Szép az ő mosolya, miként
a fogyó hold fehér sarlója.
A fiatal nő autója megvadult rinocéroszt idéző bődüléssel húzott végig az úton. A sima, sötét sáv búzától aranyló földek között nyúlt végig. A távolban emelkedő hegyoldalon napégette, vöröslő falu határa rajzolódott ki. A kocsi fémteste egy gyík fürgeségével, zölden villogva suhant tova. Gyönyörű volt a gép, ahogy vágtató kerekeivel csak úgy falta az út nyílegyenes szalagját, mely a távolba vesző földek közt alig látszott többnek vékony, fekete csíknál. A volánnál ülő fiatal nő a végtelen érzésétől s a gép hevétől mámorosan markolta a kormánykereket finom vonalú kezével… Azzal a vékony kézzel, melynek hosszú ujjai aranylottak, akárcsak a szántókon a gabona; igen, a bőre éppoly aranyfényű volt, teste pedig éppoly karcsú, erős és arányos, mint a szélben ringatózó búzaszálaké. A szélvédő üvegén túl a falu táncolva közeledett. A nő hirtelen lefékezett egy út menti ház mellett. A csikorgó kerekek éles hangja beleveszett a messzeségbe. A házon egy tábla a következőket hirdette nagy vörös betűkkel: “Aba Upseig – bor és szállás a vándoroknak”.
A nő belépett a házba. Bent földpadlós, hűvös szoba fogadta. A falon körös-körül borosüvegek sorakoztak. Kisvártatva fiatal leány jött elő.
– Mit parancsol asszonyom? Sört, bort… mézlikőrt esetleg?
– Igen – felelte a másik –, hozzon nekem egy üveggel abból a mézlikőrből. És mondja csak… a gazdája… Aba Upseig itthon van?
– Igen, asszonyom. Talán beszélni kíván vele?
– Nos, csupán a faluról lenne néhány kérdésem… egy újságnak lesz… s a gazdasszonyához küldtek, bizonyos Aba Upseighez, akinek az út mentén áll a fogadója…
– Ó, az asszonyomnak nagyon is kedvére lesz, hogy elmondjon önnek mindent, amit csak tud… Azt hiszem, akkor a legboldogabb, mikor vég nélkül mesélhet az elmúlt időkről… Szólok is neki mindjárt.
A vendég levetette kabátkáját, mely alól finom vonalú, formás keblek tűntek elő. Duzzadt, halvány ajkát megnedvesítette a mézlikőrrel. Kisvártatva botra támaszkodó, idős asszony lépett be a szobába. Csak úgy dőlt belőle a szó.
– Ó, amint megtudtam, hogy a hölgy az én szeretett falumra kíváncsi, azt mondtam magamnak, na, Aba, itt van neked egy okos újságíró hölgy, akit hosszas meséléseddel megörvendeztethetsz. Nos, állok rendelkezésére.
– Lássuk csak… ennek a falunak valaha volt királya, ugye így van?
– Bizony… három évvel ezelőttig… Lee falva kétszáz éve áll már az Omj dinasztia uralma alatt. Tíz éve halt meg az öreg király, Besku Omj, aki akkor Uh földjét, odaát, a folyó túlfelén, Ing nevű fiára hagyta, a falvat pedig leányára, Lorelai-ra… Bizony, három évvel ezelőttig Lorelai hercegnő uralkodott felettünk – ma van épp harmadik esztendeje… Szomorú egy történet ez, hölgyem, bizony, szomorú história.
Az idegen, tenyerét finoman az öreg kézre helyezvén, azt kérdezte:
– Aba anyó… elmondaná nekem Lorelai történetét?
