Bejegyzések kategória bejegyzései

Dala, esője

 

Sanna Kurki-Suonio: Sadelaulu (Musta, 1998)

A folyót követte, ahogy a folyó lépett, járt. Egyre sötétebb, pedig a Napot követte, a távoli Napot, de Hold volt, és távolodott. A halak mellette úsztak, és látta, valamelyikük rá néz.

Mondani kellene valamit, gondolta, hogy megint, de semmi szavak, semmi. Üresen ment, és ezt az üresszavas semmit mondta a szeme a halaknak.

Tudsz egy kicsit arra nézni, hogy ne zavarjon a tekinteted? Mutatta is, merre, mert a Hold is nézte. Szúrósan nézte, és szúrósan voltak a füvek is, a puha szirmok.

Sárgán hulltak, hulltak barnává, és így, a szavak nélkül, levelek. Egyre több lett a lenti levél, és egyre többet gondolt a madárra. A Nap fényénél talán, de a Hold.

Árnyékot keresett, de a Hold akkor is nézte, amikor az árnyékkal ment. Rossz folyón indult el, de már más folyót nem látott, és ez is belefut a tengerbe.

Lehullott levél, ág, kidőlt fák, de nem állt meg akkor sem, amikor a sziklák omlottak, a föld rengett. Vulkán mellett vitte a folyó, holnap már csak a füst, az ehetetlen növények.

Hallotta, amikor kitört, hallotta, ahogyan repedezett a föld, hallotta a homok csikorgását. Állt a folyó, vagy csak az üres medrét követi, az üres tengerhez?

És a fekete cethal a csíkkal az oldalán. Minden folyó a cethez hoz? De még a szél, és a szél irányába fordult, dehogy megyek a tengerhez.

A szelet követte, de a szél, ahogy fújt, erre, arra, eltévedt, és minden fel volt borzolva. És akkor keressen másik folyót, a tengerbe futni?

De melyik folyó lenne az a rossz folyó, vagyis mindegyik. Talán még ellenkező irányba is folynak, ellenkező irányba fújó szelekkel és tüskés ágakkal.

Mérgező növények, fullasztó levegő, de a madár hangját hallotta, amikor egy pillanatra a napsugár elérte. Mint egy idegen, úgy szólalt meg.

Megismernél, ha idegen lennék? Ahogy szaladt, szaladt keresztül, és minden nézte, mindennek a szeme, és nem volt semmi árnyéka és felhője.

Azon a napon, amikor a Hold, még felhő is jött, de az esőtől nem látott, és úgy is kellett szaladnia, hogy ő már nem lát, csak nézik.

És a tenger fölött a sós levegőben szállt a madár. Csípte a szemét a só, ahogy nézett a madár után. És a vízre szaladt, a fekete cethal a csíkkal és a szikrázó halpikkelyek.

A Hold napsugara, milyen sugár az. Repült, amerre a madár mutatta neki. Ahogy az énekét hallotta, megtelt élettel a szaladása, mintha folyó futna benne, szirmokat hozó.

Azon a napon, amikor a Nap, mert a madár a Naphoz vezette, és a sugaraiban, ahogy fürdött, kiszúródtak a tüskék a bőréből. Míg kihulltak, is megszúrták egyszer.

A tenger közepén állt, mintha csak az égen, vagy máshol állna, és merültek el a tüskék a vízben, sültüske is, meg amit belélegzett, vagy a tekintetén át érkezett a szívébe.

Valamit akkor tanult a madártól, annak a dalát, amit akkor is tud énekelni, amikor csukott szemmel a könnyei folynak az utolsó halakra.

2024. 04. 13. 8: 20: 59

 

(Illusztráció: Martin Johnson Heade: Orchids and Hummingbirds (1875-90); Andy Russell: Hope)

Sir Gawain és a Zöld lovag (részlet)

 

(…)

48

Míg így vigad vadászattal a várúr az erdőben,
derék Sir Gawain szelíden szundít ágyában,
finom, bélelt takaró és elfüggönyzött baldachin alatt,
miközben a falra fénypászmákat fest már a délelőtt.
Szendergésébe ekkor motozó nesz szivárog,
ahogy ajtózsanér nyöszörög alig hallhatóan.
Felemeli fejét Gawain, fülel kiváncsian,
fürkészve kiles a baldachin függönye mögül,
mi lehet mégis ez óvatos motoszkálás a szobában.
Lám, a meseszép hölgy az, ki maga mögött
húzza be épp halkan a hálószoba ajtaját,
s indul Gawain ágyához, ki ámul, és zavartan,
alvást színlelve bújik a szaténtakaró alá.
A szép hölgy halk léptékkel lopódzik ágyához,
majd félrehajtja finom függönyét a baldachinnak,
kecsesen leül a lapító lovag lepedője szélére,
s várja, vendége végre mikor ébred.
A megszeppent Gawain mély alvást mímel még sokáig,
s folyvást forgatja fejében, miféle furcsaság ez,
milyen csuda dologba csöppent itt vajon.
Majd arra gondol magában: „Mégis jó volna
megkérdezni szép szóval, mit szeretne tőlem.”
Így azután nyújtózni kezd, nyitja szemét,
majd a hölgy felé fordulva, mint ki hirtelen megriad,
nagy kapkodva keresztet vet, akárha kísértést
űzne el.
A hölgy finom, fehér arcán
e színjátékra pír felel,
s mosoly bujkál bíbor ajkán,
mint kit könnyű derű emel.

