Bejegyzések kategória bejegyzései

Nichita Stănescu: Első elégia

Első elégia

Ajánlom Daedalusnak, aki megalapította  a művészek híres nemzetét

I.

Önmagával kezdi és önmagával
végzi.
Nem hirdeti semmilyen dicsfény, nem
követi semmiféle üstökös csóvája.

Belőle kifelé nem árad
semmi, ezért nincs arca
és alakja sincs. Hasonlítana valamelyest
a gömbhöz,
amelynek legnagyobb testfelületét
a lehető legszorosabban borítja
be bőr. De őneki még annyi bőre sincs,
mint a gömbnek.

Ő a tökéletes – belső,
és,
bár határai nincsenek, mélységesen
korlátozott.

De látni nem látható.

Saját mozdulatainak a történetét
nem követi azonképp, ahogy
a patkó nyoma követi
bizalommal
a lovakat…

II.

Nincs neki még jelene sem,
habár nehéz azt elképzelni,
hogyhogy nincs neki.

Ő a tökéletes belső,
a pont belseje, jobban önmagába
gyúrva, mint maga a pont.

III.

Nem ütközik ő senkibe
és semmibe, mivel
kívül semmi odaadhatója nincs,
amibe beleütközhetne.

IV.

Itt alszom én, körülvéve tőle.

Minden mindennek a fordítottja.
De vele nem ellenkezik, és
még kevésbé tagadja:

Nemet csak az mond, aki
ismeri az Igent.
De nála, aki mindent tud,
a Nem és az Igen kitépett lapokon áll.

És nemcsak én alszom itt,
hanem a férfiak egész sora,
akiknek a nevét viselem.

A férfiak sora benépesíti
egyik vállamat. A nők sora
másik vállamat.

És nincs is helyük. Ők
a tollazat, a láthatatlan.

Verdesek szárnyammal és alszom –
itt,
a tökéletes belsőben,
amely önmagával kezdi
és önmagával végzi,
semmilyen dicsfény nem hirdeti,
semmiféle üstökös csóvája
nem követi.

Kiss Zsuzsanna fordítása

Szellemes versek…

Szellemes versek szerelmemnek születésnapjára:

30

Ha… ha…. HARRMINCC!!
– tüsszented ki rögtön.
És a huszonéved? – Az nincs.
Három x közt a börtön.
Mostantól amiket mondasz:
„ősz”, „kopasz”, „prosztata-panasz”.
Ami eddig állt, az mind lekonyul.
Nem tehetsz semmit – bealkonyul.

31

Huszonkilenc, harminc, HARMINCEGY!
Aki bújt, aki… nem megy!
Fogam lazul, lábam remeg.
Egyszál hajam lágyan lebeg.

Lágyan?!
Talán határozottan, vagy valami.
Vagy Valami.

(Illusztráció: Charley Harper: Luna Moths)

Boti, a költő

Kiss-Farkasnak rossz napja volt. Délelőtt a sógora kocsiját vitte vizsgáztatni, délután a személyigazolványát intézte az Okmányirodában, aztán órákig ült a hetes buszon a dugóban…  csak nyúlt-nyúlt az idő, mint egy Duna-parton tekergő, hatalmas kígyó, és nem látszott a vége.
Otthon érte az üzenet, középső gyereke, Boti megnyert egy irodalmi pályázatot.
– De hiszen csak kilenc éves! – hördült fel Kiss-Farkas a telefonban. – Miféle versek! Ilyen nincs is, ez abszurdum!
Gyorsan hívta a feleségét, de Erika ki volt kapcsolva, hívta az anyósát, végül – kínjában – a kislányát, Lénát, de senkit sem ért el.
Botinak, a fiának nem volt telefonja.
De hát miért lenne akkora képtelenség?, töprengett. Ha vannak gyermeteg lelkű költők, akkor miért ne lehetnének a költők közt gyermekek? Miért ne írhatna egy kilenc éves fiú is tökéletes verseket? Kiss Botond, Kiss Botond, Kiss Botond… Egy negyedik osztályos tanuló! Micsoda meglepetés! Kiss-Farkas végigdőlt a kanapén, és a legszigorúbban végigolvasta a fia neten keringő verseit.
Üres poénok, semmi különös.
Mikor az ötödiket olvasta, átfutott rajta a boldog felismerés, hogy ezeket a fia  csak kimásolta valahonnan. Ügyes kisfiúként csúfot űzött néhány sznob szerkesztőből. Az ő Botond fia egy elmés trükkel leleplezi… de mit leplez le egy kilenc éves? Abszurdum. Ez ugyanakkora abszurdum, mint a költészet
A hatodik versnél tartott, mikor visszahívta Erika, a felesége.
Ő mindig jó anya volt, neki a gyerekei az elsők, ő értük él, mindig rájuk gondol, magyarázkodott, mintha nyilvánosan rajta kapták volna valami mulasztáson. Három gyerek, igen: Léna, Boti, Samu. És ő mindig erején felül. Mindig maximálisan… Boti is mindent megkapott! Figyelmet, szeretetet, törődést. Intellektuális pluszt.
– Nagyszerű dolog ez a díj, büszkének kell Botira lennünk – mondta Erika bizonytalanul.

Kiss-Farkas Sándor, bár nem élt a családjával, egyáltalán nem volt hanyag apa. Mint sokat nélkülöző dramaturg természetesen nem engedhette meg, hogy anyagilag is méltóképp támogassa Erikáékat. De szerencsére az édesapja, a befutott építész nem viselhette el, hogy az unokái nélkülözzenek. Az öreg mániája volt a Botond név, és mivel nehezményezte, hogy a fia, Kiss Sándor beillesztette a nevébe a Farkast, ezért a fia kénytelen volt az unoka nevében kompromisszum-késznek mutatkozni.
Így lett Botiból Boti.
Kiss Botond. Kiss Botond. Kiss – és hozzá  Botond! Te jó ég!
Kiss-Farkas hátradőlt, és újra elolvasta a verseket. Aztán újra és újra.
Hát semmi értelmük, az biztos. Csak egy kis  ingyom-bingyom tá libe.
Hamarosan telefonált az egyik legközelebbi barátja, és kérte, meséljen valamit a kis zseniről.
– Ó, öregem! Ez valami abszurdum! – dadogta Kiss-Farkas, és félszegen  bontotta a vonalat.

Erikának igaza van, mind a ketten sokat tettek a gyerekekért.
Lénát hetente háromszor kellett jazz-balettre vinni, előtte-utána elviselni a hisztijeit, fellépőruhát csináltatni, ide-oda kísérgetni. Samu autista volt, Erika feladta az állását, hogy éjjel-nappal fejlesztésekre hordhassa, hogy blogot írjon Samuról és a magyar oktatásügy siralmas állapotáról. Erika nemcsak anya volt, hanem híres és tiszteletre méltó aktivista is
A szendvicsgyereknek, Botinak persze nem volt könnyű két ilyen különleges gyerek mellett: Sándor csak annyit tudott a fiáról, hogy a 33-as a lába, kicsit nagy a füle, él-hal a minecraft-ért, és hogy semmi baj nincs vele az iskolában. Hogy megfelelt, jól megfelelt vagy kiválóan megfelelt. Boti többnyire jól megfelelt. De hogy kik a barátai és mi van vele…? Tutá libe má libe. Közepes fiú, középső gyerek.
Tárcsázta Erikáék vonalas számát, hogy viccelődve gratuláljon a díjhoz, és megkérdezze a fiától, hogy hogy van.
– Semmi különös – mondta a gyerek.
Mikor visszafordult a laptopjához, Boti megosztásai már 350-nél tartottak.

