Bejegyzések kategória bejegyzései

„miért hullnak a szirmok ily nyugtalanul?” (Fittler Áron-Károlyi Orsolya: Száz költő egy-egy verse)

Felejthetetlen kalandra invitál Fittler Áron és Károlyi Orsolya a híres japán vakantológiát, a Száz költő egy-egy versét bemutató kötete.

A japán vakaköltészetet és az európai trubadúrlírát eddig is nyilván sokféleképpen összehasonlították. Mind a kettő arisztokratikus költői hagyomány – ámbár a japán az európainál jóval régebbi, ennek a kezdetei a VII. századra nyúlnak vissza. A provanszál canso, ahogy a japán vaka is dalt jelent, ám a provanszál költemények hosszú évszázadokon elválaszthatatlanok maradtak a zenétől, míg a japán vaka  fejlődése  a vizuális művészettel, a kalligráfiával fonódott össze – több japán vakának egy kép vagy valamilyen díszítmény (pl. paravándísz) az ihletője.
A nyugati trubadúrlíra is évszázadokkal túlélte önmagát, hiszen a provanszál nyelven alkotó költők Dantén, Petrarcán keresztül megtermékenyítették az európai lírát. Ám a provanszál mára holt nyelv lett, a XX. században nagyon kevesen képesek fordítás nélkül olvasni a trubadúrverseket. És ugyan igaz, hogy a trubadúrok terminológiája még mindig a nyugati szerelmi közhelyszótár része, ám ma már csak kevés nyugati olvasó tudna a trubadúrok közül név szerint megnevezni egyet is. A japán vakaköltészet viszont – többek között a népszerű paródiák, a kártyák (karuták), a mangák, az animék és társasjátékok révén (Japánban léteznek karutaklubok és karutabajnokságok!) – ma is része a kortárs japán kultúrának.
Talán ennyivel tradicionálisabb lenne a japán emlékezet? Erre nem tudunk felelni. Mindenesetre a vakákat a japánok ma is idézik, a vakák költőit név szerint ismerik.

A japán udvari líra a kínai magaskultúra árnyékában született, ahogy tulajdonképp a nyugati világi költészet is a latin kultúra mostohagyerekeként cseperedett fel. Lassú, fokozatos emancipációjuk elengedhetetlen feltétele volt a nemzeti kultúra / kultúrák kialakulásának. Ám a nyugati udvari kultúra soha nem volt annyira zárt, arisztokratikus, „előkelő” és központosított, mint a japán. A trubadúrok között ugyan találunk koronás főket (Bölcs Alfonz, Oroszlánszívű Richárd), de a leghíresebb költőversenyek megszervezése, a nagy trubadúrantológiák születése a fejedelmi udvaroktól távol történt. Az első ismert trubadúr, Aquitániai Vilmos herceg főrangú természetesen, de az őt követő költők között találunk szolgasarjakat, városi polgárokat, kiugrott szerzeteseket. A trubadúréletrajzok, a vidák őket is En-nek vagyis úrnak nevezik, tehát elmondhatjuk, hogy ez a fajta lírai kifejezés, a nyugati udvari kultúra serkentette a társadalmi mobilitást. A szerelem és a költészet nemesít, jelentették ki – bár nem feltétlenül konkrét az értelemben – a trubadúrok. Mi ezt az állítást a vidák ismeretében konkrétan, szó szerint is érthetjük.
A Heinan-kori Japánban viszont a vakaköltészet a minden tekintetben zárt udvari arisztokrácia kifinomult társasjátékává vált. Itt maga az uralkodó az irodalmi élet fő szervezője, Gotoba visszavonult császár még egy Költészeti Hivatalt is felállított. Az előkelők vakákkal udvaroltak, vakákkal mulatták a szabadidejüket, és létezett egy ún. kanaszépírás, melynek technikáját a fiatal arisztokraták a vakák másolgatásával sajátítottak el.

De miről is beszélnek ezek a híres költemények?
A japán vakák többsége a természet, leggyakrabban a négy évszak kapcsán ábrázolt lírai reflexiók gyűjteménye. Éppen ezért könnyen összehasonlíthatók ezek a versek a trubadúrcanso szinte kötelező elemével, a trubadúrok híres tavaszi nyitóképeivel, a tavaszi joy-t, örömöt, megújulást ünneplő Natureinganggal[1]. Ám a trubadúr kezdőstrófákban a költői én szinte soha nem jelenik meg személyesen, a női testet, a hölgyet pedig többnyire a galagonya, az albespi fehérsége[2] és a láthatatlan, de érzékeinket így is elbűvölő lʹaurea doussa, vagyis édes szellő „helyettesíti”. Az egyes tájelemek, a madarak, virágok, patakok bemutatásának célja itt a nagyon sokjelentésű, konkrétan és elvontan is értett novel, vagyis a megújulás dicsérete.
A japán természeti képek ezeknél jóval konkrétabbak és személyesebbek, az egyes tájelemek, növény- vagy virágfajták szimbolikája kidolgozottabb, még az egyes virágoknak is külön költeménytípusok felelnek meg. Az egyik remek bevezető tanulmány szerzője, Fittler Áron nemcsak alapos költészettörténeti, hanem botanikai információkkal is eláraszt bennünket. Természetesen okkal. A vakákban a növények nem egyszerű díszítmények vagy könnyen felfejthető szimbólumok. (De pontosan milyenek…? A kultúr- és kötészettörténeti háttér pontos ismerete nélkül nehéz lenne felelni erre.)

Fittler Áron és Károlyi Orsolya nem szemezget a japán költészet gyöngyszemei közül. Egy teljes XIII. századi vakaantológiát, a „Száz költő egy-egy versét” fordítja és interpretálja. Az antológia összeállítója, Fudzsivara no Teika amolyan irodalmi intézmény, „megkerülhetetlen alakja a japán irodalomtörténetnek. Részt vett két császári rendeletre összeállított vakaantológia, az Új „Régi és új dalok gyűjteménye” és az Új császári versantológia szerkesztésében is, utóbbit egymaga állította össze. A japán irodalom megőrzésért is rengeteget tett, ő készítette például a Szarasina napló, a Toszai napló, a Gendzsi regénye ma ismert legrégebbi másolatát”, írja Károlyi Orsolya[3].
Fudzsivara no Teika antológiája hatalmas korszakot, a vakairodalom VII. századtól 1235-ig terjedő fejlődését fogja át, és a neves szerző szerkesztési elvei miatt egyfajta grandiózus irodalmi arcképcsarnoknak is tekinthető. A tudós tanulmányoknak és lebilincselő kommentároknak köszönhetően pedig a versgyűjtemény mögött kirajzolódik a japán vakaköltészet hét évszázada.

Hosszú idő eltelt azóta, mióta Böndör Pál délvidéki költő az 1974-es Karszt című kötetében vakaátiratokkal jelentkezett. A „minimál-lírát” éltető korabeli kritika felfigyelt a vakaformában rejlő poétikai lehetőségekre, de Böndör persze még a kulturális kontextus mindennemű ismerete nélkül emelte át a vakaformát a magyar irodalomba. Most két, Japánban élő fordító, kutató pazar (az egyik szerző, Fittler Áron remek fotóival illusztrált) fordításgyűjteménye segítségével a japán vakaköltészet egész panorámáját tarthatjuk a kezünkben. És ez nemcsak a régi költészet szerelmeseinek ajándék. A kötet egy csodálatos utazás egy, az európaitól oly sok mindenben különböző, régi, nagy kultúra évszázadaiba.

Száz költő egy-egy verse
Fudzsivara no Teika válogatása
Fittler Áron és Károlyi Orsolya fordítása
Balassi Kiadó. Budapest. 2022.

 

[1] A provanszál tavaszi nyitóképekről a legátfogóbban magyarul: Michel Zink: A trubadúrok. Ford.: Rajnavölgyi Géza. LʹHarmattan. Budapest. 2017.

[2] Bánki Éva: Mikor reszket a galagonya? (A trubadúroktól Weöres Sándorig). In: ÚjNautilus. 2020. IX. 12. http://ujnautilus.info/mikor-reszket-a-galagonya-a-trubaduroktol-weores-sandorig

[3] Az antológia összeállítójáról bővebben: Károlyi Orsolya: A költő, aki átírta a japán irodalmat – Fudzsivara no Teika élete és versei. In: Parnasszus. 2021/2. 33-40.

Flamenca (a fordító bevezetőjével)

 

A mai Franciaország déli részén a középkorban egy olyan, meglehetősen nagy, politikailag széttagolt terület alakult ki, ahol a helyi feudális urak jó ideig központi hatalom híján inkább csak egymással viaskodva, maguk alakították ki a függőségi viszonyokat. Nagy Károly hatalmas frank birodalmát leszármazottai – hosszas háborúskodások és szerződések eredményeképpen – ugyan felosztották egymás között, de ezek az utódok egyre kevésbé tudták egyben is tartani a maguk örökségét.

A nyugati részen maga a germán hódítók frank nyelve is csak különbözőképpen érvényesült a meghódított lakosság beszédmódjával szemben. Az itt élő emberek ugyanis a több évszázados római uralom alatt teljesen átvették a latin nyelvet. Még ha nem is annak a legkifinomultabb formáját, hanem amit a katonáktól, kereskedőktől, hivatalnokoktól hallottak. A nyelvtörténet ezt vulgáris latinnak nevezi, de ők maguk, akik beszélték, inkább csak rómainak, a maguk nyelvén románnak hívták. A régi latint az egyház használta a szertartásaihoz és a több-kevesebb nyelvi tisztasággal leírt szövegeihez. Ezt a nyelvezetet a nép azonban már nem értette. Olyannyira, hogy minden olyan szóbeli megnyilvánulást, amit nem értettek, latinnak nyilvánítottak. Sőt még a madarak énekét is.

Ezek a meghódított népek a nyelven kívül megörökölték a rómaiaktól a városok kultúráját, és az ezzel járó kényelmesebb életmódot mintegy felkínálták a durvább körülményekhez szokott germánoknak is. A hódítók pedig az életmóddal együtt lassanként átvették az itt élő lakosság nyelvét, és szókincsük is összekeveredett. Az északi országrészben így alakult ki lassan az az idióma, amit ma franciának nevezünk. Ez megőrizte a többség beszédmódjának latin struktúráját, de hangképzésében ma is tetten érhetjük a frank kiejtés emlékeit. Azonban a Loire folyótól délre, ahová a nyugati frank királyok befolyása már sokkal kevésbé ért el, a mindennapi beszéd is sokkal erősebben megőrizte a latin sajátságokat mind a kiejtésben, mind a szókincsben. A középkori nyelvi viszonyokra érdekes utalást találunk Flamenca történetében is: amikor a széphistória hősszerelmese, Guilhem Bourbon városába, szerelme lakhelyére érkezik, az őt elszállásoló fogadósné szakmai felkészültségét az elbeszélő úgy érzékelteti (1908-1909. sorok), hogy saját anyanyelvén kívül – ami nyilvánvalóan az elbeszélés nyelve, az okszitán – a burgund, a breton, a német és a francia szót is érti és beszéli.

De ha Bourbon várának földrajzi elhelyezkedését nézzük (mintegy 250 km-re Párizstól délre), erre a fogadósnénak szüksége is lehetett. Hiszen ez a terület volt abban a korban a határvidék a délies beszédmód, a langue d’oc – ahogyan akkoriban nevezték az igenlés szava (oc) után – és a langue d’oil, a mai francia elődje között. A déli nyelv később a legfontosabb tartományról a provanszál nevet kapta, míg ma már inkább okszitánról beszélünk. De ennek a nyelvnek a XII.-XIII. században a főúri udvarokban virágzó költészete alakult ki, sőt vált messzi földön híressé. Az antikvitás után ez a helyi kultúra hozta létre az új Európa első népnyelvű líráját. A költőket pedig trubadúroknak nevezték.

