Bejegyzések kategória bejegyzései

BOALDYN; MYRROPHOROK SZELENCÉJE

 

BOALDYN

Féltve őrzöm kézzel írt jegyzeteid,
citromos süteményed és az
almás pite receptjét.
Bár a papírnehezék látszólag kiesik szerepéből,
a Világnapok azonban ciklikusan ismétlődnek:
Ahogy az impulzusok hullámain
szerelembe esik a születendő lélek,
s így választja ki az anyát.
A lányok ismerik, s májusi rítustáncaikkal,
virágfűzérrel hajukban,
megidézik az anyaságot.
Majd harmatcseppbe kéretőzik a teremtett forma.
Megszelídülnek az őzek, a tündék.
Új agancsot növeszt a gím.
Elül az ének, a dob monotóniája nyugtató.
Belső teljességet őriz a grál.

Minden lélek tudja, kihez készül megszületni.
Végül tehozzád jöttem.
Messziről néztelek.
Közelről láttalak.
Füstjelek,
Rúnák s egy felvillanás Vezetett.
Arcanum az Anyák Önfeláldozása,
mert akaratlanul is gyógyítanak.
Anyasebeket, apasebeket hívattak pólyába tenni.
Hús, vér, anyatej elixírje, és a generációk találkoznak,
látva és láthatatlanul.
S én tudtam, hogy Te varrsz nekem zöld fodros szoknyát,
göndörre sütöd a hajam jeles napokon,
tudtam hogy megkérdőjelezhetetlen a jelenléted;
még akkor is, amikor lényed szakrális átminősülése
majd megláttatja s felfedi előtted is az összes titkot.

S a Beavató látod, mindennel beavat.
S Te mindig itt vagy, s itt leszel.

 

MYRROPHOROK SZELENCÉJE

Vajon miről álmodnak a növények?
Mert álmodnak biztosan.
A mohanövényke álmát tudja a tölgy.
A repcetenger sárgán kéretőzik
a dagály hullámzásába.
A szőlő gyökere hallja
az ásványi részecskék suttogását.
Felfelé hallgatózik a tengerfenék.
Állati formák meghaladják ösztöneiket.
Kell a virrasztó asszonyok csendje.
A hang és forma Őrei biztonságában laknak
a megtestesülések.
Az újszülött felsír, amikor leérkezik.
A halottak belesóhajtanak az elmenetelbe.
Mirhával kentem meg a tested.
Illata vitt át.
Vajon a formákon túli létből te súgod verseim?
…S így lett a myrrophorok imája,
a megüresedett sírban misztériumlátássá.
A napköszöntét azóta is mindig szél előzi meg,
s madarak hangicsálnak, de a rigó énekel.

 

(Illusztráció: Ute Herrmann: Rapsfeld in der Provence)

