Nem akkor érkezett, amikor megláttam, hanem jóval korábban. Azon a reggelen, amikor a kert fölött szokatlanul alacsonyan húztak a fecskék, s a levegő megtelt valami láthatatlan nehézséggel, amelyet nem lehetett sem esőnek, sem viharnak nevezni, csak olyan súlynak, amelyet a föld időnként magához vonz. Mindent, ami egyszer fölemelkedik, előbb-utóbb visszakér a por.

A bodza elvirágzott. A fekete bogyók ültek a fürtökön, megannyi be nem gyógyult szem, és a diófa kérge új repedéseket nyitott magán, mert a fák nem tudnak felejteni, csak vastagabb kérget növesztenek emlékeik köré. A kert ilyenkor olyan, mint az öreg test: minden bokor a régi sérülés helye, minden árnyék valaminek a hiánya.

Ott állt a kerítés mellett. Nem ragyogott. A ragyogás az ikonfestők találmánya; a valóságos angyalok inkább fáradtak. Hosszú út után érkeznek, porral a hangjukban, idegen tekintetekkel a szemükben, és úgy állnak a délutánban, mint azok az emberek, akiknek nincs hová hazamenniük, mégsem kérnek bebocsátást sehová.

Csak vizet. Mindig vizet.

A csorba zománcbögrét két kézzel fogta. Ivott, mintha a kortyoknak külön idejük volna, mintha a víznek előbb meg kellene tanulnia a torkát, mielőtt lemerészkedik a testébe.

Akkor láttam meg a nyakán a vörös foltot. Nem sebre emlékeztetett. A seb kifelé beszél. Ez befelől izzott.

A bőr alatt valaki lassan vörös festéket oldott a vérébe. Nem kérdeztem semmit.

Terjedt rajta a betegség, ahogyan augusztusban az alkony: nem egyszerre, hanem lassan, bokorról bokorra, levélről levélre, míg végül az egész kert ugyanabban a vörösben kezd lélegezni.

A tekintete nem rajtam állt meg, hanem mögöttem, a ház falán is átlátott, a szobákon, a könyveken, az ágyakon, a gyerekkori tárgyakon, egészen addig a helyig, ahol az ember már csak emlékként lakik önmagában.

– Túl közel hajoltam. – Ennyit mondott. Nem magyarázta. Nem kellett.

Minden betegség ugyanebből a mozdulatból születik. Valaki túl közel hajol valakihez. A közelségnek mindig ára van.

Harmadnapra belázasodott. Nem emberi láz volt. Lassan föloldotta benne a határt ég és föld között, mintha a teste elfelejtené, melyik világhoz tartozik. Borogatást tettem a homlokára. A vászonkendőből hideg kútvíz csöpögött a nyakára. Nem mozdult.

Lehunyta a szemét. És akkor először azt láttam rajta, amit addig soha. Félt. Nem a haláltól. Az angyalok nem ismerik azt. Attól félt, hogy a fájdalomnak nincs vége. Hogy a fájdalom nem esemény, hanem ország. És aki egyszer belép, annak meg kell tanulnia a nyelvét.

Az éjszaka közepén megszólalt. Nem nekem beszélt.

– Ne engedd még…  A hangja olyan halk volt, mintha nem a szájából jönne, hanem a csontjaiból.

Aztán elmosolyodott. Nem örömében. Úgy, ahogy az álmodók mosolyognak, amikor valaki, akit régóta gyászolnak, egyszer csak belép az álmukba, és természetesnek tűnik a jelenléte.

Hajnal felé hirtelen felült. Nyitott szemmel nézte a padlót. Olyan sokáig, hogy én is odanéztem. Nem volt ott semmi. Mégis óvatosan megemelte az egyik lábát. Aztán a másikat.

Lassan kerülgetett valamit.

– Mezítláb ne… – suttogta. – A csillagok lehullottak. Eltörnek.

Nem mertem megszólalni. Az ember, ha sokáig virraszt egy lázas test mellett, előbb-utóbb megtanulja, hogy vannak mondatok, amelyeket nem szabad felébreszteni.

A negyedik napon már nem engem látott. A tekintete átjárt rajtam, ahogy a késő délutáni napfény átjárja az eresz alatt kifeszített pókhálót: egy pillanatra megcsillant rajta, aztán továbbindult valahová, ahol én már nem követhettem.