A magas színvonalú, kifinomult líra mellett viszont egy-két elbeszélő mű is fennmaradt ezen a nyelven. Flamenca szerelmes széphistóriáját egyetlen kódexből ismerhetjük meg, amelyet ma a Pireneusok lábánál fekvő Carcassonne város könyvtára őriz. Ez a kézirat a XIV. század elején valószínűleg Aix-ben, az Anzsu grófok provanszi udvarában keletkezett. És a mintegy hétszáz éves, meglehetősen rossz, sérült állapotban ránk maradt kódexnek rögtön az első pergamen-lapja hiányzik. A cselekmény teljes kifejletét sem ismerhetjük meg, sőt kisebb-nagyobb sérülések, hiányok máshol is előfordulnak. Szerencsénkre a fontos részek épen megőrződtek, és az események menetét mindig követhetjük. Az előzmények után a végső megoldás sem lehet kétséges, legfeljebb annak mikéntje marad homályban.

Egy nagyszabású torzóval állunk tehát szemben. De hát a milói Vénuszt is csak csodálhatjuk – hiányzó tagjai ellenére. Flamenca és Guilhem, a két főszereplő pedig eleven nőként és férfiként áll előttünk, a költő bőven lefesti szépségüket, átéljük belső vívódásaikat, szerelmük kibontakozását, egymásra találásukat. A szerző kommentárjai, a szövegbe épülő belső monológok, álomjelenetek pedig az ismeretlen trubadúr műveltségét, pszichológiai érzékenységét tükrözik. Ami egyébként a szerző személyét illeti, a szöveg nyelvezete alapján a szakértők abban tudnak megegyezni, hogy a Francia Középhegységtől (Massif Central) délnyugatra elterülő Rouergue (ruerg) vidékéről származhatott. A fordítás alapjául szolgáló szövegkiadás szerkesztője felveti az 1732. sorban megjelenő Bernardet szerzőségét. De ez csupán az olvasás nyomán felvetődő kézenfekvő ötlet, és egyéb érv nem is támasztja alá.

A történet valamikor a 13. században játszódik. De a szerző nem történelmet, hanem fikciót ír, szórakoztató és tanulságos olvasmányt. Egy szerelem történetét akarta olvasói elé tárni – természetesen annak a kornak a szokásai, elképzelései szerint. És egyben viselkedési, magatartási mintát kívánt bemutatni, követendő és elkerülendő példák megjelenítésével. Olvassuk tehát mi is erre a szerzői szándékra nyitottan a mi jócskán megváltozott korunkban, és próbáljuk meg kiszűrni ebből a „tanításból” azt, amire a mi jócskán megváltozott szemléletünk rezonálni tud.

A történet legnagyobb részének színhelye Bourbon vára, a közép-franciaországi Auvergne (overny) tartomány északi szélén. Ezt a várat IX. (Szent) Lajos király legkisebb fia örökölte felesége révén, és az ő utódaik alkották később a várról elnevezett királyi dinasztiát, amely Spanyolországban ma is uralkodik. De Flamenca férje, Archimbaut úr még egy korábban kihalt főúri család – talán utolsó – tagja. A város pedig ma is ismert gyógyfürdőiről, amelyek – mint majd olvashatjuk – kulcsszerepet kapnak Flamenca és Guilhem szerelmének kiteljesedésében.

Azt pedig, hogy Flamenca hol is született, napjaink szakértői nem tudják egyértelműen eldönteni. Az eredeti szöveg Nemur vagy Nemurs néven emlegeti a várat, és ezt a helyet azonosíthatjuk az Ile-de-France tartomány déli szélén fekvő Nemours-ral, (nömur), de akár a Namur (nȧmür) nevű belgiumi várossal is. A legfrissebb szövegkiadás meggyőzően bizonygatja az utóbbi feltevés igazát, de nem kevésbé elfogadható érvek szólnak az előbbi mellett is.

Bár a történetet fikciónak minősítettük, ez természetesen nem akadályozta meg a modern filológiát abban, hogy támpontokat keressen a történelemben az előadott események és főleg a széphistória megírási idejének feltételezésére. François Zufferey professzor, a lausanne-i egyetem tanára és az okszitán szöveg kiadásának szerkesztője abból indul ki, hogy 1234 kellett legyen az az év, amelyben a Húsvét és május elseje szomszédságára utaló 2790. sor szerint megindul a széphistória fókuszában álló dialógus, az apró szavakra bontott, hosszú heteken át tartó párbeszéd, melynek során Flamenca elfogadja Guilhem szerelmét. Mert a történetnek ez az a csomópontja, ahol az ébredező szerelme tárgyával végre ismerkedni akaró lovag szeme a zsoltároskönyvben éppen úgy bizonytalan érzelmeit megerősítő isteni szavakra bukkan, mint ahogyan erre a tétova szerelemre olvas ki bíztatást a tavaszt ünneplő lánycsapat profán májusdalából is. Guilhem szemei előtt tehát a Húsvét utáni első vasárnapon, éppen a tavaszünnepet megelőzően tűnik fel a templomban testi valóságában is Flamenca, férje igaztalan és kóros féltékenységének rabjaként. És a hölgy majd három hónap után, a titkos dialógus végén, augusztus elsején, a bilincseit vesztő Szent Péter ünnepén mondja ki beleegyező szavát, megszabadítva hódolóját kétségeitől: „úgy legyen”.

És ahogyan a titkos szerelmi dialógus elejétől végéig szakrális keretbe illeszkedik, hiszen a rabként sínylődő Flamencának csak a szentmise ad alkalmat rá, hogy találkozzék a külvilággal, az egész szerelem története is összefonódik a liturgikus év meghatározó pontjaival. Sőt, az a tény, hogy a dinasztia-alapító csak 1283-ban vehette birtokba Bourbon várát, a szöveggondozó számára támpontot nyújt a széphistória megírásának idejére is. Hiszen a vár kápolnájában már ott találjuk azokat a szent ereklyéket, amiket az új tulajdonos, Robert de Bourbon már a királyi kincstárból adományozott a templomnak. Tehát a történet megörökítésére csak a tulajdonosváltás után kerülhetett sor. És Archimbaut úr címerének leírásával Zufferay professzor még heraldikailag is alátámasztja ezt a datálást.

Viszont e szövegkiadással körülbelül párhuzamosan, vagyis a kétezres évek második évtizedében a középkori okszitán szövegek elismert szakértője, Jean-Pierre Chambon, a párizsi IV. számú egyetem, vagyis a Sorbonne professzora egy sokkal korábbi időpontot jelölt ki Flamenca történetének keletkezésére. Ő az 1223-as év tájára időzíti a széphistória megírását, és feltételezését a Bourbonban megrendezett második lovagi torna meghívottainak felsorolásával indokolja, akik mind a királyi birtokokról, a régebbi és az újabb szerzeményekről érkeznek. Jobban járunk azonban, ha megelégszünk a mihozzánk amúgy is eléggé messze eső XIII. század kijelölésével, és nem akadunk fenn a mindkét okfejtésben fellelhető következetlenségeken. Hiszen megállapodtunk benne, hogy csupán egy szép fikciót fogunk olvasni. És a magyar olvasó számára annak sincsen túl nagy jelentősége, hogy a párizsi professzor a rouergue-i trubadúrok közül Daudé de Pradas-t tartja a legalkalmasabbnak a Flamenca megírására. Mert bizonyos hasonlóságokat vél felfedezni annak lírájában, ami itt a titkos dialógus egyes megoldásaival állíthatók párhuzamba.

Talán fontosabb rámutatnunk azokra a vonásokra, amelyek a szerelmi kapcsolat vagy általánosabban szólva a férfi – nő kapcsolat tekintetében azonos irányba mutatnak a széphistóriában és a trubadúrok lírai költészetében. Hiszen ezeknek a rokonvonásoknak jelentős része tovább él egészen napjainkig az európai kultúrában. A nemek közötti „szereposztás” időbeli változásai talán még jobban el is különülnek az epikus megjelenítés révén, és az olvasó előtt is érzékletesebben jelennek meg az elbeszélés folyamán, mint a líra statikusabb közvetítésével. Függetlenül attól, hogy mindkét helyen a fin’amor elvei érvényesülnek.

A széphistóriát mozgató lélektani konfliktus mindjárt a házasság elején, az első Bourbonban rendezett lovagi torna folyamán megmutatkozik, amikor is a királyné intrikálása folytán Archimbaut úrban megfogan a féltékenység. Hosszas belső tusakodás után várfogságra veti Flamencát, és a férj szerepe helyett a rabtartóét ölti magára. A természetellenes helyzet felkelti Ámor isten rosszallását, aki aztán egy gazdag nevers-i lovagban látja a megoldást. Ámor Guilhem lelkébe oltja be álmokkal, elvont fogalmak párbeszédével, sőt közvetlen rábeszéléssel is a szerelem kívánságát, és végül Ámor vezeti el a lovagot Bourbon várához, hogy ott végrehajtsa „feladatát”, szabadítsa ki Flamencát szerelme segítségével férje féltékenységének rabságából. Ezt a feladatot oldja meg Guilhem a körülmények szorításában a vasárnaponként egy-egy – a liturgia ürügyén – elejtett szóval, amire a hölgy ad majd feleletet egy hét múlva. Persze a megközelítés módjához az ötletet a szerelmes álmodozásában megjelenő Flamenca sugalmazza Guilhemnek, akinek aztán a párbeszédet elindító első szót is meg kell majd megtalálnia. S mindebben természetesen hatékonyan közreműködik Ámor isten is.

De a bilincsek augusztustól lehullanak, és Flamenca már naponta eljár a fürdőbe gyógyíttatni magát. És ezt a kúrát férje is támogatja, hiszen ő csak azt látja, hogy mennyire jót tesz felesége egészségének. Guilhem pedig, aki földalatti járatot építtetett a fürdő és saját lakosztálya közé, szorgalmasan átkíséri kedvesét a kényelmesebb körülményeket nyújtó helyre. Négy hónapon át tartanak a mézeshetek, szent András napjáig, a liturgikus év végéig.  Flamenca ekkor veszi át az úrnő szerepét nemcsak kettejük kapcsolatában, amit a fin’amor szabályai amúgy is reá szabtak, hanem férjével szemben is.

A megváltozást először Archimbaut úr veszi észre, és szóvá is teszi, hogy mintha Flamenca már nem azzal a félénk alázattal viselné el rabságát, mint korábban, és mintha már nem mutatná rabtartója iránt a kellő tiszteletet. De a szemrehányás nem várt visszavágásra készteti a fiatalassszonyt. Felajánlja, esküszóval tesz rá ígéretet, hogy ha férje felhagy a mindkettőjüket kínzó féltékenységgel, éppolyan hűséges marad hozzá, mint az eddigiekben volt. Nos, a csel beválik, és az eskü valóban kigyógyítja Archimbaut urat kóros állapotából, Flamenca pedig visszakapja az őt várúrnőként megillető helyet. Feltételezhető, hogy a széphistória szerzője a Trisztán-történetből kapott ötletet erre a megoldásra. Ugyanakkor érdemére válik, hogy ügyesen alkalmazza azt az adott körülményekhez és szereplőkhöz.

