Bejegyzések kategória bejegyzései

Apoteózis helyett

 

Apoteózis helyett
here we are now entertain us

Jó lenne tudni, melyik lesz az utolsó versem.
Hogyan tervezzek? Miről szóljon?
A rutinos futóról, aki eltéved
a tájékozódási versenyen, és többé nem talál haza?
Vagy az érzelmi horgonyok makacs tapadásáról,
értsd: ragaszkodásáról, mikor óceánná gyűlik
a talajból szivárgó fájdalom? Nem ereszt,
nem eresztenek.
(A bornírt toposzoktól ments meg, Uram, engem!)
Vagy valamiféle kozmikus hordalékról? Carina Nebula?
Vagy apámról, akivel valamikor a ’90-es évek elején
egy dűlőúton zötykölődtünk a mocsárzöld UAZ–452-ben,
és megkérdeztem tőle (óvodás lehettem,
akinek még a fák csinálják a szelet):
– Hová megyünk?
Fanyar humorral válaszolt:
– Tönkre.
Jó ideig nem tudtam, hol lehet Tönk,
milyen falu az, mert város biztos nem lehet,
a városokba aszfaltozott út vezet.

Jó lenne tudni, melyik lesz az utolsó versem.
Hogyan tervezzek? Miről szóljon?
Tervezzek egyáltalán?
Ahogy mondani szokás:
nem lennék a helyemben.
Tűrni tanultam tükörkétségek között,
úgyszólván ember vagyok,
bennem a (— ∪) épp elegendő.
Itt jó lenne valamit behelyettesíteni,
alkalomhoz illőt.
Az utolsó versem lehetne triptichon,
bántón rövid, mondjuk két és fél sor,
posztumusz derűvel az olvasóra bíznám,
kerekítse felfele.
Vagy legyen lüktető ritmusa? Rímeljen?
„Ha már mindenről megírtad versedet,
szavakba faragtad az összes formát,
színeket festettél győzedelmesen,
teremtettél, pusztítottál egyformán…”
De ez sem több mint bla, bla, bla-
zírt beszédfoszlány.

Jó lenne tudni, miről szól
ez az egész, még utoljára, még először,
mielőtt bármit, bármiről, hogy aztán.

 

(Illusztráció: )

Macskacécó

Új utcába költöztem. Már lakásnézéskor feltűnt, hogy kissé sok a macska a kertben. Ez csak egy kósza érzés volt, ahogy jött, úgy ment. Igaz, akkor hideg november volt, most nyár van, meleg nyár. De a kertben az egy négyzetméterre jutó macskuszok száma azóta is nőttön nő, mintha osztódással szaporodnának. Van cirmos, fekete, tarka, galléros, szmokingos, dominókockás. Szisztematikus nyomozásban kezdtem, istenuccse, kiderítem mi a nyávogás.

Először is a macskavándorutat próbáltam feltérképezni: honnan jönnek, kik ők, és hova tartanak. Az ódon, elhagyatott villák egybenyíló kertdzsungeléből bújnak elő, de a mi kertünkben napoznak, mert itt szó szerint ragyogóak a fényviszonyok. Ha csak napoznának, nem lenne baj. De mivel vegáncicusok is vannak közöttük, mégpedig szép számmal, a virágoskertemnek enyhén szólva annyi. Különösen az októberi varjúháj a kedvencük, mint nekem, továbbá a pozsgások, ezeket gyakorlatilag tövig rágták. Vagy kijátszották, vagy macskavécének használták. Mit tudom én! Egyik opció sem jobb a másiknál. Eleinte arra gyanakodtam, hogy valamilyen növénykártevő pusztítja a vegetációmat, de nem, a macskák voltak a tettesek. Mit ne mondjak, egyáltalán nem töltötte el a szívemet gyönyörűség, amikor a teraszomról kissé oldalt lenézve a szomszéd garázs tetején felfedeztem a macskamatriarchátust. Három szoptatós cila, és vagy tizenvalahány ciculi. Mivel igen bolhásak lehettek, sztereóban hallottam, ahogy az anyamacskák tűhegyes fogai között roppannak a pukkadásig jóllakott bolhák.

