Csendül-e bennünk a csend? – és éppen szavakon keresztül? Hány és hány aspektus, rezdülés, létállapot, metafizikai sík és találkozás, mennyi-mennyi érzelem merül föl bennünk a fogalom kapcsán, mely valamiképp, avagy végső soron – az istenséghez kapcsolódik. A Cédrus Művészeti Alapítvány átfogó, egészen egyedi ciklusokba rendeződő antológiája olyan szellemi-lelki utazásra hívja az olvasót, amely biztosan megváltoztatja, gazdagítja, inspirálja eddigi szemléletét a témában, hiszen „titokzatos módon hatol antennás lelkekbe” – ahogyan azt Fodor Miklós költő, az egyik szerkesztő írja a kötet előszavában. A szál a csend felől a lét szakralitásán át Isten felé szövődik a naputas költők által.
A könyv 17 tematikus egységre tagolódik, a szerzők tehát nem kiemelt blokkokban, hanem a ciklusokhoz kapcsolódóan sorolódnak. Néhány ezek közül: Csendet remél, szorong, fáj, szótól fosztódik, A Csend látomása, Miközben szemlélődik, sugallat, látomás éri, Angyali lény, másvilági szerzet térül, jelet hagy, Istennel, Csenddel, szentséggel telik.
Egyértelmű, hogy látens végpontként a szakralitás mezeje áll előttünk. A mélység, a kozmosz már az elején kísért, de folytonos feszültségben várjuk a kaleidoszkópszerű felvillanásokat. Csenddé válni, megérezni a világba szövődött csendet, ahol a test csak akadály. Két csend között létezni, megtapasztalni a szerelem kegyetlen, menekülő csendjét („Ne szeress annyira”). S ott áll a mondat, a keleti bölcselet esszenciája: „Csak akkor szólj, ha amit mondani akarsz, szebb mint a csend”. A 400 oldalas versgyűjtemény minden egyes sorával belekerülünk a világmindenség spiráljába. A hangos és a kéreg alatti némaság éppúgy megjelenik, mint a zaj utáni, a nagypéntek előtti, avagy „mindig tovább nyújtható” csend. Fölsejlik a remény, a feltámadás, a kimondhatatlan, a megnevezhetetlen – mégis megnevezve, mert bennünk rezonál.
A teremtés előtti csend megint más dimenziót teremt. Apokalipszis, angyalok, végtelen és a szentségtörés botránya. A szeretetlenség, a kövek kínzó magánya, csöndes roppanások, melyek egyszerre nyelnek el mindent éppúgy megjelennek, mint a szemlélődés, a lélek és a bölcsesség csöndje. S mikor „szemetesből csendre vadászunk”, ott terem a gondolat adventje, s Isten szól: Csend legyen, s ez a kezdet…Mi mást jelenthet még ez a szó az isteni perspektívában? A költő válaszol: csapda, vigasz, anyanyelv, szabadság, menedék, titok, gondolattól mentes ima, a szó temetője – többek között. S méltónak lenni az isteni csöndre, mit jelent?
Közeledünk és távolodunk, a tenger szól a háttérben, megérint a szerelem, mely a csend virágzása, könyörgés és kékség, vakító fehérség és „apai áldó ujjak gyermekfejen”. A túlvilág nem távolság, jelen: elhagyatottság és Jézust dajkáló csendlátomás.
A szavak mögött keressük a láthatatlant, halhatatlant, mégis a szavakban, az igében lelünk rá újra és újra. De csak hogyha megérint. Esélyünk van a növények, súlytalanság, a sóvárgás, a semmi által. S akkor: „Ami felszakad, némán szakad / Ami csend, tovább csendül.” A szavak mögött is. „Vadászkutyák hangtalan sírásában”, papírsárkányok lebegésében, a halál sugallatában, szilenciumban.Itt a „mába boldoguló hallgatagság” néma bölcsessége megérint, az abszolútum inspirál, az angyalok jelen vannak. A csend csalogányának is időre van szüksége azonban, addig sóhajt, kopog, s templomba jár, a katedrálisok szakrális terében, az „áldozás előtti csendben”, míg meg nem érkezik a válasz. Mert az elnyomott kiáltások mögött ott az ember, „én vagyok” csend – mondja ki végül a költő.
Bélyegkép: Klee: Ad Parnassum