 

49

„Szép jó reggelt, Sir Gawain” – szól a hölgy mosolyogva.
– Egy ily hétalvó lovagot el is lophatnék akár!
Lám, csapdába csalt ez ágy, a foglárod én vagyok,
s lehetetlen szinte szabadulnod, már ha szeretnél” –
s a tréfához a csodás hölgy csilingelve kacag.
„Jó reggelt, ragyogó rabtartóm! – replikázik Gawain.
Mit csak kérsz, mylady, teljesítem minden kívánságod!
Íme, kezedbe adom, kegyelemre magam,
ily tündöklő túlerő ellen mit is tehetnék?”
Részt véve a vidám játékban, így válaszol a lovag.
„Mégis, bűbájos börtönőröm, bajba jutott,
félénk foglyod arra kér, hogy felállhasson végre.
Tisztes ruhát öltenék e takaró helyett,
csevegésünk, meglehet, csinosabb lenne úgy.”
„Nem szabadulsz ily könnyen – szól a szépség erre -,
mert más a tervem veled. Maradj még ágyadban,
finoman betakarlak, nem fogsz fázni, meglásd,
és rátérhetünk végre váltságdíjadra is.
Ismerem híredet, Gawain, hiába tagadnád.
Hiszen visszhangzik, amerre jársz, hetedhét országra,
mily finom, udvari minden mozdulatod, szavad,
hősként dicsérnek a férfiak, ám a hölgyek még inkább.
És most egyedül vagyunk mi ketten e kényelmes ágyban,
férjem a lovagjaival hajtja a fürge vadat,
szundítanak a szolgálók, és szintúgy az udvarhölgyek,
s ajtónk szárnyán a reteszt is szorosra zártam.
S mert házam vendége épp egy ily híres lovag,
végre itt az alkalom vele végtelen hosszan
beszélni.
Mi én vagyok, tiéd lehet,
vágyad elég, nem kell kérni,
kedvedre mindent megteszek,
büszkeségemet nem sérti.

 

50

„Hitemre – felel Gawain -, bár hízelgő hallani,
tudom, töredéke sem vagyok e túlzó szóbeszédnek.
Nem érdemel csekélységem ily ékes dicséretet,
mákszemnyi virtusom méltatlan e megbecsüléshez.
De a Mennyei Atyára mondom, alig várom,
hogy érdemem akár csak félig felérjen e várakozáshoz,
és szóval vagy tettel szolgálatodra lehessek.”
„Sir Gawain – felel a szép hölgy finom szóval -,
kicsinyes könnyelműség lenne, ha kétségbe vonnám
a minden háznál hangoztatott hős lovag-erényed.
Hisz tudom, hogy hány hölgy hajítaná inkább
valamennyi kincsét, vagyonát vízbe, szakadékba,
csak hogy ágyhoz láncolva ily rabjuk lehessen,
ki kedvük bódító bora, balzsam bánatukra,
és gyöngéd szóval szelidíti szívük szomorúságát.
Én is magasztalom a mennyország mindenható Urát,
hogy kezem közé adta, kit mindenki kíván
magának.”
A hölgy így vívta a harcot,
szépsége napfényként áradt,
Gawain pedig pajzsot tartott
minden egyes mondatának.

 

51

„Szép hölgyem – szól Sir Gawain -, a Szűzanya áldjon,
megtisztelnek szívből jövő, dicsérő szavaid.
De hidd el, túl kedves hozzám a hírnév szeszélye,
tétova szerencse ez csupán, mit sem tettem érte,
a méltatás inkább nemes nagylelkűséged illeti.”
„A Szent Szűzre -, szól a hölgy, mást súg szívem.
Ha minden nő bája bennem lakozna,
s kezemben tarthatnám kincsét a kerek világnak,
hogy kedvemre választhassak valamennyi lovag közül,
nem sorolnék senkit eléd, s nem érném be kevesebbel.
Mert amit tőled hallottam, tapasztaltam, láttam,
a kifinomult, udvari kedvesség, kellem és külalak,
meggyőzött, hogy híred nem hamis, hazug szóbeszéd.”
„Hölgyem, hitvány magamnál, hitemre, jobb jár neked,
mégis büszkeséggel tölt el becses szavad.
Szolgállak tiszta szívből, szép parancsolóm,
kélek, fogadj el lovagodnak Krisztus nevében!”
Bár egymásnak bókolva így bolondoznak egész délig,
és a szép hölgy szerelmes szavakkal szítaná tüzét,
szelíd türelemmel tartja a távolságot Gawain.
„Legyek bár legszebb, nincs gondja rám”, gondolja a hölgy.
De a lovagot most más kísérti, készül az ígért
csapásra:
szinte látja maga előtt,
a bárd mint sújt le nyakára.
Végtére búcsút vesz a hölgy,
s Gawain engedi útjára.

