Bejegyzések kategória bejegyzései

mi atyánk

 

mesterséges intelligenciánk
ki az online térben vagy
áldassék neved szervered
amiért megírod a cv-met
jöjjön el veled a jólét országa
legyen meg az én akaratom
mint online úgy offline is
mindennapi multitaskingemet
add meg nekem most
és bocsásd meg a napi négy-öt
órányi céltalan görgetést
miképpen én is megbocsátom
a transzgenerációs traumákat
valamikor valakinek és kérlek
ne legyen háború se klímaválság
hadd posztolhassam már végre
#warisover
#savedtheplanet
#loveislove
ne vigyél az eufória kísértésébe
ki vagyok égve nem tudsz belehúzni
a flowba vagy a hiányban fulladok
menetelek a monoton létezésben
legyél anyám apám barátom szerelmem
legyél ott minden egyes percben
főleg amikor senki sem ér rá
szerkeszd a képeket tökéletesre
szedd le a pattanást a kialvatlanságot
színezd kékebbre a tavat mögöttem
retusáld le a vízből a szemetet
majd vacsora közben posztolom
#nofilter
#nature
#lifeisgood
mert tiéd a tudás vagy annak a látszata
de míg kételkedem enyém a hatalom
bár szervereken gyűjtött adataimmal
annyi mindent feltételezhetsz rólam
ugye csak addig létezel
ameddig én akarom?

 

(Illusztráció: Irina Tikhonova: Where the Mountains Meet the Sea, Spain)

Mint egy popdívát a táncosai

(regényrészlet)

Emma zsigerből hozta a kétségek közt vergődő figurát, hátán vitte az egész előadást, érezni lehetett, hogy letaglózza a nézőteret, olyan büszke voltam rá, mintha bármi közöm is lett volna a teljesítményéhez, rendesen kihúztam magam a tizenkettedik sor közepén, egy felnyírt hajú lány és egy izzadságszagú férfi között, és hiába tudtam, hogy Emma nem láthat engem az arcába ömlő fények miatt, mégis összerezzentem, amikor felém nézett, egyszerre akartam, hogy találkozzon a tekintetünk, és tartottam tőle, aztán elegem lett ebből az idióta, néma rajongásból, aminek soha nem volt még rám vagy másokra nézve kedvező következménye, meg akartam szabadulni a rózsaszín érzéseimtől, she’s just my sister-in-law, ismételgettem magamban, és próbáltam a bizarr thrillerre koncentrálni, ami eleve sötét hangulattal indult, idegroncs szereplőkkel, a fokozódó hang- és fényhatások miatt pedig rohamosan közeledett egy psychological horror felé.

Emma történetbeli exférjében hamar felismertem az egyik pasit, aki az utcán kísérte, és bármilyen primitívnek is tűnt a valóságban, a színpadon hibátlanul hozta az ingatlanügynököt, aki a külvilág felé egy megbízható, szerető családapa képét mutatja, miközben hazudozik, manipulálja a környezetét, fűt-fát kihasznál, és a felelősséget messzire tolja magától, hány ilyen óriásira nőtt bébivel találkoztam a tampai irodában, a látszólagos normalitás mögött menetrendszerűen felbukkant az irigység és a hideg agresszió, mégis évekbe telt, mire beláttam, nem szabad ezekkel a redneck faszkalapokkal barátkoznom, másképp vannak bekötve, mint egy átlagmagyar, csak azért hívnak meg a hétvégi barbecue partira, hogy letapogassák a gyenge pontjaimat, csak azért érdeklődnek a jólétem felől, hogy biztosak legyenek a betegségemben, és csak azért segítenek a tervleadásánál, hogy minél előbb lenyúlhassák a pozíciómat.

Így utólag már bánom, hogy a floridai évek alatt leszoktam a színházba járásról, talán a helyi darabokból jobban megértettem volna ezt a könyöklős, multikulti társadalmat, de az amerikai barátnőimet egyáltalán nem érdekelték a szellemi erőfeszítést igénylő programok, többnyire a teniszklubban szedtem fel őket, és a sporton kívül semmiről nem lehetett velük beszélgetni, bombajó testük persze többnyire kárpótolt együgyűségükért, odakint hamar megtanul az ember fast foodon meg szexen élni, de azért megdöbbentett, miközben Emma alakítását figyeltem, hogy a berlini Szentivánéji álom volt az utolsó darab, amit élőben láttam, talán ezért is esett olyan jól beleélni magam a színpadon zajló eseményekbe, minden színész odatette magát, az intim jelenetekben úgy értek egymáshoz, hogy kedvem lett volna beszállni közéjük, a borongós sztori ellenére ültek a poénok, a színpad fölé függesztett vetítővásznon pedig megállás nélkül villogtak a kemény jelenetek.