Másnap Kiss-Farkas Sándorból Kiss Boti édesapja lett.
Szerkesztők hívogatták, aztán egy unokatestvér az állami tévéből, majd az a színházigazgató, aki kirúgta két éve, és most az orrát szívogatva kifejtette, hogy „mennyire irigyli”.
Ő meg közben újra és újra elolvasta a verseket. Mást amúgy nem olvashatott a neten: ha kinyitotta facebookot, minden percben a fia díjnyertes versei jöttek vele szemben, mintha őt akarnák elnyelni.
Kilenc éves, ugye? Ez valami abszurdum.
Szép lassan azért kiderült, hogy hogyan kerültek ezek a kis, Boti-féle ingyom-bingyomok, játékos versikék a szerkesztőségekbe. Kiara nénit  helyettesítette a 4/A-ban Ági néni, Ági nénit aztán Adrienn néni, aki Boti verseit benevezte az iskolai Ki mit tud-ra. A Ki mit tud zsűrijében ott ült egy izgága öregdiák, aki javasolta Adrienn néninek, hogy Boti verseit küldjék el egy irodalmi pályázatra. Meg is mondta, hova.
Kiss-Farkas most természetesen botrányt kavarhatott volna – de Adrienn néni meghurcolása azt a hitet kelthetné, hogy nem örül a fia sikerének. Pedig , a fene vigye el, dehogynem!
Rápislantott a facebookra: a versek már hétszáz megosztásnál tartottak.
Ez már tényleg abszurdum! Boti óvodás korában felolvasta a betegágynál Weöres Bóbitáját, aztán néhány népmesét és egy kalózos mesekönyvet, amit az egyik színházi kollégája tukmált rá, de Boti csak udvariasan unatkozott. Egyetlen vers sem váltott ki belőle nagyobb lelkesedést, mint a Csodák palotája vagy az Állatkert. Kiss-Farkas akkor becsapva és megalázva érezte magát. De nem annyira, mint a díjnyertes pályázat után.
Délután már apja, Kiss Zoltán vidéki építészirodájába is eljutott a hír.
Hát ez hihetetlen, nem? Jobban kéne vigyáznunk erre a  kis gyöngyszemre. Az öreg lelkesedése nem ismert határt: ha egy gyerek kilenc évesen megnyer Magyarországon egy költőversenyt, akkor tíz év múlva már akármit megnyerhet. Talán külföldre kéne vinni, egy jónevű magániskolába. Boti lesz az angol nyelvterület legnagyobb költője. Egy új Shakespeare. Csak vigyázni kell rá.
És bár az öreg egy rendkívüli összeget átutalt a számlájára, Kiss-Farkasnak esze ágában nem volt az iskolából kivenni a fiát. Viszont visszaköltözött Erikához, mintha valamelyik gyerek – vagy maga Erika – halálosan beteg lenne.
Mert valakinek irányítani kell a dolgokat.
Kézben tartani. Becsatornázni.
Mit szólsz, Boti ehhez a Pilinszky-vershez? Hogy tetszik neked?
Boti udvariasan és félénken felelgetett, és Kiss-Farkasnak az volt az érzése, a fia talán még azt sem gondolja, hogy a versei, amikből manapság akkora hűhót csinálnak, olyanfélék, mint amikkel tele van az irodalom tankönyve.
A minecraftos barátait pedig nem érdekelte a költészet.
– És kik ezek a minecraftos barátok? – kérdezte Kiss-Farkas.
– Orange-Eszti. Crocodilus 17. CreepyShake. Jó fejek.
– Ó! – mondta Kiss-Farkas Sándor. – De kik ezek?
Boti sem tudta. Pedig a minecraft és az anyja laptopja jelentette a kapcsolatot az igazi valósággal. Ami azt illeti, Botinak naplója vagy kéziratai sem voltak, a verseit fejben tartotta.  – Mi értelme lenne leírni azt, ami már arra sem elég jó, hogy emlékezzünk rá? – magyarázta.
Boti elhitte, hogy az ötletek áradata kitart az élete végéig. Hogy minden nap lesz jobb, lesz másik. Hogy elég reggel felébredni, és kezdődik az “áradás”.
Kiss-Farkas péntekenként felolvasóestekre vitte a fiát.
Boti a kicsit manószerű arcával, az elálló füleivel ott ült a közönség első soraiban. Udvariasan és félénken. Mint valami kis zombi, gondolta szégyenkezve az édesapja.
– Alig hiszem el! Te vagy a kis Botika? – kérdezgették öregedő költőnők a felolvasások szüneteiben.
Gyengéden a tarkóját simogatták, a fülét húzogattak, némelyek a keblükre is vonták, mintha Boti nem egy kisfiú, hanem egy rózsaszín malacka lenne.
– Istenem! Alig hiszem el!
Kérdezgették, hogy hány kiló, ki a kedvenc költője, és hogy mit álmodott tegnap. És nem jönne el, hogy néhány aranyos, kis abszurdot felolvasson a saját költői estjükön?
Az aranyos, kis abszurdok szerzője udvariasan és félénken hallgatott. Este kilenckor már rettenetes fáradt volt, az ágyába vagy a minecraftos barátai közé kívánkozott.
– Igen, igen – hajtogatta engedelmesen.
Kiss-Farkas megígérte a hölgyeknek, hogy ő lesz az, aki a fia jelenlétében majd felolvas a verseiből. Mert nem akarja a sok nyilvános szerepléssel a fiát tönkretenni. Ő még egy kisfiú, mindene a foci, a minecraft, ezt tiszteletben kell tartani.
Kiss-Farkas Sándort ezek után már senki sem hívta Kiss-Farkasnak. A nevéből kihullott a „farkas”, Kiss Sándor lett, a csodálatos és zseniális Kiss Boti édesapja. A legodaadóbb, a legigazabb apa.
Erikával eldöntötték, hogy a „körülményekre való tekintettel” felújítják a fürdőszobájukat, és vesznek egy saját laptopot Botinak. Hogy Olaszországba mennek nyaralni az „atmoszféra” miatt. Az öreg Kiss amúgy egy használt autót ajánlott fel, ha Boti eljön az ő szülővárosába, és ad egy „szép interjút” a megyei újságnak. A verseket természetesen mindig Kiss-Farkas Sándor olvasta fel, és ő nyilatkozott – Boti nevében – a megyei újságnak. A tévébe is együtt mentek, ahol Boti a szerénységével mindenkit „megigézett”.
Igen-nem. Igen-nem.  Boti soha nem felelt egyebet.
A rendes tyúkok naponta egy tojást tojnak, de Kiss-Farkas naponta két verset is ki tudott a fiából préselni, egyet reggel és egyet este.
Soha nem beszélgettek egymással, mert ami azt illeti, a zseniális Botit egy cseppet sem érdekelte a kultúra. Boti csak úgy írt verseket, mint ahogy mások futnak vagy levegőt vesznek. Az apja színházi bemutatóját ugyanolyan udvariasan ülte végig, mit a saját felolvasásait. – Olyan kis szerény a fiad, meg kell enni – mondták Kiss-Farkas kolléganői.
Megenni, megenni, megenni. Boti egyre soványabb lett, mintha az emberek a pillantásaikkal is harapnának belőle.
Kiss-Farkas Sándor csak mosolygott. Lenézte a fiát, miközben rettegett is tőle.

