Fölfigyel rájuk. A moha mindent benőtt, beáll a terasz oldalfala mellé rajzolt parkolóhelyre, s még ki sem kapcsolja a motort, megérzi, hogy összetartoznak. Az egymáshoz tartozás jegyeit mutatják, pedig csak üldögélnek a korláton, meleg ruhákba burkolózva, háttal az útnak, a fiú a lánnyal, a lány a fiúval, s a felfedezés pillanatától kezdve többé nem képes a fiút a lány nélkül elképzelni és a lányt sem a fiú nélkül. Összeforrnak, ahogy az oltóág és a gally.
Mozdulatlanságukban nincs semmi különlegesség, bárkik ülhetnek így, hozzájuk hasonlóan, ha arra alkalmas helyet, megfelelő teret találnak, s egyébként az idő és a körülmények összjátékában mérhetetlen bizalommal vannak egymás iránt. Elválhatatlanul üldögélnek, a fiú nem érinti a lány testét, a lány nem érintkezik a fiúval, lábukat lógatják, egyenes derékkal, puhán ejtett vállal, nem húzza a nyakukat iga súlya, kolonc se, és a mozdulatlanságukban sincsen semmi furcsaság. A nyugalmukból sejthető, hogy hamarosan hozzáérnek egymáshoz. Mindez azonban a képzelet műve, a Ford autóban ülőé.
A jelenet tetszés szerint tovább alakítható. Képpé, hosszan tartó szabálytalan mondatokká, színpadi jelenetté, mi több, zenei hangokká, mindezek színpadias együttesévé. Ehhez sincs kedve, az ilyesmire késztetés nem a jellemzője. A szociális folyamatok közösségi értelemadása helyett, érzi, elég a szituáció korrekt, magatartástudományi szempontból tisztességes helyzetfelmérése, a lány és a fiú helyzetének tisztességes rögzítése. A megfigyelő személy megfigyelési processzusa módosítja a megfigyelt jelenséget, jut eszébe, holott tudja, nincs oka az indoklásra. Odaléphetne hozzájuk, tettével nem szükséges elszámolnia, s így beavatódhat a tájat felügyelő, a közösen birtokolt látványt tekintetükkel uralni képes, télikabátba burkolózó fiatalok életébe. Kikászálódik az autóból, gombnyomással lezárja a gépkocsi ajtajait, s úgy indul a párnak helyet biztosító korlát felé. Egyetlen dolog, ami izgatja, hogy megérezhesse a testek kipárolgó szagát.
Az ormótlan, rozsdás szerkezetet meglátva megtorpan. A fiatalok lábukkal megérinthetnék a gépezet maradványát, amelyet egykoron a párkány túlsó felére helyeztek. Ipari tárgy, fahasábhasításra szolgált, illő a volt gyártelephez. Nem hiszi, hogy hasznos bármit regisztrálnia, amihez utóbb nem lesz köze. Megáll, keresi a helyet: azt, ahol a darabolásra felhalmozott rönkök tornyosultak, s azt, ahol a kemencekész végeredmény, és azt is, ahová az elvégzett munka végeredményeként a fűrészpor halmozódott. Eszébe jut, miután lecsúszik tekintete a hajdani üzem égetőkemencéinek fűtéséhez fát vágó masinájáról, s megreked a januári jég- és hóborítást nem kapott posztamensnél, hogy évekkel ezelőtt talán, Szegeden, a Tiszánál, a régi híd belvárosi hídfőjénél, ahol régészeti feltárás folyik, ugyanígy bámulta a rakparton üldögélő fiatalokat, hogy végezetül megelégedjen egyetlen pár nézegetésével. Akkor is csendben, békésen ültek egymás mellett, s ugyanazt a vizet nézték. A nézelődésüknek, állapítja meg, rítusa van. A rítus pedig könnyen ráveszi az embert olyasmi meglátására is, ami mások számára egyébként láthatatlan.
Vajon ott áll-e a fadaraboló gépezet? De a gondolatából nemhogy kimondott, de belső hanggal hangzó mondat sem lesz.
Vajon őt hallgatásban, egyetértésben láthatta-e bárki is, lánnyal, fiúval, kutyával párban?
