Bejegyzések kategória bejegyzései

Bejegyzések

Hajnal

Hozzászólás most!

 

Jelenetek a kollégiumi életből

Juditnak

Éjféltájt csörög a telefon, de nem tudok felkelni az ágyból. Várok, hátha abbamarad, és valóban egyszerre csend lesz. De aztán újrakezdi, el kell mennem a kisasztalig, hogy felvehessem.

A nagyfiam hív. Bocsánatot remél a hangja. Azonnal indulok érte, nem várom be a reggelt. Állni látszik az idő, ahogy suhanok az autópályán. A kollégiumban Gergő, a borostás szobatárs fogad. Kipattan az ágyából, kezet fogunk. Megszámolom: összesen kilencvenhét üres borosüveget látok az egyik polcon. Az erősen bicegő Szőlő rám támaszkodik, így indulunk a hetedik emeleten a lifthez. Nem először szenved bokaszalagszakadást, ám most papucsot is alig bír húzni.

A liftből édesapám száll ki. Gumicsizmája sáros. Hózentróger tartja viseltes szövetnadrágját, izzadt inge gyűrött. Mindent elvittek, mondja nekünk, kora hajnalban jöttek, vicsorogva ugattak a kutyák az udvaron, a testemmel védelmeztem őket, le ne lőjék valamelyiket. Hiába egyezkedtem velük, még a lovakat is elhajtották. A nagyanyád a távolból kísérte a menetet, még utoljára látni szerette volna az állatait, folytatja apám, Szőlő nagyapja. Nagyanyád szürke haját fújta a szél, holott előtte kendő nélkül nem lépett volna az udvarra sem, most a szakadó esővel sem törődött. Apám mintha most ismerne meg minket. Lassan a kezét nyújtja felénk, talán segítséget vár, nem tudom mit tehetnék, én is nyújtom a kezemet, de látom, hogy csurom vér a karja.

Elaludtam a laptopra borulva, pedig nem akartam. Szerettem volna befejezni a munkát, de majd délben, amikor visszaérek. Hiába a nyugdíj, dolgozni akarok. Azt mondják az öregség biztos jele, ha betölt a gyermek- és a fiatalkorod. Egyre többször emlékszem az álmaimra. Itt van újra a hajnal, a fenyegető. Minden hajnal a retorzió igényével lép fel. A cigaretta kaparja a torkot, a viszki jótékonyan árad szét benned. Megnéztem mindent, amit lehetett, hogy elkerüljön az álom, mégis aludtam. Futballmeccsek, Columbo és persze akciófilmek Steven Segallal. Fürdeni és borotválkozni kell. Nem akarom, hogy öregember szagom legyen, elég, ha másnak van. A kanül körül óvatosan a vízzel. Állítólag a sebet leragasztva még úszni is lehet, de nekem a mosdás elég. Még jó, hogy zuhanykabinom van, a kád nehezebbé tenné a tisztálkodást. Jóval több idő kell, hogy embert faragjak magamból. Hamarosan be kell szállnom a mentőautóba.

Ma ünneplünk. Még senki nem tudja, de ünnep lesz. Vettem bort, mindenkivel koccintok, amíg beérünk a kórházba. Pokoli körút ez, mindig ugyanazokkal. A hiányzás nem elfogadott. Lehet szenteste, lehetsz egészen rosszul, akkor is menned kell, maximum injekcióban kapod meg a kezelés elkezdéséhez szükséges gyógyszert. Heti háromszor négy órán át kimosnak belőled mindent. Minden rosszat, de a jót is. Feri, a sofőr Dél-Pest környékéről szedi össze a betegeket, mind a nyolcat. Hozzám általában fél ötkor érnek, hogy aztán hat órakor kezdődjék a kúra a kórházban.

Itt van hát újra a hajnal. Mint mindig, majd kialszom magam, ha visszaértünk. Nem éri meg éjjel aludni. Új napirendet voltam kénytelen kialakítani.

 Az nem létezik, hogy ennyi volt. Úgy akarok élni, mint régen. Én, a hódító, a határozott férfi. Munka, nők, ital. Mindenből sok. Nekem senki se mondja, hogy bácsi. Ismerősek a kinti hangok. Bóbita és Fáni mozgolódik az udvaron. A kutyák tudják, hogy mindjárt kilépek az ajtón. A mentőautó sohasem dudál, de tudom, hogy ott áll a kapu előtt. Már megérkezett, amiképpen a halál is meg fog. Mennem kell.

Bejegyzések

Egy obulust, semmi többet; A rab hegedűs; Vergilius-hatás

Hozzászólás most!

 

Egy obulust, semmi többet

Gótot, perzsát, vandált mind megvertem.
Itáliát hálátlan uramnak én visszanyertem,
most mégis a templom küszöbéről kiáltok.
Elhagytak immár rokonok s el a jóbarátok.

Emlékszik-e még valaki dicső fényére
hadjárataimnak és Belizár nagy nevére,
midőn kevély Jusztinián mellett álltam
pajzsommal a napfényes Ravennában…?

Szememmel hajdan messzire elláttam;
az ellenség táborát rendre megtaláltam.
Sem nyíl, sem penge nem fogott rajtam,
bár most egy kavicstól majd’ elhasaltam.

Hatalmas seregeknek parancsoltam egykor,
ám azóta polgár, gyermek, szolga, csavargó,
és még a kutya is magától undorral eltol,
mert egy ilyen leprás és vak koldusnak
ebben a városban senki sem kínál helyet –
legalább pénzem volna, de egy bolond
öregembert még az örömlány is kinevet.

Ha pedig meg is szánnak: hát abból
tele inkább üres gyomromat töltöm,
az utca magánya és az örökös sötétség
pedig nekem mindennél kínzóbb börtön,
amíg büszkén döngetem hörgő mellem,
hogy én még rómainak születtem;
hogy lelkemet híres diadalok
mennyei gőzében fürdettem,

bár azon vihog most a sok pimasz kölyök,
hogy ez itt már Bizánc, nincs többé Róma;
hogy cintányéros bohócként akasztottak
rá himbálózni erre a tudatlan utókorra,
így hát legalább te adj egy árva obulust,
vándor, könyörülj rajtam s tégy csodát!
Hisz’ tudjuk: hogyha a császár
nem is, de az Isten megbocsát.

 

A rab hegedűs

Az embereknek kívántál utat
mutatni fáklyáddal és feltárni
az ablakon túli, égi szépet,
most mégis te vagy az,
aki leláncolt szavával,
kötéllel nyakában, a mélyből
kiáltozva kérné a segítséget,
amióta meg vakmerően a királyok
és császárok táltos paripáját ülted.
Hej Dalibor, rab Dalibor:
húzzad csak bús hegedűdet!

Fölfedezni óhajtottad a világot
néhány elszánt társsal és sok tündöklő
csodával, hisz’ őszinte gyermek voltál –
amíg a többi lovag dőzsölt, henyélt,
te lantot pengettél s könyvet lapoztál,
de az összes húrt és sárga papírlapot
már réges-régen kopottra nyűtted.
Hej Dalibor, rab Dalibor:
húzzad csak bús hegedűdet!