A szereplésekért Boti egyetlen dolgot kért, hogy szombatonként nyugodtan focizhasson a haverjaival. – Hál’ istennek! Ugyanolyan kisfiú, mint a többi – mosolygott Erika.
De Kiss-Farkas Sándor tudta, hogy ez nem igaz.
Az ő fia nem ugyanolyan, halálra sebezte ez a pályázat. Ahogy Boti kitette a lábát, Léna rákezdte, hogy a szülei úgy odavannak ezért a hólyagért, hogy már azt sem vennék észre, ha ő holtan esne össze… Aztán pár perc múlva Samu, a legkisebb kapott dührohamot, mert az apja hazaköltözésével nagy lett a felfordulás, nem talál semmit. Ó, dögöljetek meg! Dögöljetek meg mind!
Kiss-Farkas arra gondolt, hogy fiát a titokzatos Orange-Esztin, Crocodiluson, CreepyShake-en kívül senki sem szereti. De ez a gondolat ijesztő volt és értelmetlen. Erika, aki Boti „feltűnése” óta amolyan pedagógiai tekintélynek számított a neten, kifejtette, hogy itt az ideje, hogy egy nagyobb és rendesebb lakásba költözzenek.
Itt az ideje, itt az ideje, itt az ideje. Kiss-Farkas Sándor nem morfondírozhatott ezen sokáig, mert a fia hamarabb jött vissza a focipályáról: valaki beletalpalt a sípcsontjába.
– Drága kicsikém! – hajtogatta Erika. – Drága kisfiam! Hidd el, neked ez meg sem kottyan! Gyere csak, megsimizem neked!
Hogy mi kottyan meg a fiának, azon Kiss-Farkas is már sokat gondolkodott. A középső gyereke lába minden ütéstől megduzzadt és bevörösödött, mintha Boti egészen másféle anyagból lenne, mint ők négyen, a „farkasok”. És Kiss-Farkas éjszakánként érezte a falakon át, hogy a fia nem tud a kíntól aludni. De nem mert átmenni a gyerekszobába, hisz mi van, ha csak képzelődik, ha csak szeretné, hogy Boti meglakoljon a zárkózottságáért… Igaz, most sokkal sápadtabb és soványabb is, mint a múlt hónapban… És valahogy fülesebb lett, mert azok a nagy, elálló fülei mintha maguktól nőnének, miközben a gyerek lassan zsugorodik össze.
– Nem akarod, hogy valamit felolvassak, kisfiam? Nem ennél valami különlegeset vacsorára?
Nem, ma nem. És mintha minecraft sem létezne, Boti magzatpózban lehevert az ágyra, és a falvédő mintáit bámulta.
Szerdán a legnagyobb irodalmi lap hozta le Boti „tréfás abszurdjait”, illett hát elmenni a bemutatójukra.  A hét második felében Boti nem ment iskolába, hogy péntek estére friss és kipihent legyen. De a nagypapának így is csalódást okozott, olyan sápadt volt, kicsi és elgyötört. Ám ez a gyötrelem valahogy hitelessé is tette a költészetét. Akárki nem tud kilenc évesen ilyen verseket írni, ám ez a vértanúhoz hasonló, angyalszerűen sápadt kisgyerek, talán igen.
– Beletalpaltak a vádlidba? – szörnyülködött a nagymama. – Ó, kisfiam! Az ilyesmi egy rendes gyereknek meg se kottyan.
Erika nevetett. Mert aki focizik, az normális. Az pont olyan, mint a többi.  Hát, persze. Katonadolog.

Vasárnapra Boti másik lába is megfájdult, a pupillája a szenvedéstől összeszűkült, a szeme nem is acélkék volt, hanem haragos fekete. Megváltozhat valakinek kilenc éves korában a szeme színe? Kiss-Farkas nem tudta. Ahogy még mindig nem tudta, írhat-e valaki kilenc évesen ennyire jó verseket. És ha ír, akkor hogyan?
Elvitték megröntgenezni a lábát: semmi. Talán nő a gyerek, mondta a sebészorvos, ezért fájnak ennyire a végtagjai. Katonadolog, tűrni kell.
De Kiss-Farkas úgy látta, a fia az utóbbi hónapokban nem nőtt semmit, inkább összezsugorodott.
– Mint valami csúnya manó – mondta Léna elégedetten.
Kiss-Farkas tudta, hogy más orvosokat is meg kéne keresni, de készült egy bemutatóra, és neheztelt a fiára: csak duzzogj, kisfiam,  néma gyereknek az anyja sem érti…
A hét közepén az iskolaorvos telefonált, és dühöngve szidta a szülőket, akik ennyire felelőtlenül…, akik ilyen helyzetben sem…
– Milyen helyzetben? – kérdezte dadogva Kiss-Farkas.
Az iskolaorvos úgy beszélt, mintha valami katonai akcióról lenne szó.
Teljes vérkép. Kivizsgálás. Ha-la-dék-ta-la-nul.
– De nem ez a szegény kisfiú ír verseket? Hihetetlen kínokat tűrt összeszorított foggal! Tényleg különleges gyerek.

Nekem a gyerekeim az elsők, magyarázkodott Erika az onkológusnak.
A gyerekek, a gyerekek, a gyerekek! Mindent értük tettem!
Hideg, könnytelen decemberi nap volt, Kiss-Farkas nem tudott sírni, csak tántorgott. Ez nem lehet igaz! Ez abszurdum!
– Van ilyen – mondta az orvos. – A ráknak egy különösen agresszív fajtája, nem is olyan könnyű felismerni.
Kiss-Farkas este visszament a kórházba, hogy megkérdezze Botit, van-e új vers… hogy hogy érzi magát, hogy nem enne-e valami különlegeset, hogy nem akarja-e, hogy felolvasson valamit.
De nem volt semmi: a gyerek magzatpózban hevert az ágyon, a pupillája egy tűhegynyi ponttá zsugorodott.
Már egyáltalán nem válaszolt.
Többször Kiss-Farkas nem is látogatta meg. Erika maradt Botival a kórházban, ahogy az természetes, ő pedig rohant haza, hogy estére pizzát rendeljen a gyerekeknek, kezelje Samu dührohamait, felkészítse Lénát a holnapi fellépésre. Meg aztán jön a vízvezetékszerelő, mielőbb el kell dönteni, hogy lemondják-e a felújítást. Meg egyáltalán… ott a két gyerek.
– Azt mondják az orvosok – sikoltozott a telefonban egy hét múlva Erika –, hogy fel kell készülnünk a legrosszabbra! Hogy fel kell kell készülnünk! Érted ezt?
– Fel kell készülnünk – mormolta tompán Kiss-Farkas. – Ez abszurdum!
Fel kell készülnünk, fel kell készülnünk, fel kell készülnünk.
Hónapok óta először álmodott: ugyanabban a dugóban ült a hetes buszon, mint aznap, mikor Boti megnyerte a pályázat. De most csoda történt: a kocsisor hirtelen megindult, a hetes buszon káromkodó-zsörtölődő utasok egymás vállának estek.
Másnap reggel a saját facebook-profiljával (a bélyegképe egy farkas) belépett Boti rajongói oldalára.
„Ez elképzelhetetlen” – kezdte a facebook-posztját, melyben hírt adott Boti rettenetes betegségéről, miközben megemlékezett a kisfia csodájáról, a Boti elméjében kavargó csodálatosnál csodálatosabb versekről, az ő mérhetetlen bánatáról. Mióta Boti az onkológián feküdt, valahogy könnyebben ment az írás. Bőbeszédűen újra rátért a csodára, amit Boti jelentett mindannyiuknak. Hogy Boti úgy írt verseket, ahogy más táncolt vagy szökdécselt. Aztán drámai tőmondatokban taglalta  a rájuk váró, szörnyűséges veszteséget.
Megnyomta a „közzététel” gombot, aztán könnyekkel a szemében még egyszer elolvasta a posztot.
Mire felnézett, legalább ötvenen osztották meg.

