Esküszöm megfagyok, pedig megy a fűtés és felvettem a gyapjúzoknit is. Mostanában mindig fázik a lábam.  A tévében persze tombol a görög nyár. Magamra tekerek egy takarót, de az belegabalyodik az oxigéncsőbe, feldöntöm a palackot. Minden homályos és szürke, nem találom a szemüvegem. Pedig Marcsikám szerint a legszebb évszak van, menjen ki a kertbe mama, és nézze a fák leveleit, utoljára vörösre és sárgára lobbannak, mint a tűz, mielőtt elszáradnak, ilyen költőien mondta, valamilyen írástanfolyamra jár, szokta nekem olvasni a műveit, tetszik mama, lájkolja? Nem értem őket és nem is érdekel, de azt mondom lájkolom. Azért most kinézek, a juhar már teljesen kopasz, egy levél kapaszkodik és küzd még a sorsa ellen.

A tévében a fiatal lány mosolyogva meséli, mindig van lejjebb. De ez nála jót jelent, szabadtüdős merülő, most döntött meg valamilyen mélységi rekordot. Bár szűk neoprén ruhában van, az majd szétrobban a kebleitől, lehet, hogy azok légmellek és ott is levegőt tárol, mielőtt elindul a mélységbe. Önkéntelenül a pongyolámra pillantok és a leeresztett lufikra, amik rég feladták a harcot a gravitációval.

A tengerparton puncsszínű fagyit nyalnak a tévében, az ég kékje disszonál a tenger kékjével, Marcsikám biztos valami ilyesmit mondana rá. Vagy egy még költőibbet. Soha nem tudtam elképzelni, hogy lesz idő, amikor már nem kívánom a puncsot. Régen egy dolgot szerettem a hidegben, a téli fagyit. Nem tudom miért, talán a nyár illúzióját adta, mert régen télen nem lehetett rendes fagyit kapni. Akkor nem gondolkodtam ezen. Aztán sokáig téli fagyit nem lehetett kapni, de pár éve egy retrohullámot meglovagolva újra láttam a boltban. Olcsó tortabevonó íze volt, nem értem mit élveztem ezen.

A lány merülésre készül, éppen arról beszél, hogyan kell felülírni az életösztönt, ami bekapcsol, ha nem jut a szervezet oxigénhez. Előkaparom a dobozt a zsebemből, rágyújtok az utolsó szál koporsószegre. Utolsó? Ezt nem tudhatom, mikor utolsó valami. Az első sokkal könnyebb. Pár hete még kiténferegtem a teraszra, ne legyen benn cigiszag, bár engem az sem zavart, de Marcsikám bár nem szól semmit, olyan dühösen néz olyankor.

A lány éppen a tűzlégzést mutatja be, valami speciális technikáról magyaráz, amivel oxigént juttat a testébe és több percig lenn tud maradni. Azt mondja a legnehezebb koncentrálni a semmire. Eloltom a cigit és visszaveszem a maszkot, most ügyelek, hogy ne találkozzon a parázs és az oxigén, ne gyújtsam fel a lakást. Marcsikám biztos megint visszavinne a kórházba, hiába tudjuk mindketten, hogy felesleges.

A lány beugrik, vízalatti kamera mutatja, ahogy függőlegesen delfinezik egy kötelet fogva. Ledobom a maszkot és lehunyom a szemem. A narrátor hangján hallgatom a különböző fázisokat, az utolsó a legveszélyesebb, amikor az agyad lekapcsolja a tested, hogy még egy kis oxigénhez jusson, aztán elalszol.

Fejjel lefelé zuhanunk a sötétbe.

(Első megjelenés: Szószóró, 2025. dec. 5.)

