Maszkviselés. Távolságtartás. #Maradjotthon.

Nekünk ebből a távolságtartás volt a legbizarrabb. Az intimitásból éltünk, most pedig még a szomszédokat is kerülni kellett. Nem mintha nem kerültem volna őket egyébként is. Talán mégis így volt a legbiztonságosabb. Nem érdekelt, honnan jött a járvány. Az volt a lényeg, hogy itt volt, és sokan bizony belehaltak. Ha egyik napról a másikra bemehettem volna dolgozni, szaladtam volna. Valami mégis azt súgta: jobb ez így, mintha ebben a helyzetben minden nap féltucatnyi férfi lihegne az arcomba. Sőt, elég lett volna a bajhoz, hogy egyetlenegy közülünk összeszedje a vírust egy vendégtől, hogy aztán mind kidőljünk. S amiket látni és hallani lehetett – hetekig lélegeztetőgépre kötve, a hátból kilógó csövekkel lebegni élet és halál között egy zsúfolt kórházban –, az elég volt ahhoz, hogy ne akarjam kísérteni a szerencsémet.

Abban bíztam, hogy mire jön a nyár, vége lesz. Nem bírtam volna elviselni ép ésszel, ha odakint meleg van, süt a nap, és bezárva kell élnem. Mindenki más is így lehetett vele.

A napi hírek sosem érdekeltek, most viszont naponta – mit naponta? óránként – böngésztem a híroldalakat. Valamilyen oltást ígérgettek, ami majd megold mindent. S egy nap jött a hír, ami után nem az elvonási tüneteim, az unalom és a magány volt a legnagyobb problémám.

Halál, rüh és koronavírus a Fővárosi Önkormányzat idősotthonában.

Eszembe jutott a Mama, és hirtelen az összes saját bajom semminek tűnt. Csöppet sem nyugtatott meg, hogy az eset nem az ő idősotthonában történt. Szinte láttam magam előtt, ahogy lélegeztetőgépen van egy koszos ágyon, és körülötte úgy hullanak az ápolók és a bentlakók is, mint egy C kategóriás horrorfilmben. Csak arra tudtam gondolni, hogy azonnal ki kell hozni onnan fateromékhoz vagy akár hozzám, csak ki onnan a pokolból.

Azonnal izzítottam a családot Viberen.

– Pár napja beszéltem vele, nincs semmi baja – nyugtatott a fater.

– Hogy hozzuk ki az otthonból, ha mi sem mozdulhatunk ki? – tehetetlenkedett a muter.

– Hagynátok, hogy ott fulladjon meg egyedül a szarban? – kiáltottam. A kezem úgy remegett, azt hittem, kicsúszik a kezemből a telefon.

Faterom csitított.

– Nyugodj már le, oda nem visznek be rühes alkeszokat, az annál jobb hely, betartanak minden szabályt, anyádnak igaza van, hónapokig küzdöttünk, mint disznó a jégen, hogy találjunk neki helyet, most ott van, sokkal jobb neki ott, mint nálunk vagy a te garzonodban. Mégis hova tennéd, a fürdőkádba?

– Nem vagy vicces – sziszegtem a telefonba. – A Mama meg fog halni, és még meg sem látogathatjuk.

– Látogattad volna akkor, amikor még lehetett! – jegyezte meg a muterom hidegen. – De neked mindig volt fontosabb dolgod, ugye?

Úgy nyögtem fel, mint akit szíven ütöttek.

– Ez fájt!

– Na, akkor tudod, hogy igazam van – ütötte tovább a szívemet. – Akkor most meg ne kompenzálj, Vivikém!

– Nem kompenzálok. Én aggódom miatta, ti meg a seggeteket vakarjátok. És ne szólíts Vivikémnek, amikor ilyen szemétségeket vágsz a fejemhez!

Nem felelt. Nekem sem kellett volna leüvöltenem a fejét. Ettől csak jobban érezhette, hogy igaza van.

– Fogadjunk, hogy a Mama háza is ott rohad, amióta az otthonba került! – próbáltam visszavágni. – Mikor jártatok ott utoljára takarítani?

– És te?

– Én? Én dolgozom a legtöbbet hármunk közül, nekem van a legkevesebb időm, és akkor nekem kéne kijárni rendben tartani? A fater miért nem megy ki? Ő még a járvány előtt is alig dolgozott, nemhogy most.

– Apád pont a járvány előtt vett számítógépet. Nemsokára nem lesz olyan munka, amit ne tudna itthonról elvégezni. Én is otthonról dolgozom, reggeltől estig.

– Ja… bérszámfejtés home office-ban… Hát az tényleg rohadt megterhelő.

A muter épp mondani akart erre valamit, hallottam, hogy nagyon mély levegőt vesz, azonban a fater közbevágott:

– Anyád nem ért hozzá, azért nem dobott egy hátast az új PC-mtől. Tudod, milyen videokártya van benne? Az új GeForce RTX! Olyan bikaerős, hogy vízhűtéssel megy!

Erre már le kellett tennem a telefont, mert úgy éreztem, nem a fater új számítógépét, hanem az agyamat kellene jéghideg vízzel hűteni. Új PC. Bika videokártya. Igazán remek, hogy a világ épp összeomlik, a Mama rühesen fulladozik egy koszos öregotthonban, erre a fater második kamaszkorát éli, a muterom pedig azzal van elfoglalva, hogy baszogasson.

Meghalnék szégyenemben, ha olyan nő lenne a családunkban, mondta régen, amikor a faterom lekurvázott az első tetoválásom miatt.

Ha tudná!…

Arra gondoltam, talán meg kellene mondanom neki.

Akár megbocsájtana, akár nem, legalább tiszta lenne a lelkismeretem.

Nemcsak a hazugságomtól kellene megszabadulnom. Attól is, hogy mindig, minden fontosabb volt nála. Nem hívtam vissza, mert majd holnap, ma már úgyis késő van, biztos alszik. Nem megyek be hozzá, mert úgyis csak fél órát maradhatnék, majd a jövő héten több időm lesz. És mindezt miért? A munka miatt. „Holnap muszáj bejönnöd, Vivi, mert csak Kati és az egyik új lány mondták biztosra, kettejükkel meg jobb, ha ki sem nyitunk… Szia, Vivi, tudom, hogy holnapután szabadnapos lennél, de annyira jó lenne, ha mégis be tudnál jönni, mert Barbinak aznap fogorvoshoz kell mennie… Vivi, tudom hogy ma háromkor el akartál menni, de jön egy legénybúcsús csapat négyre és kevesen vagyunk…” Én pedig engedtem. „Persze, oké, Vera, hogyne, Zita, igen, első a szalon érdeke, a nagymamám meg várhat.”

Ezt most nem tudtam megbocsájtani magamnak. Mintha nem is látogatóba indultam volna, amikor végre rászántam magamat, hogy szarjak az egész járványhelyzet közepébe és elinduljak a Mamához, hanem vezekelni.

Egész úton Esztergom felé úgy éreztem magamat, mint egy tolvaj. Kesztyű, maszk, sapka a szemembe húzva, jobbra-balra sasolva, nincs-e a közelben közteres, rendőr vagy akárki, aki megállíthatna.

Legalább a buszok még jártak. Rajtam kívül alig voltak a járaton, de még így is kerültük egymást, mintha bármelyikünk leprás lehetne.

Talán jobb is volt, hogy nem kocsival mentem. Ha lett volna, azzal vágok neki az útnak a Mama otthonába, márpedig egy autót csak hamarabb megállítanának ellenőrizni, mint a menetrend szerinti buszt.

Azt még nem tudtam, hogyan jutok be hozzá. Mindenre felkészültem, a térden állva könyörgéstől a zokogásig.

Nem is sejtettem, Esztergomban mennyi az emelkedő, meg egyáltalán mennyire nagy a város. A Google-térkép rendületlenül vezetett a néptelen utcákon, amíg végül egy háromemeletes, sárga sarokház elé értem. Szégyelltem magamat, amiért csak most jutottam el ide.

Az ódivatú kapu nyitva volt. Odabent már egy rácsos ajtó vezetett volna tovább a lépcsőház felé, előtte portásfülke.

– Jó napot! – köszöntem bizonytalanul a maszkomon keresztül. Nem láttam senkit.

A portásfülke ajtaja résnyire kinyílt.

– Jó napot! – köszönt a résből egy testes férfi olyan hangsúllyal, mintha azt kérdezte volna: Hát te mit keresel itt?

Mérhetetlenül idegesített, hogy a maszkon keresztül kellett elmondanom, ki vagyok, kihez jöttem. Alig értem a végére, amikor a portás a kezében tartott rejtvényújsággal már legyintett is:

– Járványügyi intézkedés, nincs látogatás.