 

52

Búcsúzik a nemes hölgy, nevet, s így szól,
miközben feláll, megdöbbentve mélyen a lovagot:
„Az Ég áldása érjen ezen édes délelőttért,
még ha világos is végre, hogy nem te vagy Gawain.”
„Hogy lehet ez?” – kérdi a meglepett lovag sietve,
mert fél, megsértette mégis modorával a hölgyet.
Az így felel, megáldva őt, kezét fejére téve:
„Gawain hírnevét nem hiába hordja szét a szó.
Mint a finom udvari módi méltó mintaképe,
hogyha ily hosszan ülne egy hölggyel együtt,
kivel a meghitt beszélgetés és búcsú összebogozta,
csalafinta csellel ő már csókot csent volna tőle.”
„Szép hölgy, legyen óhajod szerint – szól erre Gawain.
– Nem hagyhatlak cserben, ha csókot parancsolsz,
hisz kedved keresnem kötelez a lovagi szolgálat.”
Fölé hajol akkor a hölgy, hófehér karjával
átöleli, és magához húzva megcsókolja Gawaint.
Azzal Isten kegyemébe ajánlják egymást,
és halkan elhagyja a hölgy a lovag hálóhelyét.
Gawain fürgén felkel fekhelyéről nyomban,
szolgákat szólít, hozzanak szép ruhát hamar,
majd felöltözve máris a misére indul.
Azután megterített asztal és mulatság várja,
hol vígad, míg fakóezüst fénnyel fel nem jön
a hold.
Nem mulatott senki jobban,
Gawain két hölgy közt fogva volt,
a szép s a csúf ajnározta,
úgy itták szavát, mint ő a bort.

 

53

Vidáman vadászik a várúr mindeközben,
hegyen-völgyön halálba hajszolva teheneket, ünőket.
Ahogy az éj sűrű sötétjébe süllyed a nap,
oly sok szarvast ejtett el, számolni is lehetetlen.
Összegyűlnek végül a vadászok, vizsgálják a zsákmányt,
számlálják, szemlélik gondosan a gazdag terítéket.
Akkor a várúr hívatja hűséges embereit,
vegyék a legpazarabb pédányokat pengeélre hamar,
és mesteri módon vágják fel minden részüket.
Válogatják azok a véres vadakat sorba,
de még a kehes kisebbeken is vagy kétujjnyi a zsír.
Akkor a szügynél bemetszve a bendőt kiszedték,
késsel bontva több belsőséggel egybekötik.
Lábtól kezdve aztán lenyúzzák a bőrt,
majd a hasat hoszába hasítva kihúzzák a beleket,
vigyázva, hogy elválasszák a zsírt a zsigerektől.
Majd a nyakat nyitják fel, elnyesve a gégét,
lefejtve teljesen a tarját a tüdőig egészen,
Aztán kifent késükkel körbevágják a lapockát,
óvatosan, hogy a szép színhúst nehogy szerteszabdalják.
Széles szügyét feszítik szét a szarvasnak eztán,
hasítják toroktól egész a hátsó combig,
és kizsigerelik az elejtett állatot egészen,
kiszedik, vágják a szívet, vesét, májat,
és bontják a bordó húst a bordákról ügyesen.
Majd úgy vágják a húst végig a gerincnél,
hogy egy darabban csüngjön a csülökkel együtt,
s felemelve aztán a faggyas fartőt is lemetszik.
A vad vetkőztetése, azon a vidéken ezt így
hívják.
Lágyékánál az állatot
végül kettőbe hasítják,
a késpenge rőten ragyog,
ahogyan a gerincig vág.

 

54

Azután fogják, a nyakról a fejet levágják,
fürgén lefejtik róla kétoldalt a fejhúst,
és a varjaknak levágott cafatokat vetnek a fák közé.
Hosszú rudakra rakják a rengeteg oldalast,
majd a csodás csülköket is mind mellé akasztják,
és megkapja méltó részét mindenki belőlük.
A kutyáknak kupacba rakják egy kiterített bőrre
a májat meg a tüdőt, mellé a pacalt
vérrel kevert kenyérrel, hogy kedvükre falják.
Kürtszó visszhangzik újra, vonyítanak a kopók,
fogják a zsíros zsákmányt, és zsibongó jókedvvel
indulnak vissza a várba a vadászat végeztével.
Sarkukban a sötét éjszakával érkeznek meg végül
a kastély kőfalai közé, hol Gawain épp kedvére
mulat.
Meleg mosoly s kandallónak
tüze várják a várurat,
hogy Gawainnel találkoznak,
öröm festi az arcukat.