Hitted, hogy daloddal a többiek szívéből
legalább egy apró, tüzes darabot nyersz,
de celládban azóta is egyforma,
suttogó fekete nappalokra kelsz,
és azt sem tudod már, elítéltek-e,
vagy tiltott kocsmanótáiddal
pokolra önmagadat küldted.
Hej Dalibor, rab Dalibor:
húzzad csak bús hegedűdet!

Felemelted volna a porból játékoddal
a senyvedő és reményvesztett népet;
bűvös akarattal nyitottad volna fel
a szemeket ahelyett, hogy te is inkább
megcsináltad volna önzőn szerencsédet,
jutalomból mégis odavetettek koncként
a vad hollóknak s a dölyfös keselyűknek.
Hej Dalibor, rab Dalibor:
húzzad csak bús hegedűdet!

Sem céhmester, sem nemes vitéz, de még
kalandor és vándordeák sem lettél igazán,
csak hagytad, hogy méltó kivégzés
helyett csavargóként lógassanak fel
a zord Feledés kiégett lámpavasán,
így azóta ábrándos kísértetként
követi tekinteted már csak a mit
sem sejtő, vidám járókelőket.
Hej Dalibor, rab Dalibor:
húzzad csak bús hegedűdet!

Inkább kellett a világnak
mindenféle figyelmet s rangot
kolduló olcsó, bazári komédiás,
mégis te vagy a bohóc, jobbágy,
szolga, akin már rongyként lóg
csak a kegyelemből adott libériás,
zubbonyod pedig, mint csörgőkígyó
fojtogat, már oly feszes és szűk lett.
Hej Dalibor, rab Dalibor:
húzzad csak bús hegedűdet!

Annyit harcoltál, hogy a bölcs
és fürge szeleket a Föld minden
sarkából végre vitorládba fogjad;
fejedet akkor is felszegted, hogyha
a csábító vihardémonok reszkető,
rideg hullámsírba nyomtak,
vagy szigorú ólomrostájukkal
a mindenhatót játszó sorsistenek
és létbírák azonnal kiszűrtek.
Hej Dalibor, rab Dalibor:
húzzad csak bús hegedűdet!

Nem muzsikálsz többé már
másnak csupán az egereknek
és a lemálló börtönfalaknak;
néha van csak, hogy tornyod
mellett a prágai polgárok
kíváncsiskodva elhaladnak,
amíg idebent a gúnyos
Némaság és a pribékek
szitkát kell, hogy tűrjed.
Hej Dalibor, rab Dalibor:
húzzad csak bús hegedűdet!

Magányod könnyezve vádol,
hogy amíg meddő daccal
ezt a sok ponyvaregényt
és hitvány eposzt megírtad,
te maradtál utolsónak hátra,
hogy ha már senki sem hallja
a zenét, te kapcsold le a villanyt,
miután remeteként morzsoltad
össze az ajándékul feléd
dobott koldus-esztendőket.
Hej Dalibor, rab Dalibor:
húzzad csak bús hegedűdet!

Kedves, óvó kéz nincs számodra sehol,
csupán a bűntudat nyúz s a Csönd ölel;
minden új nap feléd nyújtott,
üres ígéret-serleg, amíg sem
a Szabadság, sem a Halál nem keres
itt, e zugban és érted sohasem jön el,
akárhogy dörömbölsz, tombolsz,
vagy ajzanád fel szilajabb énekekre
sebzett szarvasként vergődő erődet.
Hej Dalibor, rab Dalibor:
húzzad csak bús hegedűdet!

 

Vergilius-hatás

Ha egy kis szikra is kipattanna a dörzsölgetett fából;
ha érezném, hogy máglyám lobog, nem csak lángol,
és rabságom lágyan szenderegne a lélek csendjén:
minden dalomat és versemet rögtön tűzbe vetném.

Ha nem kellene folyton a húrok közé menekülnöm;
ha nem lenne a száműzetésem a legrosszabb börtön,
és ha nem kellene táncolnom a damoklészi pengén:
minden dalomat és versemet rögtön tűzbe vetném.

Hogyha valaki végre látni akarná őszintén arcomat;
ha lenne szerető kar, mi gyöngéden magához fogad,
és ha az álmokat ébren is virágos rétekről szedném:
minden dalomat és versemet rögtön tűzbe vetném.

Ha észrevennének akkor is, amikor a műsor véget ér,
és kimerült testem rázkódva magányos cellájába tér,
s ha nem csak a párna forgolódó hazugságait ölelném:
minden dalomat és versemet rögtön tűzbe vetném.

Ha nem csak műtárgy lennék az Emberi Múzeumban
érdekességként állítva ki az egyik pókhálós sarokban,
s ha féltő szemekben lennék helyette szerethető lény:
minden dalomat és versemet rögtön tűzbe vetném.

Ha megadná a sors, mi másnak nem is túl nagy dolog,
előlem viszont egész életemben a világ végéig futott,
s ha nem kellene körhintáznom drága balszerencsén:
minden dalomat és versemet rögtön tűzbe vetném.

Ha lenne tarka pillanat, amely édes meleget ont rám;
ha létem, ez a remény nélkül hagyott kórházi osztály
legalább egyetlen ápolót küldene, úgy lázasan fekvén
minden dalomat és versemet rögtön tűzbe vetném.

Ha nem egy üres ígéret maradnék a délibábos jövőben;
ha megpihenhetne űzött gályám egy elrejtett öbölben,
s a boldogságot tovább nem poklok mélyén keresném:
minden dalomat és versemet rögtön tűzbe vetném.

Ha egy bölcs ítélet kimondaná, hogy mindez a semmiért;
ha tudnám, hogy a mérgező babérillat többé nem kísért,
és ha nem lennék úgyis tintafolt az égieknek tervén:
minden dalomat és versemet rögtön tűzbe vetném,

de ha értelmet nyerne e megkésett, kínzó, keserű áldozat,
ha betemetném vele a szívemben tátongó tengerárkokat,
és az átkot, mint csuromvizes bundát, hátamról levenném:
dalomat és versemet tűzbe úgy is tán’ csak hiába vetném…!

 

(Illusztráció: MosaicNaturalLLC: Handmade Marble Violin Mosaic Tile)

Bejegyzések

Lewis Carroll: Alíz csodaországban

Hozzászólás most!