Megmakacsoltam magam.

– Addig nem megyek el, amíg nem láthatom a nagymamámat.

– Márpedig nem lehet.

– Akkor a főnökével akarok beszélni.

Vicces lehettem, ahogy mérgesen toppantva felemeltem a hangomat a tőlem három fejjel magasabb férfival szemben, aki a mindenható portások magabiztosságával csak a fejét rázta.

– Beszélhet az intézetvezetővel, de ő is ugyanezt fogja mondani.

– Akkor is beszélni akarok vele.

Az öreg talán csak szabadulni akart a kuckója előtt hisztiző kiscsajtól, vagy unatkozhatott, és kapóra jött, hogy végre van valami tennivalója, mert végül biccentett.

– Kérem – tárta szét a karját –, felvihetem az intézetvezető úrhoz, de ő sem fog magának mást mondani.

Az első emeleti irodában pocakos, kerek fejű, kopaszodó férfi ült egy íróasztal mögött fehér köpenyben, kerek szemüvege mögött véreres szemmel.

– Igazgató úr – kezdte a portás –, elnézést kérek, hogy zavarom, de az a helyzet, hogy én már mondtam a kishölgynek, hogy…

A szemüveges férfi úgy nézett rám, mintha egy másik bolygóról érkeztem volna.

– Igen? – kérdezte fáradt hangon. – Miben segíthetünk?

– A nagymamámat akarom meglátogatni – jelentettem ki határozottan.

Intett a portásnak.

– Menjen csak nyugodtan, Szabó bácsi!

A portás még be sem csukta maga után az ajtót, amikor az igazgató rám emelte véreres szemét.

– A járványügyi szabályok értelmében – kezdte a magyarázkodást, de félbeszakítottam.

– Uram, muszáj látnom a nagymamámat. Az minden hivatalos indokom, hogy muszáj. Tudom, mindenki ezzel jön, de én, igazgató úr, látom, hogy nagyon fáradt, és…

– Van munkahelye, ugye? – kérdezte kurtán. – Szeretné, hogy kirúgják? Ugye nem? Én sem. Látogatási tilalom van. Ha engedem, hogy megszegjék, következményei lesznek, engem pedig egyáltalán nem fog vigasztalni, hogy maga hálás lesz, amiért megengedtem a szabályszegést.

– Pestről jöttem. Végig paráztam, nem lesz-e bajom belőle. Kérem!

– Értse meg….

– Ön értse meg, hogy a saját zsebemből fizetem a nagyanyám ellátását, mert a szüleimnek nincs rá pénze. Legalább megnézhetem, milyen helyre került?

Az igazgató tekintete egyszerre megkeményedett. – Eddig még nem is járt nála?

Könyörgőre fogtam.

– Kérem, engedje meg, hogy legalább pár percig beszélhessek vele! Cserébe…

Még nem volt bátorságom kimondani.

– Na, mondja, mit kapok cserébe? – kérdezte az igazgató hidegen.

– Cserébe…. felajánlom, hogy testben-lélekben felfrissítem egy masszázzsal olyan gyöngéden és finoman, ahogy még nem volt része benne, garantálom!

Ő csak nézett rám mereven.

– Jó, én… ha önnek jólesik, én franciázok is…

Rámosolyogtam a legszebb, legfelkínálkozósabb mosollyal, ami csak kitelt tőlem a maszk mögött.

Nem mosolygott vissza. Csak ült az íróasztala mögött, és nézett egyenesen a szemembe. Nagyot nyelt, mielőtt megszólalt:

– Uramisten! – mondta, és hatalmasat sóhajtott. Levette a szemüvegét, megdörzsölte a szemét, majd a két kezére hajtotta a fejét.

Olyan sokáig úgy maradt, hogy már azt hittem, elaludt.

Egyszerre csak hátradőlt, újra felsóhajtott, rám nézett, és azt mondta:

– Legfőbb ideje, hogy ez az egész őrület véget érjen, különben mindannyian megbolondulunk. – Lassan megcsóválta a fejét. – A legtöbben pénzt szoktak ajánlani. Egy sima látogatásért. Érti?

Értettem. Meg akartam kérdezni, hogy mennyire gondol, de ő hamarabb kérdezett.

– Mi a kedves nagymamája neve?

Megmondtam.

– Jól van, a helyzethez képest… Tizenkettes szoba az első emeleten. Öt percre be tudom engedni.

– Köszönöm – feleltem halkan. Még mindig nem tudtam, cserébe igényli-e, amit felajánlottam.

– Amit pedig az előbb mondott, vegyük úgy, hogy el sem hangzott! Rendben?

A maszk mögött arcom égett a szégyentől.

– Rendben – feleltem.

– Maga egyáltalán nagykorú? – kérdezte.

– Igen, persze, csak hát ilyen alacsony vagyok.

– Na jó, mondjuk, hogy elhiszem.

Azt hittem, miután megmondtam, hogy nagykorú vagyok, meggondolta magát. Nem lepett volna meg. Az igazgató szuszogva felállt, s csak ekkor láttam a pocakját, amihez alig tudtam volna hozzáférni.

– Jobb lesz, ha felkísérem – tette fel a szemüvegét. – Akkor nem fogják zargatni az ápolók, hogy mégis hogyan jutott be látogatási tilalom alatt. Ne haragudjon, de magát még fiatalkorúnak is nézhetik, azoknak meg végképp tilos a belépés.

Felkísért a lépcsőn. Megnyugtató volt érezni a fertőtlenítő szagát, amibe egy kis levendulaillat vegyült. Az otthon egyáltalán nem volt az a lepratelep, aminek elképzeltem. A makulátlanul tiszta kőpadlón hangosan kopogott a cipőm, s a legszívesebben levettem volna, mert olyan érzésem volt, mintha okosabb volna halkan lopakodni a nagy szabályszegés közepette.

Az igazgató bekopogott az egyik ajtón.

– Kezicsókolom, Mautner néni! Reggel óta minden rendben? Hoztam önnek egy látogatót. – Majd felém fordult, s azt súgta: – Öt perc, értjük egymást?

Két ágy állt a szobában. Az egyiken egy aszott néni feküdt, feje mélyen a párnába süllyedve, karjában infúzióval. A Mama a másik ágyon feküdt, közelebb az ablakhoz, feje fölött a fehér falon virágokat ábrázoló festmény. Épp szundikálhatott, amikor benyitottunk, mert álmosan pislogva a szemüvegét kereste az ágya melletti asztalkán.

– Mama! – ugrottam az ágy mellé. – Vivi vagyok. Hogy vagy?

Kellett neki pár másodperc, hogy felismerjen.

– Vivikém, lelkem!

Elmosolyodott. Fájt látni, mennyire beesett és idegen az arca. De csak akkor jöttek könnyek a szemembe, amikor azt mondta:

– Köszönöm, jól vagyok, hála istennek!

Megragadtam a kezét. Millió kérdésem volt, s égetett a lelkiismeret-furdalás, amiért nem tehettem fel őket korábban.

– Milyen az ellátás? Ehetők az ételek? Az ápolók rendesek?

– Minden rendben – nyugtatgatott a kezemet fogva –, az ellátás, az ételek, az ápolók.

Csak az unalomra panaszkodott, és Irénkére a másik ágyon, aki állandóan tévét akar nézni, miközben ő inkább zenét hallgatna. Elmesélte, hogy apám minden héten bejött hozzá látogatóba, mielőtt „kitört volna ez a mostani bolondéria” (így mondta), sőt egyszer Zsoltiék is itt voltak, Alexandráéknál jön az első baba.

Aztán arra kért, hogy inkább én meséljek. Van már udvarlóm? Hogy megy a munka? Én is otthonról dolgozom mostanában?

Meséltem, amennyit tudtam. Udvarlóm? Nem mertem neki elmondani, hogy inkább én udvarolok Petrusznak. A munkám köszöni, jól van, bár pillanatnyilag fizu nélkülin van mindenki, de lassan majd csak jobb lesz minden. Nem, dehogyis, nem csinálok semmi bolondságot. Újabb tetoválásom sincs, ugyan…

– Büszke vagyok rád, kis unokám. Jó lány vagy. Ha csináltál vagy csinálsz is valami rosszat… Ki az, aki sosem hibázik? Huncut, önfejű kislány voltál mindig is. Jaj, mennyire aranyos kislány voltál!

Szerettem volna letépni az arcomról a maszkot, mert megint gyűlni kezdtek a könnyek a szemembe.

