A Camille Claudel 1915 című film nyomán*

(Tekintet)

Szeme a sírás utáni vizenyős tisztaságában a kopár, ágait kifordult ernyőként felfelé tartó bogos-göcsörtös fát nézi az intézet kőfala előtt, ahogy a kőfal síkja a fa kopár koronáját középen kettőbe vágja, ahogy a fémváz éles küllői a szótlanul tűrő tekintetbe hatolnak. Tehetetlenül felfelé lógatott esernyőkarok, fémvázak olajos csillogása, az űr tartásának csak azért is fegyelme. A kőfal, ez a súlyától megfosztott élesen határolt vonal nem jelent semmit, nem monumentális, nem fenyegető, nem zár el semmitől és nem véd meg a semmitől.

 

(Fürdés)

A testét fürdetik, mint ahogy a betegeket, rituális mosdatás, nincs illat, hab, kényeztetés, higiénia, fitnesz, együttérzés van hivatalból, a nővérek hivatali szelídséggel megérintik a hátát, bekísérik a fürdőbe, levetik ruháját, mindenki fegyelmezett, mint amikor a halottat fürdetik az utolsó nagy út előtt. Maga piszkos, mindig piszkos, mondják, le kell mosni a földet a kézről, a testről, a föld piszokját, mert a föld, az agyag, a kő, a bronz, a szobor piszkos, a test is piszkos, meg kell tisztítani, csakis vízzel, intézeti tisztává kell válnia, minden morzsa, maradék egy előző életből el kell tűnjön, mint a szentáldozat előtt az áldozópap kezet mos, két ujját mártja bele a vízbe, csakis vízbe, hallani a vízcsorgást, látni a víz áttetszőségét. Csakis az élő víz tud halottá tisztítani.

(Napfény)

Tágas, szinte teljesen üres intézeti szobában két elmebeteg nővel szemközt ül, a fotel háttámláján horgolt makramé: (semmi sincs ennél fájóbban felesleges), szemben a függönyös ablak a napfénytől üres, a szoba a mozgó árnyaktól üres. Egy pillanatra szembenéz a nappal, az idő, a pillantásban felrémlő felismerés pillanata lehetne, de nem a rebbenő, tűnő idő felismerése egyáltalán, nem felismerés, a fény vak, mert csak a láthatót látja, ablakot rajzol az agyontaposott szőnyegre, nem rajzol, de megkettőz, a fény az arcokat vakítja, az egymásra pillantást, ahogy hárman egymást nézik, és egymást nem ismerik fel. Csak a mozgó árnyak arcára kövült vigyort, görccsé merevült nevetést, mi több: megrajzolt és ottfelejtett derűt letörölni hogyan lehetne? Újraformálni agyagból, lelket lehelni, a bronz ragyogó húsa ahogy épp most mozdul, a test hajlatainak ívét mérni, térd és föld ölelkezését, a karok célt nem érő lendülését, a mindig épp csak most kitörő hangtalan üvöltést. Visszateremteni ‒

(Sírás)

Tétován kis időre megáll, valahova néz, céltalan tekintettel, kövek, oszlopok keretezte belső udvarra néz, kövek, oszlopok keretezik az arcot, korinthoszi oszlopok, ívek kőszürkesége, az arc kőszürkesége, vésővel kimunkált hajlatai, a kő önmagát élvező szépsége egy arc körvonalaiban, a test önmagát élvező mozgása egy arc keretébe zártan. Camille sírása, ahogy a kőből víz fakad.

*Bruno Dumont filmje Camille Claudel életének pszichiátriai intézetben töltött hosszú időszakából az 1915-ös év egy hetét öleli fel.

Kép: Keringő. Forrása: https://artinwords.de/chicago-art-institute-chicago-camille-claudel/.

