Nem ütközik, csak kacsacsőrrel, a hornyom.
Bizony, a hűség jutalma kondenzcsík, s az irdatlan kacs tovább jut
a döntőbe.
Egy hárfa betévedt az iktatórendszerembe, azóta nem akad le fejemről
a hínárköteg, hanem farfekvésű csipkebogyók fakultásáról ábrándozik.
– Gödör, válassz! Én, vagy a hangtompítóm. – szólal
meg mögöttem valaki mogorván.
– Ha kéred, a forradalom urnájába hajítom a torkodból kihúzott
cérnaszálat; mert átkos dinamó vagyok és hígabbnál
hígabb a vérem!- térek ki a válaszadás elől, bátorságot mutatva.
Eltelik egy kis idő. Mivel nem történik semmi, hátranézek.
– Mirhával a züllés ellen! – az elfojtott hang
gazdája, aki korábban a támadóm volt, már messze lohol, valahol a ciszterna
környékén.
Csak úgy lobog utána a csíkos sálja.
Hát így jártam én;
ha úgy tetszik, citrom illatú kovalens
kötésemet elvitte a szempillaspirál.
Úgy hiszem, sikerült kitáncolnom ebből a szorongató helyzetből,
ám a tabulátor mégis azt súgja,
hogy ez ebben a formában nem érvényes.
Így van ez jól. – bólintok beleegyezőn és elnézem, amint szuperlatívuszokban
a folyton váltakozó hörgés ütközetet vív az űrbéli hulladékokkal.
(Illusztráció: Simons Gallery – Colour Rhythm)