Bejegyzések kategória bejegyzései

Hölgy homályos tükörben. Tájak és nők a X-XIII. századi japán és nyugati irodalomban (Szarasina naplója)

Bár a régi Japán nőirodalmáról keveset tudunk, azért a Szarasina napló nem mégsem teljesen ismeretlen előttünk. 1966-ban Philipp Berta már fordított részeket belőle, ám talán ennél is közelebb áll hozzánk a Szarasina napló ihletésére született kortárs opera. Eötvös Péter először 2008-ban Lyonban bemutatott Lady Sarashina című remekét a zeneszerző 70. születésnapján a Zeneakadémia is színre vitte.

Tehát Szarasina (vagy inkább Sarashina) egyfajta mítosz vagy a hívószó a kortárs művészetben, miközben a Heian-korról és a naplót inspiráló nőirodalomról csak kevés elképzelésünk lehet. Az Eötvös Pétert is megihlető napló szerzőjét csak Ivan Morris, a második angol fordítás készítője nevezi Szarasinának, az irodalomtörténet általánosan Szugavara no Takaszue lányaként vagy rövidebben Takaszue lányaként  ismeri az írónőt[1]. Én mégsem tudok elszakadni a Szarasina névtől – számomra majdnem felfoghatatlan, hogy egy ilyen nagy író nevét egyszerűen nem ismerjük.
Ráadásul már a híres írásmű műfaját is nehéz meghatározni. Irodalmi napló lenne? Női vallomás? Regény? Vagy inkább prózai kommentárokkal ellátott verseskötet?
Bár a történelmi párhuzamok sem sokat segítenek, azért más mankó híján nehezen szabadulunk tőlük. A számos női regényből inspirálódó, a japán udvari irodalmi életben tevőlegesen is szerepet játszó Takaszue lánya, Szarasina akkor alkotott, mikor a legelső nyugati trubadúr, Aquitániai Vilmos még meg sem született. A távol-keleti és a nyugat-európai udvari kultúra között tényleg rengeteg meghökkentő egyezést találhatunk – és ezektől elbűvölve tényleg úgy érezhetjük magunkat, mint mikor balga módon összehasonlítjuk Új-Zéland csúcsragadozóját, a Haast-sast az szavannák oroszlánjával – könnyen megfeledkezve arról, hogy az egyik emlős, a másik madár.
Pedig az arisztokratikus kultúra – úgy tűnik – Nyugat-Európában is, a Távol-Keleten is nagyjából hasonló társadalmi feltételek között működött. A birodalmak katonai és bürokratikus elitjét kinevelő annak (élet)mintát adó udvar mindig is élesen elkülönült a köznéptől, mely az udvarban a romlottság és /vagy egy kifinomult álom, „égi való” megtestesülését látta. A rajongás és az elutasítás itt nyugaton – gondoljunk csak Artúr „csodálatos” udvarára vagy a Biblia a Babilonjára – elég széles skálán mozgott. A köznéptől való izolálódást nemcsak a mindennapitól eltérő szokások biztosították, hanem az arisztokraták érzelmi viszonyai is. Az udvar „másvilágában” a patriarchális hiearchia is visszájára fordulhatott. Az arisztokraták piedesztálra emelhették a nőket, kiemelt értének tekinthették az udvari szerelmet. Az általunk ismert arisztokratikus kultúrákban a nők mind nagy befolyással bírtak.
Az udvari kultúra Nyugat-Európában az egyházi műveltség árnyékában virágzott, az írás-tudás a világiak körében sokkal kevésbé volt elterjedt, mint a középkori Japánban. Az antikvitás, Bizánc, az Abbásszidák és a Fátimidák alapvető mintául szolgálhattak volna a nyugat-európai udvaroknak, de a legtöbb nyugat-európai uralkodó mégiscsak egy mitikus, mesebeli királyságot, Artúr birodalmát tekintette példának. Ez a nyugati udvari kultúra autonóm fejlődését is biztosította.
Japán szigetország, ám Kína mégis döntő hatással bírt a japán arisztokráciára. Mint a fordító, Fittler Áron kitűnő tanulmányából tudjuk, Takaszue lánya, Szarasina rokonai és barátai nagy odaadással tanulmányozták a kínai költészet, sőt kínai nyelven is írtak verseket – hasonló „tisztelet” vagy minta-átvétel Párizs és Bagdad, Párizs és Bizánc viszonylatában egyszerűen elképzelhetetlen.
Lenyűgöző a Heian-kor, a IX-XII. század (ezt a japán irodalomtörténet nem is középkornak, hanem ún. klasszikus kornak tekinti) nőirodalmának a gazdagsága! A IX-X. században, mikor Nyugat-Európában a nők még csak elenyésző számban tudtak írni-olvasni, japán arisztokrata hölgyek már verseket / tankákat szereztek, regényeket, verses naplókat írtak, részt vesznek a kor pezsgő szellemi életében, császári antológiákban publikáltak. A nőirodalomnak komoly társadalmi funkciója is volt: a férfiak sokszor az arisztokrata lányok kézírásába, költeményeibe szerettek bele (a házasságkötés előtt sokszor nem is láthatták az arcukat), egy jó vers tehát a nők előtt is megnyithatta a társadalmi érvényesüléshez vezető utat.
A nyugat-európai, középkori udvari irodalom is ismer nőszerzőket: trobairitzokat, azaz női trubadúrokat, sőt egy nagy nőírót is, az angol udvarban alkotó Marie de France-ot. De azért a nők szerepe az irodalmi alkotásban mégiscsak elenyésző. A galego-portugál női dalok, a cantiga de amigo-k szinte összes alkotója férfi – a „női hangról” nevezetes galego-portugál irodalomban egyetlen jelentős nőköltőt sem találunk.
Az irodalmi aktivitás mértékéről persze még nem következtethetünk a nők társadalmi szerepére. Nyugat-Európában (és Kelet-Közép-Európában) az arisztokrata dámák nemcsak a zárt főúri udvarok érzelmes csendjében epekedtek. Hildegard von Bingen – ez a hihetetlenül tehetséges és eredeti apáca-költő – a teológia és a költészet mellett természettudományokkal is foglalkozott, Árpádházi Szent Erzsébet (aki kislányként hagyja el Magyarországot) forradalmasította a középkori misztikát és szentkultuszt. A középkori lovagi elbeszélések ismernek aktívan cselekvő, magukat más kultúrában ügyesen feltaláló asszonyokat (Nicolette). Talán mert a nyugat-európai udvari kultúra társadalmilag nem is volt annyira zárt, mint a japán – jellemző, hogy még az ünnepelt trubadúrok sem voltak mind nemesi születésűek (Marcabru, Bernart de Ventadorn). Aki szereti az értelmetlen méricskélést, megjegyezheti, a japán udvari kultúra „fejlettebb”, hiszen arisztokratikusabb – vagy épp ilyen ostobán megállapíthatja, hogy a nyugat-európai középkor „fölényét” épp a rugalmasság biztosította.