Zhé Shi azt jelenti: Ami Van.
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.

reggel

Rácsokon keresztül hajnalról hajnalra vált a kék. Alighogy felemelkedem, tél közeledtével lép az Orion. Te minden hajnalban más és más. Tegnapi napomat nem emlegeted, jössz az éjszaka és kimosol. Belédlépek, minden éjjel tudlak úgy hogy elfelejtelek és hajnalra fehér emlékeztető ködfátyol marad belőled, amibe nézek amikor kinyitom a szemem, az ablakon keresztül és az égen keresztül. Az ágak sejthetőből láthatóvá kezdenek válni. Te sosem emlegeted mit csináltam tegnap. Nem érdekes. Nem kéred számon az előző pillanatot, nem kérdezel. Úgyis itt van. Kimosva, frissen, meghaltan és feltámasztottan, most csinálhatok vele valami mást. Azt mondom: szegfű! egy percben, és te a következőben nem kérdezed: hol van?, azt mondom: van kedvem fenyők közé menni, és te ma reggel nem kérdezed: hol vagyok?, nem kéred tőlem számon a tegnapi szót, a pillanatot, hogy megint mondjam, ugyanúgy szeretlek, mert sosem fogom mondani. nem kéred számon a folytatást, hogy ma mi van a tegnapi lendületemmel, amikor nekifogtam a hátnak az állványon, vagy hogy hol vannak a gondolataim.

csak jössz és kiterjedsz, és nem kérdezel semmit. úgyis itt van, vagy akárhol, ha éppen ezt akarnám, nem veszett el. te nem állsz meg. nem lehet tőled számonkérnem a macskát tegnapról aki némán jött le a kerten, soha többé ugyanaz a nyávogás, a tegnapi hajnal nincs sehol, te nem állsz meg, és nem lesz még egyszer az a pillanat, amikor Dimitrij a lépcsőfordulónál áll, nincs még egyszer kövek és pad amikor mi ott állunk és én nem tudok mondani semmit és bosszankodom magamban hogy mindig pont akkor van egy sereg ember körülötte amikor én is beszélnék vele, nem tudok társaságban beszélni, én csak egyetlen emberhez vagy teljes magányban, ami ugyanaz mintha az egész világnak mondanám, mert ez a végtelen, itt az ég alatt, nem kérhetem számon tőled a pillanatokat, jössz, elfolysz, reggel van és folyton szólsz, mindig reggel van, mindig fehér, új és új zöld és friss, mindig reggel.

reggel

játék

Most itt állok a szoba közepén és nem tudjuk mi van. Keresgélünk sifonjainkban régi helyzetek között mert lustácskák vagyunk a mostanira egy jelenetet kitalálni. pedig ez vero-vero én és te, megismételhetetlenül, mégis, téblábolunk, és keressük, hogy mit húzhatnánk rá. Én keresem a pózt, legyek mondjuk mindennapi tengő-lengő, kicsit unatkozó, kicsit spleen, és akkor kellene hozzá jazz és sárgás napfény, az a 2008–2009-es évjáratú, amilyen akkor volt januárban és karácsony előtt, nem tudom milyen szögben álltak a bolygók, ki lehetne nézni az asztrolábiumból de már elmúlt. A szoba üres, nincs jazz és nincs sárga, ez a fény fehér és északi, még nem ért össze hogy ennek a jelenetnek mi is a neve és mi is az én szerepem, nem tudom. A tiédet se, de benne vagyunk, játszani kell. Igazi mondanivalóm nincs, vagy olyan áttetsző hogy én se látom. Majd csak öt év múlva, különös, minél több rakódik rá, annál láthatóbb az áttetszősége és annál egyértelműbb. De most még nem tudok öt évvel előremenni és nem tudom mi legyen. Vagy adjam a komolyat és legyen egy csöpp drámaiság benne? egy kis meghalással? hiszen tudjuk hogy elmész és előbb-utóbb én is. Nem képletesen, semmi jelkép, egészen szószerinti emberek vagyunk, egészen limited edition, két-három hónap intervallumban, vagy ki tudja, mindenesetre intervallumban, ránkbízták aztán préseljetek belé amit tudtok. magatokat, főleg, ha belefér. itt állok és lötyög rajtam ez a perc, mint a szoknyám és lábamon a zoknim és az egész ház, minden lötyög, és ha valamihez érnél itt, akkor még mindig nem én vagyok, mert lötyög, és az igazi bőrömig még van 2-3 centi, folyton abban a pillanatban vagy amiben még nem éred el. szerelmet nem játszunk mert azt igaziból akarjuk, de még nem tudjuk milyen. te nem tudod, jobbra menj vagy balra, vigasztalnod kéne vagy meghatódnod, persze ezt is csak játékból, de hát ezek általam kitalált szerepek, mert neked megvannak a sajátjaid, a saját drámáid amelyekhez engem szereplőnek keresel, és próbálgatsz, hátha valahová beleillenék, hátha összejönne egy jelenet, mindegy, bármi, csak játsszunk együtt, egy szép jelenetet persze, ha lehet akkor már válogatnánk is a jelenetek között, de ha nem akkor beérjük azzal is ha egy összejön, csak tudnánk ki kit, csak tudnám mi van. te vagy a szternokleido, aki félrefordítod a fejed hogy kiugorjon ez a híres izom, ez egy vonal a történetben, tudod, ezt csinálták Raffaello és Delacroix a modelljeikkel és Cseh Tamás a saját nyakával, van egy szternokleido vonal, már a görögök is szerették, legalább 2700 éves, talán euripidész drámáin is látták már, dráma, dráma amikor a fej oldalt néz és a törzs előre, ez már önmagában is színház. ha nem tudod mit csinálj, mindig elfordítod a fejed, mert kell a távolság.

