Bejegyzések kategória bejegyzései

Hogyan járjunk lelki-kólót? – Zsebők Csaba új verseskötete

 

Zsebők Csaba negyedik verseskötete 2025-ben jelent meg. Ahogyan a borító is hirdeti, a Lelki-kóló című könyv 77 + 7 verset tár az olvasó elé, korábbi és új szövegeket egyaránt. A szerző eddigi költői pályájára jellemző szövegvilág van jelen ezekben a művekben is, amelyek egyaránt tematizálnak személyes és kollektív élményeket, vagy éppen a folklórból ismerős motívumokat is. A téma- és formabeli sokféleségben egy összetartó, egyenletesen magas minőségű, mintegy harmincéves alkotói munka bontakozik ki, amelyeket a ritmus, a gondolatiság, és a beleérzés szándéka vezet.

A versek egy varázstalan, vagyis ebben az értelemben elszellemtelenedett világ ellenpontjaként jelennek meg. A szövegekben a dal, a misztika, a személyes emlékezet, az ősiség, és az időn kívüliség megjelenése is tetten érhető. A kötet 1995 és 2024 között született verseket tartalmaz, négy időbeli egységre tagolva. A kötet szövegei összességükben formai és tartalmi sokféleséget egyaránt képviselnek, ez pedig a kötet első ciklusában, a 2023 és a 2024-es években íródott versekben hamar felfedezhető. Zsebők szövegei a külső és belső történésekre egyaránt érzékenyek, megjelennek a gyermekkorra emlékező motívumok (Az én Pécsem) éppen úgy, mint a városi vagy természetes tájak (Március 15. tér, Tanka a tengerhez), vagy akár a történelmi eseményekre reflektáló írások is. A sokféleségből fakadóan a kötet szövegei nagy témaváltásokat is tesznek, amelyek lekövetése néhol fokozott olvasói figyelmet kíván – egy értékdevalvációról szóló mű után a pécsi fiatalkort felidéző, majd egy tenger-hasonlatra épülő szöveg következik –, ám egy új és válogatott verseket egyaránt felvonultató kötet esetében világos ennek a koncepciónak a szándéka.

Az említett műfaji sokszínűség a kötet egyik legfontosabb értéke. A versek, és a dal műfajához konvergáló írások mellett novellisztikus, a szabadvers formai és logikai szabályai szerint fejlődő írások a történetmesélésükkel prózaiak, érzékenységükkel és súlypontjaikkal mégis líraiak. A 2017 és 2022 között született versekből válogató ,,fejezet” szintén foglalkozik a tánc és a zene motívumaival, a Keringőbe rántva lelkünk mérgezett felét, vagy Örök rezgésbe című versek viszont nem formájukban, hanem témájukban mutatnak rá a zeneiség szellemére. A 2011 és 2016 közötti időszak költeményei megszólalásmódjukban közel állnak a közelmúltbéli szövegekhez. A líraiság, illetve az alanyi költészet sajátosságai kifejezetten személyes hangvételű sorokban jelennek meg. A magány élménye (Visszasüppedve kozmikus magányba), és a baráti, családi viszonyok (Nyomot hagysz, Anyám, Zsomborbála) egyaránt nagy teret kapnak. Megjelennek olyan szövegek is, amelyek a személyességet dalos formában, keresztrímes szerkezettel kommunikálják, az Amit átviszek majd, dimenziókapun című szövegben a számvetés és a lajstrom képe rajzolódik ki. A belső megélések színrevitele nemcsak témaként, hanem néhol feloldhatatlan problémaként is megjelenik. A Még démonjaimat is kiírom magamból című szövegben ez utóbbi kap teret, itt a versbéli beszélő arról számol be, hogy bár az írás által számos belső tartam bukkanhat felszínre – és kerülhet akár olvasók elé is –, bizonyos dolgok ennek ellenére rejtetten maradnak.

