Képeket nézegetek az ötvenes évek Amerikájáról: hatalmas hűtőszekrények, makulátlan konyhák, rendíthetetlenül mosolygó háziasszonyok. Minden azt hirdeti, hogy a technikai fejlődés és az anyagi jólét az összes emberi problémát megoldja majd.

A képek láttán Ray Bradbury 1953-ban megjelent könyve jut eszembe. Odalépek a könyvespolchoz, és leemelem a Fahrenheit 451-et. Rég volt a kezemben, pedig egykor milyen fontos volt!

Amikor egy könyvet újra kézbe veszek, nemcsak a történettel találkozom újra, hanem azzal az emberrel is, aki akkor voltam. Megállok a ceruzával aláhúzott mondatoknál, összeolvasva őket kirajzolódik, mi volt fontos, mi változott meg bennem, mit őriztem meg. 

A kötet főszereplője, Guy Montag tűzőr egy jövőbeli társadalomban, ahol a könyveket betiltják és elégetik – csak felidegesítenék, felzaklatnák az embereket –, az olvasás pedig tiltott, üldözött, gyanús dolog. Mégsem Montag lett e kötet legfontosabb szereplője a számomra, hanem egy fiatal lány, Clarisse. Az ő képe rajzolódik most is ki a lángok mögött. Ma is kívülről fújom a sorait: „szeretem a fejemet hátravetni… így… s hagyni, hogy az eső belehulljon a számba. Olyan íze van, akár a bornak. Megpróbálta már?” Látom a háttérben, egy ágyon heverve Montag feleségét, Mildredet is, altatóktól kábultan, a faltévék duruzsolását hallgatva. Montag e két nő között őrlődik. Mildreddel él, de leginkább már csak elviselik egymást – egyre inkább Clarisse szemével kezdi nézni a világot, és azt érzi: hozzá van köze. 

Mildred irtózik a csendtől, a gondolkodástól, életét telezsúfolja hangokkal (vagy inkább zajokkal), képekkel, mégis alig történik vele valami. Napjai a falakat beborító képernyők előtt telnek, a műsorok szereplőit a családjának nevezi, Montaggal közös múltja pedig lassan elmosódik. Már arra sem emlékszik, hol találkoztak először. Nem egyszerűen felejt, hanem valódi élményei sincsenek, amelyekből emlékek lehetnének. Az egymást követő ingerek azonnal kiszorítják egymást, semminek sincs ideje leülepedni benne. Mintha a saját élete is csak keresztülhaladna rajta.

Ha Bradbury ma írná meg ezt a regényt, Mildred könnyen lehetne egy középkorú férfi is, aki egész nap videókat néz, algoritmusok által kiválasztott tartalmakat fogyaszt, online vitákban vesz részt, és estére már fogalma sincs, mivel telt el a napja. Bradbury az ötvenes években már pontosan látta a képernyők meghatározó szerepét, azt azonban még nem tudhatta, hogy a közös műsorok helyét idővel személyre szabott világok veszik át: mindenki a saját hírfolyamában él, saját – leginkább virtuális – közösségeket talál. Annyi minden vesz körül bennünket, hogy közben szinte fel sem tűnik, mi az, amiből egyre kevesebb jut. A „sok” eltakarja a hiányt.

Clarisse más ritmus szerint él. Sétál, megáll az esőben, nézi a holdat, követi a falevelek mozgását, meghallja azokat a neszeket, amelyek a többiek számára rég beleolvadtak a háttérzajba. Makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy minden érzékszervével kapcsolódjék a világhoz. Látni akar, de igazán, hallani, megszagolni, megérinteni. Talán ezért olyan zavarba ejtő a többiek szemében egy olyan társadalomban, ahol már a séta is gyanús. 

Kellemetlen kérdéseket tesz fel: „Magának nem tűntek még fel kinn a mezőn a hetven méter hosszú reklámtáblák? Tudja, hogy ezek a táblák régebben legfeljebb hét méter hosszúak voltak? Csakhogy a kocsik most oly gyorsan iramodnak el mellettük, hogy ezeket a táblákat hosszában el kellett nyújtani, különben senki se vette volna észre őket.” 

Ezért képes Montagot is kizökkenteni.  

