A kávéház ajtajában megtorpanok. Talán mégsem jó ötlet ez az egész. Fáj a lábam, feltörte a magassarkú, rohamléptekkel jöttem végig a Bartókon. Föl se néztem, nem akartam látni a nyüzsgő fővárost, amelyet egyszer már végleg magam mögött hagytam. Gyorsan túlleszek rajta, reménykedem. A fiamért teszem. Érte bármit.

            Belépek a kávézóba, csak két asztal foglalt, szinte üres a terem. Ácsorgok a lépcső mellett, jön a pincér, kérdezi, hol szeretnék leülni. Még várok valakit, szabadkozom. Épp rám hagyná a dolgot, mikor zörögve nyílik az ajtó. Megjelenik András. Hozzám hajol, arcon puszil. Émelyítő parfümillat lengi körül. Régen nem ilyet használt.

            – Ha tudtam volna, hogy a Művész úr vendége…

            – Semmi baj. A galérián leszünk. Mást ne engedjen föl.

            Előttem kaptat a lépcsőn. Szűk öltönyt visel. Jóval vékonyabb, mint mikor legutóbb láttam. A legszélső asztalhoz ülünk, közvetlenül az ablak mellé. Csak most tűnik fel, milyen furcsa az orra. Mintha középen be lenne mélyedve. Négy év alatt egyetlen nap sem telt el anélkül, hogy ne gondoltam volna rá, most mégis idegennek tűnik.

            – El sem tudod képzelni, mennyire megörültem, mikor felhívtál – mondja. – Befagyott Facebook-oldal, törölt Insta-profil, megszüntetett telefonszám. Már a legrosszabb is megfordult a fejemben.

            Ismét előttünk áll a pincér, mint egy visszatérő lidércnyomás.

            – Mit hozhatok?

            – Egy üveg Veuve Clicquot rozét, két pohárral – mondja András.

            – Én inkább egy tejeskávét kérek. Autóval jöttem.

            – Akkor csak egy pohár pezsgő lesz a Művész úrnak?

            – Ne vicceljen velem.

            Ismét magunkra maradunk.

            – Úgy láttam, nagy sikert aratott a Nászéjszaka.

– Megnyerte Berlint, Karlovy Varyt, Velencét – mondja büszkén. – Azóta záporoznak rám a felkérések. Nyáron Münchenben rendezek egy német–amerikai produkciót. Baromi nagy sztárok jöttek a castingra. Úgy néz ki, Til Schweigeré lesz a főszerep.

            – Mi a film címe?

            – Együtt lehetnénk. Tudod, Anna Gavalda.

            – Azt egyszer már vászonra vitték.

            – Igen, de szarul. Te most kinek tolod a szekerét?

            – Egy Vasedényben dolgozom.

            Elkerekedik a szeme. Pár másodpercig küzd, aztán kitör belőle a nevetés.

            – Ez komoly?

            – Pénzügyes vagyok. Nyugis meló.

            Kijönnek az italok. Lassan kavargatom a kávét, a habba rajzolt szívecske előbb körré, majd torz, barna folttá válik a kanalam alatt. András tölt magának egy pohár pezsgőt. Felhajtja.

            – Emlékszel arra a vidéki házra, ahol négy napig forgattunk, és te főztél az egész stábra? – kérdezi. – Életemben nem ettem olyan jó lecsót!

            – Szűk volt a büdzsé, kreatívnak kellett lennem.

            – És a Nászéjszaka záróhete, mikor azt hittem, egyszerre futunk ki a pénzből és az időből, te mégis mindent megoldottál? Azóta sem találtam hozzád fogható gyártásvezetőt. – Lehajtja a fejét, elmosolyodik. – Istenem, az az utolsó teraszavató Almádiban, mikor fekete porcelántányérokon hordtad körbe a cuccot, és hajnalban poroltóval kergettük egymást! Sose felejtem el. Csak aztán eltűntél. Szarul esett.

