Bejegyzések kategória bejegyzései

Grósz Maxi ruhatárat cserél

 

Marikám, itt a sült krumpli, megkérlek szépen, hogy ne egyél bele, miközben kiviszed a vendégnek, egyrészt mert ő fizeti, másrészt meg hogy vegyek így példát rólad, rád is rád férne egy kis fogyás. Tudod, rohadt nehéz itt dolgozni, miközben csak zabkását eszem, kefirt, citromot, meg natúr csirkemellet salátaágyon. Csak tiszta vizet iszom, meg a zsírégető teát natúran, nem rossz, de a jótól messze van. Majd amikor lefogyok, legalább egy 25 kilót, akkor már csak egy X lesz az XL-ben, csini leszek, felfigyel rám a szomszéd Józsi, azt kérdi, Maxika, miért is hívják magácskát így, inkább Minikének kéne. Jójó, persze, foglalkozom a hatos asztal duplaburgereivel, értem én, hogy morcos fajták, csinálom már, nyugi van. Tudod, lesz majd egy kutyahordozó hónaljtáskám, veszek bele csivavát, zöld lesz, nem, nem a csivava, a zöld jól áll, és nem fog beakadni már a hónaljredőimbe, Grósz Maxi csivavával jár, az utcánkban ugat majd az összes falusi mix, amikor elmegyünk a kerítés előtt. Láttam én az ilyen celebes műsorokban, mindenkinek kell egy kisállat, aki szép. Márpedig én szép leszek, Marikám, fele annyi alapozóból kijön az arcom, úgy majd tudom drága drogériában venni, mert nem kell annyi, belibbenek, csivavával a vállamon, mondom, hogy a legdrágább alapozót ide, Grósz Maxi igazi nagyvárosi díva, vörös rúzst kérek, és lángvörös hajfestéket, nem, nem olyan, mint a kecsap, ne szólj bele az ízlésembe! Nem kérek a maradékból, köszi, edd csak meg, legyél dagadt egyedül, én kiszállok ebből a ligából.

Lila miniszoknyát veszek, zöld neccharisnyával, az megy a csivavatáskámhoz, magassarkút is kell újat vennem, az előző elhajlott. De már nem hajlik el többet, edzőterembe fogok járni, a csivavát a súlyzó szélére akasztom, nem, nem fog elbillenni, egy kiló nincs az egész, ki tudom én azt egyensúlyozni, Marikám, csak figyeld meg, ez sem okoz gondot, ni, hogy a bal tálcán egy liter kóla van, a jobbon meg csak egy hambi. Nem, cukormenteset sem iszom, olvastam a szosölmédián, hogy becsapja a testem, lehet, hogy a tiéd nem, Marika, de én nem hiszek ezeknek az üdítőgyárosoknak! Lesz majd kárómintás nadrágom is, sztreccses, és napsárga boám a piros haspólómhoz, az egész ruhatáramat lecserélem, mit értesz te a divathoz, Marika, ikon leszek, felfigyelnek rám, nem kell már ide bejönnöm húspogácsát sütni, elég végigvonulnom a belvároson, dobálják majd a bankókat utánam az emberek. Jöhetsz a lábam nyoma után, szedheted össze a dollárokat, jut neked is, nem kell itt gürizned.

Persze, hogy befizetlek médiumhoz, én is járni fogok, kideríttetek vele mindent, ki lesz a férjem, bár azt hiszem, nem akarok megházasodni, minden héten más pasit haraptatok bokán a csivavámmal, Brutusz lesz a neve, téged nem fog bántani, ne aggódj, Marika, csak vidd már arrébb azt a tripla sajtburgert, tudod, hogy az a kedvencem.

 

(Illusztráció: Walasse Ting – Lady Eating Pink Watermelon)

Mary Oliver: Egy szép dal – a fordító, Enesey Diána lírai kommentárjával

A bonyodalomból, hogy szeretlek,
Azt hiszem, nincs visszatérés.
Nincs válasz, nincs kibúvó.

De ez a szerelem egyetlen módja, nemde?
Ez nem egy játszótér, ez a
föld, mennyországunk – egy ideig.

Így hát elsőbbséget adtam
minden hirtelen, komor, sötét hangulatomnak,
amely téged világom középpontjában tart.

