Ha halljuk miket mond a lekötött kalóz, kinek fülébe szirének csepegtettek, ha maradunk talánok kényszerzubbonyában, minthák lekötelezettjei, ha Isten felszólítására Káin-beszéd felel, akkor fel kell, hogy tűnjék Ábel némasága, azé az Ábelé, akinek bizonyíthatóan leszármazottai a… – sejthetjük kik. / Is. / Megjegyzendő, az kioltott élet, emitt feldőlt pohár, no de mivégre a tartózkodók és szelídek?, még ha feltételezések és találgatások, be nem váltott álmok aprópénzre váltása, már ami a zebingákról való tudásunkat illeti. Pedig első előfordulásuk az írott emlékekkel egyidejű, sumer ékírásos táblák beszédes hallgatása tanúskodik hiányzó jelenlétükről. Úgy látszik tehát, lételemük a rejtőzködés. Nem termelnek jelentéseket, ellenállnak a mítoszképződésnek, kitérnek a róluk szóló elbeszélés elől, vagy, vagy ami még ennél is keményebb, a vak dióként dióba zárva lenni-érzése, a zebingák ott, ahol általában vannak, különösen nehezen vagy egyáltalán nem ismerhetők fel. Helyben vagyunk, immár a zebingák változatlan helyzetét tárgyaló bekezdésnél.

Mielőtt kitérnénk erre, a magánbeszédek zavarosságát elkerülendő, szót kell ejteni valódi, tényleges alanyainkról: az alsó és felső törzsbeliekről, akiknek a történetét lásd a következő bekezdésben. Ugyanis alsó és felső törzsbeli tényellenőrök és valóságkeresők nyomozzák a zebingák változatlan helyzetét, akik megtalálhatók mindenütt: kocsmákban, aluljárókban és pályaudvarokon, viselkedésükben semmi kirívó nincs – ez volna éppenséggel szembetűnő jellegzetességük (?) – jönnek-mennek, álldogálnak vagy üldögélnek, kitartóan dolgoznak azon, hogy nyomtalanul eltüntessék magukat, s teszik ezt mindeddig évezredek óta sikeresen. Ha már feltétlenül szükséges öregnek képzeljék őket, vagy gyereknek, a felnőttkor nem nekik való, nevük viszont gond nélkül egybeolvasandó, egyetlen névvé állna amúgy is össze.

E törzsek velük nem, a közösséghez tartozás élményével viszont üzletelnek, hűségjeleket váltanak és követelnek ki, el-embertelenítik a mindenkori másikat, démonizálásukra – az ötletszerűségtől terjedő sávtól a tervszerűségig tartó sztadionig bezárólag – szövetkeznek. Törzseink szembenállására nem sokat vesztegetnék, ősi, féloldalas fejlődés eredménye, a felső törzsbeliek figyelmetlenségből adódó önzésének és az alsó törzsbeliek gyűlöletből fakadó frusztrációjának kényszerítő önmozgása görgeti alá a zebingákat, akik egészen lehengerelve, egy falhoz vert kutyakölyök belenyugvásával lapulnak, és az érdekérvényesítésre szánt időt, mintha valami radikálisan mással ütnék el. Hitetlenkedhetünk mi itt, amíg ők, a halálra szántak halálra szántan teleszülik halállal a világot, amit egyébiránt: a halált – életnek is fordíthatjuk, nem ritkaság efféle árukapcsolás minálunk.