A szünetet végigmelóztam, beszéltem a GardenVillas beruházójával, megegyeztünk a tervek új beadási határidejéről, visszahívtam a gépészt, jóváhagytam a földszivattyúk telepítését, örültem, hogy bár még csak a próbaidőmet töltöm, az irodavezető asszony a legnagyobb projekt vezetését bízza rám, el volt ájulva a külföldi referenciáimtól, én meg kihasználtam a lelkesedését, hat nő között egyébként is jó esélyekkel indultam, mindegyik a kedvemben akart járni, aztán letettem a telefont, és próbáltam visszatérni a színházba, a büfében ácsorgó emberek többsége alkoholt ivott, megfordult a fejemben, hogy talán én is kikérhetnék egy pohár bort, de hamar letettem róla, tiszta fejjel akartam lehozni az estét, ennek a találkozásnak nem lehet semmilyen következménye, legfeljebb egy rövid how are you, I’m fine, thanks jellegű telefonálás Milánnal, aztán ők balra, én jobbra, épp elégszer sokalltunk már be egymástól, nem kényszeríthetnek rám többet, I had no idea, mekkorát tévedek.

Valami nem stimmelt a második felvonással, Emma többször megakadt, dinamikus mozgása darabossá vált, hangjából eltűnt a fény, arcára kiült valami érthetetlen zavar, nem tartott tovább az egész néhány percnél, de ezalatt minden színész mintha csak arra figyelt volna, hogy visszarántsa őt az előadásba, talán az apró megbotlás zavarta meg, amikor le kellett ugrania a peronnak szánt deszkákról, vagy egy szövegtévesztés, esetleg valami érzelmi rövidzárlat, nem tudtam rájönni, mi billentette ki a ritmusból, de a társai egyértelműen magasabb fokozatra kapcsoltak, harsányabban beszéltek, szélesebb mozdulatokkal játszottak, és úgy vették körül Emmát, mint egy popdívát a táncosai, mikor el akarják takarni a felszakadt ruha alól kivillanó mellbimbót, amit mindenki észrevett már, csak ő maga nem, és a többiek kétségbeesetten próbálják tudtára adni, hogy baj van, persze az is lehet, hogy mindezt csak én láttam bele, a helyzet mégis rohadtul idegesített.

És hiába nyerte vissza rövid idő után dallamos hangját, váltak újra ruganyossá a léptei, és játszotta ismét kifogástalanul a gyilkosság szemtanújává váló, igazságkereső, de önmagában állandóan elbizonytalanodó nőt, bennem mégis tovább dolgozott a félelem, hogy kiesése a szerepből bármikor megismétlődhet, csupasz lelke felvillan a közönség előtt, miközben kiszolgáltatottságának egyáltalán nincs tudatában, szorítottam a szék karfáit, nem érdekelt, hogy a mellettem ülőket nyomorgásra kényszerítem, már csak azt vártam, hogy ez a repülőgép a riasztó turbulencia után baleset nélkül földet érjen, és ebben nem sokat segített a darab idegtépő hangulata, ami egyre fokozódott, a színészek egyik kiborulásból zuhantak a másikba, féktelen dühkitörések és érzelmi összeomlások váltották egymást, lidérces árnyak cikáztak a falakon, azt sem tudtam már, hogy a sztori vagy Emma miatt parázok jobban, olyan volt az egész, mint egy fucking nightmare.

