Bejegyzések kategória bejegyzései

Egy tiszta lelkű ember (VII. rész)

ÖT ÉVVEL KÉSŐBB

Madaras tiszteletes megnősült, s a süketnéma gazdasszonykodásának ideje ezzel magától értődően lezárult. Nem volt rá szükség, mehetett. Haza, amibe, hála János meggyőző érveinek, immár a testvérek is belenyugodtak.

– Csak egyet ígérj meg, mielőtt elmennél – kötötte Marcsi szívére Jánoska. – Kerüld el a Vas Gábor házát minél messzebbre. Az a férfi beteg, és téged is azzá tesz, ha visszakérezkednél a házába.

– Nem kérezkedem.

Megölelték egymást, és ment ki-ki a dolgára. Az egyik a templomba, a másik egy új élet felé megtisztultan, békésen. Jánoska is elégedetten kaptatott fel a lépcsőkön a szószékre, és az elveszett bárányról prédikált. De még beszéd közben ráeszmélt, milyen etikátlan tanácsot adott a leánynak. Konkrétan szólva: hagyjon sorsára egy azonnali segítségre szoruló beteget. Tagadhatatlan ugyan, hogy nem orvos meg veszélyes is lehet ez a beteg ránézve, de ezzel még Gábor sem különbözik attól az elveszett báránytól, akiről éppen most prédikál. A későbbiek során többször visszatért a témára, végül elhatározta, hogy a lány helyett ő látogatja meg a villanyszerelőt.

– Ajaj, kényes ügy! Rám ne számíts, és ha rám hallgatsz, te sem avatkozol ebbe a dologba! – jelentette ki kerek perec a barátja, dr. Jankovics, amikor egyik délelőtt felkereste a rendelőjében, és megkérte, csatlakozzék hozzájuk. – Rendelőnk, orvos van, jöjjetek ide, én írok egy beutalót, a többi az ideggyógyászra vagy… ügyészségre tartozik – figyelmeztette jóindulatúan. – Rokonok vagytok?

– Nem.

– Barátok? Na, őszintén! Nem árulom el senkinek.

– Csak vissza akarok vinni egy eltévedt bárányt az akolba – válaszolta Madaras, és elmesélte az eltévedt bárány történetét a háziorvosnak.

– Tanulságos történet. De csak egy történet az ősi bibliai időkből, ami lehet, hogy megtörtént, lehet, hogy nem, de egy bizonyos: ma már más időket élünk, tiszteletes úr. Egy bárány? Mit számít egy bárány, amikor milliók vánszorognak át egyik országból a másikba egy jobb, igazabb élet reményében. Mellesleg naivság, mert hol van jobb, igazabb élet ezen a földnek nevezett sárgolyón?

– Jelenleg sehol – ismerte el Jánoska. – Isten országában azonban az lesz, ha mindnyájan akarjuk, és teszünk is ennek érdekében valamit. Mint Jézus, a szentek meg az olyan egyszerű emberek is, mint mi vagyunk – válaszolta csendesen.

– Hogyne, és, íme, itt az eredmény! Ne haragudj, hív a kötelesség. Szólítsa be, nővérke, a következő beteget! Én, barátom, dolgozom: gyógyítok, ami remélhetőleg ér annyit, mint délibábokat kergetni.

A lelkész lankadó lelkesedéssel, de még mindig bizakodva látogatta meg „a falu bikáját.” Így becézték ugyanis Vas Gábort a faluban.

– Nem hiszek a szememnek, tényleg maga az? – hőkölt hátra a szerelő, amikor János felbukkant az ajtóban.

– Beenged? Szeretnék magával beszélni.

– Hát még én! – vicsorgott Vas Gábor, és alig értek a szobába, akkorát vágott Jánosra, hogy az eszméletét vesztve zuhant a parkettre.

Hűvös, pinceszerű odúban, egy koszos priccsen tért magához. A szerelő előtte ült, és kajánul bámult rá.

– Ho…hol vagyok, és mit akar tőlem? – sziszegte János fejét tapogatva. – Hiszen ez bűntény! Majdnem agyonütött.

– Beszélni akart velem? Parancsoljon!

– Igen, de nem itt, és főleg nem ezek után – sietett az ajtóhoz, és gyorsan lenyomta a kilincset; sikertelenül: az ajtó nem engedett.

– Engedjen ki! Kérem, legyen észnél! Mit ártottam én magának?

– Hogy mit? – horkant fel a szerelő. – Nem elég az, hogy lecsapta Marcsit a kezemről?

– Ééén? Mióta? Tudtommal maga dobta ki a házából.

– A kurva jó… ! Ki mondta?

– Maga Marcsi. Honnan tudnám különben?

– Na jó, de én… Nem várom, hogy elhiggye, de, képzelje, közben meggondoltam magamat. Ja, megbocsátottam neki, és vissza is vettem volna, ha… ha nincs ott maga, az iskoláját az anyjának!

– Ez komoly? – gondolkozott el Madaras. – Csak az a kérdés mi okból: szánalomból vagy… Tudja mit? Hiszek magának, és engedje meg, hogy bocsánatot kérjek mindkettőnk nevében.

A férfi meglepődött.

– Örvendek. Nagyon rendes magától, csak egy kicsit elkésett. Marcsi meggyűlölt, a többi tyúk is mind elhagyott, és ez mindenképp büntetést érdemel.

– Mi… milyen büntetést? – szeppent meg a lelkipásztor.

– Például… Látja, most megfogott! Első lépésként… Megvan: vegye le az ingét, nagytiszteletű úr!

Jánoska mindent megértett.

– Meghallgat? Beszéljünk nyíltan, mint egyik értelmes ember a másikkal!

– Minek? – húzott elő az özvegy egy cifra kézi korbácsot. – Levetkőzött?

– Azt mondják a faluban, maga nagyon rossz ember. Tévedés. Nem rossz, csak… Ajánlom, nevezzük nevén a gyereket: maga beteg, kedves Vas Gábor.

A szerelő akkorát nevetett, hogy még a könnyei is potyogtak.

– Vas Gábor vasból van, ezt jegyezze meg jól, doktor úr – komolyodott el hirtelen. – Tapogassa meg az izmaim! Elég kemények? Most mutassa a magáét! Mint a lekvár, keze, hasa puha, talán még gyomorbajos is. Hogy alszik?

– Általában rosszul.

– Én, mint a tej, étvágyam van, a vérnyomásom, cukrom normális. Ki akkor itt a beteg, doktor úr?

– Vérnyomás, cukor… Látom, vigyáz magára, de vajon a pszichéje is ilyen szuperül működik?

– Pihéje?

– Pszichéje, lelke, agya, merthogy az embernek ez is van, és ha az nem szuperál, becsukhatja a boltot egy időre.

– Majd becsukom én mindjárt a magáét. De mielőtt megismertetném ezzel a bikacsökkel, hadd csináljak hozzá egy kis étvágyat – helyezett el tévéje lejátszójába egy DVD-t.

A férfi megborzadt. Amit ott látott, még a gyomra is felfordult. Annál jobban élvezte ezzel szemben a szerelő.

– Izgis, mi? Horrorfilmet nem óhajt? Zombi, vérfarkas, drakula, woodoo… Válogathat bennük kedvére.

– Köszönöm, nem az én műfajom.

– Akkor hasaljon az ágyra, és élvezze, milyen mesterien hasítok szíjat én a hátából! – taszította nyersen a dikóra, és olyan szépen elverte, hogy majd elolvadt a gyönyörtől. – Ezzel megvolnánk. Hogy ízlett a vacsora?

– Istenem, bocsásd meg a bűneit!

– Papok! Hát csak imádkozzék, imádkozzék! Én addig szépen fölmegyek, és elteszem magam holnapra. Holnap megint lejövök, és folytathatjuk a tévézést.

– Kivéve, ha fel nem fedezik, hogy eltűntem – sziszegett fájdalmasan Jánoska. – Ugye, ismeri Balló őrmester német juhászát. Az még egy egeret is megtalál. Fogadom, nem telik bele 24 óra, s máris itt kaparászik az ajtómon.

– A franc essen beléje! Erre nem gondoltam – rúgott félre a férfi egy sörösüveget az útjából. – Oké, menjen haza, tiszteletes úr!

– Kienged? – hitetlenkedett Jánoska.

– Ki. Menjen isten hírével!

– Haza?

– Haza.

– Okos. Nagyon köszönöm. Ami pedig a pszichiátriai vizsgálatot illeti…

– Menjen már! Itt van még? Mindjárt meggondolom magamat.

– Nyugodalmas jó éjszakát! – nyújtotta a kezét megbocsátóan.

A férfi eltorzult arccal rántotta magához.

– Remélem, utoljára állt az utamba. Ha még egyszer megteszi, esküszöm, a pince falára szögezem. Felfogta?

– Bocsásson meg, de…

– Feküdjék vissza a dikóra!

– Felfogtam.

– Ámen! Most maga esküszik. Esküdjék meg az örök, igaz istenre, hogy ami itt történt, arról egy szót sem szól senkinek!

– Különben?

– Különben most, itt, helyben feszítem keresztre. Ne féljen, csak egy picivel fáj jobban, mint az a verés, amit most kapott. Másrészt már elég régóta divat is, s még csak Jeruzsálembe vagy a Fülöp-szigetekre sem kell ezért mennie.

– Esküszöm.

– Az örök, igaz istenre.

– Az örök, igaz istenre.

– Tessék a kulcs, vigyázzon a lépcsőkön! Kézcsókom a tiszteletes asszonynak, magának pedig kívánok nyugodalmas jó éjszakát! – heherészett gúnyosan.

Madaras úr meglehetősen későn vetődött a paplakba, s még sokáig a fülében csengett Vas Gábor nevetése. Felesége ügyet sem vetett rá, így észre sem vette, mennyire meggyötört a tázlári tiszteletes. Haragban voltak, nem beszéltek egymással. A gyerekek, a két éves Albi és az egy éves Jancsika édesdeden aludtak.

– Margit? – ásta el a harci bárdot Jánoska.

Mitkívánsz? – kérdezte írásban a tanítónő; mint mindig valahányszor összerúgták a port egymással.

– Semmit, nem fontos – lombozódott le a tiszteletes.