De vajon ki etetheti a populációt? Ki lehet az az elszánt, krisztusi lélek, aki a lándzsahegyes kovácsoltvas kerítéseken áthatolva életét kockáztatva macskaéleteket ment? Ilyen és ehhez hasonló kérdések fogalmazódtak meg bennem. Teltek múltak a napok, újabb csipás kismacskák szédelegtek elő a szomszéd kertből, és tényleg nem értettem, miért a mi parányi telkünkön töltik egész napjukat.

Egyik este úgy fél tíz tájban fura alakot pillantottam meg az utcai kerítésünkön kívül. Először a kerítés mellett tévelygett, jobbra-balra nézelődött, majd megállt, szembe fordult a házunkkal és hosszan bámulta a sötét kertet. Aztán derékszögbe hajolt, és perceken át így maradt, arccal a kertet vizslatva. Felmerült bennem, hogy bizonyára alhasi fájdalmai vannak, le kellene szaladnom, hogy segítsek rajta. De mire ezt végiggondoltam, fogta magát, és eltűnt. Így ment ez másnap is, harmadnap is. Egy dolog nyilvánvaló lett, nem beteg a fazon. Mármint úgy értem fizikálisan, az emésztése is teljesen rendben van. Mentálisan viszont? Isten tudja.

Egy hét után eldöntöttem, nem cicózom: kilesem a titkát. Kidolgoztam a kispályás nyomozási tervemet. Villanyvilágítás nélkül, sötétben kell rajtaütnöm. Mert ha felkapcsolom a lépcsőházi villanyt, annak egyik kivezetése a ház oldalfalán felgyújt egy lámpát, és akkor megzavarom esti ceremóniamesterünket. Így is tettem. Lelopakodtam a lépcsőkön. Kétszer bicsaklott ki a bokám az izgalomtól, de gondoltam, ennyi belefér. Lassan kinyitottam a ház ajtaját, és ruganyos cirmilépésben csiribí-csiribá, ott teremtem. A látványtól tátva maradt a szám. Valóságos macskamenza tárult elém. Vagy huszonöt cicus morogva, fújva, dorombolva jóízűen falatozta a hozott anyagot. Volt abban minden, ami macskaszemnek, macskaszájnak ingere. Már erősen bűzös csirke belsőségek, kockára vágott konzervdarabok, és valamilyen máj, mert ennek a szagát is határozottan éreztem.

Szó szót követett. Megtudtam, hogy a fél kerület a mi kertünkbe hordja a háztartási hulladékát. Csak éppen most nyaralnak. Így ezt a szegény nyaralás nélkül maradt honfitársukat bérelték fel, hogy amíg lubickolnak a tengerben, vagy mit tudom én hol, a más kertjében nevelt házi kedvenceiket etesse.

A cicuskák elvihetőek, mondtam kedvesen. Van sok papírdoboz a pincében, szívesen hozok fel, ha gondolja. Á, nem, nem, felelte, nem kell neki egy sem, ki nem állhatja a macsekokat. Csak hát megígérte a szomszédjának, aki valóságos macskabolond. Ide jár etetni saccperkábé már vagy öt éve. Nem ismerem véletlenül?

                                                                     

gondolatözön; címszavak; Metamorfózis: a túlélés színtere

gondolatözön

ha halmozottan „H” hangok halványítják
a ma is beérjem holmi hirtelenjében
hibás feltételezésem védőréteget képező
régi patinájával mit átkötöttem tartósítás céljából
egyszerű madzaggal és kíméletlenül tartanom kell
a látszat szintjén hogy ne pityeregjem el magam
túlcizellált mondataim esendőségét látva…

akkor?

