Bejegyzések kategória bejegyzései

A szabadság illata

Minden azzal kezdődött, hogy rossz időben kézbesítették az útleveledet, amelyet a leendő apósod, aki akkor még nem is sejtette, hogy az apósod lesz, rögtön elvitt a rendőrségre, ahol a csodával határos módon éppen az a barátod vette át a Magyar Népköztársaság címerével ellátott okmányodat, aki korábban meggyőzte feletteseit, hogy ha valakit, akkor téged bizony kiengedhetnek síelni Ausztriába, mert te biztosan visszatérsz, hiszen itt a feleséged és a gyermeked, akik visszavárnak és fogalmuk sincs arról, hogy neked már más jelenti az otthon melegét, aki szintén síelni megy, de erről majd elfelejti értesíteni a rokonait, a munkahelyét, a barátait s mindazokat, akik megakadályozhatják, hogy azért a szerelemért, amit te jelentesz neki, feladjon hazát és életet, mert te is tudod, hogy fel kell adni, hiszen a barátod gondoskodik arról, hogy az okirat végre jogos tulajdonosához kerüljön, és elindulhassatok arra az útra, amely az egész életeteket megváltoztathatja, s amely korántsem lesz olyan könnyű, mint ahogy ígérték nektek, hiszen az útlevél még kevés, ott a vízumkérés, ahol elromlik a gép, amely a szabadság illatát gyártja, és te másodszor is úgy érzed, hogy szülőhazád visszatart, nem enged el, holott Pirike a belügyben folyamatosan nyugtatgat, hogy ez mindennapos és ne aggódj, kinyomja az magából hamarosan azt a papírt, csak aludni kell rá egyet, s ti így tesztek, alszotok, ott, ahol ezrek harcoltak a magyar szabadságért, a Duna partján, egy barátod art deco kanapéján, amelyet a Szocialista Magyarországért Érdemrend kitüntetése mellé kapott négyezer forintból vásárolt, s amelyen nem ti lesztek az első barátok, akik a szabadság illatával átitatott papírt várva, álomra hajtjátok a fejeteket, mialatt Pirike a belügyben ráolvas a gépre, hogy te és új otthonod tüzének őrzője végre felcsatolhassátok a sílécet és elsuhanhassatok addigi életetek mellett úgy, mintha az meg sem történt volna, mintha az csak egy rossz álom lett volna, amely egy szöges kerítés mögött maradhat, ha végre a gép kiadja magából azt az iratot, mert kiadja, mire a kis kotyogós lefőzi a reggeli kávét, addigra már Pirike mosolygós arccal közli veled, hogy íme, ez itt a te, azaz a ti vízumotok, menjetek isten hírével, de gyorsan induljatok, mert olvad a hó az Alpokban, s ki tudja, hogy hány óráig engedik még oda a turistákat, mielőtt bezáródna ez a sportolási lehetőség is az olyanoknak, mint ti, akik bizony fiatalok vagytok, lelkesek, de korántsem szabadok, függetlenek, hanem bizony ezer szállal kötődtök a Magyar Népköztársasághoz, amelynek földjén születtetek, amelynek nyelvét beszélitek, de ereitekben nemcsak a magyar vér csörgedezik, szívetekben és lelketekben egy másik nép szokásait, történelmét és gondolkodását is hordozzátok, de ettől a néptől vasból készült falak választanak el, s ha nem értek időben a kapuhoz, akkor az talán örökre bezáródik majd előttetek, ezért padlóig nyomod a Lada pedálját az M1-esen, csörög, kattog, püffög, de repít titeket a Dunántúli-dombságon át a Kisalföldig, ahol már érzitek a szabadság illatát, de még nem meritek belélegezni, mert a kapu előtt a legdurvább szürke posztóból varrt zubbonyban ott áll még Kovács százados és mindenhatóként dönti el, hogy felemeli-e a sorompót a Lada előtt, s ezzel elenged titeket a másik néphez, amely már készülődik a fogadásotokra, hiszen szóltál nekik, hogy jöttök, hogy várjanak, mert te már akkor is hittél abban, hogy amit Pirike kinyomtatott, azt Kovács százados nem kérdőjelezheti meg, és valóban nem tette, hanem nyöszörögve, csikorogva megtekerte a kart, hitt nektek és Pirikének, és felnyitotta a sorompót neked, új asszonyodnak és a piros Ladának, amely nagy sóhajok közepette nekiveselkedett a nyugati világnak, de te még egyszer a visszapillantóból visszanézel, s azt látod, hogy Kovács százados telefonnal a kezében idegesen artikulál a fülkében, de mindegy is, mert a Lada már a szabadság földjén jár veletek, száguld az új életetekbe alig pár hónappal azelőtt, hogy Kovács századost nyugdíjba küldik, mert többé már nem kell sorompó, Pirikét leszázalékolják, mert a vízumkészítő gép pincébe cipelése közben gerincsérvet kap, a rendőr barátod főkapitány lesz az új rendőrségen, amelynek tetején már nem a szocialista címer díszeleg, s leendő apósod megbocsájtja, hogy elvitted a lányát a piros Ladával síelni.

