A pornóproducer, Kovi magyarázta el, hogy mi a jó forgatókönyv titka. Egy Bajcsy-Zsilinszky úti, udvari, meglehetősen apró, lambériázott irodában ültünk az aranyozott szobrok, és legendás filmek plakátjai között, a titkársági asztalnál pedig egy szőke, nagymellű csaj kezelte a kihangosítható, üzenetrögzítős, húsz telefonszám eltárolására alkalmas telefont. Az a szőke elég ismert volt akkoriban. Már jó pár filmben szerepelt.

Kovi maga elé emelte a csészéjét, és azt mondta, hogy szigorú menetrendje van a filmes szexnek, a terjesztők ragaszkodnak bizonyos sémákhoz.

Komoly menetrend van, mondta, és felkeverte a cukrot az olasz fajanszban. Az első a szopás.

A Dohány utcai csehóban, a Kisbüdösben mindenki elhallgatott. Velőt ettünk éppen, illetve csak ketten ettünk velőt, Dorottya cigánypecsenyét rendelt, de neki is megállt a kezében a kés. Összehúzta a szemét és csücsörített.

A szopás, kérdezte, és nyelvét kicsit kidugva elmosolyodott.

Zsúfolt kis kifőzde volt a Kisbüdös, jó párszor berúgtunk ott, mert olcsó volt a vodka meg a bor. A konyhája magyaros volt, cigányosan ízes és nehéz. Lehetett rá inni.

A galérián ültünk, egy piros kockás műanyaggal letakart kis asztalnál, ahová felcsapott a konyhából a meleg, a gőz és a frissen sültek szaga.

Az egyik szakács éneklése is felszűrődött a vékony födémen át.

As I walk through the valley of the shadow of death

I take a look at my life and realize there’s nothin’ left…

Mindig Coolio szólt a magnóból, amíg a szalag bírta.

Bence, Józsi, Dorottya meg én, így négyen ültük körül az asztalt. Bence táncos volt, még a pályája elején, Józsi helyettes színpadmester a színházban, Dorottya még csak statisztált, de egyszer már majdnem felvették a Színművészetire a Kerényi osztályába. Vagy az Ascherébe. Erre már akkor és ott senki sem emlékezett. Teljesen lényegtelen, hogy hova nem kerül be az ember, mondta Dorottya az eredményhirdetés után, és felhúzta a szoknyáját kemény, izmos combján, hogy némileg kényelmesebben érezze magát.

Szóval a szopás, mondta Bence.

De hogy kerültél oda, kérdezte Józsi. Mi a tököm vitt rá, hogy ezzel megkeresd?

Szereti a pornót, mondta Dorottya, és kinyitotta a táskáját. Cigarettát keresett. Elővette és rágyújtott. Mentolos Kim volt. Rúzsos lett a filter, ahogy beleszívott.

Kellett volna végre valami meló, mondtam, és körbenéztem a többieken. A Max becsődölt, ki se fizettek, magyaráztam. Az utolsó szám laptervét egy Almássy téri kapualjban mutatta meg a főszerkesztő, egy floppyn hordozta a belső zsebében. Azzal akarta zsarolni a tulajdonost. Aztán kapott egy kávéfőzőt, egy mikrohullámú sütőt, húszezer forintot, és megjelent a lap. Linda Evangelista volt a címlapon. A vezető hirdetők a Benetton, a Chevignon és a Postabank. Buktam egy csomót. És igen, mondtam, a pornót meg szeretem.

Bazdmeg, mondta Józsi. Komolyan a legaljába kell menned?

Mért mennék ezzel a legaljába, kérdeztem azonnal. Letettem a villát és a kést, és rágyújtottam. Nagyon komoly filmeket lehetne forgatni, amiben az ágyjelenet nem csak imitáció, mondtam.

A színészek nem basznak, mondta Bence.

Dehogynem, mondta Dorottya, és maga elé nézve kifújta a füstöt. Basznak, csak kell az instrukció. Felnézett a ventillátorra és felnevetett.

Erről beszélek, mondtam. Ahogy gesztikulált, a cigarettafüst kanyargós mintákat rajzolt a félhomályba. Az jobb lett volna, ha elfogadom egy bulvármagazin felkérését, kérdeztem, hogy megszellőztessem színészbarátaim félrelépéseit?  Azt mondták, úgyis bejárok a büfékbe, öltözőkbe, írjam meg, mi történik ott. Örülnének ők is némi hírverésnek. Ezt mondták. A nagy faszt, bazdmeg, mondtam, és ráharaptam a cigire. A kurva anyjukat! Az jobb lett volna?

Nyugodj meg, mondta Bence. Kitöltötte a sörét, és a szájához emelte a poharat. Szerintem is szar ügy a pornó, de megértelek. Van, amikor muszáj.

Nem arról van, szó, hogy muszáj, mondtam indulatosan. A hamut lezser mozdulattal a maradék velőre pöccentettem, és Józsira néztem. A saját gondolkodásod csapdájában ragadtál, mondtam. Neked miből telik 486-os PC-re? A legújabb Nokia-ra? Ugye nem abból, hogy három embernek dirigálsz a színpadon?

Ez övön aluli volt, felelte Józsi. De inkább igyunk! Nincs is telefonom. És ha ezen múlik, nem is lesz. Dühösen az asztalra csapott. A pornó, az meg nem egy műfaj.