– El, idegen, el én… Úgyis boldog-boldogtalannak mesélem Lorelai históriáját… de nem mindenikük érti meg, tudja? Nos, én voltam a hercegnő szolgálója. Mikor meghalt a király, rám maradt, hogy vigyázzak rá, minthogy az uralkodó már egy ideje özvegy volt. Ing herceg elvonult saját földjére, én pedig maradtam, hogy felneveljem a kis Lorelai-t. Te szép vagy, vándor, így aztán, lehet, hogy nem érted majd Lorelai történetét, minthogy Lorelai csúf volt, borzalmasan csúf… a neve viszont neki volt a legszebb az egész faluban, és a mosolya gyönyörűbben ragyogott a pirkadatnál. Maga a hercegnő azonban rettentő kövér, alakja pedig torz volt. Hiába, leginkább egy bálnára hasonlított. Ez kisgyermekként még nem okozott neki igazi szenvedést… mindig egymagában játszott, és így nem kellett formátlan testét a maga korabeli gyermekéihez hasonlítania. De egy napon nővé érett Lorelai is. Keblei úgy domborodtak, mint egy cet hasa, a combján zsírhalmok nőttek, ő meg egyre csak férfiak után leskelt a csipkés mellvéd mögül. Iszonyatos érzés volt ez neki, tökéletesen látta saját csúfságát, és csak szenvedett, csak szenvedett… Tizenhét éves volt, mikor elrendelte az építkezést…
– Építkezést?
– Bizony, az építkezést, azt…
Az öregasszony felállt.
– Jöjjön – mondta –, jöjjön csak oda ahhoz az ajtóhoz. Látja ott messze azt a tornyot?
– Igen. Mi az?
– Ez… ez Lorelai műve… Meg akarta védeni magát, ezért megépíttette ezt. Egy nyolc méter magas márványtornyot, melybe elzárta magát. A toronynak csupán egyetlen, aprócska ablaka volt, s onnan mosolygott elő Lorelai azzal az ő gyönyörűséges, holdsarló alakú mosolyával. S mielőtt elzárta volna magát a világ elől, búcsúzáskor ezt mondta nekem: “Jó öreg Aba, most már van hol elrejtsem szégyenemet.” Én pedig ekképp szóltam hozzá: “Királynőm, és mikor jössz majd elő a toronyból?” Ő így válaszolt: “Majd ha egy férfi megkér rá, hogy magával vihessen.” S hatalmasra dagadtan, kövérségének súlyával a lelkén, belépett a márványtoronyba. Azóta egyetlenegyszer sem jött elő onnan. A falu népe ünnepekkor elébe járult, ő pedig a kicsinyke ablakon keresztül megmutatta mosolyát, mely fényével beterített bennünket, kik térden állva, ámulva néztük e csodát…
Az ifjú idegen, vékony cigarettára gyújtva, megjegyezte:
– Szomorú egy története van Lorelai-nak.
– Az, asszonyom, és a vége még sokkal szomorúbb.
– A vége?
– Bizony. Az az igazság, hogy számtalan herceg jött asszonykérőbe, de amint tudomást szereztek a királylány rútságáról, döbbenten tértek vissza földjükre. Hadd gondolkozzak egy kicsit… igen, az Ospe-ből való John, a bargundiki Aicl, s aztán Claudfe, Marffecből… végtére is sokan jöttek, de mondom, ahogy meglátták a hercegnő testét… menekültek, mint a riadt szarvas. Egy éjjel azonban fekete autó állt meg a faluban, s egy elkendőzött úriember szállt ki belőle, s bekopogott Besi barátném ajtaján. Dörgött az ég, s csak úgy ömlött a víz az utcákon. Besi maga így mesélte nekem: “Ajtót nyitottam neki, s jól megnéztem: fekete kalapot viselt, s míg beszélt hozzám, a szája elől egy kissé elhúzta a kendőt. Fiatal ember volt, s nagyon udvariasan arra kért, hogy mondanám meg, merrefelé találja Lorelai tornyát. Én megmutattam neki az utat, ő pedig oly sebesen távozott, mint egy fekete villám.” Ezt mondta nekem Besi, s mi falusiak, többet nem is tudunk, csak azt, hogy másnapra Lorelai-nak nyoma veszett. Pontosan három éve történt, ezen a napon töltötte be a húszat… ma lenne huszonhárom éves… Istenem, milyen kár!
