Bejegyzések kategória bejegyzései

másodszor is

 

a vízesést keresem
a vízesést, ami itt volt
valahol itt
az ember vándorol, araszol
néha éri pár csepp és akkor mélyen hálás
ó, három szem szúrós eső!
ó, egy állott, hajszálvékony tócsa!
ó, két csepp a kulacs alján!
köztük tízezer évek
különben csak dühöngő szárazság
és akkor egy vízesés zúdul le hirtelen
kiapadhatatlan
hol van
itt volt valahol

*

mikor az előszobában beszéltünk,
egy szavam se hitted
elnéztél oldalra
„hogy szerethetsz egy ilyen srég nyomoroncot
épp te”
ó a rohadt életbe
és én?! hol vagyok én?!
én mért nem mentem szét?! én mért tudtam normális maradni?!
mert még mindig azt gondolom, hogy normális maradtam
a normális kéne hogy legyen a normalitás
a repülés, többek közt
nemcsak base lenni, hanem flyer
nemcsak harántterpeszben állni és emelni folyton, szakítás nélkül
és tartani, tartani, tartani
hanem lendületet kapni, nekilódulni, felszállni, repülni, siklani
még és még!
fel! fel!
ha pedig base vagyok, akkor is: nem járni akarok segíteni valakinek
nem művégtag lenni, bot meg járókeret,
hanem repüléshez lenni földi központ
felszálló- és leszállópálya
torony!
EZ lenne a normalitás
többek közt
de aki normális, azt szétveri a világ

*

karácsonykor
a rőt rézpapír világított a szobában, mintha tüzet gyújtottak volna
ki se bontottad, csak ültél égő arccal az ágyon, mint akit megvertek
meztelen férfi, ölében pompás csomag
a rézpapír csóvákban dobta szét a fényt
nagyon örültem, igazán büszke voltam rá
a másik ajándékra is a verssel, arany terveidhez
meg se mozdultál, a tekinteted elkerült oldalra
aztán megint szembe egyenesen
mintha borneó és alaszka között lehetne légvonal
kő hallgatás
de arcodon megnyílt és peregni kezdett az idő
felhők, szél, sötétség, madarak
árnyékok, láng, elzuhanó fák
fénycsíkok, füst, farkasok, porvihar,
megakadni látszott az este
lassan érezhetővé vált a mérték
ültünk a karácsonyi ajándék két oldalán
igazad van, honnan tudnám, ki vagy
nem szerethetem, amit nem ismerek

*

tudom, nincs mit tenni
de most azt kívánom, legyen hatalmam

*

hejjj mögöttem mindenki meghalt
hejjj én ősidők óta egyedül járok
hejjj laurent öngyilkos lett
hejjj én nem osztok meg senkivel semmit
hejjj rámomlik minden oldalról az idő
hejjj hogy tűnjek, hadd tűnjek teljesen el
hallgass ide hallgass rám
ne azt a szar radioheadet hallgasd
ne azt az öngyűlölet-himnuszt
ami épp most nálam is megy
nem kell másik test, nem kell másik lélek,
nem kell
a színtiszta tagadás vagyok, a primitív szembehelyezkedés
az igennel szemben a nem, a feketével szemben a fehér
intelligens ember ilyet nem csinál, szellemi ember meg főleg nem
de leszarom, éljen a primitivitás
elég nagy vagyok hozzá
az árnyalatokat dobom a szemétbe
kijelentek megállapítok elvitatok
egyszerűen azt mondom:
NEM
nincs igazad
nem a tökéletes kell, hanem a gyönyörű
hallgass a csimbókos ősasszony sámánvarázslóra

liebster D.

*

(p.s.)
szerintem miattad lettek növényeim
most egy zöld bokorban írok
elevenség-hiányom van, mióta nem tudok rólad semmit
mellesleg akkor jött be a tavasz is
mintha leváltott volna téged
de csak valami tévedés volt, azóta újra tél van
se te, se tavasz, csak a szobanövények
páfrány aszparágusz tengeri fű harangvirág
öntözöm őket, tudod?

