Persányi Norina összes bejegyzése

Budapesten születtem. A SZTE magyar–angol szakán végeztem. Jelenleg Budapesten élek. Évekig újságíróként dolgoztam, most gimnáziumban vagyok tanár.

Bedeszkázott napjaim

 

Az apám meghalt. Nem ismertem. Legalábbis nem emlékszem rá. Állítólag kétéves voltam, amikor elment. Tizenhat éves koromig anyám azt mondta, disszidált Dél-Amerikába. Konkrétan Chilét mondott. Ma sem értem, miért pont Chile. Akkoriban már nem is volt divat disszidálni. Az iskolában soha nem tudtam, mit mondjak. Próbáltam utána olvasni Dél-Amerikának, de az iskolai könyvtárban csak Argentínáról találtam könyvet. Kitaláltam, hogy az apám amolyan cowboy, gaucsó, és valahol a dél-amerikai pampákon megvadult bikákat lasszóz. Arra gyűjti a pénzt, hogy mi utána tudjunk menni. Ezt annyira elhittem, hogy néha azon kaptam magam, hogy aggódom érte. Ledobhatja a ló, felöklelheti egy bika, megmarhatja egy mérges vipera… Közben folyton vártam, hogy egyszer csak csöngetnek, és az apám áll az ajtóban olyan nagy kalapban, mint a könyvbeli gaucsók.

Anyám rengeteget dolgozott. Legalábbis mindig későn és fáradtan jött haza. Mikor hazaértem az iskolából, úgy tűnt üres a lakás. A cselédszobában ott volt a nagyanyám. De csak feküdt az ágyon. Halkan szuszogva aludt. Mikor felébredt, hangosan azt kiabálta, istenem, istenem, mért hagytál el engem? Vagy azt, hogy  Rezsőkém, vegyél magadhoz! Rezső a nagyapám volt. Meghalt, mikor hatéves voltam. Akkor a nagyanyám még dolgozott, úgyhogy ketten voltunk csak otthon a nagyapámmal. A tévével szemközti nagy, kopott fotelben üldögélt. Ha beszélt, csak mindenféle már rég meghalt emberekhez összefüggéstelen dolgokat. Agyérelmeszesedés. Engem mindig Annácskának hívott. Azt gondolta, a kedvenc húga vagyok, aki a második világháborúban egy bombatalálatkor nyolcévesen meghalt. Az anyja, a dédanyám, lement a nagyobbik lánnyal, Emma nénivel a légópincébe. Azt hitte, az anyja, a dédnagyanyám, már levitte Annácskát. Mikor rájött, hogy nem, már nem lehetett elhagyni az óvóhelyet. Ezt a nagyanyám mesélte, amikor még beszélt istenen és a halott nagyapámon kívül mással. Nagyapám, ha nem beszélt épp, hangosan hortyogva aludt. A nagy bordó, kacskaringó mintás perzsaszőnyegen játszottam a babáimmal, amikor feltűnt, hogy milyen nagy a csend. A nagyapám nem beszélt, nem is hortyogott. Felnéztem, és láttam, hogy nem mozdul. Nem mertem többé ránézni. Játszottam tovább. A nagyanyám nagyon sok idő múlva ért haza. Mikor látta, hogy a nagyapám nem lélegzik, sikoltozni kezdett, hogy ébredjen föl. Aztán nagyon hangosan és nagyon sokáig sírt. Én pedig nagyon féltem.

A nagyanyám többé nem ment dolgozni. Beköltözött a cselédszobába, és csak a fürdőszobába jött ki néha. Reggel az anyám vitt be neki reggelit, ebédet én melegítettem, és tettem az éjjeliszekrényére, mikor hazaértem az iskolából, este megint anyám vitt neki valamit. Ő nem hortyogott úgy, mint a nagyapám. Halkan vette a levegőt. Mindig nagyon kellett figyelnem, hogy halljam, lélegzik-e még. Mikor egészet ütött a falióra a nappaliban, ahol az íróasztalnál tanultam, vagy rajzoltam, kivártam, utána odamentem a cselédszobához, és a résnyire nyitott ajtón át hallgatóztam. Néha egészen sokáig, mert annyira halkan lélegzett. Ilyenkor nagyon elkezdett dobogni a szívem a félelemtől, hogy meghalt. A fülemben a vér egészen hangosan surrogott. Ettől még kevésbé hallottam a szuszogását. Beljebb kellett dugnom a fejem az ajtón.

