Bejegyzések kategória bejegyzései

Vászoncipővel a vízbe

 

A kávéház ajtajában megtorpanok. Talán mégsem jó ötlet ez az egész. Fáj a lábam, feltörte a magassarkú, rohamléptekkel jöttem végig a Bartókon. Föl se néztem, nem akartam látni a nyüzsgő fővárost, amelyet egyszer már végleg magam mögött hagytam. Gyorsan túlleszek rajta, reménykedem. A fiamért teszem. Érte bármit.

            Belépek a kávézóba, csak két asztal foglalt, szinte üres a terem. Ácsorgok a lépcső mellett, jön a pincér, kérdezi, hol szeretnék leülni. Még várok valakit, szabadkozom. Épp rám hagyná a dolgot, mikor zörögve nyílik az ajtó. Megjelenik András. Hozzám hajol, arcon puszil. Émelyítő parfümillat lengi körül. Régen nem ilyet használt.

            – Ha tudtam volna, hogy a Művész úr vendége…

            – Semmi baj. A galérián leszünk. Mást ne engedjen föl.

            Előttem kaptat a lépcsőn. Szűk öltönyt visel. Jóval vékonyabb, mint mikor legutóbb láttam. A legszélső asztalhoz ülünk, közvetlenül az ablak mellé. Csak most tűnik fel, milyen furcsa az orra. Mintha középen be lenne mélyedve. Négy év alatt egyetlen nap sem telt el anélkül, hogy ne gondoltam volna rá, most mégis idegennek tűnik.

            – El sem tudod képzelni, mennyire megörültem, mikor felhívtál – mondja. – Befagyott Facebook-oldal, törölt Insta-profil, megszüntetett telefonszám. Már a legrosszabb is megfordult a fejemben.

            Ismét előttünk áll a pincér, mint egy visszatérő lidércnyomás.

            – Mit hozhatok?

            – Egy üveg Veuve Clicquot rozét, két pohárral – mondja András.

            – Én inkább egy tejeskávét kérek. Autóval jöttem.

            – Akkor csak egy pohár pezsgő lesz a Művész úrnak?

            – Ne vicceljen velem.

            Ismét magunkra maradunk.

            – Úgy láttam, nagy sikert aratott a Nászéjszaka.

– Megnyerte Berlint, Karlovy Varyt, Velencét – mondja büszkén. – Azóta záporoznak rám a felkérések. Nyáron Münchenben rendezek egy német–amerikai produkciót. Baromi nagy sztárok jöttek a castingra. Úgy néz ki, Til Schweigeré lesz a főszerep.

            – Mi a film címe?

            – Együtt lehetnénk. Tudod, Anna Gavalda.

            – Azt egyszer már vászonra vitték.

            – Igen, de szarul. Te most kinek tolod a szekerét?

            – Egy Vasedényben dolgozom.

            Elkerekedik a szeme. Pár másodpercig küzd, aztán kitör belőle a nevetés.

            – Ez komoly?

            – Pénzügyes vagyok. Nyugis meló.

            Kijönnek az italok. Lassan kavargatom a kávét, a habba rajzolt szívecske előbb körré, majd torz, barna folttá válik a kanalam alatt. András tölt magának egy pohár pezsgőt. Felhajtja.

            – Emlékszel arra a vidéki házra, ahol négy napig forgattunk, és te főztél az egész stábra? – kérdezi. – Életemben nem ettem olyan jó lecsót!

            – Szűk volt a büdzsé, kreatívnak kellett lennem.

            – És a Nászéjszaka záróhete, mikor azt hittem, egyszerre futunk ki a pénzből és az időből, te mégis mindent megoldottál? Azóta sem találtam hozzád fogható gyártásvezetőt. – Lehajtja a fejét, elmosolyodik. – Istenem, az az utolsó teraszavató Almádiban, mikor fekete porcelántányérokon hordtad körbe a cuccot, és hajnalban poroltóval kergettük egymást! Sose felejtem el. Csak aztán eltűntél. Szarul esett.