– Szóval, jól vagyok, pihengetek, csak hát annyira unalmas itt! Nincs más dolgom, mint pihenni, és végiggondolni az életemet. Várom, hogy nemsokára beszámoljak róla a Jóistennek. Egyszer te is ezt fogod tenni. Neked sem kell majd félned, mert ő bölcsebben nézi a dolgainkat, mint mi. Ő talán még nálam is jobban szeret, pedig hát én nagyon-nagyon szeretlek. Büszke vagyok rád, nagyon büszke.

– Én is szeretlek, Mama, és én is büszke vagyok rád – feleltem, és sírva fakadtam.

– Jaj, ne sirass még! Inkább adj egy kis paradicsomlevet! Ott van a polcon, a pohár meg itt az ágy mellett. Nem is tudom, mi van velem, újabban annyit, de annyit meg tudnék inni, pedig régen nem szerettem.

Örültem, hogy tehetek valamit. Eszembe jutott, hogy visszajövök egy raklapnyi paradicsomlével, ha ugyan beengednek még egyszer.

– Hozzak pár üveggel, Mama?

– Nem kell, Vivikém, köszönöm. Alexandrával mikor beszéltél utoljára?

– Huhh… már nem is emlékszem. Tudod, nem vagyunk annyira jóban.

– Ők sem rossz emberek, csak nem annyira bohémek, mint az apád. Zsolti mindig mindenben ügyesebb volt, jobban is tanult, de apádnak nagyobb a szíve.

Valaki benyitott a szobába. Odafordultam: az igazgató volt az, mögötte egy ápolónő.

– Lassan mennem kell, szorítottam meg a Mama kezét.

– Jaj! – súgta. – Ezek úgy tartanak itt, mint egy börtönben. És újabban azt a maszkot sem veszik le soha. Látom, te is viseled. A tévé is bemondta, mostanában sokan influenzásak odakint. Vigyázz, el ne kapd!

– Mennem kell, Mama – búcsúztam halkan. – De még mondanom kell valamit…

Diszkrét köhintést hallottam az ajtó felől.

– Mit akarsz mondani, lelkem? – kérdezte a Mama.

Nagyot nyeltem a maszk mögött.

– Hát… szóval én már hat éve… vagyis inkább csak öt…

Elsírtam magamat.

Az igazgató mellém lépett. Finoman megérintette a vállamat.

– Ne számold még az éveket, lelkem. Majd ha annyi leszel, mint én. – A Mama erőtlenül legyintett. – Szeretlek, Vivikém, és nagyon büszke vagyok rád.

– Én is rád, Mama!

Még egyszer ránéztem, és kifelé indultam a szobából.

– Hogy vagyunk ezen a szép délutánon? – hallottam az ápolónő hangját a Mama ágya felől. – Tessék? Persze, máris adom a parilevet. Aztán kicsit rendbe teszem az ágyat, jó?

– Köszönöm – mondtam könnyes szemmel a folyosón.

– Nincs mit – biccentett az igazgató. – Ne aggódjon! Szerencsénk van ebben az otthonban. Mostanra ott tartunk, hogy minden csak a szerencsén múlik. A többihez kevesek vagyunk.

– Maga nagyon jó ember – feleltem halkan.

Az igazgató a karórájára pillantott. – Jócskán túlléptük azt a bizonyos öt percet.

– Értem, persze… már megyek is, és még egyszer nagyon köszönöm!

Lépteim kopogásába egy ajtó csapódása vegyült valahonnan az igazgató szobája felől. A portás rám pillantott a vastag szemüveg fölött, végigmért, majd újra a rejtvényújságba temetkezett.

Szeretlek, kipp, büszke vagyok rád, kopp, folyt össze utolsó szavainak visszhangja a  lépteimével.

Azon gondolkodtam, hogy vajon akkor is ezt mondta volna-e, ha lett volna erőm elmondani neki, valójában mit dolgozom sok éve, hogyan élek, és főleg mire lettem volna hajlandó azért, hogy pár percre vele lehessek. Azt reméltem: talán. Muszáj kapnom még egyszer annyi időtt, hogy elmondhassam neki.

Megrezzentem, amikor a kapu zárja becsattant mögöttem. Fémes, barátságtalan, hideg hang volt, mint a telefonom zörrenése a sminkasztalon két héttel később, amikor egy-két napra már be kellett menni dolgozni.

Muterék üzentek. Miután elolvastam, percekig csak bámultam a rúzst a kezemben, és talán estig ott ültem volna, mint aki jéggé vált, ha meg nem hallom a recepcióst: hol vagy már, siess, a vendéged öt perce vár!

Felálltam, elindultam a várósarok felé. Én ezt most nem fogom bírni, kipp, most, most fogom elbőgni magamat, kopp, feleseltek gondolataim a tűsarkú koppanásaival.

– Szia, Tamás vagyok, hogy vagy? – tápászkodott fel a férfi a fotelből.

– Szia, Viki vagyok, – feleltem gépiesen. – És amúgy…

Bal kezemben a tenyerembe mélyesztettem hosszú körmeimet, s miközben  szétsugárzott karomban a fájdalom, hozzátettem:

– Köszönöm, jól vagyok, hála istennek.

 

(Illusztráció: Krebsz Áron – A kezdet vége)

 

 

Sötétben próbálok lenni, összezsugorodott lehulló levelek, nem kapok levegőt.

Veszi a levegőt, ahogy kifújja, sötét ruha hideg napokra.

Nem engedek ki semmit, se szavakat, se levegőt.

Ahogy lépek, ahogy mozdul a föld, esek bele a hideg szavakba, sötét patak kihűlt halaknak.

Semmi álom nem hull, próbálok nem lenni, mintha a levegőn túli világé.

Összenyom a paplan, gömbölyű szakadék, ahogy mozdul, omlik össze az égfehér kékbolt.

Törött víz, napok a levegő nélküli sötétben, megosztom vele, vagy kiveszi belőlem.

Ahogy fulladok, csendben fulladok csendbe, kicsorbult szavak törött parkettán.

Jégtáblán búzakalász, búzatáblán jégkalász.

Nem esik hó, de a szél odafújja.

2022. 12. 31. 2: 33
Vidracco (Damanhur), Piemont, Olaszország

 

Azok a szavak, amiket nem beszélünk. Az a fullasztó légzés. Mások lélegzetébe fulladok. Lassan álomba, percből percbe.

Ahogyan a szavaink, közös festmény, amit széllel festünk égre, vízre. Közös szavunk, szívünk.

Annyira nem szobor, hogy szinte nincs.

Súlya nélkül, árnyék nélkül, az a fény sötét súlya, tudod.

Melegítő sugaraival, ahogyan a Hold, amikor az éjszakai szavaink.

Ágyban, álomban, más ágy és más álom, amibe lépünk, miután a szavaink is álomba, ágyba.

Ahogy gyökeresen, levelesen egymásba simulunk, mintha fenyők.

Egyvirágunk halk szirmai nyílnak.

Ahogyan lassan, lassan a gödör távoli hangja, ahogy csak egyre halkabb.

2024. 03. 19. 19: 40
Attert, Luxembourg, Belgium

 

(Illusztáció: Erin Hanson: Sunset Cypress, 2022; Erin Hanson: Color Expression, 2020)

 

Gagyy Lehel, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának szabad bölcsészet alapszakos hallgatója, egy rosszul sikerült esztétika vizsgát követően (micsoda kérdések! még hogy esztétika a politikában!) kimerülten az ülésére rogyva robogott a Déli pályaudvar felé. Ha van szörnyű nap, akkor ez az, hajtogatta Lehel. Elbukott egy fontos vizsgát (amire egyébként nem tanult egy árva percet sem, ugyebár mindig csak a tivornya… hogy lesz így ebből az ifjúból tisztességes ingyenélő!), s ha ez még nem lett volna elég, késésben volt a vonatához. Ez egy normális napon nem jelentene problémát ‒ elvégre manapság oly ritka a pontos vonat, mint becsületes kormánypárt a Kárpátok alatt ‒, de Lehel biztosra vette, hogy ma, csak ma, minden szerelvény óramű pontossággal közlekedik. Mintha az egész világ ellene esküdött volna fel!

Mielőtt az olvasó Lehel hazajutásán aggódva étcsokoládét ragadna, hogy az abban fellelhető örömhormonoktól intoxikáltan visszatérhessen korábbi, kiegyensúlyozott kedélyállapotához (miért is olvas az, aki nem készült fel szenvedni, mondta valaki bölcs hajdan, minden bizonnyal Dosztojevszkij), hadd nyugtassam meg: a mi szeleburdi hősünk még éppen időben ugrott fel a vonatra.