A kötet egyes szövegei (Innen még inkább távlatos, Ősnő) rímelésükben, tördelésükben, ritmikájukban a dal műfaji minőségét képviselik. Az ütemesen szóló sorok azonban a vers műfaji követelményeinek is eleget tehetnek. Több szöveg nem a dal egynemű, egyetlen érzelmet vagy hangulatot kommunikáló szándékával lép fel, hanem hangulati váltásokat is beemel. A népi kultúrának a szeretete explicit megjelenése a kötet első verseiben figyelhető meg a legegyértelműbben. A folklórhoz való viszony azért is kerülhet elő több helyen is, mivel szerzőjük zenei pályán is mozog – mindez pedig a címválasztást is magyarázza. Ezekre a szövegekre jellemző a magyar népdalokban is felfedezhető képiség, például a természeti és égi jelenségek beemelése.

A versek ilyen szempontból intellektuális írások benyomását keltik, de fontos hangsúlyozni, hogy a szerzemények valódi értéke nem a jól sikerült stilisztikai megoldásokban keresendő. A dalszerű szövegek lelkiségükben inkább a szív, mint az ész ügyeivel foglalkoznak. Témájuk, és a korábban már említett ritmikájuk, egyaránt alkalmassá teszik őket zenés interpretálásra is: a ritmikát, az elemi kifejezőerőt támogatják meg a gyakran visszatérő, halmozáson, felsoroláson alapuló versek, amelyek a kötet egészét végigkísérik. A Népi és urbánus című vers helységneveket, a fentebb már említett kiváló vers, az Együtt zuhanunk a ,,megvetem” szó repetíciójával dolgozik. Ezek az ismétlések néhol meditatív hatást keltenek, másutt pedig a sulykolás eszközével élnek, vagy a lírai én gondolatainak szertefutását viszik színre.

A kötet végén, az 1995 és 2010 közötti versek egy bevonódottabb, szenvedélyekben álló beszélő képét rajzolják fel: a jó és rossz ellentéteit egymás mellé helyező versek jellemzik ezt a ciklust. A ciklusban több helyen is feltűnnek a kötet újabb versanyagában is megjelenő témák, amelyek a mitikus tartalmak, akár a család és az egyén ügyeivel foglalkoznak. A lelki kötelékek, a vágy és a szenvedély ezen korábbi versekben erősen jelen vannak, az írásmód és hangvétel ugyanakkor egyértelmű előképei a később született műveknek, miközben megjelennek más versformák, mint például elégikus, himnikus hangvételű szövegek (Elhallgatnak nagyjaink, Mindennapi kenyerünk meglesz minden nap?). A kötet időrendiség szerint rendezett szövegei egy alkotói pálya, egyúttal egy költői hang alakulását is megmutatják. Zsebők kötete izgalmas utazást ígér – külső és belső tájakon egyaránt.

 

(Zsebők Csaba, Lelki-kóló 77 +7 vers, 2025, Püski.)

Szabó Benedek

ZHÉ SHI – JU FU: Utca

 

Zhé Shi azt jelenti: Ami Van.
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.

A piac fele van egy utca, párhuzamosan a forgalmasabb főúttal. Ezen a kicsi melléken folyik egy lebetonozott árok, ami vízszegényebb helyeken folyónak is megtenné,

Zhé Shi a hídnál szokott megállni hogy a víz egyetlen hangját, a lezúduló dübörgést hallgassa. Még így is hallható, amikor fölötte halad el az egyik legforgalmasabb központi rész, miközben a túloldalon teljesen elföldelt, egy üvegpalota magasodik fölötte,

valamelyik bank, nem dolgoznék benne, mondja Zhé Shi. A dübörgés után a víz elnémul, a beton nem lejt és nincsenek lépcsői, semmi-semmi, semmi hang. Néma víz. Az egyetlen élet benne a kacsák, akik eldobált kenyér- és szalámihéjak után turkálnak és még így is boldogok, mindig csapatban járnak és ugyanúgy hápognak, ha esik ha fagy. Vagy csak nem figyeltem meg?

