Nagybátyám imádja a vékony lábú, peckes vízimadarakat. A hatodik szülinapomra kaptam tőle egy látcsövet, hogy amikor apám legnagyobb örömére elcipeli magával a lápra a kis idiótát, engem, a vízimadarakat figyelni, ne kelljen folyton a saját látcsövét a szememre nyomni, hogy megossza a látványt.

Pedig engem nem is érdekel. Sőt, ijesztően közelinek tűnnek benne a madarak és a nagybátyám is. Főleg, amikor dühös arccal kitépi a kezemből, és fültövön csap, hogy tényleg micsoda kis idióta vagyok, a madarak helyett őt vizslatom.

A világ ijesztő és zavaros. Óvodába nem járok. Még nem beszélek, és nem vagyok szobatiszta. Anyám marad otthon velem, ő tanít meg enni, cipőt bekötni, házat rajzolni, beszélni. Apám gyűlöl, ügyetlen lassúságomért ver. Aztán anyámmal üvölt, és őt üti. Némán fojtom vissza a zokogást a sarokban. Tudom, minél jobban sírok, annál jobban üti.

Kipróbálom a látcsövet otthon, kinézek vele az ablakon, aztán körbe a szobában. Ijesztően közel kerül minden. A szürke füstöt pöfögő autók, a rohanó emberek, a vizelő kutyák, az anyámmal ordibáló apám.

Csak akkor kezdek el igazán örülni a látcsőnek, amikor felfedezem, ha fordítva nézek bele, biztonságosan távol kerül minden. A szürke füstöt pöfögő autók, a rohanó emberek, a vizelő kutyák, az anyámmal ordibáló apám. Anyám ruhájának öblítőillatán kívül ez az egyetlen megnyugtató.

Gyakorlom, végül megtanulom a látcső nélkül is messzinek érzékelni az iskolában Csaroda, Múry es Győrilevi rajtam vihogó pofáját, ütéseit, és Biró Gizi meg Kelemen Marika néni megszégyenítő szavait. Megbuktat mindkettő. Apám a szíjával üti kifulladásig a csupasz hátamat, aztán anyámat, amiért ilyen egy idiótát szült. De a tudat, hogy nem védem meg őt, sehogy sem távolodik.

Nem tudok figyelni, mikor már nem vagyok iskolaköteles, kirúgnak. Betanított munkásként dolgozom, de nem tudom megtartani az állásom. Végül már az utcára sem bírok kimenni. Taszít a világ. Biztonságos távolságban akarok tudni mindent, mint a látcsövön át. Apám továbbra is veri anyámat, én pedig bénultan várom, hogy abbahagyja. Minden erőmmel arra gondolok, valahol messze valaki más anyját verik.

Egy forró nyári estén ügyetlenségből eltöröm az egyik kristálypoharat. Pedig hozzányúlnom is tilos. A konyhapulton áll. Átszűrődik rajta az ablakon beeső fénynyaláb, szivárványszín sávokat rajzol a polírozott fára. Kézbe veszem. A szivárványnyalábok a kezemre ugranak. Megijedek, elejtem. Szilánkjai szanaszét hevernek a konyhakövön. Anyám rohan a segítségemre, kapkodná kötényébe a szilánkokat, mielőtt apám felfigyel a balesetre. De apám éles fülét nem kerüli el a gyanús zaj. Már a konyhaajtóban áll. Üvölt. Üti a fejemet, aztán a szilánkok közt térdelő anyámnak esik. Próbálom távolítani a látványt, de látom a vért, és azt is, ahogy apámat a földre teríti egy dühödt férfi. Üti, rúgja, ahol éri. Mint egy gép. Csak üt és rúg.

Apám hadonászva védekezik, egyre ernyedtebben. Aztán nem mozdul. Piheg, pislog, hebeg még. Végül már azt sem. Anyám kiabálását, aztán jajveszékelő sírását hallom a háttérben. De minden olyan távoli, mint a szürke füstöt pöfögő autók, a rohanó emberek, a vizelő kutyák.

A szobámban rajzolok. Úgy csinálok, mintha nem venném észre. Anyu megint ivott, a konyhában kiabál, káromkodik, Pétert szidja. Persze Péter nincs itt. Akkor Anyu nem kiabálna. Nem merne. Olyankor némán hagyja, hogy Péter lekurvázza. És megverje. Meg engem is. Péter bármit megcsinálhat, mert Anyu nem akarja elveszíteni. Péter, ritkán, ha nincs berúgva, ölelgeti, puszilgatja Anyut. Azt mondja neki, hogy szeretlek, és nem tudok nélküled élni. Olyankor velem is kedves. Na, hogy ityeg, kacsintgat, és az iskoláról meg a barátnőimről kérdezget. Azt utálom. Inkább verjen.

