Bejegyzések kategória bejegyzései

Kővár

 

A férfiak általában úgy érzik, hogy gondolkodnak, és úgy gondolják, hogy éreznek is.

Bizonyos napokon ez a tétel többször is képes megdőlni.

Azrael egy ilyen napon érkezett meg a Kővár Kastélyszállóba azzal a nővére által jó előre kitervelt szándékkal, hogy első szemesztere megkezdéséig szerez némi pénzt és tapasztalatot az élet egyetemén.

Csalódottan vette tudomásul, hogy a nővére nincs szolgálatban. Nem várta őt, mégcsak ott sem volt.

Nincsenek bent, így mondta a pisze orrú, szemüveges recepcióslány, akinek homlokban magasra emelt, házilag zselézett semmilyenbarna hajzata, az erőltetéstől vöröslő szeme, és az arcára sebtiben felkent pirosító bármiféle kiáltványnál jobban árulkodtak helyzetéről. Láthatóan örült Azrael jövetelének, szinte lelkendezett, itt a főszezon a nyakukon, hétről hétre több a vendég, már nem sokáig bírta volna egyedül.

Apró sikkantással és két nagy cuppanós puszival fogadta a meglepett fiút.

Jól megleszünk, bugyborékolta, akinek ilyen izgalmas neve van, azzal csak jóban lehet lenni. Olvasott egyszer egy regényt, amely egy hasonló nevű fiúról szólt, de őt Azarelnek hívták. Az ő váltótársa pedig Azrael. Mennyi titok és egzotikum, beleborzongott. Már ma elkezdjük a betanításodat.

Szeretett jóképű fiúk közelében lenni, felvillanyozta, új értelmet pumpált beszűkült, zsúfolt és monoton hétköznapjaiba. Ilyenkor mindig elhatározta, hogy átmegy a fodrászatba a lányokhoz, és csináltat magának egy dögös frizurát, meg azt is, hogy felteszi végre a kontaktlencsét, amit fél éve halogat. De idáig csak később jutott, amikor már javában bevilágította a hold csöpp szobáját, és ő az egyszemélyes ágyban feküdt térdig legyűrt háromnegyedes pizsamanadrágban, óvatlanul feltörő, kusza gondolatainak örvényétől félájultan.

Ne siessünk előre.

Miközben beszélt, arra várt, hogy a fiú majd átsegíti a megismerkedés sutaságán, és a tengerzöld szeméhez illő bátorító szavakkal könnyít a számára szokatlan, szinte bizalmas helyzeten, de hiába. Azrael szelíden hallgatta, és igyekezett kihámozni a lényeget.

Arcát éppen csak súrolta a fény, és inkább lassan, nehogy a lány félreértse mozdulatát és megbántódjon, hátralépett, visszahúzódott, hogy beleolvadjon a meleg színekkel bélelt, tágas és puha félhomályba.

Arra számított, hogy a nővére fogadja majd. Az ajándékot is előkészítette a lépcsőfordulóban.

Olyan régóta nem látták egymást, milyen régóta is, tűnődött.

Öt éve Karácsony előtt.

Arra emlékezett, hogy a nővére egyszer csak összeszedte a holmiját, és egy nyálkás, ködös délelőttön, percekkel azelőtt, hogy a postás a bejárati lépcsőn felfelé menet megcsúszott, teljes terjedelmében elvágódott, és eltörte a bokáját, beült egy hatalmas, piszkosszürke limuzinba, amely a szemközti ház előtt várta.

Arra sem maradt ideje, hogy rendesen elköszönjön tőle.

Ebben hasonlítottak egymásra, a búcsúzást gyermekkoruk óta mindketten úgy élték meg, mint valami rájuk leselkedő veszélyt.

Majd jövök, lehelte az arcába, ha nem muszáj, még ne szólj anyuéknak.

Mintha az utolsó testvéri puszi pecsétjének puha viaszát kötötte volna meg forró és szaggatottan felé áramló lehelletével.

Röviddel ezután nagy ribillió kerekedett, a postás fájdalomtól eltorzult képpel üvöltözött, és őket szidta, amiért nem sózták fel a csúszós bejáratot. Majd mentő jött, a szomszédok kedvükre szörnyülködtek, hívták a szülőket, állt a bál, még a forgalom is leállt kis időre.

Az emberek szeretnek ott lenni, ahol rájuk egyébként semmi szükség.

Senki nem vette észre, hogy Sára lelépett.

Azraelben csak sokkal később merült fel, a szüleik miért nem vették észre nővére eltűnését. És vajon mennyi ideig nem tűnt volna fel, ha aznap késő este nem csörren meg a telefon, és nagyanyjuk nem kérdezi meg tőle szokatlanul fátyolos, remegő hangon a leányától, hogy minden rendben van-e Sárarannyal.

Így hívta őt, de csak ha oka volt rá.

Miközben erre gondolt, érezte, hogy mosolyogni kezd. Egy láthatatlan, mások számára nem létező belső akaratnak engedelmeskedve mosolyra húzódik a szája.

Ránézett a recepcióslányra, olvasta a tekintetét, és a mosolya abban a pillanatban a levegőben úszva távolodni kezdett az arcától. Kettejük közt félúton, mintha bevégezte volna küldetését, elillant, felszívódott  a koraesti napfény földre hanyatló, utolsó sugarában.