Mert megismerkedésükkor Archimbaut urat is elfogta a szerelmi vágy, és a királyné ezért tudta néhány szavával felkelteni benne a féltékenységet, ami aztán kórosan elhatalmasodott rajta. Annyira, hogy teljesen elhanyagolta társadalmi állásából adódó lovagi kötelességeit mániákus féltékenysége kedvéért. És talán ez a veszély ködlött fel Flamencában Guilhemmel kapcsolatban is, és ezért szakította félbe a mézesheteket, visszaküldve kedvesét a hozzá illő, reális életbe. Menjen vissza egy időre a birtokaira, parancsolja most neki, külön felhívva figyelmét a lovagi tornákra és egyéb, társadalmi helyzetéhez méltó megmérettetésekre. Az András-napi fordulathoz ez is hozzátartozott: legközelebb Húsvétkor látjuk egymást a lovagi tornán, amit a „normális” életbe visszatért Archimbaut úr rendez majd. Most még azonban csak a mézeshetek kissé brutális megszakításánál tartunk, és a másnapi búcsúzkodás természetesen a megfelelő sűrű könnyhullatások és kölcsönös fájdalmak mellett történik. De nincs mit tenni: az úrnő parancsának engedelmeskedni kell. Persze túl vagyunk már a trubadúrlíra csúcspontjain, és elképzelhető, hogy ezeket a fájdalmakat az egykori közönség is némi iróniával színezett részvéttel fogadta.

Aztán a húsvéti tornán az ország minden tájáról egybegyűlt fényes lovagsereg színe előtt a vár ünnepelt úrnője csókkal köszönti hónapok óta nem látott kedvesét. De még ez előtt a valóságos találkozás előtt kerül sor egy jelentőségteljes epizódra. A flandriai Louvainben megrendezett lovagi tornán részt vesz mind Guilhem, akinek kedvese parancsolta meg az ilyen alkalmak keresését, mind pedig a lovagi életmódhoz visszatérő Archimbaut úr is. Barátságot kötnek, és Guilhem csatlakozik a férj csapatához már csak azért is, hogy megnyerje jóindulatát, és biztosan ne kerüljön szembe vele a torna során. Mindketten növelik lovagi hírnevüket, és hazatérve Archimbaut úr örömmel számol be feleségének új barátjáról, akit meghívott Bourbonba a húsvéti tornára. Sőt, még fel is olvassa neki azt a levelet, amelyet Guilhem rábízott, hogy juttassa el szerelméhez, akit persze a trubadúrok szokása szerint álnéven ’Belmont hölgyének’ nevez. Flamenca így férje szájából hallhatja kedvese szerelmes szavait, amelyek természetesen neki szólnak. Archimbaut azonban minderről mit sem sejt. Nem is érhetné nagyobb megaláztatás féltékenységéért. Az olvasók előtt pedig a lóvá tett férjnek ez az új szerepe rögzül, hiszen Flamenca már az első éjjel ügyes csellel úgy intézi, hogy maga Archimbaut vezeti be kedvese hálótermébe a lovagot, majd hasonlóképpen kikezdhetetlen cselfogással mindjárt a meginduló torna kezdetén a hölgy Guilhemnek küldi ingujját – nyilvánvaló szerelmi zálogként.

De sajnos Guilhem szerelmi vallomását, melyet Flamenca férje szájából hallhatott, mi nem olvashatjuk, mert az évszázadok során valamelyik túl lelkes (vagy felháborodott?) olvasó azt a három lapot kitépte a kódexből. Az Ámor elgondolása szerint átrendeződött szerelmi háromszög azonban a befejezetlen szöveg ellenére is világosan áll előttünk.

Flamenca (részlet)

okszitán széphistória a XIII. századból

Fordította és közreadja Rajnavölgyi Géza

 

(Ahol a ránk maradt szöveg elindul, egy nagyúr már összehívta embereit, vazallusait, hogy tanácsukat kérje lánya kiházasítása ügyében. Két ajánlatot kapott ugyanis: az egyiket Esclavonia – a szlávok, a rabszolgák földje – királyától, a másikat Bourbon várának urától, Archimbauttól (óprovanszál ȧrcsimbȧ u ̮t – mai francia ȧrsambo) 1 . Választani kell, és mivel a grófkisasszony házassága a jövőbeni hatalmi viszonyokat fogja érinteni, a döntés meghozatalához szükség van a hűbéresek bevonására.)
De lássuk, hogyan is próbálja szóra bírni embereit Flamenca (flȧmenkȧ) apja:

…nekik az úr kérdést szegez:
– Mért nem nyílik meg szívetek?
Mondjátok csak ki, hallgatom!
Nem istenadta alkalom
nekem s mindannyiunknak is?
Archimbaut úrra évekig
vártam, hogy álljon pártomon.
S kérelmét most kézhez kapom:
úrgyűrűt küld, mit ujja hord,
10 s kéri – ez szívem vágya volt –
tőlem Flamencának kezét.
Az volna csúnya hetykeség,
ha mondanék most rá nemet.
Az a király ám nem ereszt,
hitvesnek kéri lányomat:
más nő nem kell, nem válogat.
Ám ez hogyan képzelhető?
Flamenca mint rabszolganő?
Jobb, ha várúrnőnek tudom,
s hetente egyszer láthatom,
vagy hónap, év is eltelik,
még ha nincs is királyi dísz,
s koronát nem hord homloka.
Kárát vallom én mint apa,
ha messze küldöm lányomat,
s ő mindörökre ott marad.
Mondjátok véleményetek!
– Urunk, ha bizton így hiszed,
Archimbaut úrnak tudtul add,
hisz kardot nála jobb lovag
sehol e földön nem visel,
s mi rossz, kerüli messze el.
Tanácsunkban szól szeretet:
biztosabb támaszt nyújt neked
Archimbaut úr, ha jönne baj,
mint egy király – rab vagy magyar! 2
De még úrnőnkkel is beszélj!
S Flamenca erről mint itél?
Ő gondolkozik józanul,
s még vágyától sem elfogult.
Mi most magadra itt hagyunk,
a csarnokban várakozunk.
A gróf hívatja asszonyát,
s Flamencát is, hogy jöjjön át.
Lakrészébe tessékeli
őket, s magához ülteti.
– Hölgyem – kezdi –, itt az idő,
hozzunk döntést, ha lehető.
Hallotta, tudja, úgy hiszem,
hogy szépséges lánygyermekem
kérte hitvesül egy király.
Az is tisztesség volna már,
hogy kéri egy uralkodó.
– Uram – szól az –, sújtson bakó,
ha bármikor helybenhagyom!
Mit hallok itten, borzalom!
Tán legféltettebb kincsemet
vigyék el ismeretlenek?…

(Nem lehet kétséges a családi tanácskozás kimenetele. De itt
újra egy teljes lap hiányzik a kéziratból, és a rákövetkező
sorok is csonkák. Utána azonban a szöveg egyértelmű:
Robert, Archimbaut úr követe visszaérkezik küldetéséből
Bourbon várába, és kedvező választ hoz.)

…nem pihennek egy napra sem
s Bourbonba érnek. Zsémbesen burbon
várakozik a vár ura:
soká maradt Robert oda. rober
De hogy meglátja, szívesebb.
Vár Guiso gróftól híreket, gizo
Flamencáról is kérdezi.
S ki vele volt, ismételi,
hogy Robert nem mond eleget,
mert az a lány százszorta szebb.
Jön útjukról beszámoló,
s szól Archimbaut:
– Az alku jó,
Robert, s részemről teljesül.
Nem végezted ügyetlenül,
s lovagjaid díjuk nyerik,
mert jól segített mindenik.
Hálámat Isten adja meg,
s jutalmuk is kedvükre lesz.
De az idő sürget nagyon,
ne lustálkodjunk vánkoson:
80 készülni kell, vár ránk utunk,
vasárnap korán indulunk!
Nem jön velünk csak száz lovag,
s minddel négy-négy fős kis csapat.
Száz egyszabású lobogó,
mögöttük fegyverhordozó
ifjak, sok-sok egyenruhás:
példás lesz a felvonulás!
Egyforma páncél s fegyverek,
friss színű nyergek, címerek
90 egyöntetű mintázata!
S aranyvirágos zászlaja
az uraságnak jár elöl,
mint mikor tornán élre tör.
Málhásállat ötven legyen,
s ne sántítson egyike sem!
Aki pedig jönne gyalog,
…………… csak vánszorog.
S hogy összeállt már a menet,
Robert hírnököt nem felejt
Guiso grófhoz elküldeni.
Az utat az jól ismeri,
s Nemur várához ér hamar.
Okosan szól ott, nem badar:
pontos, mit mond, a híradás.
A gróf másnak nem adja át,
csakis fiának mondja el:
– Kedves fiam, most rám figyelj!
Jön udvarunkba úri nép,
s készülni nincs időnk elég.
Archimbaut úr üzente meg:
két hét múlva itt is lehet.
– Ne féljen jó apám uram,
hisz elegendő pénze van.
Költekezhet, mint csak akar,
s ha kell, ingyen ad a fukar.
A tárházban jártam minap,
mi rejt ezüstöt, aranyat:
öt éve gyűlnek kincsei,
s szórná bár, el nem költheti.
Nővéremnél nincs senki szebb,
előkelőbb és nemesebb.
Egy fényes udvar kell ide,
mi nem volt Ádám óta se!
Hívja apám mind, ki barát,
s az ellenségnek megbocsát!
Nincsen a német földekig
nagyúr, ki nem igyekezik
ilyen udvarban tűnni fel –
inkább nem megy a hadba el.
– Semmit se aggódj, jó fiam!
Rendezz el mindent gondosan!
Légy bőkezű úr! Megfogadd!
Garast kér? Telt erszénnyel adj!
Ki ötöt kér, kapjon tizet!
Így növekszik becsületed.
– Jó gyors hírnök, apám uram,
levélkénkkel rögvest rohan,
hogy udvarunkba jöjjön el,
aki úr van távol s közel!

1 A személynevek a szövegben az eredeti, okszitán írásmód szerint szerepelnek, és az oldal jobb szélén adjuk meg kurzívval a megközelítő és a vers prozódiájának is megfelelő magyar kiejtést. A földrajzi neveknél a közismert mai elnevezést használjuk.

2 A magyar király itt valami távoli, ismeretlen ország uralkodójaként kerül említésre. Akárcsak Esclavonia vagy később majd Korzika, Szardínia – ugyanilyen értelemben

 

A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Flamenca. Texte édité d’après le manuscrit unique de Carcassonne par François Zufferey et traduit par Valérie Fasseur. Librairie Générale Française 2014.

 

 

Orchideák

2014. szept. 15.

Ma volt az első tanítási nap a Katonában. Helyesbítek: beszélgetős nap, mert hiszen még csak diskuráltunk, ismerkedtünk. Milyen furcsa: nemrég még csacska kislányként kezeltek, most meg úgy néznek rám még a tancsik is, mint egy felnőttre. Muris, mi? Három hónap alatt felnőttem, amiben az a legfurcsább, hogy néha magam is így érzem. Ez volt az első komolyabb benyomásom délelőtt. A második… Egyelőre hagyjuk, röppenjünk inkább egyből a csúcspontra, ami délután várt, amikor elsétáltam a strandra is, és… Azóta sem tudok másra gondolni.

Így kezdődött. Feküdtem a napon, és olvasgattam. Na, nem a leckét, arra még bőven lesz lehetőség, csak keresztrejtvényeken törtem az agyamat, amíg le nem fagyott az e-könyv olvasóm. A fenébe, ennek is éppen most kellett bemondania az unalmast! – nyomogattam  ingerülten összevissza a gombokat. Persze hiába, mert ha én egyszer a kezembe veszek valamit, annak annyi, még ha acélból készült is.

– Szabad? – nyújtotta felém a kezét egy colos, kopasz srác, mellén tátott szájú kígyó díszelgett. Odaadtam neki, szórakozzon el vele.

– Tessék! – adta vissza a kütyümet fél perc múlva faarccal.

