Hegedüs Kata „Spicc és nyújtott nyak” c. verseskötetéről

Hegedüs Kata „Spicc és nyújtott nyak” című verseskötete 2024-ben jelent meg a Parnasszus Kiadónál. A szerző középiskolás kora óta ír, de csak néhány éve publikál, ez az első önálló kötete. Nem akármilyen debütálás.

A kötet szövegei szabadversek, kellőképp szellősek, könnyeden beszélnek kicsit sem könnyű és néha nagyon is fülledt témákról. Hegedüs Kata sorai elegánsan sasszéznak, igazi női versek. Ezt, ha férfiként mondanám, egyesek megköveznének. Mert csak vers van, a versnek nincs neme, ahogy csak költő van, nem költőnő és költő férfi. Ám nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a „Spicc és nyújtott nyak” egy könyv lapjain életre kelt igazi nő, maga a nőiség és a nőiesség. A verseket könnyed parfümillat lengi körül, úgy, hogy közben korántsem lányregényről van szó.

Hegedüs Kata őszintén beszél a testi megélésről, a testiség nála úgy önmagáért való, hogy közben nem megy át szenzációhajhászatba vagy felesleges illetlenségbe. A test itt a finom rezgések érzékelésének eszköze, egy finom antennákkal rendelkező hús-vér szerkezet. Nem tabusít és nem is fetisizál: teljes természetességgel ír a menstruációról, ahogy arról, hogy mindenkinek vannak napjai, mikor pizsamában marad, és az ágyba morzsázik.

A lírai én minden alaposan körüljár, lassan nézve fedezi fel magának környezete árnyalatait, a szeretett férfi vonalait, hajszálait, vagy azok hiányát. Igen, Hegedüs Kata verseiben még egy kopasz fej is megszépül. Alakjai valós emberek, de mintha szellemlények lennének, testiségükkel együtt is átlátható, elsuhanó, mégis energiájukban jelen levő entitások. A „Láthatatlan férfi” című versben írja: „Láthatatlanul vagy hús és vér, így ki-be sétálsz a fejemben,/van, hogy a levegőben áramlanak a szavak közöttünk, van,/hogy bepötyögöd gondolataid és úgy küldöd el, így hús-vérnek/érezhetlek téged, és mikor elharapott mondataid/ideérnek, megsimogatnak vagy megkarcolnak, ha visszafelé/simogatnak, akkor kiugrom és belecsapok a levegőbe,/hogy eltűnj (…)”.

A szerző nem fél lírai énjét a hétköznapok sodrába vetni és ábrázolni az emberi esendőséget.

A kötet központi témája a szerelem, ami kicsit sem cukormázasan jelenik meg, hanem mint a lélek éltetőereje. „Már verset sem tudok én írni,/csak a szerelemről,/ami a gyomorszájnál/szabályozza a szűkületet,/már csak a szerelem,/amit átviszek/a fejem fölé tartva,/csak arról tudok írni,/minden más/sebtapaszokkal/körberagasztott/kirakati baba(…)”.

A lírai én bensőséges kapcsolatot ápol az ételekkel, az evés számára egyrészt az otthon megnyugtató közegét jelenti, másrészt a bekebelezést, a magáévá tételt szimbolizálja.

Különösen figyelemre méltó az alaposság, amivel a jelenségeket, embereket szemrevételezi, egyetlen pici részletet sem kifelejtve, mindenre reagálva és reflektálva. Erre jó példa a „Nagyító” című vers: „A filodendron levelének rombusz alakú/lyukán keresztül nézem a függöny rojtjait,/majd a varjút a csupasz ágon.” Ő az örök megfigyelő. Kívülről látja és belsővé teszi figyelme tárgyát, ami lehet egy utcai jelenet, a szerelme, vagy egy különös könyv. Önmagával sem tesz kivételt, saját maga is a megfigyelés tárgya. Szenvtelen önreflexiója példaértékű minden alkotó ember számára, hisz mélyre nézés nélkül nem is lehet a mélyből felhozni, amit fel kell.

