Isten csendjében minden túlnő önmagán, 
szellem s anyag nehézkedése is hallgat:
megszűnik a zuhanástól sívó magány,
s mennynek is nevezhető közös sugallat                                               ——.magasodik
………………..véled.

(Babics Imre, Rabság)

 

Babics Imre új kötete, a Poszt a humuszon értékes darabja annak az életműnek, amelyben a Szörényi László által korszakos remekműnek nevezett Gnózis, majd a későbbiek során a szerkesztésmódjában is különleges Dérkristályok növekvő sóhajából, civilizációkritikájával értékeket ütköztet az univerzum zűrzavarában, a rend megteremtésének igényével.

A Poszt a humuszon három ciklusában a szerző átértékeli gyermek és ifjúkorának élethelyzeteit a Holtidő verseiben, ahol a természethez és a természetfelettihez való viszonyulás kettősségében vergődő embert mutatja be. A felidézett képek belibbennek most a / van–ba, mely emléket, űrt egyként befogad…ott régmúlt-kék zúzódásaiként…egyre szorítanak, nyomnak / miként a hám.
A zajos élettől egy kis bakonyi faluba visszahúzódott költő kötetnyitó képverse az elfogadás-mellőzés-közömbösség-elutasítás fokozataival teremt filozofikus-metafizikus lírát. Olvasatában a létmegosztás során az anyaföldön ott hagyott jelek zűrzavara miatt nem tudunk a nyomok között eligazodni, nem tudjuk, marad-e értékelhető üzenet a később születőknek. Következésképpen a Félrehajított helyzetelemzése nem sok jót ígér, a vizualizáció és imagináció segítségével még jobban elhatalmasodik bennünk a keserűség, hiszen a szférák zenéjéből metszett, / ősfénytől kondult harangszó…a letört szárnyú angyal lecsorog. s a tévelygő és esendő ember életterében nem marad más, csak a félrehajított harangszó.
Babics Imre asztaltársaságoktól való önkéntes kirekesztettségben él, ez az állapot gerjesztheti véleményalkotásában azt a keserűséget és azt a kozmikus szédület okozta nyugtalanságot, amely egész költészetén végigvonul. Élet, te légy az én művészetem, fogalmaz Vas István egy írásában vallomásosan. Ez a kijelentés pedig, a babicsi költészet ismeretében is, azt jelenti, hogy a költőnek meg kell küzdenie a rá hatást gyakorló szerzőkkel és ideológiákkal, csak azért, hogy saját szöveget tudjon létrehozni. Minden vers tükrözi Babics Imre önmaga megteremtését befolyásoló világhangulatát, az önkéntes elvonulást választó ember szorongásélményeit. A szerző emberi és költői attitűdjének mély értelmezéséhez hadd idézzem Pilinszky János Tanúk nélkül című versének néhány sorát: Kirajzolódom végleg / a világból, / mint csupasz falnak / állított fogoly. A létezésnek az a módja, ahogy Babics Imre tudomásul veszi a világot, az elveszettség, a világból való ’kiesettség’ érzését is reprezentálja.
A lét abszurditásain azonban túl kell emelkedni, ami egyedül hite segítségével lehetséges. Ahogy Hegyi Botos Attila fogalmaz a kötethez írt ajánlásában: kikezdhetetlen Istenhitben lángoló, megalkuvást nem tűrő lélek. A küldetésben pedig az embernek morális lényként méltósága van, a megvalósulásban pedig megtörténik az emberi világhoz képest egy másik világból származó értelemösszefüggés áthozatala.  Igen és Nem megtörténik ott, ahol vagy…Minden megalázottság és minden szégyen / a téridő odvában marad…
Babics Imre költészete nem azt a parnasszizmust követi, amelyben a költő célja önmaga megteremtése társadalmi és politikai üzenet nélkül. Helyzetértékelése saját környezetében soha nem passzív, inkább asszertív; reális önértékeléssel, felelősségtudattal, egyfajta költő-próféta attitűd is megjelenik, mely Reményik Sándor költői magatartását annyira jellemezte. Babics költészetében is leginkább transzcendenciatudata kínál megoldást. Isten csendjében minden túlnő önmagán…sötét anyagban a gondolat ragyogni kezd…egy erő az örökkévaló rend szerint.
Az első ciklusban is sokszor találkozunk sötét tónusú gondolatokkal jelen korunk élethelyzetei és viselkedésmintái ismeretében: a Fényről lehull a világegyetem…Lélek / megpihen / – bár bőszen mocskolgatják, mint fentről valót-…
Babics Imre számára fontos, hogy az emberi akarat szempontjából mennyire tekinthetők a létezők jónak, s mivel mindent az emberi értelem problémakörére kell vetíteni, a morális jó az ész diktálta belátás alapján értékelhető, a szövegek pedig történelmi megértést is követelnek individuális és kollektív vonatkozásban egyaránt.
Természetesen az ember saját magát csak másokkal együtt tudja megvalósítani, az önmegvalósítás padig válságokon megy keresztül, ahogy az Odakintről soraiból is kiolvashatjuk. A Föld, amely a kozmoszból kéken ragyogó bolygó, veszélyeztetve van az ember elkorcsosulása miatt, jelentős károkat tud okozni bolygónk legkegyetlenebb ragadozója, az ember. …szaporodhatnak tömegesen a korcsok. sok az embert mímelő utánzat, / kinek sorsot a Sátán szab, / olcsó entrópialélek…fogalmaz keményen egy másik versben. A megoldás pedig csak az lehet, amit Paul Lorenzen német filozófus egy gondolata közvetít felénk: Engedjük, hogy szubjektivitásunk transzcendentálódjon.
Babics Imre költői univerzumában a ’külsővé’ válás állapotában közelítve igazodik a tárgyi világhoz, a végtelenre irányulva lép túl a részleges összefüggéseken, felvillantva a ’tökéletes visszatérés’ (édeni) lehetőségét. Az értelmezéslényeg pedig attól függ, hogy az értelemmezőben miként jelennek meg az észlelhetők.

     Felmerül az olvasóban a kérdés, hogy a létezés öröme megjelenik-e vajon Babics Imre költészetében. Azt hiszem, létsíkon (tudatállapotban) nem állíthatjuk, hogy a létezés az örömmel egyenlő, így a válaszadás is bizonytalan marad. Ha gondolatmintákat nem tudunk semlegesíteni, raktározódik a tudatalattiban, és lelki blokkok gátolják az energiaáramlást, ilyen módon a szenvedés csak önnön tudatosságunk átformálásával szüntethető meg. Arról van szó, hogy mit gondol az ember saját szerepéről. A tagadó tudatba jut / az agybomlasztó ultrahang, / rémülten égnek áll hajuk, / s mind eléri az Alant.
A Dísztelen sorok tüzében aforisztikus töménységgel megfogalmazott helyzetjelentés 40 kétsorosban, a jelenkor abszurd viselkedésmintáinak kiemelésével.  Erős civilizációkritika szövi át a sorokat, a poétikai véleményformálás mintha idézné a francia parnasszista, Leconte de Lisle gondolatát, mely a társadalomtól eltávolodott ember keserű felkiáltása: Gyűlölöm a koromat.
Ha nem is ennyire erősen, de Babics Imre helyzetjelentéseiben is egyértelmű a világról megfogalmazott, a normális élethelyzetektől eltávolodó, egyre inkább értékvesztéssel küzdő emberről alkotott véleménye. Költői reflexiókat olvashatunk az értelmes ember létét veszélyeztető eseményekről, Európa lerablásának mítosza szép lesz / tán, túl nők sikolyán, durva kanok röhején, mely már a migráció okozta traumákra, a gender elmélet képtelenségére, a nemi identitástudat elbizonytalanodására utal. A szerző nem érzi jól magát a pénz hatalmának bűvkörében, zavarja a profitorientált társadalom mesterkedése, távol tartja magát a pusztán szükségletkielégítő embergépektől. Azt a világot, ahol te uralkodsz – pénzeden -, én nem / vágyom látni: beteg, zűrzavaros, hazug…Éld!
A szerző megfogalmazásával pedig valóban egyet kell értenünk; nincsenek már ’nagyvadak’, kiváló alkotók, nemzeti hősök, csak az lehet részünk, mit helyi géniuszok sorra böfögnek elénk.
A civilizáció, mely valaha az elnyomás kezdetét is jelentette, kezd már átlendülni az elbutulás folyamatába. Hol van ma már az anyagi eszközök birtokába való átalakulás során az erasmusi viselkedésbeli jólneveltség? A liberális életvezetés ma inkább a zűrzavart jelenti, mintha Khaosz, a sötétség istene venné át a szerepet, s a valamikori ős rendezetlenség helyet ad az új rendezetlenségnek, melyet hazánk is elviselni kényszerül. Egy kicsiny ország mennyi gazembert tűr el földjén / -ellenségeit-, ez szinte csodás, noha tény, panaszolja a szerző az egyik kétsorosban.
A kötet zárása az Újvilág ciklus négy tételben: Alaszka. Mexikó, Amazónia és Patagónia, amely az emberi lét, a természet és más természeti lények kölcsönös egymásrautaltságának, összetartozásának megjelenítése keletkezés és elmúlás körforgásában, a hangvétel azonban meglehetősen rezignált, hiszen a Rend kívüliek / műsora ez pusztuló díszletek között. Fontos tudni, hogy az értelemmezőben miként jelennek meg az észlelhetők, s nem szabad elfelejtenünk, hogy átmeneti földi létünk, melynek megtapasztalása a „tökéletes visszatérés’ (édeni) lehetőségét is felvillantja. Mit is mondott Arisztotelész a Metafizikában? Inkább Istent kell a legjobbnak nevezni, semmint az egész világot. Földünk pedig, ahogy Babics Imre kiemeli, a ’Kék Labor’, az ember puszta hajlamainak játszótere lett, felborult Fenn és Lenn.
Egy kötet olvasását követően a recenzens talán jobban rá tud érezni a szerző címválasztására, mint a kötettel való ismerkedés kezdetén. A poszt szó ma, a digitalizáció korában mást jelenthet számunkra, mint amit a költő gondolhatott a maga olvasatában. Számomra, s vélhetően Babics Imre számára is, a ’poszt’ jelet reprezentál, mely maga a szerző, akire érdemes odafigyelni, akinek gondolatai maradandók, üzeneteinek hitelessége megkérdőjelezhetetlen.   Babics Imre kivételes költői érzékenységgel és költészettani ismeretek birtoklásával nyitja meg költői univerzumát látogatóinak, s ebben a birodalomban a szerző műveltsége és varázslatos képzelőereje megérteti és elfogadtatja velünk mindazt, amit Kant fogalmazott meg A gyakorlati ész kritikájában: Az embernek vissza kell adnia az anyagot, amelyből vétetett, újra a bolygónak…miután rövid ideig (nem tudni hogyan) életerővel volt felruházva.