A beszédes recepciós azt hihette, és hajlamos volt azt is hinni, hogy neki szól, az ő lelkes kalauzolása hívott elő a csendes idegenből ilyen pozitív érzelmi jeladást. Lelkesedése ettől új erőre kapott. Szakmai titkokat, apró trükköket árult el, beszélt, beszélt. Azrael pedig türelemmel, békésen, az eltelt nap fáradtságával a tagjaiban hallgatta tovább. Arcuk bizalmas közelségbe került, mintha már ki tudja mióta ismernék egymást, s csupán folytatnának egy korábban elkezdett, fontos, de jobbára egyirányú beszélgetést.

Tudod, én olyan vagyok, mint a nevem, csilingelte a lány, és puha, párnás tenyerét, játékosan karmoló mozdulatokat téve, rajongása legfrissebb tárgya felé fordította.

Elzának hívták, de nem hasonlított semmilyen oroszlánkölyökhöz. Ezt Azrael állapította meg, szigorúan magában. A figyelmes szemlélő számára azonban inkább olyannak tűnhetett a kastélyszálló logójával ellátott vajszínű, kissé megkopott pólójában, mint az egymagában ki tudja mióta kapirgáló, domesztikált bülbülmadár.

Jelenetüket persze ne úgy képzeljük el, mint amikor egy hermetikusan zárt, néma térben két egymásnak ismeretlen, beszélő lény találkozik.

A hatalmas, de a növényszigetekkel elválasztott kis zugok miatt családias hangulatot árasztó előcsarnokban, és a recepció körül jócskán zajlott az élet. Kék munkaruhás férfiak jöttek-mentek hátukon törülközős bálákat, majd ásványvizes szifonokat cipelve, fürdőköpenyes vendégek közeledtek és távolodtak, érdeklődtek és kiváncsiskodtak, ahogy egy ilyen helyen kell. Mindenki nagyon ráért, de persze csak önmagára. Ha például várni kellett fél percig a kulcsra, mert Elza épp a leendő váltótársa kiokosításával volt elfoglalva, azt már szóvá tették.

A férjük oldalán magukat ernyedt biztonságban tudó asszonyok egyike-másika azért diszkréten végigmérte a jövevényt. Ha már rátévedtek, Azrael az a fajta jelenség volt, meg is tudta tartani magán a pillantásokat. Elza gyakorlott szeme hamar konstatálta ezt a számára ösztönleg boldogítónak aligha nevezhető tényt.

Amikor Vince, az idegileg megtépázott őrzővédő azzal a jó hírrel tért vissza  a főépületet az üdülőszárnynak nevezett önálló épületrésszel összekötő kerengő felől, hogy kitakarították Azrael szobáját, kövesse őt, már a hangulatfények is, mint megannyi szentjánosbogár, bevilágították az előcsarnok félreeső zugait.

Melyik lett a szobája, érdeklődött Elza merőben szakmai síkon.

A hetes, hallatszott a hümmögés.

Jó szoba, mondta a lány, és hozzágondolta, hogy azért ez nem járja, tágasabb, mint az övé, és a szív alakú tóra néz. Sára mindent előre elintézett.

Az, mondta a Maradona-pólós. Kaphatott volna rosszabbat is.

Azrael most először nézett körül kicsit jobban.

Járt már egy-két úgynevezett wellness szállóban, de a Kővár valami egészen más volt. Különösen esti megvilágításban. Bár még csak a frissen felújított hátsó bejáratot, az igényesen kidolgozott faburkolatú recepciót és az előcsarnokból kivezető átriumos szakaszt láthatta, elismerése jeléül önkéntelenül csettintett. Ezen a napon már másodszor.

Nagypolgári kényelem, modern luxus, privát paradicsom.

Minden megvan, mi szemnek, szájnak, és pénztárcának ingere.

Dolga is lesz bőven, ahogy elnézte a vendégek mozgását.

Amikor kiértek a másik két épületrészhez átvezető kerengőhöz, és félkörívet leírva elindultak a Randevú szárny felé, az alkonyat színeitől átsatírozott csupasz, boltíves falak egyetlen percre sem szünetelő, monumentális fényjátéka kísérte őket.

Az emberek nem nyughatnak, és ez általános érvényű.

Vince, legyen ez állandó jelzője, az idegileg megtépázott őrzővédő, általános érvényű nyugtalansága nemcsak abban merült ki, ha már a személyzet aznapi hiányos létszáma miatt neki kellett a szobájához kísérni emberünket, hogy húsz méterenként váratlanul, szinte rajtaütésszerűen hátrafordult, mintha a páciens éppen szökni akarna, és az ő dolga ennek megakadályozása lenne, hanem abban is, hogy kellemetlen fejhangon ugyanazt ismételgette, amikor elhaladtak egy-egy házi látványosságnak számító, ezért megjegyzésre érdemes épületrész, lugas, dísznövény, térplasztika vagy csobogó mellett.

Ugye, megmondtam, ugye, megmondtam.

Azrael nem tudta volna megmondani, hogy amaz mit mondott meg, de látta, hogy a szájából harci gázok törnek fel minden egyes hátraforduláskor, ezért jobbnak látta mosolyogni, vagy legalábbis jó képet vágni, ahányszor rávicsorít, abból nem keletkezhetett újabb feszültség.

Vincét a Százados protezsálta be nem sokkal a szálló megnyitása után. Ő tudta, mit csinál, mindenesetre akkor jó megoldásnak látszott.