 

A kacsáknak láthatóan mindegy ez a fémkorlát”
{Isztambul, főtt kukoricát a hídon}

 

A kacsáknak láthatóan mindegy ez a fémkorlát, és a csupa macskakő, és a csupa csupasz padok, és a padok mellett a szemétládák, amelyekből a zacskók úgy kandikálnak ki, mint kiflik körül a papírcsomagolás, és így is gondolná az ember,

amikor csak úgy, meg-megáll valaki, akár rendes öltözetben is, és a ládák mélyén kutatni kezd. A sarkon van egy húsüzlet és van még fast food, és néha párok ülnek a padokon, eszik a szendvicset, miközben a főartériákon zúgnak a motorbiciklik. Bőrdzsekis vagy finomharisnyás párok, akik kezei között a salátalevelek között folyik a majonéz, vagy akik tökmagot ropogtatnak, vagy a színházfesztivál programját olvassák.

 

Éjszaka, különösen éjszaka, ha itt mész el, meglátsz egy kéményt és mögötte csillagokat, persze lámpák vannak, mégis, csodák csodája, a csillagok látszanak. Gyakran csapatok állnak a sarkon a motorbiciklik körül és vihognak valamin, feketében, rövidre nyírt hajjal, tüskefrizurások, rájuk vetül a fast food fénye.

 

„Nézz fel és hirtelen minden a helyén van, rendeződött.”
{Isztambul, 2010}

 

Zhé Shi gyors tempóban megy el, a feje hátrahajlik és az egészet csak úgy látja, ahogyan körhintából látod, ami forog, mert a szeme a csillagokon van,

 

próbáld ki egyszer, a Püthagoraszos mese nem mindig igaz, vagy Tálész volt? aki amíg az eget nézte, beleesett a gödörbe,

vannak még ilyenek, Gauss macskája, azaz Gauss, aki a nagy macskának vágott egy nagy bejáratot és a kicsinek egy kicsit… Ju Fu mondja Zhé Shinek,

próbáld csak ki, én, ha az eget nézem, jobban eligazodom az utcán, mint ha az emberek hátát bámulnám. A periferikus látás nemcsak oldalra működik, hanem a függőleges tengelyen is, és az ég olyan megnyugtató, miközben nyakam hátrahajlik, minden lényeges a látóteremben marad mégis. Észreveszem, ha zöldre vált a lámpa, ha megindul a mellettem levő, ha valami nagy sebességgel közlekedik – és semmi fölöseges részlet. Nézz fel és hirtelen minden a helyén van, rendeződött.

Egy szép napon talán így fogsz látni, ilyen hátrahajtott nyakkal, vagy a szemeimet ideiglenesen a fejem tetejére növesztem, mert nekem több kell ebből a látványból. Valószínűleg elég, ha kimegyek a rétre és kifekszem. Akkor nem fogsz látni rajtam semmit.

 

„Ju Fu meghallotta kihangosított gondolatait”
{Paul Klee: Marionettek}

 

Zhé Shi a betonon állt és az utcát nézve száját biggyesztette. Ju Fu meghallotta kihangosított gondolatait, Ju Fu néha meghallotta a gondolatokat is, Zhé Shire erősen rezgett – és a gondolatai, Zhé Shi gondolatai, azaz az áramok, amelyek rajta keresztülmentek, kihangosodtak benne Ju Fuban, aztán Ju Fu megszólalt és elmondta szavakban.

 

Máskor Zhé Shi teste rezgett benne és ugyanazt álmodták, egymás folytatását, Zhé Shi egy harcot a bikával és Ju Fu, amint az egyszarvú keresztüldöfi az állatot, és reggel lejött a szomszéd kislány egy rajzzal, réten ló és a lónak szarva van, úgy látszik, ilyen egyszarvús éjszakák vannak, amire mindenki felel valamit. A lényeg, hogy a kislány nem tudott – vagy ki tudja? – Zhé Shi és Ju Fu álmáról, de ők ketten tudták egymást.

Vagy Ju Fu rezgett és válaszolt arra, amikor Zhé Shi egyedül végigment a szobán és a levegő vibrálni kezdett, ki kellett nyitni az ablakot, de még ez sem volt elég, akkor elmentek sétálni a havas télbe.

