Sírtam. Sosem az a távoli, poros levéltári gyász volt, amiről olvasni szokás, nem is valami statisztikai tény, ami után illik lehajtani a fejet. Sokkal inkább egy megmagyarázhatatlan, elemi bizonyosság. Amint ez a felismerés átszakította bennem a gátat, kíméletlenül utolért, akármerre mentem.

Otthon nem lehetett elmondani. Nem azért, mert hallgatni akartam; tudtam, úgysem hinnék el. Nálunk, romáknál ez a szó nem létezett, nem lett a családi narratíva része; a mindennapok nyers túlélése, az agy porhanyóssága elfedett mindent. Én meg csináltam a makacs belső logikámat, és szándékosan mindenkit kihagytam belőle. Jött a magányos tér, a polc, amit egyedül törölgettem, aztán egyre többet írtam. A füzetből lassan irodalom lett, a nyelv, amit kapargattam, hirtelen tágasabbnak bizonyult a hallgatásnál. Publikáltam, jelen voltam, de a versek mögött még mindig ugyanaz a kifürkészhetetlen áramszünet.

Sorsszerű találkozás, belemerültem. Haladtam, csak egy-egy foszlányt villantottam fel néha, mint aki vályogot hoz felszínre, vissza a barlangba. Így épült sorról sorra az egész, a saját magam formálta épülettel.

Egy nap megcsörrent a telefon. Papíron egy hallgató, aki mindent beletett, határ a csillagos ég, de amikor letette, nem a karrier vagy a jövő kopogott. A múlt. Cigány családban nőttem fel, az anyai ág körkörös valóságában, a szüleim elváltak, ott maradtam. Apámnak köze nincs a cigánysághoz; a gyökereinek pontos ágát pedig maga sem tudja. Maradtam én: az a gyerek, aki romák között él, eközben a fülébe égve idegen hang. A zsidóság nem hagy békén. A történelem rosszul programozott iránytűvel bökdös. Hurut szakad a bőröd alatt.

A pódiumok tetején, nagyszabású beszédekben megbocsátásról zsoltároznak. Azt mondják, ez a gyógyulás útja, a megnyugvás feltétele. Diókoppanás. Elfelejteni azt, amit aligha vallottak be? Akinek a létezését sem akarták tudomásul venni? A megbocsátás ott kezdődik, ahol a felek szembenéznek egymással. Az a hűség, mely nem engedi el a gyermeket játékával a sötétben, nem ment fel a felelősség alól azzal az olcsó szöveggel, hogy régen volt, kattog az óra.

Nem küldtem el. Töröltem, vagy hagytam, hogy ott vibráljon a képernyőn. Megértettem, nem tudom lekapcsolni. A laptop fehéren tükröződött, a kurzor meg csak áramlott a sorok végén. Kit érdekel, vonulj sárgaházba. Túl kell lépni, a neheztelés csak felemészt, mit szüttyögsz.

Komfortos út, hiszen a gyógyszer-túladagoláshoz is ez a túlélési reflex dukál. Miközben a plafont bámultam, rájöttem, hogy az engedékenység nem felszabadulás, hanem a tapasztalat megcsúfolása. Mintha bárki azt várná, hogy tiszta lappal induljunk. A barbárságot nem lehet ecsetelni; beleivódott a garat legmélyebb pórusaiba. Az igazi terror pedig nemcsak az, ami megtörtént, hanem az a hamis kényszer is, amely az elengedés álcája mögött arra int, hogy békésen becsukjuk az ajtót, amit egyszer rózsaszínre festettünk.

Gyerekként pontosan tudtam, mihez van közöm. Amikor rájöttem, a felmenőimet hova deportálták, minden összekapcsolódott. Segítséget kértem. Pár kattintás, hosszú mantra és pipa. Nem nagy kunszt, a kutatásból már ismerős a dolog. Idővel persze elkezdem leírni. Kutya se tapogatózik ott, ahol a második gyilkosság kávéházi teraszok mellől, két cukorral Beethovent kortyol.

Arra vártam, hogy feltépjem az asztalterítőt. Ma újra azt érzem, hogy a csonkolás utolsó fázisa, a köldökzsinór, amit el akarok vágni, megsüketít.

                                  /Boccaccio után szabadon/ 

Élt a szépséges Toscanában egy grófi házaspár. Csodálatos birtokuk volt, hegyen-völgyön át, amerre a szem ellátott. Az éltes korú gróf, és családja minden vasárnap örökösért imádkozott. A tiszteletes úr meghallgatja, és mint Isten szolgája igyekezett közbenjárni.

Tiszteletes úr, ne szorítson olyan nagyon, ruhám fodrai meggyűrődnek, uram éles szeme felfigyel, hogy az elülső fodrok nem gyűrődhetnek meg, attól, hogy a gyóntató széken ülök. Ó, tiszteletes úr, legyen belátással, kérem.

Leányom ennél jobb belátással már nem bírhatok. Most alulnézetre van szükség, mert nehezen kapok már levegőt a felső régiókban. Alá kell szállnom, hogy megtudjam, a pokol bugyraiba miért is kerülnek tisztes hívő emberek.

Tiszteletes úr, az uram csak azt  parancsolta, mutassam meg a birtoka hol terül el, láthassa a lankákat, a dombokat és a völgyeket, a párás, harmatos patak partját.

Ó, leányom, ezek a dombok, ezek völgyek, a lankák, és a partok, peremek, és az egyetlen mély nyiladék a tájon, leányom, urad e birtoka irigylésre méltó, bár ezért elkárhozás is járhat, de megértem a gyarló férfinépet.  Ha tudnád, hányan gyóntak már, erről a két csúcsos dombról, mely között, íme megtaláltam, a kis piros lóherét, hány nemes ifjú férj gyónt már erről.