Vince a mélyről érkezettek alázatos túlbuzgalmával végezte el a rábízott teendőket. Egyetlen felsőbbséget ismert el, ez a parancs volt, és az a személy, a Százados, akitől a parancsokat kapta. A Százados megnyugvással tapasztalta, hogy Vincének nincsenek érzelmei, vakon teljesít, nem kérdez, néha akkor sem, amikor szükséges volna, nem kételkedik, és lojalitása fordítottan arányos agyának velejével.

Amikor a Százados fülébe jutott, hogy a szállóban állomásozó leányok Vincét IQ-betyárnak nevezték el, nem örült, viszont megnyugtatónak találta, hogy humánérzelmei rezdülése nélkül, bizalmában rendíthetetlenül arra használhatja fel, amire akarja. Pontosabban, amire a Vezér, Valter akarja. Aki olyan volt a Századosnak, mint neki Vince.

Jól ki van gondolva a világ, valakinek fenn is, lenn is lennie kell.

De volt itt még valami, amiről akkor sem ejtettek szót, ha úgy voltak kettesben, hogy előzőleg meggyőződtek róla, senki nem hallhatja, miről beszélnek.

Vincének korábban meggyűlt a baja a rend őreivel, amikor egy felhevült, alkoholmámoros majális alkalmával csendre akarták inteni, és a törzsőrmester Vince számára nem látható, és főleg nem azonosítható módon hátulról vállon ragadta a notórius hangoskodót. Ez hiba volt, de már csak az előzetesben derült ki, melyikük hibázott nagyobbat. A rendőr, miután megröntgenezték az orrát, és megállapították, hogy két helyen eltört, a jegyzőkönyvbe csak annyit mondott, hogy a dolgát végezte, mivel a parancs szerint a politikai rendezvényt megzavaró elemeket ki kellett emelni a tömegből. És F. Vince magatartása tanúkkal bizonyítottan a közrend megzavarására irányult. Ezért döntött úgy, mint kirendelt járőrparancsnok, hogy intézkedést foganatosít nevezett személy megrendszabályozására.

Tetteket akarunk látni.

Aki mit sem tesz, nem jól teszi.

Viselkedése szemet szúr, vért lázít.

Túl a célon nem lőni.

De előbb jött a mozdulat, szakszerűen, hátulról, jobb kéz a vállra, vasmarok, s csupán követte a felismerés, hogy mégis elsiette. Csupán követte, s mint a leletekből kitetszett, már későn, s ezzel jócskán túllőtt a célon.

Vince nehéz gépezete érintésre beindult.

Az ő edzőtermek fekpadjain gondosan kimunkált vállizmait ne taperolja semmi kiscserkész.

Demokrácia van, vagy mi az isten.

Ballal ütött, száznyolcvan fokos fordulatot véve, az ebből nyert lendülettel. Állcsúcsra szánta, csúcsra járatta volna magát, ám ahogy ültéből fölemelkedett, a kalapácsként működésbe hozott kar, s végén az ökölbe szorított húsos pöröly, mintha elszabadult volna, a tervezettnél valamivel följebb sujtott le. Egyenesen a célszemély képébe, annak is a közepébe, ahol az orr várta végzetét.

Hatóság elleni erőszak.

Közrend veszélyeztetése, közbotrányokozás.

Ráadásul visszaesőként, mert már volt előállítva, mint kiderült, de akkor megúszta figyelmeztetéssel.

Vince eldöntötte magában, hogy nem viszonozza Azrael különben lefegyverzően udvarias és a lugas lámpái közt kitartóan fénylő mosolyát. Inkább elnézett mellette, mintha valami fontos történt volna ott, ahol az imént eltűnt a nap.

Mint fingot a segg, hunyorgó gombszemében úgy szórta szét utolsó sugarait a szemközti dombok hajlataiban a lemenő nap.

Ettől a kétes gondolattól visszatért a kedve.

Itt biztonságban van, vigyáznak rá, ahogy ő is vigyáz rájuk.

Itt ők a törvény, ők szarják a spanyolviaszt. Viaszkot. Mindegy.

A kis köcsög meg elhúzhat az anyjába.

Kerülni fogja, ebben maradt magával, amikor végre megálltak a hetes szoba előtt, és Vince minimális biccentéssel, köszönés nélkül továbbállt.

Nem mindenkit vezérel jószándék.

Azrael nem haragudott az ilyen emberekre, azt sem mondhatjuk, hogy zavarta vagy feszélyezte volna őt, ha a sors vagy a vakvéletlen néha a környezetébe sodort valakit, akinek viselkedését belülről mérgezte a rosszindulat.

A céltalan agresszivitással azonban nem tudott mit kezdeni. Azzal a típussal, aki másokon uralkodik, ha már önmagán nem tud.

Volt ilyen osztálytársa, mindenkinek volt ilyen osztálytársa, de vele még könnyen ment. Megfigyelte a szokásait, elemezgette a viselkedését, és amikor az provokálta, vagy egyenesen bele akart kötni, az iskolaszerte kedvelt, lefegyverző mosoly mellé mindig előkerült egy-egy frappáns szófordulat, békítő gesztus. És ezek rendszerint hatottak, különösen közönség előtt.

Az apjával már nehezebb volt.