Kate Chopin: Egy óra története

The Story of an Hour

Tudván, hogy Mrs. Mallard szívbetegségben szenvedett, nagy gondot fordítottak arra, hogy a lehető legkíméletesebben közöljék vele férje halálának hírét.
A nővére, Josephine tudatta vele a hírt, aki töredékes mondatokban, burkolt utalásokkal közölte számára. Ott volt a férje barátja, Richards is, a nő közelében. Richards volt az, aki az újság szerkesztőségében tartózkodott, amikor beérkezett a hír a vasúti balesetről, és Brently Mallard neve szerepelt legfelül a „halottak” listáján. Miután meglátta, annyit tett, hogy egy második távirattal meggyőződött a hír valódiságáról, majd sietett, hogy megelőzze a kevésbé körültekintő, kevésbé gyengéd barátokat a szomorú hír közlésében.
Mrs. Mallard másképpen hallgatta a történetet, a többi asszonnyal ellentétben, akik értesülnek férjük haláláról, mert ők képtelenek felfogni a történtek jelentőségét. Azonban Mrs. Mallard azonnal átérezte, és váratlanul, féktelen sírásba kezdett nővére karjaiban. De a gyász viharának elcsendesedése után visszavonult, hogy egyedül legyen a szobájában. Nem engedte, hogy bárki is bemenjen hozzá.
A szobában állt egy kényelmes karosszék a nyitott ablakkal szemben. Lerogyott ebbe a karosszékbe, és a fizikai fáradtságának súlya lehúzta őt, amely testét kísértette, és úgybá tűnt, elérte lelkét is.
Az elé terülő nyitott téren láthatta, hogy a fák lombjai már a tavaszi élettől rezdültek. Az eső csodás illata a levegőben szállt. Az utcán lent egy árus hangosan árulta portékáit. A távolból halkan egy dal hangjai is felcsendültek, amit valaki messze énekelt, és számtalan veréb csicsergett az eresz alatt. És csupán kék foltok nyomai jelezték az égen a felhők jelenlétét, amelyek egymásba fonódva egy masszaként az ablaka fölött ékeskedtek.
Csak ült ott, hátradöntött fejjel, a szék párnájára hajtva fejét mozdulatlanul, kivéve mikor a sírás felkúszott torkán keresztül, és megrázta vállait, mint egy kisgyerek, aki sírás után még álmában is keservesen zokog.
Fiatal volt, világos bőrű, nyugodt arcú, vonásai erőt sugároztak. Azonban most csak unottság ült tekintetében, amely a messzi kék ég foltján merengett. Ez nem elmélkedő pillantás volt, hanem inkább az értelmes gondolkodás felfüggesztését jelezte.
Valami közelített felé, és ő félve várta. De micsoda? Nem tudta, mert túl lágy és megfoghatatlan volt ahhoz, hogy szavakba öntse. De érezte, hogy kinyúlt hozzá az égből, és a levegőt betöltő hangok, illatok és színeken át érte nyúlik.
Erre mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt. Kezdett rájönni, hogy mi ez a valami, ami közeledik felé, hogy birtokba vegye őt, de ő minden erejével igyekezett ellenállni – annak ellenére, hogy két fehér, karcsú keze teljesen erőtlen volt. Amikor átadta magát az érzésnek, halk suttogás hagyta el ajkait. Alig hallhatóan újra és újra ismételgette: „Szabad, szabad, szabad!” A korábbi üres, rémült tekintete eltűnt. Szemei élesek és ragyogóak lettek. Pulzusa gyors volt, és a száguldó vér felmelegítette és ellazította testének minden porcikáját. Nem állt meg megkérdezni, hogy vajon szörnyű öröm-e az, ami magával ragadta, vagy sem. Egy tiszta és felemelő érzés segítette abban, hogy ezt a gondolatot jelentéktelennek tekintse.
Tudta, hogy újra sírni fog, ha meglátja a kedves, gyengéd kezeket halálba burkolózva; azt az arcot, amely mindig szeretettel nézett rá, amely most mozdulatlanul szürke és élettelen. De ezeken a keserű pillanatokon túl látta az elkövetkezendő évek sorát, amelyek az övéi lesznek. Kitárta karjait és befogadta mindezt az érzést. Az elkövetkezendő években senki sem fog helyette élni, így önmagáért kell élnie. Nincs többé erős akarat, amely az ő akaratát meggyengítené olyan vas makacssággal, amellyel a férfiak és a nők azt hiszik joguk van saját akaratukat ráerőltetni egy embertársukra. Jó szándék vagy sem, akkor sem tűnik kevésbé bűnösnek a cselekedet, ahogy abban a röpke pillanatban erre ráeszmélt.
Ennek ellenére szerette férjét – olykor. Gyakran meg nem. Mintha számítana! Mit számít a szerelem, az a megfejthetetlen rejtély, szemben azzal az önérvényesítő szenvedéllyel, amelyet hirtelen felismert, mint legerősebb énje.
„Szabad! Szabad test és lélek!” – suttogta maga elé.
Josephine a zárt ajtó előtt térdelt, ajkai a kulcslyuknál, bejutásért könyörögve
– Louise, nyisd ki az ajtót! Könyörgöm nyisd ki! Beteg leszel. Mit csinálsz, Louise? Az ég szerelmére, nyisd ki az ajtót!
– Menj el! Nem leszek beteg.
Sőt, éppen ellenkezőleg: úgy érezte, hogy az élet elixírjét issza azon a nyitott ablakon át. A fantáziája szárnyalt az előtte álló napok felé. Tavaszi napok és nyári napok, és mindenféle más nap, amit mind sajátjává tehet. Levegőt vett egy gyors imádkozással, amelyben hosszú életet kért. Tegnap bezzeg borzongással gondolt a hosszú élet gondolatára.
Végül felállt, és kinyitotta nővérének az ajtót. Szemeiben lázas diadal lángolt, és akaratlanul is úgy viselkedett, mint a Győzelem Istennője. Átkarolta nővére derekát, és együtt sétáltak le a lépcsőn. Richard lent várta őket.
Ekkor valaki kinyitotta kulccsal a bejárati ajtót. Brently Mallard lépett be, mint aki most jött egy hosszú utazásból, nyugodtan cipelve táskáját és esernyőjét. Messze volt a baleset helyszínétől, sőt azt sem tudta, hogy volt egyáltalán baleset. Megdöbbenve állt ott mikor Josephine felsikoltott, valamint Richards gyors mozdulattal eltakarta őt a felesége elől.
De Richards későn cselekedett.
Az orvosok később megállapították, hogy a nő szívbetegségben halt meg – a végzetes örömtől.