 

Most meghallott egy sor káromkodást, olyan félbalfék szitkokat, mert Zhé Shi nem tudott rendesen.
– Mi történik most? kérdezte Ju Fu.
– Az utca. Látom …és ezek csak jönnek.
– Lehet, hogy itthagyta őket valaki, ahogy a szemetet. Itt mindenféle alakok járnak, akik tele vannak káromkodással. Ezek a félbemaradt mondatok csak úgy ittmaradnak az utcán és repkednek, a te fejed hallja őket és az enyém is. Vagy ezek a tieid?
– Nem. Nem lehetne most egy mezőn lennünk? Végig kell menjek ezen az utcán? megint? 1048-adszorra?

– És ha játszom veled és csinálok valamit, hogy boldog legyél, mialatt végigmész? Gyere végig bennem. Hunyd be a szemed.
És Ju Fu végigvezette a karjánál fogva, aztán visszafele Zhé Shi vezette, aztán Ju Fu megállt és lerajzolta a kacsákat, Zhé Shi meg a kezét végighúzta a fém vonalakon.

Kipróbálták a hangokat műanyag vizespalackkal, a táska övével, egy bambuszbottal, amit Ju Fu edzésről hozott, szilvamagokkal próbálták eltalálni a fémkorlátot és onnan bele a vízbe.
– Most mondtunk valamit a víznek.
– Hogy szilvamag.
– Meg hogy itt van. Legalább tudja.
– Legalább a kacsák beszélgetnek vele.
– Egy korlát egy szünet, egy korlát egy szünet.
– A lámpa pedig válaszol rá,
– És sok-sok macskakő.
– Színezzük ki képzeletben.
– Az ott legyen lila.
– Melyik?
– Az, amelyik a pad és a láda között van.
– Akkor ez zöld.
– És ez piros, és a mellette levő kék.
– És ez a sor égszínkék.
– Ez meg fehér.
Leültek a padra. Egy darabig nézték a képzeletbeli színeket. Itt van egy pár. Itt eszik a szendvicset. Itt egy koldus pihen. Itt van a lámpa. Itt vannak a kukák. Itt van az árok vize, folyik – és itt van a fény, elmegy. Aztán felálltak és az utca, alig észrevehetően, megmozdult.

sok-sok macskakő.
– Színezzük ki képzeletben.
Egy darabig nézték a képzeletbeli színeket.”
{Paul Klee: Lit coloré}

 

(Illusztráció: Paul Klee: Parc près de Lucerne, részlet; Varga Borbála: Isztambul, kukoricát hídon 2010; Varga Borbála: Isztambul, utca Laleliben 2010; Paul Klee: Marionettek; Paul Klee: Lit coloré)

A vágyott ajándék

 

Az Úri utca 5 lakói – regényrészlet

A VÁGYOTT AJÁNDÉK

A kis parasztház verandája kitágította a család életterét, a kirakott asztalnál jó időben a főzés előkészületeit végezték a “lányok” vagyis a család nőtagjai. Ha zuhogott az eső, nagyon jó volt a levegő és a család otthon lévő tagjai kiültek a verandára, annál is inkább, mert bent a lakásban olyankor iszonyúan fojtott volt a levegő, szinte meg lehetett volna fulladni, és ezen a sarkig nyitott kis ablakok sem sokat segítettek. A verandán viszont jó esőszagú, friss levegő volt. Szerette az eső szagát, meg a verandai életet. Hallgatta Nagyapát, ahogy beszélgetett a nagybajuszú, huncut tekintetű Miska bácsival, aki szintén pipázott, mint az öreg Kádár, de nem volt mégse rossz a szaga.

 

A családban három bicikli volt. Ezek a verandán, a mellvédhez támasztva álltak. Felkapaszkodott az egyikre, és, úgy tekerte a pedálokat, mintha biciklizne. Nagyon szeretett volna egy kisbiciklit. Mindig… egész gyermekkorában, de soha nem kapott. Amikor Anyától kérte, hogy vegyenek, azt a választ kapta: majd írunk a Jézuskának, hátha hoz karácsonyra. Ettől kezdve még jobban várta a karácsonyt, mint máskor. A karácsonyfa nagyon szép volt, és nagy. Rajta sok fehér árvalányhaj. A csúcsdísz a hegyén ezüstösen csillogott, és szaloncukrok is függtek rajta – meg üvegdíszek! … De nem volt alatta bicikli! Nagyon szomorú volt és csalódott. Anya azt mondta, jónak kell lenni, ha azt akarja, hogy a Jézuska hozzon neki ajándékot. Eltűnődött. Lehet, hogy nem volt elég jó?

