Bejegyzések kategória bejegyzései

Postás Misi és a jóga

 

Mondtam is a Misinek,
szoktuk emlegetni, a családban.
De érti a viccet,
nem egy olyan.

Múltkoriban mesélte, hogy jógázott.
Akkor tanulta, amikor Pesten
a nagy körzetben dolgozott harmadlagosként.
Tavasszal sűrűn szüreteli az ászanákat,
de most hideg van, így inkább a tévére jógázik,
a helyettes meg csak a kerszomszédig
hozza a leveleket, ezért
nekünk kell bemenni értük a postára.
A helyettes is érti a viccet.

A Bánszkiéknak három
kutyája van, az egyik négylábú.
Rettentően ugatnak.
A kutyák ilyenek.

A Postás Misi felesége
Diószegi lány volt, takarított
a monori áfész irodán, aztán
mikor a lánya elszökött egy monorival
Frankfurba, nem ment be többet.
Az anyák ilyenek.

Megették a Postás Misi tyúkját,
aztán elmarasztalták.
A kutya ette meg, de a kutyát
nem marasztalták el. Mire az állatorvos
kiért, már veszett volt. Az oltásokat
ezért a tyúkoknak adták be, a maradéknak,
a kocsonyában lehetett is érezni
még egy-két hétig.

 

(Illusztráció: Pirchala Imre: Vörös ház a falu szélén)

Kortárs haikuk

Macumoto Szumie (1921-2015)

Amacuhini kin no sibe haki kurohotan

Napra sandító
éjsötét bazsarózsa
aranyszín porzók

*

Kurenuma Keiicsi (1924-1995)

Jama sotte jurozu urumisze muszanohori

Minden völgyben lám
lila akác függőhíd
szent május hónap

*

Kawakami Kiszeki (1920-2009)

Aohazuki ima tenohira ni nani mo nasi

Zöld levelek közt
bagolyhuhogás hallik
ám markom üres.

*

Mizuhara Súósi (1892-1981)

Tensizó kudakete soka no csó murcori

Földre hullt angyal
bombaverte romjain
játszi lepkeraj

­*

Muraszava Kafú (1918-2000)

Szavagani no imakakuretaru ni ame

Kicsiny rákocska
csatakos fűtengerben
lelt rejtekére

*

Macui Tosihiko (1927-2008)

Aokita no Mino o szan szennote vakacu

Minó dús öle
három folyó öntözi
örökzöld rizsföld

*

Kondó Ikkó (1912-1996)

Isi mijuru jami ni u no kage hasirikeri

Éji sötététben
ni sok kormoránárny
kövek közt libeg

Márkus László fordításai

Forró téli éjszaka

– Szerintetek tízes skálán mekkora probléma, hogy leütöttem Télapót?

Mindketten felemelték fejüket az arcuk előtt tartott kártyalapok mögül, először egymásra, majd rám pillantottak.

– Úgy hallottam, mintha azt mondtad volna, leütöttem Télapót – köhintett Ősz.

– Azért hallottad úgy, mert azt mondta – világosította fel Tavaszapó, aki a fejét koronázó, tarka virágfürtökkel babrált.

Őszapó lecsapta gyűrött kártyáit a körasztal közepére, átvetette nyakán sáros avartól zörgő, méteres szakállát, majd felágaskodott, kiropogtatta öreg csontjait, és a sűrű fellegpadlón elém nyargalt. Szürke tekintetét pironkodó arcomra emelte. Forró téli éjszaka bővebben…

Eső közben; Riadt őzek; Homlokodra ránc

 

Eső közben

Alszol, de itt az eső szakad
meg a kerek folytonosság fogai közt.
Kettőnk közül most ki a szabad?
Aki vizekben ázik vagy aki füröszt?

Mert miattad van, érted – talán,
hogy helyetted futok az erdő fekete
fái között minden éjszakán,
és hogy a vége az mindig az eleje.

Ha én kiérek, hagyom, hogy engem beérj
majd a kiirthatatlan pontban.
Tenyerem tarkódon, mint ágon a levél,
nem érzed, de tudod, hogy ott van.

 

Riadt őzek

Megmutatni akarlak, de el se mondanálak.
Nem tudlak. A falak melyik felére rejtselek?
Ablaknál a csipkeárnyék, ilyennek sejtelek,
a lámpafény feketére fakult oldalának.