 

A regény mottója

A Szélparipa, vagy eredeti nevén Longda, valójában egy darab papírlap, amelyre a tibeti szerzetesek imáikat írják. Úgy tartják, hogy ha a Szélparipa szabadon szállhat, akkor az emberek boldogságért kiáltó könyörgése eljut az istenekhez.

Részlet az 1. fejezetből

Négy háztömbre laktam a világcsúcstól.

Erről persze sejtelmem sem volt, ami korántsem meglepő, ha tekintetbe vesszük, hogy ez a négy háztömb ifjúkorom hajnalán csak az ember ősi ellenségét, a távolságot jelentette, a legyőzésre váró, kegyetlen távolságot, ami a hajnali villamostól elválasztott. Persze ez a négy háztömb sohasem hozta volna ki belőlem a futást, ha nem vagyok elég lusta.

Békésen szenderegve loptam az időt az ágyban, amikor gyenge földrengés ébresztett. Anyám érkezett kissé viharosan, majd újabb rengések kíséretében szelíden figyelmeztetett a távolság és az idő összefüggésére, miszerint, minél később indulok, annál messzebb lesz a villamosmegálló. Az anyáknak valahogy mindig igazuk van, most sem volt ez másképp, mégis úgy döntöttem, egy darabig még melegen tartom az ágyat.

– Legfeljebb futok – mondtam nyugtatólag.

Anyám, aki talán keserű tapasztalatai miatt is, komolyabban vette nálam az ötharmincas elérését, méltóságteljesen visszavonult a konyha irányába. Határozottan engedékenyebb lett, amióta apám elhagyta a családot, és nyugtalan vérének engedve idegen szoknyák környékére tévedt, hogy lelkifurdalás nélkül kövessen el tizennyolc éven felülieknek való dolgokat.

Az apák vétke a fiúkra száll, ami nálunk úgy jelentkezett, hogy idejekorán megismertem a kenyérkeresők sorsát.

Tizenéves fejjel a szövőgyárban építettem ezt-azt, az újságok szerint a világbékét, szerény tapasztalataim szerint viszont a családi békét. Különben sem értettem a politikához, és amit le tudtam szűrni az egészből, az csak annyi volt, hogy pénzt kell keresnem, mert néhány családi körülmény és egy szebb napokat látott kamra családfenntartó szerepbe kényszerített.

Más szempontból viszont kifejezetten szerencsésnek mondhatom a gyermekkoromat. Ott volt például a négy háztömb, ami az atlétika irányába terelte a sorsomat. Az élet már csak ilyen. Nehézségek nélkül mindig elkényelmesedünk kicsit, és észre sem vesszük, mennyi jóról maradunk le közben.

Noszogatásnak nekem ott volt az ötharmincas elérése, a nap első kihívása, aminél csak rosszabbak jöttek. Szerencsére a bajban mindig társakra lel az ember, mert a szomszéd utcában lakó joviális Huszkai, akit velem együtt a szövőgyárba dobott a tréfás kedvű sors, rendszerint szintén késett. Tizenéves fejjel tudtuk, hogy a gyári munka a szabadságunk ellen elkövetett első komoly merényletek egyike az élettől. Ezért aztán megpróbáltunk ott és annyit visszalopni a jogainkból, ahol és amennyit csak tudtunk.

Huszkainak általában sikerült még nálam is többet visszalopnia, így rendszerint én ébresztettem.

Most is én feszültem Huszkaiék nagy szürke bérházának. Az álmos kapu kelletlenül nyikordulva adta meg magát, és feltárta előttem a ház sötét gyomrát. Vakon óvakodtam előre, amikor valami nagy puhába ütköztem. Megnyugodtam. Huszkai már elkészült, és ezzel faragtunk valamicskét jelentősnek mondható késésünkből.