– Ádám… – Így szólított.

A hangjában nem volt sem öröm, sem szemrehányás.

– Ne félj a földtől. Sokkal tovább emlékezik rád, mint te őrá.

Később Évának nevezett.

Azután egy gyermek nevét mondta ki, amelyet soha nem hallottam. A név olyan volt, mint egy madár röpte a nádas fölött: mire fölismertem volna, már nem volt jelen.

– Ki az?

Fölém hajolt. Mintha én feküdnék lázban.

– Az első, akit elfelejtettek. – Lehunyta a szemét.

Aznap délután az egész ház fölvette a testének hőmérsékletét. A falak langyosak lettek. A konyhaasztalon gyorsabban erjedt a kenyértészta, estére megsavanyodott a tej. A muskátlik lehajtották a fejüket.

Mindig a kert tudja meg előbb. Éjfél után motyogni kezdett. Nem emberi nyelven. Nem is azon, amelyet a templomok festményei tulajdonítanak az angyaloknak. Inkább olyan volt, mint amikor a nád egyszerre hajlik meg a szélben, vagy amikor olvadni kezd a hó a fenyvesben. Egyetlen szót sem értettem. Mégis úgy éreztem, minden mondat rólam szól.

A láz néha nem fordít. Hanem emlékeztet.

Hajnal felé hirtelen elhallgatott. Olyan mély csend támadt, hogy meghallottam, hogyan húzza maga után a csiga a házát a kerti kövön.

Megszólalt. Egészen tisztán.

– Odafönt nem tudjuk elképzelni a fájdalmat. Tanuljuk. Mint a gyerekek a betűket.

Lassan. Szorgalmasan. Minden angyal tudja a nevét. Tudja a feladatát. Tudja a fényt.

Csak azt nem tudja, mit jelent az, hogy sajog. Mit jelent az, hogy lüktet. Mit jelent az, hogy valaki egész éjszaka nem alszik, mert egy másik ember levegőt vesz mellette. Elhallgatott.

Újra cseréltem a borogatást a homlokán. Kinyitotta a szemét. Most először valóban rám nézett.

– Te tudod?

– Mit?

– Hol lakik a fájdalom?

Sokáig gondolkodtam.

– Mindenütt, ahol valaki nem akar egyedül maradni.

Bólintott.

– Akkor ezért ilyen nagy.

Később újra elaludt. És akkor kezdődtek a mások életei.

Először egy kisfiú költözött belé. Poros térddel futott egy dűlőúton. A bicikli első kereke megcsúszott a kavicson. A világ egyetlen pillanatra oldalára dőlt. A tenyér felszakadt. A vér összekeveredett a porral. Az angyal álmában felszisszent. Mintha ő esett volna el.

A következő álomban január volt. Egy öregember ült egy kihűlt szobában. A kályhában hamu. Az ablakon jégvirág. Odakint olyan csöndesen esett a hó, mintha attól félne, fölébreszti a halottakat. Az angyal vacogni kezdett, hiába terítettem rá újabb takarót. Nem a teste fázott, hanem az az öregség, amelyet soha nem élt meg. Amikor fölébredt, sokáig hallgatott. Aztán megkérdezte:

– Hány élet fér el egyetlen emberben?

Nem feleltem. Arra gondoltam, talán nem ez a kérdés. Hanem az, hogy hány idegen fájdalmat bír el a testünk úgy, hogy közben még mindig a saját nevünkön tudunk válaszolni.

Májusban arra ébredtem, hogy nem hallom a lélegzetét.

A ház ugyanaz volt. A csorba bögre az asztalon. A lavórban félig fölmelegedett víz.

A széken az összehajtott pokróc. Csak ő hiányzott. Ettől a tárgyak egyszerre idegenek lettek, mintha egész életükben valaki más kezére vártak volna. Kimentem a kertbe. A fű még harmatos volt.A pókhálók úgy feszültek a bokrok között, mintha az éjszaka titokban új szövetet szőtt volna a világra. A bodza alatt találtam meg. Nem őt. A helyét. A fű ott feküdt, amerre az utolsó napokban lépkedett. A harmat nem ült meg rajta. Mintha egész éjjel valami meleg őrizte volna. A diófáról egy toll hullott le. Nem fehér. Nem arany. Szürkés, mint a galamboké. Fölvettem. Mire a tenyerembe zártam volna, egyszerű pihévé foszlott. A szél elvitte.

