Olvasom, hogy minden háznak megvan a maga házikígyója. Nem, nem a házsártos feleséget jelenti. A házikígyó a magyar népi hitvilág természetfeletti erővel felruházott állata. Színe többnyire fehér, de találkoztak már szürke, sárga, zöld, cifra, sőt terepszínű házikígyóval is. Ami a kommunikációját illeti: fütyül, csörög, ketyeg. Ez utóbbi tulajdonsága miatt például könnyen összetéveszthető a kakukkos órával. Tehát jó lesz vele vigyázni. Lényeges ismérve még, hogy biztosítja a család szerencséjét és oltalmazza a házat. Hát éppen ez az!

            Egyre másra hallom mostanság, hogy a kerületben, ahol lakom, fellendült a „fogd a pénzt és fuss”, illetve a „csak semmi cicó, nálam van a gukker”. Tájfölnézők és sullogók járják alkonyatkor az árnyas kis utcákat. Szemlélődnek, gyönyörködnek az ornamentikában és a lemenő napban, mely aranysárgára festi a házak falát. Különös érdeklődést mutatnak a nyitott ablakok iránt. Szenvedélyesen érdekli őket a munkából hazatérő fáradt honpolgár intim szférája. Többnyire tetkósak, mégpedig elég nagy felületen. Az energikusabbak mountain bike-on ülve, de szinte lépésben haladva új sportot űznek: hogyan lehet a lehető leglassabban, szinte lépésben haladva tekerni úgy, hogy nyeregben maradjanak. Szerintem közülük kerül majd ki a lassútekerés százon világbajnoka. De az igazi kedvenceim azok az arisztokratikus fazonok, akik mellett egy-két cuki, Dragon névre hallgató harcikutya hörög.

            Pár napja éjszaka szokatlan zajra ébredtem. Megnéztem a bejárati ajtót, és azt láttam, hogy valaki a sötét folyosón éppen zseblámpával vizsgálgatja a rácsot. Nyilván egy külső minőségellenőr, gondoltam, aki a rácsot készítő kovácsmester munkáját csekkolja. Ettől aztán fölöttébb megnyugodtam, mert jó érzéssel tölti el az embert, ha össztársadalmi szinten rendben mennek a dolgok. Így hát semmi hajcihőt nem csaptam. Visszafeküdtem, és édes álomba merültem. De megint szokatlan zajra riadtam. Elámultam: ezt az odaadó precizitást! Gondoltam: mi van, ha besegítek neki a rácsszemlélésbe, már csak emberbaráti szolidaritásból is. Vettem a biciklim első lámpáját, melyen villogó, folyamatos és gyors villogó fokozat van. Odamentem az ajtóhoz, és belülről egy kicsit én is rásegítettem a munkára. Hadd végezzen mielőbb a jóember, és térhessen meg minél előbb övéihez. De hát, nagy bánatomra, nem fogadta el a segítőkészségemet, hanem elfutott. Ezt a szakmai gőgöt!

            De félretéve a tréfát, a családi genealógiám meglehetősen sokszínű e témában. Egyet hadd említsek, a legmesésebbet. Nos, sűrű pelyhekben hullott a hó, amikor a nyolcvanéves amerikai nénikém hazafelé tartott a karácsonyi ajándékvásárlásból. Már épp feltűnt a házuk, amikor egy szerecsen óriás lépett mögé, és egy hideg vasat tartott a nyakához. Ide a lét, nyanya, mondta némi mexikói akcentussal. A szegény asszony megmarkolta a retiküljét, és egy Bihar vármegyében tanult hibátlan parasztlengővel lecsapta. Megrökönyödve kérdeztem a nénikémtől, nem félt-e, hogy az óriás háromszor visszaveri rajta. És különben is, mért nem adta oda neki a pénzt azonnal? Csak nem gondolod, felelte, csak nem gondolod, hogy csak úgy kidobok az ablakon öt dollárt. Meg kell azért dolgozni nagyon. Különben meg, tudja, kivel beszéljen ilyen modortalanul! Goromba fráter!

            De visszatérve az egyéjszakás kalandomra: a szomszédaim kifejezetten furcsán reagáltak. Amikor elmeséltem nekik a minőségellenőrömet, csak legyintettek: túlfantáziálom az esetet. Szálljak már le végre a földre. Szó sincs itt semmiféle márkaellenőrzésről. Nyilván egy eltévedt lakó volt, aki kissé kapatosan buliból jövet eltévesztette az emeletet és lakásajtót. De az is lehet,  hogy az éjszakai postás hozott ki elsőbbségi, ajánlott levelet, ami nagyon is értékelendő. Hiszen még nappal sem csenget be, csak bedobja azt a hülye piros csíkos lapot, és mehet az ember az Amerikai útra sorban állni. De lehet egy ipari alpinista is, aki éjszakai gyakorlatot tart: először jól megszemléli a másznivalót, aztán a sötétben emlékezetből megmássza. Továbbá mi van, ha a biztosító éjszakai műszakban dolgozó üvegkár szakértője volt az éjszakai vendégünk, aki világító mobiljával felvételeket készít az esetleges kárról. Egy bölcsész szomszédom pedig Allen Poe Hollóját vélte matatni a rácsomom. Szó mi szó, nagyon örültem a lehetséges variációk hallatán, mert jó azt érezni, no, hogy az ember szomszédai két lábbal állnak a sok helyen már repedezett lépcsőházi metlakin.