Egy őrületes teaparti
7. fejezet

Egy asztal állt megterítve a ház előtti fa alatt. A Kerge Nyúl és a Kalapos teát szürcsöltek körülötte: kettejük között ült a Kisegér, mély álomban, a másik kettő rajta támasztották a könyöküket, és a feje felett beszélgettek.
– Milyen kényelmetlen lehet a Kisegérnek – gondolta Alíz. – Bár alszik, így gondolom, nem zavarja.
Az asztal hatalmas volt, de ők hárman az egyik végében tobzódtak.
– Nincs hely! Nincs hely! – kiáltották, amikor meglátták Alízt.
–Rengeteg hely van! – mondta Alíz idegesen, és leült asztal másik végébe, egy nagy fotelbe.
– Igyál egy kis bort! – kínálta biztatóan a Kerge Nyúl.
Alíz körbenézett az asztalon, de nem látott mást, csak teát.
– Nem látok bort – jegyezte meg.
– Nincs is egyáltalán – felelt a Kerge Nyúl.
– Akkor nem volt túl kedves tőled, hogy megkínáltál vele – szólt Alíz mérgesen.
– Nem volt túl kedves tőled, hogy csak úgy hívatlanul leültél közénk.
– Nem tudtam, hogy ez a te asztalod – mondta Alíz. – Többnek van itt megterítve, mint három személynek.
– Le kéne vágni a hajad – mondta a Kalapos. Már egy ideje kíváncsian  tanulmányozta Alízt, és ez volt az első megszólalása.
– Nem kéne személyes megjegyzéseket tenned – szólt Alíz egy kis ridegséggel. – Ez nagyon udvariatlan.
Ezt meghallva a Kalaposhatalmasra nyitotta a szemét, de csak annyit mondott: – Miért szereti a holló az íróasztalt?
– Na, most aztán jól fogunk szórakozni! – gondolta Alíz. – Örülök, hogy elkezdtek találós kérdéseket kérdezni.
– Azt hiszem, ki tudom találni – mondta hangosan.
– Úgy érted, hogy te úgy gondolod, hogy ki tudod találni a választ? – Mondta a Kerge Nyúl.
– Pontosan – felelt Alíz.
– Akkor azt kellene mondanod, amit gondolsz – folytatta a Kerge Nyúl.
– Azt teszem – vágta rá Alíz. – vagyis, vagyis komolyan gondolom, amit mondok. Az pontosan ugyanaz, tudhatnád.
– A legkevésbé sem ugyanaz! – mondta a Kalapos. – Akkor már azt is mondhatnád, hogy a „látom, amit eszek” az ugyanaz, mint „Eszem, amit látok”!
– Vagy mondhatnád azt is – tette hozzá a Kerge Nyúl, – hogy a „tetszik, amit kapok” az ugyanaz, mint „azt kapom, ami tetszik”!
– Vagy mondhatnád azt is – tette hozzá a Kisegér, aki úgy néz ki, álmában beszélt – hogy a „lélegzem, mikor alszom” az ugyanaz, mint „alszom, amikor lélegzem”!
– Az ugyanaz, ha rólad van szó – mondta a Kalapos. A beszélgetés elnémult, a parti résztvevői egy percig csöndben üldögéltek, miközben Alíz átgondolta, hogy mire emlékszik a hollókról és az íróasztalokról, ami bizony nem volt sok.
A Kalapos törte meg elsőként a csöndet: – A hónap melyik napja van ma? – szólt Alíz felé fordulva: kivette az óráját a zsebéből, és bizonytalanul nézte, néha megrázogatta, és a füléhez tartotta.
Alíz elgondolkodott, majd azt mondta: – Negyedike.
– Akkor két napot késik! – Sóhajtott a Kalapos. – Mondtam, hogy a vajazás nem fog segíteni! – tette hozzá, és mérgesen nézett a Kerge Nyúlra.
– Pedig az volt a legjobb vaj – válaszolt a Kerge Nyúl szomorúan.
– Igen, de néhány morzsa is biztos belement – mérgelődött a Kalapos. – Nem a kenyérvágó késsel kellett volna belekenned.
A Kerge Nyúl elvette az órát és szomorúan nézte: aztán belemártotta a teás csészéjébe, és megint nézte, de nem tudott jobbat kitalálni, mint az első megjegyzése: – Pedig az volt a legjobb vaj, tudod.
Alíz a Kerge Nyúl válla felett kíváncsiskodott.
– Milyen fura egy óra ez! – Jegyezte meg. – Megmutatja, hogy a hónap melyik napja van, de azt nem, hogy hány óra van!
– Miért kéne? – Motyogta a Kalapos. – A te órád megmutatja, hogy milyen év van?
– Persze, hogy nem – válaszolta Alíz készségesen. – De csak azért, mert olyan sokáig tart egy év, hogy nem is járna addig az óra.
– Ugyanez a helyzet az enyémmel is – mondta a Kalapos.
Alíz borzasztóan összezavarodott. A Kalapos megjegyzésének úgy tűnt nincs értelme, és mégis biztosan magyarul szólt.
– Nem teljesem értem – mondta annyira udvariasan, amennyire tudta.
– A Kisegér már megint alszik – szólt a Kalapos, és egy kis forró teát öntött az alvó orrára.
A Kisegér türelmetlenül megrázta az orrát és anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét így szólt: – Persze, persze; pont, amikor észrevettem volna magam.
– Kitaláltad már a találós kérdést? – kérdezte a Kalapos ismét Alíz felé fordulva.
– Nem, feladom – válaszolt Alíz. – Mi a válasz?
– Ötletem sincs – mondta a Kalapos.
– Nekem se – mondta a Kerge Nyúl.
Alíz fáradtan sóhajtott.
– Azt hiszem, tudnátok hasznosabban is tölteni az időt – mondta, – mint olyan találós kérdésekre pazarolni, aminek nincs is megfejtése.
– Ha ismernéd az Időt úgy, mint én – mondta a Kalapos, – akkor nem sajnálnád a pazarlásért.
– Nem értem, miről beszélsz – mondta Alíz.
– Persze, hogy nem! – Mondta a Kalapos, és lenézően rázta a fejét. – Azt is ki merem mondani, hogy soha de soha nem beszéltél még Idővel.
– Talán nem – válaszolt óvatosan Alíz, – de tudom, hogyan kell ütni a taktust, amikor zenélek.
– Ah! Így már világos – mondta a Kalapos. – Ki nem állhatja az ütést. Na most, ha sikerül kibékülnöd vele, akármit megtesz neked az órával. Például mondjuk reggel kilenc óra van, mindjárt kezdődik az órád: elég, ha suttogsz az Időnek, és csilingelve körbe fordul! Máris fél kettőt mutat: ebédidő van!
– Bárcsak annyi lenne – suttogta magának a Kerge Nyúl.
– Az szuper lenne, nyilvánvalóan – mondta Alíz elmélkedve, – de akkor még nem különösebben lennék éhes, tudod.
– Nem egyből, talán – mondta a Kalapos, – de addig lenne fél kettő, amíg neked tetszene.
– Így boldogulsz te is? – kérdezte Alíz.
A Kalapos gyászosan a fejét rázta.
– Én aztán nem – válaszolta. – Összevesztünk tavaly márciusban, pont aznap, amikor megőrült szegény, tudod – mutatott a teáskanalával a Kerge Nyúlra. – A Szívek Királynője koncertet tartott, és énekelnem kellett.
„Ragyogj, ragyogj, kismadár!
Bárcsak tudnám, mit csinálsz!”
– Ismered a dalt esetleg?
– Hallottam már hasonlót, igen – mondta Alíz.
– Folytatódik még, tudod – folytatta a Kalapos. – Még hozzá így:
„Fent az égen haldokolsz
így teára szomjazol
Ragyogj, ragyogj…”
