Tyereskova fent, Nagy Imre lent. Zsadányi kórházi ágyon, rádiót hallgat. A fentről tud, a lentről nem. Túl van a Rózsa Sándoron. Veszelkán, Pisze Matyin. Ki lehet az a szörnyeteg, aki fényes nappal möggyújtotta a várost. A felcsapó lángot ma is látja. Olvas és olvas. Olcsó Könyvtár.  OK. Darabja két forint. Csak fekszik és fekszik, fehér falak között, egy szanatóriumban. Általánosba jár. Ének-rajz nincs, kapa hangja van, és botfülű. A ritmust érzi, ösztönösen. Számolni tud, és a szemével mér, darabol, összerak. Apja a kocsmában huzatja, a prímást ölelgeti. Vén betyár mindkettő. Nem akar részeg lenni. Nem mer inni, lakodalomban, disznótorban sem. Gyenge fiú, és bátortalan. A lányokat is kerüli. Vagy azok őt, mindegy. Futni már nem fut, ha akarna sem. Csípője merev, bal lába rövidebb. Sántít, még bot nélkül jár. Nem szeret késni, sietni siet, megszokta, hogy előbb érkezik, mint kellene. Tíz éve bottal jár, tenyere puha, kérge nincs, anyjától örökölte. Ha megsérti valami a bőrét, egy konzerv, megüti a lábikráját, a vérző seb nehezen gyógyul, hetekig látni a nyomát. Piros a heg, a forradás. Nem fél az esőtől, a széltől, vihartól. Aki a mezőn-földön jár, kapál, répát eggyel, kaszál, nem menekül, összébb húzza magát, mire hazaér, megszárad. A jég, az más, hideglelést kap ilyenkor. Levelek szakadnak, szőlőfürtök esnek szét, barack, cseresznye feketedik, féloldalasan. Akit kint ér, annak testében is kárt tesz.  Nem nevezi áldásnak, de átokként sem tekint a természet jelbeszédére, érteni érti, számol vele, imát sem mormol magában, békétlenül fekszik le, álmában forgolódik, izzadó teste fázik. Reggel az ablak előtti virágot nézi, a nap, a fény jelképe, lehajol hozzá, szirmait most nyitja ki. Százszorszép, megtépázva is örök és vidámságot áraszt. Nagyanyja szerint ez kicsiny és kiszszerűen is elegáns virág az igazság jelképe, egyben a titokban tartott, rejtett igazságé is. A százszorszép által a világ is egyszerűvé és nagyszerűvé válik, a tisztaság és az ártatlanság, a belső szentség jelképe. Ne ringasd magadat illúzióban, súgja fülébe valami ismeretlen hang, talán az ördögé, a nap szeme sosem leszel. Egyszer mindenkinek a testén százszorszép nő majd. Halott lesz. Szeret, nem szeret, tépi a virág szirmait. Alig tíz éves, először szerelmes. A lány nevét nem mondja ki, csak a lány arcát látja, ahogy abból az arcból egy szempár mered rá, de csak egy pillanatra. Hideg fut át a hátán, hallja az anyja hangját, a százszorszép gyomnövény, és a fűnyíró dobjában végzi. A csillagokat nézi, nincs távcsöve, hogy a szputnyikot kövesse, vadludak szállnak, indulnak vissza északra. Képzeletben velük száll, még nem volt Budapesten, a Balatonnál sem. Hegyet sem látott, a dűlők mentén járva a lenyugvó nap horizontja a messzeség, a végtelen, és megszűnik, amikor beáll a sötétség. Az élet nem áll meg. Képeslap, újságpapír a latrinán, olvas és használja is. Nagyapja nem jön ki éjjel, serblibe engedi a vizeletét. Hallja, hogy csorog, időnként megszakad a csorgás. Másik oldalára fordul. Tyereskova fent, Nagy Imre lent. Fentről látja a földet, mindenütt kékség, és átdereng rajta a sok kontinens. Földrajzból jeles. Marco Polo szeretne lenni, és az sem bántja, hogy nem vették őt komolyan, nevettek rajta, csak képzelődik és hazudik, sosem látta a kínai nagy falat. Igaz, hogy én sem, vallja meg magának. Tanulnia kell, ha világot akar látni. Reménye olyan, mint a pongyola pitypang, ádáz, szinte kiirthatatlan gyom. Csontjából nő ki, lelkében ver gyökeret. Néha úgy érzi, olyan, mint foncsor a tükör hátoldalán, fényvisszaverő bevonat. Szeme vak dolgokra, nem lát. Ha a tükörre fújja leheletét, a tükör felülete elhomályosul, párás lesz, írni is tud rá. Jeleket rajzol, majd letörli, nem akarja, hogy valaki lássa, bár tudja, az nem marad ott sokáig. Pusztai Ági. Csak Ági, a g eltűnt, a piramis nem, ott van a képen, talán nem csak ott, a Nílus sem sodorta el. Ő csak Köröst ismeri, a füzes bokrokat, a hideg-forró homokot. A túlpart titokzatosságát, a túlparti erdő csöndjét. Sosem járt ott. Valahogy így van a járásával is. Illúzió.

