiztos tudatával belépjek az újrahasznosítás
céljára kialakított öntőformába, kitöltsem
anyagommal az idő réseit, sokasodjon bennem
a metamorfózis ereje, ott álljak a gyártmány-
módosítás előkészítési útmutatójában mindjárt
az első lapon, ott legyek iniciálé a kezdéshez,
ott sétáljak önmagam új árnyékával kéz a kézben,
ott osztódjon bennem bűnös és bűntelen, legyek
olyan, mint egy remekbeszabott ismeretlen, akivel
nem érdemes a távolságot tartani.

 

Mozgástér

Minden csak viszonyítás kérdése,
elég, ha fölkavarom magamban az
egymásra halmozott rózsaszín árnyalatokat,
s próbálok hozzáférni a színkeverékhez,
mellyel átfesthetem a megbabonázott
pillanatot, s azt hiszem, az oldatba mártott
papírrózsa valódi lesz, ahogy a kisimult szirmok
lassú tánccal ölelkeznek a homályban, csak
azért, hogy kibéleljék a sötétség fészkét,
illattal töltsék fel a repedéseket, s beférjenek
a mélyrétegek drapériái mögé, hol érzékeny
vándor az önmagát hajszoló gondolat.

Fogoly vagyok a talányokkal benépesített
egyszemélyes óvóhelyen, elszántan keringek
a lehetőségek felhígult szublimációjában,
mint szűk vödörbe kényszerített hal,
mely világkörüli útra indul.

 

(Illusztráció: Vladimir Kush: Sunrise by the Ocean)

„Pedig fogódznék ágaidba…” Gondolatok Csontos Márta Intézményesített lélek című kötetéről

„Lelkünkre így ül ez a kor.” (József Attila)

„Alázatba forduló önirónia” (Keresztút). Irgalmat kereső, együttérző felszólalás. A világészlelet felelőssége. Az írástudó csendes lázadása. Keserűség és megcsillanó remény birkózása. A talpról lepergő csillagpor már nem kétségbeesett, sokkal inkább lakonikus, lemondó keresgélése, mégis: keresése. Fájó lemondás, de nem belenyugvás. Civilizációbírálat és önkritika. Megkérdőjelezni, irányt keresni nem
erőlködőn, ám elszántan. A szárnyvesztett lélek „rab madara” Arany János gyönyörű, létösszegző nagyverse óta felpanaszolja magát a magyar költészetben: „Mert hogy szálljon, / Bár kalitja már kinyitva, / Rab madár is, szegett szárnyon?” (Arany János: Epilogus, részlet) A repülés képességének elvesztése feltételezi, mintha létezett volna mindez, mintha a lélek szárnyalása érne véget. A kötet egy versének soraival:

„A fényjelek között elmosódik
a teremtés sokszínű csendélete.
Mit tehetek én, lehullt madár,
mit tehetek, ha tengerbe bukik az ég,
s már nem tud felszabadulni bennem
a repülés.”  (Őszi látomás, részlet)

Csontos Márta Intézményesített lélek című kötete három ciklusra bontva tartalmazza a verseket. A ciklusok címei (Felbontott létképletek, Torlaszok közt, Idődaráló) egyöntetűen rámutatnak valamifajta bomlásra-romlásra, „a törvény szövedéke” (J.A.) feslésére. Ezek az írások a versbeszélő által tapasztalt-megélt
világállapotoknak konzisztens kimondásai, felmutatásai. Emellett ugyanilyen következetességgel megjelenik mindhárom ciklus verseinek implikált, kevésbé sulykolt, ám mindvégig sugalmazott másik íve: a lehetséges megoldás felkínálása. (Erről később …)
A kötet problémafókuszú, elgondolkodtató és megtorpantó, látjuk a berzsenyis-ady ostorozó hang hagyományának felvillantását.
De miről is beszélünk? Önvizsgálat, önreflexió és önszembesítés egyszerre van itt jelen civilizáció és konzumkultúra komor-keserű bírálatával. A kötet három ciklusa polemikusan tárja az olvasó elé korunk látleletét: az első 19 vers általános helyzetjelentésként
értelmezhető, a második ciklus 15 alkotásának hangja  személyesebb, itt a versbeszélői státusz mintha felerősödne, a harmadik rész alkotásai (22 vers) pedig már a szubjektivizálódás, a személyes vallomás, az én-állapot leírása felé kanyarodnak. A kötet egészének olvasásakor, az előrehaladás során egyre mélyebbre hatolnak ezek a helyzetjelentések. A hangnem egyre személyesebbé válásával kerül fokozatosan közelebb a versbeszélő az olvasóhoz. A világtapasztalások ironikus-keserű, komor hangnemben ábrázolódnak, ennek kontextusába helyeződik bele az önironikus-szomorkás, olykor a fájdalom hangjáig eljutó lírai alany, aki következetesen valamifajta távolságtartásból értelmezi a környezet, a társadalom és a saját, személyes szférájának történéseit is. Ez az eltökélten távolságtartó szemlélet a – világ- és önértelmezésben egyaránt – képezi a verstörténések talán egyik lényegi közös vonását. Mintha az Emlékkönyvbe címet viselő záróversben említett cataracta (szürkehályog) versbeszélői attitűdként is  tételeződne, visszavetítve a kötet egészére:

„Társam szimbiózisban a kulturált félelem,
s míg saját evolúciómon töprengek,
… éles látóként ül cataract szememen.”

A látásmódbeli közvetettség egyrészt távolságot eredményez mindentől, még saját testi-lelki megnyilvánulásainktól is, másfelől ez a distancia adhat tisztánlátást, vagy ahogy a versbeszélő mondja: „éles látást”. A különírt szerkezet megidézheti az olvasóban a világlátás élessége, szigora mellett a késpenge élességét, metsző fizikai jellemzőjét is. Ezt a vizsgáló tekintetet azonban a versbeszélő maga felé is irányítja.
A záróvers kezdősorai hangsúlyt adnak ennek:

„Írok magamnak azzal
az önbizalommal, hogy ez
a megemlékezés és magamra
figyelés jó lesz az utókornak is
… nem csak nekem.”

A versek első ciklusa, a Felbontott létképletek tartalmazza a kötet címadó alkotását is. Az Intézményesített lélek cím közel ugyanazt üzenheti, mint a Felbontott létképletek: a paradoxonban rejlik az ábrázolt világ problematikussága. A lét felbomlása és a lélek intézményesülése önmagukban az abszurditásba mutató
metaforák. Amit Tóth Árpád még szomorú sóhajjal nyugtáz („Küldözzük a szem csüggedt sugarát, / S köztünk a roppant, jeges űr lakik!” Lélektől lélekig, részlet), amit József Attila határozottan bírál („Számon tarthatják, mit telefonoztam/ s mikor, miért, kinek. / Aktákba irják, miről álmodoztam / s azt is, ki érti meg.” Levegőt!, részlet), amit Pilinszky János tragikus mélységgel tudatosít („…fuldokolva kell / egymás ellen élnünk-halnunk! / Szívünk megremeg. / Vergődésünk testvérünket / sebzi, fojtja meg.” Halak a hálóban, részlet), és még folytathatnánk a sort – az a költészet talán legfontosabb, és kortárs líránk legjellemzőbb vállalása. Tudatosítani létállapotainkat, reflektálni a magát kínáló égetően fontos kérdésre: mi van velünk, emberekkel, miben vagyunk, miben élünk…
Csontos Márta kötetében is felfakadnak ezek a kérdések, utat törve áradnak a hagyomány hullámaival, olvasmányélmények mentén, kortársak között vagy irodalmi kánonunk nagy, mértékadó költőinek egy-egy verssorát megidézve, beépítve az alkotásokba. Madách emberiségkölteménye például többször felidéződik, így a
kötetcímadó versben is, amely aktualizálás és tényfeltárás egyszersmind: „Jöttek a megmondóemberek,/ s a lélekvár megrendült, / megbillentek az égi gerendák, / hieroglifák keringtek a szélben, …” (Intézményesített lélek, részlet). Kérdés persze, mit tekint az olvasó ténynek és tényfeltárásnak. A versek nem „megmondóemberi” pozícióból kigömbölyödő pesszimista szólamok, hanem a versbeszélő maga elé mormolt, kihallatszó zokszavai, csendes tiltakozásai. Érdekes lehet az olvasó számára észre venni a költőszerep pozicionálását a versekben, például ebben a kötetcímadó írásban: „A költő is magára maradt, / egy kis vershomokot szitált / a Hold szemgödrébe,…” (Intézményesített lélek, részlet).
Gondolatilag erre rímel a kötet nyitóverse, az Iránytévesztés: „A széthordott port / elmossa a savas eső, álmod füstje / hiába száll magasba, / nem veszik észre a jelet: …” Az észrevétlenség itt a figyelmen kívül hagyás gesztusát jelenti: a pusztába kiáltott szó hiábavalóságát. Ebben az első ciklusban egyfajta választ is kaphat az olvasó a „szárnyatlan torzóként repülő” (Szabadesés, részlet), „megöregedett szóként” (Elsivatagosodás, részlet), „belesárlott próbálkozásként” (Egyedüllét, részlet) tételezett költő-szerep reménytelenségének okaira, mi szerint: „Színpadra lépnek a pojácák, kántálnak / szent énekeket,…” (Félistenek a játszótéren, részlet).
Ebben az első ciklusban találjuk a kötet egyik legérdekesebb versét, mely ugyanakkor kevésbé sejtető és maga elé dünnyögő, sokkal inkább szarkasztikusan
szókimondó:

„A történelem megint ismétli magát,
előretört a hasznos hülyék mozgalma,
a szürkeállományban kontamináció van.
Vlagyimir Iljics haló porában felröhög,
lám, sokasodnak az egységsugarú agyak,
bedőlt a hamis ideológiának a gondolat,
s már nem akar semmit a sok szolgalélek,
csak isteníteni pénzes ládáján a nagyurat.
(…)
A hasznos idióta jól alszik, nincsenek
éjszaka kínzó álmai, nem lát a fénylő hajnalba,
magára vállalt egy örökös szürkületi vakságot.”
(Ismét a hasznos idióták?, részlet)

A klasszikus filozófiában „szókratészi bölcsességnek” nevezett felfogás szerint a tudás alapja a józan belátás arra, amit nem tudunk – Szókratész legalábbis ezt hirdeti, és ezzel utasítja rendre az önhitt tudákosokat. A modern pszichológia azonban ennél jóval tovább megy: ismert az 1999-ben, leírói után Dunning-Krugernek nevezett hatás, amely azt tárta a nyilvánosság elé, hogy a szerényebb intellektusú személy rendszerint nem rendelkezik olyan metakognitív képességekkel, melyek ráirányíthatnák figyelmét tudása korlátaira, épp ezért magabiztosság jellemzi, szemben a kompetensebb, épp ezért gyakran a hiányosságokra is jobban rálátó,
intellektuálisan fejlettebb személyiséggel. Ez eredményezheti az egyszerűbb és kevesebb tudással rendelkezők dominanciáját.
Bár a kötet inkább civilizációbírálat-fókuszú, az ökológiai érintettség ezzel együtt szükségszerűen megjelenik, így a disztópia jellegű Tájkép csata után, 2023 című alkotásban, melynek részlete:

„… meddő bimbókat kavar a szél,
szörnyeteg bombákat rejt az avar.
A hegyeken égnek az erdők,
csak árnyéka maradt a teljességnek, …”

A kötet egészének beszédmódjára jellemző az önmegszólító jelleg, az egyes szám 2. személy, amely szólhat egy tételezett „te”-hez is, de gyakran a kivetített én monológja.
A második ciklus, melynek címe Torlaszok közt, ugyan folytatja ezt az „én”-konstrukciót, de határozottabban megjelenik itt egy külső „te”, amely egy másik személy beléptetése a gondolatmenetbe. A valóság kimetszése, a külvilág (pl. a háború) dokumentálása így két pólus mentén történik. A kommunikáció azonban egyoldalú és torlaszok közt zajlik, nincs megértés vagy kölcsönösség. A torlaszok elhatárolnak egymástól múltat és jelent (Üres ház balladája), beszélőt és hallgatót (Lemeztelenítve), ugyanakkor egészségtelen jelenlétükkel összekuszálják és leegyszerűsítik, majd végső soron felszámolják az erkölcsi törvényeket:

„Alacsonyra tetted a lécet, mindig képes
vagy átugorni, a teljesítménymérésben
magad vagy az önbecsülés istene…
mindig tudod, hol a határ, és mennyi
a megugorható egység, már lemérted előre,
számodra minden elérhetőnek találtatik…”
(Mértékegység/telenség/, részlet).