Persze nincs az a késés, amit ne lehetne behozni, de Huszkai ráadásul még kövér is volt. Az rögtön látszott, hogy nem a futásra van kitalálva az a pocak, amit már tizenéves fejjel gyarapítani kezdett. Huszkai pocakja azonban megkérdőjelezhetetlen volt, értékrendjében előkelő helyet foglalt el, és a hatalom szimbólumaként szerepelt. Különben is bízott a nagy tömeg elsöprő erejében, és el kell ismernünk, nem az a típus volt, akitől bárki is szívesen kapna egy pofont, ha nincs esély a békés rendezésre. De a futás az más! Nekem nem volt ellenemre, Huszkai viszont idegenkedett az ilyen pórias dolgoktól, mert nem szerette magát nevetség tárgyává tenni.

A reggeli munkába indulás megaláztatása azonban elkerülhetetlen volt, így kénytelen-kelletlen, egymást segítve, kijutottunk a fényre.

– Idő? – kérdeztem, mire sorstársam órájára pillantva szomorúan konstatálta, hogy már csak egy percünk van. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy ellenáll, de aztán rövid némajáték után beleegyezően bólintott. Nincs mese, futnunk kell!

Nagy testi ereje gyors előnyhöz segítette Huszkait, én pár lépéssel mögötte ügettem. Sajnos azonban a hosszútáv is relatív fogalom. Huszkai szervezete a métereket kilométerekként értelmezte, ezért az oxigénhiány tünetei már húsz-harminc méter után erősen jelentkezte szegényen. Mozgása szétesett, feje mint egy színes égő, vörösen izzott, tüdeje fújtatóként szivattyúzta ki-be a levegőt, de mindhiába. Teste élénken tiltakozott a rendellenes, szokatlan mozgás ellen.

Nekihevülten többször is rákiáltottam, mert a biztatás sok erőt adhat a küzdelemhez. Nem sokat javult a helyzet. Előrefutottam négy-öt lépést, majd bevártam Huszkait, néha még toltam is kicsit.

Messziről már látszott az ötharmincas. Lassan, komótosan épp elindult a megállóból. Kirobbantam Huszkai mellől. Mintha állva maradt volna, hirtelen öt-hat méter előnyre tettem szert. Aztán még egyszer ritmust váltottam, majd még egyszer, utolértem a villamost, felugrottam az ütközőre, és várakozólag hátranéztem. Huszkai ott lihegett a nyomunkban, kinyújtottam felé a kezem, azt kívántam, bárcsak hosszabb lenne, hogy megrövidíthessem a szenvedéseit.

Végre felsegítettem az ütközőre. Én már a pihent szervezet törvényei szerint lélegeztem, rajta viszont látszott, hogy legalább félóra, mire visszanyeri testi és lelki egyensúlyát, arra pedig egyenesen órákat kell várni, hogy képes legyen valami szépet is felfedezni az életben.

Míg Huszkai a haldokló utolsó mozdulataival jelezte, hogy holnap keljünk fel korábban, én valami furcsát fedeztem fel magamon. Rájöttem, hogy egész más fából faragtak, mint a legtöbb földi halandót. Bizony, be kellett vallanom, hogy élvezem a futást. Legfeljebb titkolni fogom, mindenesetre eldöntöttem, hogy ezentúl rendszeresen kijárok majd futni, csak hogy én is kapjak valamit az élettől.

Hát valahogy így kezdődött.

 

(Illusztráció: G. Fischinger – Athletics)

 

Hét emlék

Amikor Röszkénél elhagyjuk a magyar határt, és a zizegő kukoricaföldek után elsuhan mellettünk a palicsi víztorony, kicsit mindig összeszorul a szívem. Öröm és keserűség, megint itthon vagyok, bármit is jelentsen ez. Lokális autóbuszban utazom, szegedi svercerek között, egy vidám vénasszony a vezetőjük, odadugja a stekk Marlborót a vámosnak, és a visszaúton rám sóz két üveg Napoleon vinjakot[1], vigyem át. Büszkén mutatom neki a szecessziós víztornyot, legyint, látta ő azt már százszor. Láttam én is ezerszer, de a parkerdő mögött ott bújik a „tündéri tó” – kisebb, mint a Velencei, de nekem hatalmasabb, mint az óceán.

