Agapé

Eleanának

Mindent elkövettem, hogy ezt az őrült
szenvedélyt elássam keblemnek mélyére;
emlékeztem jól rád, a Guidecca negyedi
kollégiumra s a tarka, lagúnás Velencére,
mégis éveken át tagadtam, hogy olyan
előfordulhat még egy rövid időre
is akár, hogy csak mi ketten –
a zsenge kis növényt hát,
mit belém ültettél, cserepestül
hiú reményeim polcára tettem.

Egy-egy titokcsöpp megcsillant
olykor létem horpadt serlegében,
mint az Olümposz édes nektárja,
szívem pedig a kellő pillanatot
ábrandozva és sóvárogva várta,
hisz’ ott volt a puszta vágy mellett
az a különös kapocs, a rokoni
szikra, amit szimpátiám érzett,
mígnem egymás mellé sodort
minket, mint két elveszett, tépett,
bolyongó gályát, a játékos végzet.

Már-már lemondtam az álomról,
mégis feléd terelt egy hirtelen,
kósza, zabolátlan szökőárhullám,
holott rettegtem, hogy csak távoli
barát maradtam neked, félreértem,
és te biztos nem gondolsz úgy rám,
mert annyi éven át kerülgettük egymást,
végül viszont be kellett az igazat látnom,
hogy nem szabadulhat tőled elmém,
amíg bűvös lényed ébren s kábán,
mindig, minden ízében kívánom.

Most is olyan az egész, mint egy ókori amforára
rajzolt mítoszjelenet, ami az örökkévalóságé lett;
ez a néhány felhőtlen nap, amit kaptunk, is
épp így egy halhatatlan másodpercbe égett,
habár a végsőkig állítottam: ilyen mesés,
mámoros átváltozásban részem nem lehet
és, hogy helyettem másokban fedeztél fel
már mindenféle csábító és különb érdemet,

majd egyszer csak, amikor ott sétáltunk
az olajfák és sziklák közt: megsejtettem
benned dalaim kegyes és buja istennőjét,
miközben együtt figyeltük, a lemenő nap
hogy festi rózsaszínre, aranyra, majd
tűzvörösre a messzi Pireusz kikötőjét,
ám hiába úszott a horizonton ifjúkorom
annyi forrón vágyott és tündöklő varázsa:
lelkem a teljes teremtett világot, inkább
nyájas hangodban és szavadban csodálta

s nem számított, hogy ott volt az Agora,
az Akropolisz és Zeusz temploma, még
ha nyilván mindezekért hálás is voltam,
ha pedig nem fértem közelebb hozzád,
hogy mit szeretnél igazán, gyötrődve
és balgán érte önmagamat okoltam,
mígnem rádöbbentem: melletted
nem kell színlelnem, hanem csak
egyszerűen és önfeledten élnem –
éppen, ahogy a nyárfa és a pitypang
virága röppen gondtalanul szóródva
szét a párás hajnali szélben.

Ki hitte volna, hogy megmutatod Návplióban
az olasz fagyizók közt a legjobb kézműves boltot,
és, hogy rá is veszel (ami nem túl könnyű), hogy
kóstoljam meg az almürát és egy-két gombócot
meg, hogy érteni fogod talán: nem csak
azért utaztam ennyit, hogy mint bamba
turista pásztázzam és fotózzam végig
mindezt a paradicsomi gyönyörűséget,
hanem azért, hogy melletted lehessek,
és úgy, ahogy mindig is szerettelek
volna: igazán megismerjelek téged?

Ki hitte volna, hogy (ha egyszer eljutok
oda) Epidaurosz romjai közt lépegetve
majd épp veled együtt nevetgélhetek;
hogy a Peloponnészoszon, Mükéné mellett
és a Korinthoszi-csatornán át kocsikázva
kedvenc slágereimből veled
majd tucatnyit énekelgetek,
vagy azt, hogy elmondhatom neked,
hogy legbelül mindvégig szurkoltam
neki, hogy ismét egymásra találjunk,
vagy azt, hogy a félholdnak fényében,
az athéni éjszakában a többi táncossal
együtt tangózni összebújva próbálunk?

