Rózsika néni, ébredjen föl, megyünk, meglesz a műtét, ilyesmit mondhattam neki. Fölráztam álmából, mire az idős asszony kinyitotta a szemét, rám nézett, nyelt egyet, rám mosolygott, sóhajtott, aztán aludt tovább. Fölhúztam a takaróját, két kézzel alányúltam és fölemeltem, úgy vittem el ölben az orvosi szobáig. Ott a belső helyiségből nyílott egy ajtó a vizsgálóba, ahol a műtétet is végrehajtottam. Rózsika néni volt az utolsó esetem, egyedül őt műtöttem meg, és nem merném biztosan állítani, hogy az utolsó pillanatig nem reménykedhettem, hogy életben marad.
Világéletemben orvos szerettem volna lenni. Sose nyugodtam bele, hogy annakidején nem vettek föl az egyetemre. Biológia tagozatos osztályban érettségiztem, fizikából viszont gyengébb voltam, nem értem el a ponthatárt, így elsőre nem jutottam be, aztán többet nem is kísérleteztem, mert a sikertelen felvételim után rögtön behívtak katonának. Másfél év katonaság után már nem volt kedvem próbálkozni.
Jó egy éve lehettem az otthonban, névről ismertem minden beteget, tudtam mindnek a baját, a lakók között szinte alig volt egészséges, mert aki szellemileg viszonylag friss volt, az magatehetetlen, mozgásában erősen korlátozott, aki meg menni tudott, az bár inkább ne tudott volna, mert folyton azt kellett lesnünk a nővérekkel, nehogy egy óvatlan pillanatban elkalamoljon valahová. Éjszaka is, az idős ember köztudottan elég rossz alvó.
Rózsika nénit nagyon megszerettem. Mindig azt mondta nekem, fiam, nagy kár, hogy nem vagy igazán a fiam, örülnék, ha ilyen fiam lenne, mint te vagy. Én meg erre azt feleltem, nem baj, Rózsika néni, tekintse úgy, mintha a fia lennék!
Folyton panaszkodott az epéjére, azt mondta, mielőtt idekerült, nem műtötte meg az orvos, legyintett egyet az ágya fölött, amiből ő azt szűrte le, hogy erre a kis időre már nem érdemes, majd csak elkínlódik vele, kap fájdalomcsillapítót, aztán jobban lesz. Látod, fiam, hagynak szenvedni, mondta, amikor időnként ébren találtam, és megkérdeztem tőle, hogy érzi magát.
Én már akkor tudtam, hogy Rózsika nénit nem fogom hagyni, csak még a módját nem láttam világosan, hogy hogyan könnyítek majd a szenvedésén.
Különben nemcsak a betegeket, hanem az összes otthonlakót sajnáltam. Emberhez méltatlan életet éltek, márpedig egy embernek ahhoz is joga van, hogy méltósággal meghalhasson, ha már az élete fabatkát sem ér. Ilyenkor legszívesebben önként megszabadulna, csak hát egyedül tehetetlen, és nincs, aki segítsen rajta. Rögtön az elején világos lett előttem, és már akkor tudtam, valamit úgyis kitalálok, mert én ezt nem nézhetem tétlenül.
Sokáig tartott a felkészülés. Rengeteg kísérlet és vívódás előzte meg, mire elszántam magam az első lépésre.
Több mint egy fél éve dolgozhattam az otthonban, mindig hétvégén voltam szolgálatban. Leginkább olyankor van szükség képzett szakemberre, mármint őrző-védőre, mert csak az ápolók és a konyhai személyzet tart ügyeletet. Hamar megtanultam a rendet, nem volt nehéz, fegyelmezett ember vagyok, nemcsak a munkám természetéből adódóan, hanem úgy általában is. Fegyelmezetlen, szétszórt embernek nem való a harcművészet. Kitartó, rendszeres gyakorlás, rengeteg edzés előzi meg a fekete övet. Egy szó, mint száz, az otthonban töltött idő alatt tudtam mindent, mi hol van, kinek mi a bogara, és, mondom, maguk az ápolónők vontak be a munkába, mert nélkülem nem bírták volna az esti feladatokat. Megszerettek, mert nyílt, közvetlen ember vagyok, de sosem tolakodó.