A zebingák viszonyaihoz való hozzáférés más megközelítést igényel; ha feltételezzük, hogy múltjuk jeltelensége jövőjük jeltelenségéhez vezet, akkor az emlékezet nem narratív panelek formájában, hanem egyenesen a következő generációba íródik át, testből testbe vándorol öntudatlanul, így mintázata végül is lekövethetetlen. Íme, maga folyamatosságában az építmény, e képtelen teher, amely a névtelenek emlékezetéből épül. No de anélkül, hogy sorsukba bonyolódnánk, s hogy helyüket végre meghatározhassuk, azt állítom, hogy amit a felső törzsbeliek pusztaságnak látnak, azt az alsó törzsbeliek észre sem vesznek. Ekképp csaknem lehetetlen külső jelekből ítélni a zebingák igaz természetéről. Füst és hamu, mítosz, vagy még mítosz sem. Gramscinak sem sikerül a Levelek a börtönből példázata szerint. Egy nyájas öregember „megkapó, derűs tekintete és fesztelen viselkedése”, mint utóbb kiderült: undorító gazfickót takar, aki megerőszakolta a tulajdon lányát. Céline sem oldja meg jobban az Utazásban, Bardamu bizonytalankodása árulkodó, amint felismerni véli egyiküket: „Fölkeltem, hogy jól megnézzem az arcát. Olyan volt, mint bárki más.” Kierkegaard egyszerűen szerencsétlen emberekkel azonosítja, majd Phalarisz bikájának megkínzottjaihoz hasonlítja őket. Az Erőszak nyelvét beszélő, elnyomásban tartja őket, a hamisan csengő Retorikáét gyakorló, mely jóakaratúlag lehajol, hogy jóakaratát újból magához ölelje, levegőt kaszál. Tisztesség ne essék szólván hangot is kölcsönöznek nekik, hogy kiáltásuk, bár hangozzék eltérő akusztikával sóhajnak vagy sikoltásnak, csak motyogás az alsó- és felső törzsbeliek számára, rabszolgaságukat mindenkor megerősítő igenlésnek hangzik. Ez is azt igazolja, amit a gyakorlott szemű tényellenőrök, valóságkeresők a zebingák egyedüli ismérveiként  fogadnak el: a zebingák kudarcaikról ismerhetők fel. Minél nagyobb a kudarc, annál számottevőbb a zebingák előfordulása, bár szenvedésük korántsem ragadós, inkább kellemetlen látvány, furcsállandó mégis, mennyire erős hatással bír minden alsó és felső törzsbelire, állandó rettegésük tárgya a kitettség annak a veszélynek, hogy jövőbeni létezésük valamiképp lefokozódjék, avagy, Isten a tudója, felfokozódjék.

(Illusztráció: Catherine Kennedy)

Égő emberhús szaga töltötte meg a teret a hídon túl, a piac közelében. Hatan, férfiak és nők voltak a mai napra rendelt látványosság. Szabályozott rendben történt minden: vád, nyomozás, letartóztatás, kihallgatás, kínzás, büntetés és végül auto da fe. Magukon viselték a gyanú jeleit, ahogyan azt a szent inkvizíció előírta a legkatolikusabb királyok, Ferdinánd és Izabella jóváhagyásával: a tunikát és a hegyes kalapot, mutatva mindenkinek, hogy vizsgálat alatt állnak.

Lehet, hogy a megpörkölődött bőrt éreztem az orromban. A máglya lassan égett. Nagyon lassan. Az is lehet, hogy nem is volt olyan lassú az égés, de még soha nem vettem részt autodafén. Nem is így ejtették a szavakat a városban, hanem úgy: auto de fe. Így, ügyelve a három kiejtett szó tiszta hangzására, különös ritmusban, himnikus zengéssel énekelve, minden szavát külön. Milyen szép elnevezést adott a katolikus egyház az általa teremtett halálos körmenetnek. Hitbéli aktus, a hit cselekménye, hitítélet, mintha a hitnek bármi köze is volna ehhez. Leginkább szent színjátéknak nevezhető az, amiért a tömeg eljött. Szent, amely elkülönítette a mindennapostól a nem mindennapit, a szokásostól a rendkívülit. A közösséget a közösségen kívül rekedtektől.

Nem tudom, milyen a természetes égése a máglyának. Azt mondják, a hóhér tudja azt, hogyan kell népünnepéllyé tenni a máglyára ítéltek kivégzését, mit kell tennie a máglyával, hogy meglegyen a közönség szórakozása. Avram teste megvonaglott rögtön azt követően, hogy alatta a fahasábok tüzet fogtak a mester fáklyájától.