            Nem tudom, mit felelhetnék. Mondjam el, hogy nekem mi minden esett szarul a buli után? A napokig tartó mellkasi szorítás? Vagy a habos hányás? Esetleg a paranoiás tünetek, melyek egy marék Xanax ellenére sem múltak el? Vagy meséljek neki inkább a pozitív teszt utáni kijózanodásról, ami alatt rájöttem, hogy képes volnék három csíkért megölni a bennem növekvő életet? Iszom a kávémból, forró és keserű, elfelejtettem bele cukrot tenni.

            – Mi újság a családdal? – kérdezem.

            – Izabella válni akar.

– Izabella mindig válni akar.

– Igen, de ez most komoly. Azt mondja, ha nem változtatok az életmódomon, fogja a lányokat, és visszaköltözik Kaliforniába. Egy kurva díjátadóra nem hajlandó velem eljönni. Egyébként minden oké, boldog házasságban élek.

            – Hülye vagy.

Nevetünk. Elővesz a zakózsebéből egy töltény alakú, kicsi fémtárgyat. Lecsavarja a tetejét, kihúzza belőle az apró kanálkát, orrlyukához emeli, szippant egyet.

– Kérsz?

Megrázom a fejem, de egész testemben megborzongok. Csak ma nem használok, mondom magamban a varázsigét, melyet az első konzultáción vertek belém. Mindig csak egy napot kell kibírni. Kinézek az ablakon. Egyetemisták üldögélnek a kávézó előtti téren, arcukon megpihen a tavaszi napsütés. Minden olyan könnyűnek és egyszerűnek tűnik ebben a hosszúra nyúlt pillanatban. A fiam elvan az unokatesóknál, előttem az egész szombat, és karnyújtásnyira ül tőlem az egyetlen férfi, aki mellett valaha is különlegesnek éreztem magam.

– Megnézhetem? – fordulok hozzá.

– Mit?

– Hát a szniffert.

Elmosolyodik, átnyújtja. Ujjaim közt forgatom a finoman kidolgozott kis tárolót. Összeszorul a gyomrom, kiráz a hideg. Eszembe jut az első használat öröme, melyet évekig kergettem, de sosem értem utol. Eszembe jut a fejemben izzó dopaminvihar, melyben újra és újra elhittem, mindent látok, mindent értek, és mindenkinél jobb vagyok. És eszembe jut a depresszió, az önvád és az önutálat, mely a tizenkét utcás éjszakákat követte. Felsóhajtok. Visszaadom a töltényt.

            – Négy éve tiszta vagyok.

            Döbbenten néz rám.

            – Hogy csinálod?

            – Egyéni terápia, önsegítő körök, csomó kínlódás. De megéri.

            – Azt mondod? – Zörögnek a jégkockák, ahogy megforgatja bennük a pezsgősüveget. – Nekem is sikerül néha letenni egy-két hónapra, de olyankor meg rácsúszom a piára. Utálok másnapos lenni. Akkor már inkább a kóla. Csak ne cseszné szét az orromat. Két hete műtötték. Látszik?

            – Kicsit.

– Egyébként megértem Izabellát. – Megint tölt magának. – Egyik reggel alsógatyában és bőrdzsekiben ébredtem a kanapén. Mikor a nagylányom meglátott, azt mondta, szánalmas vagy, apa. – Megingatja a fejét. – Le kellene állnom. Csak nem tudom, hogyan kezdjek hozzá.

– Én segíthetek – mondom halkan, és már látom magam előtt, ahogy besétálunk az addiktológiára, együtt járunk a csoportba, kiköltözik hozzám Szentendrére, Bencével focizik a füvön, és végre egyszer ebben a rohadt életben minden a helyére kerül. Megcsörren a telefonom. – Ne haragudj, ezt fel kell vennem.

            – Intézd csak. Rögtön jövök – Föláll, lemegy a lépcsőn.