Egy este éppen hazafelé tartottam edzés után, amikor eszembe jutott a megoldás. Így van ez mindig, amikor az ember nem is gondol rá, akkor villan át benne a szikra, egy kósza gondolat talán. Először maga sem érti, annyira valószínűtlen, aztán hirtelen megtorpan, és mintha filmet állítana meg, visszapörgeti magában, majd újraindítja a jelenetet, és egyszeriben megvilágosodik előtte minden.
A homlokomra csaptam örömömben. Tiszta, gyors és egyszerű. Nem feltűnő, látható nyomot nem hagy maga után, az ügyeletes nővér majd beírja a naplóba, hogy halál oka időskori végelgyengülés. Hetvenöt-nyolcvan év fölött bármikor számíthat rá az ember, főleg ha ilyen körülmények között él. Az orvos úgysem vizsgál agyon egy halott otthonlakót, éppen csak rápillant, ha egyáltalán megnézi, mert többnyire látatlanban aláírja a jegyzőkönyvet. Kivéve persze, ha a hozzátartozók kifejezetten ragaszkodnak a boncoláshoz, de amióta én ott voltam, ilyesmire még egyszer sem volt példa. Halál oka kiszáradás, időskori végelgyengülés, vagy hasonló. Épp elég nekik az élőket ellátni, nem érnek rá a halottakkal törődni.
Nem tudnám megmondani, milyen szempontok alapján, de mihelyt megfogalmazódott bennem a gondolat, azonnal kiszűrtem az első négy-öt páciensemet. Az elején még azt hittem, mindnél ugyanazt a módszer fogom alkalmazni, menet közben aztán módosítottam a tervemen. Kombináltam az anyagokat, hogy melyik milyen gyorsan hat, és hagy-e áruló jelet maga után. Nem volt különösebben nehéz dolgom, csupán a megfelelő adagot kellett eltalálnom.
Senki nem gyanakodott rám. Mindenki szeretett, feltűnés nélkül jártam-keltem éjjelente az otthonban. Nyáron is mindig sötétben érkeztem, este fél tíz körül, bezártam magam után a kerti nagykaput, átöltöztem, és amint szolgálatba álltam, kívülről körbejártam az épületet, átvizsgáltam a kertet is, nincs-e illetéktelen behatoló a területen, aztán az éjszaka folyamán kétóránként az épületet is végigjártam, benéztem minden helyiségbe a három emeleten. A kertre nyíló ajtók zárva voltak mind, a főút felé a nagykapu is, ahol bementem, a kutyák meg amúgy rögtön jeleztek, ha valami szokatlant észleltek. Az ugatásukból tudtam, érdemes-e kimennem vagy sem, hamar fölismertem, mikor jeleznek idegent.
Az ápolónőknek szívesen segítettem. Rengeteget tanultam tőlük, ők is hálásak voltak nekem, hogy nem egyedül kell mozgatniuk a magatehetetlen öregeket, hanem tudták, elég, ha elkiáltják magukat a lépcsőfordulóban, János!, és én, akárhol legyek is éppen, röpke harminc másodpercen belül ott termek. Számítottak rám, megosztották velem gondjukat-bajukat, nem egy közülük időnként magántermészetű problémáját is, amit talán még a legjobb barátnőjének sem mert volna elmondani.
Nem minden előzmény nélküli az életemben ez a kitérő. Mint mondtam, orvos nem lehettem, de megmaradt bennem az érdeklődés, hiszen a biológiagyakorlatokat mindig szerettem, főleg amikor már emlősöket boncoltunk. Tanultunk egészségügyi anatómiát is, tehát az sem volt tőlem idegen. Egy időre persze más irányba terelt az élet, a családdal kellett törődnöm, pénzt kerestem, aztán miután elváltam, és komolyan kezdtem foglalkozni a harcművészettel, visszatért a régi érdeklődésem. Még nem tudtam, hogyan, de valahogyan szerettem volna az egészségügyi pálya közelébe kerülni. Ahhoz már túl korosnak éreztem magam, hogy ötvenéves fejjel pályát módosítsak, az őrzővédő munka azonban eléggé kézenfekvőnek tűnt. Szerencsém volt, első próbálkozásra fölvettek, így kerültem az otthonhoz, és rögtön az elején láttam, hogy megtaláltam a helyemet.