Helyesebben műfaj, legfeljebb nem a legjobb, mondta Dorottya, és elnyomta a cigarettáját. De most komolyan, nem mindegy? Kényeskedve beleivott az édes fehérborba, és körbenézett a fiúkon.

Nem ez volt a lényeg, mondtam erre. Egy kurva sztorit akartam elmondani. Hogy egy szexfilmnek is vannak szabályai. Idegesen babrálni kezdtem az öngyújtómat. Nem mondom, szerepelni benne tényleg aggályos. Na jó, elég gáz, mondtam. De írni? Megírni egy sztorit nem árt senkinek, tettem hozzá. Párszor meggyújtottam a lángot, aztán letetettem a Zippo-t az asztalra.

És mennyit fizettek volna annál az újságnál, kérdezte Józsi.

Kiló körül, feleltem.

Egy kiló? Meg vagy te őrülve, hogy nem vállaltad, kérdezte Bence.

Még vannak terveim a színházzal, feleltem.

A pornós sztori után, kérdezte Bence.

Épp az a lényeg, hogy a sztori lényegtelen, mondtam. Csak nem hagytátok elmondani. Belekortyoltam a borba, és Dorottya szemébe néztem. Nincs sztori, mondtam. Csak szerkezet. És el kell jutni a lényegig.

Az első a szopás, mondta Dorottya, ezt már tudjuk, de mi jön utána. Dinnyés rágó, kérdezte mosolyogva. Én mindig úgy csinálom.

Dóri, mondta Bence, zavarba hozol.

Mindhárman felnevettek. Én csak néztem magam előtt a maradékokat. Józsi felállt, és elindult a keskeny lépcső felé. Hozok még egy kört, mondta. Bence bólintott. Szóval, vannak az eszmék, és van az itt és most, mondta. Le van szarva, kiáltotta, én nem hibáztatlak.

Dorottya megfogta a kezem, és magához húzta. Power and the money, money and the power, minute after minute, hour after hour, skandálta halkan a fülembe. A szemembe nézett közben. Majdnem összeért a szánk. Bence irigykedve bámulta a szitut. És végül is írtál, kérdezte gyorsan. Lesz filmed a szexbizniszben?

Nem, mondtam. Nem lesz. Kicsit elhúzódtam Dorottyától, de a kezét nem eresztettem el. Túl elvont sztorit írtam, magyaráztam Nem ment rá a sémára. Bassza meg, olyan, mint szonettet írni. Páros, trió, leszbi, páros, páros, leszbi, gangbang. Csak kötött forma szerint.

Túl elvont, kérdezte Dorottya. Mit jelent az, hogy túl elvont?

Nem tudtam válaszolni, mert Józsi visszaért az italokkal. Egy kerek Márka feliratú, műanyag tálcán hozta fel. Szépen sorban lepakolta a poharakat a műanyagra, aztán leült. Tudod, miből van a telefonom, kérdezte. Nem a Nokia, mert nem az van, hanem a Motorola. Tudod, miből? Ha nincs próba, egy maszek festőbrigádban melózok. És azért kell az a kurva telefon, hogy bármikor fel tudjon hívni az anyám, mondta, és húzóra kiitta az egyik vodkát. Ez a szopás, nem a pornó, mondta krákogva. Na, igyatok!

Az elvont azt jelenti Dorottya, mondta Bence, hogy a kufircolás nem cél, csak egy gondolat kifejezésének eszköze. Az eltárgyiasítás, a bűnös vágyak felmutatása, magyarázta. Dorottya elnevette magát. Mondom én, hogy instrukció kérdése az egész. Eltette az öngyújtóját, és az ölébe vette a táskáját. Na, menjünk, mondta.

Mind felálltunk, és libasorban lementünk a keskeny kis lépcsőn. Józsi összegyűjtötte a pénzt, és a pulthoz lépett. Az úttörők tizenkét pontja lógott blondel keretben a röviditalok fölött. A tulajdonos alacsony volt, már majdnem törpe, kissé púpos és egy gyerekkori betegség miatt féloldalasan járt. A konyhában mégis meglepően gyorsan közlekedett. Józsi lerakta elé a pénzt, de az öreg meg se számolta. Eltette. Nem tudom, mi lesz jövőre, mondta, és hátranézett a gőzfelhőben úszó tűzhelyekre. Ki kéne cserélni mindent. Nem volt nekem időm Bécsbe menni, és a Gorenjékből bevásárolni. Ez a hűtő is már vagy száz éves, de hűt, mondta, és az öreg Lehelre nézett. Mi a francnak kéne kidobni?

A Bástya mozi előtt megálltunk, eldönteni, hogy merre tovább. A mozi bejáratától távolabb három arab valutaváltó beszélgetett. Páran ácsorogtak még a következő vetítésre várva. A Cliffhanger-t adták kilenctől.

Na, szólalt meg Dorottya, akkor hova? Menjünk a Pardonba?

Korán van még, mondtam.

Menjünk vissza a Madáchba, mondta Bence. Aztán meglátjuk.

Végignéztem a többieken. Már az is sokatmondó volt, ahogy megismerkedtünk, mi a négy jóbarát. Valamelyik premier után a színpadi bankett alatt. Négyen nyúltunk ugyanazért a pohár vörösborért. Akkor a Vasárnapi Híreknek írtam. Dorottya tizenhét évesen az Új Színház stúdiójába járt, Józsi egyszerű díszletes volt, Bencét pedig akkor vették fel a tánckarba. Egy éve.