Anyu azt szereti, ha inkább kedves. Hallom őket sokszor. A szomszéd szobában Anyu hangosan nyög, mintha fájna, de mégis olyan elnyújtva, mint a nő a videóban, amit Sári mutatott, amikor nem voltak otthon a szülei. Én a másik szobában két kispárna közé szorítom a fejem, amikor ezt csinálják. 500-tól visszafele számolok. Néha, mikor csak az utcai lámpa fénye világít be a sárga függönyön át az ablakomon, hallom, az ajtó kilincse, aztán az ajtó nyikordul. Kinyílik, bezárul. Én nem nyögök, csak befelé. Mint a növények.

Anyu tudja. Mikor elmondtam neki, azt mondta, biztos csak féltékeny vagyok. Fojtogató indákat rajzolok nagy, húsos, vérvörös virágokkal. Csak ezeket folyton. Anyu egyszer csak beront a szobámba. Gyerünk, indulunk, siess, három és fél óra alatt Mamáéknál vagyunk, kiabálja. Többet látni sem akarja Pétert, hallom a szomszéd szobából, örökre kitöröljük az életünkből. Izgatott leszek. Pakolj, kiabál át nekem, csak a legfontosabbakat.

Söpröm a fiókokból a ruháimat egy bőröndbe. Betuszkolom Frédit, a plüsskutyámat is. Átmegyek Anyunak segíteni. Rohangál, dobálja be a ruhákat, esnek le a zoknik, egy hajkefe, rálép, dühösen arrébb rúgja. Közben dülöngél, cigizik, hamuzik mindenhová. Most motyog, tőlem megrohadhatsz egyedül, akkor is itt hagylak. A fülemben hangosan zúg a vér. Rángatja a bőrönd zipzárját, remeg a keze, végül becsukjuk. Iszik a vodkából, visszacsavarja a tetejét, és bedugja a táskájába, indulunk.

Szaladunk ki az utcára, a kezemnél fogva húz, én meg a zötykölődő bőröndöt, néha megbillen, a csuklóm sajog. Metróval egy átszállás, és a pályaudvaron vagyunk. Kezd valóságnak tűnni az egész. Vigyázok a csomagokra, amíg Anyu jegyet vesz. Tömeg hullámzik, kerekek kattognak a betonon, recseg a vonatbemondó hangja, távolról sípszó, mozdonyok morgása. Az emberek rohanása megnyugtató, kabátok, cipők, sálak suhannak. Talán mindenki menekül.

Anyu rohan felém a jegyekkel, magas sarkújában nehezen egyensúlyoz. Felkapja a bőröndöket, int, hogy jöjjek. Futok utána, kerülgetem a lábakat, követem a bukdácsoló bőröndöket. Megbillennek, Anyu ránt rajtuk egyet, futunk tovább. Felrángatjuk őket az egyik vonatra, találunk két helyet egy fülkében. Befészkelem magam az ablak mellé, egy fiú segít anyunak feltenni a csomagokat.

Kint már sötétedik. Az ablakban látom a saját és az egész kivilágított fülke visszaverődését. Fényárban úszik minden. Néhány utas még táskákat cipel, helyet keres. Az ablak párás üvegén mozgolódó alakok, kabátok színei, fények halvány csillogása. Mintha egy filmben lennék. Végre meglendül a vonat alattunk. Elsuhan az állomás, összefirkált falak, álló vagonok, házak, fák, aztán csak a visszatükröződésem. Eszembe jutnak Mamáék. Mama folytonos dallamos beszéde, a meleg sárga húsleves, a főtt tészta gőze bepárásítja az ablakot, kint a kert, a mandulafák, a hegyek meredek lejtői. Tata kivisz lovas kocsin, fel a szőlőbe. Hosszan magyaráz a termésről, a borról. Nem zavarja, hogy nem értem, engem sem. Óvatosan emel le a szekérről nagy barna kezével. A tükröződésem rám mosolyog. Elalszom.

Ott élünk a hegy alján a faluban. Segítek Mamának reggel a tyúkokat etetni, aztán együtt csinálunk reggelit Anyunak és Tatának. Felébredek. Az arcom és a fülke visszatükröződésén túl a tájat fürkészem. Havas mezőkről visszaverődő éles holdfény. Anyu ideges. Előveszi a telefonját, aztán elrakja, megint előveszi. Kifurakszik a fülkéből a mosdóba. Táskája a hóna alatt, szorítja az üveget, majdnem elbotlik a lábakban. Mikor visszajön, már mosolyog. Kicsit hangosan arról beszél, Mamáék hogy fognak örülni. Holnap már ott ébredünk, nevet. keresünk neked egy jó iskolát, magyaráz tovább, a szemei csillognak. Nézem, a többi utast, mit szól, de a fiú fülhallgatóval a telefonján néz valamit, a néni olvas, olykor elalszik, előre billen a feje, és még egy lány ül az ajtónál, hosszú körmeivel a telefonján kopog, néha felröhög magában. Anyu egyre többször megy ki táskáját szorongatva a mosdóba.