Ennek az önmagát felszámoló létezésnek egyik legerőteljesebb megjelenítése a második részben a Dekompozíció című vers, mely a széteső, majd önmaga ellen forduló világ pillanatképe: „…a rózsabokrok támadnak,/ ágaik fegyveres, vérszopó katonák.”
A versek harmadik ciklusa tartalmazza a legtöbb írást a kötetben, a címe: Idődaráló. Itt már vállalt, tudatos személyességet látunk, a keserűség öniróniába oldódik, a testi határosságot és gyengeséget a szellem kimosolyogja – ebben rejlik ereje. A versekből eddig kihallható egyetemes világromlás felmutatása helyett az egyén eltávolodása tematizálódik itt az élettől, a mindennapoktól, az embertársaktól, és a megérkezés útjait fürkészik a sorok – túlnanra: „Csontjaimból kiszöktek/ a koboldok./ A Csend hangja zúg, / kopog, reccsen körülöttem, …” (Összeköttetés, részlet). Az elmúlás tudatosulása és tényfeltáró, meditatív hangú tudatosítása talán a
kötet legszebb képeit eredményezi:

„… mintha horogra akasztott volna
a sötét egy pince falára,
s ott, a mészkő nedvedző
oldalán cseppekben veszítenék
mindennapjaimból egy keveset.”
(Mélysötét, részlet)

A kötet egészén – így ezen a cikluson is – átvonul a repülés, a szárny, illetve a szárnyatlanság, szárnyvesztés motívuma, az ehhez archetipikusan is kötődő tartalmak. A vertikális perspektíváról leszakadó világot visszahelyezni nem tudó versbeszélő mindvégig szem előtt tartja, figyeli, élteti magában ennek a vertikumnak
a reményét: „Futómadárként nézek fel az égre, / titkon mégis remélem, valaki a végén / visszahelyezi belém a repülést, / s az örömódát zengő szelekkel/ új Ikaroszként körözve rám gyógyul/ az örök fényű, halhatatlan csillagok vére.” (Emlékkönyvbe, részlet)

Csontos Márta kötete – mint írásom elején utaltam rá – nemcsak polémikus-problémafeltáró, hanem válaszlehetőségeket, esetleges megoldásokat is felvillantó gondolatmenet. A bibliai Szeretethimnuszból merítő Tükör előtt homályosan című írás voltaképp utal is arra, ami nem áll talán messze a mindenkori gondolkodó ember, az „írástudó” feladatától: a legalsó lépcsőn (periférián) félszegen üldögélő költő jól ismert alakját látjuk, aki egyedüliként tud ”a lét előtti csendről”, átjárása van oda, pontosabban: átrepülése.

„…s több sem akart
lenni annál a kevésnél, mely csak annyi,
mint egy tengerforraló áramütés.”
(Tükör előtt homályosan, részlet)

A sugallt „megoldás”, a bujtatott válasz cseppet sem tolakodó, pusztán csak: megkerülhetetlen. A teremtett világ és – annak részeként – az ember minden teremtett lény, de mindenek előtt a másik ember iránti irgalmában rejlik, a versek tanulsága szerint mindenképp. No de van ennél fontosabb?

„…a remény majd megint rád talál,
s akkor majd végre megfogan a béke…
s a követ, melyet vérző öklöd elszántan szorít,
kenyérré változtatja a szeretet.”
(Színjáték az embertelenségben, részlet)

(Csontos Márta: Intézményesített lélek
Cédrus Művészeti Alapítvány,   Budapest, 2024.)