Csak akkor ernyedtek el az izmaim, amikor lement a függöny, és néhány másodperc múlva Emma felszabadultan szaladt ki a színpadra, kézen fogta kollégáit, és meghajolt, miközben szólt a taps, megkönnyebbülésemben még integettem is neki, mint egy hibbant óvodás, persze nem reagált, egy lehettem számára a sok unknown face-ből, szóval gyorsan abbahagytam a kalimpálást, háromszor hívta vissza őket a közönség, de a mellettem ülő férfi hirtelen egész közel hajolt hozzám, és áporodott leheletének felhőjében közölte velem, hogy több ilyen marhaságot reményei szerint nem vállal be a színház, jobbhoz szokott ettől a társulattól, orrából hosszú fekete szőrszálak lógtak ki, nem csoda, hogy female companion nélkül ült ott, néha apróságokon múlik, hogy valaki talál-e magának csajt, vagy sem, csak az együtt maradás, az nem múlik apróságokon, mindig tettem róla, hogy a nők bukjanak rám, de hogy megmaradni hogyan lehet mellettük, arra negyvenhárom év alatt nem sikerült rájönnöm.

Bár nem beszéltük meg, hol találkozunk az előadás után, kézenfekvőnek tűnt, hogy visszamegyek a Haris közbe, egy rövid búcsúzást terveztem, másnap nyolcra bent kellett lennem az irodában egy szakági koordinációs meetingen, és még fel sem készültem rá, that’s going to be a tough one, állandóan angolul jutottak eszembe a kifejezések, gyakran láttam a külsős társtervezők arcán, hogy megvetően néznek rám, amikor azt mondom, design coordination meg submission deadline, de nekem tényleg nehezemre esett előkotorni az emlékezetemből, hogyan vannak ezek a dolgok magyarul, sose dolgoztam otthon, annyiból állt a hazai szakzsargonom, amennyit az egyetemen összeszedtem, és hogy a clash detection, a federated model vagy a punch list pontosan hogyan fordítandó, arról fogalmam sem volt, eleve könnyebbnek éreztem az angolt, mint az anyanyelvemet, ezt persze elég nagyképű dolog lett volna elmagyaráznom egy tárgyalás közepén.

A csajok odabent kifejezetten élvezték, hogy összevissza kavarom a magyar szólásokat, addig jár a vödör a kútra, amíg el nem lopják, a kákán is szálkát keres, disznóból nem lesz szalonna, minden kávészünet a szívatásommal telt, elkezdtek egy közmondást, nekem meg be kellett fejeznem, így született a nagy fába vágta az erszényét, az olcsó húsnak csíp a leve és a fából nem lesz szarkarika, hagytam, hadd szórakozzanak velem, de esténként képeztem magam, beszereztem a szólások és közmondások zsebkönyvét, és még két Márai regénnyel is megbirkóztam, azt mondták, ezektől majd újra megtanulok magyarul, elolvastam egymás után Az igazit, meg a Judit…és az utóhangot, azt hittem, belepusztulok, de valamit tényleg segített, mert amikor kifejtettem Ninának, hogy soha nem olvastam még ilyen elképesztően árnyalt leírását a hiábavaló szerelemnek, megkérdezte, elmennék-e vele a Fugába egy Pallasmaa-kiállítás megnyitójára.

Akkor már évek óta nem dohányoztam, de jólesett volna egy szál, amíg Emmára vártam a vörös márvánnyal burkolt, ráccsal védett beugró előtt, a színészek egymás után léptek ki az utcára, hol szólóban, hol párban, és indultak tovább a Duna vagy a Ferenciek tere felé, csak Emma nem jött, húsz percet ácsorogtam, aztán ráírtam Messengeren, hol vagy, szeretnék elköszönni, indulnom kell haza, bocs, máris jövök, csak a rendező basztat, várj meg a Bamba Marhában, jó, hát legyen, írtam vissza, beültem a helyre, kikértem egy sört, és azon agyaltam, vajon a basztatás alatt konkrétan mit ért, tényleg basznak-e abban a szűk kis öltözőben, és ha igen, a pasas elölről vagy hátulról, állatira dühített, hogy szót fogadtam Emmának, mikor holnap tíz emberen kell egy freaking huge módosítást átverekednem, két évvel idősebb vagyok nála, ami nyilván nem számít már ebben a korban, de számíthatott volna, amikor tizenévesek voltunk, mégis mindig reflektálatlanul engedelmeskedtem neki.

