Azt mondják, az ördög Pradát visel. Nos, én jobban szeretem a Versacét. Valamilyen szinten mindenkiben ott motoszkál a sötétség, ami csak arra vár, hogy a felszínre törjön. Gonosz vagy angyal, jó és rossz; sokszor nem különbözik, nincs jelentősége.

A szél egyre makacsabbul csapkodja körülöttem ébenfekete hajamat, de már látom a bár felett lógó táblát. Megszaporázom a lépteim, és megkerülöm a korlátot. A Jimmy Choo-m minden lépésnél koppan egyet, ahogy araszolok lefelé a lépcsőn.

Amint kinyitom a fülledt helyiség ajtaját, egyből megcsap a meleg. A félhomály ellenére azonnal megpillantom a bárpultnál támaszkodó Steve-et. Megszoktam már, hogy minden tekintet rám tapad, ha belépek valahova, de ő csak késve vesz észre. Mélyen a szemébe nézek, hogy tudja, miatta jöttem; én vagyok az, akit vár. Azonnal visszafordul, még ebből a távolságból is látom rajta az idegességet. Reszkető kézzel nyúl a söröskorsó után, cseppek folynak végig az üveg oldalán, ahol hozzáér.

Szánalmas, megtört, elkeseredett. A kedvenc típusom. Leülök mellé a szabad helyre, ügyelek rá, hogy ne kerülhesse el a figyelmét csupasz hátam. A ruhám majdnem a derekamig szabad belátást nyújt. Átdobom a hajamat a vállam felett, megtámaszkodom én is a pulton. Leplezetlenül bámulom Steve-et, a fekete, kör alakú szemüvegét, borostás középszerű arcát, őszülő halántékát.

Láthatóan nem mer rám nézni, pedig itt van, amit azt jelenti, akarta, hogy eljöjjek.

– Azt csicseregték a madarak, engem keresel.

A hangomra összerezzen.

– Tőlem nem kell félni, nem harapok. – Negédes mosolyra húzom a számat.

Oldalról rám sandít, majd ismét elfordul. Meguntam ezt a játékot, nincs időm ilyesmire. A türelem sosem tartozott az erényeim közé.

Bal lábamat keresztbe teszem a jobbon, teljes testemmel felé fordulok. A térdem hozzáér az oldalához, rövidke ruhám majdnem teljesen felcsúszik a combomon. Vágy csillan Steve mocsárzöld szemében, de próbál eltávolodni tőlem. A vállára teszem a kezemet, amitől megrándul a teste. Fekete, manikűrözött körmeim szinte elvesznek egyszerű inge mintái között.

– Mennyi lenne? – suttogja.

Látványosan végignézek rajta. A ruhája tiszta, de olcsó és bűzlik a dohányszagtól. Talán negyvenéves lehet. A külseje alapján sosem volt hozzá kegyes az élet. Most is itt van velem, elkeseredése utolsó bizonyítékaként.

– Húsz – mondom elgondolkodva.

Zavart tekintettel néz rám.

– Úgy tudtam, tíz szokott lenni…

– Most húsz – vágok a szavába határozottan.

Felsóhajt. Úgy tűnik, megadja magát nekem.

– Rendben.

Mosolyogva hajolok közel a füléhez. Borostája csiklandozza a számat, amikor megszólalok:

– Mondd el, mire vágysz!

Nem húzódik el. Belesúg a fülembe, amitől akaratlanul is elmosolyodom.

– Nem túl egyedi – kacagok fel. – De tiéd a döntés.

Végignyalom az alsó ajkamat, majd lágyan megcsókolom. Ügyetlenül csókol vissza. A nikotin ízétől felkavarodik a gyomrom.

– Az üzlet megköttetett – lehelem kicsit eltávolodva tőle. – Húsz év múlva eljövök a lelkedért.

                                             – bevezetés?

A lét alanyra lelni lett, magam is az volnék. Akként érdemes ugyan alakítani a történeteket, de még egy olvasó sincs ám passzív szerepre ítélve. A pontszerű információk korában az elbeszélés ráébreszti saját narratív jellegére. Bár ezzel még csak kirajzolódni láthatja idői tengelyét, ha ügyesen fog helyezkedni rajta, isteni ráhatás nélkül is tompíthatja majdani halálának következményeit. Sőt, az elbeszélésnek már a befogadása is olyan élmény lehet, akár egy hívő számára önmegadása: mert tágabb narratívába ugyan nem helyezi létét, de ideig-óráig elveszi fölüle a kontrollt; és könnyűsége is lehet ám üdítő, ha nem kunderai értelemben áll. Ilyenkor az olvasó érzelmi energiái feloldódnak, mi több: a történet szereplőivel azonosulva kifelé kezdenek áramlani. Jóllehet nem is annyira érzelmek gyötrik, mint inkább elfojtásuk, ezért a dráma okoz katarzist.