*

címszavak

utolsó esténk
elrejtette a nap (érintés)fonalát
bágyadtság ült ránk
lezárt az agy
távolság udvara nőt
erőn felül teljesített (az esendő)
magába roskadt önvalónk
kábultan várta a megváltót
(legbelül lassan csendesült a dobogás)
nem volt erőt adó útmutató
csak pár édes biztató szó

bámulom az eget
a szétesett felhők
kék mozaik darabok
*
én itthon
te messze

két térben vagyunk
teljesen elveszve

*

Metamorfózis: a túlélés színtere

a karikák
szemed alatt
beszédes elemek
de
túlélted
ezt is
a testtudat
képtelen foltokkal
teli
egy pár – vagy kettő
mit számít mennyi

pusmogtak mögötted
ez élet csak ennyi?

a szellem birodalma varázslat
ha nem – keserű mézet zabáltat
*
a múlt széttöredezett lenyomat

(Illusztráció: Elizabeth Gallery: A silver lining)

Mono

Andor már gyerekként imádott zongorázni. A billentyűk hullámzása közben alámerülhetett saját birodalmába, és kedvenc állatának, a kardszárnyú delfinnek képzelhette magát. Rokonságot érzett egyes cethalakkal, mert csak ők látták úgy a világot testükhöz képest igen apró szemükkel, mint a kis Andor. Gyermekkorát mégsem a veleszületett monokromácia, hanem a bálnales-helyszínek elérhetetlensége miatt érett csalódása árnyékolta be, a szürkék véget nem érő tartománya mintha egyáltalán nem zavarta volna. A szülei szemésztől szemészig hordták, hátha valamelyik előrántja majd az asztal alól a külföldi csodaszert némi paraszolvencia ellenében, de ők csak rendre széttárták a karjukat. Egy disszidens orvos is csupán annyit tudott írni válaszlevelében, hogy bár léteznek speciális szemüveglencsék, melyek Andorka retinájára varázsolnák szivárványt, azok jórészt elérhetetlenek, de legfőképp megfizethetetlenek.

A kisfiút elkeserítette, hogy otthon ferde szemmel és lesajnálón néznek rá, pedig színesfilmet élő ember abban az elkorcsosult országban, ahol egyébként senkit nem érdekelnek a bálnák, még sohasem látott, miért is kellene, hogy zavarjon bárkit is, hogy milyen képet közvetítenek az ő szemei, ha az csupán saját felhasználásra készül? Először arra gondolt, környezetvédelmi aktivista lesz Japánban, vagy talán egy kicsit közelebb, mondjuk Dániában, és felszólal a bálnák védelmében, de végül elhagyta a Magyar Népköztársaságot, és az Államokban találta meg a számítását mozigépészként, és én ekkor ismertem meg. Magas volt, jó vágású, fényérzékenysége miatt folyton napszemüveget viselt, mint valami szökött filmsztár. Mire jegyben jártunk, már valóban bedolgozott a Paramount Filmstúdiónak, a Metro-Goldwyn Mayernek, miközben saját céget alapított Andorra Enterprises néven, és azzal töltötte a napjait, hogy régi filmeket színezett újra. Később komolyabb, történelmileg is jelentős munkákat kapott. Második világháborús felvételeket olyan természetességgel színezett újra, mintha csak színesben vették volna fel. Minden elfogultság nélkül mondom, ő volt szakmájának a legjobbja. Bár, az igazság az, hogy nem is igen volt más a szakmában, hiszen a teljes monokromácia nagyon ritka betegség. Tulajdonképpen ő teremtette meg a szakmát. Egy igazi self-made Magyar man volt, de meg nem mondta volna róla senki, hogy csak egy kicsit amerikai, hogy csak a felesége révén az.

Amikor visszavonult, felvetettem neki, drágám, most, hogy már nyugdíjba mentél, végre teljes valójában láthatnál engem és a gyerekeidet meg az unokáidat is, mire azt mondta, jó, végül is, miért ne. A gyerekekkel összespóroltuk a pénzt a műtétre, és Amerika legjobb szemspecialistájához fordultunk Oregonban. A beavatkozás annyira jól sikerült, hogy az eredményeket az American Association of Ophthalmology szaklapjában is publikálták, Andor látása szakemberek szerint minden várakozást felülmúlt, a színélesség hibátlan, az idegek tökéletesen funcionálnak, a képalkotás éles, és a fényérzékenység miatt sem kell többé aggódni.