Vasárnap kora délután anya és én kidöcögünk villamossal a palicsi állatkertbe, ami messze földön híres a Tito marsall által adományozott egzotikus vadakról. Tízhektáros terület ez, ahol a jávai csimpánzoknak saját szigetük van, és a bejáratnál egy matuzsálem kakadupapagáj vár, aki villás farönkön ülve kárálja a déli guszárok[2] minden dalát. Anyámmal kézen fogva sétálunk a bűzlő és lomha oroszlánok, tigrisek, gepárdok ketrecei előtt – engem csak a műrom ormán gubbasztó kőszirti sas nyűgöz le. Nézem, ahogy nem mozdul, és szilánkos tekintettel szemléli az elérhetetlen prédát. Lecsapna ránk, szétmarcangolna és cafatonként benyelne, azután kiöklendezné angyaltollunk – nem maradna belőlünk más, csak egy undorító szőrgombóc. Itt a bamba víziló is, a vastag üveg mögött lapuló kígyók, a zergék és őzek szétfutnak, a kilencöves tatu ki sem dugja az odújából a pofáját. Mutti elmegy a közeli büfébe kabezont[3] venni, pár percre magamra hagy. Megbízható négyéves vagyok, rögtön átcsúszok az alacsony fémkorlát alatt, és odanyújtom a fehér gorillának a szendvicsem maradékát. Elveszi, rám pillant időtlen szemével, és mogorván a ketrec sarkába ballag vele. Kitör a hisztéria, egyszerre többen rángatnak vissza, összeszorítom a szám ijedtemben. Szidják a szüleimet, kérdezik, ki fia vagyok, a gorilla meg csak békésen rágcsál. Elmenekülünk a rezervátumból, a narancsitalt is ottfelejtjük, nincs a beígért fagyi, sem számon kérő korholás. Anya a villamoskocsiban sírással küszködik, nyeli a könnyeit, védtelenül szomorú. Nagyon veszélyesek ezek a nagy majmok – mondja, és én nem értem az aggódását. Kedves volt – gondolom –, szó nélkül elfogadta tőlem a sonkás-paradicsomos kenyeret, pedig csak a felét tudtam neki adni, ha tudná.

Elemiben a szabadstrand melletti Vértóhoz visznek ki bennünket biológiaórára. Sekély vizét vörösmoszat uralja, nádas partján virágzik a ritka fekete kökörcsin, osztrák zsálya, kövér aggófű. Cipősdobozokba gyűjtjük és otthon herbáriumba préseljük őket. Takács Zsuzsi a legügyesebb, ő még száratlan csűdfüvet is talál. Később átmegyünk a Palicsihoz, fürdeni. Verőfényes szeptember van, a homokos strand néptelen, lökdösődve szaladunk bele a langymeleg tükörbe. Megérkezik a két szerb-horvát osztály is, soknyelvű zsivajt vernek vissza szemből a tanyák. Pero ismétlő, már kétszer bukott, az apja büntetésből kopaszra nyíratta. Veszélyesen csendes fiú, ha belekötnek, durván verekszik, mindenki fél tőle. Nekifut a korhadt deszkájú mólónak és hasast ugrik róla. Iszonyút sikolt, odarohannak a felnőttek, véres hab lebeg körülötte. Kievickél egyedül a sekélybe, a bal combját csonka karó szúrta át. Nem szabad kihúzni, megrettenve állunk körülötte, várjuk a mentőt. Férfiként véletlenül újra találkozom vele, szembejön a Strossmayer utcán. Későnyár van megint, rövid nadrágot visel, a lábán ujjnyi vastag, rücskös fehér forradás. Zdravo – mondom neki –, látom, te sem lettél futballsztár. Znaš, brate – feleli mosolyogva –, ideje volt. Legalább letettem a középiskolát.