            A húgom az, Bence vízálló cipőjét keresi, nincs a táskában, pedig elvileg bepakoltam. Most hogyan menjenek le a Duna-partra kacsákat etetni? Abban maradunk, hogy visz neki pótzoknikat, legfeljebb abban lesz, ha átázik a tornacipője. Egyébként pedig bőven elég, ha csak holnap este megyek érte, angyalian elvannak együtt a gyerekek. Kinyomom a telefont, előveszem a táskámban lapuló borítékot, kihúzom belőle a fényképet. Bence kockás ingben vigyorog rajta, a háttérben őszi falevelek hullanak, ez volt az első ovis fotózása. Ha ő nincs, még mindig a saját gyártású tébolydámban keringek anélkül, hogy tudnám, beteg vagyok. Karácsonykor kérdezte meg először, hogy miért nincs apukája. Nem tudtam neki hazudni. Azóta nyaggat, mikor láthatja. Visszacsukom a borítékot. Leteszem az asztal szélére.

            Hallom András közeledő lépteit. Leül velem szemben. Rágja a szája szélét, szipog, rezeg a szemhéja. Felkönyököl, és kipirult arccal magyarázza, hogy egy perccel tovább se maradhatok a Vasedényben, újra együtt kell dolgoznunk, mert mi ketten legyőzhetetlen páros vagyunk, különleges tehetségem van a filmgyártáshoz, és ezúttal rendezőasszisztensként számít rám az Együtt lehetnénkben. Képzeljem csak el, Til Schweigerrel vacsorázunk a szetten! Elsöprő lendülettel zúdítja rám a monológját, a kezem után nyúl, és ahogy hozzám ér, ráeszmélek, hogy én nem a fiam miatt jöttem ide, hanem az egyetlen kábítószerért, akit még mindig nem sikerült letennem.

Mosolygok, bólogatok, óvatosan elhúzom a kezem. Észre sem veszi, úszik az egotripjében. A borítékot lassan, észrevétlenül csúsztatom vissza a táskámba. Megköszönöm a kávét, elnézést kérek, amiért indulnom kell, de a húgom bajban van, defektet kapott. Futok le a lépcsőn, ki a járdára, végig a Bartókon. Lábamat töri a magassarkú, de nem érdekel, otthon úgyis átcserélem lapostalpúra, hogy szaladhassak tovább a Duna-partra, iszapba rajzolni a letört ágakkal, lapos köveket kacsáztatni a folyón, és hangosan pörölni Bencével, amiért századjára is belegázol vászoncipővel a vízbe.

Por; A háborúk szükségességéről

 

Por

Magától semmi nem tökéletes,
ha tökéletessé tesszük, sem marad úgy.
Folyton-folyvást tökéletesítgetni kell:
kitakarítani, ápolni, fényesíteni,
karbantartani, edzeni.

Mi az a por? Minek van?
Mindenért a por a hibás.
A por a tökéletesítgetés metaforája.

Ha végre kitakarítottuk a lakásunk,
miért nem marad úgy, patyolattisztán?
Miért lepi be újra
a por a felületeket?
Ha végre helyretettük a kapcsolatunk,
miért merül fel újra
bármi ok összeveszni?
Ha végre lefogytunk, vagy feledzettük
kívánt formára testünk,
miért satnyulnak újra el
semmittevéstől izmaink,
miért halmozódnak fel újra a kilók?
Ha végre megtanultunk jól egy nyelvet,
miért felejtjük el
a szavait, ha nem használjuk?
Ha végre összeházasodtunk
életünk szerelmével,
miért kell napról napra újra
meghódítani, elcsábítani?

Minden a por miatt van.
Az a fránya por a hibás.
A por, ami nem hagyja
azt hinnünk, mindent megoldottunk.

A por, ami gondoskodásra késztet,
folyamatosan tisztán tartani
magunk és a környezetünk.

A por, ami sosem hagy megnyugodni.
És milyen jól van így!

Aki sokáig hagyja lerakódni
a port maga körül,
kiesik az életből.
Először pár dobásból kimarad,
aztán behozhatatlan
hátránya lesz,
a por fölé nő,
mindenét elveszíti.

(Így keletkeznek a nincstelenek.
Minden szegény, hajléktalan és elhagyott
tehet a helyzetéről,
mert addig hagyta a port lerakódni,
míg betemette mindenét.)

Emlékezz, ember, porból lettél,
és halálod után porrá leszel
(hogy ezzel is munkát adj
a többi életben maradtnak),
de a kettő közötti állapotban
gondoskodj a magad és mindened
portalanításáról,
nehogy idő előtt térj vissza porrá!