 

 

 

Hogy mi az ember? Semmi más:
abszolúttal eljegyzett relativitás,
egyszeriség az elvontban,
absztrakció egy nemvoltban,
angyal fényből és árnyékból,
isteni szikra ágyékból
ösztöne testi, de égi a mérce,
ez léte örök kelepcéje…
(Marton Árpád, Zsoltár)

                                                             (Marton Árpád: Zsoltár)

Marton Árpád szegedi művészeti újságíró, költő, kritikus, koncertek és kiállítások szervezője, az idén jelent meg első verseskötete a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában.

    Marton Árpád költészete nem az elmúlt évek nyelvi destrukcióira épülő, manapság nagy népszerűségnek lírai beszédmód vonulatába illeszthető, sokkal inkább a hagyományokat megőrizni és megtartani akaró költői univerzumot jeleníti meg, ahol az olvasó kapcsolódási pontokat talál a zene, a képzőművészet és az irodalom között. A szerző kellő filozófiai érzékenységgel teremt hangulati-érzelmi lírát, verseinek zeneisége, rímelése és erőteljes képisége azonnal magával ragadja az olvasót.

      A szerző nem rendezte verseit ciklusokba és a keletkezési dátumokat sem tüntette fel a kötet összeállításakor, de biztos vagyok benne, hogy korai versek is helyet kaptak benne. Ennek ellenére megállapítható, hogy a kötetben nincsenek szárnypróbálgató ’zsengék’, valamennyi vers a maga homogenitásában a lírai én belső világának rezdüléseit hangszerként szólaltatja meg nagyszerű poétikai megoldások segítségével. A homo aestheticus arcéle rajzolódik ki előttünk, írásai szemlélődő, értékelő, meditatív reflexiók, a szerző legtöbbször tartózkodik az erkölcsi ítéletektől, a beletörődés és az elfogadás rezignált hangvételét valamiféle örökéltű vágyakozással itatja át, ahol időkoldusként tisztában van azzal, hogy az ember folyamatosan önmagát keresi egyszemélyes darabjában, de tudja, hogy a teljességet sohasem érheti el. A Teljesség ott zsong tebenned, / …Keresed önmagad körül, / de hasztalan – nem sikerül, /bármint hajszolod és reméled, / önmagad utol sosem éred.

     Ez az érzés hullámzik a kötet darabjaiban, legtöbbször a beletörődő, a változást befolyásolni képtelen ember hangja köszön vissza: A lelkek fáznak / de enyhületére egymásnak / mi sehogy sem lehetünk…az ember mindig árva, – panaszolja egy versében. A veszteségeket és a csalódásokat pedig nem felejtjük, de megtanuljuk őket átértékelni. Marton Árpád verseiben a táj a mindenség szerves része, magába foglal minden bánatot, mégis…elégedett a táj. Nem számít, bármi fáj. Úgy érezzük, mintha Nietzsche magány-élménye költözne a sorokba. Valójában a magány költészetének ihlető forrása, s talán a hagyományos transzcendenciatudat megváltozása is szerepet játszhat ebben, inspirálja a vágy, hogy az ember eljuthasson meg nem járt utakra, hogy átérezze a meg nem értettség fájdalmát, a kilátástalannak tűnő élethelyzeteket, az el nem ismertség hiányát, az önmagának feltett kérdésekre adható megnyugtató válaszok hiányát. Olykor a szintén szegedi költő Juhász Gyula sóhaja is ott kering az éterben. (Magam a parton egymagam vagyok / Tiszai hajók, néma társatok)

    A tájleírás bűvöletében is érezzük, a nyarat felváltó ősz – ahogy megtapasztaljuk a természet változását – beláttatja velünk, hogy nagyon nehéz igazi önmagunkra rátalálni, hiába szeretnénk olyannak látszani, ahogy mások látnak bennünket. Csak sodródó látszatok vagyunk, hangoztatja Marton Árpád több versében, s ahogy álmodunk, közben nem is vesszük észre, mennyire kegyetlen a valóság.

     Marton Árpád tisztában van vele, hogy nincs beteljesedett jó, melynek állapotában minden kívánságunk és akaratunk szerint történne. Az ember nem foghatja fel balsorsát úgy, mintha morális vétségeinek következmény lenne, bár találunk erre is utalást a Tanulságban: Lásd be: nem volt szeplőtlen a kezdet, / A romlás magvai mindig benned tenyésztek …mindig mindenben csak a fonákját / látod valami sohasemvoltnak. A kegyelemből fakadó szabadsággal pedig, ahogy az Oltárkép sorai is erre utalnak, az ember nem igazán tud mit kezdeni. Vacogva mondok vén zsoltárokat. / A láng, mit bennem lobbantottál, éget. / Áldott kezedtől ért e kárhozat.

    Pál apostol is beismeri a rosszra való hajlamot, tudja, hogy megigazulást, megváltást csak Isten kegyelmétől nyerhetünk. Ez a felismerés Marton Árpád vívódásainak is mozgatórugója, tudja, hogy az emberi létezés dimenzióit a szakrális és a profán létmód kettőssége határozza meg. Azt hiszem, abszolút profán létmód nincs, az ember nem tudja teljes mértékben deszakralizálni a világot. Marton Árpád is a szent térben találja meg igazán a helyét, itt érzi igazán, hogy a lét és szentség módozatai egyesülnek benne. A kételyeket pedig az ébreszti az emberben, hogy örökre befejezetlen alkotás marad, mintha Isten azt a feladatot adta volna nekünk, hogy önerőből jussunk el a tökéletesség állapotába; ez azonban lehetetlen. Látod: a dolgok boldogok. Ők csak vannak…te mindegyre faggatod őket…Torzó maradsz, s ők csak mind vázlat.

     Az ember nem tud önmaga alkotója lenni, a szakrális mindenképpen akadálya a szabadságnak. A szabadság pedig a humanitásból meríti motivációját, hogy önnön tökéletessége és embertársainak boldogsága megvalósuljon. A Teodícia hangvétele mégis meglehetősen szkeptikus: Szívünkben él a vágy, hogy eljutunk / utunk végén valami véglegesbe…Tudásunk semmi. Egyedül hitünk / ad bizonyosságot a zuhanásban…

    Talán a belső szabadság birtoklása motiválja végső döntéseinket igazán, amit a cselekvő személy szelleme határozza meg, hiszen külső szabadságunk erősen korlátozott, a külső kényszer legtöbbször ott mozog a háttérben.

    Marton Árpád költői univerzumában immanens Isten van jelen, egyszerre személyes és antropomorf, egyszerre elérhető és elérhetetlen, mégis érzi: mind a bűnben, mind az erényben Isten akaratát teljesítjük. És ez a gondolat korántsem újkeletű. Hadd idézzem Eckhart mester egy kijelentését: Isten annyiban van, amennyiben én vagyok. A gondolat azonban mégsem annyira meglepő, hiszen a hívő számára az ’objektív’ Isten szubjektív képe jelenik meg.

    Az örök változásban az ember nem más, mint abszolúttal eljegyzett relativitás, hangsúlyozza a szerző, s a kozmosz titkai is megfejthetetlenek maradnak: Opálos fénytörés / Egy üveggolyóban a létezés.

    Marton Árpád alkotói folyamatában a homo aestheticus és a homo religiosus szorongásérzése, boldogságkeresési igénye rajzolódik ki. A szövegszubjektum pozíciója szorongástudatának világba-vetettséget interpretálja a létezés hátterében. Talán az Isten látomása / csupán a lét, s te, földi mása / keress bár értelmet, jelentést /mindhiába… 

    Marton Árpád költészete egy véget nem érő szimfónia, a sorokban hangszerek rejtőznek, a rímek és a belső ritmus pedig csak fokozzák a zenei lüktetést. Mindezt a versekkel közvetített üzenetet létrehozó teremtő erőt vagy feszültséget magasabb feszültségre transzformálja.

    A szerző, ahogy a kötet címében is olvashatjuk, ’szemközt a Nappal’ áll, az évszak pedig számára nemcsak az életet biztosító fény jelenléte. A nyár ’kristálykehely’, amit ki nem üríthetünk soha, nem is lehet a mienk, minden csak vágy és illúzió marad: A boldogság nem-emberi állapot / Talán angyalok, talán állatok, / – ezek, mert időt nem ismernek… Az ember valójában nem termett boldogságra, tudomásul kell vennünk, hogy csak ’időkoldusként’ tapogatózunk az útvesztőkben.