(Illusztráció: Paul Klee, Igor Melnikov)

Fa tetején ül a Hold

Fa tetején ül a Hold,
Anyaarc mosolyog ki
Füst és köd alól, távol
Fűzágak hajladoznak.

Paptalan, cipruság nélkül,
„Messzünnen közelg” valaki –
Árnyalak vagy én vagyok az?
A válasz veremben csücsül.

Vágytalan, mély zsibongás reng,
Megtelik vele szív, tüdő,
E világ vétkek komája,
Farsangra gyász, feltámadás.

(Illusztráció: Christian Schloe: A Bluebird’s Song)

Csillagok

A langy-meleg víz hajnali ködében vettem észre:
halvány barna csillagrendszer a fehér vállövön.
Néhány csepp egészben megállt rajta,
azokon keresztül néztem bőre mikro-rendszerét.
Miközben nevetett, mellkasára hajtottam a fejem,
közelről néztem a csillagokat,
hallottam az élet halk lüktetését.
Csak ekkor döbbentem rá,
este egy egész univerzum ölelt körbe engem,
és olyan közel volt,
hogy az egyik holdja lettem.

(Illusztráció: Jiwoon Pak: Lunar Eclipse, 2016; Your Shadow)

Internet avagy az Igazi (2/2)

 

Bodóné sokáig keresett, kutatott, amíg a Slando-féle hirdetések közt végre rábukkant egy elfogadható partnerre. Gergely elárusítóként dolgozott egy szentendrei kisboltban. 33 éves volt, magas, vonzó külsejű fiatalember. Először semmit sem árult el magáról, annál többet Bodóné: hol lakik, mit szeret, gyűlöl, milyen elvárásai vannak vele szemben… A férfi türelmesen hallgatta, még kérdezett tőle egyet-mást, utána ő is bemutatkozott, melynek során Bodóné fokozatosan fedezte fel eszményképét Gergelyben. Hihetetlen! Csodálatos! – esett egyik ámulatból a másikba.

– Milyen kár, hogy nem találkoztunk hamarabb! – sajnálkozott egyik nap, amikor bekapcsolta MSN-én a kamerát.

– Mert?

– Sosem éltem volna át azt a rengeteg megaláztatást, szenvedést, amit Zsiga okozott.

– Felejtsd el! Koncentrálj inkább a jövőre, azokra a szép évekre, melyeket egymás társaságában fogunk tölteni. De addig is: hozzám vagy hozzád? Már úgy értem, ki látogassa meg előbb a másikat. Hiszen még nem is találkoztunk egymással. Nem, pontosítok: látogass meg te engem, nehogy a végén még összeszaladjak a férjeddel. Hacsak nem kívánsz továbbra is az e-mail és chat szintjén maradni.

– Zsigától ne tarts. Hiszen tudod: hétszámra nincs itthon, úgyhogy keress fel te előbb, ha nincs kifogásod ellene.

– Nincs. Jövő vasárnap megfelel?

Bodónénak megfelelt, csupán Gergelynek akadt halaszthatatlan dolga hirtelen.

– Majd jövő vasárnap – ígérte. – Addig is, légy szíves, vedd le a melltartód!

– De Gerikém, én ilyesmit nem szoktam – ült ki Anna arcára a verejték. – Különben sem ismerjük még egymást annyira.

– Éppen ezért, édesem. Szeretném, ha egy kicsit többet is megmutatnál magadból.

– Most? Lehetetlen! Hadd… hadd készüljek fel előbb!

– Lelkileg? Esetleg szeplős vagy, tetovált a bőröd, pattanásos…? Valld be már, hogy mit szégyellsz!

– Semmit, de olyan fontos ez? Tegyük fel, hogy csúf vagyok, szőrös a mellem például. Akkor már nem is akarsz elvenni? – vágta ki magát Bodóné.

Ha úgy ítéli meg, hogy nem számít, elodázhatja a vetkőzést, aminek még valóban nem jött el az ideje. Ha viszont számít, megeshet, miszerint csak a teste miatt venné el. Illetve az sem ziher, hogy elveszi. Csak élvez egyet, utána illa berek, nádak erek.

– Dehogynem! Csak kíváncsi voltam, milyen vagy – vonta meg a vállát az eladó, és másról kezdett beszélni.

Hanem a vasárnapi randi elmaradt. Ettől ugyan még tovább e-maileztek, chateltek, de mintha láthatatlan fal ékelődött volna közéjük.

– Haragszol? Olyan tartózkodó vagy újabban! – próbálta kiugrasztani Anna Gergelyt a bokorból, mert szép, szép a tapintat, csakhogy így egy tapodtat sem jutnak előbbre.

– Nem haragszom, csak elfogadlak olyannak, amilyen vagy. Végül is ezt akartad, vagy tévednék?

Bodóné hátat fordított a férfinak, és percekig tusakodott magában. Engesztelje ki és vetkőzzék, vagy kockáztassa meg, hogy otthagyják? Eh, lesz, ami lesz, vetkőzik! Gyerek biztosan nem lesz belőle, másrészt nem is olyan rossz érzés eljátszogatni egy pasival – meztelenítette le a felső testét elszántan.

– Káprázatos! Köszönöm! Te vagy a legszebb hölgy, akivel valaha is cseteltem!

A pénztárosnő mosolygott. Mint minden szép nőnek, nemegyszer mondtak neki effélét. De ez más, izgatóbb, vagy… Mindegy! A lényeg az, hogy jólesik.

Másnap új ötlettel rukkolt ki a szentendrei levelező.

– Ismered a közmondást? Aki a-t mond, mondjon b-t is. Tegnap láttalak felülről, ma megnéznélek egészben, tetőtől-talpig pucéran, mert az az igazság, hogy nem tudok veled betelni. Na, kimondtam! Most agyonüthetsz, ha… jólesik.

Bodóné hirtelen azt sem tudta, nevessen, vagy utasítsa rendre azonnal bővérű partnerét.

– Ejnye, ejnye, Korpás úr! Maga túl sokat akar egyszerre. Alig telt el 24 óra, amióta megmutattam a kisujjam, és ma, tessék, az egész kezemet akarja.

– Persze, persze, bocsánat! Most ne haragudj, sürgős elintéznivalóm van.

Ezután egy teljes hétig nem látta, mialatt Annának volt bőven ideje elmélkedni az eseten. Az még megjárja, hogy szexcentrikus a pasija. De: miért nem próbálkozik élőben? Egy videó mégiscsak kép, virtuális valóság, amit aligha cserélne fel bárki is egy hús-vér asszonnyal. Hm! Valószínűleg fél tőle. Ja, férfiaknál előfordul ilyesmi. Nincs önbizalmuk, és folyton attól rettegnek, hogy csütörtököt mondanak. De az is lehet, miszerint csak kipróbálja, meddig mehet el ahhoz, hogy ne utazzék hozzá potyára, más szóval ügyesen előkészíti a terepet.

