Bejegyzések kategória bejegyzései

04:21 Köztes megálló

 

Tudtam, hogy labirintus. Elterelő
szóval a mondat
félreérthetetlen. Késedelmes-
közömbös. Dilettáns

fény. Hosszú sor mozdulatlan
csend a peronon. Fele te.
Fele én. Jó, mondtad
majdnem. És

valahogy hozzátetted: Föl
megyek hozzád, Louvre-ban matató
festőfiú. A majdnemhez valahogy. A te
két átszállással

én. Köztes megálló
a fölösleges ébredés. Kényszeres
szolgálatos ügyelő.
Fele te. Fele én.

Te fele. Nincs felém.
Én fele. Nincs feléd.

 

Válima (Váli Dezső blogbejegyzései alapján készült vers)

 

(Illusztráció: a szerző fényképe)

 

Forrongó délután – gondolatok a magyar férfi kardcsapat világbajnoki döntője kapcsán

Szeretem a rádiós közvetítéseket, és az azokkal járó várakozást és izgalmat. Hogy a látásomra ugyan nem hagyatkozhatok, de azokra a szavakra, kifejezésekre, amik a közvetítő(k) szájából elhangzanak, nagyon is. És azokra a szünetekre, a zúgásra, a szurkolók hangjának átszűrődésére, a recsegésre, mely az egész folyamat szerves része, hogy mi, akik hallgatjuk az adást, mégis csak átélhetjük a küzdést, az azzal járó összetett élmény egy részét legalább. Csak késve csatlakoztam édesanyámhoz, aki már az elejétől kezdve hallgatta a döntőt, amiben a magyar válogatott a dél-koreaival küzdött Budapesten. Az utolsó párosításban kardozott Szilágyi Áron, kétszeres olimpiai bajnokunk, és három pont hátrányból fordította meg az eredményt, hogy 44-44-nél az utolsó tus döntsön végül. Mindössze húsz-huszonöt percet hallottam a közvetítésből, s nem csak azért lettem szomorú, mert a végén elveszítettük a döntőt, hanem mert egy olyan folyamat részese lettem, ami nem csak a játékba, hanem egy, azt megsegíteni vágyó technikai dolog bizarr működési rendszerébe nyújtott betekintést, eddig számomra nem tapasztalt módon. Van egy olyan tulajdonságunk, amit az egyik legfontosabbként tartunk számon, az emberi élet egyik értelme, sőt motorja bizonyos tekintetben, vagyis az az igény, hogy mindig valami tökéletesebbre – esetünkben talán úgy pontosabb a megfogalmazás, hogy – pontosabbra, mérhetőbbre, vagyis bizonyosságra vágyunk. Hogy irányíthassuk magunk körül a dolgokat, és senki ne mondhassa később, hogy volt egy adott eseménynek, történésnek olyan része, amit nem tartottunk a kezünkben, nem vontunk a megfigyelésünk, s így az irányításunk alá. Amennyire felemelő és motiváló volt hallgatni a világbajnoki döntőt, annyira elkedvetlenítő