            Nem tudom, mit felelhetnék. Mondjam el, hogy nekem mi minden esett szarul a buli után? A napokig tartó mellkasi szorítás? Vagy a habos hányás? Esetleg a paranoiás tünetek, melyek egy marék Xanax ellenére sem múltak el? Vagy meséljek neki inkább a pozitív teszt utáni kijózanodásról, ami alatt rájöttem, hogy képes volnék három csíkért megölni a bennem növekvő életet? Iszom a kávémból, forró és keserű, elfelejtettem bele cukrot tenni.

            – Mi újság a családdal? – kérdezem.

            – Izabella válni akar.

– Izabella mindig válni akar.

– Igen, de ez most komoly. Azt mondja, ha nem változtatok az életmódomon, fogja a lányokat, és visszaköltözik Kaliforniába. Egy kurva díjátadóra nem hajlandó velem eljönni. Egyébként minden oké, boldog házasságban élek.

            – Hülye vagy.

Nevetünk. Elővesz a zakózsebéből egy töltény alakú, kicsi fémtárgyat. Lecsavarja a tetejét, kihúzza belőle az apró kanálkát, orrlyukához emeli, szippant egyet.

– Kérsz?

Megrázom a fejem, de egész testemben megborzongok. Csak ma nem használok, mondom magamban a varázsigét, melyet az első konzultáción vertek belém. Mindig csak egy napot kell kibírni. Kinézek az ablakon. Egyetemisták üldögélnek a kávézó előtti téren, arcukon megpihen a tavaszi napsütés. Minden olyan könnyűnek és egyszerűnek tűnik ebben a hosszúra nyúlt pillanatban. A fiam elvan az unokatesóknál, előttem az egész szombat, és karnyújtásnyira ül tőlem az egyetlen férfi, aki mellett valaha is különlegesnek éreztem magam.

– Megnézhetem? – fordulok hozzá.

– Mit?

– Hát a szniffert.

Elmosolyodik, átnyújtja. Ujjaim közt forgatom a finoman kidolgozott kis tárolót. Összeszorul a gyomrom, kiráz a hideg. Eszembe jut az első használat öröme, melyet évekig kergettem, de sosem értem utol. Eszembe jut a fejemben izzó dopaminvihar, melyben újra és újra elhittem, mindent látok, mindent értek, és mindenkinél jobb vagyok. És eszembe jut a depresszió, az önvád és az önutálat, mely a tizenkét utcás éjszakákat követte. Felsóhajtok. Visszaadom a töltényt.

            – Négy éve tiszta vagyok.

            Döbbenten néz rám.

            – Hogy csinálod?

            – Egyéni terápia, önsegítő körök, csomó kínlódás. De megéri.

            – Azt mondod? – Zörögnek a jégkockák, ahogy megforgatja bennük a pezsgősüveget. – Nekem is sikerül néha letenni egy-két hónapra, de olyankor meg rácsúszom a piára. Utálok másnapos lenni. Akkor már inkább a kóla. Csak ne cseszné szét az orromat. Két hete műtötték. Látszik?

            – Kicsit.

– Egyébként megértem Izabellát. – Megint tölt magának. – Egyik reggel alsógatyában és bőrdzsekiben ébredtem a kanapén. Mikor a nagylányom meglátott, azt mondta, szánalmas vagy, apa. – Megingatja a fejét. – Le kellene állnom. Csak nem tudom, hogyan kezdjek hozzá.

– Én segíthetek – mondom halkan, és már látom magam előtt, ahogy besétálunk az addiktológiára, együtt járunk a csoportba, kiköltözik hozzám Szentendrére, Bencével focizik a füvön, és végre egyszer ebben a rohadt életben minden a helyére kerül. Megcsörren a telefonom. – Ne haragudj, ezt fel kell vennem.

            – Intézd csak. Rögtön jövök – Föláll, lemegy a lépcsőn.

            A húgom az, Bence vízálló cipőjét keresi, nincs a táskában, pedig elvileg bepakoltam. Most hogyan menjenek le a Duna-partra kacsákat etetni? Abban maradunk, hogy visz neki pótzoknikat, legfeljebb abban lesz, ha átázik a tornacipője. Egyébként pedig bőven elég, ha csak holnap este megyek érte, angyalian elvannak együtt a gyerekek. Kinyomom a telefont, előveszem a táskámban lapuló borítékot, kihúzom belőle a fényképet. Bence kockás ingben vigyorog rajta, a háttérben őszi falevelek hullanak, ez volt az első ovis fotózása. Ha ő nincs, még mindig a saját gyártású tébolydámban keringek anélkül, hogy tudnám, beteg vagyok. Karácsonykor kérdezte meg először, hogy miért nincs apukája. Nem tudtam neki hazudni. Azóta nyaggat, mikor láthatja. Visszacsukom a borítékot. Leteszem az asztal szélére.

