A parkban sétálok. A régi pad foglalt, egy fiatal lány olvas, közben hajfürjeit sodorja a szél. Délután van, késő tavasz. Várok valakit. Rendevúnak is mondhatnám. A második. Az első talán egy hete volt, a Vásár Csarnokban. Akkor láttam először.

Almát válogatott, goldent, a sárgákat kereste. Én a jonatánt szeretem. Egy golden elgurult, felvette, mosolygott, kesztyűt viselt, válogatott tovább. A halasnál kötöttem ki, hekket kívántam, hozzá egy pohár sört. Ismét feltűnt a melírozott hajú nő, kolbászt kért, mustárral. Egy asztalnál álltunk, egyikünk sem szólt. Valahonnan ismerős, de nem tudom, honnan. Kérdő pillantást vetett rám, mintha tőlem várná a választ.

– Most látom először – mondom.

– Kötve hiszem, jó a memóriám, arcokat festek, rajzolok. Ha átlapoznám a gyűjteményemet, megtalálnám a maga arcát is. Úgy hiszem, valamelyik parkban vettem észre, újságot lapozott, gyorsolvasó, tömörít, a lényeget keresi, a lényeget látja.

A nő most is pontos, mint az órák, amelyek mindig előbb érnek a találkozóra. Zsadányi köszönt, kissé túl hangosan, mintha a bizonytalanságát akarná leplezni.

– Már várt? – kérdezi.

– Talán – feleli a nő. – Néha az ember nem tudja, kit is vár.

Leülnek egymás mellé. A pad hideg, a festék lepattogzott. Madarak húznak el a fák fölött, a szél belekap a nő hajába. Zsadányi figyeli a mozdulatot, és hirtelen, egészen tisztán, mintha egy régi rajzlapon látná viszont.

Nem emlékszem, mikor láttam először. Talán a piacon, a halasnál, vagy még korábban, egy vonatállomáson, ahol a peron szélén állt, kezében rajzlap. Most itt ül mellettem, és az arca ismerős, de nem tudom, honnan. Olyan, mint egy álom töredéke, amit reggel hiába próbál visszahívni.

– Biztos, hogy nem találkoztunk korábban? – kérdezi most ő.

– Biztos, hogy nem? – kérdez vissza a nő.

Egy pillanatig csend. A park zaja, a kavics roppanása a cipő alatt, egy gyerek kacagása a távolban. A férfi a táskájába nyúl, elővesz egy kis spirálfüzetet, lapozni kezd. Szénrajzok, gyors portrék, utcai arcok.

Megáll az egyiknél. A nő tekintete követi a mozdulatot.

– Ez én vagyok – mondja halkan.

– Nem emlékszem, hogy megrajzoltam volna.

A nő elmosolyodik.

– Akkor talán maga álmodott engem. Vagy én magát.

Zsadányi nem válaszol. Csak nézi a rajzot, amelynek vonalai lassan elmosódnak a délutáni fényben, mintha a papír is tudná, hogy a bizonyosság sosem több, mint egy árnyalat.

Nem emlékszem, mikor láttam először. Talán valóban a piacon, a halasnál, vagy még korábban, egy vonatállomáson, ahol a peron szélén állt, kezében rajzlap, mintha a várakozást is meg akarná örökíteni.

Most itt ül mellettem, és az arca ismerős, de nem tudom, honnan. Olyan, mint egy álom töredéke, amit reggel hiába próbál az ember visszahívni.

A füzetet nézem. A papír sarka elhasznált, a grafit elkenődött. Valóban én vagyok, bár nem emlékszem, hogy modellt ültem volna neki. Mégis pontos: a szemem körüli árnyék, a szájam vonala. Talán ő is ott volt, a háttérben.

– Maga hisz az emlékezetnek? – kérdezem.

– Inkább az árnyékának – feleli.

Nevetek, de nem tudom, min. A pad alatt a kavicsokon átgyűrűzik a fény. Tudom, hogy ez a pillanat is el fog mosódni, mint a rajz a füzetben. De most még itt vagyunk, ketten, és ez a még a legtisztább bizonyosság.

Később már nem tudom, mikor ült mellém. Talán mindig is ott volt, csak éppen most vettem észre. Az idő körülöttünk lelassul, mint egy vékony rétegű folyadék, amelyben minden mozdulat tovább rezdül. A madarak mintha ugyanazt a kört repülnék újra, a pad alatt a kavicsok helyet cserélnek, de mindig ugyanúgy koppannak.