Olyan maradt, mint egy gyerek, aki belemegy minden pocsolyába, aki sárból is várat épít, és egy bogár vagy egy falevél képes hosszú percekig is lekötni őt. Aki egyszerre két valóságot tart fenn: tudja, hogy a homok az homok, de „most” fagyi, süti vagy vár. Tudja, hogy a bot az csak bot, de „most” kard. Ez nem jelenti azt, hogy összetévesztené a valóságot a képzelettel, hanem inkább azt, hogy a játék idejére a képzelet is a valóságának része lesz. Maga a cselekvés – a gyúrás, formázás, kínálás, az, hogy meg lehet kínálni a mamát vagy a mackót – pedig fontosabb, mint a végeredmény. Az idő nem pusztán egymást követő percek sora, amelyet ki kell tölteni vagy hatékonyan kell felhasználni. Egy kavics, egy felhő is képes sokáig lekötni a figyelmét. Clarisse is így él, Clarisse is ilyen. Nem gyerek, és nem is gyerekes. Abból a látásmódból őriz valamit, amelyből a művészet is táplálkozik. 

Clarisse nem írt verset, nem festett képeket, a regényben nem szántak neki hosszú életet sem, mégis kapott valamit a halhatatlanságból, tovább él bennem – és Montagban is. Most pedig olvasni akarok, ledőlni a fűbe ráérősen, aztán kitunkolni a serpenyő aljáról a flekken zsírját (se flekken, se zsír nincs persze ebben a pillanatban), rendes kenyeret enni, és olyan barackos gombócot, amilyet utoljára a nagymamám készített. Porcukorral megszórva. Ha három nappal rövidebb lesz az örökkévalóság, azt sem bánom.

(A novella először az “Olvasat” online folyóiratban jelent meg 2026-ban.)

„Nincs test, mely kívül lenne a természeten.” 

(Nádas Péter: Planetáris hipokrízis)

– Megkapta, szerkesztő úr a kéziratot? Olvasta? – kérdezte a telefonban a szerző.

– Ja, itt van előttem, letőtöttem. Fogom óvasni, kis idő még, aszt majd írok, hogy hogy’ lössz.

– Várom az értesítést, viszlát.

– Viszlát – mondta a szerkesztő unottan, majd elkezdte olvasni a verset.

Közben vakarózott, mert reggel már nem volt ideje zuhanyozni az albérletében, amit háromhónapos kaucióval szerzett meg és alig egy hete lakik benne, dobozok közti ösvényen jár, az egyik miatt nem nyílt a fürdőhelyiség ajtaja. Különben is mindegy. Nem szagolja senki már, fél éve vált el. Nyílt az ajtó, belépett a fiatal kolléga, vakkantott egyet, majd ő is leült az asztalához.

– Nem tudom mért nem lehet home office-ban dolgozni, ezt otthonról is lehetne csinálni – nyitotta meg a munkahelyi csevejt némileg kényszeredetten. És unottan – pedig még csak fél tizenegy volt

– kérsz kávét, vagy már ittál?

– Nyom’be a gonbot nekem is. A gép elkezd pöfögni. – Ezt a verset átkűdöm neked, óvazsd e’ és hebegjé valamit…

A fiatal kolléga leült a képernyője elé, lassan kortyolta a kávéját, és elmerült az ismeretlen szerző versében. Görgette le és föl az egérgombot, állítgatta a word méretét, hogy rendesen lássa a szöveget:

*

B és M

M a gótikus torony tövében várt.

Háromnegyedet kongattak,

a bronz rezgései szétterültek a tér kövein.

Nem fog késni – gondolta.

Ilyen korán

nincsenek turisták, fagylaltárusok.

A tér sarkában

lassan kinyitották

a kávéházat.

Meghívom majd egy kávéra, sütire,

vagy amit szeretne – határozta el M,

miközben megsimította öltözetét.

A tér északi bejáratánál feltűnt

az előre megbeszélt élénk színekben,

M rögtön megismerte. Elindult felé.

Nem tervezett semmit,

ahogy a pillanat hozza.

– Szia.

– Helló, nem késtem, ugye,

közben eltette fülhallgatóit.

Igyunk valamit, ott van egy kávéház.

Mindketten kicsit zavarban voltak,

furcsa volt az ismerkedésnek ez a régimódi üteme,

erős kontrasztban állt fiatalságukkal.

M kávét és kalácsot rendelt, B ugyanezt.

Majd egymásra néztek,

először, szemtől szembe.

Itt folytatódhatna a sztori,

lassacskán kimondott mondatokkal kísérten,

de nem ez történik.

M megfogja B kezét, ujjbegyei

birizgálják a bőr pihéit, a kommunikáció

bőrkontaktuson keresztül történik.