Julien minden munkanapja elején és végén elszívott egy füstszűrő nélküli Chesterfield cigarettát. Ilyenkor megbiccentette nagyapjától örökölt kopottas, szürke Borsalino kalapját, nekidőlt a falnak, és úgy tett, mintha ő lenne Humphrey Bogart. A fellobbanó gyufaszál fényében egy sokat megélt arc körvonalai rajzolódtak ki.

A Bastille tér és a Luxembourg-kert közt kétkerekűzött nap nap után. Ízléses, mályvaszínű ingben tekert a telephelyre. Beérve felöltötte zubbonyát, magához vette söprűjét… és söprés, a megszokott macskaköveken. Így teltek hajnalai, és minden második szombatja. A váltásruhája a szekrényében pihent, hogy hazafelé is kifogástalan lehessen a megjelenése. Vasárnap délutánonként a Le Petit Parisien falai között időzött. Keserűlikőrre és Paris-Brest süteményre költötte azt a kis szégyenpótlékot, amit munkabére mellé kapott. Oda volt az égetett tésztás, vajas, pralinékrémmel töltött desszertért. A biciklikerékre hasonlító csodát 1910-ben Louis Durand ötlötte ki, és kezdte árusítani cukrászdájában egy kerékpárverseny tiszteletére. Julien a falatozást és az italozgatást követően rendre a szalonspicces állapot határán táncolt. Egy Jacques Prevert-válogatással a kezében üldögélt Jules kávéházában. Rongyosra olvasta. Húsz éve szinte nem is lapozott mást.

– Az utcaseprő néhanap. Ezt biztos rólam írta – gondolta magában ábrándos tekintettel.

Az utcaserpő (Balett) címűt is fejből fújta. Megannyiszor eljátszott a gondolattal, hogy, milyen hálás dolog lenne kihúzni a Szajnából egy fuldokló sellőt. Egy barnát, egy szőkét vagy vöröset. Aztán melózott tovább. Ő volt a fény városának megmentője. Óvta Párizst a hanyagoktól, a klosároktól, a szemetelőktől, a szerelmesektől és a hülyéktől. Lépten nyomon megsárgult és rúzsfoltos csikkek. A nyilvános piszoárok körül párolgó vizelettócsa. Ripityára tört pezsgősüvegek és szertefoszló álmok. A keserédes hétköznapok és az átmulatott éjszakák nyomai.

– Azt a sávot kihagyta – dobta oda neki egy járókelő kacagva.

– Na, még egy elégedett ügyfél… Ha jobban tudja, csak tessék.

– Nem azért mondtam.

– Tudom, csak viccelődött. Ahogy a többi tizenöt is ma. Meg az előzőek. Ismerem Roletti őrmestert tudja?

– És?

– Ha akarnám, széttörhetném a fején a munkaeszközt, mondván, hogy önvédelem volt… de nem éri meg. Tegnap kaptam az új cirkost. Kár lenne érte.

