A felhők akkordja
függeszkedik az égen,
a megszűnő szólam
érintetlen hangzavarában.
Minden kékség hirdeti
szépségét, szemben a tűzzel,
mi születni fog…
Istent szemlélem?
Enesey Diána fordítása
Bejegyzések kategória bejegyzései
haragszol?
csak kérlek, legalább haragudni ne haragudj,
vedd úgy, hogy megkérdeztem: haragszol rám?
és ha tényleg nem haragszol, csak akkor,
de tudd, én nagyon szeretném, hogy ne haragudj rám,
de tényleg csak akkor, ennyit írj vissza, kérlek,
hogy: “NEM… annyira…”
kérlek.
(Illusztráció: Paul Bond: The Kindest Premeditation)
Az ellopott szív
Hajnalodik. A Rogers Street 21 szám alatt nőtlen férfi alszik, már 10 éve, egyfolytában. Mélyen veszi a levegőt, úgy, mint aki sose tudja melyik lesz az utolsó.
Se éjszakák, se nappalok, se évszakok, se illatok, csak álmok, többnyire nyárszagúak és puha foszlós kalács tapintásúak, mint a múltban a kedves bőre. De ezen a napon rémálom gyötri, dobálja a testét, vicsorít, állkapcsát kattogtatja.
Az álomban tél van. A férfi egy befagyott tó közepén meztelenül fekszik, arccal a jégnek. A tó alján kedvese áll, kezét hátrakulcsolva figyeli. Farkasszemet néznek, nem szólnak. A lány karja megnyúlik, kitöri a jeget és berántja magához a férfit. Együtt lebegnek, nézik egymást,mint két emlék az idő tükrében.
Az álomban tél van. A férfi egy befagyott tó közepén meztelenül fekszik, arccal a jégnek. A tó alján kedvese áll, kezét hátrakulcsolva figyeli. Farkasszemet néznek, nem szólnak. A lány karja megnyúlik, kitöri a jeget és berántja magához a férfit. Együtt lebegnek, nézik egymást,mint két emlék az idő tükrében.
Fekete ajtók úsznak el mellettük. Valamennyit megpróbálják kinyitni, de a kilincs elfolyik a kezük között. Az utolsó ajtónál a lány elengedi a férfit,belép és eltűnik.
A férfi kinyitja a szemét, időbe telik mire rájön,hogy már nem álmodik. Szemének fáj a napvilág, hunyorog. Fertőtlenítő szaga csapja meg az orrát, belőle árad a bűz. Utoljára ezt a szagot akkor érezte,mikor- de nem emlékszik az időre és a térre, csak az érzésre.
A férfi kinyitja a szemét, időbe telik mire rájön,hogy már nem álmodik. Szemének fáj a napvilág, hunyorog. Fertőtlenítő szaga csapja meg az orrát, belőle árad a bűz. Utoljára ezt a szagot akkor érezte,mikor- de nem emlékszik az időre és a térre, csak az érzésre.
Pizsamafelsőjének bal felső oldalát barna folyadék itatja át. Idegesen tépi szét magán a ruhát,kezét a mellkasára teszi, de nincs dobbanás.
Anyja telefonszámát tárcsázza.
– Édesanya, valaki ellopta a szívem!
A vonal túlsó végén az öregasszony szívrohamban esik össze. A fia hangját hallotta, valaki más szájából.
Illusztráció: Guy Billout
Diószegi Szabó Pál Carmina Hungaricana című kötetéből
Szent Ivánnak tér-felén
at midnight moment of midlife crisis
Holdfényes este,
Isten egén,
Szent Ivánnak
éjjelén.
Kurtább a nappal,
hosszabb az Éj,
nyárközépi
ünnepély.
Fellobban máglyám,
szórja a Fényt,
elolt régi,
új Reményt.
Játszunk ma ketten,
Isten, meg én.
Szent Ivánnak
tér-felén.
„Életem múló,
melyik felén,
ugrottam át?”
– kérdem én.
Válaszod várva,
lángod tüzén,
Szent Ivánnak
éj-felén…
„Ne lássak málnát,
epret, meggyet? –
Ősszel csak szőlőt
szedjek?”
„Jövőre hányszor
lesz még Napom?”
Égboltodat
faggatom…
„Hová vetődtem,
most hol vagyok?”
Mosolyognak a
csillagok…
Megbotlik itt már
az Értelem.
„Játszmánk: véges?
Végtelen?”
Prológ
a 33. Petőfi szavalóversenyre
Harmincharmadik alkalom,
felcsendülhet az ajkakon:
…….Előre!
Versek csatáznak, színpadon,
nézőtéren az izgalom.
…….Előre!
Petőfi itt van, névadó,
már verseivel vér-adó,
…….előre!
Vezérként szólít lépni fel,
reflektorokra néz a fej,
…….előre!
Célozz, mosoly, lőjj, szívverés,
lyukasszon át, ha még kevés,
…….előre!
Tekintet öljön, szavat szegezz,
támadjon költő-hadsereg,
…….előre!
Nemes-Nagy, Reményik átnevel,
Tóth Árpád, Kányádi rá felel:
…….előre!
Karinthy kérdi: Hát verseny ez?
Petőfi magával versenyez!
…….Előre?
Húzná a Vén Cigány dalunkat,
Adynak megadjuk magunkat?
…….Előre!
Zsűriként díjakat – merészen –
nem adunk „Semmiért egészen”
…….előre…
Mosolyod ma Tél…
Mosolyod ma Tél, a tájon.