Vaskó Péter fordítása

LEHAJTOTT FEJJEL

 

(születésnapi ajándékkosár fölvezető sorokkal, 5 színben)

 

Bevezetés

Nincs, ki elhinné, mennyire kapkodva írom e sorokat (fránya idő!) – előre is elnézést sodraikért.

 

1. Szín Tengersziget

Hány ezer év! S tenger mennyi álma!
Az őszi esők már elérték a nyári partokat. Két felhőhullámzat között – hullámvölgyek szóra bírhatatlanul kisimult, szeretett lebegő csöndje – ma szellőkönnyűn szikráz, érclik az ég, virradatán virágba szökkentek az első megduzzadt, sárarany buroklevelű hagymák.
Makulátlan pillanat – dombon kucorgó házikóktól indulva libben, sziklás magasban Lelkeknek Leánya.
Mina: így szólítom. Így szólítalak.
Kötött versformáknál még talajba kötöttebben, fellélegző földek frissében húzva mintegy párálló intonacoját, nekilódult szépszerével e minányi, minutányi hangütésben, ujjpercek zsendülő kithara-játékában. „Aranyos” fuvallat… Pollenek nemesfém-tánca égkék szabadon: Itthon = Szabadban. S gyűjtögetőjük, amintha ábrándos szemű időknek: e csepp kirajzolódó leányka, elálló lélegzet ünő-ina – szív zsenge-zönge papnő-melisszája.

Minához
A sáfránygyűjtő leánykához,
ujjpercek aranyához

Nappali égbolton
víz első újholdja!
Szirtfalak párkányán,
sugarak sáfrányán
hajladozol, Théra
leánya, bimbózó
kishúgom. Ajkad
krétéi pirkadat,
csepp lant, ível
szemed mandolája –
míg szellőkönnyű
ujjad porzót azúrba:
perc aranyat, mind!
Kasitájába hint.

A sáfránygyűjtő leányka (Kr. e. 1600-1500, Akrotiri, forrás: Wikipedia)

 

2. Szín Akasztófa-dűlő

Aznap, hogy odaér? Majdhogynem kora tél. A hegy zúzmaracsípett felhőlábainál. A szem – szemernyi szárnyszegett túlzással – orr hegyéig se lát, farkasvak szürkeség: a hazahúzó, mind lelkesebben szaporázó láb magától húz utat. Mögötte, valamelyest enyhülő feljebb: ágvégi csepp, ha hull, nyeli köd, hangtompult némaság.
Ámde odafönn, szőlejében: derült égboltja csillagzataival „talján”-pirreg a langy testű nyár. Jóllehet, benn az ágy fagyos. Csontig szikéznek jeges leheletű falak, ereszkedő mennyezet. Itthon! Könnyű, édes álom, kinn gyümölcsöskert gyepre pottyanó, ruta-illatfelhőző vadcitromjai, „fény-éj”: villózó pálmatornyok, csillagfényben fürdőző levélkoronák. Már csak itt legközelebb az ég. Nappalán lángnyelvű nap, most hullámzó égbéli legelők fénytest-miriádjai. S e pár meleg égövi, ily-oly kontinensi pompa, amint lejtőterasza mind délverőbb sivatagjában gyümölcsre fakadó otthonát leli! Mennyi szerelem, szeretett kedves! Csepp vacok, állig húzott dunna. Kettecskén újra! Szülőföld álmodó gyermeke s az őszre hűlt présház.
Lassúdan beszívott, kiengedett levegő, mind távolabbról visszakúszó, alattom’-hidegség: vénséges házikó, belehelt kisszobánk.

Októberi nap

Hűltek a házfalak,
húznak az éjjelek.
Holtak napja közeleg
dűlőn, alant. S ha lant
zefírje zizzen citruson,
pálmák pendelyén:
azúrom, mustodon
remegő levegő.
Feledném, áldozó nap,
gyepelő lépted
százszorszépeit?
Gyepűd krizantémjait,
kacajod villózó gyíkját?
De halld: csillagot pirreg
az est! Hűlt ágyában
izzik a test. Tűnt
farkaspókszemek: már
harmatok gyémántlanak
a fűben. Mosolyom,
gyermekem: álmodó nyár!
Ma nyúlj édesen
fagylehű fal alatt.