kettős jelölő

 a fa önmaga körül tekeredik fel a csúcsig..
..a megismerés útja kerekebb egy almánál
(Edmond Jabes)

 

engem egy almafa nevelt fel. sosem a törzsének támaszkodva ültem, mert ott a kert belső járdájára lógott volna a lábam, pánsípcsontomon sétáltak volna a hívek, akik jöttek apámhoz, hanem az árnyéka szélén, ahonnan láttam a felhőket, ha hanyatt feküdtem. de a könyvekhez is épp elég volt a fény és az árnyék is, hogy ne úgy verődjék szemembe, könnyezve egybefolyjon a szöveg. az olvasástól pont úgy úsznak a szavak, mint a felhők, lassú, egyirányú vonulással. az már későbbi korok tanúsága volt, milyen, mikor leírok egy csodát, még a szavakat is megtalálom hozzá, és az elmaradt megrendülés az olvasókban jobban megrendít, mint a csoda maga. minden hatástörténet az ige szereptévesztése. épp történet nincs benne, tán, hogy semmi ne tehesse meg nem történté. a cselekvés és létezés elég kettős jelölőnek. a paradicsomban is két tiltott fa volt, nem egy fa és az árnyéka. azt már nem tudhatjuk oltott fák voltak, és ha igen, ki mivel oltotta, tán a teremtő magát magával? vagy egyik a másiknak magonca, és melyik melyiké, mennyire kellett messzire essen az örökélet fájától a jó és gonosz tudásának fája, hogy ne csak árnyéka legyen a másiknak, hanem saját terebélye legyen, melyiknek kisebb és savanyúbb gyümölcse, melyik fordul később termőre? önmeddő mindkettő, az ember porozta be őket, megemlékezve, hogy porból lett, leválva a két fa árnyékának kis- és nagymutatójáról, mert más időrend szerint kerülte meg a fákat árnyékuk, és azóta a porból porrá is lesz az ember. self-evidence, önmeddő beporzó. a tudást angyal zárja el tőle, termőre fordult-e beporzásától ama két fa. az almafa, ami alatt nyaranta olvastam, mindig éretlenül engedte el gyümölcsét. mintha csak kidobóst játszott volna velem gyümölcseivel, kiűzve engem a paradicsomba, ahol lehetek későn érő, korán termő egyszerre. csak az öröklétben fosztóképző az idő. nem szüreteléskor jön el értünk ez a kettős jelölő.