Majd hazajöttünk a kórházból, és rájöttünk, egész mást mutat a kép. Azt gondoltam, az a pár nap vakság tette a kötés alatt, talán csak újjászületés utáni depressziója van, ennek tudtam be, hogy így magába fordult. De aztán teljesen kikelt magából, és eltorzult arccal üvöltötte félig magyarul, hogy őt belekényszerítették ebbe a műtétbe, mert mindenkinek olyan magától értetődőnek tűnt, hogy ő csak ezt akarhatja, látni azt, amit mindenki más. Azok a sarlatánok még csak nem is figyelmeztették, hogy a műtét irreverzibilis, hogy örökre így marad. Pedig az ő színei… mennyi szín a fehér és fekete tartománya között! Acélszürke, ámbraszín, cirmosszürke, csókaszín, az ezüst és a füstszín, a króm, a kvarc, a nickel és az ón színe! És minő tévedés, hogy a fekete szín, mely valójában nem szín, de mostmár azt is csak egynek látja a többi közül. A vállaimnál fogva ragadott meg és ordította az arcomba, hogy undorodik a bőrömtől, annyira rózsaszín, igazán belisztezhetném, vagy valami, mert ő abba a nőbe szeretett bele, akinek olyan fehér volt az arca, mint a porcelán. Hiába bizonygattam, hogy már akkor sem volt olyan, megvetően bámult tovább, és közölte, én csak ne hullassam a krokodilkönnyeim. És hogy különben is, mikor neki, a vaknak színekről beszéltek, jól kiszínezték a történeteket – fele se volt igaz annak, amit összehordtak. A fehérnek mondott emberek bőre minden, csak nem fehér. Mert ugye, itt vagyok például én. Rózsaszínes, vöröses keverék borít, a fehér megcsúfolása, még annál is rosszabb, amit valaha elképzelt. És fekete embert se lát, egy darabot se, a legsötétebb bőrű, feketének hazudott modell az interneten fellelt képek alapján még csak meg sem közelíti az általa ismert, tiszta feketét. Mi meg itthon folyton feketézünk mindenkit, akkor legalább lennénk rendesen PC-k, vagy valami. Majd akkurátusan átválogatta a gardróbját, és csak a fekete, fehér és szürke ruhadarabjait tartotta meg, állítólag a többi színt aljas módon én csempésztem be a szekrényébe, nem hitte el, hogy azokat élete során merő véletlenségből ő maga vásárolta.

Teltek a hetek, és csendes őrjöngését lassanként felülírta a tettvágy, hogy kilépjen a házból, és azt hittük, végre hajlandó lesz érdeklődni az új világ iránt, de csak a festékboltig jutott. Fehérre mázolt minden falat, az ajtókat pedig szürkére festette, miközben végtelenítve hallgatta a Rolling Stones Paint it Black című számát, pedig, mióta csak ismerem, jazzongoristákat hallgatott, s nem különösebben rajongott a rockzenéért. Egyedül Betsyt engedte közel magához, aki valóban tiszta fehér, Betsy ugyanis egy hosszúszőrű szamojéd. Andor kisajátította a kutyát. Leköltözött a vendégszobába, és a kutya is ott aludt mellette.

Egyik reggel arra ébredtem, hogy egy munkásbrigád dolgozik a háztetőn. A cserepeket ledobálták, és antracitszürke lemezpaneleket szereltek fel. Állítólag Magyarhonban nagyon megy ez a szín, a főtereket is minden megyében letérkövezték bazalttal, az új építésű tetők pedig pont ilyenek, mint amilyen a miénk lesz, ugye milyen modern? Hiába próbáltam megállítani a teljes tébolyt, hiába érveltem a fellelkesült megrendelőnek, hogy talán elfelejtetted, hogy Californiában élünk?! De mintha csak a frissen meszelt hülye falainak beszéltem volna. Talán egy pillanatra felém fordult, mikor közöltem vele, akkor én többet nem főzök neked jázminrizst, ezentúl egyél, amit találsz, és hiába csukod be a szemedet, ha főtt tojást eszel, attól még igenis, sárga a közepe, te idióta sznob.

A terapeutám, akihez a férjem nem volt hajlandó elmenni, azt mondta, Andor mániás szakaszba került, ami idővel majd elmúlik. El is múlt, mire a felismerhetetlenségig újjáépítette a házunkat valamiféle ronda erőddé, ide se feketék se fehérek ne jöjjenek, puffogott a biztoságtechnikai cég szerelő munkatársának, aki kisfurgonjának szélvédőjére ragasztott, black lives matter feiratú matricával közlekedett, még jó, hogy a fickó poénra vette, és visszakérdezett kameraszerelés közben, hogy akkor mi lesz a sárgákkal, mire Andor hónapok óta először nevetett fel.