– Szia! Hogy vagy? – kattintotta Annára egy este a kamerát. – Remélem, nem zavarok.

– Nini, Gergelyke! Veled meg mi történt? Úgy eltűntél az ernyőmről, mint az égboltról a szivárvány!

– És? Kit érdekel? – lógatta a fejét fásultan. – Nem hiányzok én senkinek.

– Nana! Hátha nekem hiányzol?

– Neked? Kérlek, ne etess, hiszen ha így lenne, picit messzebb tartanánk.

Ugyanígy vélte Anna is, úgyhogy itt a legfőbb ideje, hogy változtasson a modorán, mely sehogy sem engedi, hogy végre úgy játsszon, mint felnőtt a felnőttel. Anyám, mióta nem volt már férfival! Valójában persze most sem lesz, de legalább ad egy lökést ennek a bozontos üstökű boltosnak.

– Tudod, mit? Hunyd be a szemed, és számolj ötvenig!

– Hagyd, ne mókázz! Ma nehéz napom volt!

– Nem mókázom, meglepetés.

– Oké! 1, 2, 3, 4, 5…

– Adagio, kérlek, lassabban!

A férfi unottan engedelmeskedett. …49, 50, kinyitotta a szemét, és felkiáltott. A nő ruhátlanul, teljes szépségében pompázott előtte. Gergely felajzva meredt a buja keblekre, szépen ívelt csípőkre… Természetesen nem először látott csupasz nőt, akár az internetről is dögivel, akiknél Anna sem volt csinosabb. Ezzel szemben ingerlőbb, legfőképp a combjai, melyek közt a gyönyörök édenkertje feketéllt.

– Gratulálok! Szebb vagy, mint képzeltem! Mit is mondtál: hol dolgozol?

– Pénztárosnőként egy butikban.

– Helytelen! Fotómodellként százszor többet keresnél. De ha már itt tartunk, úgy illő, hogy én is levetkőzzem előtted – rúgta le a nadrágját. – Ez vagyok én! – emelte fel a karjait a testépítők szokványos pózában.

Bodóné majdnem elnevette magát. A férfi inkább vézna, mint kisportolt alak volt. Nem úgy a dorongja, mely lándzsaként meredt ki a testéből.

– Brávó! Csak át ne döfd a képernyőt! – nyúlt reflexszerűen a melléhez.

– Úgy, úgy, nagyon jól csinálod! Lejjebb is! Ez az! Most egy fokkal még lejjebb! – biztatta Korpás úr, azzal maga is kezelésbe vette a fütyijét, s őrült iramban vágtázott a csúcspont felé. – Na, milyen volt? – kérdezte, miután mindketten kielégülten nyúltak el a fotelben.

– Szokatlan. Még sosem csináltam videón. Mint a pornószínésznők, mert lényegében ez történt.

– Annácska! Ilyen nincs! Te elpirultál. Vagy csak a szemem káprázik?

– Viszontlátásra! Mivel holnap vasárnap, kicsit jobban ráérek, aztán ha nem untatlak, folytathatjuk a… csevegést.

– Naná, hogy folytatjuk! Méghozzá élőben – hunyorított rá Korpás úr. – Föltéve, hogy nincs otthon a „sofőröd”.

– Nincs – hunyorított vissza rá kacéran a szépasszony. – Jöhetsz bátran bármikor, így végre személyesen is megismerkedhetünk egymással. Címem: Kerkápoly utca 7. Ezennel meghívlak egy fincsi vasárnapi ebédre.

Jól van Bodóné, így cselekszik manapság egy talpraesett úrinő! – gratulált önmagának elégedetten. Egy pillanatra ugyan felmerült benne a gondolat, hogy ez bizony csalás a javából. De hát őt is megcsalták, meg is fizet érte, ígéri, mégpedig ugyanolyan érmével, ahogy neki fizettek.

Másnap délelőtt kiporszívózta a szőnyeget, itt-ott rendet rakott, port törölt. Az ebéd… Az se gond! Elég gyatrán főz ugyan, de mire valók az étkezdék! Volt is a közelben egy kínai kifőzde, onnan rendelt szecsuáni levest, szusit és egy igazi pekingi sült kacsát. Most aztán kiderül, hogy a legtöbb férfit tényleg a hasán keresztül lehet megfogni.

12 óra. Ekkorára kellett volna betoppannia a szentendrei vendégnek. Nem is váratott sokat magára, mert alig telt el néhány perc, máris csöngettek odakint.

– Nyitom, drágám, repülök!

Hanem Gergely helyett Zsiga vigyorgott az ajtóban. Ekkor jutott eszébe, hogy éppen mára jelezte érkezését nagyra becsült férje is. Kellemetlen, nagyon kellemetlen! Hogy feledkezhetett így meg róla!

– Üdvözlöm, Bodóné! Beengedne egy éhes csavargót? Atyám, micsoda illatok! – szagolt a levegőbe Bodó úr.

– A… az ebéded. A tiszteletedre rendeltem – találta fel magát egyből a fiatalasszony. – Parancsolj beljebb, és jó étvágyat!

– Nahát! Nem ismerek rád, angyalom! Díszabrosz, gyertya, ezüst evőeszközök… ! – hatódott meg a kamionos. – Véletlenül nem mást vártál te helyettem?! Bocs, csak tréfáltam.

– Nyuvadj meg! – kívánta magában Bodóné, s szívdobogva sandított az ajtóra, mikor bukkan fel immár Gergely is.

Szerencsére nem bukkant. Sem most, sem később. Csak aki mindenről tud, az tudja, hogy mi okból.

Egy hónapig várt, reménykedett. Hiába: Korpás úr egyszer sem bukkant fel többé. Semmi vész, akad még rajta kívül más férfi, jobb is, szebb is, mint Gergely volt. Ki is tesztelt sorra-rendre jó párat anélkül, hogy megtalálta volna az Igazit.

– Igazit? – húzta el a száját Áts Vera. – Te még hiszel az Igaziban?

– Miért ne! Csak létezik valahol egy hozzám illő gavallér! Nem, nem szupermen, ha erre gondoltál. Az sem baj, ha szegény, csúnyácska vagy akár sofőr is. Igen, jól hallottad, akár sofőr is, csak megbecsüljön, szeressen.

Szegény Bodóné, pont az után sóvárgott, ami legkevésbé jellemzi a virtuális világot. Egyre azonban mégis rájött valamiképp, hogy sohase fedje fel a kártyáit. Legalábbis kezdetben, mert aki őszinte, azon könnyű átlátni, és akin átlátnak, úgy manipulálják, ahogy akarják.

Ekkor ismerkedett meg Jánossal. (Lám-lám, mire jó az internet!) Neki nem volt kamerája, ezért egy darabig azt sem tudta, hogy néz ki. Aztán küldött pár fényképet. Köpcös termet, rövidre nyírt haj, keskeny homlok, széles arc… Átlagos, derék férfi benyomását keltette. Amúgy szakács volt a jóember egy kistarcsai bisztróban.

– Most rajtad a sorr! Kérlek külggy te is néhány fotot magadról! – kopogta le a chaten kissé hibás helyesírással.

– Sajnos nincs. De csináltathatok a kedvedért – fogadkozott a pénztárosnő.

– Akkor csináltass, mert az édes alig várja, hogy láthasson.

Világos! Bármiről írt a kis köpcös, abban benne volt az anyja is. Az édes ezt mondta, azt mondta, tette, főzte, gondolta, úgyhogy ha minden flottul megy, a randijukról sem hiányzik.