Ezra Pound: Canto XVII

Majd venyigék fakadnak ujjaimból
és a pollentől terhes méhek
donganak lomhán a tőkék közt:
…….Cip-cip-cirip – dorombolás,
és az ágakon álmos madarak.
…….ZAGREUS! IO ZAGREUS!
A mennyek első halvány-hasadtával
városok fészkelnek völgyeikbe,
és a tejtérdű istennő
vonul arra, mögötte tölgyerdő,
zöld lankák, fehér vadak
szökkennek köré;
És tovább, le a patak medréhez, estig egészen,
előttem sík víz,
……. fák szöknek a vízből,
márványtörzsek a nyugalomból,
át, a Palazzókon túl,
……. a nyugalomban,
fény, de nem a nap fénye.
……. ……. Krizopráz,
zöldtükrös a víz, és kéktükrös;
Tovább, a borostyánsziklák felé.
…….  ………… Köztük,
Nérea barlangja,
……. ő, mint egy kagyló íve hajolt,
és a hajót hangtalanul vonták be,
tengermunka szaga sincs,
Madár sem kiált, a hullámoknak sincs nesze,
Delfin sem csobban, a hullámoknak sincs nesze,
csak Nérea, a barlangjában,
……. mint egy kagyló íve, úgy hajolt
lágy sziklák közt,
……. zöld-szürke szirt a távolban,
itt, a borostyán szirtkapuk,
és a hullám
……. zöldtükre, kéktükre,
sófehér a barlang, és tündök-lila,
……. hűvös, porfirsima,
tenger-marta a szikla.
Sirálysikoly, delfincsobbanás sincs,
a homok, mint malachit, hideg sincs ott,
……. csak a naptalan fény.

 

Zagreus eteti párducait,
……. a fű sima, mint fényfestett dombokon.
És a mandulafák alatt istenek,
velük, choros nympharum.  Istenek,
Hermész és Athéné,
……. mint iránytű nyila,
közöttük, remegve –
Balra pedig a Faunok otthona,
……. sylva nympharum;
alacsony fák, a láp-cserjés,
……. őzsuta, szarvasgida
……. szökken át a rekettyén,
……. mint sárga közt a hervadt levél.
És a dombok vájt medrén
……. Memnónok nagy völgye.
Azon túl, a tenger, dűne fölé magasló csúcsok
és az éjtenger-hordta kavicsok.
Balra pedig ciprusok sora.
……. ……. ……. Hajó jött,
egy ember tartja útján,
peremről lógó lapáttal tereli, és így szól:
„              Ott, a márvány erdejében,
„              Sziklafák – a vízből –
„              a Sziklák lugasa –
„              márványlevél a levélre,
„              ezüst, acél az acélra,
„              ezüstcsőrök keresztezik egymást,
„              hajóorral szemben hajóorr,
„              kő, réteg a rétegen,
„              és aranyló gerendák fénylenek egy estéről.”
Borso, Cargmanola, a fortélyosak, i vitrei,
arra, egyszerre, újra meg újra,
az üvegnél gazdagabb vizek,
bronzarany, ezüstön folyó láng,
festékes tégelyek a fáklyafényben,
hajóorr alatt villanó hullám,
ezüstcsőrök keresztezik egymást.
…….Sziklafák, fehér és rózsafehér a homályban,
ciprusfa a tornyoknál,
…….és a hajó alatt az éjjeli sodrás.

„A sötétben az arany
maga köré gyűjti a fényt.” …

Hanyatt fekve az odúban, szederbokor félíve,
félszemmel a tengeren, a résen át,
szürke fény, Athénével.
Zothár és elefántjai, az arany ágyékkötő
és a szisztrum, rázza, rázza
…….táncosok csapata.
És Alétha, a part hajlatán,
szemei a tengeren
…….és kezében hínár,
sófehéren a habokkal.
Koré vonul a ragyogó réten,
szürkezöld por a fűszálak közt
„Ezért az óráért, Kirké testvére!”
Vállamra feküdt egy kéz,
és három napig láttam a napot, a nap bronz,
mint szökkenő oroszlán a homok felett,
és azon a napon,
és még három napon át, utána sosem,
ragyogás, mint Hermész ragyogása,
és elhajóztam oda,
…………………a sziklák városába,
tejfehér, a vizen,
ismert vizeken,
és a márvány fehér erdeje, ág hajlik ágra,
összefont lugasa a kőnek,
arra Borso, mikor kilőtték rá a szálkás nyilat,
Carmagnola, a két oszlop közt,
és Sigismundo, a Dalmát vész után.
Az alkonyat mint egy tücsök röpte.

 

Halmi Dávid fordítása

ZHÉ SHI – JU FU: Hűség – Nevek

 

Zhé Shi azt jelenti: Ami Van.
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.