Ezután azonban regresszív állapot következett, újra bezárkózott a vendégszobába Betsyvel, és hetekig csak tévézett, a készülék színeit ilyenkor teljesen kontrasztosra állította. Néha azon kaptam, hogy a filmes munkáit nézi, és Betsy bundájába temetve az arcát, sír. A színdiétáját már nem tartotta olyan szigorúan, ha csúsztattam a rizséhez egy kis húst, vagy zöldséget, megette. Mintha javult volna az állapota, már nem tiltakozott a sorsa ellen, szoktatta magát a látványomhoz is, de nem tért vissza a szobánkba. Egyre gyakrabban járt el úszni, vagy csak a parton üldögélt, talán többször is követtem ilyenkor, mint kellett volna. A gyerekek a kicsikkel is egyre többet jártak haza, olyankor mintha kicserélték volna, és valamelyest lefoglalta, hogy Madisont és Nicót zongorázni tanította.

A terapeutám azt mondta, mindenképpen jó irányba tart a fejlődése, a sport pedig mérföldkő az ő állapotában. Egyetértettem vele, különösen azután, hogy egyik hétvégén bejelentette, bálnalesre utazunk Santa Barbarára. Különösnek találtam, hogy kettesben szeretne menni, de azzal nyugtatott, hogy az unokák még túl kicsik ehhez, vonuláskor pedig veszélyesebb kimenni a nyílt óceánra. Romantikus lesz, kacsintott rám úgy, ahogy régen, és én ennyi év után is majd’ elolvadtam. Mióta itt élünk, Andornak csak egyszer volt lehetősége kihajózni, de csalódottan tért vissza, mert kedvence, a kardszárnyú delfin nem bukkant fel. Pedig a globális felmelegedés miatt egyre inkább távolodnak az Antarktisztól, magyarázta.  Többször is ellátogattunk az Akváriumba, de ő csak egyszer jött el, ott is csak fanyalgott, szerinte Bilbo, a bálna nagyon leharcolt, különben sem akar fogságban élő állatokat nézegetni, és tapsikolni a fogvatartóiknak.

Amikor felszálltuk a hajóra, mintha újra önmaga lett volna, mintha teljesen megbékélt volna a világ sokszínűségével, vagy legalábbis a nagy kékséggel, ami körülvett minket. És akkor végre megtörtént, amire régóta várt: egy kardszárnyú delfinraj közeledett felénk. Percekig megigézve állt mellettem, majd észrevettem, hogy levált a csoporttól, és megindult a hajó tatja felé, honnét a bálnák érkeztek. Az orkák alapvetően monogám életet élnek, a nőstények egész életükben egy családban maradnak, de a hímek vándorolnak, harsogta a túravezető a hangosbemondóba. Minden nagyon gyorsan történt, Andor már korláton kívülre került, mire a legénység odaért. A parti őrség három napi keresés után sem találta meg a testét. A tengerbiológusok szerint a gyilkos bálna nem támad emberre, mert nem tekinti prédának. Nagyapa bálna lett, állítja Nico. Felkapaszkodott Willy hátúszójára, és az lehúzta őt a mélybe, ahol olyan fekete a tenger, hogy nem látni semmit. De hát a gyilkos bálnák emlősök, nem úsznak le az aljára, levegőt kell venniük odafent, okította Madison.

Apám az esküvő előtt figyelmeztetett, a magyarok, ha kell, képesek az igazukért akár a végsőkig is elmenni. És Andor tényleg ilyen volt, egy megátalkodott Magyar. A műtét előtt még újraszínezte nekem a Római vakációt. Csak én tudom pontosan, milyen színű valójában Audrey Hepburn szoknyája, és ezt a titkot magammal viszem a sírba.

Az Eredet és a művészet otthona között

Lakatos-Fleisz Katalin: Vasárnap délután Sárszegen – Esszék
Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest 2026

Az Otthonok című ciklus világképéről

 

Pillérek

A saját léthelyzet belső ellentmondásának felimerése: határon járó alkat.