Szeretem a kötetben, hogy nem nyom agyon, nem erőszakol le a torkomon számomra nehezen befogadható elemeket. Nem okoskodik, nem dobálózik idegen szavakkal, műveltségéről és élettapasztalatáról magukkal a művekkel tesz tanúbizonyságot anélkül, hogy bármit is bizonyítani akarna.

Ajánlom figyelmébe ezt a verseskötetet minden olvasni szerető nőnek, és minden nőket megérteni akaró férfinek. És mindenkinek, aki nem rest spiccbe állni, kinyújtani a nyakát és leemelni ezt a könyvet a polcról.

Gondolatok Frideczky Katalin „Tessék felébredni!” c. könyvéről

Frideczky Katalin kötete 2025-ben jelent meg az Ad Librumnál. A „Tessék felébredni!” egymást követő rövidprózák sorozata. Az elbeszélő álmait írja le nagyon érzékletesen, átélhetően, úgy, hogy az olvasó az álmok forgatagában találja magát.

Mindig érdekeltek az álmok. Volt idő, hogy ha tehettem, visszafeküdtem az ágyba reggeli után, álmodni. Mert ilyenkor, ha az ember nagyjából már kipihente magát, másképp álmodik. Mozgalmasabban, félelmetesebben valószerűen. Sokszor elhatároztam, hogy leírom éjjeli élményeimet, de valahogy mindig elmaradt. Csak egy-egy huncut gondolatfoszlány, egy-egy bizarr álomlény vagy pajzán kaland szűrődött be az írásaimba.

Frideczky Katalin bizony nem volt rest megörökíteni álmait. Ez a terápiás íráson túl is jelentőséggel bír: mi is olvashatjuk. De mit érdekeljenek engem valaki agyának éjjeli melléktermékei, kérdezhetnénk. Először a villamoson ülve lapoztam bele. Úgy kezdődött, hogy véletlenül túlmentem egy megállóval. Úgy folytatódott, hogy elhalasztottam a kötelező munkámat, és olvastam. Másnap családi programon is a kezemben volt. Este a párnám alá téve aludtam el, és beleálmodtam magam az egyik könyvbéli történetbe. (Nem árulom el, melyikbe…)

Az álmoskönyvnek hagyománya van. Krúdy Gyula a népi álomértelmezéseket gyűjtötte össze, egészítette ki. A klasszikus álmoskönyvekben ABC-rendben sorakoznak az álombeli motívumok, amiknek meg van adva a jelentése is. Frideczky Katalin „álmoskönyvében” azt tetszik, hogy nem akarja elemezni őket, így leszűkítve az értelmezési tartományt, hanem hagyja őket élni és hatni.

A könyv olvasása közben nem koncentráltam megfeszítve, inkább egyfajta meditatív állapotba kerültem és sodródtam ébrenlét és álom határmezsgyéjén, a tudattalan hol nosztalgikus, hol akciódús, máskor pikáns berkeiben. Az álmok színterei gyakran – lévén a szerző nem mellesleg zongoraművész – koncerttermek, zeneiskolák, valamint családi fészek, azon belül is különösen az ágy, ahová be-betéved egy hívatlan vendég. A szerző nem mond értékítéletet az események felett, és a legkényesebb témákról is egészen természetesen nyilatkozik meg. Például így: „Autózunk. A kicsi lány szól, hogy pisilnie kell. (…) Megkönyörülök rajta. A pisit nem szabad visszatartani, engedd ki nyugodtan! Nem számít, majd kimossuk a ruhádat, feltöröljük a padlót. A kislány elereszti magát, és végeérhetetlen sugárban ömlik belőle. Magamhoz ölelem, és tartom, míg neki is tart.”

