Northrop Frye óta nem kevés tanulmány született a Biblia irodalmiságáról. Többen gondolják (gondoljuk) úgy, hogy nemcsak irodalmi műfajok nyomai találhatók a bibliai könyvekben, hanem az irodalmi kifejezés a Szentírás egyfajta létmódja, amely elválaszthatatlan a kinyilatkoztatástól.
Miért érezzük például, hogy Jézus költőként szól hozzánk? Semmiképp sem azért, mert a beszédei költőiek („díszesek”) a szó mindennapi értelemben – először épp látszólagos egyszerűségük nyűgöz le. Sallangtalannak hat ez a beszédmód, miközben messze nem együgyű (vagy egy-ügyű), néhány példázata, „mondása” koanként vagy abszurd költeményként is olvasható. Jézus arra is képes, hogy saját beszédhelyzetét kifordítsa: egyik példázatában például arról beszél, hogy a jó pásztor ott hagyja a nyáját, hogy az elveszett bárány nyomába eredjen. A földművelőkből és állattenyésztőkből álló hallgatóság nyilván pontosan tudta, hogy a megbízható, jó pásztor egyáltalán nem ilyen – egyedül az Úr az, akinek minden elveszett jószág a legfontosabb és az egyetlen. A példabeszéd abszurd kiindulópontja (hát ilyen a jó pásztor, ugye)  rávilágít az emberi és az isteni dimenzió különbözőségére.
Jézus kinyilatkozásai rendkívüli (költői) módon rétegzettek, ő minden mondatában valódi meglepetéssel szolgál. Ám a „kinyilatkoztatás”, mint beszédmód mára annyira elcsépelt és egyhangú lett, hogy – nem alaptalanul – ez lett a mai köznyelvben a dagályos nagyotmondás, az öntetszelgő butaság metaforája. Persze a költői beszéd a XX. században sem kerülheti el a „mindenkihez szólás” ünnepélyességét. Gondoljunk csak egy nagyon személyes költő, József Attila egyik híres sorára: Légy fegyelmezett! Vajon ki mondja ezt? Kit idéz, kinek-minek a nevében beszél a költő? És mit kéne tudnunk róla?

Az autofikciós megszólalás népszerűsége miatt a kortárs lírára persze kevésbé jellemző a beszédmódokkal való ilyenféle kísérletezés. Mintha soha nem találnánk a kiutat önmagunkból, mintha ezek a mai költemények amolyan lírai szelfik, autogrammok lennének. Csontos Márta verseinek egyik különlegessége, hogy egyáltalán nem ismerhetjük meg belőle a versek szerzőjét. Nem mintha Csontos különösebben rejtőzködő vagy szemérmes költő lenne vagy akár a Pessoa-féle többszólamúsággal (megsokszorozott énnel, szerepjátékkal) kísérletezne. Vérbeli lírai költészet az övé, de nem az önkifejezés, a szerző „megmutatása”, a lírai személyesség újfajta kimunkálása a verseinek az igazi tétje, hanem – én úgy látom – a közösségi beszédmód újrakonstruálása. Bár Csontos is gyakran alkalmazza az E/2-es beszédmódot (pl. az Intézményesített lélek Torlaszok közt ciklusában), de én Lajtos Nórával ellentétben (https://tiszatajonline.hu/irodalom/akinek-ajkain-elhal-a-bibliai-jeremiad ) nem igazán hiszem, hogy akár ezek valódi önmegszólító versek lennének. Mintha a „te” helyett Csontos mindvégig a „ti”-hez beszélne. Ez a legerősebben talán Tájkép csata után, 2023 c. remek versben érezhető. A tanító szándék itt nagyon szemléletes módon hangsúlyosabb a vallomásosságnál.

A kötet harmadik ciklusában megjelennek elmúlással, öregedéssel kapcsolatos megejtően bensőséges hangulatú versek. Az elmúlásra, a test elkopására való reflexió első pillantásra roppant személyesnek hat.

mintha horogra akasztott volna
a sötét egy pince falára,
s ott, a mészkő nedvedző
oldalán cseppekben veszítenék
mindennapjaimból egy keveset.
(Mélysötét)

Ám nemcsak a lírai tudósítás méltóságteljes távolságtartása miatt érezhetjük ezt is egyfajta közösségi állapotképnek, egy kultúra hanyatlását, lassú elöregedését bemutató, szépen kimunkált példázatnak. A költeményben az „én” mögött szinte azonnal megkonstruálódik a „mi” is – és ezzel nem veszít, hanem nyer a költemény.