 

(Illusztráció: Karen Griswold: SeaGrass)

Barátságunk rövid története

 

Amikor először láttalak
arra gondoltam, milyen szép
az arcod. Nem szép, érdekes.
Egy női arc, ami férfi. Tökéletes
ívek, szabálytalanság,
elegáns homlok, tömött szemöldök,
a legmélyebb barna szemek.
Néztél rám, mint aki
próbálja kitalálni, mi van.
Furcsán, keresően
méregettük egymást.

Sokáig nem tudtam lépést tartani
a hosszú lábaiddal.

Legközelebb ketten találkoztunk.
Később azt írtad, van köztünk
valami művészi rokonszenv.

Rokonszenv, na ja.

Évekig próbáltam eltanulni, hogy
a modorosságot is úgy
viselted, hogy az megszépült.
Ilyen voltál az én szememben.
Még akkor is, amikor egy padon ülve
nagy komolyan megbeszéltük,
hogy te engem nem szeretsz, vagyis
nem úgy és a barátság ennél fontosabb.

Akkor végül is legyünk barátok.
Mindenki csak beléd szeret,
te meg nem tudod őket szeretni,
ez a te kereszted, mint másnak a nem tudom mi,
magyaráztad, én meg hallgattam
nagyon türelmesen.

Mert beszélgettünk.
Ez – akkor azt hittem –
több a szerelemnél.

Attól kezdve, hogy találkoztunk,
végigbeszéltük az Alkotás utcát,
a Déli pályaudvart,
az érettségit,
gyanús szórakozóhelyek udvarán
hosszú éjszakákat.

Sonkás tükörtojást sütöttél hajnalban,
és az ablakpárkányra tetted hűlni a teát.
Már reggel volt és még mindig nem bírtuk
befogni a szánkat.

Nem mintha nem viseltél volna el
belőlem többet egy átlagos barátnál.
Amivel lehet, hogy azt akarom
mondani, megérte.

Mással nem tudtam megosztani azt,
ami miatt végül is aggódnod kellett;
és csendesen, kitartóan, beszéd közben
egy utcasarkon befordulva
kérted, hogy többet ne csináljam.
Jól esett ez a szelíd kérlelés.
Ugyanezt gondoltam a te szokásaidról.

Oda-vissza utaztunk egymáshoz
és szidtuk a menetrendet.
Néha elfelejtettél kijönni elém,
akkor utánad mentem.

Állomáson, padokon,
parkban, kapualjban.

Mindketten féltünk attól,
hogy idő előtt megőrülünk.
Ezért volt jó, hogy sosem kellett
azt hazudnom, hogy amiben élek,
az normális,
vagy akár csak azt, hogy jól vagyok.

Nem örültem, amikor mással láttalak.
Ebben nem voltam őszinte.

De a varázslat kitartott.
akkor is, amikor nem tudtál enni,
és beesett arccal jöttél,
lesoványodva.
Mert egyszerre vesztettünk el valakit,
és egymás után fordultunk
bele,
csorgattuk az arcunkra a sötétet.

Kezdődtek a megíratlan hogy vagy kérdések.
Az elharapott, nem igaz válaszok,
hogy nem ugyanott tartunk valamiben:
nem értjük egymást.

Jöttél lesoványodva és
az ablakpárkánytól féltettelek.

Akkorát esett, hogy vele estünk,
próbáltam tartani és megbotlottam.
Nem rám szabták ezt a súlyt.
És végül is erről nem tehettem.

Miért nem mondtuk egymásnak:
nem a te hibád,
nem tehetsz róla,

nem lehet magadra venni
a másik embert?

Utolsó szavainkkal
egymás hátába vágtunk
minden tiszta kést.

Miközben egész végig csak azt
akartuk behajtani a másikon,
hogy töltse fel csillogással és értelemmel
azt a hideget, amit befelé hordunk.
Jótevőkkel népesítse be az éjszakát.

 

(Illusztráció: Vajda Réka)

Vajon él még a macska?