Mindjárt ott vagyunk. A fiú segít levenni a bőröndöket, mert Anyu majdnem felborul. Kirángatjuk őket a folyosóra, lelassul a vonat alattunk, csikorogva megáll, lerángatjuk a csomagokat. Nagyon hideg van, a holdfényben a hótól szikrázik az állomás. Kevesen szállnak le. Azok is rögtön eltűnnek. Sípszó, a vonat továbbgurul. Mindent elnyel a havas csönd. Csak a bőröndjeink sercegnek a csúszós peronon. Az állomás épületet megkerülve a buszmegálló felé indulunk. Anyu előttem, kicsit inog, sietek utána. A levegő fagyos, a lélegzetem fehéren gomolyog. Átvágunk a parkolón, csak két autó áll ott. Az egyikből hirtelen kiugrik valaki. Anyu elé veti magát. Le. Térdre. A hóba. Anyu előbb hátrahőköl. Tovább akar menni. Péter az. Mindkét karjával, mint valami polip, körbefonja Anyu lábát. Anyu felkiált, mit csinálsz te itt, hagyj békén, de Péter felkúszik rajta, feláll, továbbra is öleli mindkét karjával. Anyu, mint egy kígyó, tekereg, hogy kiszabaduljon, végül elernyed. Összefonódva állnak. Anyu bábként lóg Péter ölelésében. Aztán hangosan, hüppögve bőgni kezd, mint egy kisgyerek. Péter tartja, simogatja. Néhány méterre állok, de hallom, azt suttogja neki, szeretlek, nem tudok nélküled élni. Anyu hüppög, Péter nyakába fúrja az arcát. Nézem őket. Sírok. Némán, mint a növények vagy inkább a kövek.

Galambbúgás, nyúlnak az árnyak, a szemközti erkélyeken tétova emberek ülnek. Vasárnap délután van.
Egy nagyon régi vasárnap. Fortyogó húsleves illatú. Galambok búgnak a kertben, a diófa alatt jó hűvös van. Zölddió lekvárt csinál sokszor nagyanyus. Máskor kapkodni kell a barackot a földről, tenni a kosárba. Arrébb a meggyfa göcsörtös, felhorzsolja a térdet, amikor egyensúlyozva mászom. Apró vörös meggyszemek, bekapok egyet, keserű lé keveredik a nyálba. A sufni düledező faház, benne Dédi kerti szerszámai. Kicsit rozsdásak, mint Dédi volt. Egy simalevelű nagy bokor, mögötte ott a hintaágy. Piros-fehér, váltakoznak a lécek. Ráülök, hátra lendül, szúrja a combom a száraz, felpöndörödő festék. Mint fakígyóról, a körmömmel tépkedem a félig levedlett, kemény hintabőrt, ahogy a varrt a sebről. Pörc, azt mondja rá anyu, és hogy ne piszkáld, és tényleg kibuggyan a piros vér. A hintaágy nem vérzik, de a pörcök alatt, világít a meztelen faléc, kilátszik foltokban a húsa. Nem bántom tovább, leheverek, kemény és érdes, pont olyan széles, ha kinyújtom a lábam, végigérem. Egyik kezemmel meglököm magam, nedves, fekete föld megy a körmöm alá. Vastag ágért nyúlok, azzal próbálom lökni magam. Beletörik a földbe. Hangyák rohanják körül. Óriási nagyok laknak itt. Pont az útjukba döftem, gyülekeznek a bot körül, tanácskoznak, futnak, szólnak a többieknek, baj van, felülről egy dolog lecsapott. Azt hiszik, bomba, és háború van, olyan gyorsan szaladgálnak. Belefúrnám az egyikbe a botom. Egyszer már csináltam ilyet, utána még nagyon sokáig mocorgott, többször bele kellett döfködnöm, hogy ne kalimpáljon tovább. Végül hagyom a hangyákat, mert néha kicsit félek, hogy néz az isten. Ő csak a jókat szereti. Apát nem, nagyanyus mondta. De én is rossz vagyok. Akkor kikapok, és onnan tudom. Csukott szemmel fekszem a hintán, hagyom magam lengni, rossz-jó-rossz-jó.
Galambbúgás, nyúlnak az árnyak, a szemközti erkélyeken tétova emberek ülnek. Vasárnap délután van.

(Illusztráció: Krebsz Áron – Elengedés)