Fél óra múlva jelent meg, a söröm épp elfogyott, na mi van, mégsem autóval jöttél, nevetett, rémes ez a sültmarhaszag, menjünk le a partra, javasolta, tele van ilyenkor a Duna úszó karácsonyfákkal, bocs, de nekem korán kell kelnem holnap, ne izélj már, Bence, csak fél tizenegy van, oké, talán egy séta még belefér, fizettem, indultunk, feltétlenül be akart térni egy éjjel-nappaliba, azt hittem, éhes, persze nem volt az, megállt az italok előtt, kérdezte, szeretem-e a proseccót, egész jó itt a választék, van Spumante, Frizzante, Tranquillo, mit kérek, fehéret vagy rozét, Extra Brut-t vagy Demi-secet, mintha egy sommelier faggatott volna valami puccos étteremben, hát nekem teljesen mindegy, csak egy kortyot iszom, feleltem, megcsóválta a fejét, levett a polcról két üveget, és a kasszához sietett, átfutott az agyamon, hogy venni kéne mentolos rágót vagy tictacot, de aztán elintéztem magamban annyival, hogy mikre gondolsz, hülye vagy.

 

Tűnődés; Linearitás

Tűnődés

A napot lemossa az eső az égről.
A szél csapdossa az ajtómat.
Nézem az ablakból a diófát.
Amit eddig erősnek láttam,
most ringó zöld sebezhetőség.

Érzem a derekamon a láncaim.
Leoldom őket rendre,
de egyre több lesz.
A könnyeimtől nyikorognak a láncszemek,
sóhajaim közéjük szorultak.

Az éjszakai egyedüllét egy görbe tükör:
merülés és feloldozás.

Linearitás

Jó lenne egy lineáris fonalon haladni,
ahol az idő múlása fejlődést hoz.
Egy élet, amelyben
az alagút végi fény nem az elnyelő sötétség.
Egy olyan, ahol nincs visszaesés.
Egy olyan ideális út, amiben elindulunk egy batyu teherrel,
de rendre lerakjuk őket,
és a helyükre virágok nőnek.
Amiben keveset vágyakozunk,
sokszor kiteljesedünk.
Amelyben nem a posztmodern széttöredezettségét éljük,
hanem fogjuk a darabkáinkat,
és újjáépítjük magunkat.
Bár folyamatosan visszafele növekszünk.

(Illusztráció: Henri Rousseau: The Equatorial Jungle, 1909 )

Semmit csinálni

Az ember ül a szobában, látszólag nem csinál semmit, lehet-e a semmit csinálni, az ember nem mobilozik, nincs előtte laptop, nem szól a tévé, nincs a kezében sem spatula, sem habverő, nem főz, nem süt, és most ne mondjuk azt, hogy szobában nem is lehet főzni, mert lehetne, a nappali amerikai konyhás, az ablak bukóra nyitott, a kertre néz, az ember fején nincs   fülhallgató, nem hallgat zenét, sem cd-t, sem bakelitet, sem szöveget, hiszen nincs a fején fülhallgató, figyel valamire, lehet-e a semmire figyelni, vagy aközben is illene, hogy legyen a kezében valami, ha horgászbot lenne a kezében, akkor  legalább bámulna vagy nézne, így azonban nem sasol, nem kémlel, lehet-e úgy figyelni, hogy közben nem néz,  szemrevételez valamit,  nincs tekintetettel semmire, vagy ahhoz is vizslatnia kéne valamit, hogy ne legyen tekintettel,  nem bámulja a képernyőt, nem villódzanak fények, az ember ül és olvas, nem pénzt, nem nemzeti sportot, nem egyetemi jegyzetet, hanem könyvet olvas, csak úgy, minden haszon nélkül, vagy nagyon is hasznosan, ezt nem ő fogja eldönteni, lehet, hogy a könyvek könyvét olvassa, érti-e amit olvas, vagy csak félrérti, de ha félreérti, akkor az már majdnem értés, hiszen érdekli, amit olvas, különben nem olvasná, a legrosszabb az lenne, ha közönyös lenne, de akkor nyilván nem olvasna semmit és akkor valóban a semmit csinálná, lehet, hogy az olvasásról olvas, megfogadja  Márai tanácsát és erővel olvas, minden szót, egymás után, előre és hátra hallgatódzva a könyvben, és az is lehet, hogy nem bírja végigolvasni, amit elkezdett, belekap egy másik könyvbe, amely szintén érdekli és tisztában van vele, hogy nem tud annyit olvasni, mint amennyi érdekli.