Nem lévén orientalisták, azért mégsem tehetünk mást, mint hogy ezt a távol-keleti udvarhölgy-irodalmat is nyugati szemmel olvassuk. Ám ha így teszünk, könnyen csalódhatunk, hiszen ezek a női elbeszélések (Muraszaki Gendzsije például) a legkevésbé sem „regényesek”: nincsenek bennük nagy „kalandok”, háborúk, fantasztikus lények, ráadásul hiányzik az ezeket értelmező mitikus háttér is, úgyhogy a nyugati lovagregényekhez képest meglepően modernnek tűnnek. A Szarasina napló metafizikus (buddhista) kerete sem feltétlenül segíti a nyugati olvasót: a főszereplő vidéki, arisztokrata lány a regények miatt akar megmerítkezni a császári udvar ragyogásában, de ráébred arra, hogy az irodalom „ál-világa”, az udvar felületes csillogása  miatt elmulasztotta a buddhista jócselekedeteket, elvesztette az üdvösséghez vezető utat. Nyugati olvasói tapasztalatok alapján várnánk a regény végén valamifajta „bizonyosságot”, de a szerző sem tragikummal, sem a révbe érés tapasztalatával nem szolgál.
Takaszue lánya, Szarasina a napló / verses regény hősnője a regények miatt vágyakozik a fővárosba. És élete végén egy regényben számol le a regények hazug valóságával. Olvashatjuk a művet a fikció és irodalom világát többszörösen bonyolító Don Quijote-szerű elbeszélésnek (a kísérő tanulmány szerint a szöveg tele intertextuális utalásokkal), de talán kézenfekvőbb egy másik értelmezés: az irodalomban/udvarban való csalódás története mögött a traumatizáltság és talán a depresszió egyre fenyegetőbb, lassan mindent elborító valósága. Már a regényektől megváltást remélő, fiatal Szarasina is mániákusan önmagára figyel, és az idő előre haladtával a csüggedt befelé fordulás egyre hangsúlyosabb lesz.
De milyen varázslatos utakat nyit meg ez a befelé-figyelés! A Szarasina napló – amelyet talán helyesebb verses vallomásnak vagy önéletírásnak nevezni –,  álmokból és természetleírásokból építkezik. Bár a lovagregényekhez tényleg nem hasonlítható, de nagyon is emlékeztet a a trubadúrversekből megszerkesztett késő középkori önéletrajzokra. Dante Vita nuovája is, melyet joggal nevezünk az első nyugati lélektani regényeknek, trubadúrversekhez írt kommentárokra és életrajzi jegyzetekre épül fel. Mivel az elbeszélő alig találkozik személyesen Beatricéval, a szerelmesek legtöbbször csak álmok, látomások és dalok útján kommunikálnak. A Szarasina napló felépítése emlékeztet erre – noha a japán mű épp az „igaz szerelem” hiányával szembesít.
A csalódott és melankolikus Szarasina a világirodalom egyik legnagyobb utazója. Pedig természetesen nem csatangolhatott szabadon fel-alá (végtére is udvarhölgy volt), ám a zarándoklatokon megismert táj, a hol tenger, hol hegy, hol virágos mezőként megnyilatkozó másik, mintha a nyugati regényekben megszokott társadalmi síkot pótolná. Hiszen a külső valóság csak utalások formájában és az olvasó számára nehezen követhető módon szivárog bele Takaszue lánya, Szarasina önéletírásába. Az elbeszélő még a magánélet legfontosabb fordulatainál is sok mindent homályban hagy. „Azon a tavaszon az egész város jajveszékelt, dajkám is, akinek holdfénytől megvilágított alakját annak idején a Várakozás-gázlónál láttam, a harmadik hónap elején meghalt” (109), írja a fővárosba való érkezéséről. A jegyzetekből tudjuk, hogy a nagy „jajveszékelés” oka egy hatalmas járvány volt, nyilván ennek esett áldozatul a szeretett dajka is. Ám a társadalmi katasztrófánál vagy a világos ok-okozati viszonyoknál sokkal fontosabb a szülés előtt álló dajka holdfényben megvillanó alakja.
Az önéletírás töredezettsége csak részben tulajdonítható az udvari élet legendás zártságának, a Vita nuovára emlékeztető, a versek és álomleírások közé ékelt narrációnak. A sok elhallgatás és kihagyás tudatos is lehet. Szarasina igen hosszan beszél megözvegyüléséről, de a házasságkötését, a gyerekei születését mintha elhallgatná – talán mert élete ezen eseményeit nem gondolja eléggé „regényszerűnek”. Meglehet, nem is a banalitásoktól való irtózásról van szó, hiszen igen megkapó módon számol be például a nővére váratlan haláláról, és hogy a tragikus esemény után hogy óvta a holdfénytől az unokahúgait.
Takaszue lánya a saját életét nyilván jelentéktelennek, középszerűnek és csalódást keltőnek tartotta. Nem a szerelem, hanem az utazásai során felfedezett természet lesz az ő igazi „irodalmi” témája.
Mindig is érdekelt, hogy ennyire szabályozott, mesterkélt, sokszor városias körülmények között élő udvari emberek hogyan láthatják önmagukat a természet „tükrében”. Mit is jelent a „természet” az udvari lírában? Michel Zinkkel együtt vallom[2], hogy a trubadúrcansók legerősebb, legintenzívebb része a nyitóstrófa, a formális elemeket variáló, vagy tavaszi vagy őszi (téli) tájat bemutató „tavaszi nyitókép” (ami után aztán sokszor túlírt vagy önismétlő versszakok sorakoznak) – és pontosan ezek a strófák azok, amik könnyen egybevethetők a japán tankákkal.
A „tavasz és ősz versengése”, a „tavasz az őszben” nagy témája a japán udvari költészetnek is. Ezt a gyönyörű tankát találjuk a Szarasina naplóban mindvégig referenciális pontnak tekintett Gendzsi regényében[3]:

Látom, mindenki
szívét a virágszirmok
kápráztatják el.
Egyedül én bolyongok
tavaszéj sötétjében.

Tavasszal minden lény örvendezik, egyedül a költői én „bolyong” az őszt vagy a telet megidéző „sötétségben”. Igen különleges tanka: az időviszonyok mintha térviszonyokká változnának, ráadásul a költői én meglepően aktív benne. Nemcsak „gondol”, „emlékezik”, hanem járkál is.
És ez a séta a „tavaszéj sötétjében” mintha hasonlítana Jaufre Rudel, a „távoli szerelem” költőjének híres nyitóstrófájához. Nyugaton persze nem a virágszirmok, hanem a madarak a természeti képek kötelező elemei – melyek Jaufre Rudelnél (meglehet) azért „távoliak”, mert Afrikából, a „távoli szerelem” vidékéről érkeztek.

Májusban hosszú már a nap,
madárdal ringat, távoli,
s ha másfelé visz gondolat,
szerelem az – egy távoli.
Lehorgadt fejjel ballagok,
galagonya s szép dallamok
olyanok, mint a tél fagya.

(Rajnavölgyi Géza fordítása)

De „itt” és „ott”, tavasz és ősz/tél Jaufre Rudelnél nem választható szét élesen. Később sem tudjuk meg, hogy az imádott hölggyel találkozott-e már a költő, találkozni fog vele, vagy hogy a találkozás teljesen elképzelhetetlen. A jelenen átsejlik az (elképzelt?) múlt és az (elképzelt?) jövő. Ez a „távoli szerelemről” szóló vers egyszerre tesz rafinált és mesterkéletlen hatást: a korabeli provanszál nyelv talán nem is igen alkalmas arra, hogy egyértelmű, világos időviszonyokat kifejezzen (számos korai költeményben a feltételes mód és a jövő idő „átcsúszik” egymásba). Talán ez is magyarázatul szolgál arra, miért nem jöhetett létre Jaufre Rudel korában nyugaton egy Szarasina naplóhoz hasonló lírai önéletírás. A korai trubadúrok talán el sem tudták volna mesélni folyamatos történetként a saját életüket. A sok kihagyás és irodalmi utalás ellenére Szarasina napló epikus időviszonyai (múlt-jelen-jövő) viszont teljesen egyértelműek.
A magyar fordító és szöveggondozó viszont egy sajátos (és költői) időkaput nyit a szövegbe. Fittler Áront lehet is, kell is dicsérni a pontos és élvezetes magyar fordításért, a kor nőirodalmát bemutató kiváló tanulmányáért, de ez nem elég: ő egy bátor gesztussal tovább aktualizálta a művet. Végig járta Takaszue lánya, Szarasina zarándokútjainak állomásait, és lefotózta ugyanazokat a természeti tájakat, fákat, bérceket, tisztásokat, melyekben a majdʾ ezer éve halott udvarhölgy gyönyörködött. Ugyanazokat a tájakat? Természetesen ezek a fák és virágok már a mi kortársaink, nem a napló szerzőéjé – a japán udvarhölgy nem pontosan ezeket a fákat és virágokat látta, ám a szövegben ezek a mai tájak mégis emlékjelekként funkcionálnak.
Megmutatva a jelenben a múltat. És a múltban a jelent.

[1] A fordító, az Ószaka Egyetem Japán Nyelv- és Kultúraoktató Központjában oktató  Fittler Áron szíves közlése
[2] Michel Zink: A trubadúrok. Költői történet. LʾHarmattan. Bp. 2017.
[3] Fittler Áron idézi kísérőtanulmánya 50. old-án. Bár nem tünteti fel külön, de nyilván saját fordítása.

Szugavara no Takaszue lánya: Szarasina napló – Egy XI. századi japán nemesasszony önéletírása. Fordította, jegyzetekkel ellátta és a bevezető tanulmányt írta: Fittler Áron. Magánkiadás, Dunakeszi, 2018.

Abrazo

Abrazo[1]

 

Hirtelen azt is elfelejtem,
mennyire nem inspirált
eddig a zene. Mert végre
itt vagy. Téged nézlek, csak
veled akarok táncolni.

Amióta végre érzékeljük
egymás ölelését, remegve
várom, hogy felkérj. Finom vagy,
lágy, izgató. Egy igazi pöcs,
de az én szememben férfi.

Azt mondod, meghallgattad,
mi jön, de ez pont olyan, mint
én. Nevetek. Ilyen lennék hát?
Egyszerűen csak mindig ilyen
zenére táncolunk.

Hozzád simulok. Beléd nem
tudok, mert sosem hagytad. Ám
ilyenkor egy kicsit elhiszem,
hogy mégis. Hogy egyenrangú
lehetek veled.

Átölelni téged leírhatatlan.
Olyan, mintha egy erős
mágneshez érnék, amiről
fel sem fogom, mennyire
nehéz szabadulni, csak
amikor már ráeszmélek,
hogy magadba szippantottál.

Neked a tánc mindig is a szexről
szólt. Elhiszed, hogy mindenki
vonzódik hozzád, mert te is
bárkit megdugnál, akinek kicsit
is szélesebb a feneke, vagy
finomabb az ölelése. Pedig nem.

Beléd akarok bújni, bőröd
alá kúszni, nyakadba
temetkezni, hozzád érni,
mindig. Lassan kezded a
táncot, először kiélvezzük
egymás ölelését.

De most egy kicsit jólesik beléd
feledkezni. Az én érzéseim mindig
igazak voltak. Bár te az illúziót
szereted, szükséged van rá.

Rendszeresen zavarba
ejtjük egymást. Lábad
érintése combom perzseli,
titkon talán többre vágyunk.
Magad köré csavarsz, érezlek.

Hozzám nyomod magad,
bizsergetsz. Megcsókolnálak,
de szerelmes vagy, úgy érzed,
ezúttal tényleg. Amúgy én is.
De úgyse érdekel.

A ma esti szoknyám nem
épp a legalkalmasabb az
ilyen összefonódós figurákhoz,
ezért kizökkenünk, nevetünk.
Megihletsz. A zenével játszom,
neked ez szokatlan, megint
nevetünk.

Felizgat, hogy néz, miközben
veled táncolok. Szeretem az
energiád, a nyers szexualitásod.
Nagymacskává lehetek melletted,
és kiengedhetem karmaim,
hiszen jól ismersz már.

A zene egyre forróbb, testünk
összeforr, kurva meleg van.
De kit érdekel? Amíg téged
ölelhetlek, az sem érdekel,
hány kezem van.