 

A háborúk szükségességéről

A történelem ismétli magát –
ez nem banális, elcsépelt szentencia,
a történelem ismétlések
harmonikus egymásutánja,
repetitív zene.

Az ember is ismétli önmagát:
megszületik, felnő, dacol,
belenyugszik, majd meghal.
A történelem mért ne tenne így,
ami teljes mértékben emberi?

Az „aktuális ember” épp olyan, mint
a szinkrón nyelvszemlélet.
A most rabja, se előre, se hátra
nem lát, de hisz nem is kell,
mert csak a kézzelfogható valóban
tud hinni, amit lát, tapasztal,
így a jövő s a múlt nem is való.

Az ember az épp aktuálisan
folyó jelenben mindig azt hiszi,
hogy a valaha volt
legjobb, legokosabb.

Csakhogy az aktualitás
idejét múlja holnapig
– sőt már a következő pillanatban,
a változás csak hosszú távon fogható fel –,
szinkróniából így lesz diakrónia.

Ami múltkor legokosabbnak tűnt fel,
sületlenség lett mára,
bezzeg, amit ma gondolok!

A jelenből kilépni képtelen
ember, szinkróniába zárva,
a diakrón világ
kis mozgatórugója.

A történelmet az örök
és változatlan emberi természet generálja,
ezért tér mindig önmagába vissza.

Az ember néha elkényeztetődik.
Egy-egy kitüntetett,
szép történelmi pillanatban
– e pillanat akár
évszázad is lehet.

Ilyenkor, tespedése közepette
olyan ideák születnek meg benne,
amiket előtte-utána,
a vele nem szinkronizáló társai
csúfosan kiröhögnek.

Ilyenkor hajlamos
elharapódzni az
idealizmusa.
De az nem emberi.
Az emberi természet visszavág,
ha az embertelen, eszményi ideák
túlzottan elborítanák.

Ilyenkor pedig az
elkényeztetett ember
értetlenül, megbotránkozva kérdi:
mai világban hogy történhet ez meg?

Szegény, nem tudja, hogy
nincs is „mai világ”,
csupán világ van.
Nem is sejti, hogy ugyanezt a kérdést
újra és újra felteszi,
minden korszakban,
amikor visszatér az ideje.

Mert nem a tespedés az emberi.
Nem a jólét az emberi.
Nem az egyenlőség az emberi.
Nem a testvériség az emberi.
Nem az igazságosság, ami emberi.

A háború az emberi.
A küzdelem az emberi.
Az érvényesülés az emberi.
Az eltiportatás az emberi.
A körforgás az emberi,
a történelem, az az emberi.

 

(Illusztráció: Daily Chores in an Indian Villge)

A kutya vacsorája

 

Előzménytelen embernek érezte magát, amiért bővelkedett olyan tulajdonságokban, amelyeket nem volt honnan levezetnie. A ritkaság értékadó faktor – konstatálta ezúttal is, ebből pedig csak arra tudott következtetni, hogy sokáig kellene élnie. Pedig kíváncsi volt ám a halálra, így az öreg Beethovennel ellentétben ő nem zenét hallott belül, hanem azt a hangot, amelynek kíséretében kioltják egymást késztetései. Azzal folytatta magában, hogy túlvilág nélkül ráadásul hiába is érdekli a halál; csakhogy a lét a maga egységében szeretetalapú – nyugtatta volna meg olvasóit, ha nem ódzkodik leírni –, így lennie kell igazságnak, az pedig egyedül odaát lehet. Odaát van tehát – szögezte le. Mintha csak kikövetkeztette volna azt, amiről tudta, hogy úgysem kerülhet a formális logika hatálya alá, hiszen az számítóvá tenné őt, vagyis… létellenessé, találta meg a szót.