   Marton Árpád verseiben meghatározó önmaga és a természethez való viszonyrendszer, melyben a ’dolgok lelke’ – fák, virágok, vizek, madarak, égitestek – egzisztenciális szférákba emelkednek…amit nappal elföd / a fény s a dolgok kontúrja/ s most a nyáréj mély azúrja/ engedi néhány percre látnod / e mélységesen-egy világot…

     Költészetét Northrop Fry Az Ige hatalma című munkájából kölcsönzött gondolattal így jellemezhetnénk: A vers egység, melynek minden részlete az egységhez való viszonyával magyarázható.

    A szerző utolsó verse, a Szófogyatkozás, az emberiség helyzetének kilátástalanságát vetíti elénk, hiszen megtapasztalhattuk már, hogy az ember nem boldogul igazán a maga teremtette világban. De talán mégis eljuthatunk a megvilágosodáshoz! Így látja ezt a József Attila-díjas szegedi költő, Simai Mihály is, akinek egy mondatával szeretném méltatásomat lezárni: Végre egy költő, aki úgy rímel, mint Kosztolányi ! Ezek nekem fénysugarak!

Bevezető

Föld a költői szem elé tárt természeti formák bőségének otthona.
Az Ég, a menny a kozmikus teremtő hatalom palástja, sugárzásának fénye.
A Szerelem lelkesültsége az a lélekállapot, melyben teremtés történhet.
Az átlelkesített vagy mitikus képek, valamint a rítusszerű cselekvések illeszkedni kívánnak a szentként érzékelt világviszonyba.
A kultúra, a társadalom, a politika, a történelem, a párkapcsolat és minden más ember kizárása a költői fókuszból azt eredményezi, hogy a lélek a gyökeres megújulás lehetőségi köreibe lép, visszatér az archaikus létállapotba.
Eljegyzettsége egyfajta létszerelem, mely az alkotás szépségét adja számára, amit a költészet révén közvetít is az embervilág felé.
Lélekkel telített érzékelés és ábrázolás zajlik: a táj, az élet elemei soha sincsenek anélkül a viszony nélkül, mely a költői ént hozzájuk fűzi. Ezen egybe fűzött, intenzív extro- és introvertáltság lépten-nyomon nyelvileg is megjelenik.
A végletes kulturális dekonstrukció révén a teremtő-újjáteremtő természeti hatalom tisztasága válik elérhető lelki céllá, megtalált költői-alkotói alapállássá.
A költői alkotás belehelyezkedik az eredendő teremtő hatalom ölébe, lebegő, finom, fátyolszerű versszövetet sző. Olyat, amilyen létérzékelése, amilyen a rejtőzködő jelenvaló szent hatalom a lélek számára.

E tömör, értelmezői mondatok után következzék négy vers elemzése. Az elemzések során arra törekedtem, hogy cseppben a tenger alapon Hegyi Botos Attila költészetének általános szervezési módjáról adjak képet.

Lebegő határ (versértelmezés)

A természeti környezet, döntően a növényvilág és a növényvilágnak talajt adó természeti élettelen táj: teremtő hatalom. Ő teremti az emberi lelket. Ő teremti az első, a még keresztül-kasul szakrális kultúrát, melytől jelenkori leszármazottja messze távolodott. A költői-alkotói alapállás fő jellemzője: mozdulatlan, koncentrált belső-külső figyelem. A figyelem fókuszában az a hatás áll, ahogyan a természeti világ a lelket eléri. Amikor a költő megalkotja verseit: verbális rítusokat alkot. A verbális rítusok olyan egyéni, meditatív, jelképes képzeleti-érzelmi-gondolati tettek, melyek a lélek eredeti, a teremtői hatalom által adott lényegiségét hivatottak kifejezni, felerősíteni, megőrizni a téridőben.
A világban zajlanak az események, múlik a történelmi idő. „Peregnek a napok”. Valami erősödik, de ez a költői érzékelés számára „morajlás”, zörej marad, figyelmét nem rabolja el: „nem mozdul a belső láthatár”. A figyelem efelé a belső láthatár, belső tekintet felé fordul, az érdekli, hogy ez a hatodik érzékszerv mit és hogyan érzékel. A figyelem fókuszál, azaz „összehúzódik”, „élesedik”, egyre „szótlanabbá” válik. Ennek a belső, szakrális figyelemnek az állapota: szótalanság, ide húzódik vissza a figyelem, ez az ő teremtés-alkotás előtti, jóllehet termékenységgel áldott semmije.

Ami itt, a lélek mélyén történik, még világ nélküli, még „csak” formák, még „csak” vonalak, még „csak” lebegések, hullámzások, villanások. „Villanó hártyák” – leginkább ez a kifejezés tömöríti Hegyi Botos Attila költészetének karakterét. Amit megalkot, leginkább leheletfinom, villódzó hártya: ez a létrejövő versszövet anyaga. És egyben ez a lélek „anyaga” is. A lélek termő középpontjába való „visszahúzódás” nemcsak szó-előtti (jóllehet szóval terhes) szótalanság, hanem lélegzet előtti – mintha születés, azaz élet előtti is lenne… – bár lélegezni vágyó visszafojtottság is. Egyszerre terhes-áldott szóval és léleg-zettel (Lélek-zettel). Efféle termékeny állapot a lélek „semmi”-je. Ebben a végső visszahúzódottságban jelenik meg a költői felszólító mód, a teremtés Legyen-je: „egymáson áttetszve / lebegjenek, váljanak valóvá / egy mind lélegzettelenebb / visszahúzódásban.” Mily csodák vagy kicsodák? A fent említett lelki vonalak, formák, lebegések. A költői tudatos én felszólítja-biztatja a lélek mélyét, a tudat alatti területet, az ott lapuló teremtő hatalmat, mely enélkül az aktivizálási tevékenység nélkül talán mozdulatlan maradna. A rítusoknak általában is ugyanez a funkciójuk, ugyanez a feladatuk a közösségi szent terekben és időkben: életre kelteni a szunnyadó teremtő-termő Hatalmat (istent). És éppenséggel ez az „örömhír”, az „evangélium”: a teremtő hatalom teremtésre biztatása, a teremtő kedv feléleszthetősége és felélesztettsége. A verbális rítus, a vers: maga ez a felélesztő tett. Ez mindenki számára örömhírré válhat. És mindenki számára biztatás: rajtad áll, hogy a benned Szunnyadót felébreszted-e, hogy a teremtő hatalmat hozzásegíted-e a teremtéshez – (avagy mai, korszerű, progresszív viszonyulásként és divatos alternatívaként: saját egyéni-szabad vágyaid megvalósulásának, azaz önkényednek szolgájává teszed. Mivel e téma nem része a vizsgált verskötetnek, ezért e félmondat maradjon zárójelesnek.) Ám a felszólítás nem egyoldalú, nem pusztán a tudatos én felől hatol a tudat alatti teremtő hatalom felé serkentési céllal, a megébredő, természeti-kozmikus eredetű teremtő hatalom is kíván valamit. Hegyi Botos Attila költészete szinte semmi a világ szemében, ellebbenő fátyol, szinte semmi változtatási igény a világ folyásában, semmi beavatkozás, legfeljebb annyi, hogy rítusszerű képvilág, gondolatvilág, érzésvilág szülessék, mely harmonizál az őt – az Életet, a Világot – teremtő hatalommal: „az időről időre felszakadó, / közel-távoli éneken túl / ezúttal se kívánnak semmit.”

Legyen a neve (versértelmezés)

„Legyen a neve” – minek vagy kinek? Hegyi Botos Attila költészetét szembetűnően jellemzi, hogy elmosódott az a valami, amiről beszél. A Legyen a neve című vers esetében sem magától értetődő az, hogy minek a neve legyen „Költészet”, „Föld”, „Szerelem”…
E három fogalom-tartalom szervesen összekapcsolt: a Föld kerete a Szerelemnek, a Szerelem tág értelemben szüli a Költészetet. E három pillértartalom tartja az összes verset. Értelmezésem eddigi megfigyelései alapján döntően e versben is a költészet lélekben megbúvó teremtő hatalmáról lehet szó. E hatalom egyfajta érzésként, a többi érzéstől elkülöníthetőként jelentkezik be a tudatba. „Talán formát – nevet kellene adni / ennek a váratlan érzésnek itt: / minden kizárólagosságával, / feltétlenségével.” Talán – kellene. Figyeljünk fel arra, hogy ez az „érzés” bizonytalan, és e vonás nyilván kihat a lélek általános állapotára. Nevezzük termékeny bizonytalanságnak, amikor a lélek nem tudja, mi lesz, mi fog megszületni, csak sejt valamit, csak érez valamit, és ez az érzés „kell”-t sejtet, azaz a teremtés-alkotás kötelezettségét. Honnan ez a kötelezés-érzés? Választ e kérdésre az érzést jellemző két szóból várhatunk: „kizárólagosság”, „feltétlenség”. Ha megkérdezzük, hogy hagyományosan miféle tartalmat szoktunk e két szóval jellemezni, akkor az Isten-fogalomhoz jutunk. Ebben a költészetben Isten rejtekezően van jelen. A „rejtekező jelenlét” fogalma szintén hagyományosan jellemzi az isten-élményt.