Arcunk összeizzad, imádom.
Puha tested hozzám ér,
minden ponton keressük a
másik közelségét. Mélyeket
lélegzel, fülembe sóhajtasz.

Talán egy kicsit kívánlak is,
de ezt nem tudom. Csak az
érdekel, hogy mindig
élvezhessem az ölelésed
tánc közben. Nincs másra
szükségem.

Megállunk, befelé figyelünk.
Áramoltatod az energiád,
ehhez nagyon értesz. De
tanultam ám tőled, és most
vissza is adom. Ugye érzed?

Házinyúlra amúgy sem lősz,
és galibát sem akarsz okozni
senkinek. De azért felnyögsz,
amikor elmélyítem az ölelésem,
és élvezed sóhajaimat is.
Egyszerűen így tökéletes, nem?

Persze most is meg kell
aláznod, legalább egy kicsit.
Egy kósza pillantás, amikor
nem tudlak tökéletesen
követni, vagy egy apró
megjegyzés két szám
között. Tuti hiányérzetem
lett volna.

Néha ki kell pillantanom
egy kicsit, mert teljesen
elszédítesz a giroiddal[2].
Karod ilyenkor megfeszül,
mozgásunk sima, szinte
folyékony.

Még egy tanda[3]? Vadul
bólogatok. Mindig is addiktív
voltál, mint egy rossz drog, az
elvonókúra pedig keserves.
Na meg, úgysincs jobb.

Alig várom, hogy visszacuppanjak
mellkasodra, tudom, hogy
szereted ezt az érzést. Én is.
Akarok, még, mondod. Én is.
Még, többet.

 

[1] Ölelés.

[2] Körkörös irányú figura a tangóban, a férfi egy helyben forog, a lány körülötte mozog.

[3] Táncrendi ciklusok, amit egy adott partnerrel végig lehet táncolni, 3-4 számot tartalmaz.

 

(Illusztráció: Muriel Dolemieux: Grand Succulent)

Megmintázva (Horváth Júlia Borbála Anyádat! című regényéről)