Hirtelen erős szembe szél támadt. A füst megsötétedett, bolyongott az oszlop körül, amihez Avramot kötözték, majd újra fehérré vált és felfelé indult. Avram szeme csillogott, a füstön keresztül. A farakás vizes volt az éjszakai esőtől. Látszott, ahogyan pára lebeg a tűz felett. Millió parányi vízcsepp cikázott felette. A szél füstöt és lángnyelveket kavart. Időnként fellobbant a tűz, de nem tudott magasra csapni. Mint valami óriási fujtatótól, alulról izzásnak indult a farakás, a levegő rezgése a pára ködjén is átlátszott. Fényes fekete selyembe bújt fiatal nemes asszony, aki nyilvánvalóan látott már ilyet, szenvtelen hangon megjegyezte: előfordulhat, hogy leég Avram lába térdig, vagy feljebb, akár combig, de még mindig életben lesz. Avram üvöltött. Nem is üvöltött, inkább sikoltott. Magas fejhangon, akár valami nő szülés közben. Zsidós volt. Olyan, ahogyan szombaton a zsinagógából kihallatszik a gajdolás.

Hosszú, sárgás szakállán néhányszor végigsimított egy közelben álló öregember. Lassan bólogatott, mint aki a reményeit akarja visszahallani. Mintha a kimondott szó bizonyosságot jelentene. Alig lehetett hallani, amit maga elé motyogott: Ezt nem lehet elviselni. A szerencsétlen mióta félrebeszél. Ennyi szenvedés után már nem ura akaratának a máglyára ítélt. A testnek természetes válasza a delírium ilyen erős behatásokkal szemben.

Avram már elájult, önkívületi állapotba került, az agya talán már elzárta mindentől, talán már semmit sem érzékelt, valószínűleg már fájdalmat sem érez a szerencsétlen. A sikoltozást nem hagyta abba, bár láthatóan nem volt tudatánál, szájából öntudatlanul tört fel az üvöltés. Mintha az ordítástól, sikoltástól a torokban ébredt volna fájdalom és az a fájdalom cselekedett, csakis a fájdalom. Már vér jött fel a száján. Talán a gyomrából, talán a torkából, vagy a tüdejéből. Már nem is az ordítás hallatszott, csak saját feltörő vérének a bugyborékoló hörgése. Aztán elnémult minden, csak a szikrák pattogása hallatszott, és egy pillanatra a tömeg is lecsendesedett, mintha megdöbbent volna a látottaktól. A szikrák életre keltek, és minden felé elindultak, de meggondolták magukat, tüzük kigyúlt, felszálltak, majd hirtelen kialudtak és koromként zuhanni kezdtek. Csak az ott állókat ijesztgették, más céljuk nem lehetett. Akkor a csendben az iménti öreg hangja szólt. Most tisztán és érthetően beszélt, nem maga elé mormogott: Végül a saját vérébe fulladt bele. A vénség hangja a borzalmat hordozta. A borzalmat, amely akár Avramé is lehetne, ha nem az öregé lenne, aki kimondta.

Avram fekete haja összetapadt, csatakos csomókban lóg. Hullámai kisimultak. Az elmúlt napok izzadtsága kisimította. A langyos májusi szél alákap. A parázsló hasábokról szikrák röppennek közé. Az anyjának, Eszternek volt ilyen haja, egészen a derekáig ért.

Eszter volt a legszebb zsidó lány Sevillában, és szebb, mint bármely szenyorita a városban. Azt mondták, nem akart megválni a hajától, azért keresett magának kikeresztelkedett férfit. Hogy ne kelljen levágatnia, ha férjhez megy. Könnyen talált. A gazdag, hitehagyott orvost, aki a szenyorokat gyógyította a városban. Mire az esküvő napja felvirradt, Eszter is a katolikus anyaszentegyház tagja lett. Fekete haja ráömlött hófehér ruhájára. Nem volt nála szebb lány sem előtte, sem azóta, abban a templomban. Minden kaput megnyitott a férje előtt. Aztán csak szült, mint zsidó lányok szoktak. Mindig terhes volt. És könnyes a szeme.