Vajon, ha meg is leste valaki, bárkik, s tartósan emlékeznek rá, róla mond-e bármit is ez az emlékkép, vagy pusztán arról, aki elraktározta a tudatában a jelenetet?
Gyerekkorától szeretett padon, lócán, párkányon, szobortalapzaton és lépcsőn hosszasan üldögélni. Megpróbálja rögzíteni a látványt, hogy emlékezetéből, ha szükséges, azt bármikor előhívhassa. Lényegesnek tartja, hogy bármikor. Olyasfélének szereti tudni, mint az akkumulátort, amelyből bármikor energia nyerhető. Imádja a vízparti köveken való ücsörgéseket, azokból külön képeskönyvet szerkeszthet, amíg a világ világ. Ezen az emlékképeken időközben egyre kevesebb alak tűnik fel, a kutyák száma négyre csökken, de megfigyelőre, aki őrá és a vele együtt kuporgóra kémlel vagy rejtetten kukkol, egyre sem emlékszik.
Ezután magát látja, a posztamenstől alig eltakarva. Mintha hiányozna egyetlen pillanatra belőle egy válldarab és a bal válhoz tartozó kéz. S amikor teljessé válik a saját alakja, akkor látja: ismét csak felemás zoknit visel, és kilóg az inge egyik szárnya.
— Mikor kicsi voltam — mondja kisfiúként.
— Sokáig kisfiú maradtál? — hangzik a cérnavékony hang. S nem társul hozzá se lányka, se kipirult lányarc, se szorosra fogott varkocs.
— Igen — mondja —, szerettem kisfiú lenni. Kezdetben kölyöknek is jó volt, de azt hamar meguntam.
— Érthető — érkezik a bölcs válasz. A lányhang apró légvételhangokká csendesül, aztán kiélesedik: — Mi volt, mikor az voltál?
— Ha elmondod, elmondom én is.
— Megegyeztünk — de a lányka hangjában érezhető az egyezség miatti sértődés.
— Na jó — mondja —, akkor is elmondhatom, ha te nem akarsz magadról beszélni.
A posztamens hirtelenjében önnönmaga marad. Majd mégis megjelenik mellette két nem túl termetes gyermek. A korábban is arrafelé mászkáló fiúcska és az a lány, aki a hangjában volt jelen.
— A lőtér közelében állt a házunk, s a lőtéren nemcsak gyakorlatoztak, de ott a falu fémhulladékát is begyűjtötték. Időnként zetor vontatta utánfutókra rakták és elvitték. Ágyútöltényhüvelyt, boronát, körmös lánctalpas talpának egy-egy elemét. Ilyesmiket.
— Mindent? — a lány, ahogyan csodálkozik, nagylányos.
— Az akkorákat, amilyen a hasábosító, nem — mutat a fiú a fahasábhasító gépre —, azok emeléséhez daru kellett volna, s daru nincs a faluban. A vagonokra, amikor a felszedett cukorrépát elviszik, futószalag hordja a terményt. Na, arra se tehetik fel, el nem bírná. Ehhez hasonló hever ott — hadarja a fiú. — Azt állítottam mindenkinek, hogy az enyém. S emiatt nem viszik el.
— Lódítottál?
— Elhittem, amit hazudtam. Kicsi volt mindig a hazugság.
— Apróság — kacag a lány, de nem szívből jövően. — Nekünk rózsasaranyra, rózsaszínűre festették a házunkat — mondta —, jóval azelőtt, hogy megismerkedtünk volna.
— Hiszen csak most ismertelek meg — halknak tűnik és panaszosnak a mondat.
— Ez az! Tegnap mázolták át a házunkat — szomorodott el a lány —, lehet, hogy emiatt nem fogok ráismerni, s nem fogok hazatalálni.
A vas hangját a lánnyal együtt ismeri meg. Átlag szerint tízévesek, mert a lány tizenegy és fél, ő pedig nem sokkal több, mint nyolc. S a lány válik élete egyetlen szerelmévé. De csak abban az esetben, ha a szerelem azonos a teljes önátadással.