Dorottyának adtuk azt az utolsó poharat.

Na, kérdezte Bence, és rágyújtott. Mi legyen, kérdezte. Józsi nekidőlt egy Sylvester Stallonét ábrázoló plakátnak, amire nagyjából mellmagasságban a „Ha unod a banánt” feliratot ragasztotta valaki, és széttárta a kezét. Stallone arcát egy narancs takarta el. Tavasz volt, peregni kezdett a langyos, áprilisi eső. Még nyitva van a büfé, mondta Józsi. Akkor siessünk, kiáltotta Bence, és kilépett a Hungária kávéház felé. Dorottya elővette a cigarettáját, és ő is rágyújtott.

Nézte a távolodó srácokat. Beleszívott a cigibe, aztán eldobta és rátaposott.

Az van, mondta felnézve, az van, hogy szeretlek.

A négyes villamos csörömpölve befordult a Blaha felé.

Mi van, kérdeztem vissza. Baromi nagy itt a zaj.

Szeretlek, mondta Dorottya hangosabban.

Szeretsz, kérdeztem üvöltve.

Dorottya bólintott.

Szeretsz, ismételtem meg. És ezt csak így mondod, kérdeztem, és én is rágyújtottam. Hogy mondjam, kérdezte Dorottya. Azt tanították az Új stúdióban, hogy legyek természetes. Most akkor markírozás és öblögetés nélkül kimondom, szeretlek. Felemelte a fejét, és elmosolyodott. Azt hittem, ez is olyan premierszerelem lesz, mondta. Bebaszva csókolózunk az öltözőben kicsit, aztán elfelejtjük a másikat.

Csak csókolóztunk, kérdeztem meglepetten.

Részeg voltál, mondta Dorottya. Elkezdtél politizálni. Egyik vodkát ittad a másik után. Aztán azt mondtad, táncolni akarsz. Én meg csináltam, amit mondasz.

Nem emlékszem, feleltem, és kifújtam a füstöt. Cigivel a kezében beletúrtam Dorottya hajába, és lesmároltam. Jó az illatod, mondtam. Mi ez?

Anais Anais, felelte Dorottya, és megnyalta az ajkát.

Még mindig ezt használod, kérdeztem nevetve.

Ezt, mondta Dorottya. Nyolcvankilenc óta. Biztonságtudatot ad, hogy ez az én illatom. Meg mára már alig van valakinek.

Megnyugtató, feleltem. Nem változol, mi? Na, menjünk utánuk, mondtam, és belekaroltam.

Előadás végére értünk oda. Józsiék már ittak az egyik galéria alatti asztalnál. Ilyenkor még tele volt a büfé. Gomolygott a fekete lámpaburák körül a füst. Sokan ilyenkor vacsoráztak. Amikor beléptek Bence felállt, és integetett nekik. Pár fiatal színésszel pálinkázott. Néhány asztallal arrébb ült Garas. Dorottya azonnal odaszaladt. Nem tudni, mivel udvarolt a mesternek, de Dezső elmosolyodott. Két nagy hangládából a Nagy utazás szólt, amit páran Presserrel együtt énekeltek.

Ezek a dalok nem az elvágyódást bizonyítják, gondoltam. Ezek a bizonytalan, édesbús dallamok adják az egyetlen kapaszkodót egy generációnak, ami már semmiben nem biztos, legkevésbé abban, hogy joga van kételkednie.

Köszönöm a munkátok, bontásra kérem a díszítőket, bontás, hangzott recsegve a bejárati ajtó felszerelt utasítóból.

Józsi is észrevette, hogy megjöttünk, kiitta a sörét és felállt.

Van egy tervünk, mondta halkan, amikor mellém került. Lemegy a bontás, addig isztok, az kábé még óra, másfél óra.

És aztán, kérdeztem vissza.

Aztán, mondta Józsi, mi lenne, ha hárman megdugnánk Dorottyát? Úgyis mindhármunkat bírja, ma este is mindenkinek osztott lapot, Na, mit szólsz?

Nem válaszoltam rögtön. Végignéztem a büfén, és elővettem a Marlborom. Igyunk valamit, mondtam végül. Nem mondtam, hogy Dorottya épp az imént vallott szerelmet nekem. Mondhattam volna, még az is lehet, hogy illet volna ezt megemlítenem. De nem tettem. A pulthoz mentünk, és kértünk két vodkát meg két fröccsöt.

Dorottya már leült Bence mellé a színészek asztalához. Keresztbe tett lábbal ült, amitől rövid szoknyája felcsúszott kicsit, és ráfeszült izmos combjaira. Bal karja ernyedten lógott a teste mellett, jobb kezében pedig a cigarettát tartotta vörösre rúzsozott szája elé. Amikor ránéztem, éppen azt énekelte, hogy „az ember soha el nem téved, égi láz, a bizonyos égi láz, Tőled kaptam, majd meghaltam, majd elégtem én”.

Szép lány, gondoltam. És az enyém. És igen, gondoltam, lehetne szépen is csinálni, vagy lehetne jól. Döntés kérdése.

Felemeltem a stampedlit, és Józsi felé emeltem. Koccintottunk és kiittuk.