Csak elmerülnek egymás szemében.

A bronznyelv ismét

megüti a harangot.

A zengés visszatéríti M-et a jelenbe.

Menjünk – mondja. B megfogja a kezét,

és miután ez az ő városa, vezeti M-et.

A szobában félhomály, vágyuk felfénylik

és beragyogja a kicsi teret,

hogy még évek múlva is marad a visszfényből.

Mintha egész eddigi életük

most nyerne értelmet,

ahogy az ajkak, a testek egyesülnek.

B és M

már több évtizede

együtt élnek.

Hogy kommersz-e ez a történet,

a névadástól függ,

kedves Olvasó.

*

– Na mit lácc? Te érted? – kérdezte a szerkesztő, kissé félrefordulva, a másik íróasztal felé. Közben a szemközti téren a fák ágait rázta a szél, úgy tűnt rosszra fordul az idő.

– …érdekes. Valaki egyszer azt mondta egy ilyen versre, hogy „érdekesíti magát” – de ez nem úgy „érdekes”, hanem attól, hogy a magyarban nincsenek nyelvtani nemek – morfondírozott a fiatal kolléga.

– …én eszt nem is vettem észre rögtön, csak másodszorra kesztem el ezen bajmolódni. Ez egy buzivers, vagy mi? He?

– Szerintem ez mindegy. Arról szól, hogy két ember találkozik és egymásba szeretnek, majd aztán együtt is élnek. Az mindegy, hogy ki milyen nemű.

– Ez kicsit se nem mindeggy. Nem löhet a nedves óvasót megtéveszteni…

– …ez nem megtévesztés, hanem a szerző kihasználja a nyelv tulajdonságát, hogy nincsenek nemek. Ezt piszok nehéz lenne pl. indoeurópai nyelvekre áttenni…

– …ez sose fog megjelenni Indiában. De lehet, hogy nálunk se.

– Nekem tetszik, és másra is utal még – próbálja befejezni a beszélgetést a fiatal kolléga.

*

Három nap múlva csörgött a telefon a szerkesztőségben.

– Halló…, igen, Ön az… igen…, még nem döntöttünk, Hívni fogom. Viszlát.

Ekkor lép be a főszerkesztő, kezében egy boríték.

– Kaptam egy levelet – egy kevéssé ismert költő írja, hogy küldött nekünk verset és arról is ír, hogy küld egy kis támogatást a lapnak…, örökölt…, ja, hogy pont azt a verset nézed?

– Igen, egész jó a vers, nagyon izgis, ahogy azon rugózik, hogy a magyar nem hasznájja a nemeket, nem löhet tunni, hogy buzi-e vagy nem… ez most fut…, asszem beveszem most a számba…

A fiatal kolléga a kávégép mellől visszafordulva kérdezi a másik kettőtől:

– Kértek kávét?

– Akkor közlésérett? – kérdi a főnök.

– Közlésérett – és kicsit még vakarózik.

A Kineret-tó mellett, Izrael, 1991

Micsoda elképzelés, németeket hozni zsidók közé? Ilyet is csak zsidó képes kitalálni. Valaki okos a parlamentből. Akik a füvet akarják legalizálni a seregben. Katonáknak marihuána, soát túlélő zsidóknak németek. Kábítószer minden mennyiségben. Cipi egy pillanatra beletép saját hajába, hogy jelezze, őrültségnek tartja a fiatal németek idehozatalát. Vastagon rúzsozott szája nevet, nem igazán mérges. Élvezi, hogy ugráltatja a német személyzetet, de örömet nem okoz neki.

Az étkező törtfehér, világoskék árnyalatai kifakult izraeli zászló színeit idézik. A furnér lap asztalok, a könnyű, műanyag székek kizárják az intimitást. Közössági és racionális, mint minden az országban, amit maguknak teremtettek ötven év alatt.

Az elmúlt napokban már érezhető volt a közeledő nyár. Még jólesik a melegedő nap, de néhány hét múlva elegük lesz a forróságból. Évről évre hamarabb unnak rá az új esztendőre, mintha az egyre sűrűbben ismételné a megelőzőket. Talán csak azért érdemes újra belefogni, hogy minél hosszabb idő kerüljön fel a sírkövükre. Talán ez is a verseny része, mint egész addigi életük. A túlélésért. Akkor, ha majd szokás szerint, csak a kibírhatatlan hőségtől lehűtött szobájukban érzik elviselhetőnek az életet, elkerülhetetlen, hogy az évekre gondoljanak. Azokra, amelyek elmúltak, és azokra, amelyek még előttük állnak. Ha állnak?