Ki hitte volna, hogy beavatsz féltett kincseidbe
és fürödni a legtisztább tengeröblökbe viszel;
hogy lesz valaki, akit őszintén meghallgatok;
aki rám ennyire gondosan s kíváncsian figyel,
mintha azonos vér: mintha Artemisz és Apollón
lennénk – bár mi ikrek és testvérek nem vagyunk,
de azt tudtam, s talán te is érezted, hogy valahogyan
eredendően és ösztönösen mégiscsak összetartozunk?

Megosztottál velem mindent,
mi csak neked otthonodban volt:
beengedtél múltadba és életedbe,
úgy ahogy nem sokan tették velem,
de még akkor is homályos délibábnak
tetszett csupán, hogy mennyei testedet,
amiért úgy epedtem, egy estére
végre magamhoz ölelhetem,
pedig végül nem csak jóságos
házigazdám és megértő társam,
hanem önzetlen szeretőm is voltál,
hiszen az agapé mellett nekem az erószból
is egy nagy szelencével útravalómul adtál.

Azt mondtad, van az a furcsa, kerek szem
és az nálatok ősi, védelmező amulett, ami
a békéhez és mindenféle örömhöz elvezet,
de nekem a legnagyobb óvó hatalom
azóta is egyedül a te puha érintést
ígérő, meleg, olajzöld tekinteted
s ha nem is tudhatom, hogy bennem
vigaszt, egyszeri kéjt vagy feltétlen
és megváltó boldogságot kerestél:
köszönöm neked, hogy bármi is az igazság,
legalább mindeddig hűséges múzsám lehettél.

Talán egy romantikus epizód volt mindez,
mondaná más, mit meg kell őrizni ilyennek,
én mégis új erőt, új esélyt nyertem el általad
s hinném most már, hogy az égiek valahogy
minket ismét, mintha mindig is így kellett
volna lennie: egymás közelébe vetnek,
noha nem vagyok bohó és tudom,
hogy téged oda, Pallasz városába,
amíg engem a Duna habjaihoz
láncol le ezernyi gyarló kötelék.
Ó, ha csak lehetne, hogy érted vállamra
minden éjjel sólyomszárnyakat öltenék…

Van-e nékünk jövő, regény, remény vagy
tegyem el a sok szépet, mint sosemvolt
nászajándékodat, az emlékek albumába?
Ha most a könnyebb utat választjuk,
ha elengedjük egymást, mint eddig:
nem fogjuk-e halálunkig bánni utána?
Elrejtettem, de el nem temetem többé
szívemben nimfavonásaidat, göndör
fürtjeidet, ruganyos, kreol bőrödet,
sem a mindenre magyarázatot jelentő
ajkad s rabságomból felszabadító öled,

mert hiányozni fog Athén, igaz, de közel
sem annyira, amennyire te hagytad itt ezt
a lángoló s káoszban tajtékzó űrt bennem,
amelyet most a cikkcakkos meanderekkel
és a cifra díszekkel sem sikerül felednem,
mert azt én tudtam, hogy nyolc külön szó
is van görögül arra, hogy mi a szerelem,
de te mindössze egyetlen csókoddal mind
a nyolcat egyszerre tanítottad meg nekem.

 

Lengyel Kirké

Édes és tiltott nyári szerelmünk volt,
mégis falni tudtuk volna mindennap:
olyan volt, mint egy megírásra váró,
még üres, tiszta és hófehér könyvlap,
és nem is hittük el talán a legelején,
hogy bármi közünk lehet egymáshoz –
úgy alakult mégis, hogy találkoztunk,
és ezúttal a múzsa érkezett a bárdhoz.