Ugyan, mit is mondhatna! Valahogy olyan rideg, részvétlen nő lett ebből az asszonyból, így nyilván az sem érdekelné, hogy ilyen embertelenül elrakták. Talán színleg, udvariasságból sajnálkozna rajta, de odabenn semmit, de semmit sem érezne. Hogy miként jutottak idáig?

Lassan, szinte észrevétlenül, mindenesetre eljutottak, s ma már szinte idegenül tekintenek egymásra. Két világ, két gyökeresen különböző személyiség. Margitot a külcsín, anyagiak, cím, édes élet fűtötte, őt a belbecs, Krisztus és az emberek iránti szeretete. Látta, érezte ő ezt már a kezdet kezdetén is, fel is tette magában, hogy istenfélő, igazi tiszteletes asszonyt farag a nejéből. Csupán egyre nem számított: milyen sokan állnak Margit mellett, az anyja, apja, barátnői, és ha ő jobbra, azok balra húzzák, nem kétséges, ki győzhet ebben a huzakodásban. De még ha ez a történet csak róluk kettőjükről szólhatna! Egy kudarc nem kudarc, fő, hogy több ne kövesse. Fájdalom, követte. Kudarcot vallott Olgával, vérig sértette az édesapját, halálos ellenségévé tette Margit szüleit, továbbá Vas Gábort, talán magát Amyt is, röviden: bármibe fogott, annak mindig az ellentéte következett be. Pedig milyen magasztos tervekkel lépett erre a pályára! Fontos, erős embernek hitte magát, akire sokan hallgatnak, felnéznek rá, követik. Istenem, mekkorát tévedett, hiszen saját felesége is… Gyűlöli? Idáig talán még nem jutott, de hogy neheztel rá, azt a vak is láthatja. Tény, hogy egy elkényeztetett, végig jómódban élő városi nő számára a falu csak egy állomás, ahol az egyik órában kiszáll, a másikban pedig a legelső vonattal továbbrobog. Tulajdonképp maga is így tenne. Margitot a szórakozási és kulturális lehetőségek hiánya, őt inkább a falu közönye, hitetlensége pukkasztja. De miután semmi mód sincs ebből az ördögi körből kitörni… A macska rúgja meg, tényleg nincs? – tette fel újból és újból a kérdést magának. Eh, aludjunk rá egyet! Ha eddig nem jöttem rá, ilyen fájdalmak közt még annyira sem sikerül – tapogatta meg a hátát fanyarul. Nem is igen aludt azon az éjszakán. Fájtak a sebei, be kellett volna őket kötözni. Csakhogy ki kötözze be anélkül, hogy elárulná, ki csipkézte ki ilyen kedvesen? A háziorvosa ezzel máris kiesik, Margit dettó, Olga messze van. Esetleg Marcsika?

Amint reggel felébredt, sebkenőccsel és fáslival a zsebében ballagott át a süketnéma leányhoz.

– Jánnnoska! – sikított Marcsi örömében.

– Egy kis ápolásra volna szükségem. Egyedül vagy?

A lány ragyogó szemmel bólintott. Erre bementek a szobába, ahol János rögtön levetkőzött.

– Szentséges szűzanyám, magát aztán alaposan elverték! – írta be Marcsi a mindig készenlétben tartott noteszébe.

– Nesze ez a kenőcs, kend be, kérlek, gyorsan a hátamat még mielőtt betoppanna valaki!

Megkérdezhetem, ki volt az a vadállat?

– Meg, de minek, ha úgysem árulhatom el.

– Szóval ő volt. Ó, de gyűlölöm!

– Hogyhogy? Már nem szereted?

Nem. Látni sem bírom többé, mióta megismerkedtem a tiszteletes úrral – sütötte le a szemét szemérmesen.

– Vagyis? Ezt értsem úgy, hogy vallásosabb lettél?

Igen, akár így is mondhatjuk.

– Alleluja, akkor ma jó napom van. Végre egy bárány, akit nekem is sikerült visszavinnem az akolba. De ha Őt szereted, minket, embereket is szeretned kell – tette hozzá oktatóan. – János szerint, és szerintem is: „Ha azt mondja valaki, hogy: Szeretem az Istent, és gyűlöli a maga atyjafiát, hazug az: mert a ki nem szereti a maga atyjafiát, akit lát, hogyan szeretheti az Istent, akit nem lát?”

– Hű, ez jó hosszú szöveg volt, és valószínűleg a felét sem értette! – gondolta Madaras tiszteletes. – Ímhol ez a kötszer! Ezzel köss be, ha végeztél.

– Megvan! Hogy vannak a gyerekek?

– Köszönöm, jól. Már útban a harmadik.

– Úgy hírlik, a felesége nem a legideálisabb háziasszony. Akarja, hogy bejárjak főzni, takarítani önökhöz?

– Sajnos nem engedhetem meg magamnak, és… Nos igen, a tiszteletes asszony sem engedné. Pedig milyen klassz lenne, mert felőle akár zsíros kenyéren is élhetnék – mormogta keserűen Jánoska.

– Tessék? Bocsánat, nem értem.

– Majd később megbeszéljük. Köszönöm az ápolást. Isten áldja a családot!

De jól informáltak errefelé az emberek! Már azt is tudják, milyen gazdasszony a b. neje. Hanem ez a Tatár lány… ! Százszor szebb, mint azelőtt, kitelt, megkomolyodott, és úgy néz rá, mintha belé, nem Vas Gáborba lenne pistulva.

– Hol jártál? – vetette oda otthon Margitka?

– Megjött a hangod, madárkám?

–Jó napot, adjon isten! – nyitott rájuk házikabátban az Elekes család „doyenje.”

– Nini, Sándor bá! Hát magát mi szél fújta ide, nagypapi? – esett János egyik meglepetésből a másikba.

– Micsoda, nem tudod? Margitkám, hogy van ez? Nekem azt írtad, minden rendben, jöhetek.

Az asszonyka fülig vörösödve hallgatott.

– Annyi baj legyen! – segítette ki zavarából Jánoska. – Nem vagyok én se püspök, se polgármester, akihez csak előzetes bejelentkezéssel lehet bejutni. Ha eljött, jól tette, és érezze jól magát.

– Igen, de… Margit, Margit, milyen kellemetlen helyzetbe sodortál!

– Mert?

– Mert én végleg ideköltöznék.

– Végleg?

– Legalábbis így terveztem. De hát ember tervez, isten végez, ugyebár, és ha zavarok, már hozom is a bőröndöm.

– Nem á, már miért zavarna? Mi… én nagyon örülök Sándor bácsinak. Jöjjön csak velem, megmutatom a szobáját.

Az öreg megnyugodva nyugtázta a tiszteletes döntését, kipakolta a holmiját, tett-vett a szobában, és még sokáig dumcsizott a vejével.

– Elég lármás ez a falucska – jegyezte meg a reggelinél ásítva. – Annyi autó jár az utakon, hogy még éjjelre is jut belőlük. Hiába, a fejlődés! Milyen más élet volt falun valaha.

Este van, este van: kiki nyúgalomba!
Feketén bólingat az eperfa lombja,
Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,
Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.

Ismerős vers, mi? De ki írna ma ilyen családi körökről? Ahogy lefekszel, brrrrr, már fel is búg valahol egy ördögi masina, amitől aztán meg sem hallanád azt az éjibogarat. Köszi a reggelit, jöhet a csavargás. Ha van időd, elkísérsz, ha nincs, viszlát délben, az ebédnél!

– Elkísérem, tata, ahova csak óhajtja. Jobb is, mintha naphosszat benn csücsülne, mint a feleségem például.

– Semmi tata, tegezz csak le nyugodtan, és hívj Szándunak, ahogy Méhteleken szoktak vót nevezni. Hol kezdjük? Én a kricsmit ajánlom.

– Ajaj! – nevetett a tiszteletes. – Nem árt az neked, Szándu úr?

– Árt? Használ, öcsém, használ. Már persze csak mértékkel. Leveri a vérnyomást, kérdezd csak meg az orvosod!

Kezdték hát a kricsmivel. Az öreg lehörpintette a szokásos féldecit, majd újra csatlakozott a kinn várakozó Jánoshoz. Másnap azonban már egyedül ruccant ki, s alig telt el néhány nap, úgy kiismerte a községet, mint a saját tenyerét.

– Ezzel megvolnánk, most te következel, kislányom. Még jó, hogy János nincs itthon, így zavartalanabbul tudunk beszélni.

– Jancsika sír. Nem halaszthatjuk későbbre? – próbált kitérni a beszélgetés elől Margitka; ismerte jól a nagyapót, és élt a gyanúval, hogy a jó öreg valamiért irtó zabos rá.

– Jancsika mindig sír, és most az egyszer hadd sírjon. Te viszont foglalj helyet, és felelj arra, amit kérdezek.

Az asszony kényszeredetten zöttyent egy fotelbe. Természetesen szerette, tisztelte a nagyapját, ettől függetlenül jobban örülne, ha nem költözött volna hozzájuk. Elég neki a mama is, bár így a távolból már jóval nehezebben kommandírozhatja. Csupán arra lenne kíváncsi, magától jött, vagy a mama küldte… kémkedni.

– Mondd, szereted te az uradat?

– Micsoda kérdés! – esett le az álla a tanítónőnek. – Hiszen ezért mentem hozzá, drága nagypapa.

– Igen, hogyne, de vajon ugyanezt tennéd, ha most kérné meg a kezedet?

– Most? Hát… izé… Őszinte legyek? Nem tudom.

– Miért nem?

– Mert… Nem tudsz könnyebbet kérdezni?

– Jó, kérdezzek könnyebbet: miért nem szeretnek téged a faluban?

– Kérdezd meg a falut, különben egy szemernyit sem érdekel.

– Pedig érdekelhetne, miután köztük laksz és dolgozol, azonkívül paraszt vagyok ám magam is. Ha őket lenézed, engemet is lenézel. Megmagyaráznád, mi okból?

– Nem nézek én le senkit, nagytata, csak a falu, a környezet irritál. Még… még nem tudtam megszokni. Mint ahogy te sem Kecskemétet, vagy tévednék? – vágott vissza ügyesen.

– Nem tévedsz – ismerte el a tata becsületesen –, de vegyünk példát Jánosról! Ő hozzászokott a faluhoz, kedvelik is mindenütt.