Dehogyis, éppen ez kell ezeknek, és a német fajtájuknak. Dora komolyan beszél. Érezzék ők is azt a megalázottságot, amit mi éreztünk. Mindkét nő arcát mély barázdák vésték keményre, és az izraeli nap festette sötétre. Sokkal sötétebbre, mint ahogyan születtek. A ráncokat holt tengeri krémekkel töltötték fel, és azzal próbálták visszavilágosítani a bőrüket is eredeti árnyalatukra.

Nekik semmi közük ahhoz, ami velünk történt. Azért vannak itt, mert jóvá akarják tenni azt, amit a nagyszülőik elkövettek. Shay megengedőbb a nőknél. Nem az ő bűnük a vilniusi gettó, folytatja. Nem ők ölték meg a szüleimet. A húgomat sem, teszi hozzá, amint egy pillanatra maga előtt látja a szép, örökké tizenhat éves arcot. A húga hiánya mindig jobban fájt, mint a szüleié.

De, éppen nekik van közük hozzá, akik azt hiszik, hogy ezzel jóvá tehetnek bármit is. Azért vagyok, hogy gyűlöljem őket, azért léteznek, hogy gyűlölhessem őket. Figyelmeztessenek arra, meggyilkolták azokat, akiket szerettem. Rajtuk vezetik le a felelősségüket a Németországban maradt többiek. Őket küldték villámhárítónak. Az ő pofájukon a legvastagabb a bőr. Azt hiszik, a gyűlöletünket ők vezetik el, valahová a föld alá, a mi halálunkkal, ha majd eltemetnek.

Ne olyan hangosan csörömpöljön. Otthon is dobálja a tányérokat? Dora az asztal mellett álló lánynak beszél. Gerda úgy néz ki, ahogyan német iskolákban, német tankönyvekben, a népi németeket ábrázolták a két világháború között. Szőke, kékszemű, két copfba font, vállig érő hajjal. Erős, kisportolt vállakkal és gömbölyű csípőkkel, ami könnyedén képes kihordani a magzatot. Szándékosan néz ki így. A vezeklés része ez is. Az ő vezeklésének. Tudatosítani az öreg zsidókban, hogy ő, a minden porcikájában német lány az, aki kiszolgálja őket. Lehet, hogy annak a szónak, hogy vezeklés semmi jelentése sincs a héber nyelvben?

Dora, te sokkal hangosabb vagy, mint ez a kislány. Shay mosolyog. Régóta ismeri. Dora vad, és szép volt, amikor a háború után megérkeztek Erecbe. Nagyon vad, és nagyon szép. Olyan, amilyennek az izraeli fajtát, az alapítók elképzelték. Dora maga volt a testet öltött izraeli. A példakép, hogy ilyennek teremtette Isten Izrael gyermekét. Nem túl magas, fekete szemű, és fekete hajú. Valamikor lobogott utána a haja, ahogyan a Vilnius melletti dombokon futott, csakhogy mindenki láthassa. A gettóban kopaszra nyírták, és többé nem növesztette meg. Izrael földjén sem.

Ha Shay akarta volna, az ő felesége lehetett volna. Egyébként Shay is lehetett volna az új zsidó megtestesülése. Ereje, alkata, szívóssága és elképzelései valóra váltása szerint. Csak az a vadság hiányzott belőle, ami Doraban volt. És az taszította is. Nem sokáig maradtak együtt Izrael földjén. Jól ismerte Dora férjét. A harcot is, amit egymással vívtak, Dora és a párja.

Shay állt a nő mellett a sírnál, amikor néhány éve eltemette a férjét. Néhányan azt hitték, újra összejönnek, hogy mindketten egyedül maradtak, de, úgy tűnik, egyikük sem változott eleget.

A nők jiddisül beszélnek az ebédlőben, hogy a németek is megértsék, akik a reggeli után a kibuc étkezdéjében az asztalt szedik le az öreg zsidók után. Shay héberül szól közbe. Ő nem szereti az efféle beszédet. Azt különösen nem, hogy a németek még értsék is, hogy mit beszélnek róluk.

Dora, nem az ő feladatuk visszahozni a halottakat. Nézz rájuk, nem ők vitték el a mieinket.