A szakralitás természetesen igen gyakran megidéződik ebben a költészetben, de Csontostól mi sem áll távolabb, mint az Ószövetség jellegzetes közösséghez forduló beszédmódja, a szaggatott felkiáltásokkal és ismétlésekkel a hallgatóságot „bombázó” prófétai hevület, bár azért az Ady-féle „ostorozós hagyomány” is megvillan az első ciklus verseiben. Ám nemcsak Csontos szelíd iróniája, hanem markánsan hangsúlyos nézőpontváltásai, paradoxonokban gazdag lírai megszólalásai is inkább az Újszövetség beszédmódjára emlékeztetnek. Több költeményéből egy-egy koan is kibontható lenne. Én mindenképpen a sűrítésben, a példázatos beszédmód megerősítésében látnám ennek a költészetnek továbbfejlődési lehetőségét.
Több kritikus (Lajtos Nóra, Fabulya Andrea) felhívta a figyelmet, hogy képiségben milyen gazdag költészet ez. Mindezzel egyetértve azt azért kiemelném, hogy Csontos legszemléletesebb képei szinte mind a nyelv válságára, a költészet, a vallomásosság lehetetlenségére vonatkoznak. A költő is magára maradt, / egy kis vershomokot szitált / a Hold szemgödrébe (Intézményesített lélek); A „testemből / kilúgozom az elégiát (Romlott gyönyör); már foglaltak mind a szavak (Mindenszenteki elégia); a versekben megvadultak a metaforák; hieroglifák keringtek a szélben (Elsivatagosodás); ráadásul megöregedett szóként néz szembe a pusztulással a költő (Elsivatagosodás).
Ez persze annak is a felismerése, hogy az autofikciót vagy az igazi vallomást megalapozó hitelességről vagy személyességről (ld. az Intézményesített lélek kötetcímet) a XXI. század elején már nem igazán beszélhetünk. A közvetlenség elveszett, valóság és érintés között túl hosszú a várakozás, mondja Csontos remek Mélysötét című versében.
Újra kéne tanulnunk hát az egyszerűséget és közvetlenséget.
Meglehet, ez is Csontos Márta költészetének egyik üzenete.

(Csontos Márta: Intézményesített lélek
Cédrus Művészeti Alapítvány,   Budapest, 2024.)

Illusztráció: Paul Klee

A magyar-bolgár irodalmi kapcsolatok egyik hídembere, Plamen Dojnov (1969) bolgár költő, irodalomtörténész, drámaíró, kritikus tett látogatást 2024. november 12-én a Bolgár Kulturális Intézetben legújabb magyarul kiadott könyve, a többműfajú Mások hangjai kapcsán. A kiadvány a Cédrus Művészeti Alapítvány, Szondi György kiadóvezető jóvoltából jelent meg. Jelen könyv azért lehet fontos olvasmány, mert a benne található szövegek merítés a már ismerhető, de talán olykor feledésbe merülő nyelvünkön olvasható Dojnov-irodalomból. Egy korábbi, 2017-es kötetbemutatója alkalmával jegyezte meg a szerző, hogy úgy érzi magát, akár egy delfin röptének zenitjén. Talán ezzel a hasonlattal jegyezhető mostani bemutatkozása is. A könyvben szereplő anyagot a bolgár irodalmat igencsak értő, rutinos műfordító, Csíkhelyi Lenke és a neves bolgarista Szondi György fordították.

A könyvet felvezető versek egy olyan ciklust formálnak, amelyben a testreprezentáció jut érvényre. A Feljegyzések a testről című szövegválogatásban a szövegtest mint posztmodern corpus úgy áll előttünk, mint amelyet olvasóként le kell tapogatnunk ahhoz, hogy érzékelni (érteni) tudjunk. A szájpadlás című versben olyan egyedi szóalkotásokat (hapax legomenonokat) teremtett a szerző, amelyeket Szondi György ismert bravúros nyelvhasználata és egyszerre intuitív és következetes fordítói énje hozott világra: télurna, akvarellszegfűk, sóhajliturgiák, opáltemplom, szájégbolt. Az ajkak pátoszi hanggal artikulálják: „Óh, az ajkak – két halacska, majd csónak…”, majd a strófazáró szóban egy megragadó-szójátékos rímválasz a „csodaszám”-ra: Csocsoszám. Ugyanakkor a homo ludens-alkatú Dojnov komor hangnemváltásra is képes: „És ha senki nem is látna, / nincs fájdalom, nincsen dráma. / Hogyha nincs test, neve sincsen, / senki legyek, ez a lényeg, / ne is jöjjek a világra…” (Az embrió gondolatai elalvás előtt). Vagy a negatív festésre mint költői módszerre épülő Búcsú a sosemvolt élettől versdarabja: „fel nem épült ház sötét padlásán / meg nem született gyermekeik toporognak…”; „hét el nem vett feleségem…”; „át nem élt világ…”; „meg nem írt könyveim…”; „ki nem épített utcákon…”; „ki nem robbant forradalmak…”(Csíkhelyi Lenke ford.)

