(37 Seconds, japánul Sanju nana byo)
Japán film, rendezője Hikari

Az utolsó nap a Berlinalén, a mozi előtt már fél órával
hatalmas tömeg várakozik, köztük egy igazán csöpp fiatal nő
aki barátaival érkezik no meg a kutyusával. A hölgy ugyanis
súlyos mozgássérült, speciális tolószékben ül, kutyájával
együtt a barátai segítségével jön be a nézőtérre, nevetnek,
beszélgetnek, s természetesen a jegyszedők segítségével
találnak egy jó helyet neki, tolószékestől, kutyástól. Néhány
néző készségesen átül máshova hogy a hölgy barátaival
nézhesse a filmet.
Megjelenik Hikari, a film rendezője, akinek neve is rendhagyó,
hiszen ez egy művészi álnév, nem tudjuk sem a vezeték-sem
a keresztnevét. Úgy sejtem, hogy a rendezőnő neve
ragyogást jelent. Hikari valóban ragyog, tele van energiával,
ámul azon hogy a nézőtér megtelt.
Engedélyt kér tőlünk, hogy ezt lefotózza, mi pedig
készségesen emeljük fel mindkét kezünket, hogy
lelkesedésünket kifejezzük neki.
E film amatőr főszereplője Kayama Mei, aki Yumát alakítja,
maga is súlyos agysérülés miatt tolószékes, járni nem tud, de
kezei mozognak, szerencsére szellemileg épp oly egészséges
mint bárki más.
A film nyitójelenetében Yuma és édesanyja, aki egyedül
gondozza huszonéves lányát, együtt érnek haza, fürdés jön,
mert elviselhetetlen meleg van, s ahogy az anya Yumát az
ölében tartja a kádban, mintha egy festményt látnánk. A
látvány csordultig tele van szeretettel, aggodalommal,
egyszóval mindazzal, amivel az anya a nap huszonnégy
órájában körülveszi Yumát.
A mozgássérült lány rajzol, méghozzá a Japánban oly
népszerű képregényeket, mangákat és az minden vágya
hogy egy kiadó felfedezze tehetségét és alkalmazza őt.
Édesanyja otthon dolgozik. Yuma minden reggel az
unokatestvéréhez megy együtt készítenek képregényeket.
Valójában Yuma rajzolja ezeket, de az unokatestvér lépa
kész könyvvel a nyilvánosság elé.
Az első képregényük bemutatójára Yuma be sem mehet, az
unokatestvére egyedül dedikálja a könyvet a vásárlóknak,
amit Yuma rajzolt, Yuma  pedig arcán szomorúsággal figyeli
mindezt. (Fantasztikus minden rezdülése Meinek, a főszerep
alakítójának.)
Függés éjjel nappal. A liftektől, a járdáktól, az
akadálymentesített helyek hiánya miatt. (Tokióban vagyunk,
ahol minden igyekezet ellenére ezekből van több). Yuma
mégis bízik abban, hogy egyszer ő is majd önálló felnőttként
tud élni.
Elviszi néhány rajzát egy kiadóba, ahol a főszerkesztőt
meglepi Yuma minden rajza, mert azt sejti, hogy ez a lány
mindössze a képzeletére hagyatkozik. Meg is kérdezi tőle,
hogy volt-e már férfival, hiszen ők egy felnőtt mangákat kiadó