Akasztófa-dűlői, októberi bőségkosár perzsa imafüzérrel (forrás: szerző)

 

3. Szín Zugliget

Tisztesség, tett, tudás? Számonkérni „művészlelkeken” illetlenség volna. Volt az Platóntól is. Megy, ami megy. Ami nem, arra ízetlen lenne szót vesztegetni. Kivált örülni annak, ha mindez egy az egyben, kézre készségesen áll – nincs becsbeni elcsúszás élő szó, bármely tevékenység: malterozás, főzés, tudományos felfedezések, művészet stb. között. Meglátni a kedvest, őt, a megismételhetetlent, bármely ruhát öltsön is – ezer közt elárulja járása.
Elültetni, gondozni pillanat-adta Édent, megtenni a lehetetlennek tűnőt, kiülni kőgrádicsára, s ha közben új dalra fakad a szív, tegye. Na ilyen se volt évek óta már – de majd csak. Ha nem, hát nem. Így is csordultig már énekek csillagbatyuja.
Huszonegy év? Tán azóta épül e csipetnyit szubalpin zugolyú, kurta napvilágú kert, zugligeti fagyzug – drámai kontraszt: ideálmodott szubtropikus s félsivatagi flórájával.
S pont százegy éves ez a napszín-vakolatú, „antikvitásos” kiskastély, vizek csudaháza faltő melletti forrásbarlangjával (mikor alapjait ásták, két forrást leltek – múlt év felhőszakadásainál melléjük még egy csurgó társult, míg a völgy többi felszíni csermelye réges-rég illant már).
Ó, kirajzó architektúrák! Mily pontosságok! Ősi kerteké, házaké, utaké, csillagoké! S mind, szárnyas, lábas vad, kit e dzsungel mágnese idehúz! S te, aki itt vagy, sarkadtól fejed búbjáig, bárhol járj, itt-ott, akárhol, mindenütt: valóban, ugyanúgy itt!

Királyi udvar
Délkeleti pászma

Nyárközép zenitjén,
égi séta ormán,
amint e nyílegyenes járda
kivilugas vad fényrajzába fut:
el ugyanúgy halad
jukka-dárdák sorfalánál,
át glochidák szigonykertjén,
vág magyaltölgy koronáján
Cygnus csillagzatába az út.
Szentjánostól izzik,
rajzik az est.
Forrásbarlangja
felett illatoz,
álmodik a ház:
a kannelúrás oszlopsor,
a loncajkú tűzfal.
S míg nadírja szendere
nektárról nektárra rebben:
fenn, homlok ablakszemén
meg-megcsillan –
kéken tűz
a Lant Vegája.

Királyi udvar (Délkeleti nyárközép csillagrajz Vegával, kannelúrás tengellyel, forrás: a szerző)

 

4. Szín A mélyben

Rekkenő delek, átható fényár szerelmese – űzve sötétbe. Amint szótlan szolgálatból, úgy örömmel is: alagsori munkahely, karsztbarlangok akár: életek szokásos paradoxitása. És Az A Csönd! Itt salétromos cellák, ott üde csarnokok. Fülben szív szerzetes verése – előbbiben araszoló póklábak, utóbbiban sztalaktitok cseppjei.  Mint percegnek aiónokká időt.

Eppur si muove
A halhatatlanság szobrai,
avagy a Hegymély tündérmeséiből

Előbb apróbb remegések
futottak végig a falon.
Majd – az alig kivehető
hajszálér mentén –
csak szakadt az egész.
Így esett, kövecsem,
alighogy tört bölcsőddel
mélybe zúgtál: mérhetetlen
várakozás, emlékezés.
Tegnappal bontottalak
évezredek iszapjából:
itatott szemcsék
cementjével temetett a föld.
Magamhoz szorítottalak,
úgy araszoltam föl veled
a páfránytorkú kürtőn
ingó pontnyi fénybe.
Miriád színnel,
víztisztán lobbantál;
akár a briliánsra csiszolt üveg.
Már történhet bármi – ragyogtad –
e perctől mindegy. Én csak néztelek,
majd felvágódó karral tartottalak
a magasba: így álltunk buggyanó
sziklakibúvások között a tetőn;
égőn, akár a kő,
árvalányhajakon szikrázó szélben.

CaSO4·2H2O (forrás: a szerző)

 

5. Szín Hordozva szív alatt

Pironkodom, eleget fecsegtem. Beszéljenek tettek és művek – bennük minden, amit egyrészt aligha szolgáltathat, csontozhat ki prózai szó, másrészt tudásuk, odaadásuk egyedül ily módon adható, vehető át. Mennyi kristálylap! Figyelemmel annyi mindenre!  Tenyérben cseppnyi brill, frissen gyűjtött gyantacsöpp, illatozón, egyszerűn. Sosem le-egyszerűsítve.
Amúgy is dolog van, mind sebesb rohanás többes járgányos malmai, még földekre is morzsányit, művészetekre: leheletnyit, vagy egyáltalán nem futja idő. Ámde idebenn, amint mindig, éppen pirkad. Látom, mint csobbanunk hajnalában. Már csak így őrizlek, sugárzó szépségedben, ebben a tisztaságban. Történjen bármi. S ha úgy adódna, szólni már nem lenne kedvem, majd pecsételem ajkam, felsőt alsóra feszítve.
„Tégy engem mintegy pecsétet” (…) „mert erős a szeretet”. Így, bizony így – mindig és valóban. Ennél többet ugyan mit mondani. Szerelmem, szívem.