 

A szerző további szövegei a blogján olvashatók.

A borítókép forrása: Link.

Motívumháló; A Menny égisze alatt

 

Motívumháló

Az áldás genealógiája

Szétbogozhatatlan szövedék
a világ: egész.
Mikor minden sztereotípia megég.
A teológia szertefoszlik,
előlép a lét. A személy.
Isten országa nem beszéd.
Szellemi erő s Igék.
Az érintés nem vallás.
Életmentő ajándék: áldás.
A szemöldökfára fölfestett vér.
Örömben való alámerítés.

 

A Menny égisze alatt

Sára a kegyelem szimbóluma

Elválasztani annyit tesz,
Mint megfelezni egy világot –
Kettévágni, ami egykor teljességként létezett.
Mint áldozati korpusz az életet
Hordozza a vér az éveket
Ugyanazon a helyen többé nem tartózkodhat
Világosság és sötét.
Átmegy a két fél között, aki szövetségbe lép.
A sajátot idegenként ismeri fel a nép.
A világos meg hátralép egyet.
A nappal nem fér bele a reggelbe.
Az este nem ugyanaz, mint a sötét.
A sötétség reggel is érdes és szemcsés
Kavicsos és nyirkos. Hideg és szótlan.
A mennyezet puha. Nincs alja.
A beszéd tartja meg.
Beenged minden világos bábut a ládába.
A kecskék a Messiás bal keze felől állnak.
A jobb keze felől a tiszták. Hála és alázat.
Bárány a Szót a kontextusból kiássa.
A törvény nem bántja.
Ha a hit a leplet lerántja.
Az igazság a kegyelem bátyja.
Ábrahám a hit. Sára a szája.

 

(Illusztráció: Karen Balon: The Space Between)

Gaucelm Faidit: Örvénylő tengerek

örvénylő tengerek
csalóka fároszok
mogorva révhelyek
hál’isten párolog
emlékük s dal ered
sok bajra szót kerítve
mi kínzott akkor untalan
de Isten adta víg utam
Limoges felé honnét ugyan
fájt egykor menni messze
sorsom ki jóra vitte
Irántad él hálám Uram

Istennek köszönet
kegyelmet Ő adott
hogy újra ott legyek
hol kis kertecske jobb
mint másutt nagy terek
pompája büszke dísze
mert úrnőnk nem méltánytalan
se tett se szó nem oktalan
s hites igaz szerelme van
ajándék szebb se kéne
s mint édes szíve kedve
nincs föld hol lenne más olyan

dal kell   énekelek
örömöm fenn lobog
csábítva hölgyeket
így lesztek boldogok
források friss vizek
pezsdítik szívem egyre
mező kert mind kedvemre van
s ha tengerár zúg bárhogyan
vagy bóra misztrál szél rohan
hajóm meg nem remegne
még gálya sem ijesztne
s akár naszád állná utam

aki üdvöt keres
nem bántják a bajok
lelke javára tesz
a jó kell nem a rossz
de kit gazság vezet
s rabolni száll a vízre
az dúlt lesz ott majd nyugtalan
bőszül hamar s minduntalan
hiszi hogy száll holott zuhan
minden reménye veszve
s mi volt mind odavetve
szív és lélek ezüst arany

Rajnavölgyi Géza fordítása

Szobrok, idők, emberek (Apollonius király szobráról)

Mint az közismert, a türoszi Apollonius király lánykája, Tarsia nem volt túlságosan szerencsés teremtés[1]. Édesanyja (állítólag) belehalt az ő születésébe, édesapja vándorútra indult, a kislány nevelődése idején senki sem tudja, életben van-e.  A „gaz” nevelőszülők Tarsia életére törnek, és egy rabszolgájukkal meg akarják gyilkoltatni. De szerencséjére (szerencséjére?) a kislány életben marad, lelketlen rabszolgakereskedők eladják Mytilénébe prostituáltnak. Ámde a bordélyban csoda történik: a kuplerájba betérő férfiak meghagyják Tarsia szüzességét. A lány oly „szívhez szólóan” adja elő hányattatásait, hogy kliensei megkönyörülnek rajta. „Mind emberek vagyunk”, mondja Athenagoras, az első vendég, aki nem akárki, hanem Tarsia jövendő férje (és Mytiléné fejedelme).