Nincs mese, el kell hát beszélnem a történetet, melynek valamennyi szereplője a másik kárára határozza meg magát; mert akad olyan is, aki boldogan hoz áldozatokat gyermekeiért, aztán szertefoszlik identitása, amikor önálló életre kelnek. Pláne, hogy olyanra, amilyenre. Végtére is egyre több forrásból érheti hatás az embert. Igen, a valamennyi pont annyi értelmű szó, amennyire szükségem van. Nem tudom ugyanis, hogy általánosítsak-e, mert bár igazságtalan lehet, kerülése ellehetetlenítené a beszédhelyzetet, mivel a fogalmak sem egyediek. Ennyi sematizálás talán még szükségszerű is, szemben sok más visszássággal. A történet valamennyi szereplője tehát kontrollmániás, aki így érzelmi energiáit is maga nyeli el; nem mintha ne szeretné ám a többi szereplőt, csak másképp lenne szükségük rá. Az olvasó igyekezne elkerülni hibáikat. Tanuljon is hát belőlük! Hiába ódzkodik manapság valamennyi imperatívusztól. Pedig nem szenvedhet tőlük csorbát autonómiája, hiszen az emberként von Haus aus jellemzi: dolgaiban saját döntései komoly szerepet játszanak.

Elvégre nem tudomány tárgya ő, már csak személy lévén sem. Ne is hagyja, hogy luxusbörtönébe mégis foglyul ejtse valamelyik, ahol szakértői addig plántálják belé a maguk igazát, míg velük együtt ő is világát nem veszíti! Ne higgye el se azt, hogy minden és mindenki funkció lett, se azt, hogy feleslegessé vált a Jóisten! Idegesítené is abbéli meggyőződése, hogy akkor saját magán és a többi hülyén múlik minden. Főleg, hogy vesztegetni való időt sem hagyna magának örökélet helyett mindent ettől várva. Gépek között – hova tovább?! –, melyeknek pihenniük sem kell, így sürgetik, még ha vesznek is le terheket a válláról. Ráadásul a linkek sodrómedencéjében könnyen elveszítheti a többieket, pedig egységben az…, végül pedig el is mosódhat a kapkodásban. Ha ez bekövetkezik – már bocsánat, de –, evilágra szorult létet is hiába képes biztosítani a tudomány; mely annyiban viszont még egészségtelen is, hogy részterületei vannak. Csak maga a lét egész, az pedig úgysem tehető tudomány tárgyáva…

…mert a gondolkodás szűkítő aktus, amíg a fogalmak határaikban állnak, hiába általánosak. A segítségükkel elbeszélendő történet valamennyi szereplője is feszélyezi hát szeretetének tárgyát: ráerőszakolja elképzeléseit, maga is hígítja létében, így féligaznak tűnik szeretete, igazsága viszont fél- is; attól, hogy rosszul képviselik. Akad, aki hátat fordít börtönőrének, sőt a rábízottaknak is, hiszen nem börtönőr ő… szóval valamennyi szereplő lassan elpártol egymástól – a linkek sodrásáról már nem is beszélve. Valamennyi olvasón pedig csak akkor lehet segíteni, ha a műértők végre rehabilitálják a gondolatot, például ezt; mert ők is csak a mérnöki logika érvényét szokták ám elismerni. Olyan döntések meghozatalában bezzeg kompetensnek érzik magukat, mint amilyen egy ország sorsáról szóló – teszem azt. Az apokalipszis utolsó pillanatáig mindenki el fogja várni, hogy kikérjék a véleményét arról, amiről fogalma sincsen. Az olvasó viszont mégiscsak szent: nem etet, de azért bánom már, hogy lehülyéztem. Belevágok inkább a történetbe.

Elöljáróban fel kell még hívnom a figyelmét arra, hogy …gondolatokat tartalmaz. A történet elolvasásával [pedig] hozzájárul a gondolatok elolvasásához is. Azt sem rejthetem véka alá, hogy veszteségeket fogok megénekelni benne; jóllehet azok érzése legalább ultraegzisztenciális: érezteti az olvasóval, hogy él, perverz bájával akár le is hengerelheti. Ugyanakkor a lét hígulásának krónikája várja. Thomas Mann Buddenbrook háza evangélium hozzá képest, de további összehasonlítás lehetséges szempontjairól inkább bölcsen hallgatok. Annak kérdése mellett viszont nem mehetek el szó nélkül, hogy ha már szomorú a történet, cserébe sokatmondó-e. Röstellem, ám eddig magam sem szűrtem le belőle különösebb tanulságot, hacsak annyit nem, hogy igyekezzek elkerülni a benne ecsetelendő hibákat. Mindenesetre a szereplők vérből sűríthető lét csurrant-cseppent belém.