Ezek után jutunk el a Dojnov-líra megkerülhetetlen, s éppen ezért kihagyhatatlan Kávéköltemények című munkájáig. A könyv 2007-ben jelent meg magyarul a Napkút Kiadónál, Szondi György fordításában, amely több, mint nyolcvan oldalon színes képmelléklettel illusztrálva szól a budapesti kávéházakban fellelhető kávékülönlegességekről, melyeknek receptjét is versbe szedi a költő. „Kávé és csokoládé – omló zenemű mása, / tejszínnek habja mint fodros, Strauss árnyéka rajta.” (Bécsi kávé – Kiemelések az eredetiben. – L. N.) A világ a Morik kávéházban avagy A kávé földrajzában olvashatunk a kávé élénkítő hatásáról: „Korzika kalózai rumban alszanak el, a kávé ébreszti fel őket”; majd A kávé rövid történeti poétikája fogalmazza meg esszenciálisan ezen kiemelt tér, a kávéház lényegét a kávéház szóösszetételének felmutatásával: a „kávéház elvarázsol és egybegyűjt, összebékít és elválaszt – szenvedélyekkel és melankóliákkal sugarazza teli a várost…” (Szondi György ford.) Az első kávéházak feltűnésétől, delejétől, 21. századi alkonyáig járja körül Plamen Dojnov azt az utat, amelynek vonzásköre mélyen kihatott a korok embereire. (Lábjegyzetben olvasható Pest szavunk bolgár etimológiai vonatkozása, mely szerint: „Pest szavunk, a tulajdonnév, a ’bolgár’ kemence’ jelentésű pest közszóból származik. – A ford. megj.)

A bolgár szerző „nyugati” helyszeretetének néhány opusza is bekerült a kötetbe Csíkhelyi Lenke tolmácsolásával: Bécs, látkép; Fotó Bécsben; Az ő szeptember 11-e Bécsben; Szabadság híd, Nyugati pályaudvar – felülnézet; Nyugati pályaudvar – alulnézet. Amint a Káva Téka (Napút-füzetek) 117. számának tükörszerű felmutatása, amely Plamen Dojnov Ungarszki kompleksz (Magyar komplexus) avagy mit látott Jurij Vlagyimirovics Andropov szovjet nagykövet Magyarországon 1956 ablakán át című írása. Ez a munka az Országos Idegennyelvű Könyvtár 12. műfordítás-pályázatának alapanyaga volt 2017-ben. Németh Erzsébet díjnyertes fordítását közli a jelen kötet, ahogyan még két másik Dojnov-vers (Látogatás a szentendrei Marcipán Múzeumban; Oktogon, Budapest) fordítótriászának: Lackfi János, Molnár Krisztina Rita, Vörös István magyar nyelvre való átültetését is.