Honnan van Tarsiának, a sorsüldözött lánykának ilyen fantasztikus beszélőkéje?
És miért ragaszkodik ilyen makacsul saját méltóságához?

Lehetséges-e, hogy csak Apollonius király lányának voltak „hányattatásai”? A bordélyház többi rabszolgájának nem? A többi lánnyal soha nem történt semmi igazságtalan?

Miért csak Tarsia képes kibeszélni magát a rettentő megaláztatásból?

A Historia Apollonii Regis Tyri, ez a középkorban oly népszerű, később Shakespearet-t is megihlető antik regény (melynek egy izgalmas, Ottó-kori töredékét nemrég találták meg az OSZK-ban[2]) csak utalásokkal érzékelteti Tarsia „belső fejlődését”. Apollonius király gyermeke művelt, öntudatos lány, aki dajkájától hallott saját édesapjáról és édesanyjáról. Emellett olyan városban nevelkedik, ahol apja szobra áll a főtéren, aki egyszer (az ő születése előtt) megmentette az éhínségtől Tarsus polgárait.

Mi a szobor funkciója ebben a történetben? Ez a kulcsfontosságú műalkotás nem lehet túlságosan élethű – Tarsia nem is ismer rá saját apjára, mikor számtalan hányattatás után személyesen is viszontlátja. Más tekintetben sem „ismer rá” a szerencsésen meglelt Apolloniusban, ebben az önsajnálatra hajlamos, depressziós roncsban a bálványozott édesapára, akinek a puszta létezése – ismeretlenül is – segített túlélni a bordély borzalmait. De ha az apa ennyire nem méltó a saját szobrához, akkor mi az igazság Tarsia önmagáról mesélt történeteiben?

Egyáltalán mire valók igazából a szobrok? Ezek a furcsa emlékjelek, melyeket az idő szakadékai fölött helyezünk el, hogy emlékeztessenek…

Emlékeztessenek, de mire is?

Nem hamis Apollonius király szobra, aki felesége halála miatt érzett regényes búskomorságában vadidegenekre bízza csecsemőkorú gyermekét? Aki képtelen felelősséget vállalni árván maradt kislányáért? De ez a hamis szobor Tarsia számára azt jelenti, hogy volt valaki az apám… ezért nem lehet velem akármit megtenni. Hisz a személyes létezésem is azt bizonyítja, hogy kellett lennie apámnak és anyámnak, tehát létezik az időnek valamiféle iránya… És ha volt múlt, akkor talán lehetséges valamiféle jövő is. A Tarsus kikötőjében felállított apaszobor a személyes sors lehetőségét villantja fel a bántalmazott gyereklánynak.

És Tarsia tényleg nem akárki: van (lesz) valamiféle története. A gondosan őrzött méltósága, ékesszólása kápráztatja el a bordély látogatóit. És Tarsia nemcsak önmagát szabadítja meg a kuplerájból, hanem néma és engedelmes sorstársnőit is, akik épp a hősnő makacssága révén nyerik vissza a szabadságukat. A középkor persze ismert hősi, önfeláldozó királynőket. De Tarsia makacs autonómia-küzdelme az, amely legkönnyebben értelmezhető gendertudományi szempontból is.

Nem Apollonius királyé az egyetlen hamis szobor.

Az ünnepélyes emlékművek, hálaadó szobrok és más effélék többnyire valami kataklizmára, az idő szakadására figyelmeztetnek. Én gyerekkoromat egy olyan kisvárosban töltöttem, ahol győzelmi, orosz tankok álltak a város főterén, és egy kinyúló ágyúcső (vagy mi) épp nagyapám hajdani rőfösboltját vette célba. A játszótér messze volt, és én a város számtalan gyerekével együtt ezeken a tankokon tanultam meg csimpaszkodni. Ez volt a mi mászókánk. Egy ideiglenes szobor, mely eltakarja az 1945 előtti emlékmű helyét.

De a régi emlékmű vajon mit takart el? Milyen emlékét, időjelét a magyar középkornak, az osztrák vagy török időknek?

A győzedelmes Szovjetúnió ormótlan fegyverei nem a marxizmus-leninizmus örökérvényűségére figyelmeztettek, hanem arra, hogy megint történt velünk valami. Hogy meghasadt az idő újra. Hogy történt valami, amit át kell nevezni, ami fölött már megint nem lehet napirendre térni. Talán csak annyi, hogy a főteret most épp nem Erzsébet térnek, hanem – micsoda irónia! – Szabadság térnek nevezik.