Immár a fedélzeten, némiképp lihegve, Lehel a következő meglehetősen kellemetlen fejleménnyel szembesült: egyetlen ülőhely sem volt szabad!

Álljon hazáig (Budaörs) akinek két lábán négy visszere van, Ő, ha törik, ha szakad, de ülőhelyet szerez. Rövid keresés után ki is választotta célpontját: egy a korához képest meglehetősen sportosnak tűnő idős hölgy, aki elmélyülten tanulmányozott egy napilapot. Odalépett hozzá.

‒ Elnézést, hölgyem, lenne kedves átadni a helyét?

A nő homlokát ráncolva tekintett föl.

‒ Tessék?

‒ Azt kérdeztem, lenne kedves átadni a helyét?

Felvonta a szemöldökét.

‒ Talán mozgássérült?

‒ Nos, nem éppen.

‒ Talán beteg?

‒ Tudtommal nem, de sosem lehet tudni.

‒ Talán messzire utazik?

‒ A távolság relatív. Egy hangyának messze.

‒ Akkor nem. Szép napot.

Lehel nem hagyta annyiban.

‒ No, kérem, ne siessük annyira el a dolgot. Felnőtt emberek vagyunk, bizonyára képesek egy egészséges kompromisszumot kötni. Esetleg a karfára felkapaszkodhatnék? Van egy papagájom, ő tanított meg rá.

‒ Legyen szíves békén hagyni, fiatalember. Keressen máshol helyet.

Lehel egyre kétségbeesettebb lett. Vesztésre állt ebben a csatában, és ami kellemetlenebb, hogy még mindig nem ült.

Ekkor fényes ötlete támadt. Táskájából egy kisbaltát húzott elő, és néhány ügyes csapással tőből levágta jobb lábát, majd felmutatta a nőnek.

‒ Nos, ami azt illeti, mégiscsak mozgássérült lennék. Most már átadja a helyét?

A nő rémülten sikoltott fel, ahogy a csonkból vér spriccelt a szemüvegére. Elhűlten bámulta az előtte állót.

‒ Szent ég! Megőrült?!

‒ Akkor leülhetek?

‒ Magának ez miért nem fáj?!

‒ Nihilista vagyok, kérem. Tagadom a fájdalom értelmét. A tagadás értelmét is tagadom.

‒ Kalauz! Valaki, segítsen!

‒ Ami azt illeti, mégsem tagadom minden fájdalom értelmét. A trianoni békediktátum… az borzasztóan fáj. Leülhetek?

 

(Illusztráció: Krebsz Áron – Amikor beszakad)

 

Húsvét hétfő. Ma van a locsolkodás. Dávid fiam, aki decemberben volt hét éves, kora reggel óta be van sózva. Erre készül már egy ideje. A Húsvétot mindig a Nagyinál töltjük Tatán, és a jókora kert végében a kis házban ott vannak Dédiék is. Kettő az egyben, tiszta szerencse, már ami a locsolást illeti. Dávidka már az előző este kikészítette magának a fehér ingét, a sötét, ünneplő nadrágot és a hozzávaló cipőt. Biztosra akar menni.

-Idén több pénzt gyűjtök, mint tavaly! – mondja elszánt képpel, és még a fogmosást is magától elvégzi. Több ilyen ünnep kéne, mennyi vesződséget spórolnánk meg!

-És miből gondolod, hogy idén több lesz?

Nem jön zavarba, azonnal érkezik a válasz: -Már nagyobb vagyok, és egy évvel öregebb. És aki nagyobb és öregebb, annak több jár a locsolásért. Logikus, nem? És több verset is tudok!

-Tavaly csak egyet tudtál – mondom óvatosan. Ugyanazt a versikét mondta, amit én, csak sokkal vidámabban.

-Idén már kettőt tudok! Nem mindegy. Ezt neked tudnod kéne, te vagy a költő.

Eloldalgok. Dávidka a konyhába megy, odabújik egyanyja hasához, és úgy hízeleg neki. Amióta tudja, hogy testvére lesz, minden nap megsimogatja egyanyja pocakját.

-De szép a fülbevalód! – hízeleg tovább, és megfogdossa az ünnepre felvett aranysárga, rombuszalakú fülbevalót. – Színarany? – Nemrég tanulta ezt a szót egy ásványokról szóló képeskönyvből.

-Nem. Csak egy bizsu, de ez az új kedvencem. Apától kaptam, Helsinkiből hozta.

-Bizsu? – ízlelgeti a szót, azután villámgyorsan felpattan, felkapja az anyjától elkunyerált kölnisüveget, és átszáguld a kert végébe, Dédiékhez.

Mire odaérek, már elhadarta a locsolóversét. Okos gyerek, előbb a dédapját locsolja meg, akinek semmi haja nincs, de a kredencen, az Érsekújvárról kapott öreg óra alatt mindig tart papírpénzt, ami az első ölelés után átvándorol Dávidka zsebébe. Persze a Déditől is kap; elégedetten gyűri be a hadizsákmányt a sötét félkabát rejtett zugába.

Tegnap még esett. A szél lágyan rázza az éjjeli esőtől nehéz ágakat, amikor nekiindulunk. Mi, a két férfi. Dávidka teli izgatott várakozással, én egy kissé feszülten. Nagyika azzal engedett útnak, hogy „legyetek mindenkihez nagyon kedvesek, és ne válaszoljatok semmire, abból nem lehet baj.” Hosszú nap lesz.

A tócsákat kerülgetve átvágunk a Gesztenye fasorhoz vezető téren. A fasor murvasétányán csikorogva lépkedünk előre, miközben az ég kékje egyre nő, hogy elűzzön minden árnyat. A levegőben zajok úsznak. Dávidka rám néz, és amikor bólintok, már nyomja is a csengőt. Gizi néniék biztosan várnak minket. Nyílik az ajtó, Gizi néni kislánya szalad felénk a kapukulccsal. Én kissé meglepődöm, a kisfiam helyben ugrál az izgalomtól. Dóri megnőtt, szemüveget visel, és szőke haja csupa kis gyapjas csiga. Tavaly még nem volt melle. Hangos sziasztok, puszipuszi, és már nyomulunk is befelé. Gizi néni a szeme sápadt ibolyakékjével azonos színű háziköntösben vár minket az előszoba közepén. Dávidka előbányássza a kölnisüveget, és azonnal rákezd:

                                   Kinyílott az aranyeső,

én voltam ma a legelső,

aki kora reggel

locsolkodni kelt fel.

Íme, itt a kölni,

szabad-e locsolni?

 

Nagy a jókedv. Dóri aprókat sikkant, Gizi néni örömködés közben hatalmasra tátja a száját, és mutatja a köntösén, hogy hová szabad locsolni, Dávid fiam élvezi a helyzetet, nem sajnálja a kölnit. Gizi néni túláradó személyiség. Széles, drámai gesztusokkal adja tudtunkra, hogy meg van hatódva. Gyorsan tölt magának egy pohár sherryt, és még ugyanazzal a mozdulattal meg is issza. Talán a hatás kedvéért, talán másért, könnyek gyülekeznek a szeme sarkában. Miután visszanyelte őket, tölt még egy pohárkával. Nem mutathat gyengeséget a lánya előtt, és a sminkjét is elrontaná.

Mielőtt elkezdődne a trakta, Gizi néni félrehúzza Dávidkát, és dug valamit a zsebébe. Kisfiam csak a papírpénz színét láthatta, ám örömében lángvörös lett, és alig bírt úrrá lenni az izgatottságán. Nem hiába tanulta meg az új locsolóverset!

Előkerülnek a szendvicsek, a sonka, a főtt tojás, no meg a sütemények. Bizalomgerjesztőnek tűnik, Dávidka Dórival máris asztalhoz ül. Én szabódnék, hogy ma még sok helyre kell mennünk, de Gizi néni, aki a nagyi szerint igazán nagyvonalú, rafinált nő, de egy gyakorló idegroncs, legyint. Az élet megvár. Csak semmi kapkodás, nem maradtok le semmiről, aminek el kell jönnie, az el is jön. És hálából, amiért nem rohantunk el, Dávidkának hoz még valamit.

-Okos gyereknek okos ajándék! – kiáltja, és a gyerek sütikkel telerakott tányérja elé letesz egy sakk-készletet tömör csokoládéból. – Ha már mindenkit megvertél, megeheted.

A Grófi folyónak nevezett patak mentén kitaposott szűk gyalogösvényen haladva alig negyedóra alatt érünk anyám legjobb barátnője, Rózsika lakásához. Fiam büszke csendbe burkolózva lépdel mögöttem. Én nem kérdezek, ő nem kérdez. Az éppen történő dolgok iránt érzett kiváncsisága most mindennél erősebb.