Üdvözítő az a szerkesztői cselekedet, amelynek köszönhetően a drámaíró Plamen Dojnov is megismerhető a könyvből: a legrangosabb bolgár színházi kitüntetést (Askeer) elnyerő Mások hangjai című drámája teljes egészében hozzáférhető az olvasó számára Csíkhelyi Lenke fordításában. Dojnov nyolc képből álló színművének címe máris beszédes, témamegjelölő cím: a darab egy olyan telefonos szolgáltatásról szól, amelyben egy a munkájából eltanácsolt titkárnő, Margarita kitalálja, hogy a rossz híreket telefonon keresztül felveszi a „feladótól”, majd „kézbesíti” a „címzettnek”. Vállalkozásának címe: „Hang kölcsönbe.” Ezután hangzik el a következő szöveg felvételről Margarita hangján: „Mi elmondjuk mindazt, amit ön akarna elmondani. Ön kitalálja, mi hangosan kimondjuk. Bízzon bennünk, garantált diszkréció. »Hang kölcsönbe« – az ön igazi hangja. Várja meg az ön bizalmas operátorának bejelentkezését.”  Ez a szolgáltatásfajta a rossz hírek továbbítására szolgál, ugyanis a jó híreket bárki közölheti bárkivel. A rossz híreket nem merjük felvállalni, sokkal könnyebb egy közvetítő közegen át eljuttatni a másikhoz: „A jó hírek ingyen röpködnek. A rosszakért fizetni kell” – jelenti ki Margarita. A vállalkozás alapötlete valójában Margarita anyjától származik, akit a darab vége felé öregek otthonában találunk, és akinek egyik lányával való telefonbeszélgetése felvételre kerül, miként a Kishercegnő, a Vásárló, Szonja, az Igazgató, Angel, Anna, Lilija, a Nővér, Csecso, B. Lekov, az Öregember, a Metresz és a Tábornokné hangjai. A „hangtávirat” feladásához név és telefonszám szükséges, valamint háromféle gyorsasági fokozat közül lehet választani: azonnali, gyors vagy közönséges közlemény, melyeknek díjszabása is különböző. Sőt. A gyászhírért felárat számolnak fel. „Nagyon érdekes pillanat – fejti ki gondolatait Plamen Dojnov a könyvbemutatón –, amikor olyan sok embernek a hangjával rendelkezel, akkor egy idő után, aki ezeket gyűjti, elkezd gondolkodni, hogy óriási hatalommal rendelkezik. És ez egy nagyon izgalmas játék az intimitás és a publikus szereplés között, ugyanis amikor egy hangot felvesznek, hangfelvételt készítenek, az máris publikussá válik.” A darab végkifejletében Margaritát látjuk egyedül a színen a mások hangjaival, akik a különféle felvevőkészülékek egyszerre bekapcsolásával akár egy „búcsúszimfónia” szólalnak meg. A szerzői instrukcióban is ezt olvassuk: „Margarita taglejtésekkel kezdi irányítani a hangokat – mintha vezényelne.”  Plamen Dojnov párhuzamba állítja művét a legjobb idegen nyelvű film kategóriában 2007-ben Oscar-díjat nyert Mások életei (Das Leben der Anderen, 2006) című filmmel, amelyben hasonló szituáció kerül a filmvászonra.

Végezetül Dojnov irodalomtörténészi-kritikusi munkássága kerül a fókuszba. 1956 – A magyar felkelés és a bolgár irodalom (Napkút Kiadó, Bp., 2017, Temesi János ford., versek: Szondi György ford.) című nagyívű könyvéből válogatott fejezeteket a szerző, többek között a Bevezetést (A magyar ősz és a bolgár lombhullás), amelyben azonnal szembesülünk könyve kérdésfeltevéseivel: „mi történik Szófiában, ha Budapesten felkelés tör ki a nagy szovjet testvér ellen? Hogyan reagálnak a bolgár írók és szövegeik az 1956-os év szituációjára? Hogyan jelennek meg a magyar felkelés hatásai a bolgár irodalomban?” A félszáz oldalnyi szemelvénygyűjtemény után a Bronzpillák – Az új bolgár líra 125 éve (Masszi Kiadó, Bp., 2002) című antológiáról kapunk átfogó képet, amelyet Dojnov szerzősége jegyez. A négyszáz oldalas unikális versantológiát Szondi György állította össze, amelyről recenziójában Dojnov megjegyzi: „A szövegválogatás, amellyel az egyes szerzők bemutatásra kerülnek, nem ismétel egyetlen korábbi hasonló válogatást – sem magyar, sem bolgár, sem más idegen nyelvű antológiáét.”  A Szondi György 60. születésnapjára írt köszöntő szöveg – Szondi öt arca – méltán és méltón kerülhetett be a kötetbe. A bolgár kultúra „nagykövetéről”, „apostoláról” sokan zengtek már, nem véletlenül. Dojnov szavaival: „Szondi egyszerre van Ott és Itt, garanciája egy bolgár-magyar teljességnek – térnek, amely szomjasan búvik meg a Duna oltalmában, s kirajzolja a Bolgár Magyar Szellemi Birodalom körvonalait.” (Literaturen Vesztnik, 2006. évi 10. szám) A Másik olvasása című írásban Nagy László, Pilinszky, Esterházy Péter, Kertész Imre, Petőcz András vagy Csáth Géza bolgár nyelven való megjelenéseire esik a hangsúly, míg a Három szín, két zászló nem más, mint egy 2005-ös antológiabemutatón elhangzó szöveg írott lejegyzése: Három szín: fehér, zöld, piros. Fiatal magyar költészet (bolgár nyelven) és fiatal bolgár költészet (magyar nyelven). Dojnov könyvét Nagy László – Szécsi Margit: Szertartás délen (könyv+CD) című kiadvány recenzálásával zárja, valamint Egy magyar lelet címmel Binjo Ivanov Ballada a benzinről című versének szövevényes történetével.