Apám hagyta rám a foci szeretetét és a Fradit. Belenőttem, és ki nem nőttem belőle. Kis időbe azért beletelt, mire rájöttem, hogy a Fradi nem a kisvárosunk csapata, és hogy Puskás Öcsi nem nálunk focizik. S volt idő, hogy a Fradi-szimpatizánsoknak nem járt osztályfőnöki dicséret. A Ferencváros 31. bajnoki címének hosszúra nyúlt tévéünneplése után vettem kézbe B. Á. GY. A meccs című kisregényét. Az éjszakám nagy része ráment, persze nem Fradi-mámoros focirajongói nosztalgiázásra, hanem a kötet elolvasására, s az alább idézett sorok megemésztésére.”Élhetik-e a felek a saját életüket a házasságban? Hát persze! Vajon tudják is, hogy ennek hol a határa és mi a helyénvaló? Hát persze! És ugyanazt gondolják a helyénvalóról mindketten? Nem. Vagy mégis? Amit tesznek, és ahogy teszik, tehetnék másképpen is? Létezik az a bizonyos, sokat vitatott szabadakarat?

 

 

Az akaratszabadság témaköre abban hasonlít leginkább a focihoz, hogy mindenki úgy véli, ért hozzá. A hozzáértés szintje változatos, de az élvezetükhöz nem kell hivatásos szakértőnek lenni. A másik fellelhető párhuzam, hogy mindkettő sokkal szórakoztatóbb, ha megnézzük közelebbről. Ahogyan másképp látjuk a bajnoki döntőt, ha magunk is eljárunk focizni, úgy a nehezen emészthető, elvontnak tűnő filozófiai felvetések is érdekesebbé válnak számunkra, ha észrevesszük, hogy jelen vannak a hétköznapi életünkben.
Vajon észrevesszük-e? S ha igen, kaphatunk-e rájuk válaszokat egy kora őszi délutánon, mindössze egy focimeccs időtartama alatt?”

 

 