Zsadányi valamit mond, de a hangja nem hang, inkább rezgés, mint amikor a víz tükre alatt beszél valaki. Nézem a kezét, ahogy a füzetét simítja – ismerem ezt a mozdulatot. Lehet, hogy én is így érintem a múltat, félve, hogy szétesik.

A park lassan kihűl, a fény fakul. Nem tudni, hány óra lehet, talán már nincs is óra. Csak ez a jelen, amely se előre, se hátra nem tartozik.

Arra gondolok, milyen különös: ha most felállnék, és elindulnék, vajon ő maradna itt, vagy én tűnnék el előbb?

Nem mozdulok. A szél végigfut a hajamon, a levelek közt zizegés.

Zsadányi rám néz, mintha valamit felismert volna.

– Talán mindketten rajz vagyunk – mondja halkan. – Csak külön lapra kerülve.

Nem felelek. Nem kell. Érzem, hogy ebben a pillanatban tényleg nincsen se idő, se múlt, csak a vonalak finom rezgése, amely lassan eltűnik a papíron, ahogy a fény is elenyészik.

A park üres. Padok sorban, némán. Egy levél hullik a földre. Zsadányi már nem ül ott. A füzet nyitva maradt, grafitvonala elmosódva. Az arc ott van, mégis elmosódott. Lélegzet sem hallatszik. Csak a fény rezgése marad, lassan fakul. Talán voltunk, talán nem. Talán minden csak árnyék, amelyet a délután vetett. És mégis… Valami nyom maradt. Kód, amit csak a szél olvas.

(A kép forrása: Saatchi Art)

 

∞ Սուսաննա Սաֆարյանի: Բալա, նանիկ
[Susanna Safaryan: Bala, nanik]

Mezőn jártak, pillangós-madársóskás mező. Körberakott köveken körbe. Szél járt a dobokon, a dobok hangján a szél. Szavak, énekek. Fák szobái.

Aztán az egyik lány kolibrivé változott és elrepült. Amikor a lány éjszaka elaludt, akkor ébredt a kolibri. Felhők szobája, vajon látja, vagy a felhőszobáik látják-e egymást?

Kerek foltú gyöngyházlepke röpködött a lány körül, mikor fölébredt. Egyik mezőn, másikon, mindenütt.

A fehérfarkú fényfácán és a mikádófácán találkozása, a megrepedt víz. Semmi tüske, csak a csend, a sírással töltött napok, holdak.

A lány álmában a kolibri földjén járt. A nem látott földön. A csend földjén. Szavak nélküli nyelven nyelv nélküli szavak. A kolibri mellett is pillangó röpdös.

A csenddel töltött órák, várakozás órái. Számolta, számlálta, térképet rajzolt az időről, órát készített a térről, napóra, hold-.

A lány minden éjszaka együtt ébredt a kolibrivel a távoli földön. Örökösen ébren, mert amint felkelt a Nap ott, ahol ő élt, fel kellett ébrednie a kolibri nélkül.

Azt sajnálta, nem tudnak beszélgetni, mert amikor lány volt, nem értette a kolibri nyelvét, amikor kolibri, nem beszélgettek.

Nem tudta megérinteni. Meséket mesélt a felhők egén át, örökösen mesélte a fácánokat, a bútorokat, akik lementek a lépcsőn, a hattyúkat a fákon, a kis koapintyet.

Aztán, ahol ő élt, a néma pillangók, sivatagi szél. Akkor is tudunk beszélgetni, ha nem halljuk egymást? Akkor is visszhangozzuk, tükrözzük egymást?

A termoszában volt még az együtt töltött napok vizéből, ahhoz töltött. Mindig hagy az alján, és ahhoz tölt, az ölelésig, amikor újra szeméből szemébe.