játék

AUM itt és most, hirtelen rájöttem mi az, amit mindig is meg akartam köszönni neked: a távolságot. sosem lépted át és én sem fogom sosem. ebben a dimenzióban, az időben ahol most vagyunk, mintha nem lennének terek, minden mindenben egy rekeszben és rekeszben és az is egy rekeszben, és veled nincsenek rekeszek, csak tér. távolságot adtál: időt adtál. teret adtál! köszönöm, sosem fogok közel lépni hozzád. amivel érintelek, a létezés. az én kezem átnyúl a falakon, azzal ahogyan itt mozgok az egész egy kicsit másképp rezeg és ez feltétlenül elér. rajzoltál nekem, nem is tudtad mit, de akkor már lerajzoltad a jelenetet amiben most vagyunk. hogy ki kicsoda, nem lehet tudni, én azt hiszem, a szerepek változnak, ahogyan egy színes reflektor sorra vetíti ránk a drámaibb és meghittebb színeket, a hideg és meleg tónusokat, teljes körkép. per pillanat a rajzon egy guggoló harcos, kezét kinyújtja, a kéz fekete, egy másik anyagból lehet, vagy átnyúlt épp valamin és ott megváltozott. Te vagy vagy én vagyok, mindegy. És távolabb alszik valaki, kinyúlt test, a lábai látszanak, ez az a másik tér ahová a kéz hirtelen átnyúl? Nádak között. Valaki alszik és valaki keres. Valami történik. Állunk a szobában, még nem telt el a pillanat és még mindig nem tudod, mi legyen a félrefordult fejből. Egy séta, talán, közös megoldás, halasztás amíg megjön a jelenet további része. Három hónapja indultunk és még egy szóig sem jutottunk el. kísérletezünk.

Vajon, kérdezem a háttérből, mert most  a bőröm a színfal, vajon ezek a mi jeleneteink? honnan vannak bennünk a képek amelyekről azt hisszük hogy le kellene őket játszanunk? és amikor állok az ajtódban kezemben egy marok mirhával akkor feláldozod a pillanatot annak hogy megőrizd a távolságot és sikerüljön egy jelenet, amiről nem tudod mi az? hogy megőrizd a maszkot hogy komoly és hogy tudó vagy, hogy józan és hogy nem tévedtél el, hogy világosan látsz és még mindig tudod hol vagyunk, éppen miben. Egy pózt, egy pozíciót, ami képként benned van, még nem játszottad el, és sietsz játszani – érdekel még ez? ez amiről nem tudjuk mi ez? nem élhetjük meg ezt a pillanatot mert regisztráltuk magunkban az előzeteseket amelyeknek szerintünk meg kellene előzniük ahhoz hogy megélhessük és még nem következett el, mert mielőtt kimosnám a ruhát el kell menjek és vissza kell jöjjek, gondolom, és gondolod hogy most délután kellene legyen és nem délelőtt, vagy esni kellene a hónak vagy nem kellene esni, és ha nem esik akkor ez egy másik jelenet, nem az, ami most van és most szaladunk előle, keressük, amit meg tudnánk élni. Itt vagyok és szétmállik kezeim között. Siess, siess, siess mert a pillanatot nem tudom tartani. Tíz, húsz száz akárhány év múlva az örökkévalóságban rájössz, vagy akár már holnap, hogy mi is volt ma és mit kellett volna tenni. De most nem tudod. Mi lenne ha nem lenne semmi? ha nem lenne jelenet? mondd, mersz zuhanni? mersz beesni ebbe a pillanatba? mit mersz? mersz rájönni hogy zuhanunk, hogy már esünk és nincs talaj, hogy itt vagyunk a végtelenben? egy nix, egy köd, útjelző táblákkal a semmi felé

felkel a nap. Amianthosz, Ciprus

(Illusztráció: Varga Borbála: reggel; játék; felkel a nap, Amianthosz, Ciprus)