cég, (a telefonjukban egy nő orgazmusa hallatszik amíg a
hívó várakozik), Yuma zavartan dadogja, hogy nem, neki még
soha nem volt dolga férfival, a csókolózást sem ismeri. Akkor
jöjjön vissza ha vannak már tapasztalatai mondja nevetve a
főszerkesztő. Yuma elszánt. Pornófilmeket néz, sőt elmegy
(tolószékben!) Tokió legnagyobb és leghíresebb prostituált
negyedébe (Kabukcsó) hogy legyen tapasztalata vagyis hogy
együtt legyen egy férfival. Árkedvezményt kap, de az aktus
nem történik meg. Távozóban szerencsére összeismerkedik
egy prostituálttal, s annak állandó vendégével, aki maga is
tolószékes. Ekkor kezdődik Yuma felnőtté válása. Végre
édesanyján kívül másokkal is lehet, s új barátai segítenek neki
abban, hogy felkeresse apját, akitől mindössze egy sok évvel
korábban küldött rajza van. Az édesapja sajnos már nincs az
élők sorában, de apja testvérétől megtudja hogy van egy
ikertestvére.
Hála új barátai egyikének, felkeresi Yukát, a testvérét aki
Thaiföldön él.
Yuka sírva mondja el neki hogy félt tőle ezért nem kereste őt
fel soha.
Yuma a szemünk előtt válik felnőtt önálló nővé.
Visszamegy az édesanyjához, s nem kellenek a szavak,
egyértelmű hogy az anya is megérti: a túlzott aggodalom és
féltés nem segít Yumának, neki is el kell fogadnia, hogy Yuma
teljes életet akar élni, s ehhez neki is joga van.
Japánban vagyunk, ahol a legkisebb látható különbség az
emberek nagy részében elutasítást vált ki, a különbségek
ijesztőek, a tehetetlenség kifejezése pedig szomorú, de a
kirekesztésben fejeződik ki leggyakrabban. Természetesen
nem arról van szó, hogy ez a félelem más társadalmakban
nincs jelen, de e filmet Berlinben nézve (s ne feledjük a
kutyusával a nézőtéren ülő ifjú hölgyet) sokunknak elszorult a
torka.
Yuma egy este elalvás előtt elmondja a barátjának, hogy
harminchét másodpercig nem lélegzett a születése után. Ha
mindez egy másodperccel rövidebb ideig tart, ő most épp
olyan ember lenne mint ikertestvére Yuka, vagy bárki más.
Örülök, hogy mindez velem történt és nem a testvéremmel
mondja mosolyogva.
A film vége nem lehet más, mint reménykeltő: Yuma
visszamegy a kiadóhoz, viszi az újabb rajzait, melyek ugyan
nem saját szexuális tapasztalatait tükrözik, de kétségtelenül
tehetségről tanúskodnak. Felveszik, s ezzel válik teljessé az
önállósága.
Hikari, a film rendezője az Amerikai Egyesült Államokban él.
A film elnyerte a közönség díját, s a főszerepet alakító amatőr
színésznő, Kayama Mei a legjobb alakítást elismerő
közönségdíjat.
E recenzió szerzője tizenhét évig élt Japánban és még
sohasem látott ennél bátrabb, őszintébb japán filmet.