És mondom a testemnek: légy még soványabb.
És mondom az ujjaimnak: írjatok egy szép dalt.
És mondom a szívemnek: rajongj tovább.

Enesey Diána fordítása

 

Lírai kommentár:
Enesey Diána: Erőteredben

Téged nem lehet szövődmények
nélkül szeretni.
Mágneses erőteredben próbálok
újra saját középpontomba kapaszkodni.

A tenyeremben még szorongatom a
megszokást, a hétköznapok közönyét,
de pillantásodra enged a szorítás,
markomból kicsúszik, földre hull,
szétreped fásultságom.

Egy teljes jövőnyi teret adok
a korábban ismeretlen vágyaknak
és félelmeknek, amelyeket íriszed
mintázatában fedeztem fel.

Túl a biztonságos távolságon,
örömelven és megszokáson,
tőled kölcsönvett szavakban keresgélem
magam, ahogy mások engem – nem értik,
hová tűnök, miért sodródok egyre messzebb.

Csak én tudhatom: te történtél velem.

Kormos doktor

 

macskához kell vinnem az orvosomat,
hogy sárga szemével megvizsgálja:
ölébe ugrik, pupillája nagyra tágul,
éjszínű szőrét a tenyeréhez simítja,
láthatóan nincs jól, dorombolja,
túlterhelt és stresszes, most lazítson,
nyugtatja a fehér köpenyes embert,
négyfejű combizmában a hétköznapok
feszítő terhét puhává dagasztja,
hová siet, kérdezi, pihenjen egyet,
körbeforog néhányszor, megágyaz rajta,
elalszik, álmában talán éppen halőr, ki tudja,
de boldog, hisz madarat lehet fogatni vele,
s mikor tetszőleges idő múlva felébred,
nyújtózik (cicahát, mondják ilyenkor),
nyelvével alaposan megmossa a mancsát,
mancsával alaposan megmossa az arcát,
receptet ír, beválthatatlan macskakaparás,
felkészül és nyávog: kérem a következőt

 

(Illusztráció: Rebecca Vincent: Black Cat on Pink)

Az örök megfigyelő

 

Hegedüs Kata „Spicc és nyújtott nyak” c. verseskötetéről

 

Hegedüs Kata „Spicc és nyújtott nyak” című verseskötete 2024-ben jelent meg a Parnasszus Kiadónál. A szerző középiskolás kora óta ír, de csak néhány éve publikál, ez az első önálló kötete. Nem akármilyen debütálás.

A kötet szövegei szabadversek, kellőképp szellősek, könnyeden beszélnek kicsit sem könnyű és néha nagyon is fülledt témákról. Hegedüs Kata sorai elegánsan sasszéznak, igazi női versek. Ezt, ha férfiként mondanám, egyesek megköveznének. Mert csak vers van, a versnek nincs neme, ahogy csak költő van, nem költőnő és költő férfi. Ám nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a „Spicc és nyújtott nyak” egy könyv lapjain életre kelt igazi nő, maga a nőiség és a nőiesség. A verseket könnyed parfümillat lengi körül, úgy, hogy közben korántsem lányregényről van szó.

Hegedüs Kata őszintén beszél a testi megélésről, a testiség nála úgy önmagáért való, hogy közben nem megy át szenzációhajhászatba vagy felesleges illetlenségbe. A test itt a finom rezgések érzékelésének eszköze, egy finom antennákkal rendelkező hús-vér szerkezet. Nem tabusít és nem is fetisizál: teljes természetességgel ír a menstruációról, ahogy arról, hogy mindenkinek vannak napjai, mikor pizsamában marad, és az ágyba morzsázik.

A lírai én minden alaposan körüljár, lassan nézve fedezi fel magának környezete árnyalatait, a szeretett férfi vonalait, hajszálait, vagy azok hiányát. Igen, Hegedüs Kata verseiben még egy kopasz fej is megszépül. Alakjai valós emberek, de mintha szellemlények lennének, testiségükkel együtt is átlátható, elsuhanó, mégis energiájukban jelen levő entitások. A „Láthatatlan férfi” című versben írja: „Láthatatlanul vagy hús és vér, így ki-be sétálsz a fejemben,/van, hogy a levegőben áramlanak a szavak közöttünk, van,/hogy bepötyögöd gondolataid és úgy küldöd el, így hús-vérnek/érezhetlek téged, és mikor elharapott mondataid/ideérnek, megsimogatnak vagy megkarcolnak, ha visszafelé/simogatnak, akkor kiugrom és belecsapok a levegőbe,/hogy eltűnj (…)”.