Úszni nem Palicson tanultam meg. Tartottam sötétzöld vizétől, hiába csesztetett a többi srác. Sveti Martinra, a horvát halászfaluba vitt le bennünket üdülni kétszer is a szakszervezet. Ott tempóztam el, fulladozva a türkiz Adrián hullámzó távoli stégig, miközben mérgesen kiabált utánam a tanító néni. Hazatérve már én is bátran fogócskáztam, kiszámolóztam a tóban, de az emeletes nagymólóról csak talpast mertem ugrani. Röhögtek rajtam, azután egyszer, remegő térdekkel megpróbáltam egy nyomorúságos fejest. Mellig fúródtam bele a hideg iszapba, büdösen és vakon másztam ki a partra, minden porcikám fájt. Most senki sem röhögött. Sasszézni kell, mikor becsapódsz, ferdén fölfelé, különben kitöröd a nyakad – mondta ijedten a Dumi, akivel elengedett a nagyapám. Kedvelt engem ez az izmos nagyfiú és mindig megvédett, ha valaki bántott. A házunkban lakott özvegy anyjával, ő volt az utcai késes banda vezére. Néhány év múlva, amikor a sugárúti szerb katonatiszt-gyerekekkel való véres, bicikliláncos leszámolás után a bandát szétverték a szülők és a milícia, eltűnt. Hetek múlva találtak rá, a rideg novemberi fagyok idején, felakasztotta magát a kihalt strand egyik kabinjában.

Hetediktől végtelen úszások jöttek: Otterbein Öcsi barátom rábeszélt, hogy menjek vele a Spartacus Klubba. Télen Szabadka belvárosában, az egyik patinás polgárház udvarában rejtőző Fekete fürdőben, kora tavasztól késő őszig pedig a Palicsi tavon lebegő „olimpiai“ medencében edzettünk. Mindig utolsó voltam, kékült már a szám, úgy igyekeztem. Reménytelenül mutatta nekem a kraul[4] szabályos technikáját újra és újra a türelmes Ladócki mester, kínlódva kapaszkodtam a falapba, és nem vitt előre, csak csapkodott a két ügyetlen láb. Végül betettek a vízilabda csapatba, ott meg mindig alányomtak, alig vártam a szárazföldi erősítést és lazítást. A tavat viszont megszerettem, áprilisban bizsergetően szurkálta bőrömet, mikor hősiesen becsobbantam, a zöldalgák és pontyok elnézően vigyorogtak, kedden és pénteken volt igazi mulatság. Ingyen bérletet kaptunk a nyitott villamosra, nyolc kilométer, befúj a szellő, lóghatsz az ablakban, nem zavar le a kalauz, sportolók, kölykök, még tiétek a világ.

Az érettségi bankettunkat Palicson ültük, az Ábrahám vendéglőben. Remek társaság, 12 fiú és 12 lány, a 4/c természettudományi osztály. Mit kerestem közöttük, én hülye, aki kétszer is pótvizsgáztam matekból, és csak úgy tudtam befejezni, hogy Bébi néni megígértette anyámmal, olyan egyetemre enged, ahol nincs osztás és szorzás. Szuper vacsora, vidám hangulat, és rajtam váratlanul végtelen szomorúság hullámzik át: úgy érzem, örökre elvesztettem valamit, őket, magamat talán. Hajnalban becsípve, zajosan kicsődültünk a partra, bezsúfolódtunk a zenepavilonba és béna Bergendi-dalokat énekeltünk: Sajtból van a Hooold… A Kókai Cok még meg is fürdött, és utána elvitte Kanadába a Marikát. Majd Erzsivel, hites magyar feleségemmel is kirándulunk tavat nézni. A romos Bagolyvár, a Lujza-villa, amiből kaszinó lett, a Nádas étterem, ahol méregdrága a sülthal, a vandálul összetört Zsolnay kékváza, meg a szikkadt famóló, ahol napozás közben belénk köt egy részeg cigány. Zsóka nem tud úszni, Taurus gumimatracon kapaszkodik, nem érti, mire ez a lelkes szeretet, ez a mocsaras fellángolás.