Okkal nem tudás a hit – moderálta magát, mielőtt még baj lett volna. Azt sem bánta, hogy a túlvilág kapujának kulcsát nem elsőként hitte megtalálni a szeretetben, önző gondolatait viszont annál inkább sajnálta. Azon morfondírozott, ritkaságának tudatában feláldozná-e magát akár csak egyért is a sok közül… vagy egyenesen a sokért, ha úgy jobban megéri; nemleges válaszát pedig olyan önző ideaként értékelte, amely aligha vezeti őt a túlvilágra. Hiába igyekezett nemes célokat szolgálni különlegességével, olyasmit érzékeltetni, amit csak ő juttathat kifejezésre. Épp ezért fájlalta, hogy (láncfűrészelt ujjakkal is) egykezén meg tudta (volna) számolni, ki mindenkit érdekel munkája.

Ha viszont ennek dacára itt a földön kell hát örökké élnie, akkor no alcohol, intette óva magát, pedig valamennyi ősi kultúrával együtt sejtette, hogy mámor nélkül nem lehet élni vagy legalább is nem érdemes. A szex foltozza be hiányát! – sóvárgott, mintha nem tanulta volna meg az előző századból, hogy a perfekcionizmus a kudarc álneve. – De ezt most ne nyissuk meg! – visszakozott, akkor sem kellett volna.

Ahogy őt kompenzálni nem kell, fűzte tovább, mert volt elég bonyolult személyiség ahhoz, hogy önzőként is lehessen nagyvonalú. A Mennyország tourist-nak / sold out az útja – bukott ki belőle. Az úticélt mondjuk szűknek érezte túlvilágnak, ha az igazság virágának minden szirma csak akkor bomolhat ki, ha – hirtelen eszébe jutott metaforájával élve – világpolitikai színpadként blokkosodik az odaát is. Attól viszont nem tartott, hogy a függöny rossz oldalán fog állni, amikor leeresztik azt, sőt: amennyiben a lét szeretetalapú, a pokolba inkább csak a reménytelen halált vizionálta. Nem is blokkosodik hát az odaát – revideálta magát. Mindazonáltal az őt ért igazságtalanságokat legfeljebb a mennyország várólistájára tartotta elegendőnek. Akkor ugyan hova kerül? – merülhetett volna fel benne a kérdés, ha nem a szövegszerkesztőn mégis megkezdett lapot látja csak fekete-fehérnek. – E világon úgyis szimbólumokkal fogható be a transzcendens – állapította meg rezignáltan –, azok viszont mégsem komolytalanítják el – kezdett bizakodni –, mint inkább leképezik – ismerte fel büszkén. A szimbólumokon átnéző lényeglátását még a linkek keresztül-kasul vezető világában is igyekezett megőrizni; talán azért is, mert abban féltette a legjobban.

Na tessék: egy újabb okot talált arra, hogy őt nem kell kárpótolni. Pláne, ha finnyáskodása nélkül egy nő sem hiányozna mellőle. Hiába küldene neki az ég, kezdte marcangolni magát, csak sokéves keserűségére emlékeztetné, amely így sosem lenne a múlté. Ahogy ismerte magát, még a mennyországban is rákezdene, hogy Úristen; mióta megy ez már?! Én meg csak most értem fel. Jobb pillanataiban persze tudta, hogy ami ott várná, azt ki kell érdemelni, megszolgálni pedig csak akkor lehet, ha biztosra sem vehető. – Milyen sold out az ilyen!? –  viccelődött. Még szívni is reménytelenül kell az utazásért, na meg szív, ért lassan körbe gondolatmenete.

Az sem lelkesítette, hogy már megint a gondolatok birodalmába veszett, miközben az érzések elsőbbségét tapasztalta. – Nem csak időben előbbre valók, nem is csak azért, mert az elemzés halálosan szétmarcangolja tárgyát, hanem mert mi másért szánnánk rá magunkat a gondolkodásra, minthogy jól érezzük magunkat gyümölcsét harapdálva?! – tette fel a költői kérdést, mielőtt rá nem döbbent, hogy…

… egyébként amorálisak ám az érzések is. Sugárzó értelmű plébánosának igaza lehetett: magatartás a szeretet. – Vajon az isten nem érzi? – tűnődött, amíg meg nem látta a lényeget, hogy a szeretet isteni, ahogy bármi más is. – Csak ontológiailag adott legyen! – gúnyolódott a valódi heideggerezés helyett, mert az úgy ki tudta ábrándítani a morfondírozásból, ahogy egy szép nő pulóverben látva elveszítette számára varázsát.