Részemről rendben, mondtam végül. Dugjuk hárman. Letettem a poharat, aztán Józsi szemébe néztem, és azt kérdeztem, hogy akkor ezt pontosan hogyan is gondolja. Csak azt mondd meg nekem, kérdeztem, hogy te, éppen te, aki szerint a legalja a pornóban melózni, te ezt hogyan is gondolod?

Sehogy, felelte Józsi. Ez csak egy ösztön, mondta.

Ja, akkor mehet, mondtam, és legyintettem. Ezzel meg is van oldva a dilemma, mondtam, és elindultam az egyik asztal felé. Józsi meg a színpadra bontani.

Másfél, két óra múlva, amikor Józsi visszaért már alig voltak a büfében. A Hársfa utcára nyíló ablakokat mind kinyitották, a magnóból pedig egymást váltva szólt Ákostól a Helló, Császár Elődtől a Megdöglöm érted és Básti Julitól meg Cserhalmitól a Tíz kicsi bűnjel.

Ez egy kurva régi dal, mondta Józsi, amikor leült. Hallgassátok inkább a Quimbyt. Egyszer majd sikeres lesz, mondta. Szeretni fogjátok, tudom. Dorottya felnevetett. Honnan szerzed ezeket a zenekarokat, kérdezte. Csak figyelek, mondta Józsi. Csak figyelek.

Aztán Bencéhez hajolt. A 8-as üres. Nálam a kulcs, súgta.

Az eső még mindig esett. Halkan pattogott a szemközti háztetőn. Odaálltam a nyitott ablakba. Minden kapu tele volt plakátozva. Koncert, párt, program, felhívás, a választás hirdetményei.

Dorottya Pilinszky rajongó, jutott eszembe. Pilinszky rajongó, és fogékony a felszabadító bűnre meg az önmarcangolásra. Puhítottuk már egy ideje. De nem is nehéz valakit befűzni, gondoltam, aki alig múlt tizennyolc éves, túl van élete első nagy kudarcán a Főiskolán, állandóan koszos kis dalokat hallgat Bereményitől, és azt hiszi frankón bírja a röviditalt. Az ilyen mindig megbaszható.

Amikor visszafordultam az ablakból, Bence már Dorottya nyakát csókolgatta. Részegek voltak mindketten. Bence megcsókolta Dorottyát, aztán felállt és rendelni ment. Akkor Józsi húzódott közelebb. Megfogta Dorottya combját, erősen megmarkolta, és tenyerét végighúzta a térdén a vádliig. Valamit súgott is neki, amin Dorottya nevetett. Éles, fehér fogai voltak.

Bence négy pálinkát rendelt, és amíg megkapta a pult mellől integetett Józsinak, hogy lépjen akcióba.

Elmúlt az az éjszaka,
De tíz ujjad tűz nyoma,
Apró bíbor bűnjelek,
Tanúk rá, hogy létezett.

Megint a Básti-Cserhalmi dal szólt. Nyilván Dorottya kérte, gondoltam. A maradék borom ittam az ablakpárkányra ülve. Néztem Dorottyát, ahogy Józsit átöleli, és arra gondoltam, hogy Kovinak nem volt igaza. Kurvára nem igaz, gondoltam, kurvára nem igaz, hogy lényegtelen a sztori. Történet nélkül nincs olyan se, hogy, szopás. Mindenki vetít magának valami mesét, amire beindul, gondoltam.

Felálltam, és az asztalhoz léptem. Belemarkoltam Dorottya hajába, és a száját az enyémhez húztam. Dorottya készséggel elengedte Józsi kezét, és átfogta a derekamat. Beleharapott az ajkamba, aztán felnevetett.

Akarod, hogy kiszívjam a nyakad, kérdezte.

Akarod, hogy kiszívjam?

Dorottya arca akkor olyan volt, mint egy régi Malgot István szobor. Egy maszk. Üres tekintetű, fehér, rideg öntvény. Rajongott Pilinszkyért. Állandó lelkiismeret furdalása volt. Meg akart ismerni mindent. Bárkit magára öltött, hogy láthatatlanná váljon benne egy kicsit.

A 8-as öltöző a másodikon volt, ott öltöztek a csoportos szereplők. Csoportos, hát az lesz, gondoltam, amikor benyitottunk, és elmosolyodtam. Hat-hat tükör állt egymással szemben, kihajtható, tükrös szárnyakkal, és izzósorral. Az egyik tükrön, egy fényképen Dorottya arca volt látható, a Malom a pokolban előadása után. A hátsó fal előtt három ruhastandard állt a különböző előadások jelmezeivel. A szoba középen meg egy fekete kanapé.

Hoztunk bort. Két üveggel vettünk, mielőtt a büfé bezárt.

Először csinálok ilyet, mondta Dorottya, és bár nem volt zavarban, azt akarta, hogy azt higgyék, zavarba jött. Az első, mint ezt megtudtuk, a szopás, mondta aztán, és hanyatt vetette magát a fekete kanapén. A száját engedelmesen kitátotta, színésznősen el is túlozta kicsit, és körbenézett a többieken.

Nem volt bennem semmi vágy, hajlam vagy objektiváció, amikor lehúzott cipzárral megálltam Dorottya arca előtt. Semmi művészet. A tiszta élvezetre vártam. Aztán Bence, majd Józsi következett. Néztem őket, és tudtam, hogy ebből nem lehet kimaradni. Ez már tényleg csak ösztön, gondoltam, amikor felálltam, és ellöktem Józsit a lány combja közül. Nem kimaradni. Erre gondoltam végig, amíg Dorottyát kúrtam, és erre gondoltam, amikor elélveztem ágaskodó lábai között.