 

 

 

Biológiai óra

 

   Akartál valamit mondani, amikor kettesben maradtunk a fürdőszobában, ott, a házibuliban, csupa nagyarcú, multicégek jól fizetett rabszolgái, akik azzal hitegetik magukat, hogy egy napon kiszállnak az egészből, művészetelméletet tanulnak Hágában, kolera elleni védőoltást szállítanak Kongóba, beiratkoznak egy dobkurzusra Malajziába, megkerülik hajón a földet vagy lefutják a manhattani maratont. Biztos lesz köztük, aki meg is teszi, miért ne, csak untam a vergődésüket. A nagyotmondásukat. És te is untad. Együtt untuk. Helyzetük foglyai, autójukat, ruhájukat, lakásukat, nyaralásukat már nem tennék kockára, az jár nekik. Lehet, kompenzáltunk, én, a kezdő tanár és te, a gyakorló újságíró. De amikor bemenekültünk csókolózni a fürdőszobába, mondani akartál valamit, úgy néztél, mint mikor mondani akarsz valamit, de nem mondtál.

   Akartál valamit mondani, amikor elvittél anyádékhoz, és végigettem a húsleves-rántotthús-nagyirétese kötelező traktát, ne mondják, hogy az a vékony kis virágszál talán bizony beteges, sápadt az arca, nem tudom, aranyom, rendben, hogy értelmiségi, de valami egészségesebb lányt nem találni ott, Pesten? Éreztem, kilóra, centire, térfogatra, rezzenésre méregetnek, arcizmaimat ellazítottam, cukros mosolyom maga volt az igézet, nem találnak fogást rajtam, csak azért sem. Úgyis találnak. Sarokba szorítanak, nyakon csípnek, nem kegyelmeznek. Kettesben kisétáltunk a kertbe, megmutattad a gyerekkori hintádat, meg is lökted, nyikorgott, nagyapád hegesztette, ő már nem él, a hinta még áll, és megint olyan fejet vágtál, mint amikor akarsz mondani valamit, de nem mondtál semmit.

     Akartál valamit mondani, amikor három évesek lettünk, hogy ilyen modorosan fogalmazzak, és összehoztad a meglepi-partit, tényleg meglepi lett, azt hazudtad, hogy interjút csinálsz valakivel abban a vendéglőben, ugorjak már be, mikor végzel, úgy legalább együtt megyünk haza, tele volt a fejem a sulis gondokkal, majd otthon ünneplünk kettesben, ez motoszkált bennem, és aztán különterembe vezettek, sorra jöttek a barátok, ajándékokat hoztak, egy óra múltán leléptek, sajnos nagyon siettek, mi meg ott maradtunk gyertyafénynél kettesben, és akkor te… Na, megint nem mondtál semmit, pedig azt hittem, akarsz, és lehet, hogy akartál is akarni, de nem jött össze.