– Ez új. Mióta, hiszen mindig azért nyavalyog, hogy kutyába sem veszik Tázláron, egyre kevesebben járnak templomba, és senki sem tisztel senkit sem: Istent, embert, államot, beleértve saját magukat.

– Ezt mondta? – pödörte meg tömött, fehér bajuszát. – Annál jobban kell nekünk tisztelnünk, mert a te urad a legtisztább lelkű férfi, akit valaha is ismertem. De nem csak az, finom, törékeny, mint egy kínai porcelán, úgyhogy vigyázz vele, különben eltörik.

– És én? – robbant ki a tanítónő. – Én nem törhetek el? Vagy ez nem számít? Húzd ki magad, mert meggörbülsz!, ripakodsz rám gyermekkorom óta mostanig, kérlek, figyelj jobban a divatra, ismételgeti mamácska, míg az uram azért aláz folyton meg, hogy krisztusi alázatra neveljen. Nekem nem szokásom se siránkozni, se lázadni, de ami sok, az sok, elegem van az egészből. Bezzeg tőlem senki sem kérdezi: neked mi a véleményed, Margitka? Ilyenkor meg-megkérdezem én is a Jóistent: miért, Atyám, miért? Csak azért, mert nő vagyok?

Az öregember válaszolni akart, de csak hümmögött. Margitka valóban nem szokott lázadni. Csak amióta férjhez ment, kezdi kritizálni a szüleit, legfőképpen a mamáját, időnként Jánost, aztán a dirijét, jószerivel mindenkit. El is csodálkozott rajta rendesen. Úgy látszik, némelyekre így hat a házasság, s szinte egyik napról a másikra fordulnak az ellen, amit eddig fenntartás nélkül csodáltak. Egy oknál több, hogy odafigyeljen reájuk, még mielőtt összetörik egymást egy szép napon.

Egyik vasárnap Jánoska úrvacsorát osztott egy betegnek. Az anyóka kint lakott a felvégen egy kidőlt-bedőlt kunyhóban.

– Kérlek, kísérj el kivételesen a mámihoz! – kapacitálta a lelkész Margitkát. – Szegény olyan egyedül van. Beszélgess el vele, meglátod, milyen hálás lesz érte.

Amikor beléptek, a néni meg sem moccant az ágyában.

– Lehet, hogy későn érkeztünk? – riadt meg a tanítónő.

– Majd mindjárt kiderül – lépett közelebb az ágyhoz Madaras tiszteletes. – Micike néni!

– Ki az? Ó, maga az! Csakhogy megjött, tiszteletes úr!

Az ágyon pöttöm, hihetetlenül sovány asszony feküdt, haja ritkás, tekintete megtört. Szinte lerítt róla, hogy a teste ugyan itt van, de a lelke már odafönt repdes.

– Hogy van, kedves Mici néni?

– Mint a lehullt falevél az avaron. Máma zöld, holnap sárga, aztán por és hamu vagyunk.

– Ez a sorsunk, Mici néni. De amíg ilyen cifrán beszél, addig nincs is tán olyan nagy baj.

– Adja az Úristen! Csak a lábam ne fájna! A lábam meg a szívem, amiért ilyen egyedül maradtam.

– Nono, azért nem teljesen. Tudtommal él egy lánya Kanadában.

– Nesze semmi, fogd meg jól! Istenem, bárcsak visszajönne! – sóhajtott mélabúsan. – Most ki fog nevetni, de magának elárulom, ez a legszebb álmom mostanában. Ha mások hazajönnek, mert sok amerikai magyar hazajött már, miért ne jönne Ildikó is vissza?

– Ide? – kémlelt körül Madaras a nyomorúságos vityillóban. – Szép álmokat, drága Mici néni! – Miért is ne, csak imádkozzék, imádkozzék, hiszen a tékozló fiú is hazatalált egyszer.

– Ugye? – ült fel az öregasszony reménykedve. – Majd írok neki, és egy nap ő is megérkezik. Hogy vagy, édesanyám, kérdezi majd lágyan. Fáj még a lábad? Nyújtsd ide az ölembe, mindjárt, megmasszírozom.

János szeme önkénytelenül könnybe lábadt, ezért gyorsan hátat fordított a két asszonynak.

– Mi az, máris elmegy? Megbántottam, és mi lesz az úrvacsorával?

– Adom – húzta elő táskájából a bort, kelyhet, kenyeret. – Mert én az Úrtól vettem, a mit néktek előtökbe is adtam: hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, melyen elárultaték, vette a kenyeret,és hálákat adván, megtörte és ezt mondotta: Vegyétek, egyétek! Ez az én testem, mely ti érettetek megtöretik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Hasonlatosképpen a pohárt is vette, minekutána vacsorált volna, ezt mondván: E pohár amaz új testamentum az én vérem által; ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre. Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljövend.

A liturgia balzsamként hatott az öregasszonyra, arca kisimult, szeme boldog fényben csillogott.

– Köszönöm, hogy idefáradt a kedvemért. Érdekes, hogy a felesége meg az unokám mennyire hasonlítanak egymásra? Nézze! – kotort elő néhány fotót egy intarziás kazettából. – Hasonlítanak?

– Mint két tojás a másikra. Hanem mondja, kedves néném, ki főz, mos magára jelenleg?

– Ki ez, ki az. Egyik-másik megeteti a baromfit, merthogy a majorságnak is kell ám enni, ugyebár? Egyedül a kerttel van gondom. Tudja, tavasz van, ásni kéne, tiszteletes úr.

– Tudom – battyogott János az ablakhoz. – Szép kert! Ha megengedi, kimegyünk, és amíg a feleségem megeteti, szedek magának pár szál tulipánt.

– Ne, ne! Annyira szégyellem. Virágot hozhat, de az etetést bízzák csak másokra! Hogy is kérhetnék a tiszteletes asszonytól effélét!

– Nem kell kérni, megteszi ő azt amúgy is. Igaz, édes Margitkám?

– Örömmel. Mici néninek bármikor – mosolygott a tanítónő, mint a vadalma.

Az öregasszony meghatottan nézett utánuk. Milyen rendes emberek! Még ez a csicsás nagysád is, pedig róla úgy hírlik, csak akkor mosolyog, ha fotózzák. Várt egy félórát, de azok csak nem siettek bejönni. Nahát, nemsokára a nap is lenyugszik! Mit csinálhatnak még mindig odakünn?

– Megetettünk, megitattunk, sőt, még ástam is valamicskét – bukkant fel végül Jánoska homlokát törölgetve, fáradtan. – Majd küldök valakit, aki a többi részt is fölássa.

– Ó, de kedves! Tiszteletes úr, annyira szégyellem. Isten fizesse meg a jóságát, és tartsa meg nekünk még sokáig egészségben, örömben!

– Fáj-e még a lába, Mici néni?

– Sajog az biz, édes fiam. Bocsánat, drága tiszteletes úr!

– Margitkám, angyalom, ülj oda az ágy végébe! Úgy, úgy, köszönöm, Mici néni pediglen takarja és nyújtsa ki szépen a két lábát.

– Dehogy takarom ki, mit képzelnek! Piszkos az meg szagos is.

A tiszteletes szemében apró fények villóztak, vizet hozott egy lavórban, azzal annak rendje és módja szerint megmosta a néni lábait.

– Most már tiszták. Légy szíves, masszírozd meg őket.

Most az öregasszony arca kezdett el ragyogni.

– Ez meg mire volt jó? – vonta felelősségre a nő Jánoskát, amint később hazafelé baktattak?

– Nem érted?

– Azt hiszem, igaza van anyámnak: te tényleg nem vagy normális.

 

 

 

(Illusztráció: Szűcs Gergely)

Három Cercamon-dal

̶  Látom napra-napra, vége,
nincs több öröm, élvezet,
s nem segít a bölcseség se,
támaszt sehol nem lelek.
Mint hattyú, ki végzetet
lát, s jaját kiáltja szélbe,
zengő hangon dalba kezd,
mert már érzi, szűnik élte,
s több reménye nem lehet.

̶  Mester, úgy segéljen Isten,
amit mondasz, úgy való.
Nincs ok ám aggályra, vélem,
s bölcs szó hiábavaló.
Közel a sorsforduló,
lesz jó béred, azt remélem,
s kerül alád pejcsikó,
vagy lesz részed más egyébben:
Poitou gróf várható.

̶  Vilmos, nem ér én előttem
fabatkát sem ez a szó:
magam alá letepernem
egy fürjleány volna jó,
nem pedig egy kancaló,
mi él karám-börtönében,
s csak más kegyéből kapható.
Hidd, gyakran csak áll meredten
a potyáról álmodó.

̶  Mester, válhat még javadra,
ha türelemmel leszel.
̶  Vilmos, hívságos szavadra
fittyet hányok, higgyed el.
̶  Mester, miért nem hiszel?
Szerencséd Frankföld behozza,
bár egy kissé várni kell.
̶  Vilmos, Isten néked adja,
amit nékem látsz közel.

̶  Mester, gyermek s állhatatlan
férfi az, ki így beszél.
̶   Vilmos, ha jó indokod van:
hiszem, s szájam mást se kér.
̶   Mester, csődör, telivér
uraknak, nemes családban
türelmet olykor megér.
̶  Vilmos, ………………
…………………………….

̶  Mester, lomb fölébe nyúlni
lám új szárat sás ereszt.
̶  Vilmos, annak ára semmi,
hogy váramban itt lehess.
̶   Mester, Pünkösd napja lesz,
új grófunk fog ide jönni,
s téged bőven megfizet.
̶  Vilmos, szólhatsz, balga sínyli.
Más zsebére jól fizetsz.

&

A lágy szellő süvítve jár,
s az ág veszíti lombjait,
más hangon szól a kismadár.
Sóhajtozom s dalolom itt,
mi láncon tart, szerelmemet,
melyen sohasem voltam úr.

Jaj, Ámortól rám, más se vár,
minthogy gyötör meg háborít,
s így messzebb tőlem más sem áll,
mint ami égő vágyba visz:
irigység jóra nem vezet,
lehetetlent kér konokul.

Édes öröm szívembe száll,
hisz senkit sem szerettem így.
Ha itt van ám, szavam eláll,
nem mondja ki, hogy vágy feszít,
s ha otthagyom, továbbmegyek,
agyam s érzésem elborul.