Aztán kibontottam az egyik bort, és leültem a földre az ajtó előtt. Én is szeretlek, mondtam, és meghúztam az üveget. Én is szeretlek.

A Kisbüdösben akkor kezdték az öreg Lehelbe pakolni az aznapi húst.

 

(Illusztráció: Gulisio Tímea – Összefonódás)

 

Negyvennegyedik fejezet

Miután jól kibőgte magát a két megesett lány, Maricska és Frozina, nekivágtak a Szutykós-szögnek. A Kisbuzgó-zsombék keményen megdolgoztatta őket, többször fennakadt a csónakjuk. A kövér televény telis-teli volt csigaházakkal, valaha vízfenék lehetett azon a helyen. Én szégyenemben legszívesebben belebújnék egy csigaházba, mondta Maricska. Akkor legalább nem kótorognék itt egész világ blamázsára. Majd azt mondom édesapáméknak, hogy lefogott egy haramia, nem térhettem ki előle. Újra szűk nádi sikátor következett, a nádbuzogányok mint alabárdos díszőrség sorakozott kétoldalt a tiszteletükre. Ez már a tiltott zóna volt, ahova önszántából nemigen merészkedett be senki csak az, akinek nem volt kedves az élet. Madárfogó hurkok villantak a letaposott nád és sás között.

Bagó Rezi madárjárta, ingó lápok közé benyúló ormon tapasztott magának kunyhót. Az orom mögött elvégtelenülő nádtenger nyújtózott egészen addig, ahol az ég a földet érintette. Közöttük felsejlett egy-két mélyen domborodó porong. Azt tartották, ott már csak lápi őgyelgők, szülehagyott kóbor suhancok, lápi haramiák foglalnak el Isten és ember által elhagyatott, horpadt tetejű, patkányoktól hemzsegő kunyhókat. Olyan szerzetek, akik nem ismerik se apjokat, se anyjokat, sem esztendeiket, még a nevüket se nagyon tudják rendesen kiejteni, mert nem templomban, hanem száraz keresztelőben kapták. Rezi nem félt tőlük, nem félt senkitől, ha valaki nem beszélt vele tisztelettel, úgy dobta ki a kunyhójából, mint egy bolháktól hemzsegő rókabőrt. Fiatalkorában állítólag kackiás, rátarti menyecske volt, de nem született gyereke, ezért az ura is, meg az anyósa is addig-addig szekírozta, hogy egy narancsszínű hajnalon kereket oldott.

Egy vadrucázóval, név szerint Nagypaszuly Palival ismerkedett meg a vásárban, ahhoz szökött ki a lápra. Azt gondolta szegény Rezi, Palival majd minden fenékig tejfel lesz, s megkapja tőle mindazt, amit hites urától nem kapott meg. Egy perc után elcsattant az első csók, egy hét után az első pofon. Rezit hosszú hajánál fogva ráncigálta ki a kunyhóból Pali. Ne szájalj, mindig csak szájalsz, mondta, az én kunyhómban csak én pofázhatok.

 Ez a mondat adta az ötletet Rezinek, hogy ha a fene fenét eszik is, addig kujtorogjon a lápban, amíg rá nem lel egy eldugott porongra, ahol kunyhót építhet. Igen ám, de előtte meg kellett szöknie Nagypaszuly Palitól, aki mások által jámbornak mondott, közelről megismerve kötözködős, veszekedős, kiállhatatlan fickó volt. Rezi jól ismerte a gyógynövényeket, született intelligenciájánál fogva szenvedélyesen szerette a dolgok mibenlétét kutatni. Egyik este erős főzetet készített Palinak, leitatta, és amikor már magatehetetlenül horkolt a kunyhó oldalának támaszkodva, Rezi elkötötte a csónakját, és olyan messze evezett, amilyen messzire csak bírt. Meg is találta a gyékényerdő közepén a rejteket egy kunyhómaradvánnyal a közepén. Nem kellett volna semmi mást tennie,  csak kipofozni a kalyibát, de Rezit nem olyan fából faragták, hogy más ízlése szerint tapasztott kunyhóban lakjon. Neki megvolt a saját stílusa, majdnem tövig bontotta a nádi ingatlant, és egy szál maga újraépítette.

 Frozina és Maricska egy róka- és farkasbőrökkel bélelt kunyhóba érkezett, gyönyörű darutollak hajladoztak a nádkorcban, száraz fűcsokrok lógtak a levegőben. Rezi vadvirágokkal teletűzdelt szalmakalapban fogadta őket. A kalapból kétoldalt a fülénél lófarokból font szép álladzó lógott. Amikor megpillantotta a két lányt, felkacagott, és dalban köszönt. Ember szűre, jószág szőre, Asszony lettél egykettőre, Szélvész anyja, őszi éjen, Hajtsa a szél egykettőre! Rezi rágyújtott acéllal, kovával és nádbuzogánnyal készített taplóval. Ködben úszott a kis sziget. Miután leültette őket a kunyhó előtti lókoponyákra, folytatta a recitálást. Vízen, földön, kövön is túl, Ahol az a malacka túr, Kurta farka, ajaj, Isten, Kotlós ne léssz, drága kincsem.