De az egyik gyermek nem akart kibújni. A férje, az orvos sem tudott segíteni. Együtt pusztultak el, anya és magzata.

Avram, a legidősebb akkor múlt tíz éves. Az apjuk nem sokat törődött velük. Csak járta Sevilla urainak házait. Az öregek azt kérdezték, milyen zsidó az ilyen. Jobb is, hogy kitért a hitéből. Avram sokat volt a kicsikkel. Azok mentek utána mindenüvé. Amikor az apja meghalt, maga lépett a helyébe. Bejáratos lett a fekete ruhás előkelőségekhez. Csak ő nem viselt tőrt az oldalán, mint az apja. Sötét szeme villogott, ahogy sietve közlekedett. Aztán összeszűrte a levet valamelyik andalúz szépséggel. Azt mondják szerették egymást.

Az iménti fiatalasszony, felemelt fejjel körbetekintve magyarázni kezdett: Ha olajjal vagy kátránnyal öntik le a máglyát, az is előfordulhat, hogy a hirtelen felcsapó lángokba beleszippant az elítélt és a tüdejében a hörgők azonnal tönkremennek, hiába kapkod levegő után, a tüdő képtelen ellátni a feladatát, és ettől fullad meg az illető.

A pünkösd után következő első vasárnap volt. A Spiritus Sanctus, a Szentléleknek az apostolokra való kiáradás napja. Pedig a zsidóknak nem volt az más, mint a Sínain kötött szövetség ünnepe. Amit istennel kötöttek, hogy az ő népe lesznek. Közelebb hozzá, mint bárki ember fia. Sávout volt, a tóraadás napja.

Aztán eljött Jézus, a názáreti zsidó. És már nem a tóraadás, hanem az aratás ünnepe lett. Sevilla püspöke az elmúlt héten az Apostolok Cselekedetei 2:1-6 versét idézte híveinek: “hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek. Majd valami lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre. Mindnyájan megteltek Szent Szellemmel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni; úgy ahogy a Szellem adta nekik, hogy szóljanak. Sok kegyes zsidó férfi tartózkodott akkor Jeruzsálemben azok közül, akik a Föld minden nemzete között éltek. Amikor a zúgás támadt, összefutott ez a sokaság, és nagy zavar keletkezett, mert mindenki a maga nyelvén hallotta őket beszélni.” Most már erős hangon, kíméletlen szavakkal folytatta a püspök, mint akinek nincsenek kétségei afelől, hogy mondatai Isten szavait ismétlik el.

A szélzúgás és a tűz. Isten jelenlétének, a kegyelem kiáradásának jelei. Keresztelő János jövendölése szerint Szentlélekkel és tűzzel fog benneteket megkeresztelni. (Máté 3,11)

Megérkezett a tűz, itt volt és égett, mert meggyújtották. Ez volt a rendelése. És a szélzúgás sem akart csendesedni. Pünkösd itt maradt. Övék volt a hatalom. És ők tudták ezt. Tűzzel kereszteltek, ahogy Keresztelő János jövendölte. Eretnekek voltak, mint minden zsidó.

A kivégzésre szánt eretnekek első körmenete volt ebben az évben. A zsidó étkezési szokások betartásával, és a zsidó vallás más előírásainak tiszteletben tartásával vádolták őket. Sárga keresztet viseltek, fejükön magas kalapot, amelyre ördögi képeket festettek. Amikor a tűzbe vetették őket, a tömeg lelkes kiabálásban tört ki, elnyomva az ő imájukat, amellyel a Jóteremtőt szólították meg: Smá Jiszroel, Halljad Izrael!