– Majd Húsvétra hoz a Nyuszi, ha addig jó leszel – szólt a biztatás.

 Miközben szomorkodott, eszébe jutott valami.

– Iminek van kisbiciklije, pedig ő sokszor rossz. Az anyukája is mindig mondja.

Elgondolkodott, ahogy nézte a szép karácsonyfát – mert még így, a Jézuskában csalódva is szépnek látta. És nagynak. Ő már öt éves elmúlt. A karácsonyfa nála is nagyobb volt. De hogy hozta be éjjel a Jézuska? – tűnődött.

– Anyu, hogy hozta be a karácsonyfát a Jézuska? – Anya meglepődött, de gyorsan válaszolt. – Az ablakon.

– De hát be sem fér! Nézd, nagyobb, mint az ablak. – Anya az ablakra, aztán a karácsonyfára nézett.

– Tényleg!

– Hogy hozhatta be éjjel, hogy senki nem vette észre?

– Biztosan a kiskamrában eldugta nappal, amikor még nyitva volt az ajtó, és éjjel, amikor mindenki aludt, szép csöndben behozta a szobába.

– Milyen csöndben jöhetett, hogy senki sem ébredt fel!

– Igen – felelte Anya megkönnyebbülten, remélve, hogy befejeződött ez a kellemetlen beszélgetés. De nem.

– Anyu! Hogy ment ki a Jézuska a bezárt ajtón?

– Nem tudom kislányom, de valahogy csak kiment.

Sajnálattal állapította meg, hogy Anya befejezte a beszélgetést és ment a dolgára. Nagyon szeretett az ilyen rejtélyes dolgokról beszélgetni.

 

Karácsonytól Húsvétig nagyon jó volt, hogy kapjon biciklit a Nyuszitól. Aztán elérkezett a Húsvét, reggel felébredt, de a várva várt kisbiciklit most sem látta az ablak alatt, ahol a nyuszi tojások voltak. Nem akart hinni a szemének, hogy nincs. Körbe járta a lakást, hátha máshova tette a Nyuszi. De nem volt sehol. Anyáék azt mondták, biztos elfogyott a Nyuszi biciklije mire ideért. Biztatták, tanuljon meg felnőtt biciklin biciklizni. Egy sereg környékbeli gyerek teszi ezt. Ettől kezdve ezen ügyködött. Sokszor elvesztette az egyensúlyát, de azért igazán nem esett el. Kínlódott, kínlódott, nem akart belenyugodni, hogy nem megy. Egyszer csak mégis sikerült! Egyedül elgurult a sarokig! Aztán még egyszer, és aztán minden próbálkozásnál! Anya most már megengedte, hogy az utcán, a sarkon túl menjen. Elment a város utolsó utcájáig, ami persze nem volt nagy teljesítmény, mert az volt a harmadik utca. Nagyon büszke volt magára.

 

A kis mezővárosban, ahol laktak, az volt a Földműves telep. Parasztházakkal, földes utcákkal. A teheneket az ő utcájukon hajtották a csordajárásra. Tehene arrafelé sok családnak volt, de nekik csak disznóik voltak, az sem sok. Kettő-három. Meg tyúkok. Meg egy szörnyű pulyka, amelyiktől nagyon félt, ha felborzolta a tollát és leeresztette az orrát. Többször megkergette, úgyhogy nem volt vele jó viszonyban.  Télen szerencsére levágták.

Ha vasárnap csirkét, vagy tyúkot vágtak, akkor a máját külön kislábasban megsütötték, és a kilenctagú családban a legtermészetesebb volt, hogy a legkisebb ehette meg. Ma is érzi azt a finom ízt a szájában, ha rágondol. Olyan finom sült májat, azóta sem evett.

A nyarat nagyon szerette. A simogató meleg napsütést… a meleg, poros úton mezítláb járkálni, ahogy vékony, kis lábfejét körülöleli a meleg por… a sárkányeresztést… a szabadságot.