Az isten égisze alatt legalább előzménytelennek nem érezte már magát. Addigi írásos következményeit viszont a kutya vacsorájának tudta, miközben a korszellem fátylán át saját magát végképp nem látta a vígan falatozó blökik között. Ennyiben mégsem önző, nyugodott meg, sőt: eleve másokért ír. – Terápia a fenét! – bosszankodott rajta. Másokat akart segíteni, ahhoz pedig műveit napvilágra, mert alig látott maga körül olyat, akire halála esetén számíthatna ebben. Pedig tudta, hogy az üdvterv lenne ám az olvasmány, csak a kutya szájából ember ki nem húzza.

Menázsi

 

Tsz-mercivel a bizományiba,
Az öreg jutalomból kapta el a
Gépet, az elnök sofőrjeként ez kijárt,
Marxi-lenini út macskaköveken.

Egy disznótorban határoztatott el,
Zenészt faragnak belőlem, legalább
Olyat, aki harmonikázni tud,
Leértékelt hangszer boldogtalanja.

Utáltam a szolmizálást, rám tört a
Világ zaja, focizni volt vágyam,
Próbára mentem vasárnap délelőtt,
Utcabanda ütőzői röhögtek.

Időm koldusa, múltam foglya, lesem
Az eget, hol világnagy hermónika,
Gigantikus hiány tölti ki az űrt,
Gyászos, bolond, pimasz muzsikaszó.

 

(Illusztráció: Régis Bèque Xxè: The Accordion)

Munkarend

 

8:00 ajtónyitás

8:02 gép bekapcsolása

9:00 megbeszélés

10:00 kávészünet

11:00 pisiszünet

12:00 ebédszünet

14:00 cigiszünet

14:30 pisiszünet

15:00 megbeszélés

16:05 órára nézni I.

16:11 órára nézni II.

16:14 pisiszünet, tükörben fogakat nézegetni

16:19 visszatérés az asztalhoz, leülni a szék szélére, lábakat nem keresztezve

16:20 gép kikapcsolása

16:21 asztalon levő iratokat elrendezni

16:22 tollakat a tolltartóba helyezni

16:23 ellenőrizni a fiókot és a telefont

16:24 táskába tenni a telefont, vizespalackot, egyéb személyes tárgyakat

16:25 ellenőrizni, nem maradt-e ott személyes tárgy

16:26 pulóvert felvenni

16:27 kabátot felvenni, sálat felvenni, hajat megigazítani

16:28 gyülekező az ajtó előtt, a kilincshez érni tilos

16:29 a Főnök megjelenése, keze a kilincsen

16:30 ajtónyitás, lifthez vonulás libasorban, hierarchia szerint meghatározott rendben, az utolsó előtti a sor végén lépkedő új munkatársat elgáncsolja, belerúg

16:31 a Főnök megnyomja a lift hívógombját

16:32 liftezés közben kedélyes csevegés a Főnökkel

16:33 munkanap vége, ha nem arra mész, mint a Főnök

 

 

Mások játékszerévé válni

 

Lovas Sz. Judit „Gazdám, ne hibáztasd a vadászkutyát!” c. verseskötetéről

 

Lovas Sz. Judit verseskötete a Napkút Kiadónál jelent meg, 2023-ban. Sajnos csak most került a kezembe. Túlzás nélkül mondom, ez az egyik legerősebb kortárs kötet, amit valaha olvastam. „Egészen rendhagyó Lovas Sz. Judit pályakezdése. És épp ilyen rendhagyó, sőt zavarba ejtő a verseiből áradó különös szépség és energia. Annyi más metafizikus költőhöz hasonlóan Lovas Sz. Judit is párkapcsolati dilemmákon keresztül beszél az ember egzisztenciális számkivetettségéről.” – írja Bánki Éva a kötet előszavában.