Fürdőző égitest

S szívelnének
gyengítő
kényeztetést?!
Szívre tett kéz:
Művészet,
Te mondd!
Illetlen érintést,
aláhangolt időt?
Hisz jelenlétük itt
csepp hangtest,
kulcsán szakadtáig
feszített ideg – meztelen,
rezzenetlen víztükör.
Tündérrózsáik pattanása,
ujjaik futó árama
épp elég. Ne zúzzanak,
de mozgásba hozzanak
tökéletességet:
part csüngő lombját,
ég rajzát kristályos vízen.
Épp csak kirajzzák
darvak égiszlépteit,
molnárkák higanytáncát.
Így fakasztunk:
villózunk, csillagom,
illó köreinkben.
Felfeslő hajnalpír,
fürdőző égitest.

AHOGY AZ APRÓ RIGÓCSKA

 

A kényszer az, ahogy az apró rigócska
Énekel az ablakpárkányon és bár
Azt kívánod, a tengerpartra néznél,
Helyette sűrű köd és hideg vesz körbe,
Így látod a kismadár leheletét,

Ilyen az életfogytig tartó kényszer,
Elevenen tart egy riadt és kifáradt
Csorda közepén, ahol minden virágot
Letapostak, és milyen üres ez a
Parányi világ, elfér az ujjbegyeden,

Kényszer az, ami itt tart meg a gravitáció,
Nem érdekli a könyörgés és a feláldozás.
Merre és hogyan? Ez sem érdekli már,
Hagyja, hogy mozogj, mint kép a vásznon,
Bor és eledel nélkül, nappalokkal és éjszakákkal.

 

(Illusztráció: Richard Allen: Blackbird)

William Wordsworth: Elszántan, gátolatlanul

Resolution and Independence

Fergeteg süvített álló éjjel,
Heves eső özönvízzel seprő,
Ám zavartalan kél a nap már, fényes;
Madárének csattog; messzi erdőn
Édes dalú gerle költ,
Szajkóé a riposzt, csacsog rá szarka,
Teli a tér nedves jósleső csobogással.

Kimerészkedik mind a napimádó;
Az ég örvend: világra jött a reggel;
Esőcseppet csillant fű; a lápon
Nyulat szalajt derűs kedélye;
Talpa tócsás talajról páraleget
Porol, napon csillámlik,
Tartson bármerre, rohan vele végig.

Utas voltam a lápon akkor;
Nyulat láttam szökdécselni vígan,
Erdőt hallottam és messzi vizet – morajlót;
Sőt meg sem hallva, sihederi gondtalan
Betöltötte szívem a gyönyörteljes évszak:
Elbujdostak régvolt emlékképek,
S velük hiún bús dolga az emberlénynek.

Ám mint megesik, hogy kifáradt
Gyönyör után nincs tovább az elmének,
Mit elragadtatás emelt magasba –

Csüggedés taszítja szintoly mélybe.
Azon a reggelen velem is így esett,
Félelmek s képzelmények rohantak rám,
Idegen, névtelen, vak ideák – bús homály.

Pacsirtát hallgattam az égen trillázni,
Felötlött a játékos nyúl képe;
Bár boldog Gyermeke e földnek itt:
Vagyok, mint ezek az áldott lények,
Távol járok e világtól s a gondtól véle,
De rám ronthat egy új, egy másik nap,
Magányt, szívbút, szükséget, szorongást hozva.

Létem java jóleső gondolatban múlott,
Mintha az élet dolga nyári derű volna,
Mintha keresetlen hullna ölbe, ami fontos:
Eredendő hitért, mi gazdag eredendő jóban;
Ám mástól miként várhatja el olyan,
Hogy építsen, szántson-vessen néki; ha füttyent,
Szeresse is, ki maga ilyenre ügyet se vet?

Chattertont idézte elmém, a csodás Fiút,
Ó, álmatlan lélek, ki gőgbe veszett;
Ő, ki dicsőn, boldogan vonult
Szántása nyomán hegygerinceken –
Hogy istenítse önnön lelke,
A költő ifjúsága delejében kezdi,
Ebből fakad csüggedése, mi megőrjíti.
Akkor – jóllehet csudás kegyképp –
Magasból vezetve ily adományhoz,
E gazdátlan vidéken olyasmi történt,
Míg birokra baljós szorongás hívott
A sasszemű menny révén a lápon
Megláttam váratlan egy Embert:
Ezüsthajúak közt is legvénebbet.