A könyv olvasása után magam is elbizonytalanodtam: ilyen világban élünk valóban?
Izzadtságszagú, rossz tréfákkal, ízetlen hímsovén viccekkel kedélyeskedő családi vacsorák és összejövetelek nyomasztó hangulatában telnek a napjaink, melyeken a nők készségesen belesimulnak a tőlük elvárt gondoskodó, helyeslő, elfogadó „naiva” szerepébe, felszolgálják a levest, tűrik a verbális és fizikai csipkelődéseket, míg a férfiak összehajolnak fiaikkal és unokáikkal a foci után, a láb- és sörszagban, hogy egymást jól megértve kitárgyalják az élet, a bajnokság, a politikai érvényesülés, karrier nagy kérdéseit, és persze a nőket? Amiben a nő mindig alávetett helyzetben van, s így végül is egyedül marad, hisz tűrve és elviselve azt, ami körülveszi „társas magányra”, ellenkező esetben pedig, kilépve e szűkre szabott életmodellekből valódi magányra kárhoztatja magát, hogy az „urban jungle” farkastörvényei szerint állandó áldozat legyen? Ilyen ez a világ?
Igen. Ilyen.
Leegyszerűsítve és csak bizonyos rétegekre, csoportokra és dinamikákra figyelve, nem foglalkozva egyik-másik viselkedésforma kulturális eredettörténetével, vagy kifejezés etimológiájával, igen. Ilyen világban élünk.
Az Anyádat! több megközelítésben is aktuális és fontos témával foglalkozó könyv, és témája, kérdésfelvetései hozzákapcsolhatók a jelenleg zajló társadalmi viták trendjeihez is.
Említhetnénk a nem is olyan régen kirobbant, aztán különös módon semmivé lett zaklatási ügyeket, de akár azt az irodalomban zajló diskurzust is, mely visszakérdez az irodalomra, miszerint mi az, hogy „női irodalom”, van-e olyan önállóan, vannak-e női témák és milyen a női író?
Mondjuk, „csak” női téma-e a nők ellen elkövetett erőszakos cselekedetek ügye? A zaklatás? A hatalommal való visszaélés, vagy akár a „férfitársadalomban” apáról fiúra hagyományozódó hamis, rossz minták, és az azokból kibomló viselkedésminták témaköre? Más esetben nemet mondanék, hiszen közös felelősségünk körébe tartozik mindez, a férfiakéba is, de az Anyádat! esetében úgy érzem, igen.
Nem tisztem itt belemélyedni a feminizmus problémakörébe, a nők (emberi) jogaiért vívott politikai és társadalmi küzdelmekbe, a szüfrazsettek történetébe, de tagadhatatlan, hogy alapkérdésekre és felvetésekre a mai napig nincs megnyugtató válasza a társadalomnak, nemcsak a férfitársadalomnak, de a teljes társadalomnak sem, ahogy az sem kérdéses, hogy az egyenjogúság megoldatlanságán túl számtalan új kérdés és probléma bukkant elő, született ezen – fontos és jogos – folyamatok következményeként.
Eltűnt például a tisztelet és a szemérem (mely utóbbit Márai még, mint jelentős férfierényt tárgyalja), s természetesen én sem a szó kispolgári vagy nyárspolgári értelmében említem ezeket, egyszerűen az egymás közti viselkedés, eljárás fontos kommunikációs, a társadalmi dinamikákat kordában tartó lehetőségeinek gondolom.
Tele lett a világ zavarodott férfiakkal, akik eltérő mintákat tapasztalva, tanulva, torzítva, de nagyon hasonló módon igyekeznek megőrizni hegemóniájukat a világban, mely évezredek óta „férfivilág.” (Szeretjük gondolni ezt.)
Tele lett a világ zavarodott nőkkel, akik az évezredes toposzokat követve vagy azokból kitörni próbálva igyekeznek mégis valami élhető rendet teremteni maguk körül.
De a világ rendje elveszett, summázhatnánk, s végül is Horváth Júlia Borbála is efféle állítással él, így érzem, amikor hol esettanulmány-szerűen leíró, hol miniprózába illő részletességgel tárgyalt, egymást gyors egymásutánban követő, felvillanó jeleneteit, élethelyzeteit olvasom. De mi volna a rend, amit végül is mind keresünk? Egy megbicsaklott, tántorgó valóság szédülését érzem ki minden történetből, melyben a férfi önképe, apaképe, hovatovább férfiképe is hamis, régi, rossz, ezerszer hallott viccekkel és ordenáréságokkal szórakoztatja magát, s próbálja helyreállítani méltóságát a család, a közösség, az utca népe előtt. Hamar lelepleződő