– Találkozni szeretnék veled, Annuska – bökte ki a köpcös egy kora őszi délután. – Méghozzá holnap, ha neked is megfelel.

– Na végre! Már azt hittem, sosem mondod ki. Mikor és hol, mert azért az sem mellékes.

– Természetesen az édesnél. Meghívott ebédre. Remélem, nincs más programod.

– Nono, ebből nem esztek! – bosszankodott Bodóné. – Megtisztelsz. Egyedül az a gond, hogy én elvből nem randizok senkinél. Parkban, étteremben szívesen, később bárhol, bármikor. De csak később, idővel, mert jobb félni, mint megijedni, nem igaz?

– Megijedni? Az édestől? – meresztgette szemét a főszakács. – Hát… te tudod. Találkozzunk akkor a budapesti Két Dióban. Ez az édes kedvenc étterme.

– Az édesé.

– Az édesé.

– Jó ízlése van, de én inkább a Gundelt ajánlom.

– Hű, az drága lesz! – csúszott ki a száján riadtan. – Bocs, nekem nyolc, csak az anyuci… Nem mintha skót lenne, de ő olyan, hogy is mondják? Puritán. Egyébként remek nő. Majd meglátod, ha megismered.

Bodóné jókedve fokozatosan rosszkedvvé alakult. Úgy tűnik, megint rossz lóra fogadott. Lóra? Szamárra, még ha az derék, szolid szamár is. Végül egy park mellett döntöttek. Ott olyan friss, egészséges a levegő, süt a nap, csicseregnek a madarak. Kell ennél idillikusabb hely egy randihoz?

– Akkor viszlát holnap kettőkor! – sugárzott a fiatalember. – Ja, és tűzz, légy szíves, egy piros rózsát a blúzodra!

Amikor Bodóné megjelent a megbeszélt helyen és időben, csaknem szélütést kapott a méregtől: az édes! Hogy ennek mindenütt jelen kell lennie!

– Szia, Jánoska! Én vagyok a Bodóné!

A férfi és az öreghölgy némán meredt az elegáns, sudár termetű asszonyra.

– Isten hozott, Annuska! – pattant fel a padról a fiatalember, és elbájolva csókolt kezet a pénztárosnőnek. – Engedd meg, hogy bemutassam az anyámat!

– Örvendek, özvegy Hadnagyné! – nyújtott kezet az öreghölgy.

Hallgattak.

– Szép csendes időnk van – törte meg a csendet, miután tetőtől talpig végigmustrálta Bodónét. – Messze lakik, kedves Annuska?

– Eléggé – füllentette Bodóné, nehogy még a lakását is felmérje.

– Kertes házban?

– Nem lenne rossz! De ahhoz díszesebb bölcsőben kellett volna ringasson a mutterem.

– No, azért egy kertes ház még Pesten sem tekinthető luxusnak. Nekünk van, mégsem tartom magunkat egy csöppet sem gazdagnak – jegyezte meg a fiatalember szerényen.

– Mert nem is vagyunk azok, fiacskám. Se tehetősek, se tanultak, úgy bizony. Egyszerű, hétköznapi emberek vagyunk mi, kérem. Magának van egyeteme? – firtatta tovább az öreghölgy. –Tudom, hogy csak pénztáros, de hány ápolót, óvónőt ismerünk, aki így keresi a kenyerét.

– Sajnos nincs. Lehúztam ugyan két évet egy pénz- és számviteli főiskolán, aztán stop, elfogyott a pénz, munkát kellett keresnem. Más kérdés? Nem érdekli esetleg, kik voltak az őseim?

– Kérlek, ne haragudj! – érzett Bodóné felháborodására Jánoska. – Csak azért kérdezünk, mert olyan keveset írtál magadról.

– Így igaz! Hát akkor tovább nem is zavarok! Örvendek, hogy megismerhettem – fejezte be a káderezést a szürke hajú, nagydarab asszonyság.

– Már mész? De hiszen öt percet sem beszéltél Annuskával, anyuci!

– Megyünk, ugyanis az a véleményem, hogy óriásit tévedtünk.

– Amennyiben? – sejtett rosszat a fiatalasszony.

– Majd megírjuk e-mailben. Gyere, kisfiam! Köszönjük a randevút.

A férfi értetlenül nézett az anyjáról Annára, majd újra vissza az édesre.

– Oké, ahogy akarod – felelte szófogadóan anélkül, hogy megmoccant volna.

– Akkor mire vársz? Búcsúzz el szépen, és induljunk!

– Én… én nem megyek. Bocsáss meg, de… meggondoltam magamat.

– Én is – borult el a fiatalasszony. – De mielőtt végleg elmennél, kérdezd meg a mamádat… – buggyant ki belőle savanyúan. – Vagy tudod mit? Ne kérdezz semmit sem!

– Te… te haragszol az édesre – jött a fiatalember egyre nagyobb zavarba. – Csak azt nem értem, mivel bántott meg.

– Nem bántott. Esetleg fordítva, de erről inkább őt faggasd.

– Anyuci?

– Majd megbeszéljük otthon. Négyszemközt.

– Hatszemközt nem lehet? – fintorgott a Bodóné. – Elvégre én is érintett lennék a dologban.

Az öregasszony tétován pislogott.

– Rendben van! – adta be végül a derekát. – Volna szíves háttal állni a fiamnak? Helyes, köszönöm! Tudja, melyikük magasabb?

– Ez… ez nevetséges!

– Jó, folytassuk! Bevallaná hány éves?

– 32.

– A fiam 27. Öt évvel fiatalabb kegyednél. És ez még nem minden! Még érettségije sincs, nemhogy főiskolája, mint magának, más szóval sehogy sem illenek egymáshoz.

– Befejezted? – fogta el a fiatalembert a köhögés. – Kérlek, bocsáss meg az anyámnak! Nem rossz asszony ő, csak idősebb, és az idősek kicsit másképp látnak bennünket.

– Másképp? Reálisabban, kisfiam, amiben az a legbosszantóbb, hogy a barátnőd egy szóval sem figyelmeztetett. Ez lehet hanyagság, de, elnézést, amiért kimondom, átejtés is, ha úgy vesszük.

Bodóné elképedve bámult az özvegyre.

– Ezt komolyan gondolja?

– Naná! Legalább azt közölte volna, hogy ilyen dekoratív úrinő.

– Köszönöm. És ez olyan nagy hiba? Jobban örülne, ha csúf lennék?

– Nem csúf, csak amolyan átlagos, hétköznapi kisember, mint amilyenek mi vagyunk. Emlékszem, elhunyt férjem is ilyen dekoratív alak volt: magas, szép arcú, bolondultak is érte az asszonyok.

– Ezt talán hagyjuk: magánügy, no meg Annuskát sem érdekli! – idegeskedett Jánoska.

– Valószínűleg. Az sem kizárt, hogy téged sem. Legalábbis momentán. Pedig, ha valaki, te láttál sírni apád miatt. Nem csoda, hisz folyton azért reszkettem, nehogy elszeressék tőlem Aladárt. Akkor jöttem rá először, hogyha nyugodtan akarok aludni, rézgyűrűt húzzak az ujjamra.