            A zűrzavaros történések tisztázása, és háborgó lelkem megnyugtatása érdekében egyre inkább egy kézzel fogható, organikus megoldásban gondolkodom. Például egy házikélgyóban. Hogy miért? Mert kettő az egyben tartalmazza a biztonsági kamerát és a riasztó távfelügyeletet, hogy a fél-professzionális Hybrid rögzítőről ne is beszéljek. Ettől egyrészt trendi, másrészt archaikus. Kiültetem a bejárati ajtó mellé. Csinálok neki egy kis meleg fészket, teszek ki  langyított tehéntejet egy kis pitliben. Ha jön az éjszakai vendég, két dolog lehetséges a tudomány mai állása szerint. Egy: a házikígyó a nyakára tekeredik, a többit nem részletezem, el lehet képzelni. Kettő: belebújik a vendégbe. Ezáltal rögvest kigyógyul az illető a szenvedélybetegségéből, az agresszív rácsfüggőségből. Garantáltan nem lesz szüksége hosszas, visszaesésekkel teli, pénztárcát nem kímélő, olykor megalázó, zárt osztályon való kezelésre.

∞ Grappo Grünberg: Det lyser en stjärna
(Fröjd & frid kring jul, 2013)

A vizes zoknik megtették a fürdőszoba és a háló közötti El Caminót. Tudtam, hogy most, hogy neki ez csak egy pillanat. A víz, az persze nem szárad fel egyből, az megvárja a Napot. Visszafekszik az ágyba a vizes talpával. A zokniját levette, a csempére dobta a nappaliban, a lábnyomok mellé. Hogy ők voltak. Én meg elhiszem. Nem merek kikelni az ágyból, túl messze a fürdőszoba. És víz van a padlón. Ezek szerint. Hogy ő vagy én volt-e, vagy a zokni tehet erről is, namindegy, nem érdekes. Szuszog. Nem vette észre, hogy észrevettem, hogy kiment. Már felhőkön jár, ott fent más a levegő. A hátát fordítja felém, nézem a haját, a vállát. Aztán megmoccan, megcsúszott egy kövön a vizes talpával. Reggel mindig arról beszél, mennyire szúrós kövek is vannak. Cipőben kellene aludni, mondom, de ő attól fél, akkor mindig hegyet mászna. Fél a lefelé zuhanástól. Kérdezném, hogy miért, milyen zuhanás van még, de akkor már ásít, és fordul egyet, nyújtózkodik, elernyed. Aztán folytatja. Hogy ő milyen fodrozódó hullámokat látott. Hogy a hajó ment, és akkor. Értem, mondom, hogy értem, ő meg erre, hogy de nem. A hullámok a hajó előtt mennek, előre, és a hajó megy utánuk, arra, amerre ők akarnak menni. Sóhajt, ásít, nem tudom, moccan. Én nem tudok aludni. Megint azok a fenyőerdős álmok, hogy keresem a fenyőerdőt, de mindenütt csak cédrusok, százával. Mindegyik ugyanolyan, hogy mész, és nem tudod, mentél-e.

Kinyitja a szemét, rám akar nézni, úgy, hogy nézzem, de a hátam fordítom felé. Meg épp ki akarok menni. Biztos aludtunk is azóta, mert most cédrusokról beszél, vagy kérdez, nem tudom. Már nem vizes a talpa. Ki akar menni. Mondja a szúrós köveket is, pedig még nincs reggel, namindegy. Szuszog, veszi a levegőket. Nézi a hajam, a vállam. Szúrnak a kövei. Milyen zuhanás van még? Ásít, nem hallotta. Kimegy, víz van a padlón. Nem szárad fel a kő. Pedig már a Nap is pislog, bújik ki az égből, a felhőből, de a felhők épp mennek valahová, pedighát az ég az elég olyan térképnélkülien egyenletes, bejárhatatlan. Moccanok, nem tudom, moccan.

Ennél már csak az ajtós álom rosszabb, amikor megyek, hogy kijussak, de mindegyik szobából csak újabb szoba nyílik. És minden szoba olyan, hogy a négy fala ajtó. Színes ajtók, mind más, szépek is. Nincs kijárat. Még egy ablak se. Ő erre a sínes álmot mondja, hogy megy a sínen, csak egy van, nincs párja, és el kell érjen a végére, de nincs vége. És más sincs. Csak ez a sín.

A hálószoba térképe. Hol fekszik az ágy? Mi történik, ha eltévedek és nem találok vissza? Fordul, takaró hullámai, tenger, felhők. Elindulok. Könyv a széken. Ablakkeretben a Nap. A Sankt Gallen-i zarándokútról visszatérve, a könyvre süt a Nap. A könyv biztos haragszik, recsegnek benne a híd felfüggesztései. A fák hosszú törzse, megint bükk? Haragszanak a fák. A gyapot. A tárgyak hallanak engem. Hallom, ahogy hallanak.

Nekem most kő van a szívemen, nem tudok szólni.

Még egy utolsó kísérlet, hátha visszatalálok a fenyőerdőbe. Gubancos a fák lombja, cédrusok. Mély esők, beleszaladnak a földbe. Ilyen vizes fákból nem lesz jó tűz. Már a tüzet nézem, hová rakjuk? A padlóra. Ha a plafonra raknánk, lefelé lobogna? Merre szállna a füst? Nézem a szőnyeget, egyenletesre nyírt gyep. Szögletes árnyéka. Egyenletesre nyírt szellő fúj. Csukott ablakok. A szúrós köveket mondja, én az ablakot nyitom, hegyet mászott, kiengedem a füstöt és felhők jönnek be, aztán a zuhanás.

Rejtélyes hullámok csigáznak. A manta repül a vízben. Fölülről azt mondják erre, úszik.

2017. 05. 12. 10:52 – 2024. 12. 14. 10:09:39

(Illusztráció: Rebecca Vincent: Love Birds; Bill Bell: The Tree Of Knowledge 1 (eden))