Zaklatottságát csillapítandó rágyújtott. Csodálattal figyelte a sercenő gyufaszál lángját. Egy pillanat alatt fellobban, majd kialszik. Mint az élet. Mire feleszmélt, már végigégett, ő pedig haladt tovább. A következő sarkon megsárgult faleveleket sepert a szemetesládába. Aztán az őszi szellő megtáncoltatta őket, és kezdhette az egészet elölről.

Azt mondják, az ördög Pradát visel. Nos, én jobban szeretem a Versacét. Valamilyen szinten mindenkiben ott motoszkál a sötétség, ami csak arra vár, hogy a felszínre törjön. Gonosz vagy angyal, jó és rossz; sokszor nem különbözik, nincs jelentősége.

A szél egyre makacsabbul csapkodja körülöttem ébenfekete hajamat, de már látom a bár felett lógó táblát. Megszaporázom a lépteim, és megkerülöm a korlátot. A Jimmy Choo-m minden lépésnél koppan egyet, ahogy araszolok lefelé a lépcsőn.

Amint kinyitom a fülledt helyiség ajtaját, egyből megcsap a meleg. A félhomály ellenére azonnal megpillantom a bárpultnál támaszkodó Steve-et. Megszoktam már, hogy minden tekintet rám tapad, ha belépek valahova, de ő csak késve vesz észre. Mélyen a szemébe nézek, hogy tudja, miatta jöttem; én vagyok az, akit vár. Azonnal visszafordul, még ebből a távolságból is látom rajta az idegességet. Reszkető kézzel nyúl a söröskorsó után, cseppek folynak végig az üveg oldalán, ahol hozzáér.

Szánalmas, megtört, elkeseredett. A kedvenc típusom. Leülök mellé a szabad helyre, ügyelek rá, hogy ne kerülhesse el a figyelmét csupasz hátam. A ruhám majdnem a derekamig szabad belátást nyújt. Átdobom a hajamat a vállam felett, megtámaszkodom én is a pulton. Leplezetlenül bámulom Steve-et, a fekete, kör alakú szemüvegét, borostás középszerű arcát, őszülő halántékát.

Láthatóan nem mer rám nézni, pedig itt van, amit azt jelenti, akarta, hogy eljöjjek.

– Azt csicseregték a madarak, engem keresel.

A hangomra összerezzen.

– Tőlem nem kell félni, nem harapok. – Negédes mosolyra húzom a számat.

Oldalról rám sandít, majd ismét elfordul. Meguntam ezt a játékot, nincs időm ilyesmire. A türelem sosem tartozott az erényeim közé.

Bal lábamat keresztbe teszem a jobbon, teljes testemmel felé fordulok. A térdem hozzáér az oldalához, rövidke ruhám majdnem teljesen felcsúszik a combomon. Vágy csillan Steve mocsárzöld szemében, de próbál eltávolodni tőlem. A vállára teszem a kezemet, amitől megrándul a teste. Fekete, manikűrözött körmeim szinte elvesznek egyszerű inge mintái között.

– Mennyi lenne? – suttogja.

Látványosan végignézek rajta. A ruhája tiszta, de olcsó és bűzlik a dohányszagtól. Talán negyvenéves lehet. A külseje alapján sosem volt hozzá kegyes az élet. Most is itt van velem, elkeseredése utolsó bizonyítékaként.

– Húsz – mondom elgondolkodva.

Zavart tekintettel néz rám.

– Úgy tudtam, tíz szokott lenni…

– Most húsz – vágok a szavába határozottan.

Felsóhajt. Úgy tűnik, megadja magát nekem.

– Rendben.

Mosolyogva hajolok közel a füléhez. Borostája csiklandozza a számat, amikor megszólalok:

– Mondd el, mire vágysz!

Nem húzódik el. Belesúg a fülembe, amitől akaratlanul is elmosolyodom.

– Nem túl egyedi – kacagok fel. – De tiéd a döntés.

Végignyalom az alsó ajkamat, majd lágyan megcsókolom. Ügyetlenül csókol vissza. A nikotin ízétől felkavarodik a gyomrom.

– Az üzlet megköttetett – lehelem kicsit eltávolodva tőle. – Húsz év múlva eljövök a lelkedért.