Az angyalok, úgy látszik, még a nyomaikat sem szeretik sokáig itt hagyni.

Azon az őszön másodszor is kivirágzott a bodza. A körtefa, amelyet már kivágásra ítéltünk, egyetlen zöld ágat hajtott. A paradicsom egészen novemberig pirosodott. Az emberek az időjárást hibáztatták. A rádió délről érkező meleg áramlatról beszélt. A kert nem magyarázkodott. A fák sohasem vitatkoznak az emberekkel. Csak tovább növesztik az évgyűrűiket.

Néha még most is arra ébredek, hogy valaki vizet kér. Kimegyek a konyhába.

A csapból hideg, kútízű csönd folyik. Iszom. Egy pillanatra mindig úgy érzem, nem vagyok egyedül. Pedig csak a ház emlékezik. A falak megőrzik a lázat. A küszöb a suttogást. A kilincs a tenyeret. A padló a virrasztásokat. Mi pedig azt hisszük, hogy mindez elmúlt. Azóta másképp hallgatom a betegeket.

Azóta sokszor láttam angyalokat. Legalábbis azt hiszem. Némelyikük nyakán különös vörös foltok égtek.

Ha augusztus végén, amikor a nappalok már alig észrevehetően rövidülnek, a bodza levelei között hirtelen végigfut egy megmagyarázhatatlan vörös fény, ma sem az eget nézem.

Hanem a földet. Azt keresem, ki fölé hajolt le ismét valaki túlságosan közel. Mert nem a szárny teszi az angyalt. Hanem a seb.

A srác, akitől a karabinert kaptam, minden este edz. A sarokban van a matraca, alig lehet őt észrevenni. Ott nyomja a fekvőtámaszokat, harmincas szériában, azután nyújt, franciaspárgát is csinált már, végül a boulder falon mászik, elegáns mozdulattal nyúl a fogásokért, egyetlen ujját beakasztva húzza testét a magasba, mindezt félmeztelenül és vállig érő hajjal, de nem olyan sprőd hajjal, mint az enyém, mert az övé egészséges, vállig érő, enyhén hullámos és szőkésbarna, mindemellett kreol bőre van és hófehér foga, szálkás izomzata. Majdnem fejberúgom az alattam biztosító alacsony, piknikus testalkatú, prosztata problémákkal küzdő tesitanárt, a társamat, mert állandóan leesek a falról, teljesen elveszi az eszemet ez a mászó félisten, akinek nincsenek prosztata gondjai, sőt, a beülője kétoldalról közrefogja a csomagot, szép nagy csomag van a lába között, vajon mit tudhat, már megint leestem a fal kétharmadánál és azon kapom magamat, hogy nyalogatom a szám szélét. Ne azt a buzerátort bámuld folyton, és lábból told magad, ne mindent karizomból próbálj megoldani, törli meg homlokát a tesitanár, komolyan nem értem mi van veled, múlt héten sokkal nehezebb falat másztál.

Nem vagyok szerelmes, mondogatom magamban, különben is a tesitanárral kellene összejönni, aki most felüvölt fájdalmában, mert másodszorra rúgtam fejbe ereszkedéskor. A félisten a sarokban megereszt egy Tarzan kiáltást és röhög. Ezek szerint ismeri Tarzant, pedig jóval fiatalabb, körülbelül huszonöt, legfeljebb harminc lehet. Nem vagyok szerelmes. Nemcsak fiatalabb, szebb is, de még mennyire, hogy cseszné meg! Leveszem a mászócipőt, időközben visszajött a tesitanár, kanalat szorít a fejére nőtt puklira. Szegénykén látszik a kétségbeesés, hetek óta az összes programját a mászásaink köré szervezi, biztosítani is ő tanított meg, most a csomózást mutatja, hogy alulról dugjam a hurokba a kötelet, de ne úgy, fordítva, persze, hogy elrontom, mert a szemem sarkából a szép srácot pásztázom, aki rámkacsint. A csomóra kell koncentrálni, nagyon ügyes, dicsér meg a tesitanár, folyton dicséretet kapok, ha két lépést teszek felfelé a falon vagy átmászok egy visszahajláson, indokolatlanul jutalmaz és bíztat, hogy ügyes vagyok, felejtsem el a menopauzát és plusz kilókat, ne hasonlítgassam magamat az egyetemista csajokhoz, azok amúgy is túl soványak az ő ízléséhez. A tesitanár szerint a szép srác biztosan nárci, önmagára csinálja a tükörben, szerintem a tesitanár féltékeny, végre megtudta milyen érzés. Eddig az elöldeszkahátulléc csajokat bámulta alulról, amíg én másztam, fentről kellett lekiabálnom, hogy szíveskedjen végre rám is nézni, mert lejönnék, ha egy mód van rá.