Itt a Kisegér megrázta magát, és álmában dalolászni kezdett: – Ragyogj, ragyogj, ragyogj, ragyogj  – és oly sokáig énekelte, hogy a többieknek meg kellett csípniük, hogy végre abbahagyja.
–  Erre, épphogy befejezem az első versszakot – mondta a Kalapos, – amikor a Királynő felugrott és így kiáltott: „Agyonüti az időt! Le a fejével!”
– Milyen gyötrelmesen durva! – kiáltotta Alíz.
– És azóta – folytatta a Kalapos gyászosan – nem teszi meg, amire kérem! Mindig hat óra van nálunk.
Egy ragyogó ötlet pattant Alíz fejébe.
– Ez az oka annak, hogy ilyen sok teáskészlet van ide kirakva? – kérdezte.
– Igen, így van – mondta a Kalapos egy sóhajjal – mindig uzsonnaidő van és nincs időnk elmosni a készleteket miközben tart.
– Akkor mindig körbe-körbe mentek, ugye? – Mondta Alíz.
– Muszáj – mondta a Kalapos, – ahogy minden felhasználásra kerül.
– De mi történik, amikor az elejére értek?
– Mondjuk, témát váltunk – vágott közbe ásítva a Kerge Nyúl – Kezdek unatkozni. Arra szavazok, hogy a kishölgy meséljen nekünk.
– Nem hiszem, hogy tudok bármilyen mesét – mondta Alíz riadtan.
– Akkor a Kisegérnek kell! – Kiáltották. – Kelj fel, Kisegér! – Csípték meg két oldalról.
A Kisegér lassan kinyitotta a szemeit.
– Nem aludtam – mondta egy rekedtes gyenge hangon. – Hallottam minden szót, ami eddig elhangzott.
– Mesélj nekünk! – mondta a Kerge Nyúl.
– Igen, mesélj, kérlek – kérlelte Alíz.
– De gyorsan – tette hozzá a Kalapos – vagy megint elalszol, mielőtt befejezhetnéd.
– Hol volt, hol nem volt, volt egyszer három lánytestvér – kezdte lóhalálában a Kisegér – és úgy hívták őket, hogy Elsie, Lacie, és Tillie; ők hárman egy kút legaljában éltek…
– Mit ettek? – Mondta Alíz, aki mindig nagy érdeklődéssel fordult az evés és ivás kéréséhez.
– Sárgadinnyét ettek – mondta a Kisegér, egy-két perc gondolkodás után.
– De azt nem ehettek, tudod – jegyezte meg Alíz gyengéden – mind megbetegedtek volna.
– Azok is voltak – mondta a Kisegér. – Nagyon betegek.
Alíz próbálta elképzelni magát ebben az elképesztő élethelyzetben, de egyre erőt vett rajta a tanácstalanság, ezért így folytatta: – De miért éltek egy kút legaljában?
– Igyál még egy kis teát! – mondta megfontoltan a Kerge Nyúl Alíznak.
– Nem ittam még semmit – válaszolta Alíz sértetten. – Szóval nem is tudok még több teát inni.
– Úgy érted nem tudsz kevesebbet inni – mondta a Kalapos. – Nagyon egyszerű még többet fogyasztani a semminél.
– Senki nem kérdezte a véleményed – mondta Alíz.
– Ki tesz személyes megjegyzéseket, most? – Kérdezte a Kalapos diadalmasan.
Alíz nem teljesen tudta, hogy mit is válaszoljon erre, úgyhogy inkább töltött magának egy kis teát, meg elvett egy szelet teasüteményt és a Kisegér felé fordult, majd megismételte a kérdését: – Miért éltek egy kút legalján?
A Kisegér elgondolkodott egy-két percre majd így válaszolt: – Ez egy sárgadinnyekút volt.
– Nem is létezik olyan!
Alíz kezdett ideges lenni, de a Kalapos és a Kerge Nyúl csitítani kezdték.
– Ha nem tudsz normálisan viselkedni, akkor fejezd be magad a történetet! – jegyezte meg a Kisegér duzzogva.
– Nem, kérlek, folytasd! – Válaszolt Alíz megadóan. – Nem szólok közbe megint. Ki merem kijelenteni, hogy létezik egy olyan.
– Egy, méghozzá! – mondta felháborodottan a Kisegér. Azonban mégiscsak folytatta:  – És ez a három nővérke… ők meg akartak tanulni merni, tudod…
– Mit mertek? – Mondta Alíz, megtörve az ígéretét.
– Sárgadinnyeszörpöt – mondta a Kisegér hezitálás nélkül.
– Tiszta poharat akarok – szólt közbe a Kalapos. – Menjünk arrébb eggyel.
Arrébb is ült eggyel, miközben beszélt és a Kisegér követte. A Kerge Nyúl átült a Kisegér helyére és Alíz meglehetősen vonakodva elfoglalta a Kerge Nyúl helyét. A Kalapos volt az egyetlen, akinek kedvezett a változás: Alíz pedig sokkal rosszabbul járt, hiszen a Kerge Nyúl épp az előbb borította fel a tejeskancsót a tányérjába.
Alíz nem akarta megsérteni a Kisegeret megint ezért óvatosan kezdte: – De nem értem. Honnan merték a sárgadinnye szörpöt?
– Ha tudsz merni vizet egy gémeskútból – mondta a Kalapos, – akkor tudsz merni sárgadinnyeszörpöt egy sárgadinnyekútból, nem, butus?
– De benne voltak a kútban – mondta Alíz a Kisegérnek, nem tudomást véve a Kalapos megjegyzésről.
– Hát persze hogy benne voltak – mondta a Kisegér. – Nyakig.
Ez a válasz úgy összezavarta szegény Alízt, hogy hagyta a Kisegeret folytatni, anélkül, hogy közbeszólt volna.
– Meg akartak tanulni merni – folytatta a Kisegér ásítva és a szemeit dörzsölte, mivel kezdett álmos lenni. – És mertek mindenféle dolgokat… minden, ami S betűvel kezdődik…
– Miért pont S betűvel? – mondta Alíz.
– Miért ne? – Mondta a Kerge Nyúl.
Alíz csöndben maradt.
A Kisegér közben lehunyta a szemeit és szundítani kezdett, de a Kalapos megcsípte, így egy kis sikoly kíséretében felkelt és így folytatta: – Mindent, ami S betűvel kezdődik, mint például sünt, és a sellőt, és somlóit, és sokaságot… tudod, szoktak olyat mondani, hogy „sok a sokaságból”… láttál már olyat, hogy sokaságot mernek?
– Tényleg, most, hogy kérdezed – mondta Alíz összezavarodva – Nem hiszem…
– Akkor nem kéne megszólalnod – mondta a Kalapos.
Ez a gonosz megjegyzés több volt, mint amit Alíz el tudott viselni: durcásan felpattant és elrohant; a Kisegér egyből elaludt, és a másik kettő észre se vette, hogy Alíz elment, pedig egyszer kétszer visszanézett, félig bízva abban, hogy utána szólnak: amikor utoljára látta őket, próbálták a Kisegeret a teáskannába szuszakolni.
– Én még egyszer biztos nem jövök ide! – Mondta Alíz miközben a fák között mozgott. – Ez volt a leghülyébb teaparti, amin eddig életemben voltam.
Ahogy ezt kimondta, észrevette, hogy az egyik fába egy ajtó volt faragva. – Na hát ez nagyon érdekes! – Gondolta. – De ma minden érdekes. Szerintem bemegyek rajta most azonnal – és besétált.
Megint a hosszú folyóson találta magát, közel az üvegasztalhoz.
– Most jobban választok – mondta magának, és elvette az aranykulcsot, hogy kinyissa az ajtót, ami a kertbe vezetett. Aztán elkezdte rágcsálni a gombát (meghagyott egy darabot a zsebében) amíg nem lett egy láb magas: akkor elkezdett átsétálni a kis ajtón és akkor egy gyönyörű kertben találta magát, színes virágágyak és különleges szökőkutak között.