Azt a nézetet vallottam, ha valaki már felmérni sem képes, mennyire emberhez méltatlan körülmények között kénytelen élni, mert például orvosi etikára hivatkozva mesterségesen tartják életben, akkor a másiknak, a jóérzésű embernek, aki észreveszi, és bántja nagyon a másik nyomorúsága, emberi kötelessége szót emelni érte, vagy tenni valamit az érdekében. Mindenkinek joga van a méltó halálhoz, ugyanúgy, ahogyan a méltó élethez is joga van. Ilyen szemmel néztem az otthon lakóit, akik eleve kiszolgáltatott helyzetben vannak, hiszen köztudott, hogy nem egy luxusotthonról, hanem egy szerény körülmények között működő falusi intézményről van szó. Az épület minden apró részletében a pusztulásról mesél, hiába igyekeznek barátságosabbá tenni a nővérek, amennyire tudják, mégis messziről lerí a szebb időket látott grófi vadászkastélyról, hogy éveken keresztül nem volt gazdája. Nem sokat javítottak rajta, mióta úttörőtábornak, téeszirodának vagy ideiglenes laktanyának használták.
Joggal kérdezhetnék, miért nem értem be annyival, hogy kegyes halálhoz segítem a szenvedő öregeket, halálos adag oldott rovarölőszert juttatok a szervezetükbe, higanyt, levegőt vagy letált fecskendezek a vénájukba.
Gondoljanak bele, milyen érzés lehetett nekem, hogy amint munkába állok, szünet nélkül csak a sóhajtozásukat hallom, bárcsak jönne már értem a halál, szabadítana meg ettől a pokoli szenvedéstől! Hogy nézem azokat az üres tekintetű, kifejezéstelen szemeket, melyek olyankor villannak csak meg, amikor mozgást észlelnek az ágyuk körül, és mint az éhes kutya, folyton azt lesik, mikor kerül már elébük a tányér étel, hiszen semmi más nem érdekli őket az életben, csak hogy ehessenek. Látom a mohó tekintetükben, hogy legszívesebben egész éjjel ennének, tömnének magukba mindent, amit érnek, ha tehetnék, ha jártányi erejük lenne, fölállnának, végigjárnák a három emelet összes hűtőszekrényét, és válogatás nélkül kiennének belőlük mindent, amit ott találnak, képesek lennének egymás torkának esni egy falat kenyérért. Tegyék a szívükre a kezüket, hát élet az ilyen?
Persze, nem bántam volna, ha jól felszerelt műtőben, asszisztenciával műthetem meg Rózsika nénit, nekem is könnyebb lett volna, de érthető okokból erre nem volt lehetőségem. Igyekeztem minél fájdalommentesebb megoldást választani, bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a műtét idején Rózsika néni már nem volt abban az állapotban, hogy felfogja, mi történik vele.
Éjjel kettő körül láttam hozzá, olyankor lankad először az éjszakás nővér figyelme. Többnyire alszik, csak hajnaltájban, öt óra felé ébred fel, ha nem történik komolyabb esemény. A biztonság kedvéért előtte kiiktattam a jelzőcsengőt a szobában, nehogy véletlenül fölébresszék, így én is zavartalanul dolgozhattam.
Ha kérdeznék, de önök nyilván nem fogják megkérdezni, hiszen nyolc rendbeli gyilkossággal vádolnak, és inkább az indítékaimra, semmint az érzéseimre kíváncsiak, pedig én szívesen elmondanám, milyen volt, amikor a szike nyomán lassan kiserkedt a vér Rózsika néni petyhüdt bőrű hasából. Középről metszettem a jobboldali bordaív felé, hogy biztosan megtaláljam a beteg epehólyagot. Óvatosan mozogtam a szikével, nehogy fölsértsem a vastagbelet, a gyomrot vagy magát a májat. Nem siettem. Megszűnt körülöttem a világ, nem figyeltem semmi másra, csak arra koncentráltam, hogy minél előbb eltávolítsam Rózsika néni epehólyagját.
Joggal kérdezhetnék azt is, Rózsika nénin miért akartam műtéttel segíteni, mikor a többi beteget egyenesen halálba küldtem. Egyszerű a magyarázata. Mint már mondtam, Rózsika néni szinte a fiának tekintett. És ha látták volna azt a mosolyt az arcán, ahogyan rám nézett, amikor mondtam neki, hogy meg fogom műteni, önök sem csodálkoznának a döntésemen.
(Első megjelenés: Életünk, 2022.)