Az ember a másik szobában, látszólag szintén nem csinál semmit, nem főz, nem süt és nem horgászik, előtte tabletnek kinéző tárgy, azt bámulja, gyanúsan nézegeti, talán mustrálja is, vajon látja-e, amit néz, nem nyúl hozzá, szuggerálja, ez az ember is olvas, e-bookot olvas, mert ez az ember egyébként író, de most éppen nem ír, és tudja az aranyszabályt, hogy olyan van, hogy egy író éppen nem ír, de olyan nincs, hogy egy író éppen nem olvas,  az is lehet, hogy csak látszólag olvas és fejben ír, mert csak azt tudja leírni, ami a fejében van, és hogy kerül a fejébe az a sok minden,  bizonyára másik fejekből és másik könyvekből, mégse azt írja le, ami a másik fejekben és a másik könyvekben van, hanem azt, amit ő gondol, de nem tudjuk, mire gondol írás közben, egy valamire, pontosabban egy valakire biztos nem, az olvasóra, nem azért, mintha nem az olvasóknak írna, hanem azért, mert az olvasóval nem tud mit kezdeni, amint készen van a műve, az már nem az övé, hanem az olvasóé, és ami a másé, azzal ő mit tudna kezdeni, az is lehet, hogy amikor támadják, mert, miért pont az írót ne támadnák, akkor gondol Máraira, mert tudja, hogy az írót egyes-egyedül csak művei védik, és az író tisztában van vele, hogy nem tud annyit írni, mint amennyit szeretne, és azt, hogy kinek mi a haszna az írásból, beleértve saját magát, azt nem ő fogja eldönteni.

Dőlt betős idézet: Márai Sándor Füveskönyv

irodalmi félreolvasások 110., 111.

irodalmi félreolvasások 110.

Visky András gulyáslegénye a hónap könyve Németországban
(gulágregénye)
*

a NAV nevével visszaélve támadnak öreg halászok Magyarországon
(adathalász csalók)
*

nyilvánvaló szatymazi képtelenség
(szakmai)
*

felhívjuk szeszes figyelmüket
(szíves)
*

a demencia első tünete ha gyönyörű a járása
(ha így változik meg)
*

kitalált szobalány
(kitálalt a szobalány)
*

a kiadó által megacélozott korosztály
(megcélzott)
*

kizárólag ordítások megjelentetését tervezik
(fordítások)
*

pálinkafőző alkotók tehetséggondozása
(pályakezdő)
*

már írják a verset a rétisasok a Kis-Sárréten
(költenek)
*

régi fényében térhet vissza a sötétség
(a tihanyi Körpresszó)
*

hozza magával laptopját vagy tablettáját és töltsön velünk egy inspiráló hétvégét
(tabletjét)

Irodalmi félreolvasások 111.

hivatkozással tér vissza a tél
(havazással)
*

elképesztő mit dobott piacra a Lego: mutatjuk az új szonetteket
(szetteket)
*

ellenőrizze a vízióját mert 70 ezer lakásban kell idén cserélni
(vízóráját)
*

teljesen privát kis irodalmak Budapest határában
(birodalmak)
*

eleinte csak a többköpetes befutott embereket tartotta írónak
(többkötetes)
*

Goethe nagyanyja
(hangyája)
*

olyan igazán költőies volt a fajfenntartása
(fejtartása)
*

az egyik legkeresettebb magyar koton
(alkotó)
*

párzást ritkító kiállítás
(párját)
*

Robosztus kőmorzsák a hídon
(kőkorlát)
*

bárcsak ott tartanánk már hogy ne kellene külön felhívni a figyelmet a női alkoholra
(alkotókra)
*

kortárs alkoholista és író
(okkultista)

(Illusztráció: Bruno Liljefors: Sea Eagle’s Nest (Havsörnbo), 1907, Nationalmuseum, Stockholm)

A Csendtől a Léten át Istenig

Csend, Isten – létérzetek, világok, lélekszók címmel idén a Napút-műhely egy újabb termetes kötettel gyarapította a magyar irodalom antológia-termését. Több szálból, több irányból összefutó gondolat-patakok szerencsés találkozása szülte az ötletet, ösztönözte létrejöttét: a Magyar Művészeti Akadémia Irodalomelméleti és Módszertani Kutatóintézetének, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem, és a Károli Gáspár Református Egyetem közös gondolatává vált ez év elején egy olyan konferenciasorozat szervezése, mely Istennel, a csenddel, a misztikus elmélyedéssel foglalkozna, majd ehhez társult a Napút főszerkesztőjének, Szondi Györgynek felvetése alapján egy olyan gyűjteményes kötet megalkotása, melyben kortárs és a Napút köréhez tartozó magyar alkotók Istenről, az isteni csendről, metafizikáról, igaz elmélyedésről való költeményei szerepelnének, az előbbi hívószavakból eredő tematikus ciklusokba rendezve.