Én is azt mondom, nézz rájuk. Az ő nagyszüleik éppen ilyen szemlesütve teljesítették a parancsot, amikor gettóba tereltek bennünket, mint ahogyan ezek teszik a dolgukat. Mi különbözteti meg a szemlesütött és a nem szemlesütött parancs teljesítést egymástól?

Honnan tudod, hogy ennek, aki itt az evőeszközöket szedi le előtted, a nagyapja nem maga is parancsot adott arra, amire nem akarsz emlékezni.

Én mindenre akarok emlékezni, éppen úgy, ahogyan te. Csak nem hiszem azt, hogy ezek a gyerekek bármiről is tehetnek. A németek, különösen az országuk nyugati felében az elmúlt évtizedekben jól oldották meg azt a feladatot, hogy ne ismétlődhessen meg a múlt.

A múlt mindig megismétlődik. A Tóra meg a többi régi írás, mind teli van azzal, hogy ellenségeink mindig újra és újra az elpusztításunkra törekedtek. Csak az erő nyelvén lehetett velük beszélni. Én nem ismerem annyira azokat a szentnek nevezett írásokat, de azt tudom, mert tanultam, hogy mindig is így volt. Mások vagyunk, és ezt nehezen viselik el mások.

Shay legyint. Annyiszor keveredett már vitába Doraval, meg a többiekkel. Nem mindannyian gyűlölnek annyira, mint Dora, de többé-kevésbé mindannyian egyetértenek abban, hogy a németeknek ez kijár. Csak azt kapják tőlük, öreg zsidóktól, amit megérdemeltek.

*

A Jordán partján, nem messze Yardenittől, ahol a Genezáreti-tóba ömlik, Gerda a víztől feljebb, az út mellett ül. A part itt meredekebb. Németországban is sokfelé ilyen a part. Csak itt nagyobb a felhajtás. Hiába, nagy kincs a víz. A zsidók meg hajlamosak mindenhez legendát szőni.

Nehéz elképzelni, ami itt történt, hogy Keresztelő János megmerítette Jézust, aki keresztvíz alá tartotta a fejét.

Távol-Keleti csoport kászálódik le a buszról és beáll a sorba, hogy a folyóhoz érve a csoportvezető által felkért fürdőmester vízre hajtsa az utasokat kiosztott fehér lebernyegben, és elmondja az evangélista igéit. Amit a part menti csempékre a világ népeinek nyelvén kiírtak. „Történt azokban a napokban, hogy eljött Jézus a Galileai Názáretből, és János megkeresztelte Őt, a Jordánban. Amint feljött a vízből, látta, hogy megnyílnak az egek, és a Lelket, mint galambot leszállni rá. Az égből szózat hallatszott: „Te vagy az én szeretett fiam, Benned kedvem telik.”

Gerda érti azt, miért ez van ide írva, de olyan magától értetődő itt, hogy elveszíti azt a jelentését, amit pedig tulajdonítani szeretne neki. Semmi szentséget nem érez a levegőben. Éppen ellenkezőleg, az is, ami a szívét eltölti, minden alakalommal, amikor az ideje engedi, hogy eljöjjön ide a munkából, itt végképp szertefoszlik. Mégsem adja fel. Talán a fák, talán a víz, talán önmaga miatt. Mert szeret itt ülni. Vérében érzi a történelem lüktetését. Egy olyan történetet, ami, ha nem is végződött szépen, mégiscsak felemelő, ami arról szól, mégiscsak érdemes. Nem tudja, hogy mi az, ami érdemes. Megszületni, élni, létezni, embernek lenni, bízni, a fene sem tudja? De hogy értelme van a dolgoknak. Igen, érdemes arra gondolni, hogy van valami értelme annak, hogy van.

Körbe tekint, az elé táruló képről eltávolítja az embereket, csak kontúrokat hagy nekik, a vonalak között minden átláthatóvá válik. Így hihetőnek tűnik az is, hogy valóban történt itt valami. Nem mintha hívő volna. A hamburgi kikötő környéke, ahol felnőtt, nem a vallási áhítat, és nem a vallási képmutatás földje. A zsidó Marx szocialista képzetei ott hamar követőkre találtak. Családja nem felmenőit tartja nyilván, hanem azt, hogy mindig a szocdemekre szavaztak, mióta szociáldemokrácia létezik Németországban. Ki tudja, meddig lesznek baloldali eszmék német földön?