A szerző nem fél lírai énjét a hétköznapok sodrába vetni és ábrázolni az emberi esendőséget.

A kötet központi témája a szerelem, ami kicsit sem cukormázasan jelenik meg, hanem mint a lélek éltetőereje. „Már verset sem tudok én írni,/csak a szerelemről,/ami a gyomorszájnál/szabályozza a szűkületet,/már csak a szerelem,/amit átviszek/a fejem fölé tartva,/csak arról tudok írni,/minden más/sebtapaszokkal/körberagasztott/kirakati baba(…)”.

A lírai én bensőséges kapcsolatot ápol az ételekkel, az evés számára egyrészt az otthon megnyugtató közegét jelenti, másrészt a bekebelezést, a magáévá tételt szimbolizálja.

Különösen figyelemre méltó az alaposság, amivel a jelenségeket, embereket szemrevételezi, egyetlen pici részletet sem kifelejtve, mindenre reagálva és reflektálva. Erre jó példa a „Nagyító” című vers: „A filodendron levelének rombusz alakú/lyukán keresztül nézem a függöny rojtjait,/majd a varjút a csupasz ágon.” Ő az örök megfigyelő. Kívülről látja és belsővé teszi figyelme tárgyát, ami lehet egy utcai jelenet, a szerelme, vagy egy különös könyv. Önmagával sem tesz kivételt, saját maga is a megfigyelés tárgya. Szenvtelen önreflexiója példaértékű minden alkotó ember számára, hisz mélyre nézés nélkül nem is lehet a mélyből felhozni, amit fel kell.

Szeretem a kötetben, hogy nem nyom agyon, nem erőszakol le a torkomon számomra nehezen befogadható elemeket. Nem okoskodik, nem dobálózik idegen szavakkal, műveltségéről és élettapasztalatáról magukkal a művekkel tesz tanúbizonyságot anélkül, hogy bármit is bizonyítani akarna.

Ajánlom figyelmébe ezt a verseskötetet minden olvasni szerető nőnek, és minden nőket megérteni akaró férfinek. És mindenkinek, aki nem rest spiccbe állni, kinyújtani a nyakát és leemelni ezt a könyvet a polcról.

Kulcs

 