Világszépe volna akár,
mellette mind halványodik.
S ha rám telepszik bús homály,
hol ő van, onnét fény vakít.
Lássam őt, Isten adja meg,
majd akkor is, ha ágyra hull.

Szerelme zaklat és kuszál,
megbolydít naptól éjjelig,
s félek, hogy sérti őt a száj,
ha kér, s inkább tartózkodik.
Szolgálok néhány éveket,
s az igazság bebizonyul.

Nem élet ez, se nem halál,
s nagy baj van, mégse nehezít.
Nem láthatom, mit szíve zár,
s mikor lesz tán, hogy újra nyit.
Ő tartogat minden kegyet,
s vagy lelkesít, vagy összedúl.

Még az se bánt, ha ráncigál,
mint félnótás tutyimutyit,
s belőlem bolondot csinál
hát mögött vagy nyíltan is,
hisz dacra könnyen jön a kegy,
ha kedve épp úgy alakul.

Szolgálva haltam volna bár
az elején, ha most taszít!
Megölt, jaj, s szép volt e halál,
hisz színlelte érzéseit,
s olyan tévútra vezetett,
más hölgy szememben elcsuful.

Gondommal jókedv cimborál,
félek tőle s szolgálom is,
hűség, hamisság rám talál,
hol csalnám, hol meg él a hit,
s történhet bármi, egyre megy:
rajta múlik, ejthet rabul.

Cercamon szól:
Szerelmében ki csüggeteg,
udvarban az nem boldogul!

 

&

 

A zimankót se bánom én,
jobb mint a forró nyári nap:
szerelem éppúgy elragad
a télben  ̶  s ez nagy szerencse  ̶ ,
nemcsak ha zöldül a sövény,
s ilyenkor várok élvezetre,
s hogy szóljak, ő is arra vár.
Más kedvezése úgyse kell,
hisz szívem csak tőle boldog.

Vajon jókedv szökik belém
a friss lomb és virág miatt,
s ez majd fázós széltől apad?
Dehogy is! Az aljanépe
szeret csak május idején
nagy hűhóval reggel, este,
s ha hull a lomb, felejti már.
A jó s nemes nem tesped el,
s ő jelent igaz barátot.

Fogyatkozik a bölcs erény.
Korunk is lám csak így halad,
(bár bírálatlan nem marad),
s él tisztességet felejtve,
alázva mást. Hát nincs eszén,
és a józansága veszve!
Más szemben feltűnik a szál,
s magánál gerendát se lel:
az őrület fölébe hágott.
E szédület ám nem enyém.

Szerelmem becsnél többet ad,
ha mástól rejtem titkomat.
Hölgyről csak bolond fecsegne,
csámcsogva édes örömén:
mit sem adva becsületre,
bután szól a pökhendi száj
̶  magasztal vagy rosszhírbe ver  ̶
nagyhangú, hivalkodó szót.

Igaz öröm, szép, drága kény,
nem lelsz ilyen hatalmasat:
hölgyek közül legfinomabb
szerelmem, s bármit tehetne
̶  szeret vagy elküld  ̶ , érteném.
Szól ez érzés életemre!
Akarom  ̶  ő nem kéri bár:
a kulcs nálam van rejtve el.
Más előnnyel úgyse bírok.

Örömágacska édesén
újul lelkem, erőre kap,
s a könny, a bánat elmarad,
ilyképpen vonzva s vezetve.
Más nem igéz, nem lesz enyém,
nem gyújthat más szerelemre,
s ha bárkinek a szája jár,
honnét tudná hová terel
vándorutam, s merre járok.

Szép hölgy, ne bántson semmi rém,
szerelmesed ha távolabb:
szívem itt van, s nem ingatag,
sosem tesz majd ellenedre,
élhetek bárki kenyerén.
Bemocskolna más szerelme,
tiéd leszek, mint most akár:
téged látni, hallni se kell,
szívem emlékezni rád fog.

 

 

Rajnavölgyi Géza fordításai

 

A versek a Látó folyóirat 2017. decemberi számában jelentek meg

Hangjegyek a fényességek énekeiből

1.

Párálló ég

Ahogyan ritkuló
tájaiba feledkezik,
visszahúzódik
beszakadó karsztjaiból,
a repedésből zuhogó
kapriágból.
Ahogyan eltűnődik,
a macskakövekre
gyantakönnyet ejt,
borzongó combja
lombjain felvilágol.
Ahogyan vetkőzik.
Kifekszik a roppanó
kagylóhordalékra,
tengeri fülek, fésűk
gyöngyházára:
halvány derengés
szája szegletében,
szemhéján alig
kivehető remegés.
Egyetlen párafelhő.
Darabig ott lebeg
romok és mirtuszok
meredélye felett,
mielőtt nyílt vízre
sodorná a hegyekből
lecsurgó szél.

 

2.

 Köztes idő

Egy illír homokpad,
hol legfinomabb
szemcséivel játszik
az ülepedő idő.
A titkos lagúna,
hol épp egy kölyök úszkál,
ezüst ivadékrajokat perget,
vibrál a levegő bögölyein.
A meztelen part
jövőre suttogó füzet hajt,
leveleiből ólmos cseppek
zuhognak, napcsőrű kócsagok
emelkednek a magasba,
a folyó tovább áramlik
az ártéri gyökereken,
fel-felvillanó testek
remegő oldalvonalain.
Mozdulatlan itt szitál.
Törik még újabb zátonyára,
villóz csurgó átereszein
a köztes idő.

 

3.

A visszatérő

Mikor újra ébredek
a hullámok morajával,
villámló hegytetők
mennydörgéseivel
füleimben,
s a parti üreg
mennyezetéről lezúduló
cseppek, hallgatag ásványok
szívverései mérik
egy másik életem napjait,
ugyanúgy kiismerhetetlenül,
ugyanúgy mérhetetlenül
lefogottan,
ahogy ez a hangnem,
ez a sosem érintett,
mégis öröktől ismerős
akkord is:
ideje versnyi,
szaggatott tücsökszó:
nem múló, balzsamos,
nyáresti csönd.

 

(Illusztráció: Eptánisza, Kefalonia, Mirtusz-öböl)

„Jobb aranyat csinált a császárénál is.” (A Nicholaus Melchiornak tulajdonított alkímiai mise)

A Balassi Kiadó mintaboltjában tegnap (2018. január 15.-én) volt e kötet legelső bemutatója. Én a könyv korrektúrapéldányát kaptam meg kiprintelve, mohón álltam neki alapos elolvasásának. A kötet sokkal fontosabb, mintsem első pillantásra tűnik, különösen, ha valaki érdeklődik a 16-17. század eszmetörténetének és praxisának igen homályos zugai iránt. E könyv már hosszú ideje készült, és elgondolója, Fazekas Sándor szerint – igen bölcs belátás ez – átmeneti fázist jelent, mert még mindig bőségesen kutatandó tárgyterületet alkot. Filológiai erénye, hogy az alcímben megjelenő alkímiai mise szövegének szerzőjét különválasztja majdnem száz évvel későbbi utódjától, Nicolaus Melchiortól, aki csak a szöveg tartalmával egyetértő birtokosa vagy tulajdonosa volt a mise kéziratának. A birtoklásért, a tartalmi egyetértésért és nyilván – erre utal a főcím – a kipróbálásáért, az aranycsinálásért a fejével fizetett, a sok legenda között ez az egyetlen bizonyosság, a lefejezés.

 