Lehet, hogy még egyedül van dolgom a történettel. Hogy leckéjének fényében kell alapítanom egy új családot, mert így lehet happy az end, így lehet még a „hú, de spontán, hú, de rugalmas” korszellem ellenében is – anyám megfeleltetése nyomán – érték az állandóság: ha jólétet köt meg. Remélem, egyhamar beszámolhatok módjáról. Elvégre halálnak kitett lét az olvasóé is, de annyit már most megkockáztatok, hogy akkor biztosan nem foszlik szerte, ha túlmutat önmagán: család, haza, így ne!

Fél hat. Tudtam, hogy el fogok késni. Nem nagyon, kicsit. Megnyugszom, a társam is most érkezik az ellenkező irányból. A társam nem társam, másik ligában focizik. Előre akarom engedni. Ő jelez, hogy menjek én. Visszaintek, hogy menjen ő. Egyszerre indulunk el, az ajtóban összeakadunk. Elnevetjük magunkat.

Ő már benn dirigál. Kinevezi a nyomtatványok helyét, minden elfér a zongorán. Elvégre zeneiskolában vagyunk. Tudjuk, hogy négyfajta boríték van. Piros, zöld, lila és fekete felirattal. Hangsúlyozza, hogy ezt csak azért mondja, mert nekünk ezt nem kell tudni. Rendelkezik. Milyen messze legyenek egymástól az urnák, a plomba oldalra nézzen, nehogy nekimenjen valaki, meg ne sérüljön, mint négy éve. A plomba, teszi hozzá hangosan. A tollak még maradhatnak, alá kell írni a jegyzőkönyvet a nyitásról. Kioktat, hogy utána viszont semmi sem maradhat elöl, toll csak a névjegyzékkezelőnél lehet, meg annál, aki a strigulákat húzza. Telefonokat eltenni. Szavai pattognak, minden apróságra figyel. Fejből tudja, hogy hány percből áll egy óra és hogy majd a mise után lesz egy nagy sor, ebéd után holtidő, azután megint megindulnak a népek. Fontoskodik, hogy a tükröt is le kell takarni egy asztalterítővel, különben nekimennek az emberek. Megsimogatom a függönyt, azután elhúzom, nem veszem észre, hogy már nem lehet tovább.

Megérkezik az első szavazó, ő üdvözli, meg kell vizsgálni, hogy üresek-e az urnák, utána lezárni, aláírni, addig egy kis türelmet, ez mindig így megy, hangoztatja, hogy minden folyamatnak szabályosnak kell lennie. A társamat figyelem, ő engem, a többiek minket. Ő a rendre figyel. Egyébként mi is, csak mi nem jelentjük ki folyamatosan. Felszólít, hogy a nap folyamán rendszeresen ellenőrizzük a világítást, a szavazófülkében meg vannak-e a tollak, nem maradt-e benn valami oda nem illő dolog. Így mondja. Egy alkalommal találok egy ottfelejtett vizes palackot. A hátracsavart kezembe teszem, amikor kijövök, előrenyújtom, nézzétek csőbomba. Nem sikerült a vicc, mert nevetnek. A társam elmeséli, hogy ő legutóbb a szavazófülke helyett azt mondta egy néninek, miután átadta a szavazólapot, hogy tessék bemenni az urnába. Most meg mi röhögünk, azt mondja nagyon kínos volt. Még ő is elmosolyodik.

Késő délutánra jár az idő, nagyon meleg van, kinyitom az ablakot. A társam figyelmeztet, ne bukóra nyissad, hanem teljesen. Rögtön egyetértek. Visszamegyek és visszahőkölök. Morfondírozok magamban, szóljak vagy ne szóljak. Vajon, ilyen esetre mit mond az álmoskönyv? Menjek ki, guglizzak a telefonomon?  Gyorsan feltalálom magam, a legjobb, ha neki szólok, ez elnöki intézkedést igényel. Odasúgom neki, nézd, ott a párkányon. Egy poloska. Ő elneveti magát, helyette a társam szól vissza, hogy itt ma már nem lesz háború. Kihívom, menjünk ki kávézni a konyhába. Jól elbeszélgetünk az időjárásról.

Este hétre a nehezén már túl vagyunk. Már csak a lényeg van hátra. Rutinosak vagyunk és munkának tekintjük az egészet.  Ő megint parancsol,  elpakolni, ráírni a hátuljára, aláírni, borítékba, semmi nem maradhat elöl, tollakat  eltenni, ceruzákat elő, azt a dobozba, most lehet kinyitni, borítani, szortírozni, ezt a stószt ide, azt oda, számolni, még egyszer, ha kell háromszor.

Fölmegyünk a nagyterembe,  kapunk még egy kis ellátmányt, amíg várakozunk. A tévé le van halkítva, csak a képeket látjuk.

Éjfél előtt elengednek. Holnap is felkel a nap, mondja a társam. Négy év múlva veled, ugyanitt, válaszolom.

Ilyen az ország. Vagy ilyen lesz.