Magas fák lombja közül vándormutatványos sátorcsúcs villan ki. Körülötte lakókocsik sora alkotta kerítés, hol itt, hol ott bukkan elő egy-egy állatfej. Több lámát is felismerek, de tevéket is látok, amint békésen nyámmognak. A lovak sörényét fújja a szél, kutyaugatást, kecskemekegést is hallok. Megdobban a szívem, mióta világ a világ rokonszenvezek velük, számtalan előadáson tapsoltam pirosra tenyerem. Cirkusz van a közelben, ki jön velem, toppanok be az unokákhoz szombat délután.  Mindenki lelkes, menjünk. Katus tizennégy, most még átöltözik, sminkel, Petra tizenegy, csak cipőt cserél, és Maxim, aki még nincs három, ő is szalad, szájába dugja a cumit, zsebre rak egy kisautót, odaáll az ajtóba, mehetünk. Míg haladunk, mit haladunk, száguldunk a cirkusz felé, félünk, hogy elkésünk, eszembe jut, hogy gyerekkoromban a legjobb mókát a strand, a vidámpark, de főleg a cirkusz jelentette számomra. Harsogó zene, színes, villódzó fények, büfé üdítővel és a legnagyobb kedvencem, a vattacukor. Hatalmas rózsaszínű imbolygó példányával keressük meg a nekünk kijelölt székeket. Máris kezdődik a műsor. Integetve, széles mosollyal az arcukon, a lüktető zene ritmusára lépegetve, táncolva vonulnak fel előttünk a szereplők, mintegy ízelítőt adva mi mindent láthatunk majd. Lopva az unokáimra pillantok. Vigyorogva, kipirult arccal, vattacukor maszatosan nézelődnek.  A legnagyobb figyelmét a fiatal artistafiúk kötik le, a középsőt az állatok érdeklik, a pici a bohócot értékeli a legjobban, mutogat, folyamatosan magyaráz, még jó, hogy itt nem kell olyan nagyon csendben lenni. A szünetben akár lóra is pattanhatnak a gyerekek három körséta erejéig, a két kisebb megy, a nagy csak legyint, ciki. A forgó, hatalmas keréknél izgulunk a legjobban. A szemet gyönyörködtető fiatal légtornászok túlontúl merészek, lélegzet elállító, ahogy minden háló nélkül szökkennek egyik kerékről a másikra, vidáman, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna. Lelkesen tapsolunk, és valósággal megkönnyebbülünk, mikor épségben befejezik. Az utolsó szám következik. Egy harsány, tarkaruhás bohóc három hatalmas plüssállatot cipel be a porondra, és lerakja őket középre. Nagy lendülettel egy óriási kulcsot ránt elő a kabátja belső zsebéből. Kiválasztja a rózsaszínű elefántot, forgatja a kulcsot a hasánál, mintegy felhúzza, és leteszi a földre. Az elefánt egy pillanatig állva marad, majd elterül élettelenül. A bohóc hangosan mérgelődik, mutatja a közönségnek széttárt karokkal, hogy nem sikerült elindítania. Majd a krokodilt próbálja életre kelteni, de nagy bánatára az sem működik. Ekkor az oroszlánt veszi a kezébe, hosszasan forgatja a kulcsot, és csodák csodája, az elindul, rakosgatja a kicsi lábát, majd eldől. Aztán újból felhúzza, megy egy ideig, de aztán puff, elterül. Egyszer csak minden felhúzás nélkül magától felpattan, és szaladni kezd körbe-körbe, a bohóc meg hadonászva, kiabálva utána. Mindenki nevetve szurkol neki. Amikor sikerül megfognia, az oroszlánbundából egy parányi kiskutyát varázsol elő. Hogy képes ez a csöpp csivava mozdulatlanul feküdni, hihetetlen. Hazaérve látjuk, hogy Maxim a szoba közepére hurcol három nagyméretű plüsst, elefántot, mackót, tigrist, amit talál. Felkapja a kapukulcsot, forgatja elsőnek az elefánt hasánál. Nem mozdul. Aztán a mackóval próbálkozik, az sem csinál semmit. Eddig úgy érzi, minden rendben megy.  Ám amikor a tigris sem szalad el, értetlenül áll. Könnyes szemmel, döbbenten néz. Ollóért szalad, és ha nem állítom meg, lehet felkoncolja.

 

(Illusztráció: George Seurat, The Circus)

szeretőink tarvágta erdők

 

1:

kegyelet így hívták az otthon helyén
profán liturgiák alatt a szivárványokat
azóta már minden steril mint az asszonyok
még tartják a hangokat a szószék viszont
már rég üres otthonom ez a poszt
humanista szentély asztal abrosz
a kenyérmorzsán átvilágító fény
amikor utoljára elhittem hogy létezik
huszonnyolc éves voltam és negyvenhat kiló
nehéz nyár volt izzadtam mint akik
végleg elfelejtettek hinni a testükben
mint idegen országok madarai
akik soha nem tanulták meg hogy
hogy kell ugyanabba az égbe emelkedni

ismétlem magamban a szavakat amiket
sokáig nem tudtam kimondani
túl elevenek voltak meg amúgy is
az elfojtás a leghűségesebb tanú

kegyelet majmolom a kert végébe
olyan vagyok mint a fény
ami az eső után nem találja a határait

mikor utoljára elhittem már nem tudtam
kihez beszélek csak azt hogy a létezés az
a hiány másik neve és a hit hogy
az is csak addig tart míg van a test
amit szeretni lehet

aztán már meghalni sem akartam csak nézni
a bőrt ahogy leválik a csontról hogy majd az
üszkösödött darabot a vadaknak dobálják

 

2:

álmaimban ha nem figyellek ostoba vagy
kardok helyett bokrokba dőlsz
láttalak az éj leple alatt egyszer
bíborvörös vér csorgott tenyeredből
nézem mennyi éved fekszik a boncasztalon
reszkető kezemben szikével felmetszem
hónapjaidat végrendeletként rám hagyod
mint rózsákra hazudott harmatot majd
elhessegetem ezt is ahogy
szagodtól megvadult kutyákat
a hátsó udvaron mennyi éved
féltelek és szelekbe bújok mielőtt
megtanulhatnék imádkozni érted
ne félj hű maradok hozzád mielőtt felébrednék
tékozlón megkívánlak és rád gyújtom a falvakat

 

3:

amikor maradni kívántam estig
néztem a folyót még látni lehetett
lábnyomaid az iszapban azóta se
nem járt utánad senki itt
én viszont nem ismerlek téged csak
nyomaidat amint követve végigvonulok
a partvonalon negyvenhármas lábad lehet
és hínárszagút lehelsz amikor
a fűzfák alatt utolér a szél
babért gyújtok érted és
ágakra lógatom a lerágott ruhacafatokat
az iszap összeolvasztja nyomainkat
figyelmetlenségem mint őzeké
nem megyek haza ma sem
vedd meg a házat fesd bogáncsszínűre
a falakat és balták helyett körmeiddel
kapard a tűzifának valót
gyerekedet majd felnevelik a vadak
tenyeréből majszolnak kenyérhéjakat
merj neki a kútból torkát köszörülő
friss hideg patakvizet
asszonyaid szoknyája kapaszkodó
fiad szeme mocsárzöld
fákról szedett ruhákkal indián
hínárok csorognak nyál helyett az állán
már három éve nem beszél de
teliholdkor mint anyja
vonyít meztelen és félszegen ráhagyod
boldogok akik sós iszapot nyelnek

 

4:

ma első napján a szeptembernek
újjászületek nem a halálhoz
a hagyományhoz közelítve
de ketten az istennek se itt nem férünk el
és a kétszemélyes amúgy is
csak a magzatkorban elhalt ikreknek jár

azért még utoljára nyitva hagytam
rajtad a szemem irgalomnak atyja
ne hagyj el könyörögtem miközben
kapkodva ütöttem körmöm hegyére
az utolsó szöget siettem mély árkába
temetni téged a csillogó nagy szerelemnek

koporsód viaszbársony
fekete napszítta kalap rajtad
anyád utolsó barackpálinkája

jó leszek hozzád gondoltam
ujjaimmal ástam a földet is a kifeküdt tölgy alatt
ahol hetente egyszer bujdokolva
tanulni jártad a gyomokat

a dombot ahonnan néztelek
már elhordták elnézésedet kérik de
majd pöckölnek egy csikket
tiszteletedre bár mióta is? tizenöt éve
nem dohányzol

azért csak a megszokás maradt
a te egyetlened pökhendi
vaj ízű démonembered

jó voltam hozzád gondoltam
tetemed mellé őzlábakat hordtam
a menetelő gyökerek hallod
egyedül ahogy ma sem hagylak
legyenek csendesek hozzád kívántam
spóráikkal ahogy ajkamra tapadva
mint szelídült állatok hangja én is
felkiáltalak az áldott virradatban

 

7:

ideges lennél mindentől a szekrényekből
három másodpercesekben dobálnád ki az
akadályokat pedig vettünk nyitó gátlót
sarokvédőt apád a parkettát egy hétig csiszolta
meg lakkozta hogy fél év múlva zsírkrétákkal és
szarral kend át de sosem haragudna dehogyis
örülne hogy mászol a levesnek is csak a sűrűjét
ennéd de nem baj gondolnám a te korodban pont elég
a levét majd megeszi a kutya aki allergiás a csirkére
én meg megölném
egy tányér levessel mert épp jó anya akarok lenni
figyelni az igényeidre közben minden
szétesne és csak lamentálnám neked
a bajaim amiket nem értesz
de nevetnél
ha sírni látsz mert a szemben a csillogás
megtévesztő egy babaszékből
megtorpanok és eszembe jut
mennyire nem akartam ezt az egészet itt ezt a házat
a kertet amit apád sosem akart befejezni meg téged sem
csak itt már ki lehetne mondani te persze semmit sem tehetsz
és ettől még jobban összezuhannék mert
jó akarok lenni hozzád elterveztem hogy jó leszek
olyan akikre a játszótereken mosolyognak pedig
boldogtalanok de mi nem lennénk azok
mert én felásnám a kertet és jukkák helyett
paradicsomokat ültetnék a hozzátáplálásod
lenne épp a legfontosabb projektünk
jövő héten lennél kettő éve a földön
csendben ünnepelnénk a kisoroszi gátnál
utolsó napja lenne az ősznek
ahol még kitehetnélek a fűre szorongás nélkül és
apád órákig pucolná a halat és megrágná előtte
hogy neked már a pépet kelljen csak nem lenyelni
jövő héten lennél kettő éve a földön de a testem
apád helyett is döntött és amikor már
hiányozni kezdtél nem tehettem semmit mert
csak rá pár napra értettelek meg amikor
egy idegen ország vécédeszkáján jajgatva
helyetted üvöltöttem fel