2025. 06. 30. 14:08:38

 

(Illusztráció: Martin Johnson Heade: Hummingbirds and Gold and Purple Orchids; Kerek foltú gyöngyházlepke [Argynnis aglaja, Val d’Aosta, Italy, 2006])

 

Szirom Elemér hétfő reggel nem nézett a tükörbe. Ezt pár napja határozta el, de csak ma reggel sikerült a fürdőszobában is elkerülnie, hogy a mosdó fölötti tükörbe pillantson. Nem azért nem akart tükörbe nézni, mert azt gondolta, annyira rosszul néz ki, hogy a látvány nagyon lehangolná. Jóképűnek látta magát, annak ellenére, hogy gyerekkorában csúfolták elálló, kajla füle miatt. Felnőtt korára kikerekedett feje harmonikusan ellensúlyozta ezt a kis hibát, és már büszke volt fülére, ezek a vitorláim, így mindent meghallok, sőt sokkal jobban, mint a fejre simuló fülűek. Kancsal szemmel született, a kamaszkorban elvégzett korrekciós műtét ellentétes hatást eredményezett, két szeme, ellentétes irányba mozgott, ő ezen is nevetett, pókszemem van és szinte 360 fokban, panorámaképen látom, a világot. Az orra sem volt mindennapi, nagy hadvezérek, arisztokrata családfők, híres és hírhedt alakokhoz hasonlította magát, fent hordta, szó szoros értelmében, görbe, húsos orrát, ez férfias, és nem szégyellt beletúrni széles orrlyukaiba, még taknyos se vagyok, állapította meg. Alsó ajkán sötét színű szemölcs. Nem kell ide szépségtapasz, MM, a világhírű színésznő ajka fölé helyezte a fekete pöttyöt. Szerinte a természet tudja, mit, miért csinál.

Egyik reggel borotválkozás közben a tükörből francia filmszínész nézett vele farkasszemet, hirtelen a neve se jutott eszébe, csak az, hogy nagyképű alak, akinek még Romy Schneider sem volt elég jó nő. Míg a néven gondolkodott, kezével megérintette az orrát, és a tükörben azt látta, hogy az ujjai a saját orrán mozognak. Abbahagyta a borotválkozást, lemosta az arcát és kiment a fürdőből. Sokat ivott az este, emlékezett vissza. Munkahelyén nevettek rajta, hogy csak fél arca borotvált. Másnap a fürdőszoba tükörből Paul Newman nézett rá, világító, kék szemével. Elemér meg se mert mozdulni, és amikor ingatta a fejét, a tükörben látszó figura is ugyanazt tette. Kirohant a fürdőből, leült a nappaliban és azon gondolkodott, mit csinált azelőtt való este, hát bizony megint a haverokkal iszogattak, mert mióta Jolán elhagyta, nem nagyon akaródzott neki hazatérni munka után.

Harmadnap újabb filmsztár nézett rá, majd egyre idősebb figurák bukkantak fel a tükörben, Belmondo markáns, ráncos arca tűnt elő. Akkor ez azt jelenti, hogy ő halad a halál felé. Aztán egyre fiatalabb színészek néztek rá, végül a Pál utcai fiúk egyik amerikai főszereplője mosolygott rá. Visszafelé megy az idő és akkor ő úgy szűnik meg, hogy még meg sem született. Csak az mentheti meg, ha nem néz többet tükörbe.

Úgy járt-kelt a városban, hogy a csillogó kirakatokat is elkerülte, ahol véletlenül megpillanthatta volna magát. Kidolgozott egy technikát, ha mégis megállna egy kirakatnál, akkor milyen szögben helyezkedjen el úgy, hogy alakja semmiképpen ne tükröződjön.

Egy ismert üzlet kirakatában messziről elolvasta a kézzel írt szöveget, Elköltöztünk. Azelőtt borok és ételek plakátjai álltak ott. Most modellvasút tartozékait látta, Kisgyerek kora óta szeretett volna vasútmodellt. Ahogy a szokásos pozícióban állt, a tükröződő kirakatban, rávetülve női sziluettet látott, hasonlított Jolán alakjára, derékig érő haja nem szőke, hanem vörös volt. A nő kezével gesztikulált, látta finom ujjait, ahogy végigsimít a haján, és volt ebben a mozdulatban egy kihívó gesztus, mintha rá nézne, pedig nem láthatta Elemért, ahhoz, hogy tükröződjön a kirakatüvegben a háta mögött kellett volna állnia. Megfordult. Senki sem volt az utcán.