A rejtekező jelenlét fogalma képi módon fátyolként jelenhet meg vagy a fátyollal összevethető más módokon. Ebben a versben ezt halljuk: „leheletfinomnak kell lennie”. Mint egy fátyolnak – tehetnénk hozzá. „Törékenységében bármit feloldónak”. Amikor e verseket olvassuk, és a sorjázó természeti, mitikus képekkel, lélekkel telített (nem haszonelvű) cselekvésekkel szembesülünk, valóban az az érzésünk támad, hogy e képek, e cselekvések valamiben feloldódnak. Ez a „valami” újra és újra a teremtő hatalom, a képteremtés belső-intenzív előtt-je. A törékenység fogalma ezen előttes létező bizonytalan-megfoghatatlan-tünékeny létállapotára utal. Összevethető a leheletfinom fogalmával. A következő sorokban ezt halljuk: „Sérülékenységében sérthetetlennek: / ellenállhatatlanul vonzónak, / fellebbezhetetlennek.” A sérthetetlenség fogalma köthető a szentség fogalmához, a fellebbezhetetlenség szintén. Az „ellenállhatatlanul vonzó”-ság az isteni-teremtő hatalom jelenlétét a lelkek felől nézve a vágy, a szeretés viszonyulásához kapcsolja. A vágy, a szeretés egyfajta isteni kényszerként születik meg a lélekben, amikor találkozik a teremtő hatalommal.

„Alakja legyen érzékin gömbölyű” – (minek az alakja? nincs válasz, szándékos értelmi elbizonytalanításban részesül a befogadó) talán meglepő e kívánság. Hogyan kerül ide az érzékiség? Erre az a magyarázat, hogy Hegyi Botos Attila szentség-élménye, isten-élménye, teremtő-hatalom-élménye nem szűken vetten keresztény, még ha a kötet címe a keresztény vallásra utal is. Itt megjelennek a sumér, az egyiptomi, a görög, azaz a zsidó-kereszténység előtti vallások alakjai, témái is. Az érzékiség eredetileg szerves és egyben fontos része a szentségnek, az isten fogalmának és tapasztalatának. Hiszen az Élet termékenységének tapasztalata, csodálata, fenntartásának szüksége a rituális-mitikus-mágikus kulturális állapot központi eleme. Az élet termékenysége pedig az ivaros szaporodás elterjedtsége folytán döntően az érzéki vonzódás alapján működik és tartja fenn az Élet folytonosságát. A „gömbölyű”-ség ebben az összefüggésében két szempontból is értelmezhető: egyrészt a gömb a tökéletes forma, az égitestek is ezt a formát veszik fel, ezáltal az isteni legfőbb tartalmat idézheti, másrészt az emberi világban férfiúi oldalról tekintve a női mellet idézve az érzékiség világát is idehozza. Ez a gömbforma nem mozdulatlan – tehát itt nem az Arisztotelész-i mozdulatlan mozgató jelenik meg –, hanem aktív teremtő hatalom: „meg sosem állapodó, / illó formák villódzó miriádja: / óvatlan kisajdult, / szivárványló csepp azúr.” Fátyol mögötti érzékiségről beszélhetünk: minden képekbe, mitikus-költői utalásokba burkolt, rejtjelezett, védett, másképp is értelmezhető. Az „óvatlan kisajdultság”, a „szivárvány”, a „csepp” többféle értelmezést szülhet, ezek közt az érzéki értelmezés a költői szándék szerint nem kizárható.  A versszövetet átitató Szerelem nem párkapcsolatot épít, hanem a költői kifejező én és a Föld viszonyát alapozza szent-sugárzóvá.

Örökség, 2 (versértelmezés)

Az érzékelt földi világ ezer és ezer formájával, ezer és ezer megmutatkozásával a költői én örökségeként értelmeződik. Akkor válik örökséggé, amikor egyfajta lelkesültség lesz úrrá rajta. Mivel Föld és Én eleven, ősidőktől fogva tartó párbeszédben áll, ezért nem lehet és nem is kell eldönteni, hogy vajon azért önti-e el a lelkesedés az én-t, mert a Földet örökségének érzi, vagy mert elönti a lelkesültség, azért érzi az örökös szerepét. A lelkesültség ősi értelemben istennel, azaz a teremtő, a mindenekben ható léthatalommal való telítődést jelenti.

„Amit magáénak érez, / lelkesültségében oly tisztán, / annyira tisztának / tud. Tűnhetne idők / áldott állapotának, jövő / reményteli ígéretének.” Sajátos lebegtető megfogalmazás. Valami tűnhetne valaminek, de nem az. De ha annak tűnhetne, akkor valamiképpen az is. Azt lehetne paradox módon mondani, hogy a „jövő reményteli ígérete” tagadva van jelen. A tagadás felcsillantja a lehetőséget, majd elveti. Mindazáltal az örökség fogalma nem pusztán a múltra utal. Amit öröklünk, kivált ha az a Föld, a táj, a természeti otthon, akkor az ősidőktől fogva öröklődik, azaz a múlt minden pillanatában, amikor átörökíttetett, jövővel volt terhes. Most, ma, a jelenkorban miért ne lehetne az örökség: az „idők áldott állapota”…? Hegyi Botos Attila költészetének egésze olyan pozíciót talált, mely a lélek számára otthonos, szinte kultúra- és társadalomnélküli, azaz természeti és némiképp mitikus, valláselőtti. Az örökség, az öröklés fogalma olyan léttapasztalatra utal, mely a jelen kultúrán keresztül közeledve elérhetetlen. Csak egy végletes dekonstrukció révén érhető el. Az ősi eredetű, archaikus léttapasztalat, létérzékelés, mely itt örökségként értelmeződik, egyedül ez tekint áldva a jövő felé. A versekből kizárt kulturális-társadalmi-történelmi-politikai-teológiai jelenvilág nem jövőképes – vonom le a következtetést abból, hogy a költői én a természet-én-teremtő hatalom viszonyra redukálta a léttapasztalatot.

Az eljegyzés (versértelmezés)

A Szerelem pillérfogalmához kötődő, nem párkapcsolati jelentésű fogalom, cselekvés az eljegyzés. Eljegyzettje a költői lélek. De ki lehet az, aki eljegyzi? A válasz nincs kimondva a versben, én mégis megkísérlem kimondani, mert az értelmezés és nem a kifejezés útját választottam. Jegyezzük meg, hogy az eljegyzés rituális cselekvés. A két fél egy jelképpel kifejezi, hogy ezidőtől fogva egységet alkotnak, s amennyiben egységet alkotnak, át is folynak egymásba valamiképpen.
Az eljegyzés egy sajátos kaotikus létállapotban jön létre. Feltételezhetjük, hogy maga a rítus, a szent-lényegi történés, a lényegi identitásmódosulás kívánja ezt. „Amikor összegabalyodnak, / szétesnek az erőtlen díszelgő, / zaklatott nyelvek.” Összegabalyodás, szétesés, elerőtlenedés. A létállapot szilárdsága elveszett. „Visszahúzódnak a szeretett fények, / a formák templomaiból kanyargó / utolsó illatutak is”. Jegyezzük meg, hogy a látható, tapintható formák „templomok”, azaz Isten, a teremtő hatalom, Ég és Föld találkozásainak házai. Döntően természeti formákról van szó, hisz a kulturális formák már azelőtt visszahúzódtak, mielőtt a költő tollat fogott. Most azonban a költői tevékenység folyamatában még a „szeretett” formák is elhalványulnak. Mit jelenthet ez? Ha nem pusztán negatív, megfosztódó történésként értjük a „halkulást”, akkor azt fogjuk érezni, hogy a teremtő hatalom felé közeledik a lélek, azaz önnön lelki mérhetetlenségei felé.
Ebben a teremtésközeli, termékeny, káosz-szerű létállapotban elvégez egy rítust a költői lélek: „egy felfoghatatlan mennyei ének / nyíló hattyúját rajzolod / homlokoddal a murvás porba”. Minden szó felfokozott intenzitásúvá válik ebben a szent-rituális közelítésben. Az értelmet a felfoghatatlanság bénítja és egyben emeli a nála magasabb szint irányába, a menny felé. A mennyei ének, a létezés zenéje, a teremtő hatalom emberiesült dallama, melynek honnan-ja rejtély. Az éneknek hattyúja van, ami abszurd, mégis érthető valamelyest, ha mitikus-mesei-jelképes értelmezéssel közelítünk, és a hattyúban a túli világból ide érkező angyali, tündéri, nem evilági létezőt-üzenőt sejtünk. Az élményt a vers-én megörökíti, ám ez a megörökítés is belevész a létbe, láthatatlanná válik. Hiszen a murvás porba rajzolja a hattyút. Nem akárhogyan: a homlokával. Lehasalt testtartásban, a Földre reá simulva, szinte a Földdel egyesülve, fokozhatatlan alázatban. Maga a rajz természetesen elvész, meg sem jelenik külső tanú számára, nincs is tanú, de a rajz tudata megőrződik a lélekben. A költészet ezt a rituális lélektörténést meséli el, hisz egyedül a szavak képesek rögzíteni. Egyedül a költői-sejtelmes megidézés képes Hírt adni róla, ha csak utalásképpen is. Az eljegyzés megtörtént: aki eljegyezte a költőt, az nem más, mint az Ég… „eljegyzési gyűrű / az ég magasba tartott ujjain.” Az Ég pedig nem lehet más, mint a Kozmosz palástja, pontosabban a kozmikus teremtő hatalom elsődleges megjelenési módja.

Hegyi Botos Attila dekonstruktív alapállású költészete a természeti léttel és a mögöttes hatalommal való (szent) találkozást keresi, a találkozás igézetében, lelkesültségében, szerelmében kíván alkotni, ezért versei telítődnek a lét, döntően a földi otthon szépség-sugárzó hatásával. Szépség, harmónia, kifinomultság, érzékenység… a lélek természeti ősállapota nyílik itt fel, válik teremtővé, mely dekonstruktív, visszahúzódó állapotát termékeny-aktív állapottá fordítja át. Az így elért termékenység, áldottság költészetet szül elsőképpen: a Föld képeit, hozzá fűző érzéseket, tisztult gondolatokat, melyek mentesek a jelen kor zavartságaitól, így képessé tesznek egy tisztultabb, ősi-új kultúra-teremtésre.