 

8:

és akkor a temető kapujában megcsókolom a
keresztre feszített lábát
nagyapám sírjánál
harminc éve zokog a nagyanyám
én meg verset szavalok neki
azt mondja nagyapád csak ennyit kér
ne szomorítsd el
fontos hogy örömet okozzunk a halottainknak

hat éves vagyok
épp gyomorból tanulok sírni
a félelemtől elfelejtem a sorokat
és a számban csak a keresztre feszített vas íze
marad összekeveredik a bűntudattal
ők meg néznek mintha rajtam múlna
mintha könnyebb lenne a föld nagyapám csontjain
ha megáll a zokogás

 

9:

Két hónapja voltál otthon
utoljára még látni akartad
édesvízében a mozduló halakat
a bánya tragédia
mi mégis elnevettük
mert a kín lenyelhetetlen
mint a sós iszap.
felhívtál
azt mondtad ha hamarabb születek
együtt úsznánk hínárokat
és anyád értem is
kiáltotta volna haragját
de ő már alig hallgat rád
te pedig egyre többször
mondanád a palló alatt azokat a szavakat
amelyek tíz év múlva is
ugyanazt jelentik
mert a gyász nem lineáris hanem folyik
mint repedéseidben a víz
egyetlen szó
amit csak közösen tudtunk kimondani
azóta rombolsz
mióta ők
a bányát fáradozzák

 

10:

a fekete tenger gyermekei vagyunk
napsütötte
karjaid nyomait emlékezik a nyárnak
három napja annak a bokornak
a nevén gondolkodom meg azon
hogy lehet e beleférni egy versbe úgy
hogy az olyanná legyen
amiben jó felismerni téged
tested viaszbársony
nyakamra aggatja ékköveit
nézlek mennyire gyönyörű
ribizlibokor vagy nagyanyád szedte
bodzavirág szemeid
takaróink hullámok
alattunk halak úsznak
besötétítesz
mire megtanulok a sötétben látni
már minden vonásod az enyém

nem kérdezlek

ma épp boldogok vagyunk

 

12:

A réttel amit mindig veled álmodtam és ahová
bemutatni vittél a kedvenc fáidnak
mert fák kérgei üzenetek mondtad és
pánikszerűen a vállamba markoltál de
bíztam benned mint azok ott
az erdő másik oldalán a durranás utáni tetemekben
és nyomoroddal mit sem törődve
olvasni kezdtem a kérgeket
talán mert túl abszurdnak éreztem
meg mert vártad a reakciókat felnevettem de
bólogattál mert elhitted hogy én végre értelek
én meg nem mertem elmondani hogy
ehhez az egészhez kevés vagy
nekem

 

13:

uram
emlékszel azt ígérted hogy mi soha
mint a fák hogy semmilyen pusztítás közepette nem
most mégis nevetésed ez a vérízű roppanás
gyilkolja a betont törmelékké rajtunk
légszomj és ágyúhang
csontok és hamuk tánca
hogy könyörögjek ha nincs több
ott ahol te kegyelemnek hívod a lángokat
sikolyaikban a te hangodon éheznek
te irgalomnak atyja hallasz
a még meg nem szülötteim miattad
épp sírásommá öröklik a földet

 

(Illusztráció: Tuco Amalfi: Moment in the forest)