Titokban elmegyek mászni, amikor a tesitanárt meccsre hívják, bírónak. Emailt írok a terem tulajdonosának, hogy biztosítson engem a társam távollétében. Az oktatónak mégis sürgős dolga akad, ott állok a teremben egyedül. A szépfiú most is eljött, meghajol a fal előtt, mint valami japán, mielőtt feltenné rá a lábát. Sintó vallású lehet, biztosan azért hajlong. Egy csimpánz ügyességével terem pár másodperc alatt tíz méter magasban. Teljesen lenyűgöz a gyorsasága. Próbálok úgy tekinteni rá, mint egy igazi majomra, hogy ne legyek belé szerelmes. Bizonytalanul lépek a boulder falhoz, és az alsó részével próbálkozom, feljebb menni nem merek, itt nincs kötélbiztosítás, és én nem tudok ügyesen ugrani. Biztosítsalak, kérdi hirtelen. Bólintok, felveszem a beülőt, bekenem a tenyerem folyékony magnéziával. A középnehéz pálya elé állok, hogy megmutassam, nem vagyok papírkutya. A zöldön mászol, ugye, kérdi. Összerezzenek. Eddig nem másztam színek szerint, hanem összevissza. Most nem lehet bénázni. Elképzelek egy zombitámadást és azt, hogy az életem árán kell rekordsebességgel feljutni, különben megesznek a nyálkás, kukacoktól hemzsegő félholtak. Menekülnék én a zombik elől, de akkor látom, hogy nem hoztam karabinert, fogalmam sincs hová akasztom a kötelet, ekkora lúzer nem lehetek. A szépfiú levesz egyet a csípője köré akasztott karabinerek közül, és átnyújta. Nincs mese, indulni kell. Hiába kentem vastagon a ziát, átizzad a tenyerem, csúszik az ujjam, a talpam begörcsöl a mászócipőben, mert a mászócipő olyan, mint a lábelkötés a tizedik századi Kínában, csak bájosan tipegve lehet benne járni és rohadtul fáj, de én tűrök és mászom, végig a zöldön, jó, egyszer-kétszer megkapaszkodva a kék és piros fogásokban, de ennyit csak szabad egy kezdőnek. A szépfiú egyáltalán nem tartja szorosan a kötelet, sőt, túlságosan laza, még jó, hogy nem estem le. Sikoltok, olyan gyorsan ereszt le föntről, mint egy megvadult lift. Felsegít a földről, ujja hegyével letörli az arcomra tapadt ziát. Egészen közel áll meg előttem, érzem a leheletét. Nem, az nem lehet, hogy beteljesüljön. Mit kezdjek vele? Eléggé hülyén néznénk ki együtt. Hátralépek és zavart mosollyal közlöm, hogy szaladok az öltözőbe, sietnem kell. Te tudod, veti utánam.

Legközelebb egy karabinerrel lep meg, csinos, rózsaszín masnit is kötött rá. A masni jobban illene az ő hajába, mint az enyémbe. Made in China, ez van a karabiner címkéjén. Sebaj! Jó lesz kulcstartónak.