Úgy szeretném bemutatni e kötetet, hogy megpróbálom elmesélni, milyen más olvasmányok közé épült be nálam a tavalyi év karácsonyán, s hogy mit módosított az alkímiáról kiképződött megelőző véleményemen. Az első olvasmány emlékezetem szerint 1977-re vagy 1978-ra keltezendő, egyetemista koromra. A szegedi József Attila Tudományegyetem könyvtárában fölfedeztem C. G. Jung egyik könyvét, azt hiszem, a Psychologie und Alchemie lehetett, svájci kiadvány, gyönyörű ábrákkal és metszetekkel. Két vagy három rövid fejezetet, csekély középiskolai német nyelvtanulásom folytatásaként, kínkeservesen folytattam azzal, hogy kockás füzetbe, kézzel írtam bele a fordítást. Óriási ökörségnek tartottam az egészet, tudniillik mind a kollektív tudatalatti jungi elgondolását, mind pedig azt, hogy összehozta e kollektív tudatalattit alkímiai eljárásokkal vagy műveletekkel, de igen érdekes ökörségnek. Ma már, tavaly karácsonykor, örültem annak, hogy magyar fordításban a Fazekas Sándor által szerkesztett kötetben helyet kapott C. G. Jung egyik alkímiatörténeti tárgyú tanulmánya, a Melchior Cibiensis és a mise alkímiai átirata. És meg kell mondani, az átalakítási eljárások maguk is érdekeltek: a bölcsészkar előtt ötvösséget tanultam Pécsett, a Művészeti Szakközépiskolában, és például a zománcégetésnél éreztem valamit az anyag átalakításának misztériumából.
A másik olvasmány már felnőtt koromra esik, 1995-re vagy 1996-ra. Szabad időm bőségesen volt, elkezdtem hát egy szerelemellenes olvasmányt (tapasztalatom szerint a filozófiai és a történelmi olvasmányok a legalkalmasabbak a szerelmi szenvedély lehűtésére), a fiatal Leibniz egyik írását. Bár én a Dissertatio de arte combinatoriát (Értekezés a kombinatorikus művészetről, 1666) kerestem, melyet a szerző szemtelenül fiatalon, húsz éves korában írt és nyomtattatott ki, egy Leibniz-összkiadás első kötetében ott találtam a De Transsubstantione című értekezést is, vagyis Az átlényegülésről avagy A színeváltozásról című rövid, tehát házi fordításra alkalmas szöveget. Ugyan mit sem értettem belőle, de a benne fölvetett régi teológiai (eukharisztiai) kérdés világos volt: mit jelent a kenyérnek Jézus testévé változása és a bornak Jézus vérévé változása, vagyis valamely fizikai test átlényegülése egy spirituális testbe, vagy – miután Leibniz protestáns volt – Krisztus testének és vérének a jelképébe? (Jóval később olvastam e kérdés leibnizi „megoldásának” világos értelmezését Christiane Frémont könyvében: L’être et la relation. Lettres de Leibniz à Des Bosses, deuxième édition revue et corrigée, Age Classique, Vrin, 1999, a III. fejezet). Amikor ezt Leibniz megírta, 22 éves volt. A szövegben természetesen egy szó nem fordult elő alkímiáról. De jól jött ez az olvasmány 2002 és 2003 (rettenetes, borzasztó, kegyetlen) telén, amikor hirtelen, szó szerint egyik napról a másikra gyomorforgatóan undorítóvá vált világ, pontosabban legszemélyesebb környezetem ellenében, megvédendő valahogyan magamat, lefordítottam a kettős látású Alexandre Koyré Misztikusok, spiritualisták, alkimisták a német 16. században című könyvecskéjét, benne egy Paracelsusról szóló fejezettel. Sok évvel később, 2015-ben jelent meg a Napkút Kiadó gondozásában.) Alexandre Koyré, aki egyébként máig nagy hírű tudománytörténész is, eszmetörténeti munkáit kettős fordított látásmóddal írta meg: azokban a szövegekben, melyeket a közvélekedés szerint ‘gőzös agyú’ szerzők írtak – mint akár Paracelsus, akár Jacob Böhme, a germán teozófus, vagyis istenismerő, aki szabadon és igen gyakran él egyéb más mellett az alkímia nyelvezetével is –, a 16-17. századi racionális világképet kereste, míg a 17-18. századi racionalista szerzőknél (például Newtonnál) az irracionális alapokat kutatta. És Koyré terjedelmes, 1929-ben megjelent monográfiáját – Jacob Böhme filozófiája – lefordítva már alaposan benne voltam az alkímia nyelvezetében. Koyré tehát két dologról győzött meg: az alkímia kőkemény tudomány volt, ennek gyakorlása tudósi tevékenység. Teljesen téves a modern kémia gyermeteg előfutárának tekinteni, mintegy tudomány-előtti gondolkodásmódnak és gyakorlatnak venni, és az sem véletlen, hogy többnyire orvosdoktorok foglalkoztak vele, olykor asztrológusok. Persze, az alkímia bonyolult, sőt meglehetősen zűrzavaros módon összefonódott különféle áramlatokkal. Kötetünkben erről beszél Hamvas Endre Ádám tanulmánya, melynek címe: A Symbola aureae mensae duodecim nationum: Michael Meier, a hermetikus-paracelsusi és a rózsakeresztes tradíció, és olvasható e latin nyelvű Meier-könyvből egy részlet a könyv forrásszövegeket közlő részében (Michael Meier: Tizenkét nemzet aranyasztalának felajánlásai /…/). Koyré tanulmányai – másodjára – arról győztek meg, hogy az alkímia nem csak praxis, nem csak anyagátalakító gyakorlat volt, hanem a teológia alternatív nyelve is.
Végül, az idő fonalán a Melchior-könyvet megelőző utolsó olvasmány Mircea Eliade Kovácsok és alkimisták című könyve volt (fordította Vargyas Zoltán, Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2004). Eliade egyrészt végigvezeti olvasóját a fémek kinyerésének és alakításának hosszú-hosszú történetén, hogy az utolsó három fejezetben eljussunk a koraújkori európai alkímiáig. Ezzel engem megerősített Koyré kijelentésében, amely szerint az alkímiában nem a modern kémia előfutárát kell látnunk, hanem egy hosszú történet betetőzését. Másrészt megnyugtatott a könyv végén, a P pont alatt a C. G. JUNG ÉS AZ ALKÍMIA című bemutatás (a könyv 261-267. oldalán). Eliade szerint ugyanis a tudománytörténészek igen kedvezően fogadták Jungnak az alkímiára vonatkozó tételeit. Maga Jung is rekonstruálta a melchiori alkímiai mise szerkezetét, vagyis a megfeleltetéseket a mise rendje és az alkímiai eljárások rendje között. Visszatérve Eliade könyvéhez, én eddig – Leibniztől indíttatva – a krisztológiai síkot beláttam az alkímiában: Krisztus a tökéletes ember; ha az ember (általános) természetét kutatjuk, Krisztus természetét kell kutatnunk; és ennek egyik módja az eukharisztika megértése, akár az anyagok átváltozásainak a megértésén keresztül. Vagyis valamiképp az alkimista gyakorlat összefügg a megváltás tettével, Krisztus testén és vérén keresztül. De Eliade ennél jóval tovább ment, nem csak az ember, de a világ egészének a megváltásáig. Kissé hosszabban idézem: „Az alkímia egy kozmikus, s egyben spirituális dráma „laboratóriumi” kivetítése. Az opus magnumnak egyszerre volt célja az emberi lélek megváltása és a Kozmosz meggyógyítása. Az alkimisták szerint, mondja Jung, a kereszténység csak az embert, de nem a természetet váltotta meg. Márpedig az alkimista arról álmodik, hogy a világot a maga teljességében gyógyítsa meg: az ő elképzelésük szerint a Bölcsek Köve a világot meggyógyító filius Macrocosmi, Krisztus pedig a Mikrokozmosz, vagyis csak az ember Megváltója. Az opus végső célja az apokatasztázis, a kozmikus üdvözülés: ezért azonosítják Krisztussal a Lapis philosophorumot.”

Ez bizony nagyon derék és nem csekély célt kitűző motiváció. És hogy a melchiori misében benne van egy alkímia és teológia közötti megfeleltetés vagy analógia, azt jól bizonyítja a mostani kötetben két-három helyen is felhangzó rosszallás: alkimista misét szerkeszteni és celebrálni szentségtörés, a szent mise megcsúfolása.
Mindezeknek, és még mennyi másnak, Keserű Bálint igen szerény című tanulmánya (Alkímiai ősgalériák az 1600-as évek első feléből) ad valódi, mert „belső” történeti távlatot. Első arcképcsarnoka 1550-ből való, és Hermész Triszmegisztosztól Albertus Magnusig sorolja föl a 10 legnevesebb alkimistát; ebben még nem kap helyett – kronológiailag érthető módon – Nicolaus Melchior. Casaubon ide vagy oda (ő mutatta ki, hogy Hermész iratai nem egy Mózes előtti bölcsesség vagy tudás foglalatai, hanem a Krisztus utáni 2-3. századból való az „egyiptomi álom”), világos, hogy az európai alkímia mennyire Hermész alakja jegyében alakult Zoszimosztól Melchiorig. És nem csak egy 1617-ben megjelent lista az érdekes, amelyben az utolsó alak, egy bizonyos Anonymus Sarmata kiléte lényeges (Michael Sendivogius volt ez a névtelen, 1566-1636), de az is, hogy a névsorban a hungarus Melchior Paracelsus Bombastus helyére kerül.

(Jobb aranyat csinált a császárénál is.” A szebeni Nicolaus Melchiornak tulajdonított alkímiai mise és utóélete, szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Fazekas Sándor, Balassi Kiadó, 2017, 273 p.)

 

Illusztráció forrása:

Eight roundels containing laboratory scenes, connected by chains to a book held by two alchemists in a larger, central roundel

 

Alchemists Revealing Secrets from the Book of Seven Seals, The Ripley Scroll (detail), ca. 1700. 950053

 

Egy tiszta lelkű ember (VI. rész)

KÍSÉRTÉSEK

Otthon, lefekvés előtt szokás szerint megnézte a postáját. Hat levelet is kapott, többek között Olgától és Amytől.

Kedvesem János!

Először is tudatom veled, hogy édesapád és én is jól vagyunk. Nemrég jártam nála, és megbízott azzal, hogy adjam át atyai üd­vözletét, plusz egy üzenetet. Lemásoltam, szóról szóra így hangzik: Sokat gondolkoztam rólad, melynek során a köv. elhatározásra jutottam: vásárolok neked egy autót, idővel pedig akár egy házat is, ha Vadkertre költözöl. Egyetlen feltétellel, de ezt nem részlete­zem, mert nagyon jól tudod, mire gondolok. Amennyiben elfogadod, elég, ha egyetlen szóban, igennel válaszolsz, és én leszek a világ legboldogabb édesapja. Ha nemmel, legyen nem, de akkor többé látni sem akarlak. Quod dixi, dixi: ez a végleges döntésem.

Nem tudom, miről van szó, de nagyon komolynak tűnik ez az üzenet, ezért fontold meg jól, mit válaszolsz. Az édesapád, még ha skót is, jó ember, az meg, ugye, számodra is világos mennyire örülnék magam is, ha ideköltöznél.

Olga

Világos, menne is ő szívesen. De hát nem lehet, rá itt van szükség – állítólag. Úgy meg végképp nem menne, ha cserébe feleségül kéne vennie Soós Olgát. Édes Olgi, bocsáss meg, de Margitot még náladnál is jobban szeretem – írta be a nemet az e-mailbe, és Amy levelébe kukkantott. Ebben meg az állt, hogy 7-én meglátogatná, ha nincs kifogása ellene. Vagyis holnap – pánikolt be a fiatalember. Dehogy van! Ellenkezőleg: alig várom, hogy lássalak – válaszolta sebtében, és elkezdte lázasan rendbe hozni a szobákat. Először is a könyveit szede­gette össze a földről, sarokból, aztán a ruháit, itt-ott egy-két dísztárgyat, melyek szerteszét hevertek a legelképzelhetetlenebb helyeken. Így tett-vett éjfélig, még porszívózott is, amit legjobban utált a világon. Utána végigzuhant az ágyon, és öt perc alatt elaludt.

Másnap délben érkezett egy gyönyörű, opálszínű kocsival. Elegáns kocsi, elegáns nő! Nem túl nagy falat ez neked, öregfiú?

– Csak így, egyedül? Hát a bátyád merre van?

– Halódik, tudniillik náthás, és ilyenkor egész nap ki sem teszi a lábát hazulról.

– Kerülj beljebb, és érezd otthon magadat!

A lány kíváncsian járta végig a szobákat.

– Szép nagy szobák, csak a berendezés elavult. Modernizálni kellene. Meg az asszonykéz is hiányzik, bár a te esetedben lehet, hogy bakot lőttem, más szóval el vagy te nélküle is – élcelődött Jánoska.

– Nem, vagyis igen, hiányzik. De ami késik, nem múlik.

– Konkrétabban?

– Hamarosan megnősülök.