is, abból eredően, hogy ezt a bizonyosság-vágyat egyre inkább ki akarjuk elégíteni, s azzal áltatjuk magunkat, hogy ha mindent minden pillanatban ellenőrzünk, attól helyesebb lesz a végeredmény, és nyugodtabb lelkiismerettel zárhatjuk le végül a témát. Csakhogy nem lesz helyesebb, s ami a leginkább lényeges számomra ebben, hogy a téma nem zárul le, akkor sem, amikor a rádiós közvetítő bemondja, hogy Dél-Korea nyerte egyetlen ponttal a világbajnokságot. Húsz éve sportolok versenyszerűen, és tudom, mit jelent, milyen érzés, amikor úgy jön le az ember a pályáról, hogy azt érzi, nem volt igazságos a bíráskodás, s hogy bizonyos döntések tévedésen alapulnak, ami persze akkor fáj igazán – bár egyébként is –, ha nem az ember és csapata (volt) a kedvezményezett. A technikai fejlődés, azok az újítások, melyek jó néhány sportágban bevezetésre kerültek az elmúlt néhány évben, nyilvánvalóan ezeket a tévedéseket igyekeznek kiküszöbölni, s a videóbírós technika – gondoljunk csak a futballra, vagy esetünkben a  világbajnoki döntőre – minden bizonnyal a leghatékonyabb módja ennek, hiszen kockáról kockára visszakövethető, hogy a labda teljes terjedelmével áthaladt-e a gólvonalon, vagy hogy a dél-koreai vagy a magyar versenyző pengéje ért-e előbb célt. 2002-ben U18-as országos döntőt játszottunk Szombathelyen. Az elődöntőben, ahol egyetlen ponttal kaptunk ki a hazai FALCO csapatától, olyan események történtek a pályán, és a pályán kívülről indulva aztán a játéktéren, amit ha visszanézne bárki egy most már rendelkezésre álló, de akkor még nem létező videós technika segítségével, egészen biztos vagyok benne, hogy azt mondaná: igazságtalanság történt. Ám amióta létezik ez a technika, és figyelem azokat a mérkőzéseket, melyek ennek az eszköznek a hatása-irányítás alá kerülnek, egyre inkább az az érzés erősödik meg bennem: nagyon is jó, hogy nem befolyásolta játék közben semmi technikai felfüggesztés, beavatkozás azt, ahogy végül is kialakult az eredmény, ahogy lezajlott a mérkőzés, és végül vereséget szenvedtünk. Azért, mert nem alakult ki bennem, sem a csapattársaimban (és nem is alakulhatott ki) az a fajta feszültség, mely az igazságtalanságot kiküszöbölni vágyó felelősségre vonásból ered, és bár éreztük a dolog igazságtalanság-voltát, mindenféle hivalkodás nélkül leírhatom; voltunk annyira erősek, profi szemléletűek, ha tetszik, hogy elfogadtuk a végeredményt, még ha rettentő nehéz volt is.