Fázom… én is, ha nem látom.
Fagyott levélként hull szavam,
rálépek ma minduntalan!
Zsebemben érzem most kezed,
pedig ma sem vagyok veled…
Sálamként pihensz vállamon,
selymes hiányod álma nyom…
…hajad köré bújna szemem,
mosolyodhoz heveredem…
…és szobádban zöld az ég is…
ránk mosolyog szívünk, mégis:
Szemed most felhő a Napban,
nélküled, magam maradtam!
Gauguin Paradicsoma
Piros gyümölcsöd a tálon…
lángvörös vágy nekem nyakad.
Fekete vízesés – álom!–
a hátgerinceden: hajad!
Kezedben virág a pálma,
előlem bújik Nap-szemed…
Tehura – Tahitim álma –
mellettem nyugszik most fejed…
Szóltam volna még elégszer,
füled hívott büszke csókra;
csended fénylik, mint az ékszer,
s mint csónak siklok a szóra…
Míg alszol, festelek, magam.
Velünk szuszog csak az erdő.
Vásznunk az Ég. Sárga arany
a Nap, a zöld, a kék: felhő…
Szoknyádon élnek a színek!
Ujjammal szívet rajzolok;
veled Múzsáim irígyek,
veled Világot alkotok!
Szitakötő a szárítókötélen
Ma sem jön, de egyre érzem:
ott van a szárítókötélen.
Ruhákon túl, a Napfényben,
magamat is kifeszítem…
Ma sem jön… szememre álom,
a Holdban… csak szemed látom;
a csendben is… téged hallak,
mert fület te adsz e dalnak!
Szó-mezőm lettél, Te, zöld rét;
rímeim kíváncsi lepkék…
hozzád vagy hajadra szállnak,
most én is sziromnak látlak…
Versben, néha, velük tartok.
Mint sor, párban a galambok,
ablakodnál, ágon ülnék,
szólítlak, veled repülnék…
Erkélyemen: égi húron,
úgy pengünk, mint a Tejúton.
Távol… mégis látod, érzed,
nálam feszül másik véged,
óriás szárítókötélen:
Szitakötőt küldesz értem,
ki táncol, mint húrra ének,
s röppen, ha szívedhez érek!
Diószegi Szabó Pál: Carmina Hungaricana, borítószöveg:
„Ha megkérdeznénk valakit, hogy hogyan függ össze a mai élő magyar költészet, mondjuk, a saját múltjával, a saját klasszikusaival, a saját hajdani hol sikeres, hol elfeledett alkotóival, akkor nyugodtan el lehetne vele vitatkozni órákig a megértés minden reménye nélkül, de legalább abban a kölcsönös hitben, hogy megpróbáltunk valamiről beszélgetni. Ha viszont azt kérdeznénk meg, hogy szerinte hogyan viszonyul a mai élő magyar költészet a bizantinológiához, a neolatin költészethez, a sámánokhoz, az olasz és magyar humanistákhoz vagy Gauguin tahiti festészetéhez, akkor rövidebben végezhetnénk, mert az illető udvariasan berekesztené a beszélgetést, és elmenekülne. Pedig csak azt teszi ez a magyar költő, akinek tematikájából felvillantottam néhány mozaikkockát, mint, mondjuk, Arany János, aki keservesen kifakad egy levelében, hogy ő sosem látta a tengert, legföljebb a Korhány-ér partján álmodozhatott róla.
Diószegi Szabó Pál versei olvashatók úgy is, mint egy komoly szaktudós kirándulása a költészet terra incognitájába, de úgy is, mint egy költészetországi őslakos jóindulatú nyelvöltögetései a magát mindenhatónak és mindent felülbírálónak tekintő tudományra. Arany is így volt egyszerre földije Homérosznak és Senki Pálnak.”
(Szörényi László)
Kökörcsines jó reggelt!
A reggeli komótos készülődés délelőtti rohanásba ment át, mert már megint nem szólt az a fránya ébresztő, kávézni sem volt időm, ez ráadásul a pizsamaalsóm még rajtam, mondjuk hála Istennek a buszt elértem, bár inkább várnom kellett volna a következőre, mert a reggeli piackörútról visszatérő nénikkel volt tele, úgyhogy állhattam végig, ami mondjuk megint nem lett volna baj, ha az egyik, valszeg színvak néni, a ’migránsok’ szó hallatán ijedelmében vészfék helyett nem az ölemben tartott kökörcsincsokrot húzta volna meg, mire nekem kicsúszott, hogy „bezzeg a migráns nem bénázott volna”, szóval le is szállítottak a buszról, a körúttól pedig futottam, azért lihegek – remegő kezekkel nyújtom át neki a markomban tartott megmaradt kökörcsin szirmokat – azért boldog szülinapot…
(Illusztráció: Girl with flower )
elszerettük egymást mindenki mástól
kérlek ne utálj
hogy melletted fekszem le,
de másra gondolok
fantáziálok
elképzelek
-más én (t)
más téged (et)
más mi (t)-
elfáradok, múlok, szűnök
miközben tetőled viszonyítom
magam egy életre
pedig bárkihez szeretném
testből testbe száradó nedvek, szagok
itt
most
téged élvezlek, elélvezzük egymást
lihegünk
kileheljük a másikat magunkból
egyszerre szeretnék mást
és téged
természetemből fakadóan sokszerelmű vagyok
beléd
belé
beléjük
de kérlek ne utálj
mert melletted fekszem le
és másra gondolok
(Illusztráció: Christian Schloe: Set Your Heart Free)