Rózsika az erkélyen áll, és amikor meglát minket, az egész környék számára jól hallhatóan adja tudtunkra, hogy „második emelet, ha elfelejtettétek volna.” Merevre dauerolt hajjal áll az ajtóban, és a szemével szabályosan megmotoz bennünket.

-Már azt hittem, sosem értek ide. Hívtam anyádat, mondta, hogy elindultatok Giziékhez. Na, gyertek be! – szól szaggatottan fuvolázó hangján, és mosolyt erőltet kissé szétfolyó arcára. Látszik, hogy valami nincs rendben. – Pista bácsi egész éjjel orbákolt. Ávósoknak nevezte a szomszédokat, engem meg elmondott minden rongynak, amiért nem adtam bort neki az éjszaka közepén. Na, halljuk azt a mondókát!

Én már feszengek, de Dávidka szerencsére nem zavartatja magát. Célorientált gyerek, megáll a szobaajtóban, és egy szuszra eldarálja a locsolóversét. Van mit tanulni a fiamtól. Majd a vers végén odalép Rózsikához, és átöleli a derekát. Rózsika arca fénylik a meghatottságtól. Amíg hellyel és főtt sonkával kínál engem, egy borítékot ad át a gyereknek, aki felnőttesen biccent, úgy köszöni meg, és lassan, mintha attól tartana, hogy kihullik belőle a kitapintható papírpénz, becsúsztatja a kabátzsebébe. Alakul a nap.

Az ünnepi pillanatot a másik szobából átszűrődő ádáz hörgés és krákogás zavarja meg. – Beköszöntök neki? Úgysem ismer meg, de örül minden új arcnak. – Beköszönünk. A lehúzott redőnyön át beszivárgó narancsszínű fényben Pista bácsit véljük felismerni. Legalábbis azt, ami maradt belőle. Én ismertem őt korábbról is, amikor még egyedül ki tudott kászálódni a hatalmas fotelből, ahol naphosszat üldögélt, és haláltmegvető bátorsággal nézte a Hosszú, forró nyár soron következő epizódját. Köszönésünkre szelíd morgás a válasz.

, -Lehetne rosszabb is – mondja Rózsika, és visszacsukja rá az ajtót. Fiam ijedt arcán látom, nem is bánja.

   Gyorsan elköszönünk, apámék már várnak, ebéd előtt oda kell érnünk. Odalent a kilégzés és sóhaj keverékét szinte egyszerre fújjuk ki. Nincs idő megbeszélni a történteket, az emberarcú szocializmusból itt maradt egyforma, piszkos-bézs kockaházak közt szaporázzuk a lépteinket. Apámék Naszályi úti birtoka a város határát jelző tábla után tűnik csak fel.

   Apám persze a kapu előtt áll, és türelmetlenül vár minket. Tizenkét évvel fiatalabb felesége, Györgyi, akivel jól megvannak, fent a konyhában készíti elő az ünnepi fogást. Még gimis voltam, amikor elváltak, anyu maradt a szülői házban, apám kiköltözött a városszéli birtokra. Amikor újranősült, csak annyit mondott: A második házasság az optimizmus győzelme a tapasztalat fölött. Soha nem firtattuk a dolgot.

   Dávidka a virágágyások közt kígyózó keskeny járdán siet fölfelé. Az eltervezett sikerhez vezető úton senki sem állíthatja meg. Mire mi is felérünk, már meg is volt a locsolás, és a gyerek csillogó szeméből ítélve a jutalma sem maradt el.

-Engem meg se locsolsz? – kérdi apám titokzatos képpel. – Hátha tőlem is kapsz valamit.

Dávidkának több se kell, már fújja is. Én gyorsan hátralépek, már a kölni illatától is émelyeg a gyomrom. Apám hátramegy a sufniba, és egy nagy papírdobozzal a kezében tér vissza. – Ez a tiéd, amiért meglocsoltál.

A gyerek lassan leveszi a doboz fedelét és beleles. A meglepetéstől elkerekedett szemét mintha belegravírozták volna a boldogságtól sugárzó kerek arcába. Egy hófehér kölyökkutya mocorgott a doboz legalján, és amikor óvatosan kiveszi, ugrabugrálni kezd, és megnyalogatja új gazdája kezét. Ez a nap fénypontja, nem vitás.

-Mi lesz a kutyus neve? – kérdi Györgyi, és egy tálkába friss tejet önt.

Dávidka vajpuha arca egy hosszú pillanatra elkomorul, gondolj, gondolj, majd felcsillan a szeme:

-Legyen Bizsu!

A kis fehér gombóc vidám farkcsóválása felér egy beleegyezéssel.

 

(Illusztráció: Láng Eszter – Morovici formák III. részlet)

 

A laptopos helyleíró vár egy lányt, a lány copfos, szemöldöke ívelt, olyan, amilyent a helyleíró még soha nem látott, ezt a finom kis hajlatot is csak képzeletben, ha becsukja a szemét, akkor viszont folyamatosan ott van előtte, függönyként ereszkedik a szemhéja mögé, ott van a fejében, az agyában, nem ismer ilyen lányt, az se biztos, hogy létezik. Három hete van ez így, azóta ereszkedik a függöny, azóta keresi, vagy hát inkább várja, hogy bejöjjön, mindig azt gondolja, oda lép majd be, ahol éppen ül a laptopjával. Billentyűkbe kopogja, szavakba önti a benyomásait, ezzel foglalkozik egy ideje, írja le a helyeket, kocsmákat, sörözőket, a plafonok mintáiból, a falak állagából, a berendezések színeiből próbálja megérezni a hangulatukat, megérteni a hatásmechanizmust, osztályzatokat is ad, enni nem szokott munka közben, inni igen, van, hogy sokat, de a bódulat mértéke nem befolyásolja értékítéletét. Azt mondja, három hete dörömböl benne egyre erősebben ez a felemelő, de – mert bizonytalan és ködös – émelyítő érzés, nem tudja, nem bolondult-e meg, előfordul-e ilyen mással is, ha igen, mi ez, megérzés, előérzet, nem tudja, megtörténik-e, amire vár, és ha igen, hogyan, bejön-e tényleg az ívelt szemöldökű lány két copffal, él-e egyáltalán. Talán gyerekkorában álmodott róla, valami régi dolog lehet, ami törlődött, közben meg nem tűnik annak, új kényszer a rágondolás, édes, borzalmas rabság, és többet nem is tud meghatározni belőle, csak a copfot és a szemöldököt, ezenkívül semmit, sem a szeme, sem a haja színét, a járását se, nem gondolkodik az alakjáról, a körmeiről, hogy milyen színűek, ha festettek, pedig nem mindegy, milyen az alak, milyenek a lábak, a mellek, még a ruha se mindegy, azt még hagyjuk, hogy szereti-e őt egyáltalán, ha jön, nem lesznek további felesleges kérdések, ha megjön, akkor szereti. Így történik majd, ilyen egyszerűen, belép, leül, behozza mély tengerek legmélyének nyugalmát, édes fájdalmakat hoz és extázist, soha nem csillapuló dorombolást fog belételepíteni, igazi szerelmet, amit úgy vár, így lesz, és akkor plafontól, berendezéstől függetlenül az lesz a legjobb hely, az lesz az igazi, ahová a copfos lány megérkezik, és ezt ő majd meg is írja.

Kifejezetten megindító tud lenni egy budapesti este, főleg ha téli, mindegyik, hacsak nem otthon fekszem. Ülnek, állnak az emberek itt, ahol vagyok, közel egymáshoz, ismeretlenek koccannak össze a WC-ajtóban vagy a pultnál, tele van bocsánatkéréssel az éjszaka, húszéves vagyok, és nem tudom, mit kellene csinálnom magammal, elvesztettem az érdeklődésemet, csak figyelek, mint a laptopos, sajnálok mindenkit reggeltől estig, estétől reggelig, lehet, hogy ez kevés, húszévesen tudnom kéne valamit a világról.

