− négyévszakos karácsonyi próza
„A karácsony – mondta apám – lelkiállapot, nem étkezés.”
−Szabó Magda
A gonddal foglalkozni maga a gondolkodás, gondolta, e megvilágító erejű etimológia pedig hirtelen olyan bizalmat keltett benne a nyelv iránt, hogy jó szívvel szánta viszont kínjában folytatott eszmefuttatása lenyomatául; akkor is, ha gond helyett inkább olyan tragédiáról volt szó, amelyre nincsenek is szavak. Bárhogy is, az elmúlt Karácsonykor – ő bizony nagybetűvel írta, akárhogy kell is − meg sem kísérelhette szóbahozni a kaszáját akkor még csak fenő halált: mintha az ünnepet nem éppenséggel annak születése tenné boldoggá, aki melegebb éghajlatra küldte… küldi… majd, dilemmázott, a kaszás bácsit. Na tessék, erre sincsenek szavak, nyugtatta magát, amiért nem talált.
Inkább azt a fogós kérdést firtatta, mégis mi a Karácsony halál nélkül. Legfeljebb raktárgondok, konyhai nehézségek és szót sem érdemlő családi összezörrenések által megzavart idill? Az ilyesmit ne is árnyékolja be a halál, mondhatta, sőt parancsolhatta volna a falnak, ha nem az ő fülébe cseng inkább saját költői kérdése, amely úgy fogalmazódott meg benne: mi más adhatná értelmét annak, hogy megszületett!?
Eljövetelének nyugalmát ugyan még Karácsonykor sem sokak arcára látta kiülni; de hát a hülye akar télen kiülni, pláne ki akarja, hogy rá üljenek ki? − gúnyolódott magában az ünnep félre-, illetve meg-nem-értésén, ha már szenvedést feltételező krisztusi ígéretek helyett beérni az úgynevezett pozitív gondolkodással: diktátumát a korszellem huhogja, kezdte jellemezni, jóllehet egy magára valamit adó szellemmel ellentétben tudomást sem véve a halálról. Az optimizmusnak éppenséggel a fonákja is az, hogy negligálja a halált, folytatta, hiszen, aki számít erre a – tán csak hite híján – legrosszabbnak tartottra, tehet ellene; arról nem is beszélve, gondolta, hogy aki csak a jót hajlandó meglátni, magányossá válhat, mert érzéketlen mások szenvedésére.
Ahogy tűnődött, azt is megértette, hogy nemcsak az idillt, hanem önmagában még azt a szeretetet sem jelentheti az ünnep, amely kétségkívül boldoggá tehet akár a csillogó terítékek barikádjai között is, némi iróniával élve; mert, ha van szeretet, akkor befigyel a bűn is zsoldjával, a halállal együtt. Ahelyett, hogy furcsállotta volna a páli tételt, kezdte kapizsgálni, miért éppen a bűntől kell megszabadítson az ünnepelt a halálon aratott győzelemhez: elvégre a létet oszthatatlanságában – fájdalmai dacára is – a szeretet adja; egysége pedig szintúgy vall igazságra. Minden jóra kell hát forduljon, hitegette magát, csak az igazság is olyan lehet, mint egy nő, aki akkor válhat igazán értékessé udvarlói számára, ha lassan áll kötélnek. Majd pedig eszébe jutott, hogy viszont rossz irányt is vehet minden… mármint a minden, pontosította az igazság ilyetén módját. Jót vesz, döntött, mert a jó éltet: A jó a lét, a lét a jó: / igaz, bár a síron túl. pattant ki a fejéből, verslábain pedig a Karácsony ünnepköréből végképp a metafizika úttalan ösvényeire tévedt.
Ugyanakkor elégedetten nyugtázta, hogy ezt a két sort elég is tudni: titok kell övezze az – általa szintén nagybetűvel írt – Istent, különben ki sem lehetne érdemelni áldomásai non plus ultráját. Titka pedig már azóta erotikával ért fel számára, hogy kamaszként rádöbbent, a vonzalom teremtőerőt szít. Azt viszont egyenesen tudta, hogy ha – Ne hagyj Isten! – mégsem fordul jóra minden, akkor sem érdemes mást hinnie: ha nem volna Isten, ki kellene találni, csengett a fülébe. Mindazonáltal a végső halál lehetőségével még mindig szkeptikusabb volt, mint például a demokráciáéval, amely utóbbiban saját ellentétét is felfedezni vélte. Öröklét ide-oda, korlátok nélkül aligha tulajdonított volna értéket az életnek, hiszen eleve csak a maga határoltságában tudta megragadni.
A behatárolt istentia viszont csak ex lehet, hiszen kifelé tör. Mégis merre hatna?! Szerettei ápolandó emlékeként tartósulhat is: talán a vallást kihívó, de perfekcióra képtelen technika gyorsaságában sem mosódik el, talán a pontszerű információk e korában sem foszlik szerte. Így bizakodott, ha már Karácsony volt, arról nem is beszélve, hogy tartam a javából a Krisztus-történet is. Mégis értelmet vélt inkább keresni, miközben szíve szakadt meg. Ezért kellhet ésszel befoltozni, töprengett egyensúlyuk híján. Bárhogy is, nagybátyján túl írásának szintén végességében tulajdonított értéket. Befejeztével a hozzá tapadó emlékeken túl azonban reményeket sem átallott fűzni hozzá. Hadd szilárduljon előre-hátra a lét!
(Illusztráció: Tom Bushnell – Happy Christmas)