Milyen lenne Tarsus városa szobrok nélkül? Vagy egy kelet-közép-európai kisváros, ahol immár semmi sem figyelmeztet az idő múlására? Az idő rétegeire, a bűnökre, az igazságtalanságokra, a hódítókra, a katasztrófákra? Ahol nincs min összeveszni, mert senki sem biztos abban, hogy egyáltalán történt valami… Ahol nevetséges tűnődni azon, ki lehetett Tarsia apja, hiszen nem számít — mindenki azt képzel, amit akar. Hogy volt-e édesapánk, még ebben sem lehetünk biztosak. Egy ilyen társadalom szakadatlan jelenben él – nem az emlékezők vagy a hatalom próbálja (szégyenből, érdekből, nagyzolásból, hóbortosságból) az időt meghamisítani, hanem a múlt magától kitörlődik.

Egy ilyen világban Tarsiának nincs mit mesélni.

És egy ilyen társadalomban becsület vagy méltóság sem létezik többé. Mert ha az idő nem valamilyen, akkor nincs értelme megváltoztatni. Akkor nincs mi ellen lázadni.

Tarsiának nincs más dolga, minthogy megfelelően kiszolgálja a következő vendéget. Frissen, engedelmesen. Naprakészen.

A jelen rabja marad a sorstársnőivel mindörökre.

[1] A remek regény magyar fordítása itt megrendelhető: https://www.antikvarium.hu/konyv/apollonius-kiralyfi-minikonyv-25381

[2] http://mandarchiv.hu/cikk/306/Apollonius_pictus__egy_illusztralt_keso_antik_kalandregeny

és http://real.mtak.hu/3917/1/Boreczky_Nemeth_Apollonius.pdf

 

Illusztráció:
Magritte: A kettős titok

Gurul és állat. Vizitáció. Fábián István prózái és rajzai.

GURUL ÉS ÁLLAT

szánalommagyarázat Ami gurul, bármi is, feladta ellenőrzését a súlypontja fölött, a lent és fent értelmét veszíti, ami gurul, kezei, ha vannak, csapódnak-pörögnek összevissza, feje, lábai, ha vannak, ütődnek-verődnek, míg azután – az Idő legalján – keményen csapódik, megáll. Az a vég.
Az állat nem ellenőriz semmit, élete egyenletes. Amíg rendben vannak a dolgok – nem rá vadásznak, ő vadászik, szoptatja-neveli borját-kölkeit és zöldek a mezők – az állat vízszintes időben létezik addig. Van. Ha gyilkosával találkozik – gyepmesterrel, sintérrel, böllérrel, mészárossal –, akkor az állat elkezd gurulni, hiszen nem ellenőriz semmit: négy lába-kezei ütődnek-verődnek egészen a kifeszült égtájakig, szemei egyetlen ég-üvöltés, míg a kés, a tagló keményen csapódik, megáll. Az a vég.
Egy végesebb van: a KETREC.

VIZITÁCIÓ

Az angyal jön

Az angyal jön. Nem jön. Ha egyetlen drónt látok az ablakunkhoz közeledni, ígérem, tollporlóval, partvissal, prakkerrel, rugós sámfával, fakanállal fogom az égboltról lebaszni. Nem fenyegetés ez, ígéret. Ahogy az angyalé.

Az illusztrációk Fábián István grafikái. Sorrendben:
Hemingway
Mammut
Dron
Forrás

További szövegek és rajzok megtekinthetők a szerző honlapján.

Hol zsong, hol nem zsong

 

Szemem tornyot ütött
tekerem a sorsom
míg a város kong
abroncs alatt üvegszilánk serceg

Kelt versenyre velem
egér futott polcon
kint a munka pang
oda lett a mindennapi ketrec

Álmokból űzött emlék
kacsasült ballada
üres tojást tojt
fejem felett egy denevér repked

Virsli olcsó műbele
silány töltést rejt
szűkös lett a gang
otthon nőtt a düh tere

Bezárt léten kódorog
lépten ment, mi jódolog
konyhaszekrény reng
becsapott megannyi ígéretes recept

Nekem zsömlét nem sütött
hegyezem az orrom
elhagyott Burger King
üresen tátongó, lehetetlen percek

Marad vagy apad, s mi a polc alatt
szem-szájnak nem lehet
nem látom, hogy angyal itt
mind, ki munkát keres

Fákon virág milliárdja virul
folyó húrja peng
ezt nem te tetted, király

Megbocsátok, nincs bennem harag
temérdek méh dong
a porban egy korona gurul

 

(Illusztráció: StephanusEmbricanus (Stefan Kindermann): The Egg)