Mikor besötétedett, nagyon féltem. Az öreg bútorok néha felnyekkentek, mintha lakott volna bennük valaki. Felkapcsoltam minden villanyt, bekapcsoltam a tévét, és a kanapé sarkába vackoltam magam. De közben hallgatóztam, nem érkezik-e meg az anyám, mert akkor gyorsan le kellett kapcsolni a villanyokat. Nagyon dühös volt, ha látta, hogy mindet felkapcsoltam, mert az pazarlás, mondogatta. Közben azért is volt jó hallgatózni, mert késő délutántól sokan jártak a lépcsőházban, és ilyenkor mindig elképzeltem, hogy az apám jött vissza értem. A zajokat sokszor továbbgondoltam, és a fantáziámban becsöngetett az apám, én kinyitottam az ajtót, és akkor láttam, hogy milyen magas és jóképű. Úgy nézett ki, mint azon a fényképen, amit egyszer anyám ruhái között találtam. Felkapott, megölelt, és elvitt magával. Néha úgy képzeltem, van kulcsa, de ez azért nem volt jó, mert sokszor igaziból az anyám jött haza, és akkor nem volt idő lekapcsolni a villanyokat.

Tizenhat éves koromban anyám leültetett a konyhában az étkezőasztalhoz. Ő is leült velem szembe. Ez eddig csak olyankor fordult elő, ha véletlenül egy időben ettünk. Ami elég ritka volt. A nagyanyám ekkor már nem élt. Két évvel korábban egyszer csak ő sem lélegzett tovább. Mire hazaértem az iskolából, ugyanabban a pózban feküdt, ahogy nap mint nap találtam, csak most merevebben. Szólongattam, nem mozdult. Mikor közelebb mentem, láttam, hogy szürkés színe van, és gyakorlott füleim észlelték, hogy nem lélegzik. Anyám zavartan törölgette egy ronggyal a fénylő viaszosvászon terítőt. Azt mondta, most már elég nagy vagyok, hogy elmondjon valamit. Az apám nem disszidált Chilébe. Sőt sehová sem. Értetlenül bámultam. Életemben először láttam, hogy vannak igazi érzései. Egyre halkabban beszélt, a szája alig mozgott. Nagyon kellett fülelnem, hogy halljam, mit mond. A szemei a viaszosvászon terítőre meredtek. Végig. Azt mondta apám azért ment el két éves koromban, mert egyfolytában innia kellett. Képtelen volt ellátni a családfői és egyéb feladatokat, és mikor józan volt, annyira bűntudata volt emiatt, hogy egy nap bejelentette anyámnak, inkább elmegy. Itt hagy minket, mert ennél az életnél, amit mellette kell élnünk, még az is jobb, ha ő nincs velünk. A torkomba tolult valami szinte fizikai fájdalom. Először azt akartam kiabálni anyámnak, hogy hagyja abba, és hogy hazug és ez nem igaz, de belül sejtettem, hogy igaznak kell lennie. Akkor viszont azt akartam üvölteni, hogy az apám egy aljas, önző alak! De ezeknek a szavaknak még a gondolata is annyira fájt, hogy végképp nem volt erőm kimondani őket. Anyám akkor sem nézett rám, mikor befejezte. Törölt még egyet a terítőn, aztán felpattant az asztaltól, és már normális hangerővel, teljesen természetes hangon közölte, hogy ideje lefeküdnöm, holnap iskola. Egész éjjel nyitott szemmel hevertem az ágyamon. Jó lett volna sírni, de nem bírtam, és ettől még jobban fájt, és préselte ki belőlem a levegőt valami a szív környékén. Utána évekig úgy tettem, mintha nem is lett volna soha apám, és mintha nem fájt volna, hogy mégis.

Aztán évek múlva, tavaly, egy fáradt nyári késődélután, ahogy hazajöttem a Sport uszodából víztől és naptól kiszívva – vizsgaidőszak volt, és néhány csoporttársammal oda jártunk magolni a rekkenő hőségben –, egy levél várt a konyhaasztalon. Felbontva. Remegő, cirádás öregember-írás. Két szikár mondat sajnálattal tudatja, hogy az apám, Raboczky Péter, tegnap délután elhunyt a János Kórház intenzív osztályán, és hogy a temetés a következő csütörtökön délután 3 órakor lesz a Farkasréti Újtemetőben. A feladó Vigyázó Jánosné volt. Anyám azt mondta, nem tudja, ki lehet az, és a cím sem volt neki ismerős. Az a szorítás a mellkasomban megint egész éjszaka fel-felriasztott. Reggelre virradóra úgy csináltam, mintha elmúlt volna. Ez nyolc napig, tegnapig ment. Apámat addigra már eltemették. De a szorítás annyira elviselhetetlenné vált, hogy elhatároztam, elmegyek a címre, ahonnan a halálhírét megküldték.