http://www.naputonline.hu/2020/04/06/berecz-agnes-gabriella-a-meccs-2/

Egy nap története. Tamásé és családjáé (szerencsére szülőhazámban még leírhatom ezt az általam sem birtokosnak tartott, de közszájon forgó viszonyt. Választott, új hazámban ezért már kirekesztés, rosszabb esetben állásvesztés járna.).
A nyugdíjas Tamás fia Bálint, a marketing menedzser Bálint fia XY (neve nincs; gyerek, kicsi, unoka). Tamás második felesége Éva (Tamás és Éva előző házasságáról kevés, de elegendő információt kapunk a történtek megértéséhez), Bálint éppen válni készülő felesége Kata. A 28 fejezet a fent említett családtagok szemszögéből görgeti előre egy kiragadott meccsnap (szombat) történetét. Illetve a belső monológokból, visszaemlékezésekből derül fény múlt- vagy jelenbéli cselekedeteik mozgatórugóira.
A sztereotip nemi és családi szerepek, foglalatosságok felbukkanása ne riasszon el senkit. Berecz Ágnes Gabriella mélyebbre ás a szenzációt hajhászó bulvárlapok felszínes történeteinél. Hőseit, akik önsanyargató módon keresik a pillanatnyi válságokból, a rázós helyzetekből kivezető utat, fejezetről fejezetre egyenként szólaltatja meg.
A férfiak meccsre mennek (nagyapa, apa, unoka), Kata az így felszabadult órákat magára szánja, vesz egy illatosítókkal feldobott fürdőt, szőrteleníti a lábát, kifesti a körmét, testápolóval kényezteti a bőrét. A tükör előtt mustrálgatja meztelen testét. Elszunnyad, rémálom gyötri, keserű szájjal ébredés. A sokak szemében ideálisnak tűnő családja szétesőben van. Elküldte a háztól a férjét, aki csak a munkájának él, aki egyre többet tartózkodik az irodája közelében lévő másik lakásukban. Időnként ott is alszik, vagy nagyon későn ér haza. Bálint a fiával s az apjával csak a szombati focimeccseken találkozik. Kata válni akar. A meleg fürdő alatt minden férjével kapcsolatos dolgot el akar felejteni. De a számtalan szép, közös emléküket nem tudja elhessegetni a gondolataiból. Elbizonytalanodik. Bálint mostohaanyjától szeretne tanácsot kapni. ”Éva nagyon gyakorlatiasan tud gondolkodni. Mit fog mondani? Tudom-e,  mit jelent egyedül felnevelni a gyereket? Majd azt mondja, hogy erről Tamást kérdezzem meg (Tamás első felesége halála után évekig egyedül nevelte Bálintot – a szerk. megj.). Lesz-e anyagi vitánk a váláskor? Nem lesz. Mihez kezdek a függetlenségemmel? Tényleg, mihez kezdek? Hiszen éppen azért akarok elválni, mert a férjem nem törődik velem. Végül is túl nagy a tőle való függetlenségem. Ezt a fajta függetlenséget tagadom meg, hogy másféle szabadságom legyen?” (109. oldal)
Kata kuglófot süt, s azt reméli, hogy a meccs után sütire, kávéra felugrik hozzá Bálint. ”Nem akarok megfejteni semmit! Nem érdekelnek az okok! Se ideológia, se filozófia, semmi sem kell! Bálintot akarom, és kész! Értem én, nincs mezsgye! Régesrég átléptük, ezt hívják összetartozásnak. […]Ha megjönnek, felhívom kávézni.” (128. oldal)
Bálint sikeres marketing szakember, jó a kapcsolata a német anyacéggel. Sem magánéletre, sem házassága kiigazítására nincs ideje. ”Megint nem a meccsre figyel. […]Hol a gyerek? Még mindig lent, a korlátnál beszélget az osztálytársával. Jó. Majd beiratja focizni. Jól tanul, rendes kis kölyök, megérdemli. És Katának igaza van, nagy szüksége van a mozgásra. Ha pedig elválunk, nem árt, ha minél több az elfoglaltsága. Akkor egyre inkább önálló életet kell élnie. […]Bálint nem sajnálja meg a gyereket a válás miatt. Racionálisan próbálja végiggondolni, mit jelent majd számára. Milyen életmódot fog élni, és hogy hogyan rendezik majd vele a kapcsolattartást. Tervez. Ha Katával továbbra is ilyen békésen folytatják, a gyerek talán nem fogja annyira megszenvedni. Ô sokkal inkább. Katát elveszíteni? Hirtelen elönti az önsajnálat. (96-97. oldal)
Éva második, Tamással kötött házassága harmonikus, bevallottan boldogabb, mint az előző volt. Katához hasonlóan ő is magára, hobbijára fordítja a meccsórákat. Készít egy nagy bögre tejeskávét, ölébe veszi a macskát (be nem vallaná mások előtt, hogy beszél hozzá, parizerrel kényezteti) s a hétköznapi csipp-csupp történéseit párhuzamba vonja a látott mitológiai történetekkel. ”Látod, Cicu, mit nem tesz a hiúság? Ezt az Artemisz istennőt egyáltalán nem érdekli, hogy a fiú csak véletlenül jött arra. Nem bírja a véletlent. Nem hatódik meg tőle. Ha ők rendelik el az emberek sorsát, hogy jön ahhoz bármilyen kóbor-véletlen, hogy belebeszéljen? De ha egy nagyobb góré, mondjuk Aphrodité rendelte volna oda a véletlent, Artemiszt az sem izgatná. Az ő szempontjából a végzet és a véletlen azonos lenne. A srácnak így is úgy is annyi. Mert a csaj hiú dög. […]Mennyi az idő, Cicu? Ideje, hogy visszarakjalak a kosaradba. Már vége a meccsnek, nemsokára megjönnek. Még a végén azt hiszik, jóban vagyunk.” (119-129. oldal)
Tamás alig találkozik kamasz korba lépett unokájával, s akkor sem tud mit kezdeni vele. Nem találnak közös beszélgetési témát. De ott vannak a foci-szombatok, ekkor pörgős, munkában elgyötört fia is szakít annyi időt, hogy legalább néhány órára együtt lehessenek. Meccs után beülnek valahová egy italra. A gyerek előtt komoly dolgokról nem tudnak beszélgetni. Bálint itt sem tudja kizárni a munkahelyi gondokat. Apja az éppen döglődő macskáról beszél. Az unoka a meccsek hatására pedig fociedzésre szeretne járni, ezzel nyaggatja mindkettőjüket. Tamás sem az a kikapcsolódós típus. napi gondját cipeli magával, mint csiga a házát. ”Vajon él még a macska? […]Reggel, mikor felkelt, percekig azt hitte, hogy elpusztult a cica. Ernyedt volt a teste, rémisztő volt a semmibe meredő szeme.
Amikor megsimogatta, érezte, hogy ver a szíve, meleg a teste. De megijedt a mozdulatlanságtól. […]Génsebészeti módszerekkel ki lehet cserélni a test hibás részeit, vagy egyszerűen csak működésre lehet bírni, ami nem működik. Vajon a macska melyik részét kéne kicserélni? Lehet, hogy majd az unokája macskájánál ez már mindennapos rutin lesz. Egyszer beavatkozás az ambulancián. Ô azt már nem éri meg. Kár. […] A felhasználási területekről meg etikai kérdésekről kezdenek vitatkozni. Meddig lehet etikusan cserélgetni a macska részeit? Meddig beszélhetünk ugyanarról a macskáról?” (59-61. oldal)
Rendhagyó módon Berecz Ágnes Gabriella előszavának néhány sorával zárom a könyvismertetőmet, s ajánlom az olvasók figyelmébe A meccs című kötetet.
”A regény mint alkotás azzal jön létre, úgy valósul meg Önben, hogy elolvassa, vagyis együtt gondolkodik velem. Így Ön társammá válik a töprengésben, és ezáltal lesz nekem napfényes pázsitom. Megtisztelő, köszönöm.
Meccs ez is, egymás megértésének a mérkőzése. Mindahányan, minden társas kapcsolatunkban folyamatosan meccsre járunk. A kérdés az, hogy belátjuk-e a pályánkat, illetve azt, hogy épp kik játszanak, és mindig tudjuk-e, hogy nézők vagyunk-e, netán labdák. És persze nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy kinek is szurkolunk.”