Ha kérded, mosolyom meztelen. Ki csalt elő kit?
Nézem az arcod büszke, rejtett rezdüléseit,
és te majd azt mondod, így akartad, így, te magad.
Legyek a vadak közt a vágy, a vágyak közt a vad.

Jöttél némán, nesztelen, de én hittem a hangot.
Láttalak. A mezőszélben, mint a riadt őzek,
ha dacosan egymást űzve-csalva kergetőznek,
és nyomunkban szanaszét szállnak apró pitypangok.

 

Homlokodra ránc

Tudod, én megpróbáltam nem beszélni rólad,
de mint hó alatt a fagyott lábnyom, ha olvad,
te mindig itt vagy megint.

Vízzé leszel te is, és muszáj lesz a veled,
mert már beléd fut vissza és belőled ered
minden bent és idekint.

Csalfa csenddé simul lassan a felszín fodra.
Jégként dermed bennem az idő. Homlokodra
ránc, amikor megreped.

Ősz lesz újra, pocsolyává lettek a tavak,
benned magam, magamban téged okoltalak,
mert hajómat elveszed.

Sziromként szárad le rólam a szép szeretlek,
mindenemet adom a szomorú szeleknek,
magukkal viszik messze.

Ami megmaradt, elveszett a folyó partján,
amikor tegnapokból kelt ki a rét tarkán.
És hogy holnapunk lesz-e

Nem tudom már. Bántsalak?
Hideg van, fázom, szakad,
minden sár, mocsár, salak.

És én úgy szeretném átölelni a tengert,
vagy csókolni a Kerkát, ha engem is elnyelt,
azért, hogy megbocsássalak.

 

(Illusztráció: Melissa Miller: Drink, 2006)

siralmak

haraguvék

haraguvék isten és vetevé üt ez munkás világ belé hálálnek es pukulnek

1. igen és nem voltak tisztafejűek legyen kritikára képes szeretni fontos hogy mások bosszút állnak ellenségein alkalmasak meglepő módon művészetekre is

2. mégse teljesen független ha bátorításra szorul illetve gyakran azonban ugyanis azért mert dolgozik jobb ha magára hagyják szeretni a szellemi kihívásokat a vad külső mögött

3. ezeknek az embereknek legbelül törtetőnek tűnnek meglehetősen elkápráztatni másokat hullámvasutat és pótolhatatlannak érzi önmagát gyalogol a térben hogy mozoghasson

4. a felébredt ingatagok inkább egyedül maradnak hímringyó nem viseli el a sértést vizes és passzív a jóistennek örvend párnával a fején megadatott bepillantanom

5. a hátsó soron illatosan lihegve omlott anélkül hogy a tudatában lenne vörösen végzetes a teste eltakar a csupaszsága a fátyol felszakad és eltaszít a földszintre levezető széles lépcső

6. ritmust kölcsönzött minduntalan megremegtek már nem kimutatható nem túl fontosnak tetsző senki sem lehet kicsi ősszel lehullik a száraz levél az akarat ennek pont az ellenkezője siralmak bővebben…

Hermann Hesse: Prérifarkas

 

Én, prérifarkas, örökké portyán,
köröttem mindenhol csak hó.
A nyírfa fölött pár holló száll,
de nekem egy nyúl vagy őz volna jó.
Az őzeket úgy imádom,
bárcsak lelnék egyet!
Számba venném, majd kezembe,
nincs annál szebb a világon.
Szívből szeretném, hiszen olyan édes,
mikor puha combjaiba mélyedek,
eltelít a rubinvörös vére;
majd vonyítok magányos éjeken.
Még egy kisnyúl is elég lesz
ma este, finom, meleg a teste –
hát mind elhagytak, átkozott enyészet,
akiktől a lét kicsit szebb lehetne?
A farkamon is egyre több ősz szál van,
és bizony már  látásom is tompa.
Rég elhullott hőn szeretett társam,
portyázok hát, őzeket álmodva,
portyázni hív egy nyúl nyújtotta kéj,
közben reccsen a fagy és üvölt a szél,
én meg hóval oltom lángoló szomjam,
lelkem nagyon várják már lent a pokolban.

Csősz Gergő fordítása

Első közlés: Versum