Napfelkeltekor megkondult a város főtemplomának harangja. Látványosságra hívta a népet. Azok nagy tömegben tódultak ide, abban a hitben, hogy a zsidókat emésztő tűz puszta megszemlélése is érdemeket szerez nekik Isten előtt. A legelőkelőbb férfiak is tisztességet találtak abban, ha e kivégzéseknél, mint a szent törvényszék poroszlói szerepelhettek. Merthogy zsidók azok, akik a máglyán égnek, ahhoz kétség sem férhet, Avram, meg a többi, titkos zsidók. Akik elrejtik valós hitüket a római anyaszentegyház előtt. Eretnekek ők.

Azt hitték megmenekülnek akkor, ha kitérnek hitükből és felveszik a keresztséget. Sokan maradtak, akik ellenálltak a nyomásnak és igyekeztek hűségesek maradni szüleik hitéhez, és tovább folytatni életüket, amíg el nem múlik a baj a fejük fölül, ád jáávor záám.  Nyilvánvalóan nem tarthat örökké. Nemhogy örökké, sokáig sem. Hasana haba be-Jerusalaim. Jövőre Jeruzsálemben. Megszabadulnak a megaláztatástól, a király megszabadítja őket azoktól, akik a vesztükre törnek. Mint Ahasvérus, a perszák királya tette Hámánnal, gonosz főminiszterével, kétezer éve. Ha igaz a történet. Az utolsó pillanatban elkövetkezik a csoda, és azok pusztulnak el, akik őket akarták elpusztítani. Csak Eszter kell hozzá, a szép és okos zsidó nő, akinek a kedvéért a Ahasvérus király rátalál a helyes útra és a zsidók számára eljön a szabadulás.

Addig is, van megbocsátás az erőszakkal megkeresztelteknek, az ánuszimoknak. Akik megkeresztelve is hűek maradtak apáik hitéhez. Noha a vallásos kettős élet nagy megterhelést és veszélyt jelentett nekik.

Reggel, amikor elindultak, a menetet domonkos– rendi barátok nyitották, az inkvizíció zászlajával. Utánuk a megtértek lépkedtek, akiket a törvényszék vezeklésre ítélt. Ezek után a halálra ítéltek vonultak mezítláb, szűk tunikába és hegyes sipkába öltöztetve. A templomban a halálra ítélteket, kezükben kioltott gyertyával a feszület elé állították, hogy meghallgassák halálos ítéletüket. Az ítélet kihirdetése után az elítélteket átadták a világi hivatalnoknak, aki megbilincseltette őket, és a zárkába visszaszállíttatta, hogy onnan vitesse a kivégzés helyére. Az inkvizíció embere a halálraítélteknek öklével a mellére ütött, annak jeléül, hogy ezzel már kiszolgáltatja őket a világi hatalomnak. Ez volt az utolsó pillanat, hogy visszavonják, és megtagadják eretnekségüket. Akkor enyhítésül csak kötéllel fojtanák meg őket. Senki nem szólt. Maradt az elevenen való elégetés. Melléjük vetve a korábban elhaltak tetemeit is.

Aztán egész Spanyol földön lobogni kezdtek a máglyák, amelyeken marannusok lelték halálukat, miközben vagyonuk a koronára szállt. Az inkvizíció nem moshatta le magáról annak bélyegét, hogy tevékenységének középpontjában nem a lélek megtisztítása, hanem az áldozatok vagyona állt, amit az udvar a zsidók kivégzése után haladéktalanul elkobzott.

Ezt a levelet 1482 forró nyarától őrzi nagymama családja. Otthon, hétpecsétes titokként. Őket nem találták meg a katolikus királyok emberei. Nem voltak elég gazdagok. Gyakran olvasták azóta. Mindig, amikor füst szállt fel az égre. Akkor is, amikor nem. A megírását követő napon az, aki lejegyezte, elhagyta az Ibér félszigetet. Testvéreit kereste Kréta szigetén, de nem találta ott őket. Sehol sem. Zsidók ritkán találtak rá elveszett testvéreikre. A dalmát tengerparton élő marannusok fogadtak maguk közé. Akik újra zsidók akartak lenni, mint szüleik és nagyszüleik. Megnősült, és gyermekeket nemzett. Egy újból zsidóvá lett nőnek.

(Illusztráció: Francisco Rizzi)