Az utcájuk kivezetett a városból és dinnyeéréskor lovas kocsikon ott vitték be a dinnyét a piacra. A környékbeli fiúk – a nála nagyobbak – sokszor odaszaladtak a kocsihoz:

– Bácsi, adjon egy dinnyét! – Ilyenkor mindig megesett a fuvarosok szíve a mezítlábas, klott gatyás, félmeztelen fiúkon, és odadobtak nekik egy-egy dinnyét.

 Ő nem szaladt és nem kért, talán már többet nem is adna a bácsi – gondolta. Hiszen már négy gyereknek is adott. De a fuvaros –, aki valószínűleg maga is családos ember lehetett–, meglátta a drótkerítés mögött sóvárgó szemeit, és odaszólt:

– Gyere, neked is adok egyet. – Kiszaladt az utcára a forró porban mezítláb, a férfi meg egy szép kis sárgadinnyét nyomott a kezébe. Nagyon boldog volt. Bevitte a konyhába, nagy keservesen felvágta, megevett belőle egy szeletet, a többit pedig meghagyta a család többi tagjának.  Este, amikor a szülei hazaértek, csodálkozva kérdezték, hogy honnan van a dinnye.

– Itt ment a dinnyés kocsi – válaszolta.

– Kéregettél? – néztek rá rosszallóan a szülei.

– Nem, nem – rázta a fejét ijedten. – Az úgy volt, hogy a fiúk odaszaladtak a dinnyés kocsihoz, és mondták, hogy bácsi, adjon már egy dinnyét…

– És?!

– És akkor adott nekik.

– És neked? Miért adott?

– Én nem kértem… én csak álltam a kerítésnél és néztem kifelé. A bácsi meglátott és azt mondta, gyere, adok neked is.

– És?

– És akkor én kinyitottam a kaput – mondta, miközben egyik lábáról a másikra állt –, é..és kimentem …a… a dinnyéért.

– Mondtuk, hogy ne menj ki az utcára és ne nyiss kaput, ha nem vagyunk itthon!

 Nagy bűntudata volt, félt, hogy megverik, aztán örült, hogy megúszta. Amikor megint otthon hagyták egyedül, Katival meg Öcsivel elszöktek a legalább öt kilométerre levő csatornához, a Csurgóhoz, hogy megnézzék az ebihalakat, de a lelkükre kötötte, hogy el ne mondják, hogy ő is ott volt, mert otthon kikap. Azok ketten soha nem árulták el.

 

 

Az Átváltozások bemutatóján jártunk

 

Csehy Zoltán fordításában látott újra napvilágot az Átváltozások.

 

 

Több mint egy évtizedes munka lezárását ünnepelte Csehy Zoltán március 6-án a budapesti Három Holló kávéházban, ahol bemutatásra került Publius Ovidius Naso Átváltozások című római eposzának újrafordítása. Az ELTE Ókortudományi Intézetének tanára, Ferenczi Attila beszélgetett a felvidéki magyar költővel, többek közt az eredeti latin szöveg tematikai gazdagságáról, a fordítás szükségességéről és körülményeiről, valamint magukról a hexameterekről.

 

Ovidius monumentális epikus költeménye tizenöt énekben, kronologikusan fűzi össze a görög-római mitológia átváltozástörténeteit. A közel tizenkétezer hexameterből álló eposz az európai kultúra egyik alapműve. Csehy Zoltán elmondta, hogy az 1964-ben megjelent, Devecseri Gábor nevéhez fűződő fordítás után egy modernebb nyelvezetű, ugyanakkor az eredeti ritmust megőrző változatot szeretett volna létrehozni. Úgy vélte, a mű a fiatalabb olvasók számára is élvezetes és revelatív lehet, ha a szinte végtelen mítoszfüzért egy tizenöt évados sorozathoz hasonló narratívaként közelítjük meg.

A beszélgetés során kitért arra, hogy leginkább tematikai sokrétűsége és aktualitása miatt tartotta érdemesnek az Odüsszeia terjedelmével vetekedő munka újrafordítását. A mai humán tudományok számára is izgalmasan veti fel Ovidius többek között a természethez való viszonyt és a szerelem, halál, művészet hármasságát. Csehy az egyik legelemibb emberi tapasztalatként emelte ki a címadó jelenséget, a szüntelen átváltozást is.