Haza ballagott és nem bírt megszabadulni a látványtól. Másnap ebédszünetben ismét arrafelé ment, de nem mert közel menni a kirakathoz. Néhányszor még próbálkozott a következő napokon is, de csak távolról figyelt. Egy hét múlva bement az üzletbe. Megajándékozza magát egy kezdők számára összeállítható modellvasúttal. A vakítóan fényes, napos utcáról belépve az üzletbe, azt hitte, hogy káprázik a szeme a sötétebb helyiségben. Előtte a vörös hajú nő állt, csillogó zöld szemmel. Mit parancsol, kérdezte mosolyogva. Elemér most látta, hogy a nő alakja tükröződött a kirakatüvegen, miközben biztos volt benne, hogy nem bent az üzletben állt. A nő türelmesen mosolygott. Gyerekének kellene, kérdezte kis idő múlva. A férfi csak rázta a fejét, Akkor talán saját magának vásárolna, nem szégyen az, én a kisöcsémnek is vettem, akinek pont olyan füle van, itt megállt a nő mondat közepén és elpirult. Ne haragudjon, de az öcsém tényleg hasonlít magára, mióta anyánk meghalt, én viselem gondját, vagány srác, biztos szívesen segítene magának összerakni az első asztalt, az a legizgalmasabb. Elemér érezte, hogy mindkét fülcimpája vérvörös, a nő tett feléje egy simogató mozdulatot, de a férfi elhúzta a fejét. Holnap visszajövök, mondta, addig átgondolom, most azonban vennék mégis egy apróságot. Azt nem átgondolni kell, én szívesen bemutatom működésükben a modelleket, van a hátsó teremben erre lehetőség, de ehhez idő kell, ha munkába kell visszamennie, akkor ez most nem megfelelő. Igen, így van, holnap inkább munka után jönnék, de addig is megvennék valamit. Van külön csomagban pl. olyasmi, hogy váltó? A nő nevetett, máris csomagolom és várom holnap. Ötkor zárunk.

Másnap Elemér korábban eljött munkahelyéről, járta az utcákat a közelben, nem mert öt óra előtt bemenni az üzletbe. A nő ugyanolyan mosollyal fogadta, Alba vagyok, be se mutatkoztam, és arcon csókolta a férfit. Elemér, Szirom Elemér vagyok. A nő felnevetett, gyöngéd férfi lehet, ilyen névvel, és nem az Elemérre gondolok. Nekem meg az Alba név tetszik, éppen azért, mert ellentéte a gyönyörű vörös hajának, az apja nem gondolt erre? Nem ismerem az apámat, de anyám szerint, aki már pár éve halott, rá, vagyis apámra hasonlítok. Hasonlít valakire, akit sose látott, fénykép biztosan van róla. Nincs, az anyám mindent elégetett, és akkoriban az okiratokra nem tettek fényképet, próbáltam megkeresni, de nem jutottam semmire. Mégis gyakran látom őt, illetve elképzelem, és ami érdekes, egy ilyen férfit láttam magam előtt, mint Ön, vagyis te, ilyen arcot még sose láttam. Maga, vagy te, Alba, udvarolsz nekem? Ilyesmi velem sose történt eddig. Én meg sose mondtam ilyesmit senkinek, illetve az öcsémet sikerült meggyőznöm arról, hogy ne zavarja a kajla füle. Akkor most menjünk a bemutatóterembe. Esetleg felhívhatnám az öcsémet? Elemér bólogatott.

Alba, első látogatásakor Elemér lakásában, a fürdőszobából kijőve váratlanul azt kérdezte, ki halt meg? Elemér nem értette a kérdést. Olyankor szokták letakarni a tükröket, amikor meghalt valaki. Nem halt meg senki, vagyis elhagyott a feleségem és elvált tőlem, de nem ezt gyászolom. Furcsa dolgokat látok a tükörben, miközben borotválkozom. Mit látsz? Nehéz elmesélni, megrémisztett, talán azt gondolhatod, hogy pszichopata vagyok. Nekem mindent elmondhatsz, én is sokat fantáziálok, tudod mit, gyere, nézzünk a tükörbe mindketten. Elemér vonakodott, félek, hogy az után nem állsz velem szóba. Az nem fordulhat elő, a kisöcsém is apaként bír téged, láthattad. Igen, nagyon kedvelem, mindig szerettem volna egy fiút, erős, jóképű, okos gyereket, az öcsédet szívesen örökbe fogadnám. Hát ez nagy baj, mert a csomag része vagyok én is, akkor el kell venned engem feleségül. Én nem mertem ezt sok hét után sem megkérdezni. Alba oda húzta Elemért a széles fürdőszobatükörhöz és lerántotta róla a terítőt. Ott álltak egymás mellett és Elemér magát látta Alba mellett. A nőt gyengéden kicsit kitolta a képből. Akkor is ugyanazt látta. Önmagát.

 

(Illusztráció: Arvydas Martinaitis: Rabbit Ears )