            Akartál valamit mondani, ahogy ballagtunk a Balaton-parton, és az út mentén szedett fügék szinte természetfelettien tömény édessége olvadozott a szájunkban, és gyerekek kergetőztek vízipisztollyal, kaptam egy spriccet, felnevettem. És párocskák andalogtak a part kövein, van ez az új sznob és nomád szokás, hogy hátizsákban hozzák a párás borosüveget, a talpas poharakat, a padon ülve koccintanak. És fiatal, izmos fiúk dobálták egymást a vízbe, üvöltve, valószínűleg volt már bennük egy löket. És hirtelen kitágult a vízfelszín, vörösrézben úszott, narancsfényben összesistergett a kezünk, a szádat is kinyitottad, hallottam, ahogy nyelsz egyet, éreztem, ahogy keresgéled a megfelelő szavakat, már a válaszon gondolkodtam. Aztán eszedbe  juthatott, ahogy ismerlek, hogy szánalmasan giccses ez a pillanat, ne már, hogy így kelljen eldőlnie, és megátalkodottan, csak azért sem mondtad ki.
Akartál valamit mondani, nyilván azért vetted a jegyet Mallorcára, némi szervezési akrobatikával én is el tudtam cserélni a pénteki óráimat, egész hétvégénk volt rá, neki is futhattunk, nem kellett elsietni, megfordult a fejemben, hogy valamelyik patinás vendéglőben vagy kávézóban, ahová mintegy véletlenül térünk be, nem várt meglepetés fogad, egyszer már összehoztál ilyesmit, de az is elég, ha csak elhangzik, aminek el kell hangoznia. Ódon faragások, színes falak, türkiz medencék, kirobbanó életöröm, burjánzó virágok, örvénylő zene mindenfelől. Az élet balkonon csókolózás, macskakövön caplatás, könnyű borok kortyolgatása, semmi tét, csupa napfény, csupa lebegés, gondoltam, itt könnyebb lesz, nem szorítják szívedet azok a gubancok, amelyek egy gondterhelt országban gúzsba kötnek, a francba, nem mondtad ki, még a reptéren, hazafelé, a vízízű americanót kortyolgatva sem.
Tudom, egy férfinak ez kommunikációs kérdés, a legjobb pillanatban, a legjobb stílusban… Egy nőnek viszont húsba vág, neki ez biológia, úgyhogy ne nézz rám ilyen elkerekedett szemmel, persze, hogy nem érted, megesküdtem volna rá. Igen, elküldtem a papírt a japán ösztöndíjra, és most jött meg a válasz, mehetek egy évre, lehet, kettőre is, ha bejön. Lövésem sincs, mit képzeltél, tényleg, vajon mit? Ja, minden rendben volt köztünk, viszont hó végéig ki kell pakolnod a cuccaidat, felmondtam az albérletet. Most hétvégére hazaugrom anyámékhoz, és az lenne az ideális, ha vasárnap este, amikor hazajövök, a te részed üres lenne, a kulcs itt várna az asztalon. Elég, ha behúzod az ajtót, írhatsz pár búcsúsort, ha van még mit mondanod, de nem ragaszkodom hozzá, a lényeg, hogy már ne legyél itt.

Beszéd; Öröklés és környezet; Murphy

 

Beszéd

Mire való az emberi beszéd?
Az állattól megkülönböztetődni?
Kommunikálni? Arra biztosan nem,
az állat is jól elkommunikál
beszéd nélkül és a siketek is.
Egyetlen beszédszervünk sem beszéd miatt
jött létre rajtunk,
hanem hogy lélegezzünk,
rágjunk, nyeljünk, ízleljünk,
veszélyben felsikoltsunk…

A beszéd isteni eredetű.
Kezdetben vala az ige, vagyis a szó:
a teremtés beszédtett.
Ádám nevet adott
az Éden állatainak,
így lett társalkotójuk.
A beszéd funkciója alkotás?

Teremtéskor az Isten magában beszélt,
Ádám szintén az állatnévadáskor,
majd Isten újra, vázolva az Éden
játékszabályait.

Az első bibliai dialógus
a kígyó és Éva között zajlik. Miért?
Egész addig Isten, Éva és Ádám
egymással nem beszélgetett?
Szerintem nem, tényleg nem.
Minek tették volna,
tökéletes harmóniában?

Jaj, hogy unom az emberi beszédet!
Melyik ősember volt olyan barom,
hogy kiejtse az első mondatot?

Azóta nem lehet
meglenni csöndben társaságban,
muszáj beszélni.
Ha nem beszélünk, zavarba jövünk,
ha igen, teljesen felesleges
dolgokat mondunk,
amivel zavarjuk a másikat,
és ezzel önmagunkat is.

Mire való az emberi beszéd?
A rövid válasz az, hogy semmire.
De nem is kell mindent megindokolni.
Az emberi kapcsolatok
csúcsa az együtt hallgatás,
egymás szavak nélküli megértése.
De tény, hogy ezt elérni
előtte sokat kell beszélni…

 