Szó szót követett, a két lány elmesélte baját, hogy egy hét eltéréssel megesett velük a dolog, tud-e rajtuk segíteni. Persze, hogy tudok, de miért jöttetek ilyen későn. Mire megpancsolom a főzetet, lemegy a nap. És hát nem akarlak ijesztgetni benneteket, de a láp egy valóságos betyárlaktanya.

Nem félünk mi a betyároktól, mondta Maricska, nem mind rossz ember az.  Nihogymá’ nehogy elkezdd itt védeni őket, mert olyat mondok, hogy magam is megbánom. Beparancsolta a két lányt a hűvös kunyhóba, ő pedig a kunyhó előtti horgasfára kormos kaszrojt akasztott. Tüzet rakott alá, vizet tett bele, és egyenként dobálta bele a füveket. Mormogott főzés közben, de nem lehetett kivenni belőle semmit. Maricska és Frozina ledőlt az állatbőrre, és gondterhelten várakozott. Csak nem valami mérget kotyvaszt Rezi?, futott át Frozinán. Az ilyen bűbájos-bohókás öregasszonyoktól sok minden kitelik. Semmi kedve meghalni, ő élni szeretne, élni és utazni, elmenni innen nagyon messzire, elfelejteni mindent, aztán visszajönni. Igen, ezt szeretné, de hát ez nem lehetséges. Most, hogy ott növekszik a hasában az a valami, az a gyerekféle, most már nem tehet azt, amit akar. Félálmában gondolta mindezt, aztán kinyitotta a szemét, felrezzent, és megnyugodott. Megnyugodott, mert kitisztult a feje, persze, hogy mehet a világ végére. Hát éppen azért van itt, hogy ne szülessen meg az a kis gyerekféle, vagy hogy is hívják, porongy.

A kunyhóba kígyóként tekergőzött be a főzet illata, Maricska öklendezni kezdett. Na még egy icce pillanat, és máris kész, kiabálta Rezi. Még ilyet!, ingatta a fejét, még ilyet, egy kisasszonkával meg egy pákászlánnyal egyszerre essen meg az eset. Ilyet még nem pipáltam, pedig szívtam már ezt-azt életemben. Legalább jóvágásúak a legények?, kukkantott be a kunyhóba, ó, fiatalság, bolondság, bolond lányok, jól bekaptátok a legyet. Most aztán jól kinéztek, de itt nektek Rezi nénétek, aki minden bajból kihúz benneteket. Reggel este egy-egy nagy kortyot, megjegyeztétek? Reggel éhgyomorra, este utolsónak. Három nap múlva vérezni fogtok, fájni fog a hasatok, de ne ijedjetek meg, a vér kimossa majd belőletek a szégyent, és olyan tiszták lesztek, mint a szűzlányok. Ha megtaláljátok a jövendőbelit, el ne mondjátok neki, hogy rátok már kéredzkedett férfiember. Intézzétek úgy, hogy akkor legyen rajtatok először, amikor véreztek, így nem jön rá, hogy nem vagytok már szüzek. Én is ezt csináltam, én se voltam szűz, amikor férjhez mentem. De tudjátok mit, minden férfi kutya, megkapja, amit akar, aztán továbbáll. Ha meg nem állt tovább, akkor másként gyötör, a lényeg, hogy nem tud mást, csak sanyargatni, nyomorgatni, kínozni. Ha engem kérdeztek, azt tanácsolom, hogy ne menjetek soha férjhez, töltsetek kedvet férfiemberrel, amikor ráéheztek, de maradjatok szabadok. A férfi a nő minden modorát, ami neki hasznos asszonyosnak, ami nem hasznos emberesnek tartja. Soha ne akarjátok megérteni a férfiakat. A hím és a nőstény viszonya a természettől fogva az, hogy a hím az erősebb, uralkodni akar a nőstényen. Nézzétek a láp állatait, a hímek kódorognak összevissza, a nőstények meg nevelik a kicsiket. Hát milyen élet az! Milyen kár, hogy a férfiak nem olyanok, mint a nők, esküszöm sokkal egyszerűbb lenne minden a világon.

A főzet elkészült. Ebből jöttél, ebbe menjél, Isten verje a vakreményt, Szombat, péntek, nagycsütörtök, Vissza ide sose jöttök, skandálta Rezi, és odaadta az üvegcsét. Frozina egy amulettet nyújtott feléje. Csak nem gondoljátok, hogy bármit elfogadok cserébe, csak nem gondoljátok, hogy egy nőn pénzért segítek? Nekem nincs szükségem pénzre, megad mindent a mocsár, amire szükségem van. Férfitól igen, attól elfogadok mindent, pénzt, ékszert, egyebeket. Úgy értem, van, akitől szívesen veszem, ha természetben fizet. Igen, igen, ne nézzetek így rám, Rezi nénétek is szomjazik olykor a csókra, nem csak ti.