Idegen városokban élek évekig, úszom a Balatonban és a Lago di Luganóban, a Dunában és a Neretvában, a La Manche-csatornában és a Fekete-tengerben, az Indiai-óceánban. Gondolatban mindig összehasonlítom őket a Paliccsal: sűrűbb-ritkább, könnyebb-nehezebb, szelídebb-veszélyesebb, de nem kedvesebb egyik sem. A hetvenes években szanálják a tavat, a kékalgák burjánzó virágzása minden élőlényt kipusztított, többszáz tonna iszapot kotortak ki a bulldózerek. Olvasom a Magyar Szóban, hogy megtalálták benne Savoyai Eugén ágyúit: miután 1697-ben Zentánál megverte a török nagyvezír hadait, a zsákmányolt fegyvereket a vízbe dobták, és elnyelte őket a posvány. Itt készíti el Kerekes Laci, a szabadkai neoavantgárd Bosch+Bosch csoport tagja a vajdasági land art[5] első fontos alkotását. Mészporral szignalista ábrákat húz a repedezett agyagra, a halmúmiák közé: képzelt koordináták alapján berajzolt jeleket, numerikus szimbólumokat, ahol maga az idea a fontos. Átrendezi a természetes teret, miközben semmit sem változtat rajta. Ott áll, villogó szemüvegében, a háttérben, és érthetetlen üzenetet sugároz felénk: „Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.“[6] Egy gyógyíthatatlan művész kísérletei, akit Berlin és a Spree sodrása vár. Később valami ügyes bunyevác parasztgazda bérbeveszi a kiszárított medret és beveti kukoricával. Hurrá, nyaralunk! Van megint tengerünk, hullámzó csuhéban lubickolunk, popcorn pattog a fodrán.[7]

Mennyi emlék, mennyi távolodás. Csak nézem, hogy a Kosztolányi család milyen boldog Palicsfürdőn. Egyberészes dresszek, gyerekek labdával, bor, kalács. Áldott Monarchia, hajnali részegség a Logodi utcában, homályban imbolygó fák. És a tó, végtelen szenvedélyeinkbe merülve, szenvtelenül csillan vissza ránk.

Pest, 2015

 

Danyi Magdolna

LEVÉLFÉLE NEMES NAGY ÁGNESHEZ II/3[8]

Kosztolányi Dezsőre gondolok, aki a század

elején kies ligetnek látta még a palicsi

parkot. Szeretném, ha látná, megnőttek a fák

s a surjánok. Erősek s szépek. Vastag törzsüket

borostyán futja be, és sok helyütt borostyán

futja be a földet is. Fagyal, kecskerágó nő

a fák tövében s az utak mentén. A széles

ösvényekről az eget is alig látni, s a tó is

csak a főbejárat felől látszik. Szeretném,

ha tudná, itt már harminc évvel ezelőtt

indiánosdit játszottak a gyerekek. Számukra

őserdő volt a park. Egy csöppnyi dombon öreg

fenyőfák alatt volt az indiántábor, oda

hordták a sápadtarcúakat tobozt gyűjteni.

 

[1] vinjak: a jugó konyak

[2] gusar = rabló, kalóz (szerb)

[3] kabezon = üdítőital (szerb szleng)

[4] kraul: férfi gyorsúszás

[5] land art: tájművészet, a ’60-as években kialakult nemzetközi irányzat

[6] Idézet Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség (Budapest, 1933) c. verséből

[7] A tavat 1976-ban feltöltötték, de a pop art nem vert gyökeret vizében.

[8] Részlet Danyi Magdolna: Palicsi versek (Forum, Újvidék, 1995) című kötetéből, 43. o.