Az apjával, aki mindenhol vigaszt keresett a külvilágban, noha valószínűleg tudta, sejtette, hogy csak magában vagy a családjában lelheti meg. Kereste lelkének középpontját, miközben szétzúzta másokét. Aki nem szokott hozzá, hogy bármiféle ellenállásba ütközzék, bármi meggátolja akarata érvényesülését, vagy hogy a dolgok nem az ő elképzelései szerint alakulnak.

Karizmatikus manipulátor, ez Azrael megfogalmazása, amikor évekkel később a diplomaosztón az apja átadott neki egy mélyzöld bársonytokba rejtett névre szóló, életkezdéshez több mint elegendő mennyiségű valutával feltöltött bankkártyát.

Olyan apa volt, aki hozzászokott, hogy ő alkotja a szabályokat, és voltak olyan szabályok, amelyeket önmagára nézve természetesen nem tartott kötelezőnek. Ivott, nőzött, kártyázott a cégvezető, sportigazgató és államtitkár haverjaival. Egymást fedezték, vigyáztak a nem létező jó hírnevükre, közben nagy ívben leszartak mindent és mindenkit, lenézték a körülöttük brusztoló, de nem az ő köreikbe tartozó emberkéket. Úgy tűnt, nekik áll a zászló.

Igazságos ez, hányszor kérdezte Azrael azóta is magától.

Kérdezhető, van-e az igazságnak bármi köze az élethez.

Sára hamar elfordult az apjától. Befelé forduló lett, tüskés és hallgatag. Az ember ösztönösen meg akar szabadulni minden kis és nagy fájdalomtól, amit mások okoznak neki. Tizenéves korban ez hatványozottan igaz.

Soha nem beszéltek erről, sem akkor, sem később, ám Azrael a nagyanyja temetése után, ahová a nővére, hiába értesítették, nem ment el, hirtelen rádöbbent, milyen eseménnyel volt összefüggésben nővére apjával szembeni előzmények nélküli, jó ideig érthetetlennek, sőt megbocsáthatatlannak tűnő ellenséges viselkedése.

Mintha egy addig nem látható, titokzatos tájat világított volna be magának.

Egy régi eset türemkedett elő a mesterségesen fenntartott homályból.

Távoli körvonalaival, halvány, kusza képeivel megjelent benne a múlt, a családi legendárium által gyors feledésre ítélt, szinte filmszerűen vissza-visszatérő kockáival, és fölsejlett a jövő, a saját jövője.

Még alig volt hétéves, nem látott az egészből semmit, csak arra emlékezett, de arra tisztán, hogy a szobájában játszott, amikor a nagyszoba felől rövid kiáltás hallatszott be, majd beszaladt a nővére, és egyetlen szó nélkül felrántotta az építőkockái mellől, kézen fogta, és úgy, ahogy volt, sapka és kabát nélkül, átvitte, vagy inkább átrángatta a szomszéd házba. A szirénázásra is emlékszik, megjöttek a mentők, hála istennek, kiáltotta a szomszédasszony, és meleg vacsorát adott a megszeppent gyerekeknek.

Mi lenne, ha nem gondolna ezekre a dolgokra többet.

Maradt még elütni való ideje a vacsoráig.

Mi lenne, ha kiülne a püspöklilába hajló, gyöngyházfényű égbolt alá, és belélegezné a koraesti csöndet.

Ma valahogy nem bírt egy helyben maradni.

Nagyon várta a találkozást nővérével. Tartott is tőle, hogyan fogadja őt, a kisöcsit öt hosszú és keserű év után. És most, hogy hiába várta, és talán véletlenül, talán szándékkal maradt el az összeborulás, nem találta a helyét.

Pedig volt helye, nem is rossz. Tágas, halványzöld vendégszoba; franciaágy, minihűtő, teafőző, tévé, sarokkád a fürdőszobában, hangulatos kis terasz.

Sára gondoskodott a kisöcsi kényelméről.

Azrael számára nyilvánvalóvá vált, hogy Sára óvatosan kerüli az apjukat, hozzá viszont kedvesebb és türelmesebb lett. Focilabdát hozott neki ajándékba, meg spéci svájci bicskát, fagyizni vitte, és különböző, így mondta, férfidolgokról beszélgettek. Illetve az apja beszélt, széles taglejtéssel, energikusan, s hogy a szavainak nagyobb nyomatékot adjon, séta közben időnként előrehajolva rácsapott a hosszú, csontos térdére. Ám észrevehette, hogy a fia mindig összerezzen, és abbahagyta a csapkodást.

A fiát próbálta maga mellé állítani, mintha tőle várta volna, hogy segítsen a kisiklani készülő élete értelmezésében. Várt tőle valamit, amit az akkor nyolc-kilenc éves fiú, bármennyire igyekezett, nem tudott neki megadni. Az apja gyakran úgy viselkedett vele, mintha ő valamiféle minimindenható volna, aki egyetlen szóval, vagy akár anélkül is, hosszú szempillája egyetlen rezdülésével, ragaszkodó tekintetével, és mindig mosolyra kész szájvonalának finom hullámzásával képes csodát tenni. De hiába volt a nagy igyekezet, a férfiszakasz tartós összefogásával sem tudták volna visszanyerni azt, amit az apja lányfronton az évek során elveszített.

Utólag persze könnyű okosnak lenni.

Azrael utálta is magát emiatt.

Te ki a fene vagy.

A kastélyszálló középső szárnyának abban a végében, ahol a személyzeti ebédlőbe vezető kavicsos útszakasz egyszercsak minden racionális okot nélkülözve véget ért, a kukák és a kőkerítés között egy négykerekű, frissen lakkozott, fekete, faragott hintó állt.