lúzereknek látom a könyv férfialakjait, szánalmas áldozatoknak (holott a valóságban korántsem mind azok), akiken a nő, a családtörténet-szerűen szőtt elbeszélés szinte valamennyi nőalakja átlát, de az őt ért lelki, fizikai atrocitások ellen tenni képtelen. Valahogy reménytelennek látszik bármi, ami ezen a status quo-n változtatni tudna, s mivel nincs a „férfi oldalon” valódi gonosz, nem lehet a „női oldalon” sem hős amazon, pozitív nőalak. A nő szeretné a férfit (szeretne egy férfit), ha nem olyan lenne, amilyen. És a férfi is szeretné magát, ha nem olyan lenne, amilyen. E tekintetben mégsem csupán női téma, amit Horváth Júlia Borbála kifejt. Sokkal inkább össztársadalmi látlelet. Egy körkörös gyötrődés lázálma, melyből nincs kiút, aminek nincs kezdete, nincs vége, csak a kihalás, és nincs ideája sem, mely megvalósulása esetén beállna végre a – az ilyen vagy olyan, boldog vagy tragikus végű – nyugalmi állapot. Épp ezért – számomra – hiányzik a valódi dráma is. Vagy talán épp ez a dráma maga, ahogy a férfi „hősök” drámája is „csak” az, hogy öntelt, ostoba tahók. Persze nem csak megírt férfialakok élnek ilyen állapotukban elismert, sikeres életet.
A két térbe (család és a családon kívüli tér) elhelyezett családmese roppant izgalmas ötlet; a „hímek” uralta mikroközösség rossz, hamis vagy deformált minták szerint működő férfitagjai akaratlanul is hagyományozzák tovább e viselkedésmodelleket fiaiknak (s „emlékeztetik” a család nő tagjait „hagyományos nő szerepükre”) amely fiak e minták szerint az utcán már nyílt, leplezetlen, tettlegességig fajuló agresszivitással „lépnek fel a nők ellen”, hiszen azt már maguk sem gondolhatják komolyan, hogy „értük”, elcsábításukért, meghódításukért, expressis verbis, megszerzésükért cselekednek így. A két térre, két valóságra felosztása a történetnek tulajdonképpen érthetővé teszi, hogy torz családi minták miként manifesztálódnak bűnként a társadalomban.
Ugyanakkor e nagyon sűrűvé megírt atrocitás históriában, s talán éppen a férfilét, a férfi gondolkodás leegyszerűsítése, a néhol sablonos karakterek és megnyilvánulásaik miatt, és a kicsit egyoldalú látásmód, a mindig, minden történetben csak szenvedő alanyként megjelenő Nő alakja – kinek olvasatomban legalábbis, nincsenek valódi szenvedélyei, vágyai, így hibái se, és ebből adódóan valódi eszközei, harcai sem – okán valahogy a konfliktus (talán a nők mikroszinten megélt feszültsége volna az) és a megoldás is elmarad.
A cselekményvezetés, tagolás alárendelt az alaptézisnek: férfitársadalomban élünk, nincs lehetőség jól dönteni és elkerülni az inzultusokat, még az apa is a hagyományok szerint domináns, szelíden elnyomó alak.
A nyelv, a narratíva szintén eme tény (felsorolásszerű) bizonyításnak eszköze. Sodró iramban halad a mese, mint egy vesszőfutás, sűrűbb és elgondolkodtatóbb részek váltakoznak gyorsan elmondott passzusokkal. Leginkább a családi együttlétek érzéki, érzékletes leírása döbbentett rá arra, micsoda fullasztó légkört teremt a figyelmetlenségből, nagyképűségből fakadó sokszor szándéktalan, épp ezért sokkal elviselhetetlenebb elnyomás.
Fontos a téma, a könyv, és mert Horváth Júlia Borbála kulturális antropológusként e területet kutatja egyébként, a könyv mindenképpen hiteles is. Fontos, mert – bármilyen szarkasztikusan hangzik is a XXI. században – a női egyenjogúság máig el nem ért célja a felvilágosult világnak. Nyilván – hogy a magam egy sorára reflektáljak – a tisztelet szükséges, de nem elégséges, a kötelező kvóta pedig (ha mondjuk egy állásra nincs elég női jelentkező) meglehetősen abszurd eszköze az „egyenjogúsításnak”. Fontos téma egy civilizált világban. S az is fontos, hogy akár civil kurázsiból, akár íróként, irodalmi nyelven vagy társadalomtudományos alapossággal, de foglalkozzunk vele.
Horváth Júlia Borbála könyve megmintáz, megformáz egy állapotot, melyre megoldást kell találnunk, Nőnek és Férfinak.