Azon a júliusi, forró délutánon, ahogy ültünk ott feszülten a kis faház szobájában – és jól érezhető volt a közvetítésen keresztül is, milyen elképesztő fizikai, szellemi, érzelmi megterhelést jelent önmagában az a folyamat, ami a páston zajlik – még inkább megerősödött bennem mindez, mert az említett eszköz, s a vele járó körülmények, időveszteség, stressz, az a szakadozottság-érzet, amit az állandó ellenőrzési folyamat okoz – amely, igen, feltárja a történések időrendjét – könnyen tönkreteheti mégis azt, vagy legalábbis erősen beavatkozik abba, amiről maga a játék szól. És nem arról van szó, hogy ne volna helyes, ha már lehetősége van rá, hogy videós ellenőrzést kérjen bárki, aki igazságtalannak, helytelennek ítélte azt a bírói döntést, mely a másodperc tört része alatt kellett hogy megszülessen és született is meg egy olyan sportág mérkőzésén, ahol a sebességnek, és a pillanatnak még a szokásosnál is talán kitüntetettebb, élesebb szerepe van, vagyis a vívásban, hanem arról, hogy azáltal, hogy mindig lehetősége van rá, már olyan módon befolyásol(hat)ja a játékot, az azzal járó koncentrációt, a flow-élményt, ha tetszik, hogy végül ez lesz a központi elem, nem is maga a játékfolyamat, nem az az élvezet, amit maga a sport, a küzdelem okoz. Az utolsó tíz-egynéhány asszó közvetítését hallgattam végig a világbajnoki döntőből, és egészen biztos vagyok benne, hogy több szó esett arról, hogy milyen bizonytalanok a bírók, hogy Szilágyi Áron vagy az ellenfele épp reklamál, vagy azt kéri: nézzék vissza, mi is történt valójában, hogy kinek jár pont a történtek alapján. Tisztában vagyok vele, hogy milyen rettentő nehéz dolog lekövetni a vívás közben történteket, s hogy a hibaszázalék milyen magas a döntéshozók szempontjából (is), s hogy hasznos a technikai segítség, mégis az elsődleges érzés, ami kialakult bennem – és nem is tudnám megtagadni, hogy sportolóként is érzem, amit érzek, nem csak azért, mert idegesít az állandó kizökkentség-állapot mint hallgató –, hogy ez katasztrofális lehet magára a játékra és persze így a benne szereplőkre nézve egyaránt. Ha van olyan szegmense az emberi életnek, olyan területe, ahol az ott tevékenykedőknek tisztában kell lenni a hiba meglétének tényével, azzal, hogy mindig nem lehet tökéletesen működtetni a dolgokat, sőt, hogy a hiba szerves és fontos része a rendszernek, az a sport. Hogy a győzelem vagy a vereség van, hogy nem a felkészültség vagy a tehetség mértékén múlik, hanem egy adott állapoton, időnként bizony a körülményeken is, azon, hogy sok a változó, s hogy közben milyen lényeges, hogy bár a hiba meglétének, létrejöttének lehetőségével időnként szembesülünk, az ne befolyásoljon minket annyira, hogy végül ne legyünk képesek a feladatunkra koncentrálni teljes erővel. Esetünkben persze, mondanák sokan, profi sportolókról van szó, akik nem csak hogy a legjobbak abban, amit csinálnak, hanem a lehetőségeik, hátterük miatt pszichésen is sokkalta felkészültebbek, így a hibával, amennyiben azzal szembesítik őket, minden bizonnyal szembe is tudnak nézni. De hol van az a határ, ahol már átbillen ez az egész – hiszen mégsem gépekről van szó –; amikor már annyira intenzívvé válik a beavatkozás, a visszakövetés, az ellenőrzés, hogy mind a ráfordított időnek, és a játékban benne rejlő érzéseknek olyan hatalmas mennyiségét uralja le, mely káros a koncentráció és a versenyzéshez szükséges (lelki) egyensúlyállapot megtartásához? A döntő utolsó tíz asszójának szinte mindegyikét videózás követte, és igen nagy mértékű volt a tanácstalanságból és bizonytalanságból fakadó feszültség magukban a közvetítőkben is. A sisakját a földhöz vágta, reklamál, dühöng, a bírók húzzák az időt, megint videóznak, mindenki tanácstalan, sorra érkeztek ezek, és az ezekhez hasonló kifejezések, melyek többek közt abból fakadhattak, bennem legalábbis újra és újra megfogalmazódott ez a gondolat, hogy az állandó hibaellenőrzés lehetősége már a biztos szívvel és ésszel végzett ítéleteket is aláássa. Hogy a nagy bizonyosság-érzet utáni vágyakozás sokszor csak a bizonytalanságot erősíti, és olyan érzéseket generál, olyan területeket, vitatereket nyit meg, melyek nem léteznének, ha netán több teret hagynánk meg magának az embernek, vagyis jobban bíznánk a másikban, és persze önmagunkban.

fotó: MTI/Czagány Balázs

Seán Hewitt: Krisztustövis

Megőrülök, ahogy várok a fejleményekre,
így addig sétáltam, míg meg nem láttam
a fehéren növő magyalbokrot a fa alatt,

sárgállottak a fürtjei, leveleinek meghajlott
csoportja, akár egy kifehéredett korall,
egy sápadt agancs, szinte már középkori ereklye,

ami világra jön az erdő komor félhomályában.
Miután a gyermek nem lett még megetetve,
visszatérek a magyalbokorhoz, amely

védtelen a napfénytől és képtelen azt
eréllyé kovácsolni. Megtarthatja fehérségét,
talán sose fogja tudni használni tüskéit,

habár, idővel, mikor koronává lesz,
emberek jönnek, hogy szemtanúi legyenek,
miként emelkedik fel egy jámbor lélek.

Nagypál István fordítása