Onnan érkezett a hang.

Pontosabban a tetejéről; a hang gazdája a hintó elülső ülésének kilincsformájú karfájára támaszkodva cigarettázott.

Hogy elvonja a saját figyelmét belső monológjaitól, és leplezze a váratlanul rátörő hang okozta kisebb ijedtséget, Azrael szélesre húzta a száját, és megnyerőnek szánt mosolyrakétát indított a női sziluett felé.

Mert nő volt, ami a léghullámokból is könnyen kiderülhetett volna, ha Azrael séta közben nem merül annyira magába, és beleszimatol a frissen nyírt fű, és az ebédlő szélesre tárt ajtajából kiáramló, nehezen azonosítható étel szagához diszkréten odaférkőző parfüm erős illatával kevert levegőbe.

Mindig ilyen vigyori vagy, kérdezte a nő.

Elnyomta a cigarettát, és felállt, hogy lelépjen a hintóról.

Ne segíts, egy hintóról se  nehezebb lemászni, mint egy férfiról.

Azrael úgy pattant vissza, mintha darázs csípte volna meg.

Nyugi, mondta, és nevetett, nem harap a néni.

A nő, mintha manézsban lenne, és tudná, hogy a közönség visszafojtott lélegzettel figyeli minden megtett lépését, a fiúnak háttal lassan és kihívóan tette meg a három kis lépcsőnyi távolságot a földig.

Ne ragozzuk, Azrael, ha akart volna se tud mit válaszolni, mert ahhoz (egy) be kellett volna csuknia a száját, (kettő) levegőt kellett volna vennie.

Gyönyörű nő, összegezte az agyában és az ágyékában egyszerre feltoluló benyomásait, miközben zavart, és a tőle elvárható módon rosszul leplezett rajongással figyelte a feléje közeledő nő ringóságait.

Gréta vagyok, de Garbó nélkül, mondta továbbra is nevetve, és nyújtotta hosszú, vékony, napbarnította kezét.

Ha Azrael jelentkezett volna a nyári egyetemen meghirdetett Kommunikáció és protokoll című viselkedéstani kurzusra, akkor most bizonyára kapásból tudta volna, hogy mit tegyünk, ha nem tudjuk, mit tegyünk.

Enélkül azonban tanácstalanul, és némiképp szégyenlősen préselte ki magából a saját nevét.

Nocsak.

És még egyszer, nem pusztán a nyomaték kedvéért, nocsak.

A dúsan húzott, ívelt szemöldök, mintha a leszálló est langy permetének apró tűszúrásaitól idegenkedne, összébb húzódott.

Gondolhattam volna.

Miből. Miből gondolhat ez a szexbomba bármit is, ami vele áll kapcsolatban.

De nem kérdezett vissza. Isten ments, hogy kiadja magát. Majd elmondja, amit el akar.

Te jó ég, micsoda egy nő.

Büntetlenül még szavakkal sem érinthető meg.

A vére meglódult, mintha hazudna. A nyakától a feje búbjáig elpirult.

Szégyellte magát az előbbi magabiztosságáért, az idétlen vigyorgásért, az illetlen gondolatokért. A gyomrában érezte a nő pillantását.

Majd ki fogod nőni.

Azrael felső ajka fölött veríték ütött tanyát.

Ezt sem kérdezheti meg, őrület.

Alig pár órája van itt, és már sikerült hülyét csinálnia magából.

Bugyborékoló nevetést hallott.

Nem akart belemenni abba, amibe az imént egyszer már belesült. Inkább becsukta a szemét, amitől azonban még élesebben látta maga előtt rajongása és kétségbeesése újdonsült tárgyát. A dekoltázs alatt hullámzó test körvonalai olyan tisztán rajzolódtak ki előtte, hogy ijedtében gyorsan visszanyitotta a szemét, múljon el a káprázat, múljon el a szégyen.

Nagyon csinos fiú vagy, tudod-e.

Ha Azrael történetesen a helyzet magaslatán állt volna, amire az utóbbi időben alig volt példa, akkor sem lett volna képes eldönteni, hogy ez most bók volt vagy a búcsú előszele.

Eldöntötte Gréta helyette.

A hatás kedvéért ugyanis tökéletesre formázott fejét a személyzeti étkezde bejárata előtti kandeláber felé fordította, és alighogy megajándékozta a bambán álldogáló fiút mandulavágású, álmos, sűrű, sötétvörös pillákkal keretezett, palackzöld szemének látványával, szó nélkül távozott az ellenkező irányba.

Azrael továbbra sem mozdult. Csak nézett kifelé a fejéből. Próbált belemerülni egy érzésbe, s meg is akarta tartani. Nem merte követni a lányt a tekintetével, hátha elárulná magát. Pontosabban: még jobban elárulná magát. Ennél is jobban, ami felért volna egy epikus méretű megaláztatással.

Inkább másfelé meredt.

Az ég alja, akár egy hatalmas ránc, sűrű, alvadtvérszínű redőkben húzódott össze.

Na, ja. Most kapott egy kis előleget abból, ami itt vár rá.

Befordult a konyhára.

 

(Illusztráció: Serhii Cherniakovskyi – Dark forest)

LUFI; OLGA; TEREGETÉS; XOXO

 

LUFI

Lufi virág, léggömbvirág,
jaj, de pici ez a világ,
magát tenné, ahogy mondja,
a legfelső égi polcra.