Hegyi Botos Attila: Evangélium (Cédrus Művészeti Alapítvány – Kortárs Kiadó, 2021)

„Idehallatszik
minden. A tölgykoronán
elülő szél. A kövirigó
karmainak kopogása
a templom lépcsőkövein.
Bíborok szitakötőpercegése,
érő dinnyék, kövek reccsenése.
A lehunyt nap sugarainak
cirpelése a szőlőtő
gyökerében. Nyelvek,
szavak, suttogások.
A szíve felett dobogó föld.
Az ő földje hangjai.”
(Amikor leáldozik)

Lehetséges-e ma a létezés teljességéről hitelesen megszólalni? Vagy –ahogy a fent idézett vers mondja— odahallgatni lehet csak, ha egyáltalán…——– És itt hatalmas csend következne az írásban, ehelyett a klaviatúra felett lebegő kéz érinti végül hosszan a space billentyűt: tér. „Az ő földje…” Tér és csend. Milyen föld lehet ez? És mégis: miről beszélünk?
Hegyi Botos Attila Evangélium című könyvéről szeretnék itt legfőképp: csendben lenni. De némi felszabadultsággal tölt el (bár nem nyugtat meg), hogy mégis: nyelv által határozódunk meg, nyelvben gondolkodunk.  Ami idehallatszik (mint a fenti versben), előbb-utóbb nyelvvé kerekedik. Üzen.
Már a kötet kézbe vételekor tapintjuk, látjuk – orbis sensualim pictus— a hagyományt feléledni: a szerző szándéka szerint (ezt a Bánki Évával való beszélgetésből tudhatjuk:  https://youtu.be/R-zuCpazXYI?si=swv6ZSS47Wosp9eM) a papirusz anyaga szeretne felidéződni a könyv küllemével, megjelenésével már mintha egy archaikus világ (és nem mellesleg: virág, a fedőlap alján a lótusz) körvonalazódna. Ha felidézzük a borítón a kalligráfia alatt egyedüli dekorációs elemként megjelenő lótusz összetett szimbolikáját, annak legfontosabb üzenete a létszépség, a káosz vizeiből (a zavarból) kiemelkedő kozmosz (rend), a mocsárból (az alantasból) kinövő, ám magát mégsem beszennyező tisztaság, fenség (Jalal-ud-Din-Rumi, perzsa misztikus filozófus-költő a virágok szépségét az örökkévalóságra emlékeztető jelnek tekinti).
És mintha ennek az Evangéliumnak kézbe vételével valóban elindulhatna az olvasó a „jóhír”, az örömhír nyomában, mintha a növények, ásványok, madarak nyomai itt is szüntelen az örökkévalóságra (aion idő) emlékeztetnének. Ez lenne talán a jó hír? Feltűnik a szerzőnév és a cím kisbetűs írása, amit vélhetünk tudatos döntésnek: nem fontos más, csak a „csengés” (Fodor Ákos), a híradás gesztusa-ténye. Figyelmünk tehát a kivehető szerzői szándék szerint a lényegre szorítkozó (de mi lehet ez a Lényeg?) „működésre” irányuljon. Ebbe a konstruált versvilágba úgy tudok belépni, hogy tudomásul veszem, sőt elfogadom az eltávolodást mindattól, amiben vagyok-vagyunk. Eltávolodom minden köznapi sablontól, minden fogyasztói-konzumtól és aktuálistól, mindentől, ami napjaim anyagi részét képezi. Ellépni, felemelkedni abból, amit (talán tévesen is) élet- és korszerűnek tudunk, odaérkezni, ami viszont a kötet olvastán életnek bizonyul. Kilépni nemcsak fizikai tereinkből, hanem időnkből is. Ez mind: nincs most. Nem érvénytelenítés ez, nem is nosztalgikus bezzegelés, nem. Ehelyett: perspektívaváltás, együttlátás, együttérzés, együttlétezés. „Tat tvam as.” Lélekben egyek vagyunk mindannyian.
Ez a könyv lehet: reveláció és illumináció. Ez a könyv lehet felmutatás. Mit is mutat, mit ismertet fel és helyez fénybe? Ami VAN. Ami a maga természetességével van és adatik. „Elemek áramát,/ felszálló ágat,/ hullámzón olvadót./ Mindezt – s oly tisztán,/ ahogyan születik: villóz, hajladoz/ szemedben./ Úgy. Ahogy körül/ benned ragyog.” (Jeladó, részlet)  Derűvel, mélységes átlényegüléssel téve mindezt, nem a felhőtlenség, dehogy, sokkal inkább a mélyre látás, a belátás képességével – jelet adni: látni mindent, ami a Kerten kívül esik, ám beengedni csak azt, ami része ennek az organikus, teremtett Egésznek. Ugyanakkor: kiáradni. Meglátni a teremtett világ önfeltáró gyönyörűségét. A könyv beszélője mintha ennek az önleleplezésnek szemlélőjeként, akár a védikus hagyomány, akár a görög homéroszi-platóni tudat felől, akár a sumér, akár az egyiptomi mitológiák és/vagy a bibliai kert irányából jön, minket, olvasókat tudósít, nekünk ad (öröm)hírt. Márpedig a kultúraképviselet felvállaltan, küldetésszerűen világlik itt: egyetemes humánum, panteista áthatottság szól ki minden sorban. És persze a földrajzi meghatározottság mentén körültekintve a nyugat-európai művészeten túl az adriai, földközi-tengeri kultúra, az emberiség bölcsőjének tekintett keleti (a Közel-Kelet és a Távol-Kelet egyaránt) világok flórája, faunája, őshonos élővilága, filozófiája, művészete is nyomot hagy ebben a kertben. Botanikus kert? Tanulmányozva a költő alkotói világát, kissé betekintést nyerve botanikai, ornitológiai és zoológiai, mineralógiai és ökológiai ismereteibe, a válaszunk: igen, az is. És még sokkal-sokkal több annál.
A néven nevezés pedig ennek a hieratikus dokumentálásnak egyik alapvetése, kiemelt gesztusa. Ismerjük a szó erejét ( a bibliai hagyomány Igéjére is gondolhatunk akár) — ebben a poétikában is a név, az elnevezés és bemutatás a teremtett világ leltára mellett annak életben tartása is valamiképp. Amiről tudunk, az van. Ami van, az él vagy tudatunkban éltetjük voltaképp. Ami él, az egy velünk, vagy mi vagyunk vele egy.  A szemlélő befogadás alázatával: „Legyen a neve: Költészet./ Legyen a neve: Föld./ Legyen a neve: Szerelem.”(Legyen a neve, részlet)
A kötetet Előszó nyitja: Öröknyár, az összetett szó az időszámításból (khronosz) emel át valamifajta metafizikai, platóni, időfeletti időbe (aion), amely a könyv egyik számomra alapvető versélménye is lesz: az időtlennel, az időn túlival, időfelettivel való találkozás. Észreveszem már ebben a nyitóversben azt is, hogy a fa motívumának jelentősége lesz: számtalan megjelenési formája emblematikus jelentésmezőt, árnyalatokat és egymásnak felelgető utalásokat hordoz.  És bár kilépünk az emberi kronológiából, a lélek fájdalma, a saját végességünk tudata velünk marad:

„… Fürdőzését virradatoknak,
estéknek, az árnytalan
mutatón megálló időnek,
megőrzitek bennrekedt szavait,
ahogy a lángra gyúlt nyárfák
első aranya a földre
hull, …” (Öröknyár, részlet)

            Az Égföldrajz címet viselő I. könyv enigmatikus címadása jellemző a kötet egészének címeire: az olvasó úgy közelít a versekhez, hogy azok címe már mint titokzatos Mája fátyla várja a lebbenést. Ég-földrajz, Égföld-rajz, Ég-föld-rajz: a vertikum leképeződését üzeni bármelyik olvasat és szótagolási lehetőség.  A Genezis megidézését, saját mitológiába szüremlő teremtéstörténetet olvashatunk, a Fa, Ősfa, Világfa motívumköréből indul útjára a poézis. A szövegek lüktetése mint sámánének bújik a bőr alá, a „minden egy” érzésének sugalmával. A gondolatritmusok párhuzamai -ellentétei kulcsolódnak egybe, ezt Domokos Johanna így jellemzi: „ritmikusan áradó, vonzatokkal hosszú egységeket egybetartó”  (http://www.naputonline.hu/2022/10/02/domokos-johanna-az-aranykor-kortars-koltoje/). A keletkezés energiái mindent magukba ölelnek, a világegészet éltető himnuszokat olvashatunk itt, a versbeszélő személye nem fontos, sokkal lényegesebb az alanyiság kivonása, és az általánosnak megélt világélmény, az egyetemesnek tételezett tudás közvetítése:

„… Ott nyújtózott a Fa,
földtengernyi rengeteg.
Nem volt virága.
Virág volt.
Nem hozott gyümölcsöt.
Gyümölcs volt.
Ágain madár se szólt.
Ő maga volt az ének,
súlytalan lebegés –
s hangjai lombkoronája
lélegzete gyúló csillagképei.” (A bölcső, részlet)