 

Hűség

Zhé Shi mondja Ju Funak
most hogy többször látsz mint eddig, valaminek másnak kellene lennie?
Ju Fu, én továbbra is ugyanaz vagyok és továbbra is projektmegbeszéléseim lesznek Janikával, úszni megyek Terézzel és ha Robi a műteremben van, továbbra is jól érzem magam. mondd, a hűség azt jelentené hogy mindennek el kellene maradnia? tudod, ez egy emeletes ostobaság. kinevezni egyetlen embert a világnak. szegény ember. mert mostantól fogva neki kell lennie a kedves bolti eladó, a traccsoló szomszéd, Teri, a munkatárs, fél tucat barát és barátnő, Domokos, Teodósziusz, a szentek mind és az ég. ez elviselhetetlen. ha mostantól fogva tőled várnám az élményt amit masszírozás közben kapok, vagy neked kellene meghallgatnod és főleg meg is felelned szakmai kérdéseimet a perspektíváról, főzz is vendégvacsorát és hívj meg és legyen olyan mint Albertéknél.
nekem a világ pont úgy jó ahogy van. és természetesen én sem lehetek Marikád, Angellád, Kléód, Micud és mit tudom én ki egyszerre. roppant fárasztó lenne ha mindezt egymáson keresnénk. úgyhogy jó egészséget kívánok nekik, összes barátodnak és múltadnak és az összes helynek ahova mész. sőt még meg is köszönöm, csak így messziről és általad, hogy tehermentesítenek és nem kell mosó-, vasaló-, főző-, sörivó, szurkoló-, szaki- és egyéb szerepeket betöltenem. ezek opcionálisak. mert én főállásban Zhé Shi vagyok és te nekem Ju Fuként kellesz, nem pedig valamit behelyettesíteni pótkeréknek.
hozzám csak Zhé Shiért jöhetsz és – az én hűségem ez – ígérem, ezt mindig megkapod.

 

 

Nevek

Zhé Shi mondja Ju Funak
nem tudom mi lesz belőlünk, akármi is, egymást ne nevezzük el. ahogy kimondódunk, elkezdődne a szokásos sorozat a szokásos véggel. szerelem???! ó!!! és akkor mi a folytatás?
rögtön jönne a gondolat hogy találkoznunk kell. dilemmák a távolságról és közeledésről. bejelentések és kijelentések rólunk a külvilágnak. megbeszélések hogy te hogy képzeled és én hogy képzelem. aztán csaták hogy kinek az elképzelését…
az én kapcsolataimnak sohasem lesz neve. vannak, és nincs erő amely kényszeríthetne rá hogy valakinek megfeleljem őket. mindenekelőtt a névnek nem. mit érdekel engem hogy a mi életünk bepréselhető-e egy olyan szóba, mint szerelem? vagy a barátság kategóriába – és máris betiltva hogy átöleljelek? hogy máris szerződjünk aztán egymást nyaggassuk holmi ideákért? nyugodj meg, ha fű van a talpam alatt, nevek nélkül is tudom. nem fogok a kő mellett elmenni észrevétlenül.
nézz szembe. innen nem hull ki semmi sem.
nem kell hozzá név. mihelyt van, éltetjük és mi szolgái lettünk, de, Ju Fu, állítom, van hatalmunk, van erőnk elengedni és lenni, lenni, egyszerűen, szabadon.

 

 

(Illusztráció: Varga Borbála: akvamarin; Zhé Shi Ju Fu; puha álmok)

A drámától hajszálnyira – a hosszú hajú lány balladája (Pál Dániel Levente)

PÁL DÁNIEL LEVENTE:
BALLADA A HOSSZÚ HAJÚ LÁNYRÓL

Egy hajszálnyira volt attól, hogy.

Szép dús hajkoronát örökölt,
a régi fotókon csodálta felmenői
földig-derékig-vállig-csipőig
érő tengerárnyi hajzuhatagát –
egyik fölé védelmező
ernyőként borult,
másik gyönge szívét
köpenyként takarta,
egyik szégyenét
copfjaiba fonta,
másik szerelme fölött
volt a titkot őrző sátor,
egyik könnyeinek lett
a fogolytábor –
mikor mit adott
a történelem vagy a ház,
mikor mit vett el
a politika vagy a gyász.

Az ő hajába is,
ahogy belekapott a szél,
szállt a magasba,
mint a szőlőből
felijesztett seregélyek.

Egy hajszálnyira volt attól, hogy.