– Frankó! – rezzent össze a karcsú, barna szemű ifjú hölgy. – Aztán mikor, és kit veszel el, ha nem vagyok indiszkrét? – Nyilván Olgát. Milyen hülyeséget is kérdezek!

– Egy kecskeméti tanítónőt.

– Vagyis egy harmadikat – gyújtott rá egy cigarettára.

Már nem akart rendezkedni, és a bútorok, kert sem érdekelték, csak ült, ült, és eregette a füstkarikákat, egyiket a másik után.

– Most haragszol rám? – köhintett a tiszteletes.

– Rád? Magamra, amiért ilyen lökött vagyok. Nem is értem, mi a francot keresek itt!

– Hogyhogy mit? Végeredményben mi változott? Elvégre még barátok vagyunk, szeretjük és tiszteljük is egymást. Legalábbis én így gondolom.

– Ne, ne, ne, közhelyekkel tele van a hócipőm. Akkor nem is zavarlak – állt fel a lány a fotelből. – Kívánom, legyetek nagyon-nagyon boldogok.

– Várj, kérlek, maradj még! Nemrég harangoztak. Bizonyára éhes vagy. Gyere, ebédeljünk meg a vendéglőben!

– Nocsak, itt ilyen is van? Nem kocsmának hívják véletlenül?

– Nem, de ha neked alkalmatlan, el is hozhatom az ebédet.

– Nem alkalmatlan – vett erőt rajta önkénytelenül a makacsság.

A csudába, csak nem ijed meg egy kecskeméti pipitől! Azért is itt marad, és ő megy férjhez Jánoshoz.

– Most pedig sétáljunk egyet a faluban – javasolta ebéd után a férfinak. – Lássuk, milyen helyen él az én mélyen tiszteltbarátom!

Fél óra múlva azonban nemcsak elunta, bele is fáradt a sétába.

– Szóval itt vegetálsz. Szörnyű! Öt perc és bejárod a főutcát, színház nuku, se strand, se pláza, se múzeum… – pihegte, és már nem is akart olyan nagyon férjhez menni a lelkészhez.

– Ez van. Nekem sem tetszik, de amint látod, itt is élnek emberek.

– Hogyne. A sivatagban is, meg a jéghegyek között is, mindenütt, amíg csak elvágyunk, de semmit sem teszünk ellene – csúszott ki belőle ironikusan. – Különben mellékes, ez most már kizárólag a te gondod. Ott és úgy élsz, ahogy neked konveniál.

– Én tettem, ha rám célzol, még annak érdekében is, hogy ne vágyjunk el a faluból. De ki hallgat rám, na, ki hallgat? Hisz még azt sem bírtam kijárni, hogy felszámolják, bocs: megreformálják a postánkat. Lehetne itt minden: termálfürdő, multiplex mozi vagy akár múzeum is, mint akármelyik városban, csak persze kicsiben, ha a kormány…

– Hány éves a menyasszonyod, Jánoska?

– Huszonhárom.

– Kis csitri, és… és mennyivel tud ő többet nyújtani neked, mint én tudok? Passz, felejtsd el! Már itt is a parókia, és akár el is búcsúz­hatunk egymástól.

– Ilyen hamar? Pedig jóformán még ki sem beszélgettük magunkat. No, majd legközelebb, ha én látogatlak meg a cívisvárosban.

– Már miért látogatnál? Megnősültél? Agyő! Te mész jobbra, én balra. Ilyen az élet. De ha akarod, ismétlem: csak ha te is akarod, még itt maradhatok éjjelre – nézett sokatmondóan János zöldesbarna szemébe. – Maradjak?

A fiatalember nagyot nyelt.

– Mint barát, vagy…

Kínosan hebegett-habogott, sehogy sem találta a megfelelő szavakat.

– Mint barát – segítette ki zavarából végül is Amyke.

 Beballagtak hát a házba, és úgy elbeszélgették a délutánt, hogy észre sem vették, milyen öreg este lett aközben.

– Köszönöm a társalgást. Rég nem beszélgettem ilyen jóízűt – csókolt kezet a férfi Amynek, bevetette az ágyakat, és mindketten külön szobába mentek aludni.

Alig telt el fél óra, amikor nyílt az ajtó, s a következő pillanatban máris egymás mellett feküdtek. A fiatalember szíve a torkában dobogott.

– E…erről nem volt szó. Kérlek, drága barátnőm, vedd figyelembe, hogy már elköteleztem magamat.

Nem folytathatta, mert a nő vércseként csapott az ajkára.

– Uram, bocsásd meg a bűneit, és szabadíts meg a kísértéstől! – kapkodott lélegzet után Jánoska, és kiugrott az ágyából.

A lány elcsodálkozott. Tudta, hogy a férfi már hivatásánál fogva is mélyen vallásos, ezenkívül hűséges típus, ami csakis a különlegesen tiszta lelkű férfiak sajátja. Hacsak nem impotens vagy homokos! – sandított gyanakodva a lelkészre.

– Nem tetszem neked?

– Dehogynem, sőt: kívánatos, tündéri leány vagy.

– Még Margitnál is tündéribb? – vetkőzött meztelenre a pap előtt.

A lelkipásztor tekintete forrón simult a hegyes cicikre, onnan a hasára, majd még lejjebb, a bársonyos combok közé.

– Nem tudom. Még sohasem láttam meztelenül.

– Engem sem, de most itt vagyok. Utoljára, mert holnaptól… Na, mi lesz? Leszakítod a rózsát, vagy igazából nem is érdekel?

János ráborult az ágyra, és, szégyen ide, szégyen oda, úgy elsírta magát, mint egy kisgyerek.

– Na, nyugalom, semmi baj, barátom! Ha nem megy, nem megy, ettől még nem dől össze a világ – simogatta meg a lány a hangtalanul könnyező fiatalembert.

– Kérlek, bocsáss meg! Annyira szégyellem magamat.

– Fölösleges, ez bármely férfivel megeshet. De ne búsulj, majd én kikezellek orvos nélkül is, meglátod – szorította János arcát a melléhez.

– Ki-ke-zelsz? Miből?

– Az impotenciából, mi másból?

– De hát én… Honnan veszed, hogy én az vagyok? – nyitotta szemét tágra Madaras.

– Nem vagy az? Akkor meg mit szégyellsz?

– Hát a gyöngeségemet, amiért azt kívánom, amit nem szabad. Tudom, hogy bűn, és megver az Isten, ha engedek. És mégis kívánom, Isten bocsássa meg a bűneim!

Amy elhűlve meredt a fiúra.

– Oké! Ha így áll a helyzet, rajtam ne múljék. Nehogy még én legyek az a bizonyos kígyó az Édenből. Aludj jól, további kellemes álmokat!

Visszament a szobájába, és lefeküdt. De még sokáig nem jött álom a szemére. Ez lenne az a fiú, akit ő úgy öt éve megismert? Nem, mintha azelőtt istentelen vagány lett volna, de ennyire mintaférfinak sem látta mostanig. Ez nyilván a vallás, teológiai tanulmányok hatása. De hány ember jár templomba, olvasgatja a Bibliát anélkül, hogy különb lenne a Deákné vásznánál! Nos, egy dolog mindenképp bizonyos: ez a férfi megérdemli, hogy tiszteljék – restellte el ezúttal ő magát, miután nem a legtisztább szándékkal osont be este Jánoshoz. Azt akarta, hogy… Mit is akart tulajdonképp? Egy csöppet megkínozni, icipicit megalázni ugyanúgy, ahogy őt is megkínozta, -alázta, amikor felcserélte egy pisis nőcskével. Igen, ezt akarta. És most? Legjobb, ha erre alszik még egyet. Amikor végre elszunnyadt, szinte meg sem moccant délelőtt fél tízig.

– Mamma mia, de sokáig durmoltam! – botorkált ki ásítva akkor a szobából. – Miért nem ébresztettél fel hamarabb?

A lelkész sután mosolygott. Nem volt egyedül.

– Engedd meg, hogy bemutassam az… unokatestvéremet, Amykét. Amyke, ez itt a menyasszonyom, Margitka.

– A kecskeméti tanítónő? Örvendek – fogott kezet vele fesztelenül Pék Amy.

Csinos fruska, és alighanem ügyes is, hogy ilyen simán kiverte őt a nyeregből. Viszont a papocska szépen feltalálta magát, annyi szent, más szóval tud ő hazudni is, ha szükséges.

– Nem tudtam, hogy unokatesód is van.

Mekkora bumm lenne itt, ha leleplezné most Jánoskát! Csakhogy minek? Megéri, ha egyszer úgyis belé szerelmes? Másodsorban mégiscsak barátok, és nagyon hálátlan dolog lenne őt ilyen csúnyán hátba támadni.

– Nem beszélt rólam? – sietetett a férfi segítségére nagylelkűen. – Pedig én sok szép dolgot hallottam ám mag…, terólad. Mi hír a suliban? Hallom, nagyon fogyatkoznak a gyerekek.

– Még szép! Ilyen életkörülmények között kinek van bátorsága családot alapítani?

– Jó kérdés. Mit szól ehhez, tiszteletes úr?

– A gyermek Isten áldása, úgyhogy ne engem, hanem az illetékes urakat kérdezd meg inkább – kerülte el Amy tekintetét a lelkipásztor.

– Oké, majd legközelebb – nevetett a debreceni –, de most sajnos mennem kell. Debrecen messze van, és nekem még el kell intéznem egy-két ügyecskét.

– Szimpatikus leány – jegyezte meg Margitka, miután Amy eltűnt autójával egy kanyarban.

– Figyelj csak! Szeretnék bevallani valamit.

– Örülsz nekem? – ölelte át Jánost viharosan a tanítónő. – Ugye, nem haragszol, amiért így rád törtem a házadban?

– Kis buta, hát lehet rád haragudni? Azért értesíthettél volna, mikor és hol várjalak.

– Meg akartalak lepni. Sikerült?

– Maximálisan.

– Ó, de jó! Úgy szeretem, ha meglephetek valakit.

– Mit szóltak a szüleid a gyűrűhöz? Vagy nem is szóltál a gyűrűről?

– Szóltam. Tudomásul vették, és persze hallani sem akarnak rólad. Főleg a mama, de én azért is kitartok melletted.

A fiatalember szeme úgy ragyogott, mintha gyémántokkal lett volna kirakva.