Nemcsak az időbeliség folyamatszerűségéből léptet ki önmagunkat felejtőn a versek sora, hanem megérkeztet minket egy különleges poetikus nyelvvel konstruált, leginkább szakrálisnak érzékelt, mégsem éteri, hanem életteli energiákkal gazdag térbe: a kert szimbolikus víziójába. A Kert tere a térbeli kontinuum megszakítása, saját törvényeit élő, teremtett világegész. A kert bioszférája, etikája, esztétikája egy paradicsomi, isteni tekintet által áthatott rend szerint működik. Ebben az ökoszisztémában – ahogy a versbeszélő többször szót is ejt erről– kívül vagyunk kronológián és társadalmi berendezkedésen, egész egyszerűen az emberi szerepkör is teljesen más, mint a Kerten (Könyvön) kívüli valóságé. Itt az önazonosság világlik, nincs más törvény, mint a Hamvas Béla által kiemelt alapállás helyreállítása. „Az alapállás nem vallás, nem tudomány, nem filozófia, mert valamennyinek alapja. Az alapállás feltárása értelemteremtő tevékenység, semmi sem marad meg, csak az, amit az ember saját értelmével és életével realizál. Gyakorlat és elmélet nem választható el, kétféle álláspont lehetetlen, világnézet többé nincs. Az az ember, akinek nincs spirituális bázisa, arról ismerhető fel, hogy minden esetben csak azt látja, ami rövidtávon tetszetős….” (Hamvas Béla: Scientia Sacra II. Medio Kiadó, Budapest, 2015) Hamvas Béla az alapállás elérését a beavatás műveletsorában látja, ehhez rendelhető szakrális írásokat is említ, példának utal –más, az emberi kultúra elementáris írásai, szent könyvei mellett– a védikus irodalom upanisadjaira. Ezen sokszínű bölcseleti művek közös jellemzője a tudás átadása-megszerzése; az „upanisad” elnevezésben benne foglaltatik a szándék: a tanítvány odaülése, odahallgatása a mesterhez, a cél a titkos tanok meghallgatása, a beavatódás. Mit is szeretnék ezzel? Hegyi Botos Attila könyve talán mintha ilyen suttogás lejegyzése lenne, a versbeszélő ezt a suttogást hallgatja, regisztrálja, jó írnokként dokumentálja, figyelmezőn, nehogy valami elmaradjon.

 Milyen tudás lehet ez, amit még nem ismerne az ember, vagy ha akar, nem ismerhetne meg itt a 21. században, a technikai civilizáció csúcsán? Adódik a válasz a versek olvastán: nem még, hanem már. Már nem ismerünk talán. Nem megtanulás, hanem újratanulás ez, amit Erich Fromm után (Erich Fromm: Az emberi szív. Miért vagyunk egyaránt képesek a rosszra és a jóra? Fordította: Várady Szabolcs. Háttér, Budapest, 1998) a szív civilizációjának is szokás nevezni, Hegyi Botos Attila szavaival: „Csak tedd ki azt a szívet/ hadd szakadjon folyvást./ Fuvolázzon egy sárgarigó torkán,/ csengjen kőszirmok súlypátján,/ egy pattogzó sivatagi rózsán./ Hullámozzon tüzelő láthatára/ tízezer merengő hegyén./ Essen meg egyszerre/ valahány történetével./ Hasadozzon boltról boltra,/ így nyiladozzon, olvadozzon./ Szakadjon fel – gyűljön a tűzbe./ Oldjon. Áldjon az ég” (A forrás, részlet). A kiszolgáltatottság, a mindennek való kitettség méltósága szól itt: döntéseinkben, akár Arany János Kertben-jében, szüntelen ott a kérdés: egymással, egymásért vagy épp egymás ellenére élünk-e? Arany metszett gyümölcsfáinak sebe kötöződik, miközben a közönyös világ elől mérhetetlen szomorú keserűséggel elfordul a költői szándék. A kert ott: befelé forduló menedék. Ebben a kortárs verskötetben itt: inkább talán kiáradó, új életminőség? A kötet utolsó, harmadik könyvének (melynek címe Evangélium. Szélrajz tűző vízen) két verse is mintha ezt a fájdalmas-gyönyörű, kitárt és kiszolgáltatott, világunktól, társadalmi meghatározottságunktól oly különböző más-lényegiséget, mégis altruizmust mutatná fel: „… Az én barátom,/ akivel kihívtuk a világot,/ nem látom./ Magamon érzem, amint –/ hátamnak vetett háta melegét” (Az én barátom, részlet). A Hozott Isten című alkotás vége ugyancsak: „… S hozta szótlan türelmét/ a szívben tudásnak.”

Hegyi Botos Attila mintha olyan verseket írna, melyek visszahajlítják elménket és derekunkat az alapokhoz. A föld felé, légyen az bár termőföld avagy kőszikla, hegy avagy völgy – föld legyen, fundamentumnak, hogy feléje hajoljunk. És az abban rejlő égi felé egyúttal: hiszen a versek tanítása szerint egy az út. A (látszólagosan) profánban bújó (valódi) szent felé. Az immanensben lelkedző transzcendens felé: „… szeme föltelik éggel,/ ahogy virágai ágyát/ csöndben megöntözi” (Határfolyó, részlet, ez a vers is az utolsó, III. könyvben olvasható).

Panteizmus? Lehet, az is. Spirituális bölcsesség, kultúrtörténeti tapasztalás Milarepától Orpheuszig, Hölderlintől Rilkéig? Nem aggatnék címkéket erre, annál valahogy komplexebbnek, összetettebbnek, organikusabbnak hat számomra, és – a paradoxont bocsássa meg az olvasó – ugyanakkor egyszerűbbnek. Archaikus tudásunk, kultúrába ágyazottságunk végső soron mindig a szeretet, az egymás felé fordulás: a szív szava. A földhöz való odahajlás ezekben a versekben: bekapcsolódás, belehajlás a vertikumba. A fizikai tudatosítás itt: a metafizikumra való figyelés kezdete. Az immanens megfigyelése: a transzcendensre való rákapcsolódás. Visszatalálás a lélekhez, újratanulása valamifajta lelki-szellemi Atlantisznak, Heszperidák kertjének,  Bustánnak, Édenkertnek – konkrét és metaforikus értelemben. Az olvasó előtt, a versek ágyásai közt fel-felsejlik olykor a költő-kertész homályba vesző alakja, mint itt, a Rítus című írásban (szintén utolsó, III. könyv), melynek alcíme zárójelbe tétetett (A Kertész Imája):

„Szeretett mozdulatok.
Rítusaink.
Ég. Ahogy kitárulunk.
Föld. Ahogy összefutunk.
Kő. Otthonunk.
Szél és víz. Álmunk.
Fák. Szívünk rejtekei;
gyermekeid, gyermekeink.
A fák a mi vallásaink.
Illatozz, életünk oltára,
vasárnapi hajnal.
Most és örökkön
itt, ahol állunk.”

És lám: ugyanaz a költő írja ennek a versalcímnek minden szavát nagybetűvel, aki a borítóra saját nevét kisbetűvel szánta. Hiszen a szertartás, a rítus, a tevékenység és a hozzá kötődő szerep a fontos (kert és ima), nem a személy. Nyoma sincs hát a kortárs alanyi költészet általában meg is alapozott depresszív hangnemének, bár épp az ökológiai fókusz állandó jelenléte ezt indokolttá tenné – ehelyett az ősbizalom szerenitása, a gyermeklét, a teremtett világ gyönyörűségének derűje van jelen. Az olvasó pedig egyre biztosabb abban, hogy ez a derű nem a bajra való vakság, hanem a baj elleni egyetlen gyógymód, a gyógyítás, a gyógyulás eszköze.

Beavatódni: más, új szellemi-lelki állapotba kerülni, tudásra szert tenni, ezáltal egy közösség részévé válni (Szimbólumszótár. Balassi Kiadó, Budapest, 1997). Különleges a szépség „kínálgatása nemcsak keresztényi lakomán” (Dsida), a versbeszélői „leltár”, a kötet egészén végighaladó, a teremtett (élő)világ kincseit sosem szem elől tévesztő, sajátos enumeráció és nemes értelemben vett ismeretterjesztés, az olvasó bevonódásának útja a versek olvasása során. A növények, állatok, ásványok latin neve vagy terminus technicussal történő jellemzése nem eltávolít (bár persze először nem értem, és szótárral olvasom a kötetet), hanem ellenkezőleg: valamifajta beavatódáson megyek keresztül, ami nem pusztán a szakkifejezés megértését jelenti (hiszen rögtön, a lapozással el is felejtem, bár filológusi alapossággal odafirkantom magamnak a cím mellé a kedvenc grafitceruzámmal), hanem inkább érzékenyülést. A versépítés tudatosságának köszönhetően mindig ott bújik a latin műszó megfejtése is a szövegben: például a címben nevezett Bellis perennis, az I. könyvben, a vers vége felé kimondódik magyarul is, jellemzően egy metaforában („…Hasad hajnalszíne,/ rétje százszorszépe./ Csendjébe feledetten./ Öröktől, magától így.” Bellis perennis, részlet).

Ugyanakkor a beavatódás más módon is felkínálkozik: a már említett Hamvas Béla-i gondolkodással. A kötet III. könyvében olvashatjuk A mértékről című verset: „Egyre hosszabbnak tetsző/ út gabonától a szájig. …” Halmozott kérdőmondataival (hasonlatosan Nagy László: Ki viszi át a szerelmet hömpölygéséhez) egy irányba mutat, amiről Hamvas beszél talán a legszebben és legpontosabban esszéiben: az ember önmagát elveszejtő, magát felemésztő hagyományvesztését tematizálja.