A Kalligram Kiadó gondozásában megjelent kötet keletkezéséről is szó esett. Csehy Zoltán a Comenius Egyetem oktatójaként, tanári és irodalmi munkája mellett dolgozott a fordításon. Egy svájci ösztöndíj lehetővé tette számára, hogy fél éven át egy kolostorban foglalkozzon a szöveggel; az ott szerzett tapasztalatokat a Grüezi! című útinaplójában dolgozta fel.

A fordítási munka során nem szeretett volna megválni a hexameterektől, nem akarta Ovidius költői örökségét a próza didaktikusságába fojtani. Ügyelt viszont arra, hogy az olvasó gyötrése nélkül átadja az eredeti szöveg lüktetését, egyben meg is újítsa ezt a költői ritmusvilágot, melynek visszaadására alkalmas is a magyar nyelv. Csehy a szívveréshez hasonlította a hexametert, melynek érzékelése attól is függ, mennyire figyelünk oda rá.

A beszélgetés után a közönség kérdéseket tehetett fel, majd hosszú sor alakult ki a dedikálásnál.

 

irodalmi félreolvasások 94., 95.

 

irodalmi félreolvasások 94.

Ingyen szóla Zarathustra
(Imígyen)
*

megmentették Gárdonyi Gézát Egerben
(kedvenc fáját)
*

okos vagy és fejlett az örömódád?
(öniróniád)
*

két hét alatt 43 embert fogott el Blaha Lujza
(a rendőrség a Blaha Lujza téren)
*

emberirreál
(ideál)
*

róka szaladt Móricz Zsigmondhoz
(a Móricz Zsigmond körtéren)
*

Az ezredvég csodás átkai
(csodái és átkai)
*

Praeter utca
(Práter)
*

hallomásos költészet
(vallomásos)
*

a magyar súlyosan átpoétizált társadalom
(átpolitizált)
*

magyar művész alkotásával lepték meg 67. születésnapján Boticellit
(Andrea Bocellit)
*

a narratíva szellentő funkciója
(szelektív)

 

irodalmi félreolvasások 95.

epileptikus kulturális program
(eklektikus)
*

itt a bizonyíték hogy létezik kereszténydemokrata tumor
(humor)
*

a szexuálisan távfűtött Margot Robbie-film rendezője
(túlfűtött)
*

így szabadulhatsz meg a drága ihletektől
(hitelektől)
*

akár több éves szabadságeszményt is kaphatnak
(szabadságvesztést)
*

a kulturális feladatellátás béka segge alatti színvonalon történő teljesítése érdekében
(kiemelkedő)
*

a csótányok és a penész miatt hálálkodott az OSZK főigazgatója
(panaszkodott)
*

200 éve született az egyik legmegosztóbb magyar író: sokan hajlongnak érte
(rajongnak)
*

találkozz velünk a Könyvfesztiválon a Málnában
(Bálnában)
*

az irodalom olyan dudás amelytől az autoriter uralkodók félnek
(tudás)
*

a Líra minden eddigi könyvfóbiázós perét megnyerte
(könyvfóliázós)
*

a „kultúrharc” folytatása nem csak emlékezetpolitikai okból karós
(káros)

 

(Illusztráció: Juan Bosco: Running red fox)

ALLITERATIVE MORTE ARTHURE III.

 