Internet. Játszani szeretnél? Vár az interneten a Honfoglalás, Legyen ön is milliomos és hasonlók. Keresel valamit: egy várost, nevet, rokon értelmű szót, vasúti menetrendet? A neten megtalálod. Innen rendelhetsz könyvet, ebédet, zavartalanul csetelhetsz, de akár újságot is olvashatsz. Egyetlen gombnyomás és egy végtelen világ kellős közepébe pottyantál. Csak kudarcot ne vallj valamiképp, mert aki itt megbotlik, annak elég kellemetlen következményei lehetnek. Tudta ezt jól Anna is, hanem a szükség törvényt bont, s rövid szünet után ismét az interneten szörfözött.

Magányosok klubja. Próbáljuk ki! Kirándulások, közös zenehallgatás, születésnapi bulik, táncesték. De hisz ez nagyszerű! Ha most sem jár sikerrel… Ej, dehogynem, csak ügyesen, okosan kell vadászni! A tagok rendesek, egyik-másik szuperszám, különösen Oszlács úr. A pasi ugyan kereskedelmi ellenőr, és ő elég allergiás az ilyen hapsikra, de ezt meg a sötétszemüvegét leszámítva, tényleg figyelemreméltó úriember. Tapasztalt, udvarias, csak egy kicsit zárkózott. Senki sem tudta, hol lakik, mit szeret, kit gyűlöl, melyik futballcsapattal szimpatizál. Csak jött-ment, kérdezett ezt-azt, utána hetekig nem látták.

Ákos. 32 éves, örökké álmos aranyifjú. Apja bankár, anyja tanítónő. Bár egyetemet végzett, eddig még egyetlen napot sem dolgozott. Azért volt pénze piára, nőkre, divatra… Más nem is igen érdekelte. Hogy mit keresett akkor a magányosok klubjában?

– Khm, egyszerűbbet nem tudsz kérdezni? – vakarta meg a fejét valahányszor sarokba szorították ezzel a kérdéssel.

Ettől függetlenül sokan kedvelték. Maga Anna is, hiszen olyan eredeti, kedves figura. De hogy hozzámenjen… Hát azt kétszer is meggondolná. Akkor viszont kihez menne? Oszlács úr túl bonyolult, Ákos komolytalan, Iván dadog, Frici szexmániás… Mennyi férfi, mennyi lehetőség! De csak flörtre, kalandra, és nagyon úgy tűnik, ők sem vágynak egyébre.

Lassan elfolyt egy hosszú esztendő, és Bodóné még mindig nem találta meg az Igazit, ezért úgy döntött, megszünteti a tagságát.

– Milyen kár! – sajnálkozott egyik klubtársa, amikor tudomást szerzett Anna tervéről. – Nem maradnál mégis a kedvünkért, tudniillik nem szívesen válunk meg egy ilyen művelt, bájos asszonytól.

– Művelt?

– Abszolút! – erősítette meg a tökmagszemű, ravasz arcú Benjámin. – Eddig még nem mondtam, de most kerek perec bevallom: te voltál a csoportunk üdvöskéje, Annácska.

– Kösz, ez jólesett.

– Mit szólnál egy búcsúebédhez? Van egy kis házam a Népliget környékén. Eszünk-iszunk, táncolunk, egyszóval mulatunk egyet együtt utoljára.

– Mulassunk! – egyezett bele meghatódva Bodóné. – Meghívhatom a barátnőmet is?

– Hogyne, nyugodtan. Már mondom is a címemet. De ha kívánod, el is mehetünk értetek.

Mikor Bodóné és Áts Vera betoppantak Bénihez, üdvrivalgással fogadták a két asszonyt.

– Éljen Annácska, a magányosok klubjának legfényesebb csillaga!

– Ni csak, Ákoska! Te is eljöttél búcsúzni?

– Még szép, hogy eljöttem! Csak nem hagyok ki egy ilyen alkalmat!

Gyorsan nekiestek az asztalnak, ettek-ittak, táncoltak, aztán lassan szedelőzködni kezdtek a vendégek. Előbb Iván, utána Frici és Ákos vette a kalapját.

– Menjünk mi is, madárkám! – unta meg a társaságot Áts Vera, amikor már csak Oszlács úr és öt idősebb tag merengett az asztalnál.

A házigazda sokat sejtetően kacsintott.

– Várjatok még egy iciri-picirit! A meglepetés még hátra van.

– Meglepetés is van? – kapta fel a fejét Bodóné, akinek lassan fejébe szállt az alkohol. – Menjünk! Nem szeretem a meglepetéseket.

– Várj, segítek – lépett hozzájuk Oszlács úr. – Remélem, nem vagy kocsival.

– Dehogynem! És? Attól, hogy ittam néhány kortyocskát, még kitűnően vezetek – nyúlt a levegőbe a vezetést utánozva. – Rrrrrr!

Bumm! Hirtelen megingott, s ha nincs ott a férfi, egyensúlyát vesztve zuhan a parkettre.

– Majd én vezetek – jelentette ki Áts Vera. – Köszönjük a vendéglátást.

– Ahogy parancsoljátok! – vonta meg a vállát Benjámin! – Vigyázzatok magatokra!

– Én maradok, ha megengeded – jelentette ki Oszlács úr.

– Én is – csatlakozott hozzá váratlanul a fiatalasszony. – És, üsse kő, lássam azt a meglepetést!

– Most megyünk, vagy maradunk? – torpant meg Áts Vera.

– Maradunk. Nekem aztán senki sem dirigál! Ha nem tetszik, elmehetsz. Én azt csinálok, amit akarok.

– Brávó! Így beszél egy igazi úriasszony – intett Benjámin az öt, ötven felé járó öregfiúnak.

 Azok elismerően tapsoltak. A házigazda várt egy keveset, amíg Oszlács is bemondja az unalmast.

– Te maradsz még?

– Attól függ. Ha volna miért, örömmel, de sajnos úgy látom, kifogytál a menüből.

– Miért, téged mi dobna föl?

– Pina?

Benjámin tekintete megpihent egy festményen.

– Na, szia! Ha nincs, nincs – itta ki a poharát. – Viszlát, kopaszok!

– Meglepetés! – rikoltozott Bodóné.

– Milyen kell?

– Pina?

– Ja. Fiatal, öreg, csupasz, fekete…?

– Az övé – mutatott Oszlács úr a becsípett asszonyra.

– Hát ez egy kicsit nehéz lesz, mert… Hogy is magyarázzam? Ő nem tartozik mihozzánk. De… megpróbálhatjuk, sőt, meg is akarom próbálni.

– Hagyd, nem fontos. Beérem én bármelyik tinivel úgy 12 és 17 között.

– Van ízlésed – vigyorgott a ravasz arcú házigazda. – Ebben az esetben állok rendelkezésedre.

– Máris?

– Akár. 15000 a tarifa, méghozzá előre, vagy nincs üzlet.

– Oké! Pillanat! – nyúlt a zsebébe hanyag mozdulattal Oszlács úr. – Parancsolj!

– Kösz! Jó szórakozást! Aztán egy szót se senkinek, mert abból nemcsak nekünk, neked is bajod származhat – figyelmeztette a háziúr. – Felfogtad? Ezek tinik, kiskorúak, akiket a törvény szerint tilos megbaszni. Ez persze marhaság, de még nagyobb marhaság sittre kerülni miattuk.

– Hé, meddig várjak még? – kacsázott eléjük a csinos pénztárosnő. – Ha jól emlékszem, nekem ígértek itt valamit.

– Tévedsz, semmit sem ígértek. Menjünk haza, madárkám! – kérlelte a barátnője szelíden.

– Hülyének nézel? Igenis ígértek, és én azért is kirúgok a hámból ma este.