Összeségében úgy gondoljuk: Plamen Dojnov mások hangjaiban is mindig önmagára talál rá; olvasmányélményei, kortársai, „tanárai” úgy hatnak rá, hogy közben a saját szólama mindig képes felülkerekedni azokén, sajátos hangszínt hordozva a kortárs bolgár irodalomban.

El kellene engedni végre.
Elengedni a kifordított tavak alatt rekedt Napot –
melegedő békalencsék között a hínárcsomót,
melybe önkéntelen kapaszkodik a kéz:
elengedni egy imát, egy reményt,
a viharkosárban megbúvó holnapot.
(Bánfai Zsolt, Ünnep)

Bánfai Zsolt a Napút-Cédrus pályázatok többszörösen kiemelt alkotója, 2024-ben adta olvasói kezébe második kötetét, az Aratóholdat, mely a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában jelent meg. A mohácsi születésű szerző közgazdasági egyetemi diplomával német nyelvtanárként járja életútját, az elmúlt néhány év során azonban költőként és műfordítóként is az élvonalba került.   Költészete a képzelet felszabadításával titkok megértésére és feltárására törekszik, mondanivalója világteremtő és világértékelő erővel telített. Az Ablakok című versében már a nyitó sorokban hangot ad poétikai szándékának, annak tudatában, hogy a szellem zavartalan önműködése során megmutathassa, a valóságon kívül is tud valóságos lenni. Hegesztett szárnyakkal próbálok / kapaszkodni, míg kellően meg nem köt a vakolat. / ablakokat metszenek rajtam: érthető, / át kell látni a helyzetet.