A király elé érkezik az első fogás mindjárt,
vadkanfej fürdetve fényes ezüstporban,
fess szolgák szervírozzák jól szabott tunikában,
vigyázva viszik, vannak vagy hatvanan.
180 Majd pirosra sült, porhanyós pecsenyék jönnek,
változatos vadak és varázslatos madarak.
Törtarany tálakon tündökletes pávák,
százszámra szalonkák, szopós malacok,
tüneményes tollruhájukban tálalt gémek,
hatalmas hattyúk hűvös ezüsttálon,
mór mártásban megforgatott mennyei piték,
tésztába tekert tarja és pástétom,
vékonyra szelt vadkanhús vörösbarna pácban,
boros bundában sült bíbicek és ludak,
190 hagymás héjahús, nincs hozzá hasonló,
és zsírt gyöngyöző gyönyörű szalonnacsíkok.
Majd színes szószokat hoztak a szolgák,
melyek látványos kék lánggal lobogtak a csészékben,
sziszegve megszentelve a szeletelt húst,
hogy leesett állal, ámulattal nézte mindenki.
Ezután daru jött darával megtöltve,
majd sáfránnyal simogató selymes nyúlhús,
finom fácánsült flamand ezüsttálcán,
és méztől csöpögő, csinos sütemények.
200     Azután kancsókban krétai bort hoztak,
és színezüstből készült kelyheket az asztalra.
Mazsolabort messze földről, és sok másfélét sorba:
Rajna-völgyi, Rochelle-melléki ritka nedűket,
meg világos velenceit, s mind e varázslatos ital
arany csapokból csorgott a csillogó kupákba.

Artúr pompás, ezüstpántos pohárszékében
szemkápráztatóan szikráztak a színarany serlegek:
hatvandarabos különleges királyi készlet,
kezelőjük Sir Kay, a kiváló főpohárnok,
210 ki ügyelt rá, ne legyen üres pohár sehol.
És hogy ne csempészhessen csalafintán senki
mogorva mérget e míves serlegekbe,
delejes drágakövekkel díszítették őket,
melyek minden mételyt magukba szívtak,
megóvva így gazdájuk a gonosz ármánytól.
Maga Artúr is aranyszín palástban,
lovagjai között, koronásan, büszkén,
trónjára fellépve tündökölve jelent meg,
mint a világ valaha volt legvitézebb uralkodója.

220 Akkor a felséges fejedelem fennkölt méltósággal
így szólt a szenátorokhoz szívélyes szavakkal:
„Nézzétek el nekünk, nemes urak,
hogy ily vékonyka vacsorával vendégelünk titeket,
nem kínál ennél különbet e kietlen vidék.
De egyetek, hátha elveri éhetek egy kis időre,
s ne köszönjétek, tudjuk, koldus–porció csupán.”
„Uram, szól a szenátor, szavamra mondom,
nem rendezett Róma még ily remek lakomát!
Nincs püspök vagy pápa, patrícius egy sem,
230 ki ne fogadna örömmel ily fejedelmi vendéglátást!”

A vacsora végeztével vízben mosták kezük,
majd Artúr és vitézei visszavonultak szobáikba.
A gáláns Sir Gawain Guinverát kísérte,
Artúr másik oldalán Sir Owghtreth lépkedett.
búcsúpohárként bordó bort kortyoltak,
fűszeres finomságot, felséges nektárt,
mit sietve skarlátszín serlegekben hoztak,
s várbeliek, vendégek egyként vehettek belőle.
Hogy kényeztesse a követeket, a király kísérőket ad,
240 remek lovagokat a rómaiak mellé,
hogy muzsikaszó mellett mutassák a utat,
s a szenátorokat szépen szálláshelyükre vezessék.

Majd a teljhatalmú király tanácskozni indult,
belső bizalmasai, bárói körébe.
Az Óriások Tornyának termébe vonultak mind:
bölcsek, bírók, bátor lovagok.
Ott Sir Cador Cornwallból a királyhoz így szól,
s kihallatszik hangjából a huncut pajkosság:
„Hála a Fennvalónak e fortélyos fenyegetéséért,
250 mert csapdába csalták e cselszövők maguk!
Lucius levelétől lelkem újraéledt,
mit léha lustaság lankasztott sokáig.
Túl rég rohaszt már a restség rozsdája minket,
Nem őrizzük őseinktől örökölt dicsőségünk,
szégyenszemre szétporladt szép hírnevünk,
hideg hamuvá hűlt harcosaink tüze.
De Krisztusnak hála kitört a háború!
Véren nyerjük vissza valaha volt fényünk!”

Szól a király: „Sir Cador, kedvünkre szóltál!
260 Szenvedélyes szavaid szívünk melegíti.
Sosem kertelsz, kimondod, ami lelked nyomja,
s vakmerően vállalod a veszélyt mindenkor!

(Vaskó Péter fordítása)