Az egész azzal kezdődött, hogy betörtek hozzánk. Amikor megpillantottam a feldúlt lakást, rögtön megértettem a Tájkép csata után című festmény mélyebb hangulati-tartalmi üzenetrétegeit. Aki megélt már lakásfelforgatást, tudja, miről van szó, aki nem, az örüljön. Minden kellemetlenség ellenére, az a határozott érzésem támadt, hogy a betörő munkájában volt némi elegancia. Hogy miért gondolom ezt? A teraszajtón jött be, s az odatámasztott biciklit finoman az asztalhoz tolta, a téliesítéshez használt szivacshasábokat, melyek az ajtóbenyomáskor nyilván szanaszét csúsztak, milliméter pontosan visszarakta a radiátor mellé. Továbbá a laptopomat nem vitte el, csak félig lecsukta, azaz bukóra állította. Az is felmerült bennem, hogy bejelentkezett rajta, és írt a barátnőjének: szia, édes, megvan Bali, igazi balekokhoz törtem be, csók, Ricsi. Amikor a helyszínelővel örömittasan közöltem a munkaeszközöm mesébe illő megmenekülését, hivatalos hangon csak annyit közölt: asszonyom, az ön laptopja nem képvisel piaci értéket. Ez, mondjuk, nem esett valami jól. De amikor arra gondoltam, hogy a dolgok szerencsétlen együttállása miatt elég tetemes anyagi kárunk keletkezett, visszanyertem valamit, de nem tudnám megmondani, hogy pontosan mit. Egy biztos, nem az ellopott értékeket.

Jó-jó, csúnyán megkopasztottak bennünket, de hogyan tovább? Lázas mesterkeresésbe kezdtünk, lakatos, asztalos, kulcsos, riasztós. Feladtuk a rendelést és vártunk. Ami a lakatosunkat illeti, nagy örömmel ugyanakkor némi aggodalommal töltött el a bemutatkozó beszélgetésen elhangzott mondata: bennem igazán megbízhat, én a betörőktől tanultam a szakmát. Ezt mégis hogyan érti?, kérdeztem. És akkor elmondta. Álmomban, ha egyáltalán le mertem csukni a szemem arra az átkozott kis öt percre, láttam Budapestet felülről, mint egy nagy pókhálót, és egy villogó pont foszforeszkált a házunk helyén. Ez a tuti tipp. Ide törjetek be! Lázálmomban megjelent előttem a szárnyakat növesztő betörő, ahogy felszáll az ablakunkra, és pajszerrel aláfeszít. Aztán ott áll az ágyam mellett, és kéri a következő három havi fizetésemet. Természetesen egyben. Három az egyben. Ahogy a reklám mondja.

Bemennek mindenhova, ahova akarnak, mondja a biztosítós, aki őszinte sajnálatát fejezi ki.

Hogy miért? Nem szeretném leírni. Elég trauma volt szembesülni vele. Szóval betörnek nappal, betörnek este, betörnek éjjel. Robbantanak, reszelnek, feszítenek, pöckölnek, csavaroznak, kúsznak, másznak. Sőt hobbihorgász is akad közöttük, aki a beütött keskeny bejárati kisablakon át egy pecabottal lehorgássza az előszobai falról a kulcsot, és mint aki hazamegy, csak úgy lazán belép a lakásba. Egyszóval nem holmi hecke-ficki legénykékről van szó, ördögien kreatívak és pokolian ügyesek.

Tegnap tehetetlen dühömben egy rovott arcú és rovott múltúnak látszó, házunk előtt ücsörgő alakot pofátlanul elkezdtem követni. Ahogy kiléptem az utcaajtón, felugrott. Ahogy elindultam, jött utánam. Hirtelen megálltam. Úgy hozta a helyzet, hogy ő nem állhatott meg. Elém került. Na, gondoltam, eljött az én időm. Határozott léptekkel trappoltam utána. Tíz másodpercenként hátra fordult, és ahogy haladtunk, egyre idegesebb lett. Negyed órán át követtem. Egy óvodához értünk, ahova beslisszolt előlem.

Amíg elkészülnek a rácsok és egyéb járulékos elemek, sem állhatok tétlen. Először is kitaláltam a Lekvár 2000 nevű vagyonvédelmi projectemet. Ez tulajdonképpen nem kerül sokba, a régi lekvárokat és üres befőttes üvegeket a lehetséges behatolás helyszíneire helyeztem gúla alakban. Nagyon egyszerű és olcsó eljárás, csörömpölés esetén ugrunk.

A másik ötletem a Rendőrvarangy 2015 fantázianévre hallgató organikus kütyü. Ennél a dél-amerikai pacman béka passzív vadász nőstényét egy magyar varanggyal párosítva megszülethetne az a multinacionális mutáns, amelynek illusztris egyedeit kiéheztetve helyezném el a nyílászárók előtt. Ha jön a betörő, váladékot bocsájtanának ki magukból, ez szembe kerülve homályos látáshoz vezetne. Aztán kitátanák óriási szájukat, és következhetne az utolsó vacsora.