Horváth Júlia Borbála: Anyádat!
Szülőföld Könyvkiadó. Budapest. 2018.

 

 

Kutatási napló

Szeptember 19.

Ma megkerestem Tóth tanár urat, és vázoltam neki az elképzelésemet a szakdolgozattal kapcsolatban. Azt mondta, ez egy bejáratlan, szűz terület, nosza, vágjak bele. A címötletemet (Héraklész horoszkópja) természetesen elutasította. Most kereshetek valami konszolidáltabbat.

Október 9.

Hosszas mérlegelés után megvan a tökéletes cím! Héraklész tizenkét munkájának vizsgálata az állatövi jegyek tükrében. Tóth tanár úr azonnal elfogadta. Azt mondta, nézzek utána, foglalkozott-e már más is a témával, egyrészt, hogy lássam, mi feltárt és mi feltáratlan, másrészt, mert a már megírt művekben további szakirodalomra bukkanhatok.

November 5.

Mérges vagyok, kezdem úgy érezni, hogy tökön böktem magam a témaválasztással. Amit eddig találtam, szinte kivétel nélkül ezoterikus szemét, vagy tévút. Azért egyetlen ígéretes műbe belefutottam: The Labours of Hercules – an astrological interpretation Alice Bailey tollából. Tóth tanár úr egyetértett velem, hogy ezt jó lenne megszerezni.

December 7.

Kezdődik a vizsgaidőszak, egy kicsit kénytelen leszek hanyagolni a diplomamunkámat. Viszont minél inkább elmerülök benne, annál furcsább dolgokra leszek figyelmes. Alice Bailey 1880-1949 között élt, és rengeteg ezoterikus témával foglalkozott. Meditáció, telepátia, fehér mágia. Hatással volt a New Age mozgalmakra és a teozófiára is. Ráadásul az a könyve, ami nekem kell, a halála után bő húsz évvel jelent meg. Mindegy, valahogy csak megszerzem. Most megyek Tóth ZH-ra tanulni, nehogy a végén még épp nála kapjak be egy lövést.

Január 18.

Túl vagyok a vizsgákon, térhetek vissza a gályapadra. A Károlyi Kastély Könyvtárában van egy példány a könyvből. Franciául! Kétszeres baklövés. A végén még tényleg meg kell rendelnem az Amazonról, tizenöt dollárért. És Tóth tanár úr finoman utalt rá, hogy ehhez a témához nem ártana az angol mellett németül, latinul és ógörögül is olvasni. Szívesen kölcsönadja a nyelvkönyveit. Hát kösz!

Február közepe.

Végül is sikerült pdf-ben megszereznem a könyvet. Nem könnyű olvasmány, ám annál érdekesebb. Ami viszont még inkább az, hogy ma a könyvtárból hazafelé jövet úgy éreztem, mintha valaki követne. Tóth tanár úr azt tanácsolta, pihenjek egy hetet, nem fog ártani. El is mentem tegnap a Sörházba, de csak annyit értem el, hogy alaposan eláztam, és most hasogat a fejem. Nem érte meg.

Március idusa.

Csak, hogy stílszerű legyek. Tegnap apám halászlét főzött, amit imádok, viszont feltörték a gmailemet. Nem töröltek semmit, de azért kiakadtam. Jelszót változtattam, az eddigi hétről tizenkét karakteresre. Ezt törjék fel, ha tudják!