Fejes Bernadett fordítása

 

Bejegyzések

Szondi György: ÖRÖMMEL, GYARAPÍTÓAN

Hozzászólás most!

 

Január közepe óta árválkodik szomorúan egy – harmadik nekifutásra – fél esztendeig 13 ülésben felvett és leírt életútinterjú még végigmunkálkodásra váró alapváltozata. A végén kérdéseket kaptam, fejtsem ki válaszom írásban. Most megtettem. Most tettem meg. A szöveget megspékeltem pár – a kötetben jobbára hosszabban elmesélt – életrajzi momentummal.
Átnyújtanám. Előlegként?

A KÉRDEZŐ: TUKÁCS ORSOLYA

Említetted, hogy az elismeréseknél fontosabb volt számodra, hogy másokat segíts. Mit jelent ez számodra?

Nem kiókumlált, felépített magatartás, természetesen. Magamtól értetődik. Bennem van. Örököltem? Erre neveltek, erre láttam példát? Az utóbbira a családban – igen. De – akaratlan velemjáró, szeretem, ha tehetem, örömforrás. Nemegyszer a magam „kárára”, nem baj. Többször tudatosan vagy önkéntelen vissza is háramlik rám az akár köszönetlen, sőt észrevétlen segítség. Figyelmesség is, jóérzéssel tölt el. Éltet, velem él.

Hogyan lehet megbékélni azzal, ha az ember tudja, hogy a munkája sokszor láthatatlan marad, nincs feltüntetve a neve?

Ó, kecses tapasztalat és gyakorlat. Ha az embert nem a dicsfény vonzza, hanem a jól végzett munka alázata, (jóformán) észre se veszi, hogy észre se veszik. A fordításnál, fájdalom, ez általános. A műben gyönyörködő olvasó nem tudatosítja, hogy amit olvas magyarul, az valakinek az érdeme, sokszor nagy munkája. A jó, hű fordításokról szólok. Nekem többször is megadatott, hogy fontos műtolmácsolásomról Göncz Árpád írt kritikát az ÉS-ben, rendre erősen méltatva a fordítói érdemeket is. Igen, maga is volt fordító, ismeri, tudja a…
Más típusú sok munkálkodásom láthatatlan nem lehetett, de kürtölve a tett és aki mögötte van, nos, az haloványan se volt jellemző. Igazgatói öt évem Szófiában híresen fogadott eredményei idehaza ismeretlenek voltak, azok, érthetően, mindmáig. Van, aki ügyel tettei nagydobolására, létezik igen-igen az ilyen ember. Magam nem ismertem se a kürtöt, se a dobot. Igaz ez egyáltalán teljes bolgarista szolgálatomra. Így is jól van.
Nem ismerem a két messzehangzó hangszert kiadó- és lapvezető szerepemben se. Itthon.

Mit tanított neked a fordítás nemcsak nyelvekről, hanem emberekről, kultúrákról és önmagadról?

Konok odafigyelést, elmélyülést, létezhető azonosulást, nagy háttérmunkát. A műfordítás technikai lényegében a nyelv otthonteremtő szolgálata. Úgy ültetni át, hogy honosként érezze magát – az én esetemben a bolgár a magyarban. És „nem baj”, ha van – bolgár íz magyar ízesülése. Széles – nyelvi – skálán kell tudni játszani, az eredeti szöveg árnyalatainak, újdonságainak újrateremtése a felhőtlenül gazdag magyar nyelvben… már csak tisztesség kérdése.
Bizonyára önkéntelen támaszom volt, hogy a két nyelvvel több szinten is foglalkoztam: összevető nyelvészeti kandidátusi disszertáció (a bolgár és a magyar ige; bolgár nyelven); Bolgár-magyar társalgási szótár; Bolgár nyelvkönyv magyarok számára; bolgár-magyar igeszótár (befejezetlen). És tanítani nyelvünket bolgároknak. És a merészkedés: bolgárul kezdeni versbe.
A bolgár szerzők fordítása – XVIII. századi szerzetestől nyelvbűvölő-bontó barátig más-más felkészültséget, egyszersmind személyes gazdagodást jelent.
Igazi helyzetekben a hiteles műfordítás – a legjobb esetekben – kettősen alapoz és eredményez: hogy érvényes műátadás szülessék, az interpretáló előbb ismerkedik egy jót a szerzőről és a műháttérről, hogy eljusson a bolgár alkotó művének kultúrába és önnönségébe ágyazott egységéhez, innen pedig magyar megszólaltatásához. Eközben maga is gyarapodik, színesül, érthetően. A mondottak értékerősítő, időtálló – leginkább prózai – művek tolmácsolására értendőek.

Vannak olyan művek, amelyek révén egy-egy ország világa jobban kitárul az ember előtt?

Bolgárország világa. Gyakorlatomban voltak ilyenek számosan. „Megoldásuk” épített, örömteljessé gazdagított.
Például amikor a XIX. századi bolgár irodalomból fordítottam egy válogatáskötetet, amelyben tizenkét olyan prózaíró szerepelt, akiknek a nyelve legtöbbjüknél – más-más módon – volt egyéni (turcizmussal dús, egyházi szláv vagy görög nyelvi hatással teli, rodopei vagy más tájegység nyelvjárásában íródott…), a bolgár irodalmi nyelv csak később „állt össze” – nos, a fordító óhatatlanul tanult e kifejezésbeli sokszínűségből. A nyelv állapota számára önmagában is történelmi dokumentum volt. Izgalmasabb kérdés az, hogy miként ad vissza a becsületes műtolmácsoló másfél évszázaddal korábbi annyiféle „kialakulatlan” írmódot? Imitálva a korabeli magyar szerzők stílusát? Semmiképp! De erről máshol, máskor.
Amikor az Antikrisztust fordítottam, meg kellett ismerkednem a bolgár történelem XIV–XV. század környéki erős eretnek mozgalmával, a bogumilizmussal. Itt már a szövegből is kirajzolódott egy sajátos világlátás, egy vallási–szellemi háttér, amely nélkül a mű egyszerűen nem lett volna érthető, visszaadható. Hanem a nyelv! A kortárs szerző XIV. századi történetet dúsít mesterien nyelvi „akkorizmusokkal”. És a magyar stílustolmács? Erről se itt. Remek leckék.
Amikor pedig a bolgárok Bibliájának mondott Egy nemzet mámorát magyarítottam „átszellemülten”, igen mélyen bele kellett helyezkednem egy meghatározóan kiemelkedő történelmi sorshelyzetbe. Az 1876-os áprilisi felkelés történetét élte végig újra a szerző, aki juhászból lett a „halálra ítélt” lázadás egyik vezetője, később az új hatalom minisztere. Ezer oldalon keresztül belülről és hömpölygőn „dadogó” mondatokban beszélte el annak a mintegy százharminc napnak a történetét. Ez már nemcsak irodalom, hanem történelmi tapasztalat, személyes átéltség. Számomra ugyanúgy. A bővérű és parttalan mesélést hűen visszaadni a dialektizmusok megalkuvásos magyar megfeleltetése mellett – szintaktikai síkon lehetett, így tudtam.