– Te? Margitka, nem ismerek rád, komolyan. Mégis, hogy volt kurázsid szembeszállni az édesmamáddal?

– Képzeld, volt. Talán nem helyesled?

– Elvileg nem, a körülmények ismeretében azonban nemcsak helyeslem, hanem gratulálok is hozzá.

– Köszönöm – jutalmazta meg a lány egy csókkal a vőlegényt.

– Ne itt, könyörgöm. Slisszoljunk be, mert meglátnak.

Mint a tegnap Amy, később a kecskeméti is kíváncsi lett a községre. Semmi kifogása, menjenek, végső soron ez a falu lesz a munkahelye meg az otthona is hamarosan! Útközben jobbra-balra hajlongott. Ismerte itt őt mindenki, meg is süvegelték illően.

– Hogy tetszik a községünk? Városnak ugyan nem város, de minden alkalmazkodás kérdése, és csak rajtunk, pontosabban rajtunk is múlik, milyenné válik ahhoz, hogy jól érezzük benne magunkat.

– Tetszik – hagyta rá a pedagógusnő savanyúan. – Úgy nézem, tisztelnek. Itt van becsülete a papoknak.

– Ahogy vesszük. Mint mindenhol, vannak itt hívők meg ateisták is szép számmal. Hogy van a nagytatád? Még mindig visszavágyik a faluba?

– Még. Már elég szépen beszél magyarul, de szerinte csak falun lehet élni viszonylag boldogan. Tisztelettel üdvözöl. Azt üzeni, szívesen meglátogatna egyszer, ha nem zavar.

János fokozódó érdeklődéssel hallgatta a kedvesen csicsergő tanítónőt. A lány, most érezte először, végre megnyílt előtte. Mintha felszabadultabb lenne itt, ugyanakkor derűsebb, őszintébb, mint otthon, a cifra, de árgus szemekkel őrzött kalitban.

– És most: Isten veled, Jánoskám! Jöttem, láttam, és… hazamennék.

– Máris? Miért nem maradsz itt éjszakára? – rohanta meg két napon belül immár másodszor a buja testi vágy, a benne lapuló ősállat, aki egy darab friss húsért naponta gázol át istenen és emberen.

Csak a szerepek cserélődtek fel annyiból, hogy a tegnap még Amyke kezdett volna ki vele, most ő Margittal, akit eddig még sosem látott pucéron – képzelte maga elé a kacér, formás Pethő-lányt. Hogy milyen a lelke, esze, nagyjából tapasztalhatta már, de a szívük eddig még egyszer sem dobogott csak úgy, ruha nélkül, egymáson. Hű, ennek fele sem tréfa! – lazította meg a nyakkendőjét ijedten. Jobb is, ha visszatér, még mielőtt teljesen megfeledkezne magáról.

– Majd, Jánoska, csak türelem, türelem! Ha jegyesek is vagyunk, az esküvő még hátra van. Addig pedig mindent a szemnek, semmit a kéznek, ugyebár – kacarászott a tanítónő.

– Persze, persze, én sem úgy gondoltam. Hát akkor induljunk, elkísérlek a buszodig.

– Remélem, legközelebb te látogatsz meg bennünket – borult János nyakába, mielőtt felszállt volna az autóba. – Még csak azt áruld el, mit akartál bevallani a délelőtt!

– Bevallani? Ja?! Később, majd a Skype-on. Erre most nincs idő.

– Annyi még van – nézett a karórájára. – Csak röviden! Hátha két mondatba is belefér.

– Esetleg – kapott ismét a nyakkendőjéhez Madaras.

Őszinte legyen? Gyónja meg, hogy hazudott, amikor Amyt unokatestvérének nevezte? De akkor a körülményekre való tekintettel egyből azt hiszi, le is feküdt a leánnyal.

– Öt perc.

Ha viszont hallgat, az első hazugságát még eggyel tetézi, és akkor ő is ugyanolyan hamis próféta, mint akikkel tele van a Szentírás.

– Négy és fél perc. Érdeklődéssel hallgatlak.

– Csak azt szeretném veled töredelmesen közölni…

– Töredelmesen? Elég rosszul kezdődik. Hogy?

– Hogy Amy meg én nem vagyunk unokatestvérek.

A leány elsápadt.

–Tehát füllentettél. Te. Egy pap, egy… Hihetetlen! Ilyenformán megcsaltál.

– Hogy feltételezhetsz rólam effélét? Tény és való, hogy barátok vagyunk, de csak barátok, nem szeretők, ami egészen más dolog.

– Attól függ. Egyesek szerint a kettő egy és ugyanaz. De tegyük fel, hogy hiszek neked, mint ahogy első szóra is hittem volna. Ennek ellenére hazudtál, amit viszont nem értek, ha olyan patyolattiszta vagy, mint állítod.

A tiszteletes nekidurálta magát a válasznak, de idő híján erre már nem kerülhetett sor. Sem akkor, sem később, ugyanis Margitka eltűnt a számítógépről egyelőre. Ez sajnos várható volt. Bizonyos dolgokra minden nő hasonlóképpen reagál.

– Halló! – hívta fel telefonon, miután hiába várt a leányra. – János vagyok Tázlárról.

Katt. Letették. Ez csak Margit lehetett. Fél óra múlva megint felhívta. De most okosabb volt, hagyta, hogy a másik szólaljon meg először.

– Halló! Ki beszél?

– Szia, Margit! Csakhogy megtaláltalak! Engedd meg, hogy elmagyarázzam…

Újabb csattanás. Egyértelmű: a tanítónő persona non gratának, azaz nem kívánatos személynek minősíti. Ez úgy szíven ütötte Jánoskát, hogy alig aludt, evett bújában. Pedig lehet, hogy még sincs minden elveszve! Csak fel kell keresnie a jegyesét, hiszen még ki sem magyarázhatta magát jóformán. Felkeresni, de hogyan, hiszen Pethőék kitiltották a házukból? – tanakodott sokáig magában anélkül, hogy rájött volna, mit tegyen.

– Ennél semmi sem egyszerűbb – oldotta meg a gordiuszi csomót Ákoska, akivel szintén rendszeresen levelezett. – Majd én beszélek a kisasszony fejével.

– Megtennéd? – szivárgott vissza a remény lassan Jánosba. – Ez bizony jó lenne. Bárcsak sikerülne őt meggyőznöd! Ha sikerül, ígérem, te leszel a násznagyom.

– Szerintem menni fog. Csak egyre ne számíts: hogy a mamát is meggyőzzük.

Egy hétig várt a válaszra, végül Ákos helyett Margit kapcsolta rá a kamerát.

– A minap beszéltem Ákossal. Nem akarok kertelni, belátom, kissé elhamarkodottan ítéltem meg a helyzetet. Béküljünk ki! Ami történt, megtörtént, szerencsére nem az, amire saccoltam. Azért egyet ígérj meg: máskor ne hazudj nekem, Jánoskám! Megígéred?

– Sem neked, sem másnak – emelte kezét János ünnepélyesen a magasba. – Nem is igen szoktam egyébként. Most kivételesen megesett, bár magam sem értem, hogy feledkezhettem meg így magamról. A szüleid? Még mindig berzenkednek ellenem?

– Az nem kifejezés. Amióta megláttak az újságban, csak Ámokfutónak becéznek. Mikor látogatsz meg, alig várom, hogy lássalak.

– Máris? – örvendezett a tiszteletes. – Hát mégsem haragszol rám annyira?

– Hohó, nehogy elbízd magadat! Tudok én ám dühös is lenni, de akkor isten irgalmazzon magának Madaras úr.

– Égszakadás, földindulás, fejemen egy koppanás, ezt ajánlatos megjegyeznem – húzta válla közé a fejét komikusan. – Jövő héten találkozhatunk, utána jössz te, és így tovább, felváltva, amíg végleg hozzám nem költözöl.

– Legyek őszinte? Nem ugrálok ezért az ötletért. Na, puszi, puszi, most mennem kel! Viszlát, holnap, ugyanitt!

A fiatalembernek ezután mindjárt megjött az étvágya meg a kedve is, és békében, szeretettel folytatta mindennapi munkáját.

Egyik nap éppen az irodájában üldögélt, amikor káromkodásra és furcsa sikoltozásra lett figyelmes. Már megint mi ez a randalírozás odakint! – csörtetett ki felpaprikázva az udvarra. Hát persze, a Tatár testvérek! Szokás szerint a húgukat, a süketnéma Marcsit egzecíroztatták.

– Te nyavalyás nebáncsvirág majd megmutatom én, ki parancsol a mi házunkban! – ráncigálta Marcsit hajánál fogva a testvére, egy lapátkezű és –fülű kistermelő.

– Vágd kupán, nehogy megsántuljon! – kontrázott rekedt hangon bibircsókos orrú testvére.

A tiszteletes elszörnyedve vágtatott hozzájuk.

– Engedjék el! Engedjék el! De hát ez gyalázat! Nem szégyellik magukat? Hiszen a testvérük, és, Úristen, még csak nem is hallja magukat.

– Magát ki kérdezte? Ez magánügy, ne avatkozzék a dolgunkba! És ti se! – ripakodott arra a néhány atyafira, aki vigyorogva stoppolt le mellettük. – A cirkusznak vége. Hazamehetnek, uraim. Úgy, úgy, hálásan köszönjük.

– Nincs olyan magánügy, amibe belefér egy ember megalázása, verése. Ez semmibe se fér bele, egyáltalán semmibe, ezért nagyon szépen kérem magukat, ne bántsák tovább Marcsikát.

– Ez ártatlan? – nevetett gúnyosan a kisgazda. – Előbb nézzen a hasára, utána beszéljen! Tudja, mit jelent itt ez a cipócska, tisztelendő úr?

– Tiszteletes.

– Felőlem lehet a dalai láma is. Sipirc haza az uradhoz! – szótagolta lassan, tagoltan, hogy a süketnéma is megértse.

– Nneem mmegyek.

– Dehogyisnem! Odamész, ahova tartozol – emelte rá az öklét fenyegetően.

– Kérem, nagyon kérem, állítsa le magát! – fogta meg a karját a fiatalember. – Ha megengedi, beszélek vele, sőt, akár segítek is, ha nem bánják.

A két férfi kérdően nézett egymásra.