De tiszteltes úr, ne gyalázzon engem, két domb között!

Nem, leányom, nem gyalázat, csak idézet.

Jaj, csak az uram, oh, tiszteletes… úr, Isten megbocsátja önnek e lankák bejárását, mert mindent megtett, hogy a völgy termékenységét bőséges öntözéssel biztosítsa. Isten megbocsátja önnek, én pedig buzgón óvom a magocskát, hogy szép terméssé növekedjen, uram családjának dicsőségére.

Nem fáradt el a tiszteletes úr bejárni birtokomat? Gróf úr, nem tettem mást, mint birtokán némi sétát. Először szememmel simogattam végig minden dombját, és csúcsát, mely oly szépen ágaskodott, hogy emberi szem annak ellenállni nem tudott. Aztán a völgyekbe tekintettem, és megértettem, hogy mitől oly boldog férfiú ön. De bocsásson meg, egy ily szép birtok minden tagjának megtekintése oly kevés, mint amikor a bort csak nézzük a pohárban és nem kóstolunk beléje. Ezért, hogy szemrehányást ne tehessen, hogy nem fordítottam kellő figyelmet nagyméltóságú. igen értékes, míves birtokára, hát lehajoltam földig, és mint igaz hívő, a mindenható példáját követve, megmostam birtoka lábát, és ámuló tisztelettel csókoltam meg termő dombjait, melynek méhéből az Úr segedelmével új élet szökken, méltóságod örömére.  Hisz itt minden új élet, pardon, új kalász, csak az ön gazdagságát és dicsőségét növeli.

Egy esztendő múlva keresztelő volt a grófi birtokon. A cselédek is részesültek a gazdag lakomából. Nézzétek, a jó öreg Bartolucci gróf ősz fejjel, hajlott derékkal is megjutalmazta ifjú feleségét egy gyönyörű gyermekkel.

Egy buzgó templomjáró asszony megszólalt a hátsó sorban. Oly nemes arcéle van, akár a tiszteletes úré, aki egy valóságos szent ember volt, és akit a gróf úr ajánlására bíborossá neveztek ki, így Rómába került.

Ó, az egy gyönyörű ember volt, és nagylelkű, nem sajnálta az időt a hívektől, sóhajtotta egy csinos szolgáló leány, és megsimogatta elöl domborodó szoknyáját.

Talán sokak számára ismert tény a halálos büntetések történelméből (hiszen nincs is ennél kellemesebb és közkedveltebb téma), hogy számos ókori és középkori országban létezett a kettéfűrészelés módszere, amely során az elítéltet egy nehéz fűrésszel merőlegesen, vagy a saggitalis síkban kettészelték. Az okot, amiért eleink ilyen macerás megoldáshoz nyúltak, ahelyett, hogy csak kupánvágták volna az illetőt és csókolom, már kevesebben tudják. Nem, még véletlenül sem arról van szó, hogy örömüket lelték volna a visító szerencsétlen könyörgéseiben (kivéve talán Caligula császárt, aki állítólag jóízűen megvacsorázott, miközben a kivégzéseket nézte). A kettéfűrészelés valójában egy igen humánus, és filozófiailag megalapozott módszer volt arra, hogy az elítélt még egyszer, utoljára tüzetes önvizsgálatot tartson: hiszen kizárólag dialógusban lehet gondolkodni, ahhoz pedig két fél kell. Vagyis, a kedves hóhér valójában nem fizetett gyilkos, hanem a terapeuták elődje volt.

Egy ilyen esetről olvastam nemrég egy elfeledett históriás műben. Teljesen átlagos, kissé párás kedd délután volt a Római Birodalomban, amikor elfogtak és kettéfűrészeltek egy huszonegyéves fiatalembert, amiért ellopott egy pár büdös sarut. A szerző a következőképpen számol be arról a pillanatról, amikor a fűrész befejezte munkáját:

„Nézte egymást a két fél. A jobb azt mondta a balnak: hogy te milyen ronda vagy! És ez az öltözék, egyszerűen förtelmes! Kilátszik benne a fél agyad, fél arcüreged, benne a látóidegek fél rendszerével, magányos szemgolyóval, fél száj, amit másra sem használtál, csak pofázásra. És ez még nem minden, mert szemérmetlenül mutogatod azt a csoffadt tüdőlebenyed, a fél gyomrod, beleid, hasnyálmirigyed, a fél májad, inkább negyed, amennyire összezsugorodott, és a fél gerinced, amiben nincs velő, csak húgylé. Te gyáva féreg, még most is azzal törődsz, hogy mit gondolnak rólad mások, felelt a bal. A jobb fél azzal kontrázott, hogy ha a bal többet foglalkozott volna ezzel, talán nem gyűlölte volna meg csaknem mindenki a környezetében. De a bal nem hagyta magát, és visszavágott: persze, hogy mindenki otthagyott, nekik is elegük lett abból, hogy amíg mások meg nem mondják neked, ki vagy, addig mintha nem is lennél. A jobb sértetten közölte, hogy mindig is pontosan ezért rühellte a balt, mert képtelen dicsérni, csak bírál. A bal erre a szemébe vágta, mi volt a legnagyobb hibája: sohasem értette meg, hogy senkinek sem tartozik számadással az ittlétéről, és hozzátette, hogy a jobb túl sokáig próbálta megválaszolni azt az értelmetlen kérdést, miért vagyok itt, és most itt állnak, letolt gatyával, és ötletük sincs, hogyan tovább. Egy darabig még vitáztak, majd össze is verekedtek. Ha a hóhér nem választja szét, és tessékeli őket le az emelvényről, talán az egyik meg is öli a másikat.”