Nem gondol ő soha rosszra,
szépségének rabja, foglya,
megszólal az ovis Borcsa,
remélem, nincs túlhájpolva.

 

OLGA

Bízik bennem a kék
szemű Olga,
amit mondok, mindjárt
lecsekkolja.

Nagyon egyben van, ha
rám néz, fullos,
ha szétesnék, össze-
szedne biztos.

 

TEREGETÉS

Apu azt mondja,
anyu kiteregeti
a szennyest.

Ezt nem értem.
Igaz, hogy anyu tereget,
de a mosógépből,
ami az előbb
még mosott.

Hogy béke legyen,
anyunak a régi mosószert
ki kellene cserélni másikra,
apunak meg egy új mosógépet
kellene vennie, ami
már szárítja is a ruhát.

 

XOXO

Befrendelem
a fészbukon Elemért,
olyan trendi,
hiszen semmihez sem ért.

Nem győzöm meg,
felesleges idegbaj,
tenkölés csak,
csípje meg a darázsraj.

Megsajnáltam,
anyja akár a Karen,
rédzseli a
kamasz fiát, van ilyen.

Visszajelölt,
úgy látom, az Elemér,
de bannolt is,
többé a neve sem ér.

Nem random ügy,
sok van ebből, nem kevés,
vár reám
a megérdemelt csillezés.

Versolvasó,
lehunyva az ágy szeme,
eljött a nagy
semmittevés ideje.

 

(Illusztráció: Kaleigh Glover: The Washing Machine (2024))

A tíz zeusz

 

A barátom megunta. A barátom megunta, hogy félek tőle. Gyakran ejtek sebeket a testén, miközben felfedezem. Azt hazudom magamnak, hogy katona, ezért megszokta az egészet, de tudom, hogy a felfedezés mozdulatai fájnak, mert korábbi titkosabb sebeket akarnak kitapintatni és ha kitapintják az is fáj. Azt mondta, nem tudom mi a hűség, azt mondtam, sosem szavaztam rá, mert a hűség a győzelem. Figyelem hogyan reagál.

Nem reagál.

A barátom katona, de a második világháborúból, homokszínben jár és nem foltzöldben. Ezenkívül tiszt. Az ütközetek és győzelmek megváltoztatták: értő fejek szerint minden fordulatnál személyiséget cserélt.

De ilyenkor vitatkozni szoktam: nem kell mindennek bonyolultnak lennie, különösen az én barátomnak, a második világháborús tisztnek nem.

A kapcsolatunk történetét kloroform illatú vattakorongokon és műpergameneken adtam ki 1908-ban. Közösségünk, a kapcsolatunk, katasztrófák túlélésének okozata; a hibás tekintetű holland hadiorvos, a sírokról növényeket letépő magyartanárnő és a kamasz aki megátkoz, ha kiderül, hogy nem akarják a nevét a bőrükre tetoválni. Ezenkívül egy kis börtönszínű kutya és egy falusi vasútállomás alakú afta. A közös gyöngyláncolatunkat lerajzoltam. Album.

Azt hazudom magamnak, hogy katona, de tudom, hogy a felfedezés mozdulatai fájnak, titkosabb sebeket akarnak és ha kitapintják az is fáj. Nézd: a bajtársaim küzdenek a játék méltóságáért és bohóccá festik magukat, hogy eltereljék a figyelmet a halálról. Aztán önző kíváncsiságból mégis elkezdik újra eljátszani a halált, megijednek egymástól és ki ki maga mellé véve szövetségeseit bezárkózik a saját kapualjba.

Gyerekeiknek korán megtiltják a játékot, különösen egymással, gyerekeik küzdeni kezdenek egy egész élet méltóságáért és így telik el a játék. A barátom jól szórakozik a monológomon és azt mondja d-moll. A-mollban sokkal szomorúbb lenne és lenne benne betegség is. C-mollban vallásos lenne, h-mollban télies túlélésről szólna, e-mollban olyan lenne, mintha valóban én írtam volna és b-mollban olyan lenne, mintha valójában ő. F-mollban olyan lenne, mintha a többiek írták volna az egyetemen.

Figyelem a barátom, német katonatiszt ebihalszemét és az első barátnőjére gondolok, a Hanna nevű gyógytornász nőre, aki a gonosz egyszerűségéről írta a könyveit. Nem akarom kimondani a jelzőt, ami az eszembe jut, mert lealacsonyítana a barátom előtt.

Valójában lealacsonyítana a barátom előtt. Bekapcsolja a klímatévét és a készülékből csepegni kezdenek a hideg fújással a vértanúk.

(Illusztráció: Sylwia Wenska: Flowers in gold I (Poland))

A legszebb fa

 

Nyolcvan liter gönci pálinkát adott a barackoskert, tízezerért vitték literjét, mint a cukrot. Ha valaki az egyetemen azt mondja Csáki Palinak, hogy egyszer még a cefre cukorfokát fogja számolgatni, akkor biztos kineveti. Pali panelban nőtt fel, matektanár lett, amolyan kocka. A fákhoz nem értett, a pálinkafőzéshez még kevésbé. Az apósa tanította meg az öntözés, a metszés, a trágyázás és a permetezés fortélyaira.

