Galambbúgás, nyúlnak az árnyak, a szemközti erkélyeken tétova emberek ülnek. Vasárnap délután van.
Egy nagyon régi vasárnap. Fortyogó húsleves illatú. Galambok búgnak a kertben, a diófa alatt jó hűvös van. Zölddió lekvárt csinál sokszor nagyanyus. Máskor kapkodni kell a barackot a földről, tenni a kosárba. Arrébb a meggyfa göcsörtös, felhorzsolja a térdet, amikor egyensúlyozva mászom. Apró vörös meggyszemek, bekapok egyet, keserű lé keveredik a nyálba. A sufni düledező faház, benne Dédi kerti szerszámai. Kicsit rozsdásak, mint Dédi volt. Egy simalevelű nagy bokor, mögötte ott a hintaágy. Piros-fehér, váltakoznak a lécek. Ráülök, hátra lendül, szúrja a combom a száraz, felpöndörödő festék. Mint fakígyóról, a körmömmel tépkedem a félig levedlett, kemény hintabőrt, ahogy a varrt a sebről. Pörc, azt mondja rá anyu, és hogy ne piszkáld, és tényleg kibuggyan a piros vér. A hintaágy nem vérzik, de a pörcök alatt, világít a meztelen faléc, kilátszik foltokban a húsa. Nem bántom tovább, leheverek, kemény és érdes, pont olyan széles, ha kinyújtom a lábam, végigérem. Egyik kezemmel meglököm magam, nedves, fekete föld megy a körmöm alá. Vastag ágért nyúlok, azzal próbálom lökni magam. Beletörik a földbe. Hangyák rohanják körül. Óriási nagyok laknak itt. Pont az útjukba döftem, gyülekeznek a bot körül, tanácskoznak, futnak, szólnak a többieknek, baj van, felülről egy dolog lecsapott. Azt hiszik, bomba, és háború van, olyan gyorsan szaladgálnak. Belefúrnám az egyikbe a botom. Egyszer már csináltam ilyet, utána még nagyon sokáig mocorgott, többször bele kellett döfködnöm, hogy ne kalimpáljon tovább. Végül hagyom a hangyákat, mert néha kicsit félek, hogy néz az isten. Ő csak a jókat szereti. Apát nem, nagyanyus mondta. De én is rossz vagyok. Akkor kikapok, és onnan tudom. Csukott szemmel fekszem a hintán, hagyom magam lengni, rossz-jó-rossz-jó.
Galambbúgás, nyúlnak az árnyak, a szemközti erkélyeken tétova emberek ülnek. Vasárnap délután van.

(Illusztráció: Krebsz Áron – Elengedés)