(Lázár Bence András – Metró, avagy így tűnünk el mindannyian – részlet)

Egy férfi szállt be aznap csütörtök délután a Carrer de Muntaner és a Carrer de Mallorca kereszteződésében a taxiba. Spanyolul kérdezte: Esta libre? Si. – Mondta Ismael, aki Marokkóból költözött a katalánok fővárosába, Barcelonába egy jobb, de legalábbis más élet reményébe. Talán sikerült is neki, hiszen megtalálta Clara Garciát, akivel életében először érezte azt, hogy nem az a kisfiú, akit Rabatban, az Ibn Sina parkjában, megvernek, mert az anyja csókot ad a homlokára az iskola bejárata előtt még kilencéves korában is.

Ahogy a taxi elhagyta a Placa Espanya-t, Ismael a férfit nézte, a férfit, aki mint az összes többi nem tette fülébe az ajtó záródásakor a fülhallgatót és nem kezdte el ijedten a telefonját markolászni. A férfit nézte, aki ült ott az anyós ülés mögött és csak a várost, a katalánok fővárosát, Barcelonát nézte, és annak lakóit. De ki volt ez a férfi, barna bőr táskájával, amin egy piros-sárga karkötő lógott? De ki volt ez a férfi, aki a Carrer de Mallorca sarkától egészen az El Prat indulási termináljáig, az anyós ülés mögött csak a várost nézte és egy nőre, és Barcelona csendjére gondolt?

De ez a csütörtöki nap úgy zajlott tovább kettő óra harminc perc után is, ahogy egy barcelonai napnak zajlania kell. A Boqueria robaja egészen elért az egyetem nyugodt bokrainak tövéhez, a Placa de Catalunya galambjai percenként rebbentek fel a turisták vakuinak fényében, a Sant Pau kórházba a megszokott rendszerint érkezett az újabb mentőautó, és a nap úgy hasította ketté a felhőket az égbolton, ahogy minden novemberi délután szokta: türelmetlenül és végérvényesen.

De ez a férfi, ülve ott a fekete, széles sárga sávokkal díszített autóban, tudta Barcelona csendjéért néha érdemes megküzdeni, mert akkor érthető meg talán kristálytisztán a kiszámíthatatlan mozgás vezérfonala. A férfi, egy bizonyos Weisz Máté volt, a harmadik emelet pszichiáter főorvosa, Budapesten, aki egy nőre gondolt, egy bizonyos Perr Rebekára. Perr Rebekára, akivel évek óta ismerték egymást, akivel gyakran egyszerre, sokszor futva, de mindig sietve értek be a Tömő utcán át a Klinikák tölgyfáinak szorításába, akivel pár hónapja Lisszabonban megfogadták, hogy úgy fognak ragaszkodni egymáshoz, mint a kacsakagylók a Costa Vicentina szikláihoz. És hiába volt Nagy Márk, és hiába Szabó Veronika, Weisz Máté és Perr Rebeka hónapok óta egy másik élet kiszámíthatatlan mozgásában élték életük.

Így volt ez Barcelonában is, kedden és szerdán is. A Boqueria robajában, a Placa de Catalunya galambjainak szárny rebbenésében, így volt ez a Sant Pau kórház mentőautójának szirénájában. Perr Rebeka pontosan egy nappal ezelőtt utazott vissza Budapestre és Weisz Máté az árnyait kereste minden utcasarkon, minden bár ajtajában, minden nő tekintetében.

De Weisz Máté ennek a csütörtöki napnak a délelőttjén valami mást is keresett. Valamit, amit Lisszabonban látott először és utoljára is. Az első lisszaboni hajnalnak a fényeit, a patak kék ég visszfényét a fehér felhők szövetébe dermedve, mint egy üres papírlapot, amit fel kell tölteni, élettel.  A Placa Espanya metrómegállójában Weisz Máté ezen a csütörtöki reggelen, a keddi és a szerda nap teljességére gondolt, az alapvetően lényegtelen mozzanatokra: egy ölelésre, a kezek kulcsolására, Perr Rebeka hullámok fonta hajának megigazítására, a bodzavirág illatú nyakában az elfáradásra. A Barcelonata metrómegálló lépcsőin felsétálva, eljutva a tengerhez, Weisz Máté tudta, hogy Perr Rebeka már nem lehet az életének mellékfonala, hogy életének ritmusában, mint a mandolin négy húrjának feszülése, ott kell, hogy legyen.