Mostanában azt vettem észre, hogy valamiért szívesen elegyednek szóba velem. A laptopos csávót láttam korábban itt-ott a környéken, nem ismerem, nem beszéltünk soha, most mégis meséli nekem a copfos lányt, miközben szemével a bejáratot lesi. Ma csak a bárpultnál jutott hely nekem, rézsút, szemközt vele, kicsit magasabban ülök, felnéz rám, de inkább az ajtót figyeli, nem akarja elmulasztani a pillanatot, amikor először látja meg azt, akiről mesél. Szörnyű lehet három hete folyamatosan várakozni, bele fog bolondulni, három hét, és lehet, hogy ez még semmi, nem tudni, hol a vége. Ahogy jönnek-mennek a vendégek, nyílik az ajtó újra és újra, be-becsap a hideg, nem zavar, mert a levegővel élet jön be, súlyos éjszaka van kinn, január, készülődik valami, mintha a hó is esni akarna, nincs teljes sötét, nemcsak a lámpák miatt, talán a hold süt, barátságtalan, bizonytalan homály uralkodik, várok egy lányt, nem a laptopos szerelmét, akit én várok, annak nincs copfja és a szemöldöke sem különleges.

Szeretem ezt a helyet, úgy alakulnak mostanában az esték, hogy többnyire a Karma Pointban kezdek, szűk, de nekem mindig jut asztal, ilyenekben a legtöbbször szerencsés vagyok, onnan átsétálok az Aloéba, ha valaki találkozni akar velem, mindig oda hívom, aztán jövök ide a B. Citybe, mindhárom helyen van kedvenc asztalom, az itteni a belső helyiségben, az, amelyik fölött a falon egymás mellé került Jack Nicholson és Anthony Hopkins fotója, őket állandóan összekeverem, erre itt egymás mellé teszik őket, mintha velem viccelnének, nagyon sok színész feszeng a falakon egyébként, mutatja mind, milyen jó neki, nem tudom, a hely hangulatát ez miként befolyásolja a laptopos szemében. Nekem tetszik. Azt az asztalt sokkal jobban szeretem a bárpultnál, de most két sustorgó borivó foglalta el, megállás nélkül duruzsolnak, rendelnek, rendelnek, rendelnek, részeg mindkettő, egyikük férfi, másikuk nő, nem tudom, borból hogy lehet bírni ennyit. Látom a laptoposon, hogy még mesélni szeretne, kidülled az állkapcsa, a tekintete kétségbeesett, de lehet, hogy csak elszánt, talán tanácsra vár, idősebb nálam, az előbb szólított meg, tüzet szeretett volna, előtte kért nekem egy Calvadost, meglepődtem, miért pont Calvadost, aztán láttam, hogy ő is azt iszik, rendelt és idetette elém, nem homokos, nem akar semmit, hogy is akarna, azonnal a lányról kezdett beszélni, akiről nem tudja, létezik-e, aki majd bejön hozzá, talán pont a mai éjszakán.

Felhajtom a Calvadost, ízlik, nem elképzelhetetlen, hogy rászokom majd, hallgatom a fiút, nem mondok semmit neki, nem is azért mesél, nem akar tanácsot, bólogatok, ha akarnék, se tudnék segíteni senkin, ő beszél, beszél, elmondja, mivel foglalkozik, nem figyelek eléggé, nem emlékszem, kinek ír a helyről, újságnak vagy csak magának, nyílik az ajtó, belép a lány, akit várok, ő is odakapja a fejét, az enyém jön, nem az övé. A lányt nyáron ismertem meg, finoman kezdődött, barátkozgattunk, nem lakik messze, a Hajós utcában, közel hozzám, szeretem ezt a környéket, megiszunk egyszer-egyszer valamit, néha olyan, mintha lenne dolgunk az életben egymással, néha olyan, mintha nem, ahogy meglát, sietősen odalép hozzám, nem csókol meg, mosolyog, én csókolom meg, de csak a homlokát. Mindig így kezdődik, aztán sokféleképpen folytatódhat az este, sose tudjuk előre. A laptopos visszavonul, folytatja az írást, nem akar zavarni, dolgoznak benne a sóhajok, megszületnek, de benne rekednek, nem jó, ha sóhaj nem tud kijönni, ha benn marad, az rosszabb, mint a hányás. Éjfél jócskán elmúlt, különös, hogy nincs hely egyetlen asztalnál se, úgy látszik, ide menekült mindenki ma este, ilyenkor részeg az egész város, de most nincsenek hangos társaságok, visszafogottak a beszélgetések, viszonylag halkan beszél mindenki, persze csak viszonylag, ez azért egy budapesti éjjel, jól megvagyok a bárpultnál, egyre jobban érzem magam, mindent szemmel tarthatok, szerencsére a lányt sem zavarja, hogy nincs asztalunk, és minthogy a hidegről jött, nem tűnik fel neki, hogy ajtónyílásokkor jeges szél süvít be a B. Citybe.

Ha nagyon akarod, nem kapod meg, ennyit mondtam volna a laptoposnak, ha nem érkezik meg a lány, már készültem a mondatra, nem örült volna neki a srác, nekem se tetszik tulajdonképpen, szerencsére nem kellett megszólalnom, már a lánnyal foglalkozom, megint Bloody Maryt kér, majdnem mindig, és mesél, vacsoráról jön, nem kérdezem, kivel volt, lelkendezik az indonéz étteremről, Dadar gulungot evett, ez kókuszos palacsintát jelent, teát ivott hozzá, nekem a tea nem legitim, de a Bloody Mary sem igazán, amit kér, én maradok a Calvadosnál, lesz, aki sznobságnak tartja majd, pedig csak megszerettem hirtelen, soha nem jutott eszembe, a sör jó még, az stabil dolog, mindegy, milyen típusú, csak Stella ne legyen. Ma ittam már sokfélét, fogok is még néhányat, itt talán Beck’s-et, de egyelőre Calvadost fogyasztok kísérő nélkül, kértem még egyet magamnak, ha már erre a pályára állított a laptopos, rendeltem neki is, odatettem elé, nevetett, csúnyán dülled az állkapcsa, percek óta nem néz a bejárat felé, miért is nézne, egy ideje nem jön senki, ütögeti a billentyűket, nem tudom, mi mindent írhat egy ekkora helyről.

– Ha a Bloody Mary csak vodka és paradicsomlé, borítom rá a pincérre, ahogy van – mondja a lány. – A Bloody Mary az vodka, paradicsomlé, worcester szósz, tabasco, só, bors és pár csepp citromlé. Meg zellerszár.

Ezt ilyen szépen még nem fejtette ki soha, bólogatok, közben megérkezik az itala, most mindjárt kiderül, van-e benne zellerszár, megkóstolja, de nem mond semmit, csak a szája jár, nem csinál botrányt. Vagy tökéletes, amit kapott, az is lehet, mosolyog, kis mosoly bujkál mindig a szája szegletében, nézi a szememet, bírom őt mindenestül, ő is húszéves, még annyi minden történhet vele, velem is, figyelem, ahogy cigizik, kidülleszti közben a mellét, kicsit eltartja magától a szálat, szépek a mellei, szabályosak, nagyok, tudja is ezt, kiteszi őket, talán öntudatlanul, talán nem, lehet, hogy így esik jól neki az ülés, magabiztosság is van benne, kis kérkedés is, akár tud róla, akár nem. Azt is szeretem, ahogy szívja a Marlboróját, nem lightot, erős pirost, pedig általában rettenetesen idegesít a cuppanás, ahogy az ajkak búcsúztatják a cigit, még az is megőrjít, ahogy én szívom, nemhogy más, nem akarom hallani. Emiatt fogok leszokni a dohányzásról, mint kiskoromban a gitározásról, jól ment, csak nem bírtam, hogy a mellemhez ért a hangszer, a szívemhez kellett támasztani, Mária néni bután nézett, amikor szégyenlősen elmondtam neki a gondomat, azt hitte, viccelek, aztán mikor látta, hogy nem, próbált rábeszélni a folytatásra, tehetséges nyolcéves lehettem, még telefonálgatott egy darabig a szüleimnek, de én hajthatatlannak bizonyultam, befejeztem egyszer és mindenkorra. Nem bírom a kezemet se a szívemre tenni, még a csuklómat se fogom meg szívesen, más szívverését meghallgatom, de a sajátomat ne kelljen. Hát hülyeség persze.