Az álmok metaforákba öntik az ösztönöket. Néha egy alakban egyszerre jelenik meg férj és szerető, férfi és nő. Az álomvilág bárki számára elérhető szürrealista kiállítás és szabadulószoba. Íme egy számomra különösen érdekes részlet: „M. megfáradt, ötvenes értelmiségi benyomását kelti. Belenézek a szemébe. Szürke folt tölti be a szemüregét, mindazonáltal az arcában élet van, akár jóképűnek is mondható. – Hogy vakultál meg? – kérdezem. Ő készségesen elmeséli, hogy az egyik szeme kék volt, a másik zöld, de a babája kételkedett ebben, és ő készségesen kivette mindkettőt, hogy megmutassa neki.”

Frideczky Katalin új könyve egészen egyszerű szerkezetű, az álmok egymás után sorakoznak, kis vonalkával elválasztva egymástól, így jelezve, hogy nem tartoznak össze. A szerző nem adott kerettörténetet, ami összefogná az egyes részeket, így azok mozaikdarabkák helyett töredékesek maradnak, megbocsátható módon, az egésszé válás igénye nélkül. Megmutatva azt, hogy nem kell mindent komolyan venni, idealizálni, sem ideologizálni, néha csak hagyni kell, hogy folyjanak a szavak, feltörve a mélyből, bátran megmutatni belső világunkat, megfelelési kényszer nélkül művészetté gyúrni azt, amink van.

A kötetben szereplő szellemes, színes, illusztrációkat a szerző lánya Togobickij Vera készítette. A borítókép Németh Zsuzsa munkája.

„Tessék felébredni!” – mondja a cím, ezzel viccesen visszarántva az éber valóságba, amit nem is olyan sok választ el az álmok birodalmától. Néha csak fél oldalnyi.

(Illusztráció: Dafine Vitija)

Tatár Rózsa “Álmok selyemre festve” című regényéről

Tatár Rózsa könyve a Cédrus Művészeti Alapítványnál jelent meg 2024-ben. A borítón tengerparton sétáló nőalak hátulnézetben, felette egy fürtös hajú férfi homályos sziluettje. Ha csak a borítót nézem, biztosan nem olvasom el, mert nem szeretem az idealizált, naiv szerelmeket felvonultató romantikus regényeket. Örülök, hogy mégis belekezdtem, a történet magával sodort, ahogy a fülszöveg ígérte, nem lehet letenni. A regény egy gobelin-és festőművész, Szilvia történetét beszéli el, aki sikeres művészként saját álmait igyekszik megvalósítani a vasfüggöny idején.

A kötetet hagyományos, közérthető, lineáris történetmesélés jellemzi. A főhősnő egy ausztriai társas utazáson megismerkedik az olasz fiúval, Patrickkal, azonnal egymásba szeretnek. Nemcsak az országhatárok állnak közéjük, hanem a rendszer: akkoriban nem lehetett csak úgy ide-oda utazni, néha éveket is várni kellett. Egyesek a disszidálás alternatív módját választották, „elfelejtettek” hazatérni a nyaralásból.

Szilvia kötelességtudó lány lévén visszament Szegedre, és levélben tartotta a kapcsolatot szerelmével. Ám a levelek egy nap elmaradtak. Közben a nagyvilágban is sorsfordító esemény történik: Aldo Moro miniszterelnököt elrabolták. Szilviának az a rossz sejtése támadt, hogy talán a két dolognak köze lehet egymáshoz. Továbbra is ír Patricknak és telefonon is próbálja elérni, hiába.

Telnek a hónapok, évek… Szilvia tovább szeretne tanulni, ehhez pénzre van szüksége. Dávid, a festőművész modellt keres, de eddig senki nem felelt meg neki, mintha mindig az „Aranyhajú” lányt várta volna. Nem könnyen nyerte el Szilvia szívét Dávid, a szoknyavadász hírében álló festőművész, de végül összeházasodnak, gyerekük lesz, ám Szilvia még mindig nem tudja elfelejteni Patrickot. Az élet úgy hozza, hogy még találkoznak. Mintha a sors űzné velük furcsa játékát, többször is egy helyen vannak, de mégsem tudnak találkozni. De nem akarok spoilerezni.