Ezen a novemberi, csütörtök délelőtt a Barcelonata partszakaszán Weisz Mátén kívül négyen-öten figyelték a tenger visszafogott morajlását és a fehér felhők darabjaira hullását. És Weisz Máté újra meglátta, amit látott még pár hónapja Lisszabonban, a Szent Rókus templom harangjainak szólamában, látta a patak kék ég visszfényét a fehér felhők szövetébe dermedve, látta, mint egy üres papírlapot, amit fel kell tölteni a kiszámíthatatlan mozgás vezérfonalával.

Aztán délután, Weisz Máté kiszállva az El Prat egyes termináljánál a fekete, széles sárga sávokkal díszített autóból, elköszönve Ismaeltől, egy utolsó pillantást vetett az égre, Barcelona fehér felhőire és egy fiatal férfire lett figyelmes, akinek az ujjai között lassan remegett a mandolin négy húrja, és Weisz Máté tudta: a lényegtelen mozzanatokban ott van egy élet metamorfózisa, mint a patak kék ég a fehér felhők szövetébe dermedve.

legalább jól vezet. gondolom. engem ki tart a vörös csík alá, épp jó távolságra, hogy beolvassa, érvényes vagyok? Ez itt a szíve. miért, hogy csak nő tud így alázni nőt: kiporciózva. oda kell tartani. nem, nem oda. nem, nem a qr kódot, van itt egy vonalkód, azt. ha magáé lenne a bérlet, tudná hova kell érinteni. úgyhogy ez lebukócska. eddig hogy utazott. és különben is szálljon le, nem lehet enni a buszon. de, most is van egy falat a szájában, és még egy pizzaszelet a csomagban. a szájban is evés. a gyomorban is evés. hova utazik. az unokáimhoz, zsámbékra. Ez itt a szíve.  A hegy körül a sok gyermeke. a megaláztatás ébren tart. pedig le akartam hunyni a szemem a buszon, a piros villódzásokat nézni, a napba öltözni, hogy tisztességesen legyek felöltözve az unokákhoz. Ez itt a szíve.  A hegy körül a sok gyermeke. A hasában még nevelkednek kisbabák. de így csak nézek az örökkön szemmagasságban levő napba, mígnem elhagyom az utasteret, ahol a buszvezetőnőével keveredik a lélegzetem.  lehet eddig rabszállító volt. vagy hullaszállító. lehet most sikerült az élőmarhaszállításból levizsgáznia. vagy csak kiégett. mint az ég a nap helyén. a hunyócskázás nem mindig bújócska. ha bár csak húszig számolhatnék hunyt szemmel, kipihenek háromszáz beteget. Ez itt a szíve.  A hegy körül a sok gyermeke. A hasában még nevelkednek kisbabák. Ez egy varázshegy. ki emel így a mélybe fel?  ki mutat így a mélyben fel? és ti kinek mondotok engem? orvosnak, buszvezetőnek? te vagy a hegy, aki mögül felkel a nap, te vagy a hegy, aki mögé lebukik. és ha omlik, hamarabb lesz nappal, később lesz éjszaka.  Ez itt a szíve.  A hegy körül a sok gyermeke. A hasában még nevelkednek kisbabák. Ez egy varázshegy. Van két cicije. nő kövön nem marad. de ne egyen a buszon, a sofőrnő utánam küld még egy sarkon befordulót, mikor pittyegve elfogad. a gép. lehet teherautót vezetett eddig, el, egészen a hormuzi szorosig, de most ballisztikus homály borítja azokat az utakat. tudtam-e, mikor elindultam, hogy gyerekektől gyűjtök archaikus imádságot, s nem öregasszonyoktól. Ez itt a szíve.  A hegy körül a sok gyermeke. A hasában még nevelkednek kisbabák. Ez egy varázshegy. Van két cicije. Van két keze. ki valamibe vesz, semmire tart, ki semmibe vesz, valamire tart.

Megint kisebb lett, pedig csak egy hónap telt el, mióta a férfi utoljára látta. Az ablakhoz tolt fotelben üldögél, szemei lehunyva, arcán gesztenyefa-levelek árnyai táncolnak. Szia, megjöttem! Nem reagál a köszönésre, a szemét sem nyitja ki, talán nincs benn a készüléke? A férfi az éjjeliszekrényre pillant, műanyag kancsó kihűlt teával, mellette a kék virágos bögre. A belseje megint megbarnult, egy órán át sikálta legutóbb is. A hallókészülék doboza az ágyon, üres, ezek szerint az öreg hallotta a köszönést.