A beszédmódról. A recenzálótól joggal elvárható, kötelező távolságtartás nem engedi meg a szívből jövő (pedig „hadd hasadjon”) ujjongást, bár talán utalni lehet rá, mint adekvát véleménynyilvánításra… Az egyik legszembetűnőbb stílusjegy a tömör, sűrű, esszenciális közlés, a nominális stílus: az elidőzés, a kontempláció képsorai, melyekbe igen gyakran nem is fér bele ige, legfeljebb igenév: Aranycsatornák, Intempestiva nocte, A sivatag kék lángjai, Egy csepp méreg, Az ég sziklakertjei, Szitakötők, Melissa, A Dél – csak néhány példa, ahol ennek a nomentúlsúlynak hullámzó tarkaságát látjuk. A hosszan gyűrűző jelzős szerkezetek kohéziót teremtő ereje biztosít finom áramlást, előrehaladást. Ennek során a rilkei hasonlatosságú (tárgyias lírának nevezett) képteremtésre lehetünk figyelmesek, csodálatos gazdagságban. A konkrét látvány alakja, az általa képviselt jelentés egyre elvontabbá, egyre illékonyabbá foszlik, az árnyak mozognak a platóni barlang falán: a versek jellemzője, hogy a szemlélődés kontemplatív állapotában hívódik elő egy-egy növényhez, ásványhoz vagy állathoz kapcsolódó implicit motívumkör. Turai Kamil írásában érzékelteti (többek között) ennek a platonikus hagyománynak hatását (http://www.naputonline.hu/2022/06/23/turai-kamil-hegyi-botos-attila-evangeliumarol-1-9/).

Az írások műfaja leginkább a hálaadó zsoltárköltészet, illetve a himnuszköltészet hagyományával érintkezik: a poétikus nyelvezet, a hieratikus, metaforizált képalkotás mintha szüntelenül a teremtett világ dicsőségét szolgálná, tudva egy mindent átható Teremtő-jelenlétről. Ez a poétikai rendszertan, ez a lírai ökológia egyik alaphangja a kötet összhangzattanának: ott zeng például –többek között — az Aranycsatornák, az Amikor leáldozik, az Araszoló töredék vagy az ’Agios Gordios című versekben, ékes példáiként a hallani-látni tudás szívet szorító vágyakozásának, a minden esendőt meghallani-meglátni elköteleződésének: „… Mindazt a drága/ semmiséget,/ ami voltaképp bárhogy is,/ de mindent jelent.” (’Agios Gordios, részlet)

Tűnődtünk már a kötet nyitó és záró könyvein, de nem mentünk még közel a közepéhez, a II. könyvhöz, amely maga öt részből áll. Az első élményem itt, hogy számomra ebben a részben kezdenek körvonalazódni a könyv ember- és/vagy istenarcai – eddig mintha ezek beleolvadtak volna, feloldódtak volna a környezet, az ökoszisztéma világában, nem körvonaluk, sokkal inkább személytelen észleleteik lennének ábrázolva. A II. könyv ebben eltér. Címe: A barázdából szántott gyermek, rögtön egy emberalakot formáz. A ciklus (címe: Testamentum) aztán sorra léptet be alakokat (embert, kerubot, istenséget) a versek világába, ezek közül is kiemelkedik a legterjedelmesebb nagyversben formálódó Hüperion bemutatása:

„… Élhetsz úgy, mint a csillagok.
Égitestek hordozója:
egyedül te élhetsz így.
Lelket legeltetek égi lejtőimen.
Vándorlom, terelgetek. Időt terítek.
S felujjongok, valahány visszanéz. Életre kel…” (Hüperion, részlet)

Az írás alcíme útbaigazító: a görög titán intertextuális (Hölderlin, Keats) megjelenítéseit felidézteti olvasójával.
Vajon ki született a barázdából, ki ez a gyermek? —kérdezheti az olvasó, mi lehet ez a testamentum? Szövetség? Végakarat? Aztán a ciklust és a későbbieket olvasva nem egy konkrét személy (Jézus, Isten fia vagy Hermész, Zeusz fia vagy Héliosz, Szeléné, Éosz, akik Hüperion gyermekei, sőt Exupery kis hercege is feldereng), hanem sokkal inkább a gyermeki sors, a gyermekség mint az emberi élet kezdő etapja körvonalazódik itt, ha örökség, ha szövetség: mindkettő talán.

Ennek a II. könyvnek a második része az Orpheum című, és –hallga’ csak!, híven a cikluscímhez –csupa hang, dallam, ének és csengés itt minden költemény, de mind az összes muzsika valamiképp a természet organikus összhangzattana, önmagából kibúvó-kikerekedő zenéje, madárfütty, csermelycsevej. Itt a zsoltáros hangú Hálaadás verse is köztük: kulcsszava a „köszönöm”, és mi másnak is szólna ez a leborulás, mint a természet befogadó tereinek. Az ószövetségi műfajparafrázison túl felcseng itt Csokonai Az estvéjének kezdő- és záróakkordja: emberi mivoltunk nemcsak feljogosít, hanem kötelez is arra, hogy megbecsüléssel bánjunk a nekünk életteret adó földdel-vízzel- levegővel: világunkkal.

Szelídek öröklik
(Orpheum)

A legváratlanabb pillanatok ajándékai.
Melegen közeledő, élénk sugarakkal.
Olykor egy-egy szelíd fuvallat,
noha a közelben ág se rezzen.
Van, hogy egy szitakötő,
Egy pávaszem, egy kabóca,
mely hirtelen reád száll,
amint egy sziklán,
egy lócán olvadva ülsz.
Egy róka, hogyan összegömbölyül
előtted a kerti járdán,
szikrázó bundáját nyalogatva.
Egy furcsa énekesrigó,
rigók fülemüléje, aki igen soká,
messze kísér az erdőn.

De az is megesik,
hogy egy nyári délelőtt
tollas, tarka raja, mely
ritkás, gyúló dalodra gyűl,
letelepedve a kert ágain.
Figyelnek néma,
meleg szemekkel,
remegő begyekkel.
S még annyian –
szerüket-számukat
e cseppnyi versben
aligha lehetne felemlíteni;
mint halak, növények,
angyalok, sziklák,
mit sem akarnak,
csupán együtt lenni.
Annyi közt egyszer-egyszer
egy-egy csillogó szemű ember is.

A záróvers (Egy madárhoz) átvezeti az olvasót a harmadik, Amor sacro című ciklusba: a szerelem érzése elvontságában és kiterjesztésében szakralizálódik. Anyagi mivoltuktól elvonatkoztatott, anyagtalanságukban felragyogtatott szépségek terében járunk, ahol meg-megvillan a konkrét, a fizikai, a törékeny – ez teszi a káprázatot még értékesebbé: „Ne hozz virágot,/ ha nem tudod nevét. (…) Hozd, ami páratlan/ szépségében reszket./ Hozd, ami él.” (Ajándék, részlet) És itt, a szerelemben is, mint a létezők közt más viszonyrendszerben is, újra: „Tat tvam asi”, de ha európai kulturális hátteret vetítünk: “Ennek a világnak a részei mind egyazon élőlény tagjai…” Marcilio Ficino újplatonista szerelemtanában a Teremtő (Hegyi Botos Attilánál: „Feltétlen” vagy „Úr”) által beragyogott világ egysége fénylik (Marcilio Ficino: A szerelemről – Kommentár Platón A lakoma című művéhez. Fordította: Kaposi Márton. Polaris Kiadó, Budapest, 2024). Másról és többről is szó van itt, hasonlatosan Tiziano festményéhez, melyet a művészettörténet oly szívesen ért félre: nemcsak a szerelem világáról, hanem a világ szerelméről is.

A II. könyv negyedik ciklusa: Utána. Mintha ebben a szervesen összetartozó világban, mely szemünk előtt bomlik ki, rendezni kellene magunk sorait, észleleteinket: a versek sugalma ez, a kitisztázás igénye: „Hangolj, tisztulj, érzék. Légy/ fogékony az ízekre, a szagokra,/ a hideg, a meleg tónusokra,/ a legfinomabb, a leggazdagabb/ árnyalatokra; a szünetre, (…) árnyalj, eleveníts, éld tovább,/ légy növekvő figyelem… (Árnyalatok, részlet).

Szólnunk kell a személyesen vagy személytelenül, E/1-ben, E/2-ben, E/3-ben megnyilvánuló versalanyról is, a körvonalazódó krédóról: a kertész-ökológus-filozófus-alkotóművész versekben megbújó költői én-jéről. Az egyik alapvetésnek a Mi sarjad itt című vers kezdősorait találom: „Magokhoz nem gondoskodom/ külön ültetőközegről./ Csak különös esetben./ Ami adva van:/ ez a talaj itt megteszi./ Abból törjön elő…” Valahogy mindig az önazonossághoz érkezünk, lám, és itt is, ugyanazon ciklusban, az Ahogyan adódik című írásban, részlet: „Ahogyan adódik, adja./ Viszolyogna/ bármi áron adni el. (…) Oltsa szomját,/ fürödjön,/ ki véletlen erre téved./ Merítsen annyit,/ amennyi felfogó/ szomja hossza./ Ahogyan kapni,/ fogadni, adni./ Ahogyan adódik./ S nem elő./ Nem ki./ Nem el.”