Miután szegény anyósa megözvegyült, Palira maradt a negyven fa gondozása. Az a tavasz nemcsak az apósát ragadta el, hanem az ország baracktermésének jelentős részét is. Paliék barackosa csodával határos módon megmenekült, a domboldal nyugati oldalát nem érte jég.

Irgalmatlanul felment a gyümölcs ára, monda az anyósa, amikor hazajött a piacról. Az idén nem pálinkázunk, Pali. Enyém a föld, én döntök. Pont elég ideig basáskodott apósod a gyümölcs fölött. Mindig csak a pálinka. Mostantól eladjuk, nem kótyavetyéljük el alkoholba azt a sok gyönyörű barackot. Te vagy a matektanár, számold ki, mennyivel többet fogunk vele keresni.

Csáki Pali kiszámolta, mennyit érhet most a termés, és akkora összeget kapott, hogy végül beadta a derekát. Szabadságot vett ki, és hajnalban nekilátott a szüretnek. Három napon át szedte a barackot reggeltől estig, megállás nélkül, mígnem a dereka teljesen bemerevedett. Aztán kivett egy standot a piacon. Autót bérelt, kiszállította az egész termést, és a bódét szinte a mennyezetig rakta rekeszekkel. A legszebb szemeket tette ki a pultra. Gyönyörű áru, dicsérték a vevők. Sorba álltak, vitték a barackot, tényleg az övé volt a piac legszebb portékája.

Jólesett neki a dicséret. Szerette a fákat, és úgy érezte, a termés valamiféle megszemélyesítés, nemcsak a munkáját, őt magát is minősíti. Sokszor üldögélt az apósával a teraszon. Szótlanul kortyolták a pálinkát, és a fákat nézték. Szerették a kertet. Télen a deres ágakat, tavasszal a virágzást, nyáron a sűrű lombot, ősszel a gyümölcstől roskadozó ágakat bámulták. Pali néhány év alatt minden fát kiismert. Pontosan tudta, melyik terem legelőször, melyik utoljára, és melyiknek a legédesebb a barackja.

Tíz előtt odalépett hozzá a piacfelügyelőség ellenőre. Ötven körüli, pocakos férfi volt, olyan könyvelőalkatú. Megdicsérte a barackot, megjegyezte, hogy ilyet ritkán látni mostanában. Pali büszkén mondta, hogy saját termés. Az ellenőr elkérte a papírokat. Először az őstermelői igazolványt nézte meg. Közölte, hogy az apósáé nem használható, mert az igazolvány nem örökölhető. Aztán a permetezési naplót kérte. Azt senki sem vezette. Utána a növényvédelmi engedélyről érdeklődött, majd a gyümölcs származását igazoló dokumentumokról. Miközben a jegyzőkönyvet írta, többször is megjegyezte, hogy jaj, de kár érte, mert látszik, hogy rengeteg munka van benne. Elmondta, hogy nekik is voltak gyümölcsfáik, ezért tudja, mennyi gondoskodást igényel egy ilyen ültetvény. A szabályokkal azonban ő sem tud mit kezdeni, neki ez a munkája. Aztán kiszabta a bírságot, és intézkedett a teljes készlet lefoglalásáról. Amíg a rakodók vitték el a rekeszeket, Pali kiszámolta, mennyi pénzt vitt el az autóbérlés, a standdíj és a bírság, aztán felírt valamit a noteszébe.

Késő délután ért haza. Fáradtan ült le a teraszon, a barackfák mozdulatlanul álltak a naplementében. Gyönyörűek voltak. Pali nézte őket, és arra gondolt, hogy látta ezeket a fákat fiatal csemeteként, vihar után megtépázva, látta a téli kopárságukat és a nyári gazdagságukat. Mennyi munka, mennyi idő, mennyi gondoskodás. Az ember csak arra fordít ennyi energiát, amit igazán szeret.

Kiválasztotta a legszebb fát, azt, amelyiknek a legvastagabb volt az ága, és amelyik minden évben a legfinomabb barackot adta. Ez jó lesz, gondolta. Erre fogom felkötni magam.

PITYU; ÉHSÉG

 

PITYU

Pityu fekete,
Pityu erős,
a szeme fekete,
a haja fekete,
a bőre fényes,
mint a cigányoké.
Pityu vigyorog,
Pityu semmitől se fél.
Sárral dobál,
szétrúgja a homokváram,
letépi babám fejét.
Siklót fog a kertben,
felém hajítja,
te gyáva,
üvölti utánam,
ez nem mérgeskígyó,
élve maradsz,
ha megharap!

Pityu röhög,
biciklizni se tudsz,
ügyetlenség!
Pityu rám rivall,
na gyerünk,
tartsd a kormányt,
tekerd, tekerd, előre nézz!
Hátba lódít,
száguldok,
fejem csattan a kocsiúton,
rám szakad az ég.

Pityu fekete,
Pityu fekete,
reszketek, mikor hozzám ér.