Az eredeti otthon dialektikája: a rend visszahúzó erő, idegenség-érzet gyötri, ki akar szakadni – később képpé formálja és szellemi értelemben visszatér az Eredethez.

A szent van – mint hívás, mint tettre biztatás – érzésben adatik.

Magányban, képzeletben alkotott otthon-sziget: irodalom, zene, képpé formált múlt.

Hazatérés a szellemi kerülőút után: érzelemvezérelt reflexiók az Eredetre.

 

Gondolatok

Költői esszé vagy esszéköltészet Lakatos-Fleisz Katalin megszólalásának műfaja e kötetben. A műfajmeghatározásból következően műfajközöttiség jellemzi a szerzőt – szubjektíven költői-filozofikus a hangja, noha mindig a világgal való kölcsönhatásban fejeződik az alanyiság. A közöttiség tapasztalata az esszék lényegi vonása. A cselekvések, a körülvevő világ, mindaz, amit a lélek észrevesz, ábrázol, visszautal rá: őt tükrözi. Így látja, így fogja fel.

A valóság (a van) hatását a figyelmesen néző énre a következőképpen fogalmaznám meg: szóra szólítja. Fontos, így hát téma a szemlélődő létállapot, a látás fókuszálása valamely egészen konkrét valóságelemre. Fontos, így hát téma az, aki rátekint a valóságra: ahogyan érzi magát eközben. Fontos a szellemi mozdulat, hogy képpé alakítja az érzékelt valóságot, a valóság egy kiválasztott elemét, és fontos az a valóságelem is, amit meglát, érzéseivel, gondolataival körbevesz, körbejár, körbe simogat, körbe ölel. Az érzés – mely hullámzó, de az alapja mindig gyengéd, lírai, érzékeny– elsődlegessé válásával felerősödik a hang, a hangulat, a zeneiség. Lakatos-Fleisz Katalin esszéi zenélnek.

A kép – mely érzékelt, majd képzeletben újraalkotott – azért lehet tükröző kép, mert már nem szerves. Az én akkor válik képessé megalkotni, amikor már nem éli. Ezt a folyamatot nevezzük reflexiónak: az időben eltolt, felülemelkedő rátekintés szellemi mozdulatának. Amíg az én szervesen, beleszövötten, ezer szállal kapcsolódva él egy adott világban, nem lát jól rá, mert éli, mert reagál a hatására, mert hatni akar benne. „Ahogy az életterek elvesztették szükségszerűségüket, távolba kerültek, megértendővé, kifejezendővé változtak. Végső soron képpé desztillálódtak. Idegennek kellett lennem, hogy az élettérből leszűrt képeket a magam számára megfogalmazzam.” Csak az az én-karakter, aki míg benne élt a mára múlttá vált világában, akkor is foglalkozott a kilépés és rátekintés szándékával, csak az képes belülről vezérelten és ténylegesen kilépni. Az irodalom világa és az élet világa mindazáltal egészen közel marad egymáshoz akkor is, amikor Lakatos-Fleisz Katalin alkot, akkor is, amikor befogadja a műveket. Egyikből feltekint a másikra, másikból kitekint az egyikre – kölcsönösség, ide-odamozgás jellemzi élet és irodalom kapcsolatát.

Az esszékben billegő egyensúlyban van látó és látott. Az én szellemi útja a felismerések lépcsőjén vezet, lépésről lépésre megért valamit a világból és a hozzá fűződő viszonyából – bár itt is az érzés az elsődleges, a reflektáló gondolat utólag, épp ebből az érzésforrásból merít. A felismerés az a történés, mely tovább lendít – a cél azonban ismeretlen. Nem is igen válik kérdezetté, mintha a cél létmódjához az ismeretlenség lényegileg hozzátartozna.