Ahogy szép szerelme kérte,
az olyan ellenállhatatlan volt,
úgy tudott ilyenkor nézni,
mint egy gyermek,
ki anyja ölébe
visszakívánkozik –
és ő ment a fodrászhoz,
rövidebbre igazíttatta frizuráját,
így még jobban is áll,
forgolódott a tükör előtt aztán.

És szerelmük virágba borult.

És ahogy szép szerelme kérte,
az olyan ellenállhatatlan volt,
úgy tudott ilyenkor nézni,
tekintete volt a simogatás,
meglágyult az ellenérv,
felgyorsult a szívdobogás –
és ő ment a fodrászhoz,
rövidebbre igazíttatta frizuráját,
így még jobban is áll,
forgolódott a tükör előtt aztán.

Egy hajszálnyira volt attól, hogy.

Szenvedélyük,
mint nyári viharban

a gyümölcsfák lombja,
úgy lobogott.

És ahogy szép szerelme kérte,
az olyan ellenállhatatlan volt,
úgy tudott ilyenkor nézni,
mint szarvas figyeli
árnyas folyóparton
mit sem sejtő nősténye
fodrozódó tükörképét –
és ő ment a fodrászhoz,
rövidebbre igazíttatta frizuráját,
így még jobban is áll,
forgolódott a tükör előtt aztán.

De a gyümölcsfákat alámosta
az egyre többször megáradó
hirtelen harag és indulat,
a féltékenységben nincs
semmi természetfeletti,
hiába érezzük néha azt.

És ahogy szép szerelme kérte,
az olyan ellenállhatatlan volt,
úgy tudott ilyenkor nézni,
mint éhes vércse lesi
az udvaron bukdácsoló csibét –
és ő ment a fodrászhoz,
rövidebbre igazíttatta frizuráját,
így még jobban is áll,

forgolódott a tükör előtt aztán.

Ha gyanakodott, vagy
csak úgy rosszkedve volt,
a pohár után nyúlt, vagy
a pohár nyúlt őutána –
nagy hangulatot, dúsan
burjánzó természetet örökölt,
a családi fotókon valahogy
mindig feltűnt egy üveg,
a földön, derékmagasságban,
áldomásra tartva,
vagy épp csak a szájhoz
emelve, az alja –
mikor hogyan hagyták, amit
a politika vagy a gyász,
mikor hogy fogadták, amit
a történelem vagy a ház.

És az ő kedve is, ahogy
felkapta vagy épp leejtette a szél,
keringett a szőlőtőkék között,
mint kereplő éneke
a seregélyek után.

Szép szerelmem, kérlek,
menj el fodrászhoz,
nyírj a hajadból,
öledbe hajtom fejem –

Szép szerelmem, kérlek,
menj el fodrászhoz,
nyírj a hajadból,
simogat a szemem –

Szép szerelmem, kérlek,
menj el fodrászhoz,
nyírj a hajadból,
űz tekintetem –

Szép szerelmem, kérlek,
menj el fodrászhoz,
nyírj a hajadból,
csillapítsd a kedvem –

És ment a fodrászhoz,
rövidebbre igazíttatta frizuráját,
így még jobban is áll,
forgolódott a tükör előtt aztán,
és ő is jobban szereti.

és ő is jobban szeret,
ha kedvére teszek.

És ha így szeret, akkor így szeret.

Első megjelenés: https://pannontukor.hu/pal-daniel-levente-ballada-a-hosszu-haju-lanyrol/

Kötetben:  A budai anyák kelet felé indultak el. Prae Kiadó. 2024. 21-26. old.

Illusztráció: G. Klimt: Danae

NYUGHELY

 

Zűrzavarban toporog
és keresi a csillagot,
pislog majd hunyorog,
most az egyszer felejtené
el az emberi beszédet,
hiszen Istennek énekel,

messziről, a dombokon túl
a bíborkadarka-ültetvények
egy elfeledett teremtmény
hatalmas karmainak nyomát
rajzolják ki és ahol a part
szakad, a föld feltépett sebét
a tenger sós vize mossa,
tisztítja újra és újra és újra,

és ott, ahol a madárka ül,
szemléli a tájat és az eget,
na ott lel nyugalomra teste.

Emlékszel-e még?
A víz csobog a messzeségben.

 

(Illusztráció: Kathy Rennell Forbes: Jewels on the Vine)