Nem is akárhogy beszél. Kedves Olvasó, ezért a könyvért meg kell dolgozni, erre rá kell szolgálni. Összetett mondatokkal dolgozik, komplex gondolatokat sűrít egy-egy képbe, merész képzettársításokkal mozgatja meg a tudatalattit. Az első egy-két szöveg után rájöttem, hogy nem kell mindent érteni, érezni kell, rácsatlakozni a szerző különösen érzékeny antennájára. A kötet versei egyszerre hatnak állati énünkre és a legmagasabb lelki-szellemi szférákra.

Varázslatos természeti képeket vonultat fel, egyazon pillanatban tud kertész lenni és gyümölcs, vagy valaki, akit megsért egy rózsatövis. Környezetének szerves része, ugyanakkor kívülről is elemzi azt. Úgy helyezkedik bele a szerepekbe, például a férfi nézőpontba, hogy eggyé válik a szereppel.

Nem tragikus hős, vagy vétlen áldozat, önmagát teszi szolgává, így azonosulva a megalázottakkal. Azért térdel, mert térdelni akar, a lentről felfele való nézésben találja meg létezése értelmét. Mások játékában részt venni, mások játékszerévé válni a lírai elbeszélő számára a lehető legideálisabb létforma. Önkéntes korlátozottsága számára az igazi szabadság, vállalt kínzatása élvezetes, erotikus vezeklés. Lovas Sz. Judit költeményeit át-meg átjárja a természetfeletti, mégsem hívnám őket istenes verseknek.

A kötet versei emelkedett hangon szólnak, ezzel fenntartva a misztikus teret. Mintha egy-egy régebbi korban íródtak volna, ám nagyon is kortárs merészséggel, posztposztmodern tudati világgal. Ha nagyon bele akarnék kötni, azt mondanám, kissé túl kacifántos egy mezei olvasónak, ezek a művek nem valók mindenki kezébe, nem azért, mert a szerző szándékoltan teszi őket érthetetlenné, hanem mert egyszerűen másképp van csatornázva.

Lovas Sz. Judit írásaiban párbeszédet folytat letűnt korok művészeivel, idézi őket, az intertextualitás révén tartja őket életben, és folyamatosan reflektál a gondolataikra, átmenetet képezve a különböző történelmi korok között. Vitathatatlan a szerző filozófiai műveltsége és szépirodalmi olvasottsága.

Egyszerre trubadúr, nagy Mesterek tanítványa, rabszolga. Régi világok hangja, olyan korokból, ahol a tisztelet, az alázat még jelentett valamit. Gótikus hangulat, kínzóeszközök, szerelem, burjánzó kertek. Lovas Sz. Judit a már ismert világunk elemeiből teremt sajátságos, csak rá jellemző univerzumot. Érezzük a virágok illatát, érezzük a lánc hideg súlyát a karunkon.

A három részre tagolódó kötet utolsó egysége az „Apám háromszázezerért csinált ketrecet” című ciklus. Ebben borzongatóan esztétikus formában jelenik meg egy fiú apja általi kínzatása, amely, mint a kötet minden egyes darabja, túlmutat a konkrét szituáción.

Ezt a könyvet olyan, felnőtt olvasóknak ajánlom, akik nem félnek saját titkos vágyaiktól, akik készek elmerülni egy bizarr fantáziavilágban, vagy akik már unják a trendi tucatirodalmat és valami nagyon másfélét szeretnének este ágyba vinni.

Egy vers a kötetből:

Gyalogáldozat

 

„Sokáig nem tudtam,

hogy mit kell tennem,

ha túl hangosan kiabálnak,

mintha nem érteném,

kinek, mibe kell kerülnöm,

mint egy rémül vagy ravasz állat,

 

hogy ámuldozzon számos természetén.

A mondanivaló virágzó ág,

melynek árnyéka előbb sodródott elém,

semhogy gyümölcsöt hozna,

 

ha szirma lehull: mintha ifjú

tanítványom lenne,

aki először vetkőzött meztelenre,

míg éjszakába nyúlóan virul.

 

Zavarba ejtő, ha a természetünk

felfedi magát, meglepő,

majd megmosolyogtató

kitapintani mások pulzusát,

térdünkbe rajzolt új

harmóniákat

 

a fehér murva, szögsárga Hold.

 

(Illusztráció: Gustav Klimt – The Maiden – részlet)