Van-e olyan érzésed, hogy egy másik országban – például Bulgáriában – „jobban önmagad” lehetnél?

Nincs. E két országon kívül nem is létezik, létezhet semmilyen ezirányú „érzésem”. Bulgáriában jobban önmagam nem is lehetnék. Országos elismertség, ennyi év távolából is (2009-ben jöttem haza végleg különböző minőségben összességében húsz évnyi ott-munkálkodás után). Mindamellett a kezdetekben pazar családi együttlét, Eszter Bojána lányom ott született a földrengéskor; bejárhattam az ország – sokszor mások számára alig-tudott – zegét-zugát, tanítványok sokasága 4 + 5 éven át, íróbarátságok sora, aspiránsi bezárkózás három évre, az intézeti igazgató „megdicsőülése”, az a több mint száz magyarországi vendég, akik mindegyike Bulgária-barátként tért haza, bolgár költőségem „ünneplése”, viharosan erős kandidátusi védésem, a tucatnyi elismerés: kitüntetés, 2002-től Gálja, kedvesem (négy éve meghalt), fia s lánya tinédzseri nevelése – Johanna, „fogadott lányom” s gyönyörű családja.
Vagy Ausztria?, mert ott születtem (menekülttáborban), de onnan, mikor háromhetes koromban a tábor kapui kinyíltak, szüleim az első kicsi szerelvénnyel hazaindultak. Nem nyugatra.
Kétszáz esztendősek föl a gének nyugatról. Voltak Schallok, / voltam Sal, / kétszáz éve vagyok magyar / nagyon. / Engedtessék. A múlt évezredben fogalmaztam egy versemben így.

Mit jelent számodra az, hogy valahol igazán otthon vagy?

Szoktam barátaimmal így dévánkozni: hogy elemedben légy bizton, legyél otthonos, azt kívánom… Ha elememben vagyok, számomra is az az igazi. Ott állok helyt. A természetes közeg számomra, épp amióta elkötelezettje lettem életem két nagy vállalásának – a lüktető munka. Ne hangozzék furának vagy kevélynek ez az állítás. Egymást lüktetjük. Nem tudhatom, neki én otthona vagyok-e – mindenesetre bennem megértő cinkosára találhat –, én bizonyosan jó társaságnak tudom és otthonosan birtokolom.
Ha pedig otthonhelyről essék szó, nos, huszonnégy éve egy „megszentelt” kies zug a román határhoz közeli Sabla, a Tuzlata, ez a fekete-tengeri madárvárta, iszap- és lápvilág, a csupaüveg ház a löszfal peremén. Alattad a tengervégtelen, előtted a vonuló madárrajok – szeptemberben. Néha delfinpár. Töltekezés derék időre. S nem egyedül.

Hogy lehet két kultúrához és közben önmagadhoz is hűnek maradni?

A természetes egybeforrottság tudatlan és tudott harmóniájában. Ötvözet ez már, örök együttlét: a bolgár, a magyar kultúra és szondigyörgy. Ajándéka életemnek. Mintha 27 éves koromig nem is éltem volna? Előtte a hosszú egyetemista lét (levelező, nappali, levelező), benne a felejthetetlen Eötvös Collégiumbéli két esztendő, benne a könyvtár szakon a szigorlat, mely a továbbiakban ugyancsak meghatározó lett, ugyanígy a könyvtár-bolgár szakváltás, döntőnek bizonyult részképzés Szófiában, onnan Veliko Tirnovóban, előtte autóstoppos hívatlan vendégként a szófiai nyári egyetemen, majd magyar-bolgár diploma, tudtommal máig ilyen párosítással senki nem rendelkezik. Megadatott, megadattam.
Elrendeltetett. A diploma után azonnal négy évig lektor Szófiában – friss családdal: kétéves fiammal, ott született lányommal. Alea iacta est. Hogyan ne lehettem hű ilyen együttállások remek egyedüliségében? Magamhoz s a két kultúrához.

Említed az érzékenységedet: ezt inkább tehernek vagy ajándéknak érzed?

Ajándék. Nem tudhatom magam elképzelni nélküle. Az alapjában nem-tárulkozó lényem érzészáloga. Nemesebbnek hiszem magam vele s általa. Életigenlőnek. A megélés mélysége, vélem, meghatározóbb és cselekedni ösztökél. Megértésből fakadó segítő cselekedetre. Március 15-én születtem, a háború legvégén. Talán innen (is) fakad. Halak. Érzékeny idő és helyszín – 1946-ban.
Az érzékenység fordítói munkámban is – érték.
Nem tagadom, örülök neki, éveim teltén egyre szentimentálisabban az egerek pártján vagyok: itatom őket. Törik a mécses, hol kúszik a lobogó és árad a himnusz.

Hogyan tanultál meg együtt élni ezzel az érzékenységgel?

Tanultam… nem tanultam. A gimnáziumban még jó tanuló voltam, az egyetemen már nem. Azt hiszem – jól taníthattam. Hisz elememben lehettem: bolgároknak kellett felfednem a magyar nyelv hazai egyetemen alig tanított titkait. Rá kellett ébrednem ezekre a rejtelmekre. Gazdagság! Pazar!
Nem tanultam együtt élni az érzékenységgel, mely bennem volt születésemtől, én magam voltam az érzékenység, inkább az nevelt, pallérozott és edzett engem.

Milyen helyzetekben volt a legnehezebb megőrizni a belső egyensúlyodat?