Nesztelenül siklott a bödöncsónak a morotva fekete vizén, szótalanul ült benne a két szomorú, fáradt utas. Maricska evezett, Frozina kezében tartotta az üvegcséket. Az egyik kanyarulatban egy vadrucacsalád zárta el útjukat. Keresztben végigérték a morotvát teljes szélességében, hím, tojó és hat sárgapelyhes kis ruca. Nem haladtak semerre, csak lebegtek a vízben és jókedvűen csacsogtak. Frozina feléjük hessegetett a kezével, de a rucák nem mozdultak. Hát megbolondultak ezek a kacsák?, kiabálta Maricska dühösen. Megállította a csónakot, el csak nem csapja őket. Álltak. Vártak. Lebegett az aranyalkonyatban a nyolc kacsa és a két kisasszony, de az organikus sorompó csak nem akaródzott felengedni. Nyakukon volt a sötét. Ráadásul a tojó olyan rosszalló és szemrehányó tekintettel, olyan sandán nézett rájuk, hogy azt nem lehetett elbírni. Én lecsapom az evezővel ezt a pofátlan rucát, mondta Maricska, és lendítette az evezőt a kacsák felé. Erre olyan hápogásba kezdtek, hogy a két lány nem bírta hallgatni, félő volt, hogy megsüketülnek. Fülükre tapasztották kezüket, csak véget ér egyszer a rémálom. Még szerencse, hogy betapasztották a fülüket, mert a kacsák a rögtönzött lápi templomban kíméletlenül kiprédikálták Maricskát és Frozinát. Háp-háp, gyertek csak ide mind, aki él és mozog a lápon, háp-háp. Nádi sármányok, csíkosfejű nádiposzáták, barkós cinegék, búbos vöcskök, nádirigók szálltak a morotva szélére. De érkezett még két berki tücsökmadár, négy kékbegy és egy pár függőcinege is. A káka tövén egy rucatojó ült, költött, a nagy hangzavarban annyira megijedt, hogy mocorogni kezdett a fészkén, a tojásai egymásnak koccantak, és az egyikből előbújt az első rucácska. Mi ez a színjáték?, kérdezte Frozina. Maricska, te jobban ismered a lápot, itt születtél, mondd már meg vége, mi folyik itt?

Háp-háp, folytatta a kacsatojó, ez a két bűnös liba úgy hitte, hogy megzavarhatja az esti istentiszteleti készülődésünket. Azt hitték, hogy ha felénk hadonásznak a botjukkal, akkor mi uccu, neki, már futunk is előlük. Hát, háp, nem futunk. Végig kell hallgatniuk a szertartásunkat, háp, hát de hol késik a tiszteletes úr? És ebben a pillanatban egy hatalmas fekete gólya szállt a morotva szélén álló uszadéktuskóra. Feje, nyaka fémes zölden és ibolyalilán csillogott, szárnya alól kivillant hófehér, makulátlanul simára vasalt ünnepi inge. Áldásom rátok, madártestvéreim, kezdte, és elkezdődött az istentisztelet. Nem volt mese, Maricskának és Frozinának végig kellett hallgatnia a keleplést. a morotva foglyai lettek. Amikor a madarak elszállingóztak és a kacsacsalád behúzódott a sás tövéhez, indulhattak. Végigsírták az utat. Maricska kitette Frozinát a kisláposi parton. Az üvegcse, kérdezte Maricska, hol az üvegcsém? Beleejtettem mind a kettőt a vízbe, felelte Frozina, a mi fiókáink is ki fognak kelni.

 

(Illusztráció: Szakállas Zsolt – A boszorkányos sminkek territóriuma)

 

 

Éjjelente csak az árnyak voltak láthatók a szúnyoghálón, no meg a lekaparhatatlanul az asztal lapjára száradt kecsöp, valamint a többnapos kenyérszeletek nylonba csomagolva az ágy sarkában. Az unalom és az idegesség egyszerre jellemezte az egyetemi vizsgaidőszakot. A fogadkozások másfél hónapja volt ez, a „csak most az egyszer csússzak át” profán imája vezérelte a kollégisták életét. Az izzadó ujjak türelmetlenül kopogtak a megtanulandó könyv fedelén. A tövig rágott körmök az ujjbegyeknél feketedtek. A zsibbasztó feszültség az idő múlásával állandósult.

Foci elhatározta, hogy nem iszik alkoholt a vizsgaidőszakban, sőt a barátnőjével is kevesebbet találkozik a cél érdekében. Egészen addig könnyedén tartható volt a fogadalom, amíg be nem lépett a kollégiumi szobába. Megbeszélte szobatársaival, hogy a hajnalig tartó, világmegváltó boros eszmecserék helyett tanulni fog. Foci két lakótársa előző délután közölte, hogy elmennek a könyvtárba. Foci ettől megkönnyebbült, hogy este némileg meglepődjék, amikor Gergő és Szőlő spiccesen tértek haza. Normálisak ezek, kérdezte magában. A többiek ugyanis a nevezetes kocsmában, a Békés Telepen töltötték az idejüket. Nem először történt így, Foci mégis rosszalló csodálkozással fogadta őket.

Másnap délelőtt egyedül tanult a hétszáztizenhetes szobában. Nem akarta tudni hol van Gergő és Szőlő. Csendes volt minden, nagyon csendes, kivéve, amikor valahonnan a „megcsináltam” ordítás hallatszott háromszor. A kurva anyádat! A srác irigy volt. Más megcsinálta legalább az egyik vizsgáját. Foci rosszkedvűen nyúlt a multivitaminnal dúsított csapvíz felé, amely egy otthonról hozott, már régen el nem mosogatott üvegpohárban volt nem messze a kezétől. Sohasem olvasott vagy tanult az asztalnál, inkább az ágyán ült, vagy feküdt.

