Antoine világéletében jól öltözött volt. Idősen is törekedett az eleganciára. A szekrényében egy tengerészkék, egy bordó és egy krémszínű zakó pihent, több hozzáillő nadrággal és néhány pár megfelelő cipővel. Ingeit minduntalan gőzölte. Amikor végigsétált Párizs utcáin, akkor sokan azt hitték, hogy valami előkelőség koptatja a macskaköveket. Hozta is a figurát, pedig néhány franknál sosem volt több a zsebében.

Az öltözékét a színházból kapta. Pontosabban, hazavitte egy előadás temetését követően, miután megtudta, hogy közelgő nyugdíjazása után úgysem kap végkielégítést. Péntekenként kilátogatott az Aligre piacra. Itt legtöbbször kettő sütnivaló halszeletet vásárolt, mellé karfiolt és krumplit. Egy ideje mégis csökkenteni kényszerült a porcióját.

– Múlt héten még olcsóbb volt. Akkor csak egyet kérek – sóhajtott.

Elsétálva hallotta, ahogy sajnálkoznak az emberek. Igaz, az azért senkinek sem jutott eszébe, hogy kisegítse. Jólehet, talán nem is engedte volna. Színházi öltöztetőként ugyanis hozzászokott ahhoz, hogy ő támogasson másokat. Ha kellett kiugrott konyakért, vacsorát hozatott, vagy éppen a művészek rajongói leveleire válaszolt. Igény szerint. Szinte lehetetlen volt kihozni béketűréséből. Munkatársai tudták, milyen hosszú a cérnája, de azt is, hogy azért az is elszakadhat. Egy alkalommal akkorát üvöltött, hogy az egyik színész elsírta magát. Az ügyelő nyomban belökte a színpadra. A prömier végén tapsvihar söpört végig a széksorok között. Émilien másnap megírta, hogy Philippe talán még sosem volt ilyen jó. Még szerencse, hogy aznap nem Moliére ment. Antoine-t ősz fejjel a szivarozás tudta igazán megnyugtatni. A Toscano Antico szálait szerette pöfékelni, pont, mint Clint Eastwood az ezüstös vásznon. A Pár dollárral többért volt a kedvence. Amikor a filmvégi pisztolypárbajban felcsendül a zenélő zsebóra dallama, minduntalan elmorzsolt egy könnycseppet. Tizennegyedik alkalommal is. Hét napon át minden matinévetítésre beült. Egyszer egy jó barátjának elmagyarázta, hogy nem akármilyen ócska füstönivaló az, amit nála lát.

– Ennek a fajtának mindkét vége egyforma, a gyűrűje pedig középen van. Elfelezve, így ketten is élvezhetik. Én is félbevágom, de olyan kicsi a nyugdíjam, hogy kénytelen vagyok magammal megosztani.

A legkedvesebb cimboráinak azért adott belőle. Ahogy kedvenc párlatából is. J&B skót viszkit kortyolt legszívesebben. Hálás kollégáktól kapott néhanap egy-egy üveggel. Azóta is sorakoztak a vitrinjében. A könnyed, citrusos utóíze miatt szerette igazán pont ezt a márkát. Jules-el is megannyi pohárkát lehajtottak, jelentéktelennek tűnő dolgokról elmélkedve.

Amikor Antoine értesült róla, hogy éltes barátja távozott az élők sorából, ő is elgondolkodott azon, hogy hozzá hasonlóan a Szajna habjainak ölelésében leljen örök nyugalomra. Mégsem tette meg. Nem volt elég bátor hozzá. Az is igaz, hogy nem szerette volna, ha kárba vész az a sok féltve őrzött bagó, és az a jónéhány megmaradt palack.

Lassan kaptatok fel az emeletre. A cipőm vizesen cuppog, sáros nyomot hagy a fokokon. A lépcsőházban dohszag, a korlát hideg, nyirkos rajta a rozsda. Kilépek a körfolyosóra, egyforma ajtók, mind másképp kopott, kovácsoltvas virágminták ismétlődnek. Az utolsóhoz érek, megállok. Az udvaron csattognak az esőcseppek, bevernek a gangra, csorognak a kabátomról, becsöpögnek a nyakamba.

Csöngetek. Bentről tompa zörej, villany kattan, lépések, zörren a zár, nyílik az ajtó. Anyu az előszoba fényében apró öregasszony-árnyék, kicsi, hajlott. Megfogja a karomat, gyere, megfázol, húz az ajtó felé. Tészta és öblítőszag. Elveszi a táskámat, lesegíti a nedves kabátomat, megölel. Lehajolok, hogy elérjen.

Vacsorát melegít a konyhában, távoli rádió hangja recseg, nem hagy segíteni. A szekrény felső polcáról leveszek neki néhány kardigánt. Hűvösödnek az esték. Csak székre állva éri el, de nem szólna. A rendbe hajtogatott ruhák alatt egy fekete-fehér fényképet találok. Rajta apu és én a Vérmezőn. Emlékszem, anyu csinálta a képet. Csillog a hó a padokon, apu hosszú télikabátban, lehajol, hogy elérje a kezemet. Én nyújtom felfelé a karomat, kapaszkodom a kezébe, harang alakú kabátom megbillen, kilóg alóla a piros hótaposóm. Apu hozta egy külföldi útjáról. Nézek fel rá, mosolygok. Kattan a fényképezőgép. Aztán megint kezdődik. Anyu hirtelen feldúlt lesz, nem tudom, megint miért, talán a melegfront. Legalábbis azt szokta rá mondani apu. Idegesen adja vissza a gépet apunak, és azon a vészjósló, éles hangon mondja, induljunk.