Az öreg Aba Upseig arcán szomorúság ült. Az idegen megszólalt:
– És semmi mást nem lehet tudni? Hogy ki volt a férfi abban az autóban? Sem azt, hogy hová ment Lorelai?
– Nem, asszonyom. Váltságdíjat nem kért senki, s a holttest sem került meg soha.
– Lássa… – mondta lassan, akadozva a fiatal nő –, én tudom… mi történt Lorelai-jal.
Aba döbbenten felpattant.
– Hogyan? Maga tudja? De hát mondja… mondja már!
– Nos, tudom, hogy az az úriember nem más, mint Nesjkllou Fael doktor, aki hallott Lorelai esetéről, s meg akarta gyógyítani őt… Ezt maga a doktor mondta nekem.
– Nahát…!
–Igen. Aznap éjjel Fael megkérdezte a hercegnőt: “Szeretné, ha többé nem kéne szörnyként élnie?” És a hercegnő igennel felelt. “Akkor hát – kérte őt az orvos – üljön be az autómba, és jöjjön velem.” Orviába mentek, ahol Fael két éven keresztül kezelte a hercegnőt, aki ezáltal normális, talán még szépnek is mondható nővé vált… Nesjkllou Fael és ő össze is házasodtak.
Az öregasszony idegesen közbekérdezett:
– De hát… de hát ha ez így van, miért nem tért vissza a faluba?
– A hercegnő attól félt, hogy a nép nem ismerné fel, s még valami csalónak hinné…
– Végül is, ha annyira megváltozott… senki sem hinne neki…
A fiatal nő kiment az úthoz, s látta, hogy egy autó közeledik. Az órájára nézett, s azt mormolta:
– Nem késett sokat…
Visszament az idős asszonyhoz, aki így szólt hozzá:
– Nézze, Lorelai igenis visszatérhet… van valami, amiről mindenképp felismeri őt a nép.
– És mi lenne ez?
– A mosolya… ha elmosolyodik, mindannyian tudni fogjuk, hogy ő az… senkinek sincs olyan mosolya, mint Lorelai-nak.
Ebben a pillanatban odakint megállt egy autó, s alacsony, meghatározhatatlan korú, szürke öltönyös férfi szállt ki belőle. Belépett a fogadóba, megcsókolta az ifjú idegent, s így szólt hozzá:
– Szervusz, napsugaram, milyen volt az út? Jöttem, ahogy szabadulni tudtam a munkából.
– Nem is késtél sokat. Nézd, ez az idős asszony itt Aba Upseig.
A férfi, aki láthatólag igen megörült a hallottaknak, csókkal illette az öreg kezeket.
– Nahát, nahát… a híres Aba Upseig.
– Képzeld, Aba elmondta nekem, hogyan tudná Lorelai bebizonyítani kilétét – mondta a fiatal nő.
– Nos, hogyan?
– A mosolyával…
– Ahogy mondja – helyeselt az öregasszony. – Nálunk a faluban mindenki emlékszik Lorelai mosolyára… hiszen annyira különleges… De kik maguk? Már ha meg nem haragszanak, hogy ezt kérdezem…
– Ez az úr itt Nesjkllou Fael – szólt a fiatal nő.
– A hölgy pedig Lorelai – tette hozzá a férfi.
Az idős asszonynak elkerekedett a szeme, és Lorelai, a délután folyamán először, elmosolyodott… s fénylő mosolyától felragyogtak az ablakok. A zokogó Aba megcsókolta a lábát, s aztán megcsókolta a doktorét is.
Nem sok idő múlva már az egész falu tudott a dologról… s térden állva csodálták a márványtornyából előmosolygó Lorelai-t.
A rákövetkező hónapban a község tanácsa elismerte Lorelai-t a falu s a környező földek királynőjének, Nesjkllou Faelt pedig királyának.
Kovács Lenke fordítása