            Hallom András közeledő lépteit. Leül velem szemben. Rágja a szája szélét, szipog, rezeg a szemhéja. Felkönyököl, és kipirult arccal magyarázza, hogy egy perccel tovább se maradhatok a Vasedényben, újra együtt kell dolgoznunk, mert mi ketten legyőzhetetlen páros vagyunk, különleges tehetségem van a filmgyártáshoz, és ezúttal rendezőasszisztensként számít rám az Együtt lehetnénkben. Képzeljem csak el, Til Schweigerrel vacsorázunk a szetten! Elsöprő lendülettel zúdítja rám a monológját, a kezem után nyúl, és ahogy hozzám ér, ráeszmélek, hogy én nem a fiam miatt jöttem ide, hanem az egyetlen kábítószerért, akit még mindig nem sikerült letennem.

Mosolygok, bólogatok, óvatosan elhúzom a kezem. Észre sem veszi, úszik az egotripjében. A borítékot lassan, észrevétlenül csúsztatom vissza a táskámba. Megköszönöm a kávét, elnézést kérek, amiért indulnom kell, de a húgom bajban van, defektet kapott. Futok le a lépcsőn, ki a járdára, végig a Bartókon. Lábamat töri a magassarkú, de nem érdekel, otthon úgyis átcserélem lapostalpúra, hogy szaladhassak tovább a Duna-partra, iszapba rajzolni a letört ágakkal, lapos köveket kacsáztatni a folyón, és hangosan pörölni Bencével, amiért századjára is belegázol vászoncipővel a vízbe.

 

Előzménytelen embernek érezte magát, amiért bővelkedett olyan tulajdonságokban, amelyeket nem volt honnan levezetnie. A ritkaság értékadó faktor – konstatálta ezúttal is, ebből pedig csak arra tudott következtetni, hogy sokáig kellene élnie. Pedig kíváncsi volt ám a halálra, így az öreg Beethovennel ellentétben ő nem zenét hallott belül, hanem azt a hangot, amelynek kíséretében kioltják egymást késztetései. Azzal folytatta magában, hogy túlvilág nélkül ráadásul hiába is érdekli a halál; csakhogy a lét a maga egységében szeretetalapú – nyugtatta volna meg olvasóit, ha nem ódzkodik leírni –, így lennie kell igazságnak, az pedig egyedül odaát lehet. Odaát van tehát – szögezte le. Mintha csak kikövetkeztette volna azt, amiről tudta, hogy úgysem kerülhet a formális logika hatálya alá, hiszen az számítóvá tenné őt, vagyis… létellenessé, találta meg a szót.

Okkal nem tudás a hit – moderálta magát, mielőtt még baj lett volna. Azt sem bánta, hogy a túlvilág kapujának kulcsát nem elsőként hitte megtalálni a szeretetben, önző gondolatait viszont annál inkább sajnálta. Azon morfondírozott, ritkaságának tudatában feláldozná-e magát akár csak egyért is a sok közül… vagy egyenesen a sokért, ha úgy jobban megéri; nemleges válaszát pedig olyan önző ideaként értékelte, amely aligha vezeti őt a túlvilágra. Hiába igyekezett nemes célokat szolgálni különlegességével, olyasmit érzékeltetni, amit csak ő juttathat kifejezésre. Épp ezért fájlalta, hogy (láncfűrészelt ujjakkal is) egykezén meg tudta (volna) számolni, ki mindenkit érdekel munkája.