– Műkszik?

– Próbáld ki!

Kipróbáltam, működött.

– Köszi. Szuper vagy.

– Szívesen, máskor is – ácsorgott tovább anélkül, hogy elmenne.

Aha, tetszem a csávónak! Csak te nem tetszel, nagyfiú – sandítottam rá rejtvényfejtés közben időnként. Az még hagyján, hogy túl hosszú, de még ott a gémnyaka meg a pattanásos képe is, amitől rögtön kiütést kapok, ha még sokáig itt szobrozik.

– Segíthetek még valamiben?

– A csíplek ellentéte. Két szóban, tíz kocka – emeltem fel tekintetem a rejtvényről.

Egy pillanatra elpirult, de úgy tett, mintha nem értené.

– Niksz? Akkor viszlát, elmentem. Vár a pasim a jakuzziban – intettem egy nem létező fiúmnak, mire elsomfordált, csak azért, hogy néhány perc múlva ismét felbukkanjon a… víz alól.

– Itt vagyok, ragyogok. Hát a pasid? Ő hol pezsgőzik? – kérdezte gúnyosan.

Vállat vontam, hátha észreveszi magát, és mégis odébbáll.

– Látom, nem vagy túl beszédes – úszott el bosszúsan, egy kölyköt felöklelt, aztán újra visszakanyarodott énhozzám.

– Szép időnk van.

– Szép.

– Te melyik agyaldában koptatod a padokat?

– A Katona József gimiben.

– Én a Neumannban. Jövőre végzek, utána irány a tesiszak, bár sportolni e nélkül is lehet szerintem. Egyedül a faterom köti az ebet a karóhoz, ő ugyanis jogászt faragna belőlem, miután maga is sztárügyvéd. Hanem ebből nem eszik. Meg is mondtam az öregnek: erőszakos leszek vagy semmi sem – folyt, ömlött a szó a lapajból.

Öt percbe sem telt, és meg is tudtam mindent az ürgéről: mit sportol, hol lakik, mennyit keresnek az ősei… Na, ezt még elviseltem volna valamiképp. Vannak ilyen cserfes fószerek, és ez pont efféle. Hanem a stílusán csiszolgathatna pirinyót. Az elején még hagyján, mert még csak úgy szlengesen szövegelt. Nem mintha én másképp beszélnék, de hát a szleng egy, a disznó beszéd kettő, és ebbe bizony annyira belejött, hogy a végén már mindenki ránk figyelt.

– Elnézést, amiért megjegyzem, de nem tudna kulturáltabban beszélni? – köhintett mellettünk egy csonka kezű apóka. – Legalább a hölgyek, gyerekek előtt válogatná meg kissé a szavait.

– És maga? Maga talán esztétikusabb ezzel a csonka izével? Miért nem pancsol otthon, ahol senki sem láthatja?

Az öreg elképedve meredt a fiúra, aztán legyintett, és megszégyenülten eloldalgott.

– Beképzelt vén szivar! Azt hiszi, mindenki úgy táncol, ahogy ő fütyöl, csak mert néhány évvel öregebb.

– Azért ez kemény volt – csóváltam meg a fejemet. – Szegény bácsika! Nem sajnálod, hiszen nemcsak öreg, beteg is, erre fogod magad, és elmarod.

– Marja a bánat. Magától kopott le a vén kecske. De ha akarod, visszahívhatom a kedvedért – simult keze a combomra.

Úgy téptem le a pracliját, mintha pióca tapadt volna a bőrömre.

– Most mi van? Már te is fújsz reám? Pedig én azt hittem, barátok vagyunk, babuci.

– Mi? Barátok? Mióta? Hiszen még azt sem tudom, hogy hívnak.

– Tényleg? Bocs, elfelejtettem bemutatkozni: Várszegi Alajos – csókolt kezet illedelmesen, hadd lássam, nem is olyan tulok ő, mint gondolom.

– Strandon nem ismerkedem – rántottam el a kezemet.

Nyilván másként reagálok, ha jobban vajazom a nyavalyást. De hát mit tegyek, ha egyszer nem csípem. És nem csak a gémnyakát, jóformán semmi sem tetszett belőle. Kivéve talán a szeme. Nagy, fekete szeme volt. Nem szép, de kifejező, szuggesztív, mely akkor is beszélt, ha hallgatott.

– Micsoda ósdi felfogás! – húzta el a száját megvetőn. – Azt hittem, az ilyesmi már réges-rég kiment a divatból. Miért nem mondod ki ápertén, hogy nem vagyok a zsánered.

– Mert én – ellentétben veled – nem ajtóstól szoktam valahova be- és kimenni. De ha csak ez a baj, parancsolj: nagyon sajnálom, de te csakugyan nem vagy a zsánerem.

Egy pillanatra elkomorult, majd kifakadt.

– Oké, de akkor miért hagytad, hogy dumáljak? Én csak nyomom a sódert, nyomom, hogy szinte belekékülök, mire kiderül, rám sem bagózol.

– Te mondtad.

– Ha nem, hát nem – vont vállat színlelt közönnyel. – Ahol ekkora a választék – mutatott a vízben úszkáló csajokra –, ott az utánpótlással sincs probléma. Csupán arra lennék kíváncsi, mit nem bírsz bennem annyira, hogy még egy újjal sem érhetek hozzád, babuci.

– Először is: nem vagyok babuci. Másodszor: a legkevesebb, amit egy sráctól, de csajtól is elvárok, hogy legalább szalonképes szinten beszéljen.

– Harmadszor? Mit nem bírsz még ezenkívül?

– Például azt a kriminális tetkót a melleden.

– Én viszont szeretem, és ha ennyire dühít a stílusom, beszéljenek veled az angyalok – húzta fel az orrát, és kigázolt a habokból.

Persze nem bántam, sőt: kifejezetten örültem, hogy ilyen simán lelécelt. Ezután dupla élvezettel adtam át magamat a szikrázó napfénynek. Hű, szeptemberhez képest igazi nyári meleg van, amit kár és vétek lenne nem kiélvezni. Bár ilyen maradna az idő egész héten át, mert akkor minden délután kijönnék – nyújtottam arcomat az ég felé, ugyanis imádok napozni, úszni, táncolni. Ja, de hát melyik csaj nem imád?

– Szia, Fruzsina! – köszönt rám hirtelen egyik volt osztálytársam az isiből. – Elment?

– Kicsoda?

– Hát ő, a Lajos, akivel az imént beszéltél.

– Ismered?

– Sajnos. Verje meg a… Bocs! Tudom, hogy nem bírod az anyázást, de ha meglátom ezt a pszichopatát, megfeledkezek magamról.

– Miért pszichopata? Nem tagadom, hogy mocskos szájú, ezt leszámítva nekem tök olyan, mint a többiek. Állítólag sportoló, és igen-igen jó családból való srác. Apja sztárügyvéd…

– Anyja meg önkormányzati cégvezető. Két emeletes házuk van. Egy itt, egy a horvát tengerparton. Nem szólva az ilyen-olyan telekről, autókról stb. Maga Alajos is kap egyet abban a percben, amint bejut valamelyik főiskolára, egyetemre.

– Neked is mesélt ezekről?

– Nekem? Minden csajnak, akit kiszemelt magának, magyarán: le akar fektetni. Persze egy szó sem igaz az egészből. Semmi emeletes ház, telek, horvát tengerpart, és az anyja sem cégvezető.

– Hanem?

– Takarítónő egy suliban, és éppen csakhogy megélnek, mert a férje kerek tíz éve letette a kanalat. Még csak gimibe sem jár a hóhányó, mert már a IX. osztályból kirúgták. Igaz, egy szakmunkásképzőt azért elvégzett.

– Elképesztő! És senki sem veszi észre, hogy kamuzik?

– Te észrevetted?

– Nem.

– Na látod!

– Azért elég rossz lehet neki így apa nélkül, egyedül.

– A Lajosnak? Inkább az anyjának, aki reggeltől estig lót-fut, gürizik, miközben Alajos… Nem fogod elhinni, rendszeresen pumpolja, mi több, néha meg is veri a nénikét.

– A saját anyját? – hitetlenkedtem. – Ki látta?

– Például én. Ezzel a két szememmel. Egyszer még a kutyáját is agyonütötte egy lapáttal. Ott nyúlt ki a lábunk előtt a kis foxi. Azóta úgy félek tőle, mint az ördög a tömjéntől.  Meddig jutottatok egymással? – nézett rám fürkészően Noémi.

– Ti?

– Nem mindegy? Dobtam a gyagyást, és ha rám hallgatsz, te is sürgősen levakarod magadról.

– Nincs kit, mert még két órája sincs, hogy ismerem. Egyébként is hidegen hagy.

– Még ez a szerencse! Biz isten, egész begazoltam, amikor megláttalak vele kettesben. De ha ennyire közömbös a számodra, nincs miért aggódnom. Szia, csak ennyit akartam közölni. Megyek már! – kiáltott oda egy feléje integető fiúnak. – Csörögj rám este, holnap vagy bármikor, ha kedvet szottyan egy kis locsi-fecsire.

Még néhány percig pancsoltam, aztán magam is elindultam az öltözőfülkék irányába. Gyorsan felöltöztem, és kiléptem a kabinból.

– Megállnál egy percre? Szeretnék valamit mondani.

Hinnye, már megint ez az égimeszelő! Mit akarhat ez még mindig éntőlem? Persze rá se hederítettem, és megpróbáltam elillanni mellette.

– Hé, hozzád beszélek – kapta el ekkor a derekam. – Még ha utálsz is, legalább illemből szóba állhatnál egy ágrólszakadt csóróval.

– Most már ágrólszakadt? Érdekes! Nemrég még milliomosak voltak az őseid.

– Mi, talán nem hiszed? – jött zavarba egy pillanatra. – Esküszöm neked, hogy…

Megtorpant, kicsit gondolkozott, majd megkérdezte:

– Mivel etetett meg Noémi?

– Leskelődtél utánam?

– És ha igen?

– Oltári! De hát mi a francot akarsz még, miután világosan megmondtam, hogy nem láj­koltam rád a facebookon. Most pedig légy szíves, ereszd el a derekam.

– Jársz valakivel?

– Nem vagy te egy kicsit indiszkrét?

– Bocsánat! – engedett el tétován. – Azt hiszem, igazad van: nemcsak indiszkrét vagyok, hanem  ordenáré is, aztán… Mi is még? Hazug, durva pokróc, ráadásul büdös, bocs, ágrólszakadt munkanélküli, akivel egyetlen csaj sem menne végig a főutcán – horgasztotta le a fejét keserűen.

Ez aztán a 360 fokos fordulat! Vajon mit forgat a fejében a fiatalúr, merthogy forgat, azt kezdtem már sejteni. Csakhogy mi közöm nekem az egészhez!

– Szegény fiú. Üdvözlöm a muterod.

– Ajaj, róla is pletykált Noémi? – halványodott el Alajos.

– Semmi gáz! Engem nem érint, csupán megjegyeztem magamnak.

– És… és mit jegyeztél meg magadnak?

– Pá, pá! További jó szórakozást!

– Várj, kérlek! Esküszöm neked, hogy annyira drekk azért nem vagyok, mint amilyennek bemószerolt előtted, és még jobb is lehetnék, ha akarod. Akarod?

– Nekem nyolc. Amilyen vagy, olyan vagy. Legfeljebb azt kérném, szállj le rólam, de sürgősen.

Azt hittem, ezzel a mondattal végleg lehűtöttem a kosarast. Tévedtem: ehelyett még inkább tűzbe jött, és úgy rántott ismét magához, hogy összekoccantak a fogaim.