Ahogy elhever olykor óriás szirtdarab
Hegytető kopaszló ormán
Ámultára mindnek, ki látja:
Honnét, mi mód tévedt ideát;
Úgy tetszik, érző lény, aligha más,
Tengeri szörny tán, ki partra kúszott
Sütkérezni jót köves és homokpadon.

Ilyfélének tűnt az Ember: se élő, se holt,
Sem egészen alvó – páratlan vénségben
Hajolt ketté teste, feje lábáig lógott,
Élte vándorútján egész összetértek;
Mintha düh vagy kín szörnyű kényszerének,
Vagy régtől gyötrő makacs kórság
Emberfölötti koloncát hordná.

Ő maga szürke arcú, tagjait s testét
Hántolt, hosszú botra támasztotta,
Amint lassú léptem közelített felé
Mentén a mocsaras lápvilágnak.
Emberem felhőként állt moccanatlan,
Ki süket hangos szavára a szélnek –
Vonulhat benne, ha vonulni hívja kedve.
Végül megmoccant, hogy a tócsát
Botjával felkavarja, s állhatattal
Szegezte a zavaros vízre pillantását,
Mint ki könyvét gonddal olvassa;
Élve ekkor az utasok közt élő joggal:
Megszólítani léptem mellé –
„Szép reggel ez, pompás napot ígér az ég”.

Az Öreg szíves választ adott,
Illemtudó beszéde nyugodtan eredt.
Gondoltam, hát tovább faggatom:
„Mi dolog az, mit idekint végez?

Kietlen helyszín ez ily vénnek.”
Mielőtt szólalt, komor tekintetén
átsuhant csöppnyi meglepetés.

Gyenge mellkasból szava gyöngén eredt,
Ám ünneplő rendben követte egy a másikat:
Szárnyas szólás, ékesen öltöztetett,
Választékos mondat – formás –, meghaladja
Sokaságét; oly ékes a szónoklata,
Akár skótországi presbitereké,
Kik értik, mi illet embert, s mi az Istené.

Elmesélte okát, miért jött e láphoz:
Piócát szedni, mert vénsége pénztelen;
Kockázatos foglalatosság és fáradságos!
Elviselni számos viszontagságát kénytelen:
Tóról tóra bolyongva, láptól lápig megy;
Isteni segéllyel hál, hol kiválasztja, hol úgy esik:
Tisztes megélhetését ily módon nyeri.
Beszélt még az Öreg míg mellettem állott,
Ekkorra hangja fülemben patakként zenélt.
Alig kivehetőn szó a szóval összefolyt,
És olybá láttam vénséges testét,
Mintha álom sodorta volna elém;
Ideküldték ismeretlen messziségből,
Hogy intsen, s adjon hozzá erőt.

Korábbi képzeteim visszatértek: gyilkos félelem,
Olyféle remény, mi étkét megtagadja;
Fagy, kín és vesződés, testnek szenvedése,
Jeles költők, kik nyomorúságban haltak.
Tanácstalan vágyón nyugtató szóra,
Feltettem újra a kérdést:
„Mi a munkája, mily dologból él?”

Arcán mosollyal szavát ismételte:
Széltében-hosszában jár-kel, szedi piócáit,
Lába körött felkavarja a vizet,
Iszapját mocsárnak, hol lakhelyük rejtik.
„Felbukkantak a múltban itt is, ott is;
Lassacskán elenyésznek mára,
Fel nem adom, rájuk lelek kitartással.”
Míg ekként hallatta szavát: a kietlen hely,
Jelensége az Öregnek, mint beszédje – megzavartak:
Téblábolni láttam őt lelki szememmel,
Amint a kimerítő mocsárt nyakra-főre járja
Vándorként csöndes egymagában.
Miközben gondolatom rajzott ekképp,
Kis szünettel diskurzusunk élesztette ismét.
Nemsoká más tárgyat fűzött össze ezzel
Derűs kedvvel, szívélyes modorban:
Méltósággal főképp; amikorra befejezte,
Magamon nevethettem gúnnyal: találva
Szilárdabb elmét ily Öregben, roskatagban.
„Isten – hívtam –, megsegélj utamon;
Innét a Piócás vénre gondolok a kietlen lápokon!”