Finoman karomba akaszkodtál
s idegenvezetődnek felfogadtál,
én pedig az egész zsidónegyeden
és népes belvároson végigvittelek;
meséltem neked a híres tűzijátékról
s a turulról, de közben téged néztelek
egész idő alatt, és volt bennem valami
halvány sejtelem, hogy szavaim mellett
más oka is volt, hogy olyan vágyakozva
lestél és felkeltettem benned a figyelmet.

Ott ültünk a sarkon, amíg kerek, északi
szemeiddel méregettél, mint egy prédát:
percenként váltogattunk vígan csevegve
mindenféle történelmi s társadalmi témát,
mígnem megtörtént, aminek meg kellett,
hisz’ a tekintetedben égő, türkizkék szikra
szenvedélyt lobbantott szomjas testünkben
az egész rongy világot fenekestül felborítva.

Elkábított selymes kéjvarázslatod,
és teljesen kifordultam magamból;
sertés voltam, kinek ösztönein kívül
semmi más törvény nem parancsol,
majd a kalandor Odüsszeusz lettem
egy pillanatra s te a bűbájos istennő –
ágyunk volt a sziget (még ha nem is
a Tirrén-tengeren), hiszen úgy táncoltál
kígyózó alakoddal, mint egy Wartában
lakó, nádasok között rejtőzködő sellő.

Úgy nyúltál hozzám, mint aki mindig is
ismert; aki tudta, hogy mi kell épp nekem,
és melyik lesz az a mozdulat vagy csábítás,
amelyiket disznóaggyal legjobban élvezem,
de téged nem csak a mámor vett le lábadról,
amelyet eddig is annyi más nőtől megkaptam –
az embert is megláttad bennem, nem csak a férfit,
míg tanítványként csüngtél mondataimon akkor is,
mikor a gondolat fonalát valahol félúton elhagytam.

Mutogattam neked az esti Hősök terén
mindenféle lenyűgöző művészi csodákat;
Lászlót és Lajost, akik egyaránt ismerték
jól a magyar atyákat és a lengyel anyákat,
meg a hét vezért, az erdélyi fejedelmeket
és Mátyást, aki Drakulát is fogságba ejtette,
majd a Néprajzi Múzeum teraszára másztunk
a budai hegyeket fürkészve, lázasan reszketve.

Mint két szökésben lévő szerető, sétáltunk
Vajdahunyad váránál, ahol nem volt tanúnk
más, csak Anonymus és Lugosi Béla szobra.
A fák árnyékában s a fűben csókolózgattunk
és úgy tapogattam körtealakú, kacér melledet,
mintha görög nimfa vagy szláv ruszalka lennél,
én pedig a faun, akit gyorsan megbabonáztál
s karcsú, puha ágyékodhoz mohón követeltél.

Együtt fürödtünk, ám ölelésed minden
termálvíznél s hőforrásnál forróbb volt,
amíg lágy érintésedtől élő lett bennem
az eleven és elpusztult az elsápadt holt,
majd éjjel, amikor kettesben boroztunk,
a fülembe súgtad, hogy csak azt kívánod,
bárcsak mindennap így szeretkezhetnénk
és öntözhetném véremmel drága virágod.

Tudtuk, hogy nem adatott, csak három nap,
mint a mesékben, de három évnek tetszett –
nem értettük, miért nem születtél te Pestre
vagy én Poznańba és egyúttal a vég is a kezdet
miért lett, így az utolsó morzsáig úgy szerettük
egymást, mintha nem lett volna többé holnap.
Mintha homokóránk lenne, úgy gyűlöltük
a fogyatkozó, hajnalban lenyugvó holdat.

Legalább ha tudnám, hogy még láthatlak
valaha, ahogyan suttogva ígértem neked;
ha reménykedhetnék benne, hogy egymás
mellett fekszünk és tagjaimat becézgeted,
de félek, túl sok mérföld s egy egész világ
választ el minket és még lángoló hatalmad
sem ér el ide távoli országodból visszaadni
nekem a veled együtt elvesztett nyugalmat…

 

(Illusztráció: Sxizas Ioannis: Olive Tree)