Máskor is így kezdődött. Forró nyári délután, apu megint külföldön. Nem szabad, tudom, mégis visszaszólok. Anyu tenyere az arcomon csattan. Odakapom a kezem. A következő ütés a fejemet éri, ösztönösen felemelem a karom. Most azt ragadja meg, csavarja a hátam közepe felé. A vállam lüktet, térdre rogyok, homlokom a hideg konyhakőhöz ér. Könnyek csöpögnek a szememből a padlóra. Bocsánat, bocsánat, bocsánat, mormolom. Végre enyhül a szorítás, nem mozdulok. Az átlátszó cseppeket nézem. Foltokban felnagyítják a konyhakő barna virágait.

Hallom, anyu hozza a vacsorát. Visszacsúsztatom a képet a ruhák alá. Bent eszünk, mint régen a vasárnapi ebédkor. A kanál koccan a porcelánon. Távoli rádió hangja recseg.

Szerintem Roberta a neve. Magas, tehát hosszú név kell neki, és nagyon göndör, muszáj, hogy legyen “r” a nevében. Most éppen parkolóőr a hegyi klinikánál. Ül a kukszniban, nyitja, csukja a sorompót, szedi a pénzt. Olyan nagyon rendezetten göndör, mindig is az volt. Semmit sem változik, leszámítva azt, hogy sántít. Apu lépdel mellettem rövid lábaival, kiskezicsókolomot köszön Robertának, és megyünk tovább a klinikára kezelésre. Apu most épp a szendvicssütőkről tart nekem értekezést, vegyen-e egyet, most lehet kapni a lidliben, ilyen fajtája még nem volt. Elmondom neki, hogy a mini grill, a gofrisütő és a sima sütő is tökéletesen alkalmasak melegszendvics sütésére, fölöslegesen ne költekezzen. Közben Robertára gondolok. Tudom, hogy valahol a környékünkön lakik, láttam többször, főleg, amikor mankóval botorkált az avartól csúszó járdán. Évekkel ezelőtt láttam először egy másik rendelőintézetben biztonsági őr volt, na, ebben is van “r”, felfigyeltem tökéletesen aláomló, végletekig spirálos hajára, mint valami rugók, az is r-es. Vajon reggelente mennyit bodorgatja, rendezgeti, tekeri hajfürtjeit? Minden szóba kell egy “r”, ami a hajáról szól. Áll a tükör előtt, tökéletesre vasalt pólóján még egyszer végigsimít, mire csengetnek. Én lennék az, ha végre lenne egy normális szomszédom, ő lenne az. Ne haragudj, Roberta, mondanám, elromlott a kávéfőzőm, nincs véletlenül egy kis instant kávéd? Az nem lenne, de behívna, és a darálós kávégépével daráltatna nekem r-rel egy jó kis arabicát r-rel. Még én sem kávéztam, mondaná, van negyed órám indulásig, gyere, üljünk le, és elbeszélgetnénk a rottweilerek tenyésztéséről, mert ő ért hozzá, hiszen r… Én nem értek hozzá, de megérrrtően bólogatna fürtjeit csavarrrgatva, amíg a sánta macskámról mesélek.

Aztán Roberta elkerült Harkányba a strrrrandra biztonsági őrnek, miután nagyon lassan felépült, de csak félig a lábsérüléséből. Apuval jártam oda is, kell az úszás a vacak lábának, amivel kezelésre is szoktunk járni. Sosem vette észre Robertát, pedig ezeket a fürtöket kilométerekről is muszáj kiszúrni. Elképzeltem, ahogy odaköszönök neki, heló szomszéd, akartam mondani, kár, hogy nem volt az. Fehér pólója most is tökéletesre volt vasalva. Szemei kissé karikásak voltak, és fogyott is, nem tudom, mi lehetett a lábával, de bizonyára amiatt. Ó, hogy vagy, kedves szomszéd, jöttetek a faterrral fürrrdőzni? Kérdezte volna. És én kedélyesen elbeszélgettem volna vele a krrémes sütésének rejtelmeiről, habár tejérzékeny vagyok, meg amíg nem tudtam róla, akkor is utáltam, műértéssel bólogattam volna. Apukám azon tipródott, lángost vegyen-e vagy melegszendvicset, vajon melyik az olcsóbb, megint nincs pénze. Meghívtam egy tejfölös lángosra, amíg én az otthonról hozott tejmentes szendvicsemet harrrapdáltam.

De most itt ül Roberta a parrkoló kuksznijában, gondolom, fehérr póló van rajta, ami nem látszik a securrrity cég pulcsija alatt. Szokás szerint farrmernadrrág van rrajta. Heló, Roberta, akarnám mondani, átjössz este egy filmrre? De nem kérdezem, mert apu baktat mellettem, mit vegyen karrácsonyra, azon töprreng, a sparrban látott jó kis rreszelőkészletet, ne fárradj, apu, mondom, gyerre inkább át sütni, az lesz az ajándék, nincs egy norrmális szomszédom, akit megkérrhetnék, pedig szerretnék barrátságban lenni a közeli emberrekkel. De Rroberrta nem tudom, pontosan melyik lépcsőházban lakik.

– Háromszáz forint lesz. – Mondja raccsolva. Nem térrek magamhoz.