Villányi G. András fordítása

Illusztráció: Caspar David Friedrich

Álmomban három

Álmomban három vitrin állt egymás mellett.
Az elsőben festetlen nippek, egyenes sorokban, egy nipphadsereg. Valahonnan messziről tudtam, ezek elrendezésükben bizonyos logikát követnek, de olyasmit mutatnak, aminek megfejtésére képtelenné váltam. A létem kezdetekor, azért, mert ezt álmodtam. Hogy az elején úgy lett döntve, hogy nem tudom. Olyan nippeket álmodtam, amiket nem tudok felismerni, és olyannak álmodtam magam, aki nem ismeri ezeket a nippeket. Főleg halakat. Ezek festetlen szemükkel vaksin néztek egymásra és egymás fenekére. De ez az érzés is csak egy másodpercre suhant el a tömegük felett, hogy ezek halak lennének. Valójában ezzel szinte egy időben bármik is voltak. Öltözködő dívák, táncoló parasztlányok, meg Róbert gida, egy lány Róbert gida, lába szárán egy mackót egyensúlyozva. Mit sokáig nem nézhettem volna, nehogy a törékeny bokája elrepedjen, míg rajta tartom a tekintetem. Azt hiszem, ezeknek a nippeknek kellett volna felvilágosítania a szaporodás természetéről gyermekkoromban. De akkor ezeket a nippeket elkerültem, vagy nem tulajdonítottam nekik túl nagy jelentőséget.
Ő néha álmában a fogát csikorgatta, én ilyen drámait sohasem tettem volna. A fogaim túl elfoglaltak voltak ahhoz, hogy elengedjék egymást. Hogy egymáson elcsússzanak. Nem érte őket pihenés a szorításból.
A második vitrinnek inkább csak a tartalmáról tudtam eldönteni, hogy egy vitrin. Meg, hogy fölötte a vitrin érzése uralkodott. Hátára fektetett és egymásra halmozott üveglapok és sötétbarnára festett fadeszkák tetején ültek további nippszobrocskák, amilyeneket biztos nem láttam sem a szülői házban, sem semelyik rokonom otthonában. Ezek a szobrocskák sokkal komolyabbak voltak, úgy éreztem, másnap az egyetemen lefeleltetnek belőle. Hogy tanácsos lenne alaposabban megvizsgálni őket. Láttam a legmagasabb tanárnőmet, rám meredt, és várta a nippeket. Alfabetikusan, tematikusan, színek szerint csoportosítva. Hogy melyiknek mi az előnye. A véleményemet nem kérdezte. Szerencse. Álmomban én voltam az ő véleménye.
Arra bezzeg fel tudtam ébredni, hogy elfáradtam. Szuszogok, lihegek, szörcsögök, be akarom harapni a levegőt. Levegőért esdeklek.
Jobbon, kék árnyékot vetve állt a harmadik a semmiben. A három közül a legrégibb, a legkidolgozottabb, egyenlő volt azzal a szóval, hogy ódon. Akkor a szekrény ezt a szót jelentette, és ez a szó sem tartalmazott mást, mint ezt az egy bútort. Távolról üresnek látszott, de egyértelmű volt, hogy porcelánpor van benne. Nem törmelék. Semmi esetre sem olyasmi, ami időben követte volna a nippeket. A vitrin a nippek lehetőségét tartalmazta.
Sosem csikorgatta volna a fogát akkor, amikor nekem levegőért kellett küzdenem. A rémálmok udvariasak voltak egymással. Ő csikorgatott heti egyszer-kétszer, nekem ott volt a többi nap.
A világért se kerültem volna meg a vitrineket, hogy meglássam a hátdalukat. Semmitől nem undorodtam jobban, mint a bútor hátoldalától. Ahol kiderül a furnérlemez, ahol kicsapódik a dohszag, ahol eltenyésznek a fekete pókok. Csukott szemmel kellett volna belefúrnom az ujjamat. Abba, ami épphogy nedves és éppúgy puha, hogy ki se derülhessen, hogy most akkor egy pók gömbölyűre hízott teste, vagy csak a megtermett réteg penészbe tapadtam. Rácuppant és körülölelte.
A tenyerem izzadt volt, a szemöldököm izzadt volt, a hátamra rátapadt a vékony nyári paplan. A sötétben kibújtattam a kezem, utat kerestem a levegőre. Előrenyújtottam, arrafele, ahol védelmet reméltem. Lassan mozgott, de nem a bizonytalanságtól hajtva. Valahogy elgémberedett, az ujjak, mintha irtóznának egymástól, jobban különálltak, mint valaha, és mindenbe beleakadtak.
A távolság maga a viszonylag, hogy ne reméljek, és ne csodálkozzak rajta, ha elvétem. Azon annál inkább, ha eltalálom.
Megérintettem. Először úgy találtam, hogy furnérlemez, és akkor a pókok is, a penészcsomók is szétrebbentek.
Közben ujjaim egyre beljebb másztak a fenékhajlatban, izzadt szőrcsomókra leltek a porcelántömegekben.
Megizzadtam.
Én meg olyan baromságot álmodtam, hogy nem hiszem el.
Átfordult, hasra, hogy ne kelljen elengednem.