Április 15.

Dörömbölésre ébredtem. Kibotorkáltam, és két öltönyös fickó állt az ajtómban. Azt mondták, nyomozók, és bejelentést kaptak, hogy kábítószert tartok otthon. Valami isteni sugallat hatására elkértem az igazolványukat, mire némi izmozás után elhúztak. Mi a fene volt ez?

Május 14.

Összejöttem egy csajjal! És megint vizsgaidőszak van, de most ez sem tudja elrontani a kedvem. Szőke, kékszemű, harmadéves a néprajzon. Vallásantropológiával foglalkozik, és nagyon érdekli a kutatási témám. Tudni akarja, meddig jutottam.

Június 7.

Megint kipipálhatok egy szemesztert! Most lesz bő két hónapom a szakdogával foglalkozni. Lili meghívott magához Debrecenbe. Azt mondta, a városnak rejtett szabadkőműves szimbolikája van, talán össze tudom kötni a témámmal. Tóth tanár úr viszont kórházba került. Még őt is meg kell látogatnom.

Július 12.

Ma kaptam egy levelet a pécsi Pálos rend tartományfőnökétől. Tóth tanár úr meghalt. Rák. Ő volt vele az utolsó óráiban. Hagyott számomra egy üzenetet, amit csak személyesen fog átadni. A debreceni kutatásom után elmegyek hozzá. Meg fogom nézni a pécsi szabadkőműves emlékeket is. Tudom, ezzel kilépek a témám kereteiből, de a konzulensem halála úgyis mindent megváltoztat.

Augusztus 19.

A telefonomon írok. Lili elhagyott, és ellopta a laptopomat. Még szerencse, hogy mindent felhőbe mentek. Tóth tanár úr utolsó üzenete az volt, hogy hagyjam ezt a témát. Túl nagy falat nekem. Veszélyes rám nézve. De én nem adom fel! Végigcsinálom, felderítem ezt a furcsa ügyet, ha addig élek is. Éjszaka van, én a kihalt városban sétálok a Barbakán felé. Észreveszem, hogy a Zsolnay-szobor talapzatán apró, ám mívesen kialakított pentagram virít, egy csúccsal lefelé. Nagy, fekete autó közeledik felém. Lassít, megáll. Bejegyzés vége.

(Illusztráció: Jimmy Lawlor)

Stan Rice: Tragikus nyúl (Tragic Rabbit)

A tragikus nyúl, egy festmény.
Aszott füle zöld, mint a kukoricahaj.
A fekete homlok a csillagokra mutat.
Egy festmény a falamon, egyedül,

mint ahogy nyulak vannak,
nincsenek. Kövér vörös arc,
mind Művészet, reszkető orr,
rutin, nehéz megszökni, mint szokni.

Te is lehetsz tragikus nyúl; zöld és vörös hát,
gyenge kék ifjú-mell.
De ha az ösztöke emberbe hajt,
féld az Igaz Húst, mert

ledob tragikus lovadról
és összetöri tragikus színeidet, mint ahogy egy szellem
a márványt; a sebeid olyan gyorsan
begyógyulnak majd, hogy a víz

féltékeny lesz.
Fehér lapra festett nyulak
megbűvölt hajdani természetükkel;
kukoricafülük szarvakká változik.

Ezért jól vigyázz, ha kedvel a tragikus élet –
csapdába ejti a nyulat, ahol
minden szín a napfény kardja,
az ollók pedig az Élő Isten.

Lovas Sz. Judit fordítása

 

 

Árnyékot növeszt

A délidőn gyorsan átszalad,
távoli földekbe ás
és világító, vöröses virágját
azokból élteti.
Magához vonzza a kéklő,
béklyózott űr-eget (a földeket, ha látod),
s mindent a feledés kriptájába rak.
(pupillád, ha tágul) elszédít a mélység,
s a csarnokvízben homorú szemárnyék ébred.
A láthatatlan kutak káváira
nappalt növeszt. (szakadj le róluk és
lásd),  (Lásd. Ez már az
Óperenciás). Repülő halakra (csillogó)
hangokat csap. Lentről (hiszen nincs
még oly messze, hallhatod),
fatörzsek barna foltjain köd zihál.
Fölfelé. Sétáló, torz füvek szárnyain
(szárnyukon)
rezeg a reggelre tartogatott tánc.
Közben (hallhatod), szól a dal.
A tüdőben lebegő légtornász (kötélen)
ma is fönn lebeg –, (ahol a főn énekel).
A kórus majd csak délután.
Csontjaikra kiüt a só, a dér, s fölöttük
a gallyakon, fehér kalapban Hold mereng.
Homályba vész (ring) az út.
Templomok lépcsőin ülnek, kiülnek
a hangjegyek és hallgatják önnön
(saját, sajátos) csöndjüket.

(Illusztráció: MJF: Winter Draws Long)