 

ÉHSÉG

adjatok ennem
adjatok még
dupla ebédet
az egész sült csirkét
azt mondtátok mikor ide hoztatok
ehetek amennyi belém fér
hát akkor megeszem ezt a sajtot
a sonkát a vajat a szalonnát
a három szármát a tejes kenyeret

egyenek mást a macskák

utána müzlit ropogtatok
befalom mind az olajbogyót
a cseresznyebefőttet a kekszet
a mézet az eurokrémet
hasam fájdul
görcsöl csikar
nem baj
az én bajom
hogy csak falok és falok
én mindig éhes vagyok

mit óbégat a nagyi

ja értem a banános csokoládék
hányat talált vagy huszonötöt
a szekrény mögött
én gyűjtögettem ott őket
arra a napra
amikor majd
felbontjuk az egyezséget
volt már rá eset

ez tartalék
mit csodálkoztok

én mindig előre gondolok
ennyit tényleg illene tudnotok rólam
ha már örökbe fogadtatok

 

(Illusztráció: Jan Davidsz. de Heem: Table (c. 1670))

Tiszta szív, csúcsidő

 

Az autók egyszerre mozdulnak. A síneken vonatok és villamosok. Apró, fürge férgekként harapnak egymás farkába. Mindig késnek. Mindig pontosak.

Megsokszorozódik a zaj.

Fentről egyforma, mozgó célirányos pontok az emberek. Mindnek dolga van. Fülükben könnyedén kiszakítható dallam, kezükben a másvilág.

Egy megálló. Egy zebra. Egy járdaszegély.

Ott ül.

Cipőorra kilóg az úttestre. Épp csak annyira, hogy a forgalmat ne zavarja. Pontosan odáig, ahol még nem képez akadályt, de jelenléte már tagadhatatlan.
A járda szélén ül.

Egy hajléktalan megáll a villamosmegálló szélén. Hóna alatt újságok. Rendezetten. Úgy tűnik, ha másnak nem is, neki számít.

– Friss hírek – mondja. Nem kiabál.

Egy nő megemeli a táskáját, nehogy hozzáérjen. Egy férfi félrelép. A hírek maradnak.

Csend.

A villamos elmegy. A sínek még sokáig vibrálnak.

– Maga nem vesz? – kérdezi a férfit, aki csak ül tovább. Nem néz fel, a cipője orrát figyeli. Aztán halkan válaszol:

– Már mindent elolvastam.
– Akkor tudja.

Csend.
Valaki ritmust veszít, a cipője súrlódik. Felszisszen.

– Tudja, mi van benne? – kérdezi a hajléktalan.
– Hogy élni kell.
– Igen.

A hajléktalan bólint. Nem mosolyog. Nem volt min.

Egy fényesre waxolt barna bőrcipő áll meg előttük. Gazdája ingerülten matat a telefonja után.

– Most nem érek rá – mondja.

A hangja még ott marad egy pillanatig, aztán elviszi a forgalom.

Újra csend.

– Maga mivel foglalkozik? – fordul vissza a hajléktalan.
– Írtam.
– Mit?
– Amit nem lehetett.

A hajléktalan felveszi az egyik újságot, belenéz.

– Az a baj – mondja végül –, hogy ami igaz, az nem fér el.
– Hol?
– Itt – körbemutat a téren. – Csúcsidő van.

Egy villamos csönget, megszaggatja a csendet. A hajléktalan hátrább lép.
Az üldögélő férfi nem mozdul.

– Ha most előrébb csúszna… – mondja a hajléktalan –, észrevennék.
– Nem akarom.
– Értem.

Csend. Most hosszabb.

– Mondja – suttogja, miközben felnéz a hajléktalanra –, maga szerint meddig lehet tisztességesnek maradni?

Sokáig nem érkezik válasz.
Egy biciklis rájuk csönget, bár nincsenek útban.

– Amíg van mit elveszíteni – mondja végül.

– Nekem már nincs. Ha kell – teszi hozzá halkan –, embert is ölök.

A hajléktalan ránéz. Aztán egy lépést tesz felé.

Cipőorra kilóg az úttestre. Épp csak annyira, hogy a forgalmat ne zavarja. Pontosan odáig, ahol még nem képez akadályt, de jelenléte már tagadhatatlan. A járda szélén üldögél tovább.

Cipője mellé ül egy meggyötört munkásbakancs. Bal orrán piros festékfolt.

– Kit?
– Szinte mindegy. Nem igaz?

Hallgatnak.

– És utána? – csattan fel a hajléktalan. – Utána mi lenne? Visszanyerné a helyét? Vagy a fele királyságot?

István elmosolyodik.

– Nem.
– Akkor meg felesleges – mondja a hajléktalan. – A mesékben az ilyesmiért legalább jár valami, nem?
– És itt?
– Itt legfeljebb jegyzőkönyv.

– Arra csak rákerül az ember neve, az igazi, nem igaz? Mert hát az is valami.

A hajléktalan újra felemeli az újságot.

– Friss hírek! – kiáltja, de senki nem figyel rá.

– Tudja – kezdi –, maga túl őszinte.
– Az baj?
– Itt? Inkább bűncselekmény…

Egy reklám hangjai árasztják el a megállót. Valaki hangosan felnevet.

A járda poros, repedezett. Pont elég hely jut neki. Az üldögélő férfi lehajtja a fejét.

nincs semmim
csak ez a járda
meg amit gondolni merek

A hajléktalan leteszi mellé az egyik újságot.

– Kell egy?
– Mennyi?
– Amennyit bír.

A zsebébe nyúl. Üres tenyerét mutatja, miután a kezét kiveszi.

– Akkor ingyen! – mondja a hajléktalan. – Úgyis meg kell tudnia valakinek.

A villamos újra elindul.
A járda megtelik.
A cipő orra még mindig kilóg.

A hajléktalan arrébb áll. Érzi, hogy útban van.

Az újság ott marad.

A hírek frissek.
Az élet megy tovább.