– Bölcs döntés. Itt a meglepetés! – nyomott meg Benjámin a falon egy gombocskát, mire feltárult az ajtó, és öt meztelen kamaszlány libbent a szobába.

– Ha…hallatlan! – hápogott az asszonyka. – Ez nektek meglepetés?

– Nyugi: folyt. köv. – kapcsolt be a férfi egy lejátszót, s a következő pillanatban felcsendült egy argentin tangó dalszövege.

A kopaszok mintegy vezényszóra ráncigálták le a ruhájukat, és a lányok mellé perdültek.

– Csinik, mi? – súgta oda Oszlácsnak a fondorlatos háziúr. – Az egyik a tied, de szerintem most már a nőre is ráhajthatsz. Ez úgy elázott, hogy észre sem veszi, ha megdugják.

– Elég! – toppantott kipirulva Dobóné. – Te disznó, hát te is ilyen ember vagy!

– Most mit kiabálsz? Ez művészet, argentin show. Te sosem láttál még ilyesmit? Inkább vetkőzz le, és csatlakozz hozzájuk!

– Inkább hazamegyek. Pfuj, bár sose jöttem volna ebbe a kupiba! Vera, látod ezt? Vera, kérdeztem valamit.

A nő tágra nyitott szemmel meredt a meztelenül táncoló párokra. Neki tetszett a show, főként egy fitos orrú, gömbölyded tinédzser. Lehet, hogy még szűz a husika? Az tény, hogy még sosem volt dolga ilyennel, és per pillanat még Annuskánál is izgatóbb. Az egyik kopasz Vera elé somfordált.

– Szabad?

– A fenébe, nekem is éppen most kell pisálni! – szívta a fogát Oszlács úr. – Hol itt a mosdó, Bénikém?

Mikor visszajött, a lányok már egymás mellett feküdtek a parketten. Előttük sorakoztak a kopaszok.

– Felkészülni! Rajta! Start! – ütött meg egy gongot a derék showmester, azzal következett a 2. felvonás.

Bodóné mintegy ködfátyolon keresztül figyelte, hogyan mássza meg a kopasz az első lányt, aztán a másodikat és így tovább sorban mind az öt „bajadért”, miközben mögötte már ott ágaskodott a következő öregfiú. És ez még nem minden: a sor legvégén szorongott maga Áts Vera. Amit ezután látott, attól meg végképp elszörnyedt, mert bizonyossá vált, amit eddig csak sejtett az asszonyról.

Bim-bam, bim-bam, bim-bam. Csengettek, s miután a gazda füle botját sem mozgatta, dörömbölni kezdtek Benjámin ajtaján.

– Ki az?

– Rendőrség! Nyissa ki az ajtót, vagy betörjük.

A férfi megremegett. Kikukucskált a kémlelőn, és kénytelen-kelletlen beengedte a zsarukat.

– Van házkutatási parancsuk?

– Tessék! – mutatta fel a civil ruhás nyomozó a parancsot, s már robogtak is a házba nagy csörtetve.

A lányok sikoltozva pattantak fel a parkettről.

– Jó estét, hölgyeim és uraim! – köszönt rájuk a nyomozó gúnyosan. – Remélem, nem zavarok.

A férfi kényszeredetten nevetett.

– Ezek itt a… a tanítványaim. Éppen in… intimtorna-gyakorlatokat végeztünk.

– Csakugyan? – pödört egyet hetykén kunkorodó bajuszán. – Láthatnák én is néhányat ezekből az… intimgyakorlatokból.

– Ho…hogyne. Sorakozó! Gyakorlat indul: egy, kettő, egy kettő! Süketek vagytok? Tornázzatok már az istenit!

A lányok és a kopaszok kelletlenül engedelmeskedtek. Hol a kezüket, hol a lábukat emelgették, de annyira sután, ötletszerűen csetlettek-botlottak, hogy még a rendőrkopó is nevetett. Kivéve a boldogtalan Bodónét.

– Gratulálok! Egész originális[1] – törölte meg a szemét a felügyelő. – Nem mutatnák be a kapitányságon is még egyszer? Vigyék ki őket! – parancsolta hirtelen elkomolyodva. – Őt ne bántsátok! És őt sem – mutatott Oszlácsra meg Annára.

Hát így történt. Benjámint, Verát és a kopaszokat egytől egyig sittre vágták, míg a tinik szigorú megrovásban részesültek. Kivéve Bodónét. Hála Oszlács úrnak, akiről viszont kiderült, hogy a rendőrség egyik beépített embere.

Internet, internet, átok és áldás egyszerre! Bodóné annyit mindenesetre megtanult, hogy vannak a világon a férjénél is nagyobb gazfickók.

Lassan eljött a karácsony. Este meggyújtották a fán a gyertyákat, és elénekelték a Csendes éjt. Zsiga szemében megcsillant ekkor valami.

– Zsiga, te sírsz? Hogy oda ne rohanjak!

A férfi szégyenkezve törölte meg a szemét, és elfordult. Utána napokig heverészett a díványon.

– Mi van, nagyfiú, beteg vagy, vagy mi történt?

– Kirúgtak a munkámból.

A következő hetekben lassan, de minden megváltozott közöttük. Bodóné magabiztosabb, Zsiga egyre tétovább lett, és szinte naponta összébb töpörödött. Végül olyan kisfiú lett, hogy észre sem vették, hogy létezik.  A fiatalasszony kajánul mosolygott. Még egy csapás, és vége van.

– Most pedig elválunk. Fordult a kocka, kisfiú – jelentette be jéghidegen egy vasárnap, azzal szép rendben kipakolt mindazzal, amit annyi éven át le kellett nyelnie.

– Ennyi?

– Nem elég? Ja, persze, a fotókról még nem is beszéltem.

Kirukkolt hát ezzel is, és elmesélte, mit látott néhány fotón valamikor. A férfi elhalványodva hallgatta, aztán elővett két bőröndöt, bepakolt és köszönés nélkül távozott.

– Alászolgája! Majd találkozunk a tárgyaláson! – kiáltott utána Bodóné.

Tévedett, valamivel előbb is. A Keleti pályaudvaron néhány hosszú hajú hajléktalan társaságában. Egyébként alig lehetett ráismerni. Borostás volt, piszkos és ápolatlan. Megsajnálta, ráköszönt:

– Szia!

Bodó úr szeme zavarosan csillogott.

– Mi kell, babuci, én nem vagyok jó neked? – ajánlkozott fel az egyik hosszú hajú pimaszul.

– Majd szólok, ha érdekelsz. Zsiga?

Nem kapván választ, Bodóné kézen fogta az exsofőrt, és meg sem áll vele hazáig.  A férje kétségtelenül vétkezett, az is igaz, hogy válni fog, de ilyen szükségben, hogy hagyhatná magára? Majd… majd elválnak, ha talpra áll, és újra beülhet egy volán mögé – bocsátott meg nagylelkűen.

Hanem feledni, na, azt nem tudott, ezért esténként, egy-egy fárasztó nap után, amikor már az utolsó villamos is elzakatolt az ablaka alatt, bekapcsolta a számítógépet, és folytatta a böngészést az Egyetlen, az Igazi után.

Hogy végül megtalálta, elvált, vagy beérte ő is egy szeretővel? Ki tudja, de nincs kizárva, hogy egyszer, mondjuk, egy internetes napló formájában a folytatásra is rábukkanunk.

 

_____________________________________________________

[1] Eredeti (lat.)

 

(Illusztráció: Helena Wierzbicki)