Öröklés és környezet

Ősrégi-állandó vita,
hogy mi teszi emberebbé az embert,
amit örököl, vagy ahogy felnevelik.
Akit felneveltek, az öröklésre esküszik,
aki csak örökölt, a nevelésre.
Időnként kordivat is ez vagy az,
ma épp a környezet hatása fontos,
holnap talán az öröklés megint.
De ez a vita azért is örök,
mert az embert mindkettő éppúgy teszi ki.
A személyiség formálója nem
öröklés vagy környezet, hanem öröklés és környezet,
fele-fele arányban.
És ez még mindig kevesebb,
mint a személyiség fele.
Hisz ott van még a lélek,
és ott van a tehetség,
ami teljesen személyre szabott,
maga az Isten szabja, osztja ki,
kinek ekkorát, kinek akkorát,
teljesen környezet- és génfüggetlenül.
Végy két embert ugyanolyan genommal,
ugyanolyan neveltetéssel,
az egyik mindig tehetségesebb,
az egyik mindig jobb szándékú és jobb hiszemű.
Ember nem értheti meg ezt soha,
így vitatkozni fog, amíg csak él,
hogy az öröklés-e a fontosabb,
vagy épp a környezet.

 

Murphy

Amikor kéne, nincsen,
mikor nem kéne, ajtód döngeti.
Mikor szabadna, sehol nem találsz,
ha nem szabad, jön ezer meg ezer.
Előbbi helyzetben találni egyet
nem egyszerű, de még kevésbé az, hogy
ne engedj egynek sem utóbbiban.
Az életünk csupa kihívás,
mindenki élete,
rossz az élet, de legalább szép,
és mennyivel jobb így, mint hogyha
jó lenne, ámde csúnya!
Szépséggel a rossz bőven kárpótlódik.
Belegondolva, Murphy-helyzetek,
akármi rosszak is, mind szépek.
Nagytól a kicsiig,
és kicsitől nagyig.
Beteg nem akkor lesz az ember,
mikor ráférne egy kis pihenés,
s nem is, amikor megengedheti.
De mikor végigküszködte magát
hosszú hónapok heves harcain,
és élvezhetné munkája gyümölcsét,
hopp, ágynak esik, és más szüretel
helyette. Aki végigdolgozott
egy küzdelmekkel teli életet,
amikor végre nyugdíjba vonul,
azonnal elviszi a rák.
Hogyha kinyitod a konyhacsapot,
és van a mosogatóban egy kiskanál,
akárhol is van, egész biztosan
a közepébe talál be a vízsugár,
hogy mindened vizes legyen.
És lehetne sorolni,
kinek mi jut eszébe?
Ez interaktív vers, minden jöhet!
[…]
Hogyha a nyájas olvasó-társalkotó
kimörfiskedte jól magát,
a végére csak annyit mondhatok,
hogy „ami az eszébe juthat
az embernek, eszébe is jut”.
Pajzán, morbid, megbotránkoztató
gondolatok olyan fejben születnek,
amely korábban már ajtót nyitott ezekre,
és abban nem tudnak nem.
Boldogok a szűz elmék,
az ártatlan tudatlanok!

 

(Illusztráció: Jan Brueghel the Elder: The Garden of Eden with the Fall of Man)

John Donne: Istenhozzád: A könnyekről

Kiontanám
eléd a könnyeim, míg itt vagyok,
mert jeled bennük pecsétként ragyog,
arcod rajtuk, mint vert pénz oldalán;
így ők veled
értékesek.
Bánat-gyermekeknél többek a könnyek,
lehullsz te is, ha arcomról leszöknek;
így válunk senkijévé két távoli földnek.

Föld-féle gömbre
a dolgos ember ráfektetheti
az összes földrészt, ha tetszik neki,
s máris a semmit mindenné kötözte.
Ám ha e könnyek
szememre jönnek,
a bolygót elöntik arcod viselve,
mert könnyed az árt viharrá keverte.
Szemedben felolvad a mennyország kegyelme.

Ne hívd a tengert,
hogy beléd fojtson, te, Holdnál nagyobb!
Nem vagyok por, mit lelke otthagyott.
Folyóknak szemedtől tanulni nem kell.
Ne adj te, kérlek,
példát a szélnek,
őnála ne árts Te többet nekem.
Míg egy levegőt szívunk, kedvesem,
sóhajtva te az én, s én a te életed veszem.

Wágner Eszter fordítása

john donne _331045k