Az ócskavastelepen különböző hosszúságú, vékonyabb vagy vastagabb, üreges vagy tömör bot, lap és lemez alakú, eltérő formájú vasdarabokat gyűjtöttek napokon át tartó sürgölődések közepette. A munka kitart, míg a fiú családjának udvarára cipelik, minden mozdulatukra ügyelve, hogy tettüket senki fel ne fedezze. Elhatározzák, hogy a darabokat hangzásuk szerint akarják használni. A két ujjuk közé fogva óvatosan tartott vasdarabokat apránként fel-alá csúsztatják, mígnem sikerül megállapítani, hogy a legrokonszenvesebb hangot hol adják. Azon a helyen átfúrják, s fonalra akasztják a vízvezetékcsőből egybehegesztett, használaton kívüli porolóállványra. A hosszú vascsőre akasztott vasbotok, -rudak és -lemezek alá ülve fognak hozzá a hangokkal való gyakorlatozáshoz. Ez abból áll, hogy szemmel tartva egymást, kalapáccsal sorra zengetik az egy pontban felfüggesztett, himbálózó vasakat, de ki-ki a hangokra ügyelve csap ide és oda, a maga ritmusa szerint. Abban állapodnak meg, hogy akkor hagyják abba a muzsikálást, amikor érzik egymást. S valami olyan hangzást hoznak létre, amelyről bízvást megállapítható és kimondható: ez a vas hangja.
Kezdetben a lány miként őmaga is, saját alkata szerint kapcsolódnak a kialakuló hangalakzatba, nem firtatva, hogy kell-e ebből közösnek létrejönnie, s ha igen, az miből áll. Így hát ügyet sem vetve a létrehozandó zengő-bongó célra, ki-ki csak magának gyűjti a tapasztalatokat és zúgatja, kolompolja, ütögeti, veri, kondítja, csengeti, csilingelteti, berregteti, pengeti, harsogtatja, rázza, csörgeti és pengeti a vasakat. Barátkoznak az anyaggal. Az anyaggal való ismerkedés időszaka után már erősebben kifejezésre jut kinek-kinek a tulajdonsága: a lány szelíd és türelmes, ő pedig vad, szertelen és mértéket nem ismerő. A lány többnyire tartózkodó és inkább fülel, ő azonban nekiesik a vasaknak, megittasodik saját produkciójától; megragadja a vezetést. Legvégül hűségesen kísérik a másikat, és egymásnak feleselgetnek.
Sokféleképpen hangzik mindaddig a muzsika, míg létre nem jön a valódi párbeszéd. És nem veszik észre, hogy abból kimarad a világmindenség valamennyi egyéb hangja. S nem egyszer előfordul, hogy az egyik vagy a másik képtelennek mutatkozik érzékelni, mit alkot a másik a maga ébresztette vashangokkal, vagy hogy mikor fárad bele a hangzatokba, s legszívesebben véget vetne a zenélést, de éppen a másik miatt nem teszi azt – a földkerekség összes kincséért abba nem hagyná. Sosem válnak képessé határozott véleményt alkotni, de hiszen gyermekek. Ugyan elég jó-e a vashangzás? Kielégítő-e a fémekből kinyerhető produkció? S ha jó, mikor jó és miért? És csakis számukra, csakis nekik? Akkor megfelelő, ha hallatszik a duójuk, vagy akkor, ha sodró ritmus bontakozott ki, amelybe nem bekapcsolódnak, hanem hagyják, hogy átvegye fölöttük a hatalmat? Mikor fülelnek együtt a közösen létrehozott dalra?
— Ismerem — motyogja szakállába az öreg, a már hetvenegy éves János, de arra ügyel, hogy más meg ne hallja. Még nem beszél magában, de már olykor-olykor kedve mutatkozik szólni önmagához. Olyankor látni képes önmagát, mint a filmvásznon. — Beuys, a német képzőművész a közönségét gyakoroltatta így, ha jól emlékszik, azon a Documentán, amelyen maga is részt vett. A saját múltjára vonatkozó adattal kiegészítve már tudja: a hatodikon.
— Ismerem — mondja, s hunyorogva nézi, ott hajladoznak-e még egymás körül, a posztamens környékén.
— Ismerem — mondja az a fiú, aki nem szeretett maradéktalanul kölyöknek lenni.