(So Long, My Son – kínaiul: Di Jiu Tian Chang)

Rendező: Wang Xiaoushuai

Nagyon keveset tudunk Kínáról, s ennek nem csak az európai és angolszász (képzelt) kultúrfölény oka. Aki sohasem töltött el hosszabb időt Kínában, vagy a környező kelet-ázsiai országok valamelyikében, annak nehézségeket okoz a kínai filmek megértése.

Wang Xiaoushuai, aki 2001-ben a Berlinalén a zsűri nagydíját kapta a Pekingi biciklik című alkotásáért,  két család egymástól elválaszthatatlan történetét, mindennapi életét mutatja be a kulturális forradalomtól egészen napjainkig ebben a három órás filmdrámában. Nézhetjük a filmet a Kínai Kommunista Párt “forradalmi” és drákói szigorral kikényszerített intézkedései szempontjából, vagy szemlélhetjük abból a mikrovilágból, mely egy-egy család életét legalább két, de inkább három generáción át megkeserítette, tönkretette vagy nem ritkán ellehetetlenítette.
A filmben szereplő  két család minden tagja túléli a kulturális forradalom átnevelő időszakát (a nagyon távoli vidékre történő kitelepítést), gyermekeik egy napon születnek,sajnos, mondják az apák, mindkettő fiú, pedig milyen szép pár lennének, ha felnőnek, hisz egy régi kínai mondás szerint, abban a pillanatban amikor megszületik egy kisfiú, valahol egy kislány is világra jön, s csak idő kérdése hogy egymásra találjanak. A két kisfiú elválaszthatatlan barát lesz, aztán egy forró nyári napon egyikőjük belefullad egy víztározóba. A gyermek elvesztése szörnyű, különösen amiatt, mert az anya második még meg nem született magzatát kötelező elvetetni: minden családban csak egyetlen gyerek lehet. (Az abortuszt a barátnője kényszeríti ki, aki főnöke a gyermekét elvesztett asszonynak.)  Évekkel később a gyerek nélkül maradt házaspár örökbe fogad egy fiút, elköltöznek egy, a várostól távoli eldugott településre, így a barátság hosszú időre megszakad a két család között.
Örökbefogadott fiuk kamaszkorában elhagyja őket, így a házaspár magára marad,  nekünk “megállt az idő” mondja keserűen a férj, hiszen gyermektelenül kilátástalan az élet, teszi hozzá a felesége, aki egyébként soha többé nem vállalhat gyereket az abortusza miatt.
A másik család, vagyis az egykori közeli barátok remekül élnek, nekik él és felnő a fiuk, aki orvos lesz. Emlékké szelídül a kulturális forradalom, a sajátos kínai államilag teremtett, fenntartott vagy éppen manipulált piacgazdaság szélsebesen terjed, ez a család meggazdagszik, a feleség azonban gyógyíthatatlan beteg s a filmnek nagyon fontos eleme a bűntudat, mert a betegség a nő szerint a jóvátehetetlen bűne miatt támadta meg. Ő volt az, aki kényszerítette a másik nőt, azaz legjobb barátnőjét az abortuszra, s azt suttogja fiának a kórházban, hogy ajánljon fel pénzt az asszonynak, hogy szülhessen még egy gyereket. (Ma már ugyanis kizárólag pénz kérdése hogy lehessen második gyereke egy kínai házaspárnak. Az összeg azonban nagyon magas amit ezért fizetni kell.)
A nagybeteg nő látni akarja egykori barátnőjét, így a vidéken élő házaspár negyedszázad után visszatér a városba, egykori lakhelyére hogy elbúcsúzhassanak tőle.
A két család újbóli találkozásakor az életben maradt fiú megvallja a gyermeküket elvesztett  házaspárnak, hogy bár tudta, hogy a fiuk nem tud úszni, azért hogy megelőzze a többi gyerek gúnyolódását, cukkolását, ő lökte bele a vízbe a legjobb barátját, aki megfulladt.
Élete addigi legnagyobb terhét teszi le ezzel a vallomással, az idős szülők sírva hallgatják és csak mi, nézők tudjuk, hogy a meghalt kisfiú apja ezt mindvégig tudta.
Az örökbefogadott fiú visszatér fogadott szüleihez, már mint felnőtt fiatal férfi, s várja, hogy a városból visszatérjenek a “szülei”.
Mily banális és szívhez szóló történet lenne ez, ha mi, a nézők nem tudnánk, hogy a kínai társadalom tagjai mindössze eszközei a változó nagypolitikának Kínában. Nincs választásuk, s nem azért mert nem ismerik fel a lehetőségeiket, hanem mert előbb utóbb mindenki az állam által kijelölt kényszerpályán tud csak létezni, ha egyáltalán.
Két család túlél minden megpróbáltatást de szívszorító milyen nagy árat fizetnek mindezért.
E cikk megírása közben lezajlott a Berlinale díjkiosztó ünnepsége és a most ismertetett film két főszereplője (akik a fiukat elvesztő házaspárt alakítják) a a legjobb főszereplők díját kapták, az Ezüst Medvét.
Az asszonyt Yong Mei, a férfit pedig Wang Jingchun alakítja.

A Berlinale felénél jártunk, mikor Zhang Yimou nemzetközileg is ismert és elismert filmrendező bejelentette, hogy visszavonja a filmjét  a fesztiválról. Ő akkor már a második kínai rendező volt aki így tett, s természetesen a nyilvánosság technikai nehézségekről tudott csak, semmi másról. Nem érdemes találgatni, hiszen elképzelhető, hogy néhány év múlva kiderül, mi történt valójában. Az Oly sokáig tartott, fiam nagyon hasonló filmes eszközökkel, dramaturgiával készült mint Zhang Yimou 1994-ben elkészült filmje, az Élni.  Ezért, nézze meg az akit érdekel (angol felirattal) egyetlen család huszadik századi történetét  hiszen ez a film is sokáig dobozban hevert. Bemutatása óta a kínai filmtörténet egyik klasszikus alkotása, a film alkotója pedig rendezője pedig világhírű lett.
Sok hasonlóság van az Oly sokáig tartott, fiam és az Élni között. Mindkettő az egyén kiszolgáltatottságáról szól. Nem véletlenül.

https://www.youtube.com/watch?v=ZB7HYhUpDz8&t=74s