A szerző sokszor – szinte írói módszereként, noha lelke alkatából fakadóan – átlép a szürreálisba, a transzcendensbe, a képzeleti-költői túliba, jóllehet mindig csak egy röpke pillanatra. Őrzi a biztonságos visszalépés lehetőségét. Vissza is lép azonnal, nem teremt képzeleti-gondolati ellenvilágot – inkább történik vele az átlépés a szürreálisba, mintsem akarná: azt gondolom, valami túli kívánhatja a valóságon túllendítő mozdulatot a lélek mélyén. Ugyanaz a hatalom, mely az írást, a művészi esszét is akarja, vágyja benne.

Az én eredeti környezete: otthon, rend, befogadottság, család, falu (ősi-archaikus létállapot). „Ha teljes jogú tagja vagy ennek a rendnek, mert beleszülettél, a rend megtart, nem kínoznak megválaszolatlan kérdések, nem vágyódsz ismeretlen helyekre.” (…) „vagy valaki, mert családod van.” (…) „Az időt az ünnepek tagolják, közönyös végtelenségének emberi arcot adnak.” (…) „A transzcendens megélése nem valami szellemi dolog, hanem napi gyakorlat.” (…) „a megvalósult rend szellemisége: ügyesség, pontosság, lelemény”. A jöttmentség a nem-befogadás miatt kapott bélyeg, ennek lelkére tett hatása is jelen van a lírai énben, ez is jelentős figyelmet kap. „Van olyan is, aki itt él, de nem, vagy csak félig tartozik ide. Aki más, idegen, és ezt a titkot magában kell őriznie.” (…) „jöttment” (…) „ezt a jöttmentséget (…) mindenhova magával cipeli. Először az ösztöneiben érzi, oktalan riadozásaiban, félelmében, a visszahúzódás keresésében. Abban, hogy a padlás minden homályos zugát ismeri.” Mit kezd a lélek a be-nem-fogadással, főleg ha az csak apró jelekben mutatkozik meg, nem látványos, jól érthető kifejeződésekben? Örök kérdés. Mindenesetre a jöttmentség bélyegének kívülről való (finoman agresszív) hatására növekszik benne az otthon elhagyásának sürgetése. Idegenségérzet kínozza az otthonosságérzetben feloldhatatlan feszültséget keltve saját lelkében. Hívás, szólítás éri ismeretlen helyről, ismeretlen alanytól. Az árvaság, elhagyottság hangulatai is jellemzik, melyek e transzcendens hívás kiváltóiként értelmezhetőek. A felismert, megérzett ellentétek közötti feszültség belső hajtóerővé válik.

A lírai én a hazatérést kérdéses gondként éli meg, mivel a hely, a finn táj, ahol ideiglenesen tartózkodik, lelke számára jó, segítő, akár otthona is lehetne. „Miért jön haza az ember egy olyan országból, ahol az ősz és a tél nem túlélni való napi gyakorlat, hanem az ember kedvéért való díszlet?” Ám – úgy tűnik – a reális, érzékelhető otthon nem valami olyasmi, amely felől az én szabadon dönthet: az otthon adottság, az Eredet pedig úgy tűnik megváltoztathatatlan: VAN. Új otthont alkotni csak lélekben és szellemben lehet – mindazáltal ez olyan karakterű lesz, melyet magával is vihet az én bárhová. Ezt a szellemi otthontalálást, otthonalkotást a szerző el is végzi: rátalál az irodalomra, a zenére, az ősi gyökerű kultúrára (eredetére), mint képre, mely így már az övé, már választotta is, akarta is, így már nem ambivalensen szereti és értékeli. Szabályait, hangulatait megérti, felismeri, tanulja, itt már – ugyan szellemi értelemben, de – nem ambivalensen érzi otthon magát. „Szigetet teremtesz végtelen kilátással. Írásba menekülsz – ehhez kell a zene is – valamilyen terápia mindkettő”. Ám az irodalom, a művészet mégsem az érzékelt valóság, hanem egy szellemi más-világ, ahol nem kell, nem is lehet dönteni és cselekedni, ahol nincs egzisztenciális súlya a befogadó számára semminek, mert az egzisztenciális súly benne marad az irodalom világában, az ottani szereplők életében. Átérezhető empatikusan minden, de nem lesz valóságosan a befogadóé sohasem. Ha sajátjává szeretné tenni, menekülne a valóság elől. Ám az irodalom, a zene világába való átlépés mégsem puszta menekülés: a megtanult, kiművelt szemlélődés révén, művészi esszét írva finomhangolja lelke lényegét, aki ő, aki érez, dönt, él miután hazatért a valóságba.