– Istenem, hát nem látod, mennyire odavagyok érted, pintyőkém? – fogdosott összevissza merészen egy pillanatig sem törődve, látja-e ezt valaki.

Reflexszerűen védekeztem, miközben testemben kellemes bizsergést éreztem. Pedig elég keményen, csaknem vadul lapogatott, és bizony fel is szisszentem néhányszor.

– Jaj, ne haragudj! – szaladt ekkor ismét más vágányra. – Igazán nagyon szégyellem, hogy így megfeledkeztem magamról. Hazakísérhetlek?

Válaszként sebesen lekentem egyet a macsónak. A fiú szeme nagyot villant, s már-már azt hittem, visszaüt, de semmi ilyesmi nem történt, csak leült egy padra, és nézett, nézett rám könnybe lábadt szemekkel.

Egész jól adja, még ha teljesen nem is meggyőző, mert ki a bánat gondolná, hogy egy ilyen tahónak is eltörhet a mécsese. Vagy mégis eltörhet? – morfondíroztam magamban, s már nyújtottam is feléje a zsebkendőm. Hiába, én már ilyen vagyok: kívül kérges, belül puha, mint az írós vaj. És ha számításba veszem, hogy az én apám is meghalt, mint ennek az ürgének, máris közelebb érzem őt magamhoz.

– Köszönöm.

– Semmi közöm hozzá, azért csak megkérdem, mégis mi igaz abból, hogy vered az anyádat. Mert, ha ez igaz, itt helyben lekeverek neked még egyet – ültem a srác mellé.

Kíváncsiságból, vagy inkább csak sajnáltam? Gőzöm sincs, és akkor, ott eszembe se jutott elemezni ilyesmit.

– Mi? Hogy én? – tátotta el a száját Alajos. – Hívtak engem már szatírnak, zsebesnek, Mün­chhausen bárónak, de hogy az anyámat klopfolom, erről most hallok először.

– Vagyis kamu?

– Maximálisan. Így görbüljek meg, ha hazudok. De meg is esküdhetek, ha kívánod, mint ahogy arra is, mi mindent tennék meg azért, hogy…

– Beléd szeressek? – nevettem ki a kosarast.

– Miért, olyan lehetetlen kívánság? Mennyivel vagyok én hitványabb, mint ezek a nyápic törpikék? – mutatott az előttünk, úgy tíz méterre röplabdázó fiúkra.

– Nini, még a végén meg is haragszik! Esetleg fejre is állnál a kedvemért? – incselkedtem vele gúnyosan.

– Csak a fejemre? Na, ide süss! – rúgta fel hosszú lábait az ég felé.

– Brávó! – tapsoltam neki elismerően. – Flik?

– Az micsoda?

– Olyan szaltóféle. Először kézállásba lendülsz, onnan hídba, majd ugyanazzal a svunggal talpra állsz.

– Ja, emlékszem! A suliban csináltuk, csak eddig még sosem sikerült – vallotta be fanyarul.

De azért nekilendült, és akkorát esett, hogy utána csak bámult, mint malac az ugaron.

– Attrakciózó! Bemutatnád még egyszer?

– Ho… hogy még egyszer? – kezdett el dadogni. – Rendben, semmi akadálya, még ha kosaras is vagyok, nem tornász. De hát mit nem tennék meg én a kedvedért?

– Nono! – bújt belém a kis ördög. – A bejárati üvegajtót azért biztosan nem törnéd be.

– Azt minek?

– Hát… csak úgy, mert én akarom.

– De bizony, hogy betöröm.

– Akkor rajta! – fogtam szaván azonnal meg lévén győződve, hogy úgyis csak kérkedik.

– Kérlek – kapott fel egy jókora követ, és elszántan indult a kijárat felé.

Én utána végig azon töprengve, megteszi-e vagy sem, egyáltalán normális-e ez a hórihorgas kosaras.

– Nem gondoltad meg magad? – állt meg az ajtó előtt, mielőtt megcélozta volna az üveget.

– És te?

– Egy – emelte fel a kavicsot. – Háromnál betöröm. – Kettő…

– Kellemes bombázást! – libbentem ki az ajtón vihogva, és meg sem álltam hazáig.

  1. szept. 16.

– Fél hét, Fruzsina! Pattanj már ki az ágyból, mert mindjárt menned kell a gimibe! – ébresztett fel kora reggel anyuci.

Katedra, padok, tanárok. Ó, mikor szabadulok meg ezektől! – öltöztem fel sóhajtva. Nem mintha utálnám a tanulást, de azért mégis csak kellemesebb egész nap úszni, táncolni, flörtölni. Alajos! – jutott eszembe a flörtről a kosaras. Vajon csakugyan betörte volna azt az üveget? Mindenesetre eredeti figura – véltem ma reggel. Most… Az eredeti marad, emellett azonban már vonzónak is találom. Más szóval egyszerre vonz, és taszít, mióta másodszor is összefutottunk. Mert összefutottunk, amikor délután öt körül kiugrottam bevásárolni a plazába. Hogy miként bukkanhatott rám? Alighanem követett, miután tegnap kiszaladtam az élményfürdőből, és csak sepertem, rohantam anélkül, hogy visszanéztem volna, követ-e. Tudniillik akkor nem haza, hanem egész máshova sprintelek. Például Noémihoz vagy máshová, nehogy megtudja, hol lakom.

– Szia, Fruzsina! Hova-hova ilyen sietve?

– Á, te vagy az! Betörted tegnap az ablakot?

– Miután elillantál? Mi értelme lett volna? Ez a tied – kapott elő háta mögül egy csokor orchideát, és rázendített:

Orchideák, fehér orchideák, mondjátok el, hogy szeretem.

Orchideák, lila orchideák, vigyétek hozzá a szívem.

Mivelhogy szív nélkül nincs élet mégsem,

hozzátok el az ő szívét cserébe.

Orchideák, színes orchideák,

mondjátok el, hogy szeretem.

– Hehehe, hihihi!

Ez anyuka. Épp a tévét bűvöli, helyesebben ő anyukát. Nohát, csak bűvölje! Más szórakozása úgy sincs szegénynek. Legfeljebb még a rádió, mert a számítógép nem érdekli. Nem is ért hozzá egyébként, miközben engem pont ez köt le. Ezúttal azonban kivételesen körmölök, más szóval naplót írok, nem blogot. Tudom, hogy sokan kinevetnek emiatt, de hát a csudába, csak nem teszem vitrinbe ország-világ előtt magamat.

Visszatérve a Lajosra, ahogy Noémi nevezte, bevallom, most először kaptam virágot egy fiútól. Plusz egy dalt, hogy még stílusosabb legyen a jelenet.

– Édi vagy, csak halkabban, kérlek, halkabban. Már megint mindenki ránk bámul.

– És? Szégyelled? Mert én egy percig sem. Hadd tudja meg mindenki, miről suttognak ezek a virágok – dalolta el még egyszer Brandon Thomas világhírű slágerét.

Szép meleg hangja volt. Nem kiművelt, profi hang, de engem így is elbűvölt. A jelek szerint másokat is, mert néhány járókellő elkezdett tapsolni.

– Éljen! Brávó! Énekelj még valamit!

Ez viszont már csöppet sem volt ínyemre. Annál lelkesebb lett tőle Alajos. Produkálta is magát rendesen, melynek folyamán összekalapozott kétezer forintot.

– Szóval ebből élsz – állapítottam meg, amint továbbálltunk néhány utcával.

– Nem ebből, de miután ilyen prímán sikerült, nincs kizárva, hogy máskor is elfújok néhány dalt idekinn, vagy… Jobbat mondok: valamelyik versenyen, például az X-faktor, illetve The Voi­ce színpadán.

Komolyan beszélt, vagy ugratott? Most nem láttam belé, de már nem is igen láthattam, mert megérkeztünk a plazához.

– Na, szia! Köszönöm, hogy elkísértél.

– Meghívhatlak egy fagylaltra?

Nem sokat vacilláltam, elfogadtam a meghívást. Végül is miért ne! Tulajdonképp nem is olyan bunkó srác, mint amilyennek eddig elkönyveltem magamban. Mellesleg egy fagylalt még semmire sem kötelez.

– Este ráérsz? Csöröghetnénk egyet a diszkóban – ajánlotta később, amikor ismét kiballagtunk az utcára.

– Nem igen. Holnap felmérőt írunk matekból. De még ha el is mennék táncolni, akkor sem veled, nagyfiú – gonoszkodtam tovább a felnyírt hajú dalnokkal.

Hogy miért? Hát… csak úgy. Valahogy olyan jólesett játszadozni – momentán nem jut megfelelőbb szó eszembe – egy ekkora fazonnal. Lám, a kedvemért még a kígyós matricáját is kiterjesztett szárnyú angyalra cserélte – sandítottam az inge alól kikandikáló „tetkóra”.

– Már megint kezded? – aludt ki Alajos szemében a ragyogás. – Pedig már azt hittem, közelebb kerültünk egymáshoz. Persze, ha mással jársz, az egész más tészta.

– Hideg. Nem mintha nem volna kivel, de ezt most inkább ne ragozzuk! Egyszerűen arról van szó, hogy még alig ismerlek.

– Hogyhogy alig? 24 óra nem elég? Hiszen ennyi idő alatt még a földet is meg lehet kerülni.

– Lehet, de minek? Egyébként is azt tartom, lassan járj, tovább érsz.

– Szerintem épp fordítva ésszerű: gyorsan járj, és tovább érsz. Így már meg sem kérdezem, szeretsz te engem, babu… , Fruzsina – nézett rám hosszan, kutatón.

Nagyon megütközött arcot vághattam, mert előzékenyen hozzátette.

– Ha nem akarsz válaszolni, megértem, és bocsánatot kérek, amiért eddig is zavartam.

Szó se róla, ez a tag valóban gyorsan jár. Jár? Nyargal, repül, mint a gondolat, hiszen alig telt el 24 óra, és már bocsánatot kérni is megtanult.

– Miért ne válaszolnék? Nem.

– Nem mi?

– Nem sze-ret-lek – szótagoltam nyomatékosan. – Ne haragudj, de gondolkozz: hogy szeressek valakit, akit alig ismerek! Megengedem, hogy egyeseknél így is működhet a kémia, nálam nem. Nekem ehhez bizony idő kell. Vágod már, nagyfiú?

– Vágom – gombolta be az ingét sötéten. – Hanem abban megegyezhetünk, ha te nem vagy babuci, én sem vagyok nagyfiú.

Megegyeztünk, kezet is adtunk rá.

– Nincs harag?

– Nincs. Minden oké, ne izgulj! Semmi szeretlek, diszkó, strand törölve, pedig milyen klassz idő van. Eh, mindegy! Mozi…?

Elnevettem magamat.

– Éljen! – rúgott egy eldobott konzervdobozba. – Akkor holnap este hatkor várlak a multiplex mozi előtt.

– De…

Elrepült!

  1. szept. 16.

Megírtuk a felmérőt matekból. Remélem, sikerült. Egyebekben egyre jobban kezdem megszokni az új észtöltődét. A tancsik udvariasak, kedvesek. Csak az osztálytársaim bizalmatlanok egymáshoz. Mivel senki sem tud semmit senkiről, ez érthető is némiképp. Délután kimennék a strandra, mert még mindig olyan pazar idő van, hogy kár és vétek bent, a négy fal között kuksolni. Mármint annak, aki ráér, ugyebár. Szerencsére itt vannak a tanárok, akik rendszeresen gondoskodnak arról, hogy se reggel, se délután ne lopja a napot az ifjúság – tekintgettem ki sóváran a nyitott ablakon. Vajon merre kószál ilyenkor a nagyfiú? Munka után jár, seftel, maszekol, vagy éppen szórakozik valahol?