Ha viszont ennek dacára itt a földön kell hát örökké élnie, akkor no alcohol, intette óva magát, pedig valamennyi ősi kultúrával együtt sejtette, hogy mámor nélkül nem lehet élni vagy legalább is nem érdemes. A szex foltozza be hiányát! – sóvárgott, mintha nem tanulta volna meg az előző századból, hogy a perfekcionizmus a kudarc álneve. – De ezt most ne nyissuk meg! – visszakozott, akkor sem kellett volna.

Ahogy őt kompenzálni nem kell, fűzte tovább, mert volt elég bonyolult személyiség ahhoz, hogy önzőként is lehessen nagyvonalú. A Mennyország tourist-nak / sold out az útja – bukott ki belőle. Az úticélt mondjuk szűknek érezte túlvilágnak, ha az igazság virágának minden szirma csak akkor bomolhat ki, ha – hirtelen eszébe jutott metaforájával élve – világpolitikai színpadként blokkosodik az odaát is. Attól viszont nem tartott, hogy a függöny rossz oldalán fog állni, amikor leeresztik azt, sőt: amennyiben a lét szeretetalapú, a pokolba inkább csak a reménytelen halált vizionálta. Nem is blokkosodik hát az odaát – revideálta magát. Mindazonáltal az őt ért igazságtalanságokat legfeljebb a mennyország várólistájára tartotta elegendőnek. Akkor ugyan hova kerül? – merülhetett volna fel benne a kérdés, ha nem a szövegszerkesztőn mégis megkezdett lapot látja csak fekete-fehérnek. – E világon úgyis szimbólumokkal fogható be a transzcendens – állapította meg rezignáltan –, azok viszont mégsem komolytalanítják el – kezdett bizakodni –, mint inkább leképezik – ismerte fel büszkén. A szimbólumokon átnéző lényeglátását még a linkek keresztül-kasul vezető világában is igyekezett megőrizni; talán azért is, mert abban féltette a legjobban.

Na tessék: egy újabb okot talált arra, hogy őt nem kell kárpótolni. Pláne, ha finnyáskodása nélkül egy nő sem hiányozna mellőle. Hiába küldene neki az ég, kezdte marcangolni magát, csak sokéves keserűségére emlékeztetné, amely így sosem lenne a múlté. Ahogy ismerte magát, még a mennyországban is rákezdene, hogy Úristen; mióta megy ez már?! Én meg csak most értem fel. Jobb pillanataiban persze tudta, hogy ami ott várná, azt ki kell érdemelni, megszolgálni pedig csak akkor lehet, ha biztosra sem vehető. – Milyen sold out az ilyen!? –  viccelődött. Még szívni is reménytelenül kell az utazásért, na meg szív, ért lassan körbe gondolatmenete.

Az sem lelkesítette, hogy már megint a gondolatok birodalmába veszett, miközben az érzések elsőbbségét tapasztalta. – Nem csak időben előbbre valók, nem is csak azért, mert az elemzés halálosan szétmarcangolja tárgyát, hanem mert mi másért szánnánk rá magunkat a gondolkodásra, minthogy jól érezzük magunkat gyümölcsét harapdálva?! – tette fel a költői kérdést, mielőtt rá nem döbbent, hogy…

… egyébként amorálisak ám az érzések is. Sugárzó értelmű plébánosának igaza lehetett: magatartás a szeretet. – Vajon az isten nem érzi? – tűnődött, amíg meg nem látta a lényeget, hogy a szeretet isteni, ahogy bármi más is. – Csak ontológiailag adott legyen! – gúnyolódott a valódi heideggerezés helyett, mert az úgy ki tudta ábrándítani a morfondírozásból, ahogy egy szép nő pulóverben látva elveszítette számára varázsát.

Az isten égisze alatt legalább előzménytelennek nem érezte már magát. Addigi írásos következményeit viszont a kutya vacsorájának tudta, miközben a korszellem fátylán át saját magát végképp nem látta a vígan falatozó blökik között. Ennyiben mégsem önző, nyugodott meg, sőt: eleve másokért ír. – Terápia a fenét! – bosszankodott rajta. Másokat akart segíteni, ahhoz pedig műveit napvilágra, mert alig látott maga körül olyat, akire halála esetén számíthatna ebben. Pedig tudta, hogy az üdvterv lenne ám az olvasmány, csak a kutya szájából ember ki nem húzza.