Az érzés ebben a költői esszévilágban elsődleges – bár figyelmen kívül hagyható, ám ez súlyos következményekkel terhes. Olykor nincs érzés, de úgy teszünk, mintha lenne, máskor van érzés, de úgy teszünk, mintha nem lenne – állapítja meg a szerző. Ez az önmeghasonlottság, hosszú távon tarthatatlan, mert lélekrongyoló. Miért alakul ki? Mikor nem engedtük, hogy az érzés vezessen? Az érzés általában múlandó, hullámzó, de mi történik, ha belénk horgonyoz és nem tágít? Észleljük-e időben? A tartós érzelem élménye, lélekbe fészkelése: Isten üzenete? – merül fel a kérdés a lírai énben, mivel a transzcendens hatalomhoz az örök létmódját kapcsoljuk, és ami tartós, az közelít az örökhöz. A van elsődlegességét állítja a szerző Isten önmeghatározását idézve: Vagyok, aki vagyok. Ha egy érzés hosszú távon és erősen van, talán Őt idézi. Isten örök, így hát örök dolgokat képvisel és akar – de miképpen van jelen a valóságban, ahol minden változásnak kitett, ahol azért, hogy valami tartós legyen, folyamatosan dolgozni kell, karbantartani? – kérdezi Lakatos-Fleisz Katalin. Ténylegesen elhatol a lélek mélyéig a valóság (és ott mit csinál?), avagy csak a tudat felszínén fogalomként, parancsként él, esetleg ráerőltetetten?

A szubjektív életszemlélet és léthangoltság áll a szerző figyelmének fókuszában. Líraian filozofikus keresés jellemzi, az életszerű, a megélt létmód, a hogyan iránti érdeklődik, ezt ábrázolja esszéiben – az én és az adott léthelyzet viszonya, a személyiség viszonyaiban rejlő érzések árnyalatai, feszültségei kerülnek középpontba költőien megformált képek és reflexiók keretében. A hétköznapiság konzerváló-megtartó szentsége mellett a túli többlet kimozdító, nyugtalan szentsége is mindig megjelenik világában.

„Meg kell állnom, úgy látszik, az út itt véget ér. A fenyőfüggöny szétnyílik, hirtelen egy végtelen tájban találom magam. A horizontig kiterülő hómezőt csak itt-ott töri meg egy fenyőre hasonlító szürreális, fehér szobor.” (…) „Nem tudom, hol vagyok. De azt tudom, hogy otthon. Világosan érzem. Akárcsak a szeretett zeneművek seholsincs terében. Ebben a végtelen finn térben hazaérkeztem. És ezentúl már bárhol otthon lehetek.”

Te kezedben; A kicsi szobában

 

Te kezedben

kódolva bennünk az angyalok röpte
a madaraké miért zuhanó repülésben
karöltve mikor átszalad rajtunk a szerető fény

nézd a földgöröngy egészen fiatal
nem érett még oda bokáig majd torokszorítóig fel
hogy kiokádja az emberi verejtéket

gyászének a kificamult jövő-verse
nyelvünk éget csóktalan
ropog szájamban szóparázs

mi másként mikor gályarabként
megértem a lefejezett múltat
borul ránk a szikra kő csillagtemető

hova lépjek ha nem önmagam felé
hozzád vissza – mond
Szókratész pohara még te kezedben

választanom kellett
ama tiltott gyümölcs
és a végső kezdet pohara között

álmodtam aztán szél lettünk benne homok
itt az emberek életreszólóan elakadnak
legszebb történeteinket itt hallom vissza

 

A kicsi szobában

néha nekünk pattog a kályhatűz lángja
kéken pirosan megmoccan az esti fényben
ahogy a kicsi szobában szemünk láttára táncát járja

mi asztalnál ülünk szelíden
szemeinkben régi álom finom bája
füstszag van – és bor és kenyérillat
fa roppan a kályhában

este van – téli este
jégvirágos ablakunkon mintha a hold beintene

 

(Illusztráció: Tatiana Graf: Where rocks meet the sand)