Gimi és ebéd után azonnal lepihentem. Akárhogy is nézzük, egy-egy doga, ilyen-olyan röpi, felmérő bármilyen könnyű is, idegileg mindig kikészít bennünket. Sokáig és mélyen alhattam, mert amikor felrezzentem 17 órát ütött a falióránk. Juj, a multiplex! Egy óra múlva kezdődik az előadás. Elmenjek? Ne menjek el? Na nem azért, de Alajos pattanásos képe, meg ahogy bánik az anyjával, túl erősen zavar ahhoz, hogy mégis kedvet kapjak a fiúhoz – summáztam akkor nagy bölcsen. Most pontosan tizenegy óra, de már távolról sem úgy érzek, mint hat órával ezelőtt. Hanem hadd haladjak sorjában kezdve a reggellel és befejezve az estével, amikor visszapergetem a nap eseményeit ebben a naplóban. Elnézést! Most nem folytatom, mert anyu lekapcsolta a tévéjét, ami konkrétan azt jelenti, hogy bármelyik percben betoppanhat a szobámba jó éjszakát kívánni.

Betoppant, elment, következhet a folytatás. Tehát öt óra. Kis tétovázás után rászántam magam, hogy, pattanás ide, pattanás oda, elmenjek a randira. Csodálkoztok? Érthető, miután magam sem igen értettem, mi bírt rá, hogy elmenjek. Láttátok volna, mennyire örült, amikor meglátott!

– Köszönöm, hogy eljöttél – csókolt kezet hálásan.

– Semmi köszönöm – kaptam el a kezem mérgesen. – Eljöttem, mert uncsiztam. Az ilyen ódivatú izéket pedig felejtsd el – oktattam ki a kosarast.

De azért jólesett, sőt, büszke voltam rá, amiért ilyen fruska létemre már úrinőként is kezelnek. A tankák felnőttként, ez úrinőként. Haladunk, haladunk. Kialudtak a villanyok, megkezdődött a vetítés. Alig telt el öt-tíz perc, amikor éreztem, hogy valaki tapizza a combomat. Természetesen Alajos volt. Eltoltam a kezét. Hiába, öt perc múlva kezdődött minden elölről, utána ismét, amíg fogtam magam, és kibotorkáltam a teremből. Utánam Alajos.

– Állj, állj, ne rohanj annyira! Megkérdezhetem, hogy újfent miért füstölögsz?

– Mondd, te igazán lökött vagy, vagy engem nézel lököttnek?

– Látod, most megleptél. Azért válaszolhatok, ha cserében te is bevallod, miért jöttél velem moziba. Egyáltalán tudod te, hogy mit akarsz?

Hát éppen ez az: nem tudtam! Vállat vontam, és hazafelé irányítottam a lábuszom. Alajos változatlanul a nyomomban anélkül, hogy egy mukkot is szólt volna. Jó, nekem így is megfelel – gyorsítottam meg a lépteim. Nem sokkal ezután bekanyarodtunk egy néptelen utcába. Itt laktam én, már látszott is a házacskánk, amikor váratlanul elkerékpározott mellettem valaki, és kikapta kezemből a szatyromat.

– Hé, haver! Megállsz rögtön, vagy kiverem a lelket belőled – iramodott utána Alajos.

Hogy utána mi történt, ándungom sincs… egyelőre. De majd elmeséli holnap Alajos, ha felhív, vagy találkozunk megint a városban. És most már nem is bánom, ha becsörög. Egyrészt kíváncsi vagyok, visszaszerezte-e a bevásárlószatyromat, másrészt meg szeretném köszönni, amiért a segítségemre sietett.

  1. szept. 17.

Megkerült a szatyor! Visszahozta Alajos. Hogy miként érte utol a tolvajt, nem tudom, de utolérte, és ez a lényeg, nem igaz? Hanem ennek ára volt, ugyanis megszúrták, amikor birokra kelt a rablóval.

– Fantasztikus! Remélem, nem súlyos – fedeztem fel Alajos karján a friss kötést.

– A seb? Bagatell – varázsolt elő háta mögül ismét egy csokor orchideát. – Virág a virágnak.

– Ó, de kedves. Thank you, my friend[1]

– Azért nem bánnám, ha a köszönöm mellett egy puszival is megjutalmaznád a friendedet.

– Akár kettővel is – pusziltam arcon kb. úgy, mint amikor két ember üdvözli egymást.

– Smaci nincs? Vagy egy friendnek csak puszi jár?

– Annak igen, később… Ki tudja? Kérlek, ne érts félre, de fogd vissza magadat, és ne akarj mindenáron olyan orchideát letépni, mely még csak ezután fog kinyírni.

– Ügyes! Egy nulla javadra – lombozódott le a kosaras. – Nem lenne mégis egyszerűbb, ha, kerek perec, bevallod, te bizony még mindig nem komálsz?

– Téged? Egy ilyen aranyos, áldozatkész gavallért? – nyugtattam meg melegen. – Tévedsz, ezek az idők elmúltak. Most már én is komállak. Becsszavamra, csak…

– Akkor meg mi a fenének fognám vissza magamat? – értetlenkedett Alajos.

– Várj, hadd fejezzem be a mondatot! Komállak, mint… mint havert, embert, és… pont. Mármint pillanatnyilag – tettem hozzá sietve észrevéve homlokán a jól ismert vihart jósló felhőket.

– De nekem ez nem elég! – ragadta el a szenvedély, és erőszakkal szájon csókolt az utca kellős közepén.

Tyű, ez édes volt! Egyszerre vad, gyengéd és felkavaró, melyhez hasonlót még egy srácnál sem éreztem. Szinte elszédültem tőle, mint attól az enyhén ópiumos cigitől, amit nemrég próbáltam ki egy diszkóban. Csak ez az agresszió… ! Ezt az egyet nem tudom, de nem is akarom senkitől sem eltűrni.

– Szeretsz?

– Hagyj békén, te… terrorista. Mégis mit képzelsz, kényed-kedved szerint bárhol és bármikor smárolhatsz? – prüszköltem mellesleg azért is, amiért alig százméternyire tőlünk rohant le a nyílt utcán.

Hiszen itt akár anyu is megláthat, ha kinéz az ablakon, aminek viszont sehogy sem lenne jó vége. Először is ő nem annyira modern nő, hogy szemet hunyjon efölött. Másodszor eddig még nem is beszéltem neki Aliról.

– Hogy mit képzelek? – engedett el csüggedten. – Most már semmit. Ha egyszer nincs kivel kezdeni, kár a gőzért, mert a dal vége úgyis mindig ugyanaz. Becsszavamra most még azt is sajnálom, hogy visszahoztam a szatyrodat. Na, isten áldjon, és további jó tanulást! Hanem ezeket felejtsd el, mint ahogy engem is – tépte ki kezemből durván a virágot, ledobta a földre, rálépett, és otthagyott.

  1. szept. 18.

Megint este van, és én szokás szerint most is a naplóm fölött görnyedek. Odakint zuhog az eső, ijesztően dörög, villámlik. Attól félek, ha egyszer ez az idő elromlik, utána már leshetjük, hogy megint nyár legyen. Anyu elővigyázatosan kikapcsolta a tévét, helyette olvasgat.

Ma nem találkoztam Alajossal, viszont beszéltem vele telefonon úgy öt körül. Természetesen ő csörgött rám.

– Fruzsina.

– Alajos vagyok. Azért hívtalak…

Elakadt a hangja, mint akit a sírás fojtogat.

– Igen? Azért hívtál…

– Hogy bocsánatot kérjek tőled, amiért a tegnap erőszakoskodtam veled, kitéptem a kezedből a virágot stb.

Ez a lakli egyre fejlődik! – ismertem el ismételten magamban. Még a végén pont olyan lesz, mint amilyennek én szeretem a fiúkat. Csak ez a túl sűrű kedélyhullámzás ne lenne. Egyik pillanatban jó­kedvű, szinte madarat lehet vele fogatni, a másik pillanatban dúl-fúl, esetleg pityereg, vagy szúr, mint egy sündisznó.

– Nem történt semmi: megvan bocsátva, aminek persze már semmi jelentősége, miután úgyis elváltunk – mondtam ironikusan.

Meg is bántam azonnal, mert ha kiérzi hangomból az iróniát, még jobban fokozom a keservét, ugyanis úgy tűnik, ma valamiért még szomorúbb, mint valaha.

– El, ennyivel azonban még tartóztam. Neked is, másnak is, utána jöjjön, aminek jönnie kell.

Nem érezte ki. Vajon minek kellene jönnie?

– Mármint? Nem fejtenéd ki bővebben? De gyorsan, mert anyu bármelyik pillanatban megjöhet a melóból.

– Tegnap este elhatároztam, hogy csapot-papot itt hagyok, és végleg dobbantok ebből az országból.

Aha, itt szorít a cipőcskéd!

– Már te is? Azt hiszed, máshol jobb sorod lesz? Na jó, egy híres tudósnál, énekesnél, orvosnál még elcsúszik, de mivel tudnád te eladni magadat egy vacak szakmunkásképző oklevéllel a kezedben? Amúgy hol próbálnál szerencsét? Ausztriában?

– Messzebb.

– Az Egyesült Államokban?

– Még messzebb.

– Ausztráliában?

– Hagyjuk! Maradjunk annyiban, hogy elmegyek. Aki jelentett nekem valamit, attól már el is búcsúztam. Kivéve a magyar köztársasági elnököt. Halló, ott vagy még a vonalban?

– Te ismered Magyarország elnökét?

– Többé-kevésbé. Haverok ugyan nem vagyunk, de éppen ezért lepem meg egy olyan speciális szuvenírrel, amire még a másvilágon is emlékezni fog. Vagy inkább a miniszterelnöknek kedveskedjek? – tűnődött el egy pillanatra. – Eh, mindkettőjüknek, hiszen egyik kutya, másik eb, az angyalát!

Már megint fantáziál – káromkodtam el én is szinte magamat, jóllehet osztálytársnőimmel ellentétben én sohasem káromkodom. Világos, mint az egyszeregy: nemrég az apjával, most velük akar felvágni. Csak ez a közmondás a kutyával nem teljesen érthető.

– Gratulálok a kapcsolataidhoz. A helyedben azért én aludnék egyet a dologra.

– Késő. A kocka el van vetve, úgyhogy bármennyire is sajnálom, lelépek a színről, de le ám, a kutya úr…

– Stop, stop, stop! Ne csúfítsd el azt a képet, amit lefestettem rólad legutóbb. Még egyszer mondom: csigavér, és ne tegyél olyat, amit később megbánnál.

– Megbánnék? Mit? Hogy alig ismertem az apámat, és a mai napig sincs egyetlen igaz barátom? Hogy az összes tanár pikkelt rám, és minden állásomból kirúgnak?

– Hogyhogy? A te kapcsolataiddal?

Ez megint ironikus kérdés volt! Pedig már megfogadtam magamban, hogy ma délután türelmesebb leszek hozzá, mint bármikor.

– Micsoda kapcsolataimmal?

– Almás, a fő az, hogy ne dramatizáld a helyzetet, mert élnek ám náladnál szerencsétlenebbek is ebben a városban: süketek, vakok, bénák, hajléktalanok… – igyekeztem lelket önteni a legénybe. – Szia! Most leteszem. Megérkezett az édesanyám.

– Ég veled! Jó volt veled beszélni. Sok boldogságot, szerencsét és egy olyan krapekot, akivel kölcsönösen imponáltok egymásnak – fújta ki az orrát harsogva.

– Szóval mégis kimész?

– Nem ki, fel, de… Lényegtelen, annál is inkább, mert senki, talán még a saját anyám sem sírna utánam. Nem beszélve rólad, de már ez sem érdekes.

