The Story of an Hour
Tudván, hogy Mrs. Mallard szívbetegségben szenvedett, nagy gondot fordítottak arra, hogy a lehető legkíméletesebben közöljék vele férje halálának hírét.
A nővére, Josephine tudatta vele a hírt, aki töredékes mondatokban, burkolt utalásokkal közölte számára. Ott volt a férje barátja, Richards is, a nő közelében. Richards volt az, aki az újság szerkesztőségében tartózkodott, amikor beérkezett a hír a vasúti balesetről, és Brently Mallard neve szerepelt legfelül a „halottak” listáján. Miután meglátta, annyit tett, hogy egy második távirattal meggyőződött a hír valódiságáról, majd sietett, hogy megelőzze a kevésbé körültekintő, kevésbé gyengéd barátokat a szomorú hír közlésében.
Mrs. Mallard másképpen hallgatta a történetet, a többi asszonnyal ellentétben, akik értesülnek férjük haláláról, mert ők képtelenek felfogni a történtek jelentőségét. Azonban Mrs. Mallard azonnal átérezte, és váratlanul, féktelen sírásba kezdett nővére karjaiban. De a gyász viharának elcsendesedése után visszavonult, hogy egyedül legyen a szobájában. Nem engedte, hogy bárki is bemenjen hozzá.
A szobában állt egy kényelmes karosszék a nyitott ablakkal szemben. Lerogyott ebbe a karosszékbe, és a fizikai fáradtságának súlya lehúzta őt, amely testét kísértette, és úgybá tűnt, elérte lelkét is.
Az elé terülő nyitott téren láthatta, hogy a fák lombjai már a tavaszi élettől rezdültek. Az eső csodás illata a levegőben szállt. Az utcán lent egy árus hangosan árulta portékáit. A távolból halkan egy dal hangjai is felcsendültek, amit valaki messze énekelt, és számtalan veréb csicsergett az eresz alatt. És csupán kék foltok nyomai jelezték az égen a felhők jelenlétét, amelyek egymásba fonódva egy masszaként az ablaka fölött ékeskedtek.
Csak ült ott, hátradöntött fejjel, a szék párnájára hajtva fejét mozdulatlanul, kivéve mikor a sírás felkúszott torkán keresztül, és megrázta vállait, mint egy kisgyerek, aki sírás után még álmában is keservesen zokog.
Fiatal volt, világos bőrű, nyugodt arcú, vonásai erőt sugároztak. Azonban most csak unottság ült tekintetében, amely a messzi kék ég foltján merengett. Ez nem elmélkedő pillantás volt, hanem inkább az értelmes gondolkodás felfüggesztését jelezte.
Valami közelített felé, és ő félve várta. De micsoda? Nem tudta, mert túl lágy és megfoghatatlan volt ahhoz, hogy szavakba öntse. De érezte, hogy kinyúlt hozzá az égből, és a levegőt betöltő hangok, illatok és színeken át érte nyúlik.
Erre mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt. Kezdett rájönni, hogy mi ez a valami, ami közeledik felé, hogy birtokba vegye őt, de ő minden erejével igyekezett ellenállni – annak ellenére, hogy két fehér, karcsú keze teljesen erőtlen volt. Amikor átadta magát az érzésnek, halk suttogás hagyta el ajkait. Alig hallhatóan újra és újra ismételgette: „Szabad, szabad, szabad!” A korábbi üres, rémült tekintete eltűnt. Szemei élesek és ragyogóak lettek. Pulzusa gyors volt, és a száguldó vér felmelegítette és ellazította testének minden porcikáját. Nem állt meg megkérdezni, hogy vajon szörnyű öröm-e az, ami magával ragadta, vagy sem. Egy tiszta és felemelő érzés segítette abban, hogy ezt a gondolatot jelentéktelennek tekintse.
Tudta, hogy újra sírni fog, ha meglátja a kedves, gyengéd kezeket halálba burkolózva; azt az arcot, amely mindig szeretettel nézett rá, amely most mozdulatlanul szürke és élettelen. De ezeken a keserű pillanatokon túl látta az elkövetkezendő évek sorát, amelyek az övéi lesznek. Kitárta karjait és befogadta mindezt az érzést. Az elkövetkezendő években senki sem fog helyette élni, így önmagáért kell élnie. Nincs többé erős akarat, amely az ő akaratát meggyengítené olyan vas makacssággal, amellyel a férfiak és a nők azt hiszik joguk van saját akaratukat ráerőltetni egy embertársukra. Jó szándék vagy sem, akkor sem tűnik kevésbé bűnösnek a cselekedet, ahogy abban a röpke pillanatban erre ráeszmélt.
Ennek ellenére szerette férjét – olykor. Gyakran meg nem. Mintha számítana! Mit számít a szerelem, az a megfejthetetlen rejtély, szemben azzal az önérvényesítő szenvedéllyel, amelyet hirtelen felismert, mint legerősebb énje.
„Szabad! Szabad test és lélek!” – suttogta maga elé.
Josephine a zárt ajtó előtt térdelt, ajkai a kulcslyuknál, bejutásért könyörögve
– Louise, nyisd ki az ajtót! Könyörgöm nyisd ki! Beteg leszel. Mit csinálsz, Louise? Az ég szerelmére, nyisd ki az ajtót!
– Menj el! Nem leszek beteg.
Sőt, éppen ellenkezőleg: úgy érezte, hogy az élet elixírjét issza azon a nyitott ablakon át. A fantáziája szárnyalt az előtte álló napok felé. Tavaszi napok és nyári napok, és mindenféle más nap, amit mind sajátjává tehet. Levegőt vett egy gyors imádkozással, amelyben hosszú életet kért. Tegnap bezzeg borzongással gondolt a hosszú élet gondolatára.
Végül felállt, és kinyitotta nővérének az ajtót. Szemeiben lázas diadal lángolt, és akaratlanul is úgy viselkedett, mint a Győzelem Istennője. Átkarolta nővére derekát, és együtt sétáltak le a lépcsőn. Richard lent várta őket.
Ekkor valaki kinyitotta kulccsal a bejárati ajtót. Brently Mallard lépett be, mint aki most jött egy hosszú utazásból, nyugodtan cipelve táskáját és esernyőjét. Messze volt a baleset helyszínétől, sőt azt sem tudta, hogy volt egyáltalán baleset. Megdöbbenve állt ott mikor Josephine felsikoltott, valamint Richards gyors mozdulattal eltakarta őt a felesége elől.
De Richards későn cselekedett.
Az orvosok később megállapították, hogy a nő szívbetegségben halt meg – a végzetes örömtől.