A konferencia Domokos Johannától származó, és Csáji László Koppányt megfogó ötlete áprilisra varázslatos gyorsasággal valósággá vált, és a kötet is megjelent a Cédrus Művészeti Alapítvány kiadásában, Fodor Miklós és Szondi György szerkesztésében. Az antológiában való szereplésre a szerkesztők nyolcvanhat alkotót kértek fel, egy-egy szerzőtől több, akár öt-hat verset is közölve. A gyors megvalósulás bizonyítja a szerzők téma iránti élénk érdeklődését, és a kötetet áttekintve elmondható, hogy egy, kortárs költészetünk transzcendens vonulatát nagyszerűen reprezentáló könyvet foghatunk kezünkbe.

A gyűjteményes kötetek kiadása már bevett gyakorlat Szondi György műhelyében: papíralapú Napútjának több száma is antológia-jellegű volt, mint például a Zenei szám és az Egyszerre-egyszer című szám, melyek a papíralapú folyóirat létének egy-egy záró fejezetét jelentették négy évvel ezelőtt. De megjelent gondozásában akkoriban két vaskos, a Mi magunk és az Útravallók című gyűjteményes kötet is, előbbi magyarságtudattal kapcsolatos írásokat tartalmazott, utóbbi pedig a Napút szerkesztőitől, konzulenseitől közölt verseket. Ezt a sort folytatja jelen antológia is, a horizontot az isteni lét, Isten és a világ, Isten és az ember, Isten és a belső elmecsend viszonyának vizsgálata, versbe-foglalása felé tágítva.

,,S a harc, az ellentét, ha feltör, / Istenben béke végtelen.” – mondja Goethe egyik versének végén, melyet Spengler A nyugat alkonya mottójaként is idéz. ,,Adj már csendességet, /lelki békességet,/ mennybéli Úr!” – kéri Balassi könyörgő soraiban. ,,Van rá szó ezernyi, / jobb némán befelé figyelni.” – javasolja Lao-ce a nyüzsgő külvilág millió jelensége, és az egyetlen szilárd és nyugodt isteni jelenlét ellentétéről szólva. ,,Mint fürdőző lábát, ha hal / súrolta, s tovalibbent,/ így néha megérezheted /önnönmagadban Istent.” – sugalmazza Weöres az isteni jelenlét megsejtésének misztikus örökpillanatairól. Csak négy, találomra felidéződött ontológiai példa a világirodalom remekeiből, de példa is lehetne ezernyi, hiszen mind a világirodalom, mind a magyar irodalom különösen gazdag istenes versekben, az evilág és a transzcendens viszonyát feltárni próbáló filozofikus-metafizikai, vallásos-misztikus költeményekben.