– Nem bánjuk. Próbálja meggyőzni ezt a féleszűt, hogy az ura nélkül nulla, és a pulyának is apa kell. Hozzánk meg ne jöjjön. Van nélküle is elég bajunk, a kurva ist… Szóval menjen haza, és béküljön ki az urával!

– Min vesztek össze?

– Hát izé… Frici! Mi baja a Marcsinak?

A bibircsókos vállat vont.

– Kérdezze meg tőle, mert nekünk egy szót se mondott mostanig. Csak… csak úgy hazaállított, azóta hallani sem akar a férjéről.

A tiszteletes, miután újfent megnyugtatta a két testvért, karon fogta az asszonykát, és bevezette a paplakba.

– Kávét?

Marcsi mélabúsan bólintott. Egy darabig csendben iszogatták a frissen főzött feketét ki-ki saját gondolataiba merülve. Az asszony férjén, testvérein, János Marcsin tűnődött. Miután falun mindenki ismer mindenkit, mi sem természetes, hogy a lelkész Tatárékat is ismerte. Ott laktak a falu közepén, nem messze egymástól. Az öregek és Marcsi az egyikben, Frici, Gazsi meg egy-egy másikban, amíg fel nem tűnt a színen Vas Gábor, egy Soltvadkertre ingázó villanyszerelő. Szép szál férfi volt, emellett özvegy, ami ugyancsak nem elhanyagolandó körülmény. Azért a leány sem nézett ki akárhogy. Darázsderekú, hamvas bőrű leány volt, nagy őzike szemekkel. No de kuka, akivel bárki szívesen lefekszik, csak ne kelljen feleségül kérnie. Igaz, az özvegy se kérte meg, mindössze összeköltöztek, és még ma is együtt laknának, ha a lány fejébe nem veszi, hogy otthagyja. Az öregek rezignáltan vették tudomásul a lány döntését. A testvérek azonban majd szétpattantak dühükben. Azon még szemet hunytak valahogy, hogy a kishúguk vadházasságban él egy férfival. Ma már sokan élnek így, és már nem is vadházasságnak, hanem élettársi kapcsolatnak nevezik. De hogy csak úgy otthagyja egy poronttyal a hasában… Na, ezt a békát sehogy sem bírták lenyelni.

A fiatalember bekattintotta a PC-jét, és a következő szöveget írta a Wordjébe:

Segítenék rajtad, de ez csak úgy lehetséges, ha te is akarod.

A lány gyakorlott kézzel pötyögtette be a válaszát:

Nem akarom, nem lehet. De azért köszönöm.

Nem is tudtam, hogy tud gépelni – örvendett Jánoska, és a továbbiakban a képernyőn folytatták a diskurzust.

Hogy érted azt, hogy nem lehet?

Szó szerint. Rajtam, tiszteletes úr, már csak az Úristen segíthet.

Nem biztos. Ha megtisztelsz a bizalmaddal, és megismertetsz a részletekkel, talán találunk a te sebedre is valamilyen kenőcsöt.

Nem hiszem, és az az igazság, hogy nem is nagyon szeretnék róla beszélni.

Hm. Pedig egy „gyónás” is ér annyit, mintha jól kisírhatnánk magunkat. Megkönnyebbülünk tőle, és ez sem semmi, Marcsikám.

Egy gyónással igen, de a reformátusoknak nem gyónnak.

Dehogynem, csak mi beszélgetésnek nevezzük, és persze feloldást sem adhatunk, mert bűnbocsánatba a reformátusi dogmák értelmében csakis Isten részesíthet bennünket. Ettől azonban nyugodtan rám bízhatod a titkaid, mert a titoktartás minket is köt, mint a bírót, orvost vagy katolikus papokat.

– Kérdezzen! Magában megbízom, de aztán senkinek sem egy szót, mert elemésztem magamat.

– Ennyire nagy a baj?

– Nem elég nagy baj az, ha egy apa megtagadja a gyermekét?

– Megtagadott az apád, Marcsika

Engem nem, csak itt bennem ezt a porontyot, és nem is az én apám, hanem a gyerek apja, tiszteletes úr.

– Hát ez szomorú. Jó firma lehet ez a Vas Gábor. Tehát ezért akarod otthagyni.

– Nem akarom, de elküldött, és most már sehova sem mehetek.

Így már mindjárt más. Viszont akkor miért állítod, hogy te szakítottál Gabival?

– Mert… Lehet, hogy nem tetszik elhinni, de én még mindig szeretem, és ha bevallanám az igazat, a tesóim azonnal kinyírnák.

Madaras tiszteletes felpattant a székéből, és fel-alá kezdett járkálni a lakásban. Milyen nemes lelkű leányzó! Még nem is találkozott soha ilyennel! Inkább eltűri, hogy megverjék, minthogy megbántsák a szerelmét miatta. Ő meg azt nem tűrheti, hogy elrakják, és hol az egyik, hol a másik lökje ki az utcára, ezért az lesz a leghelyesebb, ha befogadja magához. Egyelőre, aztán meglátja.

Marcsi figyelmeztetően mutatott a képernyőre:

Ne tessék, idegeskedni! Én most elmegyek, és Isten áldja meg a jóságát!

Szó sem lehet róla! Itt maradsz!

A lány azonnal válaszolt:

Nem akarok több galibát okozni.

– Megértette! – csodálkozott el a tiszteletes. – Hát te szájról is tudsz olvasni?

A lány előkotort egy noteszt a zsebéből, s ezúttal odafirkantotta a válaszát.

Nagyjából, de csak, ha lassan, tagoltan és rövid mondatokban tetszik beszélni.

– Nagyszerű! Figyelj ide, kedves… Hogy is hívnak? Fehér Tóth Marcsi. Úgy döntöttem, hogy befogadlak a paplakba. Te leszel a házvezetőnőm, mint Aranka néni volt valamikor. Emlékszel rá?

Emlékszem. Legyen szíves, lépjen az árnyékba, és nézzen mindig a szemembe! Úgy jobban megértem.

– Főzni tudsz?

Főzni, varrni, mosni, vasalni…

– Gratulálok! Isten hozott a parókián! – ölelte át a fiatalember. – Már kezdem pedzeni, mire kellettél te a Gábornak. Jaj, bocsáss meg, nem akartalak megbántani.

A lány ajka megrándult, ergo érzékeny pontra tapintott. Az kétségtelen, hogy szép leány, de akkor is! Még ha főzött, mosott is rá, kell legyen itt még valami, amiért az özvegy annyira „megbecsülte”– vizsgálta át a lányt János reflexszerűen.

– Nem tartozik rám, csak úgy kérdezem: egyáltalán jól kijöttetek egymással? – fedezte fel legnagyobb megdöbbenésére a lány nyakán, arcán, legfőképp a szeme alatt a fizikai erőszak nyomait. – Látom, elagyabugyált – simított végig a kék foltokon. – Talán még élvezte is az a szadista. Naná, hogy élvezte! Most már minden világos! – tottyant a számítógép előtti karosszékbe, és azon melegében kapcsolatba lépett Margittal. – Szia, Margit! Milyen jó, hogy éppen online vagy.

– Te meg felindult, úgy tűnik. Halljuk, mi történt? Felrobbantották a református templomot?

– Ne viccelj! Csak azt szeretném közölni, hogy felvennék egy házvezetőnőt, ha nem zavarna.

– Felőlem! Vedd fel, és kész, ezért hívtál fel ilyen sürgősen?

– Nem kellett volna? Mindegy, el akartam kerülni, hogy újra félreérts. Tudod, mint Amy esetében a jó múltkor. A lány dolgos, tisztességes stb. A részleteket hagyjuk későbbre.

– Lááány? Itt van nálad? Hadd lássam!

– Marcsikám, gyere, mutatkozz be, légy szíves, a menyasszonyomnak!

– Ffehér Ttóth Mmária.

– Milyen furán beszél a védenced!

– Sajnos süketnéma, azonkívül hajléktalan és állapotos, akivel az emberek nagyon csúnyán elbántak.

– Milyen megható love story, de engem nem ejt át, és ha rám hallgatsz, ebben a percben kirúgod.

– Egyszóval nem tetszik – ugrott ráncba Jánoska homloka. – Nekem meg az, hogy ilyen érzéketlen leány vagy.

– Nem érzéketlen, csak óvatos. Ismerem én jól ezeket az áldozatul esett barikat. Sírnak jobbra, illegetik magukat balra, aztán mire észbe kapsz, már te vagy a következő áldozat.

Bízzunk benne, hogy nem így lesz, és ki segítsen ezen a megesett „barikán”, ha nem Isten szolgája? – kereste tekintetével Fehér Tóth Marcsit, aki éppen abban a pillanatban készült kisurranni a szobából. – Te meg hova mész? Meggondoltad magadat?

– Nem akarom, hogy összevesszenek miattam – mutatta meg Marcsi a noteszébe írt válaszát.

Nem veszünk össze, ne aggódj – kapcsolta ki János a computert. – Ha elfogadod az ajánlatom, menj máris a holmidért! Elég nagy a parókia, elférünk benne ketten is.

A lány megindultan csókolt kezet Jánosnak.

– Ne, Marcsika, ez nálunk nem szokás – húzta el a kezét gyorsan a fiatal lelkipásztor.

A lány boldogan szaladt a cuccáért. János csak most ébredt rá igazán, mit cselekedett. Hogy Margit megorrol ezért, az előre megjósolható. És ha ehhez hozzáveszi a Tatár testvérek bosszúját meg a falu nyelvét, mert erre is számíthat, az lenne a legbölcsebb, ha semmibe se avatkozna. No, ez vitathatatlan, ám semmilyen szempontból sem etikus, következésképp azért is azt teszi, amit a szíve, hite parancsol.

 

 

 

(Illusztráció: pryr)

Sánta Anita: cseppek

lassan szivárgott be
minden az ablak résein
évek mire elérnek
hozzám
a cseppek de én
már előre félek nem
tudok a mostra figyelni mert
félek a jövőtől a múlt miatt
rombolom a távolságot és
növelem a ragaszkodást
kötöm az időt de az
csak múlik a fonál egyik vége a kezemben
a másik mindig épp
kicsúszik belőle a cseppek
elmosnak égetnek és
rajtuk keresztül minden más

(Illusztráció: Gemi aka Gemi333 aka げみ: 色の降る日, 2015)