Van egy négyéves piros Nissanom, itt áll nem messze a ház előtt, ahol lakom, nem tudom miért, kényszert érzek, hogy beleüljek, nem vezetek sokat, ha iszom, szinte sosem, most mégis érzem, el kellene indulnom valamerre. Nem először fordul elő, legutóbb másfél órát vezettem céltalanul, késő délután indultam, csak úgy érzésre, amerre jólesett, nem hagytam el Budapestet, pedig az lett volna az igazi, valahogy nem sikerült, a végén megijedtem, olyan volt, mintha nem tudnám abbahagyni a gáz nyomását. Mondom a lánynak, még mindig a Bloody Maryt kortyolgatja, mondom neki, hogy autóznunk kéne, ő olyan, hogy jön, ha hívom, nem fog lebeszélni, nem kérdezi, hova, azt se, miért, ezt szeretem benne talán a legjobban, szerencsére nem figyelmeztet rá, hogy ittam, pedig látja rajtam, nem tudom mi ez a részéről, talán bizalom, ő se tudja, mit akar az élettől, én se, hátha éppen most történik valami, amire majd érdemes lesz emlékeznünk. Akkor induljunk, fizetek, még kér egy cigit az utolsó pillanatban, a laptoposnak majdnem elfelejtek köszönni, veszem a kabátomat, megérzem, hogy néz, odafordulok, biccentek, kérdezi a szemével, bejön-e a copfos, nem biztatom, értelmetlen lenne.

Nagyon hideg lett, rosszabb a helyzet, mint mikor beléptem a B. Citybe, a hó is szállingózik, lehet már egy óra, fél kettő is, nem tudom, nem hordok órát, majd az autóban megnézem, nem mintha jelentősége lenne, végiggondolom, kell-e tankolni, nem kell, benzin van, téli gumi mondjuk nincs, majd óvatos leszek, csak hát az alkohol, ha rendőr jön, majd gyorsítunk. A lány is fázik, nem kérdez semmit, összebújunk, de ez nem sokat jelent, kicsivel többet annál, mint hogy fázunk, már látjuk az autót, véletlenül nálam van a slusszkulcs, pedig nem terveztem vezetést, kifejezetten vonz a kocsi, jobban izgat az egész, mint múltkor, amikor majdnem baj lett, erősen koncentrálnom kellett, hogy rászánjam magam a megállásra másfél óra után, szerencsém volt, sikeresen visszakavarogtam a környékre. Nem tudom a célt most se, csak azt, hogy mennem kell, érzem, a lányban is ez van, hogy bármi lehet, kikerülhet az ember az időből és a térből, csak észnél kell lenni, észnél leszek, olyan, mintha kábítószeres utazás várna ránk, pont olyan várakozás van bennem, majd meglátjuk, mit akar a Nissan tőlem, vagy én tőle, kiderül, merre visz az út, nem lehet tudni, mi irányít mit, csak annyi biztos, hogy én vezetek, a lány meg mellettem ül, indulunk, csúszik az úttest, szépen suhanunk, a lány nem kérdez semmit, én nem mondok semmit, rágyújt egy cigire, résnyire kinyitja az ablakot, ez nem jó ötlet, de a füstölés se, nem szólok rá, belátja magától, kidobja a Marlborót, és felhúzza az ablakot.

Nézzük a várost. Fázik. Kék. Beindítom az ablaktörlőt, felnyomom a fűtést, jól látni, milyen hideg van kinn, vigasztalan minden, reszketni kezdek a kormány mögött, lassan megyünk, itt a Körút, rákanyarodom, megyünk az Oktogon felé, pici a forgalom, alig látunk néhány autót, magányos taxik lendülnek el mellettünk, lehagy legalább három, én az utat nézem, a szomorú úttestet, a lány oldalra figyel, jobbra a kirakatok felé, addig szép, míg nem szólalunk meg, minél később rontjuk el ezt a jóságot, annál szebb, fél ő is, nem tudjuk, mitől, én nem tudom legalábbis, a szorongást megérzem rajta, készül valami, részeg vagyok, ez nem kérdés, de uralom a helyzetet. Csendben vagyunk még mindig, együtt vagyunk nagyon erősen, amit nem mondunk ki, a ki nem mondott szavak egy másik birodalomba kerülnek, és vissza már nem térnek, nem tudnak, egyetlen ideális pillanata van minden mondatnak, egy lehetősége arra, hogy érvényesen kimondódjon, utána már késő, utána már nem kell vele erőlködni.

Ez közben már az Andrássy út, éjszaka szeretem, lehet rendesen haladni, átmegyünk egy piroson is, még egyen, nem érdekel, a lány beletúr a hajamba, hátul, a tarkómnál, érzem az ujjait külön-külön; erotikusabb lesz ez az utazásunk, mint egy-egy fáradt szerelmeskedés, lehet, hogy az is lesz mindjárt, bár nem valószínű, megyünk a Lánchíd felé, az intuíció vezet, nem én, picit ködös az éjszaka, nemsokára kezdődik a hajnal, milyen könnyen elindult a Nissan, ez jut eszembe, majdnem kimondom, de nem akarom elrontani a csöndet, biztos a lány is mondott volna már valamit, mégse mondott, az előbb a Liszt Ferenc térnél eszembe jutott egy nyári hajnal, padon ültem a legnagyobb szerelmemmel, én a padon, ő az ölemben, nem lehet jobban szeretni valakit annál, mint ahogy én akkor őt szerettem, mégsem aludtunk együtt azon az éjszakán, van ilyen, biztos sok ilyen van, húszéves vagyok, annyi minden történhet még, bár azóta is fáj, talán nem lesz több Liszt Ferenc tér, nem mondom a lánynak el ezt az egészet, talán ő is valamelyik szerelmén gondolkodik.

Nem megyek fel a Lánchídra, észak felé haladok tovább, közel vagyunk a Dunához, járókelőt még nem láttunk, kis zavart érzek, így kezdődött a múltkor is, csak ne legyen baj, ne essen ki megint némi idő, ránézek az autó órájára, majdnem két óra, jön a legnagyobb sötét, valaki integet az út szélén, a lány tesz egy mozdulatot mellettem, látom, mondom, ezzel megtöröm a varázst, fiatal csaj integet, sapkája mélyen a fejébe húzva, fázhat nagyon, lassan megyek, megnézem, megállok, beszáll hátra.

– Köszönöm – mondja, amint beül.

– Stoppolsz a város közepén? – kérdezi a lány mellettem, szóba fognak elegyedni, a sapkás zavartnak tűnik, nem válaszol a kérdésre, hogy hova megy.

– Baj van? – kérdezem, erre sincs válasz, nézem őt a visszapillantó tükörben, a sapkától a szeme se látszik, reszket, biztos a hidegtől, aztán sóhajtozni kezd, közben a Margit híd felé sem kanyarodok el a Szent István körúton, változatlanul északra tartunk, talán kelet felé kéne, akkor hamarabb kelne fel a nap. Váratlanul kezd beszélni hátul, a lány mellettem hátrafordul, úgy figyeli őt, ez kicsit zavar, de nem vészes, tartom a sebességet, hallgatom én is a szép utast.

– Ma csupa szívest hoztak be. Az egyik meghalt a kezeim között. Nem tudtam mit csinálni.

Talán az Árpád hídon majd átmegyek Budára. Viszonylag hosszú ideje nem hagyott le egy taxi se.

– Órákkal korábban behozták, aztán nem csináltak semmit vele. Nem lehetett látni, hogy baj van.

– Nem tehetsz róla – mondja a lány mellettem.

Sokáig nem szólal meg egyikünk se. Mondani akarok én is valami vigasztalót, de nem tudok, eltelik néhány perc, belenézek a tükörbe, látom, ahogy leveszi a sapkáját, előbukkan két copf, a szemöldöke különös ívet rajzol a homloka aljára, biztos vagyok benne, hogy ő az, de hát mit csináljak, öntudatlanul beleharapok az ajkamba, a lány se értené mellettem, meg ő se, hogy mondjam neki, hogy várja egy laptopos fiú egy sörözőben valahol, teljesen hülyén hangzana.

– Merre mentek? – kérdezi, válaszolnék szívesen, de nem tudok, a híd felé fordulok, erre a legegyszerűbb, percek óta azon gondolkodom, milyen típusú autóban ülök, nem jut eszembe a márka neve, bosszant, nem jön a nyelvemre a szó, csak nem fogom megkérdezni a lányt, kellemetlen lenne, azt hinné, túl részeg vagyok, pedig nem erről van szó. Nem tudom, mennyi idő telik el, mire megint eszmélek, hegyek között járunk, aludtam vagy mi, nem tudom, riadtan nézek a lányra magam mellett, most veszem észre, hogy lenőtt a haja, eddig nem tűnt fel, megkérdezem, jól van-e, bizonytalanul néz rám, hunyorog, elég nagy a köd, nézem a benzinmutatót, jócskán fogyott, a hajnal is mintha derengene, úgy látom, a város felé gurulunk, valószínűleg a budai hegyek felől, belenézek a tükörbe, a hátsó ülésen nincs senki, megrémülök, a fékre taposok, lefullad az autó, a lány megijed, de csak mintha rosszat álmodna, összeráncolja a szemöldökét, kisimítja gyorsan, kérdezi, mi van.