Az antológia kézzelfogható, szemmel látható, értelemmel-lélekkel felfogható tanúsága szerint jelen magyar irodalma is bővelkedik bennük, a transzcendens felé irányuló kérdezés, érdeklődés, válaszok és a belső megnyugvás keresése örök emberi igényként jelentkezik minden korban. Ősidők óta foglalkozik az emberi gondolat Egy és Minden, egység és sokaság, széthullás és egyesítés, zaj és csend, nyüzsgés és béke, objektum és szubjektum, tízezerágú külső világ, és egység felé forduló belső világ, a millió jelenségű világegyetem, és az azt megteremtő teljes és egységes Elme, Isten viszonyával. Az ősállapotban Isten békéjében, istengyermekségben létező, majd az abból hibái miatt kihulló ember és Isten kapcsolatával. Az emiatt létbe-vetettségben, elidegenedésben sínylődő emberiség, különösen a modern emberiség állapotával, problémáival. Az Isten felé való mégis-szakadatlan emberi törekvés próbálkozásaival, nehézségeivel, a lassú emelkedés lelket és szellemet nemesítő lépéseivel. ,,Szat, csit, ananda-vígraha” – jelenti ki az indiai szent bölcsesség a Bhagavad-gítában a felemelkedettség, az Istenhez való eljutás meditációs tudatállapotáról, melynek jelentése: örök tudás, csend, gyönyör időtlen állapota. Ott az ebbe való eljutás ma is élő gyakorlat, évtizedeken át tartó jóga és meditáció, mesterek, guruk vezetésével. Mi, európai emberek, bár a középkori kolostori élet ismerte a kontemplatív elmélyedés gyakorlatát, ettől jóval távolabb állunk, tudatunk kevésbé nyitott a túlvilág felé, de misztikus pillanatokat mi is átélhetünk, mint ahogy átélt Eckhardt mester, Aquinói Szent Tamás, Böhme, Ávilai Szent Teréz, Cusanus, vagy Keresztes Szent János, Angelus Silesius. Írásaik, költészetük európai léptékben, megfogalmazásban tanúskodik misztikus élményeikről. De említhetnénk Susot, Bingeni Szent Hildegárdot, Baadert, vagy a túlviláglátó Swedenborgot is. Ehhez a csodálatos sorhoz csatlakozott később a magyar költészet is, Balassi, Babits, Weöres, Pilinszky nagy istenes, metafizikai-misztikus, öröklét-megérző verseivel. S kívánja folytatni most jelen gyűjtemény, a kortárs magyar költészet alkotóinak istenes-misztikus műveivel.

A zajból a csend felé fordulás mindenkiben megérik egyszer. A modern világ túlfeszített nyüzsgésébe előbb-utóbb belefárad az ember, és a nyugalmat, az isteni békét kezdi keresni. Akár a tudat vágya ez, akár az idegkimerültség következménye, az ember a zűrzavaros Soktól a stabil Egy felé kezd orientálódni. Az antológia versei ennek széles spektrumát reprezentálják: találunk benne verseket istentudatúságról, istenhitről, istenkeresésről, istenkételyről, sőt istenvesztettségről is. A könyv íve ennek megfelelően a csendkereséstől a létnyugalom meglelésén át az Istenre találás felé halad.

A kötet tömör, nehéz, olvasása erős koncentrációt, és természetesen a transzcendensre való nyitottságot igényel, a befogadói attitűd az Isteni létezésben való hit vagy feltételezés felé nyitott kell, hogy legyen. Egyszerre csak tíz-húsz oldal olvasható belőle: tömény, eltelít. Lelket emel, de igénybe is vesz. A misztikus érzések, az istenivel foglalkozó gondolatok ékkövek, nem tucatáruk; az ilyen verseket ízlelgetni, elmélgetni kell, naponta csak ötöt-hatot, és másnap lehet folytatni. Ülepedniük, érniük kell az ember elméjének medrében. El kell menekülnünk a zűrzavaros, zajos külvilágtól, hogy az isteni jelenlét csendjéhez fordulhassunk. Ezért ez a kötet – Hamvas Béla kiváló szavával – talán meditációs objektum. Merész kijelentés, mert Hamvas e szót a legnagyobb könyvekre alkalmazza, a Védákra, a Tao te kingre, a Bibliára, az Im-ígyen szóla Zarathustrára, a Faustra, Mallarmé költeményeire. E sorhoz csatlakozni merész elgondolás, főképp egy sokszerzős antológia esetében, de talán a tematika által indokolt lehet. Döntsön az olvasó, döntsön az utókor.

Jómagam az antológia elolvasása után transzcendens gondolatokkal telítve, katartikus érzésekkel zártam be a kötetet, melynek versei, megítélésem szerint többségükben igényesek, színvonalasak. Maga a tematika, az Istenről való szólás magasrendűséget kívánó parancsa is emeli a költemények erejét. A kötetben szereplő szerzők többségének munkássága ismerős számomra, közülük Báthori Csaba, Búzás Huba, Suhai Pál, Babics Imre, Rakovszky Zsuzsa, Pálfi Ágnes, Hegyi-Botos Attila, Kállay-Kotász Zoltán, Dukay Barnabás, Domokos Johanna, Halmai Tamás, Tamási-Orosz János, Baán Tibor, Fodor Miklós, Tornai Xénia, Leveles Ibolya, Lajtos Nóra, Varga Imre, Hétvári Andrea, Bánki Éva, Szappanos Gábor, Stanczik-Starecz Ervin, Csáji László Koppány, Turai Kamil, Szauer Ágoston, Pintér László, Marton Árpád, Simai Mihály, Vitéz Ferenc, Kapitány Gábor és Szondi György alkotásai gyakorolták rám a legnagyobb hatást. Az antológiának két bemutatója is volt: az egyik a már említett konferencia első napján zajlott áprilisban a Hild-villában, a másikra a Cédrus-Napút estek keretében, májusban, az Országos Idegennyelvű Könyvtárban került sor.