Jó, bevallok néhányat.
Ez az egyensúly igen töredezett volt gyerekségemben: amíg édesapám éveken át Inota alapjait kubikolta sztahanovistaként, s ritkán tudott Pécsre hazajárni, anyám csalta, engem teljesen elhanyagolt, a szomszédok adtak enni, s enyhén írtam le a képet. Hatéves korom után második „édesanyám” már formálta életem – szelíden. Példaédesapám, a ludovikás főhadnagy nyugdíjáig a legkeményebb fizikai munkákat végezte, fia is ikszes, a gimnáziumba jutásig szenvedte, belső egyensúlya nem lehetett karakán. 1963-ban eltörölték a származási jegyeket; a fiú akkor a pécsi híres Nagy Lajos gimnázium harmadikosaként az első – országosan nagysikerű – televíziós tudásvetélkedőn, ahol a gimnázium mind a négy tantárgyi versengésben képernyős diákot adott, a fiú földrajzból előbb megverte Szalóky Palit, utána alulmaradt Lipovecz Ivánnal szemben. Harmadik lett. De nem gondolt egyetemre, ahol földrajzból nem kellett felvételeznie, nem jelentkezett pszichológiára se, pedig addig konok elhatározása volt, hogy oda akar bejutni, hogy megértse-feldolgozza gyermekkori traumáját. Nem volt esélye bekerülni, elment uránbányásznak.
2004 augusztusában véget ért az igazgatói öt év, szeptembertől a szófiai Ohridai Szent Kelemen Egyetem magyar szakának vendégdocense. Megnyerte a pályázatot, a feltételeknek többszörösen megfelelő egyetlen jelentkező volt. A Balassi Intézet őt jól ismerő döntnökei barátsággal gratuláltak neki. Némi vártatva új értesítés érkezik: időközben hozzájuk eljutó dokumentumok alapján visszavonják kinevezésem: erkölcsileg alkalmatlan vagyok… Szófiában híre szalad. Hogy nem szondigyörgy az új vendégtanár. Értetlenség. Hallom vissza, mondják. Ég az elszámolás-átadás dandárja az intézetben, „nem tudok” foglalkozni a… S akkor megjelenik irodámban egy alig ismertem munkatársa a kereskedelmi kirendeltségnek. Liána Petrova. „Szondi úr, ez így nem mehet”. Karon fog, elvisz a dékánhoz, elkezdik felgöngyölíteni a hátteret. Ádáz klikk becstelen áldokumentum-gyártása. Valakiért. Nem szeretnék többet itt megosztani. Ha nem így alakul, feljelentésemre bírósági ügy lett volna belőle. Lassan-lassan – később – sorra lepleződnek le a súlyos bűnlépések. A bolgár értelmiség színe-virága levelet írt Magyar Bálint oktatási miniszternek (nem tudtam róla). Ő bocsátott évenkénti próbaidőkre… Megalázó. Lelki egyensúlyom botlott, emberek hozták helyre.

Van-e olyan döntésed, amelynek a következményeit ma is hordozod?

Mindegyik összeadódik. Döntéseink következményei adják össze életünket. Egyfelől. Alapvetően így kell, hogy valós legyen. A döntésvéletlenek is meghatároznak. A tudatos határozások olykor akár „szeszélyt” is rejthetnek. Életemben rám kényszerített döntésre nem emlékszem. Kényszerdöntésre – igen. Óhatatlan. De mindig oka kellett hogy legyen – leginkább másért, más valaki(k)ért alkudtam meg. Magam miatt akkor se, ha hátrányt szenvedtem. Ezek a nemesen hangzó mondatok a jelentős, a fontosféle helyzetekre érvényesek, a csip-csupfajták esetében lehetett kivétel, igen.
Ilyen értelemben ma a döntéseim summájaként leledzem. Hinni szeretném, hogy a leledzésnél tudatosabb formában – lépéseim, tetteim összessége egyéniséggé is tett, így élek. Létezem, fejem lehajtani nemigen kellett.
Döntéseim következményeként – vagyok. És magamat nem lazsnakolom hamis tettekért.
Nem túl megbocsátó ez a kép magammagamról? Lehet. De akik ismernek, tudják: két mondat határoz meg szüntelen és mióta: „bocsánatot kérek”, „köszönöm”.
Ha ki kell emelnem mégis meghatározó döntéseket, akkor kettőt magától értetődőn mondhatok: fölvettem a bolgár szakot; 1994-ben elszegődtem a POLISZ, az irodalmi lap szerkesztőségébe. Pár kisebb, de erősítő döntésem: uránbányász voltam, elfogadtam az első fordítói felkérést (Antikrisztus), 1988-ban először léptem be pártba (MDF), 1990-ben „kérlelésre” se álltam kötélnek, hogy Bulgáriába menjek nagykövetnek, de 1999-ben a szófiai kulturális igazgatói (diplomata) posztot már elfogadtam, fiammal dolgozhattam a múlt ezred végétől 2016-ig, 2003-ban megvettem a Naputat, megalapítottam a Napkutat és a Cédrus Művészeti Alapítványt. Említhetném még az Európa Kiadó szerkesztői meghívását, az MTA-aspirantúrát Szófiában, 1988-1990: szerepem a magyar és a bolgár ellenzék között. Veszem észre – sose gondolkodtam el döntéseimről eddig – lám, szinte kivétel nélkül… munkával kapcsolatosak.

Mit tanácsolnál a fiatal önmagadnak? És mitől intenéd óva?

Az önmérséklet bizalma, az érzékenység birtoklása, a célratartás konoksága, az elmélyedés ereje, a kitartás megélése – minél elszántabban tudassad magadban: óvjad, építsed, pallérozd magadban, jótét ifjú cimbora.
Ne hamarkodjál, ne hivalkodjál, ne alkudjál meg, ha teheted , hékám.

Mit tanultál meg leginkább a kudarcaidból?

A kudarc számvetésre tanít, értelmes dacra szorít. Megkísérli az ember megfejteni a honnant, hogy a „hogyantovábbra” így-úgy rátaláljon.
Be kell vallanom, nemigen szoktam elemzésre, visszatekintésre, tanulságok kikovácsolására – megállni; hagyom, hogy a szünetlen cselekvéslendület sodorjon magával, rá hagyatkozom… kivételt ez alól jobban az Országos Idegennyelvű Könyvtárban ténylegesen ott töltött esztendők napjai jelentettek. Az ötven évből – ennyi, nem is kevés voltaképp.

Hogyan fogalmaznád meg egy mondatban a legfontosabb élettapasztalatod?

Örömmel végezd, örömmel add tovább, hogy továbbörömüljön – mindigderűvel.

Mi az, amit leginkább szeretnél, ha tovább élne abból, amit csináltál?

Ha örömet szereztem, az az öröm másokból tovább sarjad. Gyökerezik szerte.
Amit Bulgáriában végeztem – hazámért is –, az már serkentő faktum és sokakban maradandó jóérzés.
Amit itthon alkothattam a bolgár kultúráért – termékenyít, továbbművelésre indít.
222 tematikus számával s mellékleteivel a Napút életbüszkeségem: egyedisége mély kutatásra méltó, (ösztöndíjjal) serkenteném is a professzionális munkát. A Napkút Kiadó és Cédrus Művészeti Alapítvány sok-sok száz könyve bárha olvasmány lehetne az „új világban” is. A Napút Online tíz éve a friss szerelem, ameddig éltethetem kiváló csapatommal 57 rovatát a mindennapi két új anyaggal… ha folytatódhatna utánam is. A Napút-közösség, higgyem azt: a Napút-szellem nem lehet, hogy ne éljen tovább.
Ahol nevelhettem, tudásommal megtettem, kudarcot gyermekeimnél szenvedtem.
Tudatosan fogalmaztam a fentieket így: tudom, hogy nem önvállam veregetem büszkén, hanem alapokat rakhattam le. Bárcsak erősnek bizonyulnának.