A férfi odalép hozzá, kezét a vállára teszi. Szia, megjöttem, ismétli emelt hangon. Az öreg ráérősen kinyitja a szemét, te ki vagy, kérdezi. Az unokád, emeli tovább a hangerőt a férfi. A másik félrebillent fejjel méregeti, melyik? A férfi fújtat, úgy tudom, csak egy unokád van. Az öreg tekintete csillogni kezd, attól függ, melyik házasságomból. A férfi megkönnyebbül, humoránál van az öreg. Hatvanhárom évig éltek együtt a mamával, sosem volt más felesége. Örülök, hogy jól vagy, mondja, és gyors puszit ad a ráncos homlokra. Odahúzza a látogatóknak bekészített, egyszerű széket, a fotel karfáján átnyúlva kezébe veszi a másik kék eres kezét. Mindig rácsodálkozik, milyen puha a bőre.

Na, és hogy vagy, a férfi már a kérdés közben elszégyelli magát, mégis milyen választ várna? Az öreg megoldja helyette, nem válaszol, egy ideig mindketten a gesztenyefán hintázó leveleket figyelik. Töltenél egy kis teát, fordul végül a férfihoz a másik. Ahogy a bögre után nyúl, karján felcsúszik a kockás flaneling, és a férfi észreveszi a kék foltot. Veled meg mi történt? Megint elestél, sorjáznak a kérdések. Az öreg visszahúzza az inget a csuklójára, összeverekedtem Bélával az elfekvőből.

A férfi nem hagyja annyiban, biztosan megint elestél, pedig kértelek, hogy vigyázz magadra! Az öreg a vállát vonogatja, higgy, amit akarsz, de a Béla begorombult, mert sokáig néztem a felesége képét az ágya mellett. Mit tehettem volna, ilyen bajszos fehérnépet ritkán látni. Az öreg csodálkozása őszintének tűnik, a férfi úgy dönt, belemegy a játékba. És ki nyerte a meccset, igyekszik érdeklődőnek látszani. Feláll, előkeresi a gyógyszeres dobozt a nagyapja szekrényéből, kiveszi a fekete nadálytő krémet. Természetesen én, élénkül meg az öreg, adtam neki a bottal rendesen, bár elég egyenlőtlen küzdelem volt, ő csak a katéteres zacskóját tudta használni. A férfi lecsavarja a kupakot a krémről, erős mentolos szaga van. El tudom képzelni, zárja le a vitát. Maga sem tudja, mit szeretne jobban: azt, hogy igaz legyen, amit a másik mesél, vagy azt, hogy ne. Újra az ablak felé fordulnak, a gesztenyefa szélben himbálózó ágai, mint megannyi önálló életre kelt katéteres cső…

Lassan beesteledik. Ne kapcsoljunk lámpát, kérdezi a férfi. Az öreg nem veszi le tekintetét az ablakról. Éjszaka fagyni fog, jelenti ki, majd egy vállrándítással elintézi a választ a “Honnan tudod?” kérdésre. A férfi a falon lévő oklevelet olvasgatja. Agronómus – a szó ugyanolyan titokzatosan hangzik, mint gyerekkorában. Varázsló, aki megérzi az esőt, kiismeri a szeleket, akinek a kezei alatt megszelídülnek a lovak, és pontosan tudja, mikor fog fagyni. Mi lenne, ha itt is hasznosítanád a tudásod, jut a férfi eszébe egy ötlet, biztosan megengednék, hogy legyen egy kis konyhakerted. Úgy tűnik, a nagyapja számára az ablak érdekesebb, mint az ő mondanivalója. Beszéljek az igazgatóval? Szerintem örülne neki, lelkesedik a férfi. Mindenki a te zöldségeidet enné, még az a Béla is. Újabb vállrándítás, alig venni észre.

A hold egyre magasabbra kúszik, a gesztenyefa ágai között bujkál. A férfi tisztára mossa a kék virágos bögrét, aztán szedelődzködni kezd. Karácsonykor jövök újra, szükséged van valamire? Az öreg szemei megint csukva, úgy válaszol, egy jó fröccsre és némi szeretetre. Mindig viccelsz, öleli át a férfi, akkor megyek, és majd legközelebb hozok neked egy pár meleg papucsot, annak biztosan örülsz.

A kertben jön rá, hogy ott felejtette a kabátját, tétovázik, végül mégsem fordul vissza. Majd legközelebb, majd legközelebb, ismételgeti miközben beindítja az autót. A kovácsoltvas kapu lassan nyílik. Majd legközelebb.

(Illusztráció: Amber Gittins – Blue Wildflower)