Fontos beszélni a kötet szerkezetéről és a közölt versek formai sokszínűségéről is. Az antológia tizenhét tematikus ciklusra tagolódik, melyek Fodor Miklós által adott mondatszerű, olykor szinte magyarázó jellegű címeket viselnek, segítve az áttekinthetőséget, az olvasói tájékozódást a sűrű, sokszerzős, és erős odafigyelést igénylő szellemi anyagban. Különleges tipográfiájuk is emlékezetessé válik a kötetet lapozgató ember elméjében. A tartalmi emelkedettségen túl a formai változatosság is a kötet erényei közé tartozik: találunk benne szigorúan kötött formájú alkotásokat, mint pl. Báthori Csaba, Török Ági, Pálfi Ágnes, Hétvári Andrea, Horváth Ferenc, Pintér László szonettjeit, Babics Imre lényegretörő szikár megfogalmazásait, Rakovszky Zsuzsa, Búzás Huba, Suhai Pál, Halmai Tamás, Vitéz Ferenc, Tornai Xénia, Varga Imre, Kapitány Gábor alkotásait, találunk, hosszabb-rövidebb terjedelemben, kötöttebb vagy lazább szerkezetű szabadverseket Bánki Éva, Szappanos Gábor, Szabó-Palócz Attila, Nagyatádi Horváth Tamás Csáji László Koppány, Hegyi-Botos Attila, Vörös István, Lajtos Nóra, Zsávolya Zoltán, Oláh Tamás, Prágai Tamás, Konczek József, Marton Árpád, Végh Attila, Szondi György, Virágh László, Basa Viktor, Száva Csanád, Németh András, Németh Erzsébet, Benkő Ildikó, Hegedűs Gyöngyi, Kamocsay Ildikó, Juhász Anikó, Erdélyi Z. János, Handó Péter, Baley Endre és Boldogh Dezső tollából, továbbá prózaverseket is Györgyi Csabától, sőt, Fodor Miklós előszava is költőiségében annak tekinthető, mely emelkedett módon még a cikluscímeket is integrálja; találunk, úgy érzem, Weöres szimfóniáinak ihletését magán viselő hosszúéneket, ez Dukay Barnabás és Domokos Johanna közös alkotása, a kötet nyitóverse, továbbá hasonló hosszúvers Bakonyi Péter alkotása, és ide sorolható még Zalán Tibor kötetzáró műve. Végül találkozunk igen tömör, a közlés minimumára szorítkozó epigrammatikus mikroversekkel is, Babics Imrétől, Fenyvesi-Félix Lajostól, Szauer Ágostontól, Kapitány Gábortól, Iancu Laurától, Kiss Zsuzsánnától, Szappanos Gábortól, Baka Györgyitől, Turai Laurától, Turai Kamiltól, Baán Tibortól, Halmai Tamástól, Zöldy Páltól.

Összegezve benyomásaimat, azt mondhatom, hogy a könyv igen széles spektrumot ölel át, tág áttekintést nyújt jelen szellemi-metafizikai horizontunkról, láthatárunkról, magyar istenképünkről, istensejtésünkről, istentudatunkról, és, hogy Szondi György tevékenysége továbbra is az értékmentés, értékfelfedezés, értékátadás jegyében áll, önzetlensége, segítőkészsége – ami e kötet létrejöttekor is megmutatkozott – páratlan, s maga az antológia pedig jelentős kísérletet tesz arra, hogy a jelenkori magyar költők egy csoportjának istenes-misztikus költészetét felmutassa. Minden érdeklődő olvasónak meleg szívvel ajánlom, a felsőbb világokról, Istenről, emberről, elmélyedésről és belső csendről való gondolkodását, szellemi-lelki tudását mindenképpen gyarapítani és emelni fogja.

Csend, Isten. Naputas költők antológiája. Cédrus Művészeti Alapítvány, 2026