Ha egyetlen gondolatot hagyhatnál az utókorra, mi lenne az?

Tántoríthatatlanul magyarként. Józanul, büszkén, gyarapítóan.

Mit gondolsz, mi az értelmiségi ember felelőssége ma?

Hogy ne élje meg magát kivagyi értelmiségiként, hanem „rendelt” helyén szerényen tegye dolgát tudása és műveltsége szerint – tudatosan, segítően, példát adóan: HASZNOSAN. Magyarországon – önmagára bizton s hittel ébredt magyarként.

 

Képek: Balassi-kard-ünnepség (Ivan Canev helyett Ekaterina Joszifova vette át) szófiai tanítványokkal; Poétai plener Burgaszban; Krasznahorkai-könyvbemutató Szófiában; Napút Hetedhét-díjasok; Sabla

Bejegyzések

Alkalmazás

Hozzászólás most!

 

Minden egyes nap este nyolc óra körül szoktam hazaérni. Bekapcsolom a laptopot. A sajátomat. Ügyelnem kell arra, nehogy véletlenül a cégeset indítsam el, egyszer már megégettem magam emiatt.  Párhuzamosan sem futhat a kettő, nem szabad összekeverni a munkaidőt a szabad idővel, az énidőmmel.  Kényelmesen elhelyezkedem a kis fotelemben, egy ideig csak bámulok magam elé, nézek ki a fejemből, élvezem, hogy szabad vagyok. Már nem kell az anyámhoz rohannom. A lányomhoz sem, nincsen unokám, így nem kell segítenem a gyerekvigyázásban.  Megnyitom az appot.  A középső ujjammal görgetem a képernyőt. Majd gyorsabban pörgetem, lelassítom, elidőzök egy-egy képnél. Egy profilnál. Egy arcnál. Egy modellnél. Ez vicces, igen, ők az én modelljeim.  Kedvenc foglalatosságom, hogy először a fényképre kattintok és a fizimiskájuk, a koruk alapján próbálom kitalálni, hogy hívják őket. Jót szórakozom azon, ha eltalálom. Ők itt nyüzsögnek, jópofiznak,  a neten élik az életüket, előttem, a képernyőn. Nem, én nem itt élem az életemet, én csak nézegetek. Így vagyok szabad. A férfiak röhejesek, ahogy látszik rajtuk, hogy mindegyikük sokkal jobb fejnek akar látszani, mint amilyen a valóságban. De ha ez a felszín, akkor honnan tudom, hogy mi a valóság? Ez a pasi, amelyik éppen fejest ugrik a kéklő habok közé, biztos nem a yacht tulajdonosa, nem is a krupié, hanem valószínűleg egy deckhand. Azóta már hazajött és a Magdolna utcai albérletéből nézegeti a józsefvárosi felhőket. Na, pittyeg az első üzenet: „előnyös a fotód, mellesleg jól nézel ki”. Rögtön letiltom a parasztot. Komolyan gondolja, hogy így akar ismerkedni?

Lehet, hogy nem itt kéne ismerkednem. Anyukám sem a neten ismerkedett, mégis jutott neki  négy élettárs. Egymás után. A való élet sokkal durvább, mint itt a neten. Voltam én már randin, ahonnan alig tudtam elszabadulni. Itt meg csak becsukom az ablakot a fazon előtt és már itt se vagyok. Időnként elgondolkozom azon, hogy itt a képernyő előtt én várok rájuk, pontosabban őrá, mert egy bőven elég lenne. Vagy ők várnak, ő vár rám?  Egy jól öltözött fickót látok, háromrészes kockás slim öltönyben tűnik fel. Középkék. Ez most a divatszín. Nyakkendőt nem hord, így sokkal vagányabbul néz ki. Mosolyog, de én látom rajta a feszültséget, le akarja tagadni, hogy épp tegnap cseszte le a főnöke, de kénytelen eltűrni. Nem tud saját vállalkozást indítani. Mondjuk, én tudnék, ha akarnék, de nem akarok. Sokkal jobban érzem magam alkalmazottként, én így vagyok szabad.  Ha az élet úgy hozza, tovább tudok majd lépni. Talán lesz társam is. Izgalmas ez a várakozás, szabadság. Az a férfi, akivel legutóbb cseteltem, egészen jó fej volt. Egyre inkább úgy éreztem, hogy ő a lelkem másik fele. Nem szégyellem, ha egy kicsit romantikus vagyok. Hasonló volt az érdeklődési körünk, nekem igazi kikapcsolódás, hogy ha a munkám után nem a bulvárt, hanem minőséget  olvasok. Az ő kedvence is Oravecz Imre 1972. szeptember c. könyve. Olyan részleteket idézett, amelyek engem is megfogtak, de ő olyan összefüggéseket is kiemelt, amelyek nekem nem tűntek fel. Azután egyszerre jutott eszünkbe a Testről és lélekről.  Tudtam, hogy ő is arra gondolt, hogy mi vagyunk a filmbéli szarvaspár.  Megbeszéltük, hogy találkozunk.

Na, most pittyen az ő üzenete. Azt írja, hogy neki én vagyok a legszebb és úgy érzi, hogy én vagyok az ő lelkének a másik fele. Hát mit képzel? Még csak ez hiányzik!

Rögtön letiltom. Tovább görgetem a profilokat. Én így vagyok szabad.

Bejegyzések

átutazó; tehetetlenül; Pálcikaemberek

Hozzászólás most!

 

átutazó

a város nem kérdez.

színek villannak.
a lényeg nem látszik,
csak a fény.

egy üzlet üvegén
visszanéz egy arc.

nem ismerem.

talán az enyém.
talán valakié,
aki már elment.

a város lüktet.

tudja:
átutazó vagyok.

mégis helyet csinál bennem
egy újabb éjszakának.

hagyom.

a neonfény
ráírja a nevemet
egy térképre,

amelyet senki sem néz.

 

tehetetlenül

megtanultam
nem mozdulni

ajtók nyíltak
maradtam

fény jött
lehunyódtam

út lett
hátraléptem

néha
egy reflex

gondolat
izom

villan

engedetlenség
egy pillanatra

 

Pálcikaemberek

Este van.
Nem várok senkit.
Takaróm szakadt,
álmaim foszlottak.

Hideg szobában ülök
a monitor előtt.
A naptárra rajzolt pálcikaemberek
néznek engem.

Szótlan szemlélői tévelyedéseimnek.

Térképek nem készültek tévútjaimról.
Ugyanazt a kört
járom be, újra és újra.

Egy futó, aki körpályán edz
de ha egyenesen kell futnia, szédül.

Nem találom a helyem.
Se kint.
Se bent.
A küszöb az otthonom.

 

(Illusztráció: Georges Seurat: Place de la Concorde, Winter / Place de la Concorde, l’hiver)