Előre meghatározott koreográfia szerint zajlott az ismeretek elsajátítása. A korai ébredés után az ágyban, még fogmosás előtt előhúzta a vastag, keményfedeles könyvet. Az első cigarettára olvasás közben gyújtott rá, nagyon nem szerette, ha ilyenkor zavarják. Rohadt unalmas, gondolta Foci sokszor, és a mellette fekvő asztali naptárra pillantott. Ennek is, akárcsak a cigarettásdoboznak és a multivitaminos víznek ugyanazon a helyen kellett lennie. Így fel sem kellett kelnie ahhoz, hogy rágyújthasson. Számolta a perceket és az órákat a vizsgáig. Foci szerzett már kellemetlen élményeket, és nem óhajtott újabbakat gyűjteni.

A második egyetemi vizsgáján történt egyik ballépése. Már kora reggel gyülekezett a tanszéki folyosón a tizenöt, szóban vizsgázni kívánó hallgató. Foci hajnalban glédába vágta magát, felvette édesapja öltönyét. A hétszáztizenhetes szoba a mosdó fölé helyezett, koszos tükrében megkötötte nyakkendőjét, parfümöt fújt ruhájára. Elégedetten pillantott a tükörbe, elvégre meg kell adni az ünnepélyes pillanatnak azt, ami jár. Tudta, hogy nem egy lány pillantása akad meg majd rajta, hiszen a szőke fürtök, és a kisfiús ábrázat nagy hatást tett a gyengébb nem képviselőire.

Foci elsőnek ért a helyszínre, és azonnal elvonult a folyosó egyik homályos sarkába. Itt, a körülményekhez képest, kényelmesen átnézhette az anyagot. Aggasztotta, hogy volt három tétel, amelyről semmit sem tudott. Az idősebbek azt tanácsolták, hogy ne menjen beszámolóra anélkül, hogy néhány mondatot ne tudna mondani mindegyik témához. Foci nem tartotta be az íratlan szabályt.

Az oktató késett, és nem is néhány percet. Foci szeretett volna minél előbb túl lenni a megmérettetésen. Csalódott volt, hogy Kurányi tanár úr ennyit várat magára. A felsőbb évesek mesélték róla, hogy szereti a fiatal, feltörekvő tanerő húzni a hallgatók vizsganapokon labilis idegrendszerét. Aztán megkezdődött a vizsga. Foci nem tudta rászánni magát, hogy belépjen azon az ajtón. Később az egyik hallgató megkönnyebbülten lépett a vizsgája után a folyosóra.

A fiatalember szivarzsebéből kilógott egy fehér színű papírdarab. A túlélő boldog arccal mesélte egy vörös hajú lánynak, hogy a legnehezebb tételt húzta. Ahhoz képest jól teljesített, legalábbis ő elégedett magával, hiszen közepesre értékelte Kurányi az ő, a fiatalember tudását. Foci megkérdezte, hogy mit keres az a fehér szalag a szivarzsebében. A már levizsgázott előhúzta a szivarzsebéből a papírdarabot, és azt válaszolta, hogy ez bizony az a nehéz vizsgakérdés. A hallgató lányos zavarában nem tette vissza az asztalra, ahogyan szokás, hanem véletlenül magával hozta.

Foci, bár konstatálta, hogy ez az egyik tétel azok közül, amelyekhez hozzá sem tud szólni, megkérte a vizsgát szerencsésen átvészelőt, hogy vigye vissza a szalagot a helyére, a többi tétel közé. A srác tisztelettel nézett Focira, talán nem gondolta, hogy ez a számára ismeretlen társa képes kiállni a hallgatók esélyegyenlőségéért. Elképzelhető, hogy egy másik próbálkozó az egyik legnehezebb tételt is tudja. A fiatalember összeszedte bátorságát és kopogtatott az ajtón. Amikor kijött, közölte a többiekkel, hogy visszaadta a tételt az oktatónak. Arra a folyosón várakozók által feltett kérdésre, hogy visszahelyezte-e Kurányi a többi csík közé a tanári asztalon, nem tudott válaszolni, mivel nem látta. Foci elégedetten pillantott a srác felé. Elhatározta, hogy sokáig nem húzza a vizsgát, elvégre már alig voltak a folyosón, és csak néhányan buktak meg aznap.

Amikor nyílt az ajtó, Foci villámgyorsan bement. Lendülete nem sokáig tartott. Kurányi köszöntette, majd kérte, hogy húzzon a tételek közül. Foci lelki szemei előtt elsuhant élete néhány sorsfordító eseménye. Másra számított, nem gondolt ekkora feszültségre. Már sejtette, hogy ebből nem jöhet ki jól. Valójában sohasem ismerjük meg önmagunkat. Most őszintén utálta szobatársai közömbösségét. Erősen koncentrált, középről húzott a karcsúra vágott, írással lefelé fordított papírszalagok közül. Azonnal megnézte, és megdöbbenve látta, hogy az a tétel, amelyet visszavitetett a sráccal. Foci hátán a hideg futkározott és zsibbadni kezdtek végtagjai. Nyelve hozzáragadt a szájpadlásához, a hátán patakokban folyt a víz, az inge lucskosan tapadt a hátához. Megint becsaptam önmagam, de ez már nem kamaszkori játék. Ez az élet, gondolta, és szívből gyűlölte az életet. Nem volt mit tenni, padot keresett a teremben, hátha eszébe jut valami.

 

(Illusztráció: Szakállas Zsolt – A fekete golyóbis elkülönül a tündéktől)