Fel? Egyszerre hátborzongató gyanú fészkelt az agyamba.

– Fruzsina! Itthon vagy, kislányom? – kiáltott be az előszobából anyuci.

– Halló! – halkítottam le a hangomat. – Beszélhetnék veled holnap négyszemközt?

– Nem. Minek? Elbúcsúztunk, pá!

– Köszönöm. Akkor várj meg holnap a Katona előtt félkettőkor.

  1. szept. 19.

Dobdobdobdob. Sejtitek, mi ez? A szívverésem, gyerekek. Már több órája dübög így, jóllehet semmi olyasmi nem történt, ami szinte percenként ne esne meg millió és millió emberrel, öreggel, fiatallal egyaránt. Egyszóval nem nagy ügy, és, higgyétek el, szinte szégyellem, amiért még most is lángba borul az arcom emiatt. Vagy nem is kellene szégyellnem?

Miután senkit sem akarok érdektelen részletekkel untatni, legjobb lesz, ha szokás szerint máris az események kellős közepébe vágtatunk. In medias res, ahogy a latin tanárunk szokta mondani. Félkettőkor (ugye, emlékeztek, erre az időre rendeltem a gimink elé Alajost) izgatottan léptem ki a Katona kapuján. Vajon vár-e már rám a kosaras, mert ha nem, abból még nagy grimbusz lesz? Várt. Nem kitörő örömmel, de ott ücsörgött a gimnázium előtti kőpadkán.

– Salve, amice!

– Na, ebből nekem elég volt! – ugrott fel, mintha puskából lőtték volna ki; valószínűleg félreértette a mondatot, ami persze nem csoda, miután a szakmunkásképzőben nem igen tanulhatott latinul.

– Csüccs vissza, csak köszöntem. Tudod, újabban latinul okulunk a gimiben.

– Oké, oké, meggyőztél – intett le idegesen. – Most pedig bökd ki gyorsan, mit akarsz. Hacsak nem azért hívtál randira, hogy bemutasd, milyen frankón tudsz deákul.

– Egyenesen? Őszintén?

– Megtisztelnél, ha lehetne.

– Máris kezdem, viszonzásként azonban ugyanezt kérem én is tetőled. Végül is ez így fair, nem igaz?

– Parancsolj!

– Gyere, üljünk le! Úgy, és most engedd meg, hogy újból megkérdezzem: mit forgatsz az agyadban, és van-e ehhez közöm nekem is? A tegnap olyan furcsa volt a hangod, amikor felhívtál, plusz nem is mindent értettem.

– Közöd? Ahogy nézzük, illetve nagyon is.

– Sejtettem – dobbant meg a szívem akkor először, és azóta is dibeg-dobog veszettül, bár most már egészen más okból. – Tehát ezért akarsz… meghalni?

– Honnan tudod? – rezzent össze a váratlan kérdésre.

– Sehonnan. Csak kérdeztem.

– Is. A többit nem ismétlem, mert már a tegnap elmondtam.

– El, persze, csak… izé… az nem fér a fejembe, mi köze mindehhez a köztársasági és miniszterelnöknek – ütött ki homlokomon a veríték.

Nem tudom, más csajszi ilyen esetekben mit érez, büszkeséget vagy önvádat, én mindenesetre az utóbbit éreztem. Na ja, utóvégre nem mindennap lesz öngyilkos miattam valaki.

– Ez is érdekel? Elmagyarázhatom, bár ehhez te még túl fiatal vagy, ráadásul politika, amihez még a felnőtt nőknek sincs igazán érzékük. Most megbántottalak?

– Nem tesz semmit. Nem te vagy az első, aki ilyen bókokkal igyekszik a bizalmamba férkőzni – húztam összébb magamon a dzsekimet.

A tegnapi vihar után alaposan lehűlt a levegő, és ha ez továbbra is kitart, lőttek az indián nyárnak is.

– Eszemben sincs túlpolitizálni a helyzetet, de ami tény, az tény, manapság mindenben a politikusok diktálnak. Ezért tettek például engem is lapátra.

– Vagy úgy! Azt hiszem, kezdem pedzeni, hogy kerül a képbe két elnök is egyszerre. De, ugye, ezt az öngyilkosságot nem gondoltad komolyan.

– Dehogynem, sőt, hogy valami jót is tegyek a világgal, még azt a két urat is magammal viszem a pokolba – jelentette ki lázban égő szemekkel. – Nem kell hozzá más, mint egy bomba, pokolgép vagy Molotov-koktél, és két kóklerrel kevesebb lesz a világon.

Bumm! Az előbb még csak megszeppentem, most még a lélegzetem is elállt. Vajh nem pszichopata mégis ez a nagyfiú? Noémi szerint ziher az, csak én nem hittem neki valahogy. Kár, mert amúgy intelligens srác, és ahogy szeret… Az sem semmi, annyi szent – mozdult meg a kezem akaratlanul, és már-már meg is simogattam, amikor kibuffant belőle a nevetés.

– Hahaha, hehehe! Csak vicceltem. Az igaz, hogy nagyon el vagyok kenődve, azért nem annyira, hogy ilyen marhaságot csináljak.

– Na ne! És a dobbantás? Az is csak humbug volt?

– Az nem. Ilyen tervem tényleg van. Ha már az ápolók, szakácsok, hentesek stb., stb. elmennek, miért ne vághatnék neki én is a világnak? – érvelt bizakodón, könnyedén.

Vagy legalábbis megpróbált bizakodónak látszani. Persze nem sok sikerrel, mert a szeme, hangja egészen mást sugallt.

– Sajnálom – húztam a fejét a fejemhez. – Látom, neked is megvan a magad keresztje. De ne búsulj, most már van neked is egy barátod, akire mindig számíthatsz. – Szia! Most sietek haza tanulni. Este hívj fel, aztán ha legközelebb randizunk, hoz nekem egy szál orchideát – hajoltam a szájához, és a pattanásait, anyját feledve megcsókoltam a kosarast, ezzel…

Hát igen: ezzel megmentettem Alajos, a köztársasági és miniszterelnök életét.

[1] Köszönöm, barátom. (ang.))

Aleksandar Gatalica: Élőhalottak

Részlet A Nagy Háború című  regényből

A németek a nyugati fronton azon a tavaszon furcsamód harc nélkül visszahúzódtak a soká építgetett Siegfried-vonalhoz. Ebben nem játszott közre varázslat, de az, ami az elhagyott Bapaume-ban következik be, ismét csak ördöngösségeket igényel. Alighanem úgy lesz, hogy mindennek ez a hátrálás a kútfeje. A „vén Fritz”, ahogyan az angolok nevezték a németeket, mégiscsak sebtében vonult vissza. Mint egy árhullám, amely visszahúzódván irdatlan emberiszapot hagy maga után. Kísérteties volt az angoloknak és skótoknak a lerombolt városokban járkálni. Átokverte kalyiba, Kemence, Döglött disznó – betűzték a francia városok, Gommecourt és Miraumont német helységfeliratát. Az ellenség Achiet-le-Petit és Bucquoy között tartotta az arcvonalat. A lövészárkok Pys és Petit-Miraumont városa között húzódtak, minden mást a szövetségeseknek engedtek át. Az itt sorakozó halott városokban mindenfélébe belebotlottak a katonák: elhajított matracokba, üres francia vörösboros palackokba, még katonák által zsírkrétával firkált versstrófákba is: „Schnell und gut ist unser Schuss, / Deutscher Artilleristen Grus” („Pontos célzás, gyors durrantás / odaköszön tüzér pajtás”), de semmi sem fogható ahhoz, amire a skót katonák egy bapaume-i házban akadtak.
A várost szinte földig rombolták a francia és brit gránátok. A katonák lábai előtt két méter mély aknatölcsérek is tátongtak. Az égből valami piszkos lé folyt eső képében, behatolva a gallér alá, a csizmaszárba. A skót katonák, akiket egykor Donovan káplán részesített szentségekben, még csak egy macskát sem láttak, ám amikor már azt gondolták, hogy a település teljesen néptelen, az egyik ablakban egy asszonyra lettek figyelmesek, mellette három gyerek. Az asszony valahova a távolba meredt, a gyerekek a derekához bújtak. Vajon halott lehet a három gyerek meg az anyjuk, vagy sem? Az ifjú skótok óvatosan megközelítették az ismeretlent. Szemügyre vették, hozzá-hozzáértek, szimatolták eb módjára, mint az a prédáját. Szantálillata volt, a gyerekein pedig az anyatejé… Végül észlelték, hogy lélegzik. Ő is meg a gyerekek is úgy lélegeztek, mintha inkább élettelenek lennének, mintsem elevenek, percekre kihagyó szuszogással, de azért mégiscsak vettek levegőt, vagyis éltek.
Az asszonybáb nem volt sem szomorú, sem vidám. Tekintetét, anélkül hogy egyet is pislantana, maga elé szögezte, és aki csak megállt a nyitott ablak előtt, úgy hihette, őrá mereszti szemét, valamit mondani szeretne. Ez mély benyomást tett a 92. skót ezred „magasföldi legényeire”. Látták már a halált száz meg száz változatban, és elhagyták minden békeidős tévhitüket ekörül, de ezt még így is furcsállták. Nemsokára volt, aki a gyermekeit karoló élőhalott asszonynak gyónni kezdett, mások ott zokogtak előtte, némelyek meg különböző neveken szólongatták a gyerekeit, várva, hogy hátha valamelyik hallatán a szemidegnek legalább egy rezdülése által tetten érhető. Azután a féltő szeretésétől hajtva táplálni próbálták, mert megijedtek, hogy minden eleség nélkül előbb-utóbb éhen hal, de egyetlen falatot vagy egy kortyot sem sikerült beerőltetni ajkai közé. Szorosan összeharapva száját erősen magához szorította a gyermekeket, eledelre mintha nem is lett volna szükségük. Teljes egy héten át ott maradtak mellette a skótok, és nem látták összeaszalódni, táplálék nélkül is pislákolt benne az élet.
Ez bátor tettre késztette őket. Nekiálltak bejárni a környékbeli települések romhalmazait, amelyektől nemrég még a hideg kilelte őket, a brit impériumbeliek közt vajákosok után tudakolózva, hátha segíthetnének az asszonyon és gyermekein, akiken úgy megesett a szívük. Sámánokat kerestek a keleti származásúak közt. Azok mindenféle bűbájosságban járatosak, az élők pedig arra Indiában halottszerűek, miközben sok holt ember az élők szeme láttára kel életre. Néhány skót katona megkeresi tehát ama bajtársait a második indiai lovas hadosztályból, akik örökké lesütött szemmel járnak. Szótlan emberek, a fejükre tekert turbánok porosak-véresek. Fellelnek közöttük néhány katonát, akik hét tengeren túl, odahaza, Bombay környékén, a vörös indiai földön, melyen hemzsegnek a mérges kígyók, mágusok voltak.
Egyiküket, azt, amelyiket a legmeggyőzőbben ajánlottak a figyelmükbe, elvezetik a bapaume-i családhoz. Ezek a negyvenöt kilós indusok, akik görbe csontjain ráncokat vet a bőr, és szinte elvesznek a brit birodalom uniformisaiban, megszemlélik a kővé dermedt családot. Majd ők is megszimatolják. Azt mondják: szantálillatuk van, ez jó jel. Ezután dalokat énekelnek körülöttük, és ismét szimatolnak. Akkor közlik: továbbra is szantálillatuk van, ez rossz jel. Végül feladják.
Hamarosan tovább kell indulniuk a katonáknak. A csapatoknak kiadják a menetparancsot. Elbúcsúzik százvalahány katona, egyik a másik után, az asszonytól és három gyerekétől, az pedig meredten nézi őket, és nem ejt könnyet, sem ha csókolják, sem ha virágot tűznek a hajába, sem amikor fohászkodnak hozzá, sem amikor a keblén sírdogálnak. Az asszonybáb az ellen sem tiltakozik, amikor az indusok koszorúval övezik, s a gyerekeivel együtt piros pontot festenek az arcukra.
A katonáknak tehát tovább visz az útjuk. Ott hagyják az anyát a gyermekeivel. Az asszony továbbra is eleven. Vagy nem. Vár a felszabadítókra vagy a végleges halálra. A briteknek meg az engedelmes indusaiknak, az idegen háborúba tévedt sámánoknak megint a „vén Fritzet” kell aprítaniuk. Nyugaton a mágia körül semmi új a nap alatt. Közép-Európában csakígy. Lehet-e valami foganatja a varázslásnak Oroszországban, azon a földön, amelyet még a kegyetlenség tengere tart fenn, és amelyet vad népek vesznek körül egyetlen gondolattól fűtve: hogy elpusztítsák?