A könyv etikai dilemmája, hogy lehet-e egyszerre két embert szerelemmel szeretni, hogy valakit örökre megőrizni emlékezetünkben és önkéntelen vágyakozással gondolni rá már megcsalásnak számít?

A regényben élesen megmutatkozik a „rothadó kapitalizmus” és a „virágzó szocializmus” ellentéte. A Triznya-kocsma fejezet kiemelten fontos történelmi értéket képvisel. Triznya Mátyás és Szőnyi Zsuzsa római, Aventinus-dombi otthona az emigráns magyarok nemzetközi találkozó helye, és a tiltott irodalom  Magyarországra juttató főfészke.

Lassan úgy tűnik, hogy a szerelmi szál, csupán ürügy, „csalétek” az olvasónak, hogy megismerje a Kádár-korszakot, bepillantson a rendszerváltásba és az azt követő időszakba.

A történet a szerelmi vonatkozásokon túl az önmegvalósítás kérdését is feszegeti. Szilvia a Parlament gobelinjeit szövi, így egy biztos megélhetést adó, ám iparosmunkát végez, amiben nem jut szerep saját kreativitásának. Pedig ő valójában festőművész szeretne lenni. A regény olvasása közben magam is elgondolkodtam arról, hogy miképp lehetne megtalálni az egyensúlyt a megélhetési írás és az ihletett szövegek között. Részben a könyv hatására kezdtem – korábban felkelve – nagyobb hangsúlyt fektetni a verseskötetem írásába. Végig azon tűnődtem, hol kezdődik önmagunk eladása…

Az etikai és szerelmi kérdéseket kissé árnyalja, ha tudjuk mikor játszódik a történet. A vasfüggöny, mint áthághatatlannak tűnő akadály, és az akkoriban uralkodó közhangulat egy olyan közegben tartotta az önmagát és a társát kereső embert, amit most már el sem tudunk képzelni. Tehát Tatár Rózsa könyve nem csupán szerelmes, hanem történelmi regény is. Tapinthatóvá teszi a kort, láttatja annak szürkeségét, az ember szinte érzi, ahogy fojtogatja a légkör. Atmoszférateremtésből ötös.

A Parlament egyik alkalmazottja képében a besúgói hálózat is beteszi a lábát Szilvia műtermébe. A lány már nemcsak megrendelésre dolgozik, hanem selyemre festi álmait. Teljesül egyik vágya, hogy legyen egy galériája. Másik vágyának beteljesülését tragédia előzi meg. A sors keze egy autó elé veti férjét, Dávidot. Ami ezután következik, az minden képzeletet felülmúl, de nem árulom el. Azért annyit mégis, hogy kiderül, mi történt Patrickkal, és…

A történetnek spirituális szemmel nézve is van mondanivalója, mintha azt üzenné, hogy – hadd éljek most egy közhellyel – semmi sem véletlen, minden kis képkocának megvan a maga helye a nagy egészben.

Nagyon sokat adott nekem a regény, ugyanakkor – és pont ezért – nem tudom kihagyni, hogy lehetne jobb címe. Meg kevésbé andalító borítója. Ezek elég megtévesztőek lehetnek, a könyvesboltban keresgélő így lektűrnek vélheti és elsiklik felette, ami igen nagy kár lenne. És ha már a kritikánál tartunk, érdekelt volna, mit festett Szilvia selyemképeire. Ami biztos, hogy minden képen felfedezhető mintegy árnyékalakként, egy férfi képe. Netán szándékosan nem árulta el a szerző?

A könyv befejezése üzenet a mai idősödő embereknek: van élet, és lehet szerelem, életünk delén túl is!

Szeretettel ajánlom bárkinek, aki szeretne egy happyenddel végződő, ám korántsem limonádé szerelmi történetet olvasni, vagy akit érdekel a vasfüggöny emberi aspektusa, netán maga is művész, vagy az szeretne lenni, csak még nem volt mersze megfesteni az álmait.