– Hol van? – kérdezem olyan halkan, hogy alig hallom a saját hangomat.

Néz rám, mintha bolondoznék.

– Kiugrott? – közben már indulok tovább, aludtam volna, lehetetlen, kiszállt és nem emlékszem rá, vagy itt se volt, nem merem megkérdezni, mi ez az egész, azt se tudom, mi az autóm neve, egyre nagyobb a köd, alig látni, a fűtés mintha nem működne, fázom egy ideje, próbálom feljebb tekerni a fűtést, nem segít, megyünk tovább, a János Kórház, örülök, végre ismerős környék, de hogy kerülünk ide, végre eszembe jut a Nissan szó, hogy felejthettem el, most a rendszámmal küszködöm, most az nem jut eszembe, egyetlen betű vagy szám se, ez lehet egyszerű kimerültség, de a sapkás lány megmagyarázhatatlan úgy, ahogy van, a legjobb, ha nem hozom szóba.

– Én sem tudom – mondja csendesen a lány, nem világos, ez a sapkás hollétére vonatkozik, vagy arra, hogy merre megyünk, mindenesetre nincs pánikban, ettől megnyugszom én is kicsit, ezt is szeretem benne, hogy elfogadja a dolgokat, ideteszi például az életét a kezembe, és nem aggódik miatta, pedig látnivaló, hogy nincs minden rendben velem, továbbra is foglalkoztat, miként eshetett ki az idő, és most már az is, hogy vajon mennyi, abba kéne hagyni ezt az utazást, a lány is ezen tűnődik, tudom, egyre nyilvánvalóbb, hogy nem lesz megoldás, tipikus rémálom, addig mész, míg kitart a benzin, mintha nem lenne fék, miközben van, ahhoz meg kellett állnom, hogy a lány kiszálljon, ha kiugrott volna, észrevesszük, hogyhogy nem emlékszem semmire, valahogy ráálltam erre a negyvenes sebességre is, nem tudok gyorsabban menni, hiába ad parancsot az agy, próbálkozom, nem megy, lassítani se sikerül, azt hiszem, lebénult bennem valami.

– Hallottad, mit mesélt? – kérdezi fojtott hangon a lány.

Óvatosan intek nemet a fejemmel. Mesélt volna?

– Hogy hetek óta keresi azt a fiút.

– Milyen fiút?

– Hallottad, nem? A határozott állkapcsút, aki csak miatta van a világon. Itt ültél, mikor mondta.

– Nem figyeltem.

Nagy levegőt veszek, hogy kibírjam.

– Őt látja maga előtt hetek óta, a riadt tekintetét. Bemegy valami sörözőbe, és ott ül, szép, határozott állkapcsa van, a bejáratot lesi, és amikor ő belép, kicsit megemelkedik. Hetek óta keresi a helyet, nem tudja, hogy néz ki, de ha belépne, megismerné, még mielőtt a srác mozdulna. Nem figyeltél?

Kiver a verejték, nem mondok semmit, ezek szerint itt volt, nem őrültem meg, vagy éppen hogy igen, róla mesélt a laptopos, keresik egymást, rajtam keresztül keresik, de hova lett, a lány se tudja, miért nem idegesíti jobban, mi ez, közben a Tabán mellett járunk, most már fúj a köd, közel az Erzsébet híd, mintha be lennék nyugtatózva, le lennék lassulva, az utolsó pillanatban látom meg a jobbról elénk lépő embert, óriásit fékezek, hátralép, megyek tovább, nem vagyok ideges egyáltalán, a lány se, hosszasan nézzük az embert, ő is néz, mérhetetlen tanácstalanság az arcán, szelíd értetlenkedés, olyan, mintha magamat látnám, mintha én lennék harminc év múlva, a lány is felém fordul lassan, ugyanerre gondolhat, vagy csak arra, hogy nagyon hasonlít rám, mikor az előbb majdnem elütöttem, úgy éreztem, mintha én lennék életveszélyben, dobogni kezd a szívem, majdnem kiesik, ráteszem a kezem, most nem idegesít, érzem, ahogy dübörög.

Felkanyarodunk a hídra, nehezen vehető ki a sáv, mellettünk záróvonal innentől nagyon sokáig, meg kéne beszélnem a történteket a lánnyal, de nem szólok semmit, nem jut eszembe a neve, kapkodni kezdem a levegőt, ez rosszabb mindennél, olyan régen utazunk, kísérteties a köd, és itt van a kényszeres negyvenes sebesség is, muszáj tartanom, ezt akarja valami bennem, megkísérlem összeszedni magam, nézzük akkor, mi volt ez, az ember, aki mintha én lennék, a csaj a hátsó ülésen, aki a laptopost keresi, a laptopos, aki őt, nem tudtam összehozni őket, oda kellett volna vinnem a lányt, én zökkentettem ki az időt, ez lett volna az éjszaka küldetése, vagy az enyém, mi lesz, ha soha nem találják meg egymást miattam, de hát azt se tudom, hova megyek, hogy én mit akarok, miért akar tőlem bárki bármit is, mikor kérdezi már meg a lány mellettem, hogy mit csinálunk, én nem merem sem tőle, sem magamtól, egyre nagyobb a homály, ez az éjszaka közepe, mostantól virradna már, nem látni semmit a ködtől, a hajnal fényei nem tudnak áttörni rajta, képtelen vagyok gyorsítani, fékezni az előbb még sikerült szerencsére, nem lettem gyilkos, de most már nem tudnék, nézünk előre mereven mindketten, elvesztettük az időt, végképp elveszett, nem tudom, a Keletinél járhatunk vagy ez már Mogyoród, esetleg egy másik ország, kelet az irány, de ez is csak sejtés, gurulunk a felkelő nap felé, hacsak fel nem kelt már, nem látjuk a ködtől, talán ez már nem is a hold ideje, tartom az irányt, mióta mehetünk, még van benzin, félek a mutatóra nézni, még kiderülne, hogy hosszabb ideje vagyunk úton, mint ahogy a józan ész szerint lehetséges, tény, hogy éhes például nem vagyok, szomjas se, már világosnak kell lennie, csak a köd beburkol, nem kormányzom az autót, csak fogom a volánt, minek, úgyse látok utat, egyre valószínűtlenebb, hogy nem ütközünk semminek neki, ez a legrémületesebb, iszonyú baromság jut eszembe, hogy élünk-e még, ezen gondolkodik a lány is, hallom, ahogy felnevet, és tudom, hogy ezért nevet fel, fáradt a hangja, nem csilingel, ahogy szokott, mélyebb, nincs bátorságom ránézni, csak meredek előre, oldódjon meg magától minden, hálás vagyok, amiért nem kérdez feleslegesen semmit, lehajtom a fejem, nekem még lett volna egy-két dolgom, tudományfilozófiai PhD-képzésem például, ez jut eszembe, mint legfontosabb, meg hogy épp most szerettem meg a Calvadost, innom kéne még belőle, nem ezek számítanak, hanem hát itt ez a lány, lehet, hogy a szerelmem, még nem derült ki, jön velem a ködben, betakar minket a fehér tej, felhő, ragacs, már nem is várom a csattanást, úgyse jön, belém hasít valami, szerintem nem csak órák teltek el, összegyűjtöm minden erőmet, nehezen megy, rákészülök, nagy levegőt veszek, és óvatosan, lassan ránézek kormányt tartó kezeimre, hirtelen fogy el a levegőm, hiába készültem rá, érzem, ahogy kitágulnak a pupilláim, azt látom, amitől féltem, ránc, tiszta ránc az egész, ösztönösen kapom jobbra a fejem, igen, az van, amire most már számítok, mégis elborzadok, a lány már nem lány, nem fordul felém, tud mindent, nem mer megnézni engem, én se nézek a tükörbe, megyünk akkor az idők végezetéig, egymás fogságában a Nissanomban, tudom már a rendszámot is, mélyről, messziről jutott eszembe, valahol kódorog a nővér és a laptopos az éjszakákban, sose találkoznak, miattam, mi viszont itt vagyunk, a hold tart minket az úton, mi meg egymást szorosan, a legszörnyűbb, hogy ez nem álom, nem akarom bámulni a lányt, nézek előre ki a szélvédőn, mintha rendben lenne minden, én egy nyugodt vezető vagyok, ő egy higgadt utas, nézünk előre, mintha látnánk valamit vagy mintha értenénk ezt, most szűnnek meg a hangok, tartom a kormányt, erősen szorítom, véget érhetne már minden, de valahogy nem történik semmi, nem történik semmi baj egyelőre.

 

(Illusztráció: Szakállas Zsolt – Elízium)