Ennek a II. könyvnek az utolsó, ötödik ciklusa A gyermekifjú címet viseli. Benne körvonalazódik az emberi jóság? Velünk van, de nincs köztünk. Jár-kel, tesz-vesz, mintha értünk. „Farkasszemet néz a hajnal szarvasával,/ az öböl tűzre gyúlt sziklahalával./ Nincs fa, amit lelkesen ne mászna,/ kerítés, amin ne bújna ugyanúgy ma át./ Mennyei dallamokat röptet,/ olvad a párálló fénnyel:/ kutatón emeli fejét minden/ időben.” (Ő, részlet) Ki lehet ez az ifjú? Talán élő, talán emlék, talán ember, talán isten. Jézus? Sziddhárta? Ikarosz? Héliosz? Dionüszosz vagy Hermész? A fiatal Milarepa? A kis herceg? Vagy mind, együtt? Vagy talán mi lennénk ő?
A kötetnek ez az ötrészes II. könyve alkotja gerincét, ez a legterjedelmesebb könyv, ezt követi a záró rész, az Evangélium, melyről már szóltunk. A cikluson kívüli végszó lesz majd a ciklus- és kötetcímmel megegyező című vers, az Evangélium. Ül a fűben a gyermek, „megindult csöndben, ahogy/ az Idők s Mennyek Olvadása.”
Bár a versidők jellemzően az időtlenséggel vannak párbeszédben, ebben a II. könyvben mégis tételeződik egyfajta időbeli narratíva: a paradicsomi állapotból való kiűzetéstől a gyermekifjú, Az Úr kamasza bemutatásáig, ám a Golgotáig nem jutunk el — helyette? vagy épp a katasztrófát elfedendő? hallgatás jön, majd az utolsó könyv: az Evangélium maga.
Összegezni ha illik gondolatsort, mondani talán valami átívelőt, summázat gyanánt: méltót. Vagy inkább mint az írás elején? A klaviatúra felett lebegő kézzel a csendet hívni segítségül: hogy figyelni tudjunk, visszatalálni, ha szeretnénk? De van itt még valami nyugtalanító, ami nem hagyja, hogy elhallgassuk, ami szólna, ha foglalataképp mindennek, hát legyen így:

„Mert bármit feledhetsz, te szív,
egyet soha nem:
amiképpen a tüzelő szerelem becézi kedvesét,
úgy nem létezik, csupán egyetlen bizonyosság:
csodálatban születik valahány csoda.” (A világok háza, részlet)

 

(Hegyi Botos Attila könyvét a Cédrus Művészeti Alapítvány és a Kortárs Könyvkiadó jelentette meg  2021-ben.)

 

 

 

 

 

Akár fiatalok, akár öregek a görög istenek, nem érzékelik a „szárnyas idő” félelmes áldását és hatalmát, az öregedéssel járó lassú pusztulást. Pedig még a legszebb görög istennők, Héra, Pallasz Athéné, Déméter is ölthetnek öregasszony-alakot – ám az öregedés sokszor csak amolyan maszk vagy jelmez, amit az istennők egy pillanat alatt levethetnek magukról. És mintha a halandó héroszokat is hasonló anyagból szőtték volna, mintha az istenekhez hasonlóan ők is fölötte állnának az időnek és a testiségnek: Odüsszeuszt Pallasz Athéné ajándékképpen fiatallá változtatja, ám ez nem különösebben változtatja meg a hérosz lelkiállapotát.
A görög mitológia nemcsak csodás fiatalításokat ismer. Nem kevés görög hős vagy hősnő változik állattá, mi látjuk a csodás metamorfózist, ám arról keveset tudunk, mit éreznek közben a hősök. A legfélelmetesebb talán Arakhné Ovidius által is bemutatott „átváltozása”: egy felakasztott fiatal nő a szemünk láttára alakul át pókká. És míg mi elszörnyedünk, azt nem tudhatjuk, hogy a csodás tehetségű szövőnő, Arakhné mit érez – érez-e valamit egyáltalán.  A hálóját szövő pók vajon még mindig ugyanaz a lélek, aki Athénével vakmerőn versenybe szállt?

Hogyan is éreznek saját testükkel kapcsolatban a héroszok? Maradva a szövés metaforájánál, szét kell szálaznunk a görög mitológiát, hogy ezt elképzelhessük. És pontosan ezt teszi Polgár Anikó ebben a különösen gondolatgazdag verseskötetben: szétszálazza a közismert történeteket, hogy a híres héroszok és heroinák sorsában önmagunk esendőségére ismerhessünk. Polgár Anikó egyik költői megoldása a lassítás, a kötet egyik legizgalmasabb ciklusában (Eurüdiké bújócskázik) Orpheusz és a megsebzett / halálból visszatért / törődötté vált Eurüdiké házaséletét látjuk. A visszaút az alvilágból évekké, évtizedekké tágul. A mesterien szövögetett intertextuális utalások mögött sokszor látjuk megcsillanni a szerző fanyar humorát is.
A XXI. századba átlépő mitológiai pár szinte minden élethelyzetet kipróbál, a nevezetes kígyómarás után hosszú-hosszú éveket élnek le egymás mellett, szeretkeznek, gyerekeket nevelnek, de Orpheusz (a görög lantos és elkényeztetett, modern szupersztár) eközben sem találja meg Eurüdikéját. Hisz ők ketten már nem ugyanabban a valóságban élnek. Orpheusz kétségbeesett vándorútja így mindenféle emberi együttélés metaforája lesz.

Megyünk lejjebb és lejjebb,
kicsúszik lábunk alól az erdő.
Eurüdiké könnyed, lebegő,
szinte súlytalanok a gyerekek:
csak az én léptem nehéz.
Félelmetes, ahogy a babakocsi
meglódul a köveken,
ahogy elfut mellettünk két
póráz nélküli, nagy testű kutya…

(Orpheusz a lejtőn)

Megoszthatóak-e férfiakkal a női tapasztalatok? Én is úgy vélem, a szülés, vetélés, szoptatás tapasztalatai már-már közölhetetlenek, hiszen a férfiak olyannyira szennyes és/vagy halálos metamorfózisnak tekintik a női átváltozásokat. Eurüdiké, az anya félig-meddig halott a környezete számára – Orpheusz egy izgő-mozgó, érző és eleven holttesttel él, aki csontkezét rejtegetve reggelente magára veszi régi köntösét / hogy ne látszódjanak kiálló csontjai. (Orpheusz hajnalban).

Akárhány alakváltozata létezik a mítosznak, mindig ráismerhetünk. Azok is átélhetik, akik soha nem hallottak Trójáról – vagy csak mi, művelt felnőttek éljük át a mítosz örökkévalóságát, akik a játszótéren önfeledten tomboló gyerekeinket figyelve valamiféle ősi mintára ismerünk? A kérdés számomra eldönthetetlen, ám a Minitrója ciklus néhány remek költeménye amellett látszik bizonyságot tenni, hogy nemcsak a nyelveknek, hanem a történéseknek, a történeteknek is létezhet valamiféle „generatív grammatikája”. A játékvárat megrohamozó gyerekekben lehetséges a Tróját elfoglaló görögökre ismerni, a hajdani „vérrel kevert sárdarabokat” a játszótéren vadul száguldozó kisfiúk tornacipőjén megpillantani
.
Ha a mítoszok halhatatlanok, akkor talán egymásba is könnyen behelyettesíthetőek. Én ugyan nem hiszem ezt, de a Kötélvastag szakáll c. vers (szerintem a kötet csúcspontja) művészileg hitelesen „beénekeli” Orpheuszt egy tágasabb térbe, a Kalevala világába. Tényleg tágasabb térről beszélhetünk. Polgár Anikó költői világának már a korábbi kötetekben (pl. a remek Régésznő körömcipőben c. válogatásban) is megfigyelhető jellemzője, hogy a természeti elemek legtöbbször csak kulturális utalásokként, mítoszelemekként, más műalkotások idézőiként bukkannak fel. Ám itt, a Kalevala-versben a táj nem puszta szimbólum, a láp, az erdő, a szederfa kitágítja a korábbi költemények horizontját.
Ezt a fajta tágasságot érzem a nekem legkedvesebb ciklusban, a mennyet kereső Szent Brendan utazását bemutató versekben is. A hal olyan, mint a hajó, a cet, mint a sziget, az ember, mint egy megfordított fa, a szigetet ellepő, hófehér bárányok pedig összetéveszthetők a kövekkel. A kötet egyik legszebb versében:

Bárány bárány hátán. Borítva a sziget.
A fán csupa hófehér, gubbasztó madár.
Szárnytollaik: az orgona billentyűi.
Az egykori vadak húsát széthordták a szárnyasok,
csak a csontok merednek mészfehéren.

                    (Fehér mártírium)

A nyugati középkor nyilván egészen másként látta evilág és túlvilág, szerves és szervetlen élet, mulandóság és örökkévalóság határait, mint a görögök. Ami bizonyos értelemben válasz is arra a kérdésre, hogy az egyes mitológiák egymásba helyettesíthetők-e. Az átmenetek ebben a kora középkori világban kevésbé drámaiak, valahogy „természetesebbek” – meglehet, ezért is illenek ehhez a világhoz jobban a természeti képek, a fák, a bárányok és a tenger.
Nem ismerjük meg Szent Brendán szerzeteseinek reflexióit. Mintha mindvégig a táj gondolkodna helyettük, „kijelentené magát” és „megnyilatkozna”. Egy ennyire archaikus tapasztaláshoz persze nem illenek, nem illenének az Orpheusz-ciklusban már megszokott posztmodern játékok, igazán furcsa lenne, ha az egyik szerzetes – a görög héroszokhoz hasonlóan – előkapná a mobiltelefonját, és nekünk üzenne. Ez a világ véglegesen zárt, megidézhetjük, csodálhatjuk, félhetjük, de valódi párbeszédet nem kezdhetünk vele. (A költő által oly mesterien megidézett világok, a Kalevala és a középkor miatt felmerült bennem, akár lehetett volna Fordított Gorgók is a kötet címe.)
Polgár Anikó verses világjárásának nemcsak ragyogó költeményeket köszönhetünk, hanem a megismerésünk határaira vonatkozó új kérdéseket is.

(Polgár Anikó: Fordított Gorgó. Kalligram. 2023.)

Kép: Giorgio de Chirico