Hat hónapja él Izraelben, sokfelé megfordult. Legkevésbé a zsidók szent helyein. Rettegéssel tölti el a gondolat, hogy német lába olyan helyekre vezesse, amelyeket zsidók szenteltek meg és történelmük részévé tettek. Pedig emiatt jött. Hogy bőrén érezze a zsidók szentségét. Nem a zsidóktól irtózik, saját germán énjétől retteg. Attól, hogy a maga übermenschnek mondott vére nem való ebbe a környezetbe. Az szentségtelenítené meg a helyet.

Van egy titkos gondolata. Nem mintha ismerne szent szövegeket, de olvasta Ruth könyvét. Szereti a romantikus történeteket és az azokból készült mozit. Az idegen asszony történetét. Még otthon, olyan éjszakákon, amikor nem tudott aludni, magát látta, ahogy gömbölyödik a hasa, benne zsidó férfi fia, aki elhozza a megbékélést. Persze huszonévesen már kinőhetne az álmokból.

Megütközve bámulja a sűrű egymásutánban érkező buszokat, turistákat. Akik hadseregként lepik el a folyóvölgyet, és gázolnak bele a vízbe, mintha valóban megtisztulva léphetnének partra. Új emberként, akiket Jézus valóban megvált. A zsidó Jézusé, ahogyan azt az otthon lakói többször megjegyezték, ha német volt a közelben. De megváltásnak nyomát sem látja. Nem változott semmi, azóta, mióta maga is látja, hogy a Jordán völgye zarándokoknak nevezett turistákkal telik meg nap, mint nap. Pedig így van kétezer éve, és szemernyit sem lett jobb a világ.

Persze a kibuctól, ahol a többi némettel dolgozik, sokat nem várhat. Bűn és vezeklés. Ezt a nevet adta annak a projektnek, amiért idejöttek a huszonéves németek. A néhány éve egyesült, újra nagy és hatalmas Németország polgárai. Mindenki az újra egységes Németország lázában ég. A nagyság úgy hullott az ölükbe, hogy arra senki sem készült. Talán nagyszülőik a leginkább, akik emlékeznek Németország nagyságára. Az egyenruha teremtette magabiztosságra. Amit jobb elfelejteni, de mégiscsak tudják, mit jelentett az. Szüleik a legkevésbé örülnek ennek. Akár keleten, akár nyugaton nőttek fel, mindkét országban az ő agyukat mosták át leginkább. Azzal, hogy a német múlt nem túl dicsőséges dolog. És itt vannak ők, akik természetesnek tekintették a kettéosztott Németországot. És most tessék, egyik pillanatról a másikra minden megváltozott.

Nemzedékének többsége nem tud mit kezdeni ezzel. Úgy találta jónak, ha kivonja magát ebből. Éppen Izraelben, amely germán akaratuk ellenére él és virágzik. Gerda igazából rendkívül közömbös velük szemben. Alig ismert néhány zsidót. Olyanok, mint bármelyik német. Talán kicsit jobb módúak, kicsit távolságtartóbbak. Leginkább a gyűlöletet nem érti, amit Hitler németjei tápláltak velük szemben. Olyan irracionálisnak tűnik, amelyre nem talál semmilyen magyarázatot.

A kibucban holokausztot túlélt, öreg zsidókat gondoznak. Akik a munkaszolgálatból, táborokból ahelyett, hogy hazamentek volna Németországba, a Baltikumba, Lengyelországba, a többi, eldeportált országba, idejöttek, az ígéret földjére. Ezzel semmi baja. Ez természetes. Miért mentek volna oda, ahol nem látták őket szívesen? Megérti, hogy nem szeretik őket, németeket, gyilkosok unokájának tartják, és néha nevezik is őket. Hogy nem rejtik el gondolataikat felőlük. Hogy ezt érzékeltetik velük, azt is elfogadja, bár nehezen viseli.  De nem érti, miért ők a céltáblák, akik idejöttek, akik vezekelnek a bűnökért, amelyeket nem ők követtek el, azt nehezen érti.

Gerda önkéntesnek jött Izraelbe, mint sok német fiatal. Azt hitték, nekik kell jóvá tenniük, amit a nagyszülőik elkövettek. Nem jó szó az, hogy elkövettek. Legkevésbé bűncselekmény az. Egy életforma. A vezér kiszolgálása. Lemondás a gondolkodásról. Az is az, amit Gerda választott. Egyszerűbb Izraelbe utazni, és porig alázkodni a zsidók előtt, mint végig gondolni bármit.

Igazán összejöhetne az a gyerek.