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

(Berecz Ágnes Gabriella: A meccs, Cédrus Művészet Alapítvány, Budapest, 2020.

 

 

 

Középkori japán versek a mulandóságról

Klasszikus japán versek a mulandóságról
az Új „Régi és új dalok gyűjteményé”-ből (1205)

 

Vegyes témájú dalok harmadik kötete, 1817.

 

Amikor egyszer a szokásosnál is megindítóbbnak látta, amint egy pók olyan múlékony hálót fon az alkonyatban, akár egy cérnaszál.                Hendzsó főszerzetes

 

Ahogyan a pók
hálót fon puszta légbe,
épp ugyanolyan:
lakályos, szép házban is
hány évet tölthetünk el?

 

Buddhista dalok, 1919. 

A Naniva-beli[1] Micu templomban, amikor nádlevelek susogását hallotta.                                                                                  Gjóki bódhiszattva

 

Nádak susognak
tengeráramok mentén,
s hullámok kelnek:
mint ők, bús világ vizén
vajon meddig lebegünk?

 

Buddhista dalok, 1972.

A Vimalakírti szútra[2] tíz hasonlatának[3] egyikét öntötte versbe, mely szerint: „Ez a lét olyan, akár az álom.”

Álom az álom?
Vagy a való az álom?
Bizony, nem tudom!
Ugyan milyen világban
ébredhetek rá vajon?