Löki, tolja, szorítja a vért a szívem. A bérház körfolyosójára egyáltalán nem hallatszik be a dübörgő zaj a belvárosi utcáról. Csak a fülemben hangos a lüktetés. Azon túl egy galambpár búg visszahangozva lent az udvaron. Áporodott pince és kihűlt ebéd szaga keveredik derengő hűvös félhomállyal. Az ajtók mögött mintha csipkerózsika-álomba hullt emberek szuszognának. A kovácsoltvas korlát csupa rozsda, némán tekeredik. Becsöngetek. Az éles hang belehasít a ház nyugalmába. Lassan mintha megmozdulna valaki az ajtó mögött. Ki az? – kiálltja egy rekedtes öreg hang gyanakvóan. Jobb híján a nevemet mondom hangosan, és hogy az édesapám miatt keresem. Kicsoda? – kiált újra recsegve. Megismételtem a nevem, és azt is, hogy az édesapám miatt szeretnék beszélni vele. Nem válaszol. Kezd elviselhetetlenné válni a csend. Hogy nem állt meg az idő, csak a szívem vad dobogása jelzi. Már majdnem megnyomom újra a csengőt, mikor hirtelen kattan a zár, és néhány centire – amennyire a biztonsági lánc engedi – kinyílik az ajtó. Egy ráncokkal barázdált, pergamenszerű arc szelete jelenik meg a résben. Szeme gyanakvóan az enyémbe mered. Zavartan magyarázni kezdem, hogy Raboczky Péter lánya vagyok, és innen jött levél a halálhírével. Végigmér. Még mindig nem szól semmit. Aztán hirtelen eltűnik, az ajtó becsukódik, zörög a lánc, majd újra kinyílik. Töpörödött, csúnya öregasszony áll el némán az ajtóból. Belépek. Továbbra is csak néz. Kínosan, szótlanul toporgok, amíg visszazárja mögöttünk a láncot is.

Szemem lassan szokja meg a dohszagú előszoba sötétjét. Egy tükörrel szemközt állok, benne tekintetemmel keresem magam. Lassan kirajzolódik az öregasszony háta és mögötte én. Hirtelen elindul a lakás belseje felé. Nem szól, hogy kövessem. Mikor eltűnik, mégis bátortalanul utána megyek egy hosszú, sötét folyosón át szinte vakon botorkálva valami homályos fény felé a folyosó végén. Mire belépek a régi bútorokkal telezsúfolt, magas mennyezetű utcaszobába, már egy öblös karszékben ül. Így még kisebbnek tűnik. Olyan, mint egy mesebeli anyó. Itt is szinte sötét van, a spaletta behajtva. A vele szemközti székre mutat. Leülök a szélére, a táskámat az ölemben szorongatom. Az arcomat fürkészi, én próbálok nem rá nézni, de nem akarok leplezetlenül bámészkodni sem. Így ülünk egy darabig feszült csöndben. Nem tudom, hogy kezdjem. Hirtelen azt mondja: már azt hittem, nem jössz! Így. Tegezve. Mintha ismernénk egymást. Ez összezavar. Olyan mintha valami elmulasztott kötelességet kérne rajtam számon. Fészkelődni kezdek a széken. Nem tudom, mit mondjak. Egyszer csak megszólal, na, mire vagy kíváncsi? Végre megkérdezem, honnan ismerte az apámat. Huszonegy évet éltek egy lakásban, válaszolja rögtön, mint aki épp erre a kérdésre várt. Magától elmeséli, hogy apám huszonhét éves korában, mikor elhagyott minket, idejött hozzá, a nagynénjéhez lakni. Akkor találkoztak először. Mert a nagyanyám apám születése után pár évvel meghalt mellrákban, és ők előtte már évek óta nem beszéltek. Nem mondja, miért nem, azt sem, apám végül hogy kötött ki nála, csak azt, hogy 30 éves korára rokkant nyugdíjasra itta magát. Így mondja. Reggelente, ha már otthon nem volt mit inni, lement a közeli mellékutcában lévő kocsmába vagy a kicsit távolabbi boltba, ahol megvette az aznapi adagját. De idővel egyre ritkábban hagyta el a lakást. Ha mégis le kellett mennie utánpótlásért, többször kapott pánikrohamot. Egyébként folyton írt. Az öregasszony ekkor horgas ujjával egy kisebb ajtóra mutat, amit eddig észre sem vettem, mert mint egy titkos bejárat a falon lévővel azonos tapétával van bevonva. Hogy amögött volt a szobája, ahol íróasztala fölè görnyedve csak körmölte a szavakat napestig. Ez a tiéd, mondja, miközben a keze ügyéből az asztalról egy nagyalakú, fekete spirálfüzetet emel fel, és a kezembe nyomja azzal, hogy ezt a naplót apám nekem vezette miközben engem várt, és még egyszer nyomatékkal, hogy folyton csak engem várt. Lassan nyúlok a felém nyújtott füzetért, zavartan veszem el. A ráragasztott vinyettán szögletes, kissé remegő kézírással ez olvasható: Bedeszkázott napjaim. Nem merem kinyitni. Forgatom, végül az ölembe ejtem fedéllel lefelé, és csak nézem. Aztán a hátlap felől felnyitom. Mohó tekintetem megakad az utolsó szavakon: „Elittam az életem, hamarosan záróra. Hibáimért, ha lehet, szavakkal fizetek. Kevés.” Lecsukom, nézem a kemény, fekete fedelet.

 

 

Korábbi megjelenés: A Hetedikben.

(Illusztráció:  Waiting by Eugene Ivanov)