(Bognár Antal és Virág Bognár Ágota fordítása)

 

Aleksandar Gatalica Belgrádban született, 1964-ben. Tizenegy könyve jelent meg, műveit eddig tíz európai nyelvre fordították le. Ógörögből fordít (Aiszkhülosz, Euripidész, Szophoklész drámái és versek),  zenekritikus. Több jutalom mellett a Nagy Háború című regényéért megkapta a 2012-es NIN-díjat és számos más rangos elismerést. E regényének homlokterében az 1914 “különös nyáréjszakáján” jóvátehetetlenül a történelem örvényébe került emberek személyes élettörténetei állnak. 

Illusztráció: Giorgio de Chirico

BERDA REMINISZCENCIÁK

 

/haikuk/

hajnali erdőn
ezüst harmattól ékes
vadrózsaszirom

nyíló gyöngyvirág
te Mária-illatú
rejtőző ima

reggeltől estig
gyémántpatájú éhség
lobog szemében

hegy magasában
parfümös meztelenség
– Hej, harapj belém! –

gyönyörű leány
erdei rét illata
libben nyomodban

ó, szőke gyermek
gyémánt ékszer a lélek
koromsötétjében

szent fiatalság
vén, szatír lélek mélyén
lobogj, még lobogj

a vágóhídra
űzöttek szemeit, jaj
tudd megsiratni

elhullt levelek
hullaszagán borong az
ősz: közel a tél

lombok alól szól
megtört kőből is beszél
útszéli Krisztus
—–

 

(Illusztráció: Graham Ogden: Winter Leaves)

Szégyen (Apjalánya)

1946 elején apámnak megfájdult a térde. De a háború után mindenkinek fájt valamije. Vagy csak nem találta a hozzátartozóit, gyászolta a férjét, a vőlegényét… siratta a gyerekeit, építette az új világot, vagy morfondírozott, hogy hova meneküljön belőle.
Pedig az a sok elveszett gyerek hogy örülne, ha legalább a lába fájhatna, mondta apámnak az édesanyja.
Az a sok elveszett gyerek! A kanizsai Kinizsi utca 5-ből minden gyereket elvittek, a kereskedelmi középiskola második évfolyamán pedig csak tizenegy fiú kezdte a szeptembert. A többiek „eltűntek”. Elvitte őket a vonat, magyarázta nagyanyám apámnak szemlesütve. Egy szerencsés gyerek hálát ad a Jóistennek, szorgalmasan tanul, nem nyavalyog, hanem előre köszön a tanárainak.
És apám előre köszönt mindenkinek. Csak közben pokoli fájdalmat érzett a térdében.
Akkoriban még szokás volt a beteg gyereket feltenni a vonatra – még jártak hálókocsik Pest és Kanizsa között – és táviratban értesíteni a pesti rokont, hogy pontosan hány órakor szedje le a gyereket, és hogy hova, melyik kórházba vigye. Apám olyan lázas volt, hogy nem is emlékezett, hogyan jutott el a Klinikákra. Az első emléke, hogy fekszik egy hatalmas kórteremben, a megműtött térdéből sárgás lé szivárog, és rettenetesen éhes. De körülötte mindenki rettentő éhes volt. A nyöszörgő betegek, az ápolónők, az orvosok. Az éhség egy alattomos szög volt, döfködi a gyomrodat, nem hagy aludni. A kórházban minden este selyemlevest szolgáltak fel – húsízű lét, amit ezzel a szép névvel próbáltak megszerettetni. Reggelire kenyér, kávé, ebédre krumpli vagy sárgaborsó, estére meg ez a selyemleves. És hozzá a szög. Ami egyre dühösebben döfködi a gyomrodat.
Aztán egyszercsak megállt apám ágya fejénél Sacika, a „pesti rokon”, a huszonkét éves unokatestvér. Mintha csak a Meseutóból libbent volna elő: kalap, kesztyű, selyemharisnya. Jaj, Pistikém, mennyit kellett szenvedned!, mondta, és azonmód a karjába kapta apámat. Nem kellett megerőltetnie magát, apám ekkor huszonnyolc kiló volt.
Az Alkotás utcában, Saciék lakásában azonban nem sok minden változott. Reggelire kenyér, kávé, ebédre krumpli vagy, sárgaborsó, este selyemleves. Képzeld el, Pistikém, hogy finom húst eszel, vigasztalta apámat a nagynénje. Majd meglátod, nálunk erőre kapsz! Berendezték apámnak a lakásuk cselédszobáját – igazán jó kis kuckó, pont arra való, hogy egy lábadozó kisfiú összeszedje magát. És apámnak még csak unatkoznia sem kellett: az édesanyja Nagykanizsáról elküldte a számviteli és algebra könyvet – hát, látod, Pistikém, most már csak iparkodnod kell.
Apám iparkodott is volna, de a gyomrába fúródó szög, az örökös, kínzó éhség nem hagyta tanulni. A cselédszoba ablakai a szomszéd ház hálószobáira, konyháira nyíltak, apám nézelődött, hátha lát valami finomat – valaki talán csirkepörköltöt főz. De a szomszéd házban is nyomorúságosan éltek. Krumpli, bab, sárgaborsó, lencse. Aztán megint krumpli, bab, sárgaborsó, lencse. Néha egy kis rántott leves.
Csak szomszédos házban lakó Nagy Író élt felségesen. Apám a második emeletről belátott a hálószobájába.
Az írónak szinte minden nap selyempapírba csomagolt, hatalmas tálcákat hoztak. Nem szikkadt zsemléket, hanem minden lépésre megrezdülő krémeseket, indiánereket, bonbonokat, hivalkodva ragyogó dobos tortákat. A Nagy Író nem egyedül falta be ezeket a mesebeli édességeket, ami azt illeti, ő szinte alig nyúlt hozzájuk. A sánta Bari néni, a cselédje letette a tálcát a fésülködőasztal elé, és kettesével, hármasával engedte be hozzá a fiatal hölgyeket. A lányok rávetették magukat a ragacsos édességekre, a Nagy Író nevetett, töltött magának egy pohár bort, és vidáman vetkőztetni kezdte őket. Pár óra múlva Bari néni benyitott, összeszedte a tortamaradékokat, lehúzta a maszatos ágyneműt, és kikísérte a lányokat az ajtóhoz. Mindenki elégedettnek tűnt.
Apámat összezavarta ez a nagy boldogság. Ha már a pesti lányok egy szelet dobos tortától is ilyen boldogok, akkor mi lehet a baj az unokatestvérével, Sacikával? Mikor elmondott neki egy bugyuta viccet, Sacinak kiszaladt a vér az arcából, aztán megpördült és telehányta a mosogatót. Az oroszok, magyarázta Sacika édesanyja. Szegény Sacika még mindig az oroszok betege, összeszedett valami fertőzést, és képtelen kikúrálni magát. Apám eltöprengett: elképzelte, ahogy nőknek elfertőződik a hasa, a melle, a combja, végül az arcukon is szörnyű kelések támadnak. A szex nem veszélytelen.
Ennek ellenére apám egy percre sem tudta levenni a szemét a Nagy Író hálószobájáról. A lányok mindig nagyon elégedettnek tűntek, de ha a Nagy Író egy pillanatra kilépett a hálószobából, a mosoly leolvadt róluk. Gyorsan, kapkodva egy-két mignont belecsúsztattak a retiküljükbe, aztán bekkukantottak a szekrény mögé, a fiókokba. A Nagy Író egyáltalán nem tűnt vagyonosnak, de a lakás egy régi zsidó lakás volt, itt talán még a fiókok mélyén is elrejtett dollárokra bukkanhat az ember lánya.
Ezek a fruskák legalább mind nagyon szépek voltak. De a lompos Bari nénit, a régi bérlők bejárónőjét a legnagyobb jóakarattal sem lehetett csinosnak mondani. Sántított, kopaszodott és már-már idióta alázattal bámult a Nagy Íróra. Mikor Weiszék bevonultak a gettóba, megkérték Barikát, hogy három kislányával hurcolkodjon át a lakásukba. Ahogy bejöttek az oroszok, Bari néni a három kislányt bezárta Weiszék nagy ruhás szekrényébe, de mikor visszaindult az óvóhelyre egy ottfelejtett törölközőért, elkapták. A majd negyvenéves Bari néni rosszabbul járt, mint a fiatal lányok, köztük Sacika. Valami „elszakadt” a csípőjében.
De a Nagy Író nem vetette meg őt sem. Sokszor széles jókedvében megcirógatta, rácsapott a fenekére, furcsa tájszólásában vicceket mesélt neki, megígérte, hogy ha egyszer miniszter lesz, elviszi táncolni… Barika néni ilyenkor az ujjait tördelve mosolygott.
Tanulnod kéne, mondta Sacika, egy kis számvitelt, egy kis nyelvtant, nem éjjel-nappal ezt a hóhányó írót nézegetni. De azért szép lassan Saci mindenről beszámolt: mi történt Weiszékkel a gettóban, hogyan rejtegette Bari néni a lányait, és hogy szerzett a Nagy Író lakást a házban. Tudod, ő erdélyi, magyarázta Saci. Azért van szüksége az Alkotás utcai lakásra, hogy megmentse a magyar parasztokat… Apámnak a szép, budai lakás és a parasztok közötti összefüggés nem volt teljesen világos, de Sacinak sem, úgyhogy ezt annyiban is hagyták. Néha öltönyös, kipödrött bajszú bácsik érkeztek a Nagy Íróhoz. Parasztpárti képviselők, magyarázta a nagynéném.
A híres szomszéd amúgy egy cseppet sem volt ellenszenves apámnak. A reggelt harsány fütyörészéssel kezdte, nyitott ablak mellett Karády-nótákat, népdalokat énekelt, és élt-halt az olasz operákért. Egyszer kihajtott Petőfi-ingben a második emeleti ablakból levezényelte a teljes Nabuccót. Nem ilyenek voltak Budán a tipikus szembeszomszédok – és ami azt illeti, Nagykanizsán, a Kinizsi utca 5-ben sem.
Bár apám egy hónapon át csak lencsét, babot és krumplit evett, és csak a szemével kóstolgathatta a csodás süteményeket, ennek ellenére lassan megerősödött. Hogy mitől? Az olasz operáktól talán. Egy hónap múlva már a saját lábán ment a kötözésre. (…)

Első megjelenés, hosszabb részlet itt:

http://ambroozia.hu/2022-06/pr%C3%B3za/sz%C3%A9gyen-r%C3%A9szlet-az-apjal%C3%A1nya-c%C3%ADm%C5%B1-reg%C3%A9nyb%C5%91l