 

Fittler Áron fordításai

 

Hendzsó főszerzetes (szódzsó Hendzsó, 僧正遍昭)

816–890

A IX. század hat kiválónak értékelt költője, a hat költőóriás (rokkaszen, 六歌仙) egyike. Világi neve Josimine no Muneszada (良岑宗貞). Ninmjó császár (仁明天皇, uralk. 833–850) kedvelt hivatalnoka volt, igen tehetséges és művelt. A császár 850-ben bekövetkező halála után szerzetes lett, és felvette a Hendzsó nevet. Saját kora és az utókor egyaránt nagyra értékelte költészetét, amelyre könnyedség és ötletesség jellemző.

Gjóki (行基)

668–749

A japán buddhizmus egyik jelentős szerzetese, aki nem csupán rengeteg buddhista templom, hanem az ország infrastruktúrájának építésében is fontos szerepet vállalt. Kezdetben a narai Gangó templomban (Gangódzsi, 元興寺) tanította az embereket, majd vándor szerzetesként az országot járta, a nép pedig bódhiszattvaként tisztelte. Költőként kevésbé volt jelentős, csak néhány vakája ismert.

 

Akazome Emon (赤染衛門)

958 körül–1041 után

Icsidzsó császár (一条天皇, uralk. 986–1011) korának egyik legjelentősebb udvarhölgyköltője. Akazome Tokimocsi (赤染時用) lánya, ám egyes Heian-kori források szerint valódi apja a híres költő, Taira no Kanemori (平兼盛, ?–990). A kor politikai vezetője, a régens és főtanácsadó Fudzsivara no Micsinaga (藤原道長, 966–1027) felesége, Minamoto no Rinsi (源倫子) mellett szolgált udvarhölgyként, de lányuk, Sósi (彰子) császárné udvarában is tevékenykedett. Idős korában is rendkívül aktív volt: nagyjából nyolcvan éves volt, amikor két jelentősebb költői versenyen (utaavasze, 歌合) is részt vett. Verseiből sokat beválasztottak valamennyi császári rendeletre összegyűjtött vaka-antológiába. Heian-kori arisztokrata nőként rendkívüli módon jól ismerte a buddhista szövegeket és a buddhizmus tanításait. Fiatal kora óta több buddhista témájú és buddhista szövegek motívumain alapuló verset költött, férje, a kínai nyelvű költészetben és prózában jeleskedő Óe no Maszahira (大江匡衡) halála után pedig figyelme fokozottan a tanok felé fordult. Később szerzetesnőként buzgó lelkigyakorlatot végzett, beleértve a buddhista témájú vakák komponálását is. Jelen költeménye is ezek közé tartozik, és bár nem tudni pontosan, feltehetően idős korában keletkezett.

 

 

(A bélyegkép a fordító felvétele)

[1] A korabeli Szeccu (摂津) tartományban található, a mai Ószaka város egy része.

[2] A Vimalakírti nirdesa szútra a mahajána buddhizmus egyik jelentős szövege, amelynek középpontjában egy betegágyon fekvő világi hívő, Vimalakírti Mandzsusrí (jap.: Mondzsu) bódhiszattvával folytatott párbeszéde áll.

[3] A Vimalakírti nirdesa szútra első kötetében található tíz hasonlat, amely az emberi lét üres voltát, illetve mulandóságát fejezi ki. Ezek egyike az itt szereplő álom.

 

 

Shakespeare: 40. szonett

Kedves, vidd szerelmeim, vidd el mind,
Többet birtokolsz-e, mint azelőtt?
Kedvesem, igaz szerelmed több nincs,
Enyém tiéd volt a többi előtt.

Ha szerelmemet szerelmemért elveszed,
Nem vádollak, hisz szerelmem a hasznod,
De hibád, ha ez öncsalásra vezet,
S mit megtagadsz, kéri makacs hajlamod.

Megbocsátom rablásod, nemes tolvajom,
Bár ellopod egész szegénységem,
Ám a szerelemnek nagyobb fájdalom
A gyűlöletnél saját sértése.

Kéjes báj, kiben minden romlás jelen,
Ölj dühvel, úgysem leszünk egymás ellen.

Enesey Diána