Egy zöld, egy kék, egy sárga, egy piros, egy fehér, egy narancssárga. Hat kis pohár egy fém tartóban, színes pöttyök, kézzel festve, az üveg egyenetlen. Nincs két egyforma, a sárga mintásnak kicsit vékonyabb a széle, jobb lesz óvatosnak lenni.

Nagyapám temetése után hoztam el őket, mondhatnám, még sírba sem tették, de nem volt sír, nagyanyám nem akarta a hideg földben hagyni. Karácsony után halt meg, ilyenek ezek az öregek, egy bizonyos kor után nem bírják a telet. Amikor a vízsugarak elindultak, és a mélybe rántották a hamvakat, a közeli diófán megszólalt egy madár. Az egyik unokaöcsém szivárványt látott. Mindenki máshogy emlékezik.

Egy zöld, egy kék, egy sárga, egy piros, egy fehér, egy narancssárga. Hat kis pohár, nagyapám sosem ivott belőlük, még ünnepnapokon sem. Ha fröccs van, béke van, mondogatta. Hogy akkor mégis minek tartották, eszembe sem jutott megkérdezni. A nagyszülők egyik legnagyobb hibája, hogy korán mennek el, mire fel tudnám tenni a kérdéseket, már nincs kinek. Például a háborúról, ugye, papa? Hogy is volt, amikor elvittek, és csak évekkel később jöttél vissza? Hideg volt? Féltél? Tudtad, hogy egyszer még hazajössz? Ha igen, honnan? Sosem akartad feladni? Biztosan nem, ugye, papa? Emlékszel, mit mondtál, amikor lefutottam azt a versenyt, pedig mennyire utáltam? Ez az én unokám, sosem adja fel!

Egy zöld, egy kék, egy piros, egy fehér, egy narancssárga. Nem én törtem el a sárgát, papa, teljesen biztos. Anya volt az, láttam, virágot akart bele tenni, kertben szedett kis kék nefelejcset, a tavaszi elsőket, nem sokkal a születésnapod után. Pedig mondtam neki, hogy a sárgával vigyázzon, annak vékonyabb a széle. Nem baj, vázának pont jó lesz, nevetett mindentudóan, aztán eltörte. Egy hétig nem beszéltünk.

Onnantól kezdve senki nem nyúlhatott hozzájuk, még anya sem, sőt leginkább ő nem. A vendégek műanyag pohárból itták a rövidet, vagy viszkisből, mit bántam én. Takarítás előtt elcsomagoltam, dupla réteg papír, ahogy dukál, hősiesen szembenézve annak az egynek a hiányával. Ugyan már, mit tudtam akkor a hiányról?!

A következő költözéskor még megvoltak, egy zöld, egy kék, egy piros, egy fehér, egy narancssárga. Átvészelték a dobozokat, az ide-oda szállítást, hogy mi lesz, hogy lesz, és hogy lesz-e egyáltalán valahogy. Talán pont a polc miatt választottam ezt a lakást, masszív tölgy, szép széles, két sorban is elférnek egymás mögött a tányérok, poharak, pont úgy, ahogy abban a régi zöld szekrényben, elől a hétköznapiak, hátul az ünneplősek. Ez az én unokám, sosem adja fel!, hallottam újra a szavait az éjszakai csendben. A dobozok kiürítve, mindenki alszik. Én csak ünnepelni akartam, papa, az is olyan nagy baj? Tudom, fáradt voltam, nem kellett volna, különben is, ökör iszik magában.

Egy zöld, egy piros, egy fehér, egy narancssárga. És egy kék színű hiány. Talán nem túl nagy ár egy új életért.