Már a kötet címe is elgondolkodtatja az olvasót és olyan érzése van, hogy az aratóhold létező természeti jelenség lehet. Gyors búvárkodás után kiderül, hogy az arató-hold valójában a nyárzáró telihold, felruházva különleges mágikus erővel, melynek segítségével fel tudjuk raktárainkat tölteni, így gabona-hold néven is kötődik a terményekhez és az újjászületéshez.
A szerző Aratóhold című verse Halmai Tamás szavait idézve tágas asszociációs körök és poszthumán távlatok segítségével nyitogatja az emberi életben megtapasztalt elpergetett emléknyomok albumait. Az aratás pedig nem csak az emlékek felidézésére utal, hanem a tisztogatás szükségszerűségére is. Tiszteljük a határokat, csak önmagunkon lépjünk túl – / ha új nyomvonalat vágunk, hasadjon a régi szövet…Új aratóhold.
Bánfai Zsolt három ciklusba rendezi verseit új kötetében. (Elméleti futamok, Szűrreál poszterek, Vetítővászon) Olvasatában az emberi lét az álom képével indul, nem tudni még, a dobogó rostok közé helyezett maroknyi jövő mit hoz számunkra. A felidézett, könnyen romló emlékfoszlányok azokra a pillanatokra utalnak, amikor létértékelésünket követően levonjuk a konzekvenciát: az idő valójában nem gyógyít, de megtanít bennünket átértékelni az eseményeket, másként értelmezni személyes érintettségünket élettörténeteinkben. Mintha Nietzsche egy gondolata köszönne vissza a sorokban, mikor azt mondja: A művészet azért van, hogy ne pusztuljunk bele az igazságokba.
Bánfai Zsolt nem véletlenül választja a szabadverset mondanivalója kifejezésére, a nyelv erejével, a szavak szabad áramoltatásával, saját összehasonlításokkal és a rugalmas sortörés segítségével ’nyersebben’, hitelesebben tud megszólalni.  Tisztában van azzal, hogy határai nem végtelenek, mégis így fogalmaz vallomásosan Közös egünk napjai…átkékítik a távlatokat…rájuk nyúlik a horizont. Lírája személyes, közvetlen önkifejezéssel, egyéni és kollektív élethelyzetek felnagyításával fogalmaz üzeneteket újjáteremtési képessége birtokában: Ha visszajutok a térre, újjá emelem a halmot, / törött szobrok karját, torzót, látókövek tetemeit exhumálni / visszajövök még…
Bánfai Zsolt költészetének befogadásához kellő beleérző képességgel kell rendelkeznünk, így tudjuk saját mozgásainkat, érzéseinket és gondolatainkat beleforgatni a nagy, közös élettérbe, így tudjuk folyamatosan befogadni és értelmezni az intellektuális feszültség okozta élményfolyamatokat. Az energiák áramlása pedig az esztétikai élmény befogadó-feloldódó gyönyörét tudja kelteni az emberben. Összetevői: félelem, életvágy, megújulás, emlékek, beidegződések, melyek mind-mind szerepet játszanak az élmények felszabadításában. A titok pedig az átélt pillanat szépségének, tartalomközvetítő szerepének befogadásával tárul fel. A lét – Bújócska és kitalálós játék, csupán ez, mi bennünk közös, az egymás mellett létezés során azonban tudni kell együtt lélegezni másokkal is, a különbözőségekkel is: Te ásóval ütöd agyon a varangyot, én szakrális mozdulatokkal / temetem újra és újra a tegnap lehullott leveleket, / mindig /szigorúan fölé a kikapart csontoknak
Az élettérben történő váratlan, negatív, kiábrándultságot, kiszolgáltatottságot jelentő állapot lényegét már Blaise Pascal francia filozófus is megfogalmazta: Az emberiség azért nagyszerű, mert tudja magáról, hogy mennyire nyomorult.
A Szürreál poszterek ciklus névadása sem véletlen, hiszen a jelenlegi apokaliptikus világhelyzetben a szürreális ábrázolás igazán helytálló, annyira sok abszurd, megdöbbentő dologgal, magatartásformával kell szembesülnünk. A versek bizonyítják, hogy az ésszerűtlen, a lehetetlen milyen hatást gyakorol az érzelmekre és az értelemre. Bánfai Zsolt bele tud helyezkedni abba a lelkiállapotba, amikor a tudat mélyrétegei felszakadnak, s az irreális, a valószínűtlen és a szürreális realizmus feletti állapotok összeolvadnak. Olvasatában így kerül mindez a sorokba: Egyedül a megszentelt tekintet / képes és méltó észrevenni a mocsár / körül éledő pompát, a katarzist / melyben az újjászületés fehér tollú / madarai öltözködnek.
Picasso így kiált egy alkalommal: Ha a világnak nincs értelme, a képeimnek miért legyen? Életművét idézve pedig tudjuk, hogy valójában mennyire nem így gondolhatta. Bánfai Zsolt pedig, nem véletlenül Walt Whitman két sorát idézve próbál a látszat teremtette káoszban eligazodni. Egy közeli traverzen Walt Whitman / költőlelke feszeng, erősáramú kábelekre jár száradni…szabad szélben szabadon versel.
Az arányok nagyon eltérőek világunkban, civilizációk, életszemléletek, ideológiák összecsapása történik, felerősödik a nosztalgia a képzelet, az idealizmus iránt, bekövetkezhet identitás gyengülés, a folyamatokat az elismertségért folytatott harc határozza meg, Az arányok közti lehetetlenségekről így nyilatkozik szerzőnk: kísérleteket végzek most is, / azt latolgatva, mekkorának kell lennie annak / az egyetlen mozdulatnak, parancsnak…fogyatékosságot előidézve.
Bánfai Zsolt verseiben a halmozás és a felsorolás stílusélénkítésre, feszültség növelésre szolgál, a szavak egymásmellettisége nem feltétlenül vonatkozik közös valóságdarabokra. A felsorolások plasztikusabbá teszik a mondatokat, a fokozódó feszültség az erősebb érzelmi-hangulati hatás megvalósulását szolgálja.
A szerző költői univerzuma a close-reading elméletét is feleleveníti bennem, amikor az egyedit, a különlegest helyezi az állandó fölé. I.A Richardson szintéziselmélete juthat eszünkbe, amelynek értelmében az alkotón keresztül a műalkotásnak megvan az a képessége, hogy egyensúlyba rendezi az ellentétes impulzusokat, amelyek a valóságos életben kizárják egymást, ennek segítségével pedig a teljesség, az élet gazdagsága és a személyiség kiteljesedésének élménye erősödik fel az olvasóban.
A Vetítővászonban olvasható versek számos napjainkban lényeges problémát járnak körül, az új abszurditások korában nem tudjuk, van-e még lehetőség továbblépni, vagy itt az endizmus kora, van-e mód arra, hogy az emberek határok nélkül éljenek egy nagy közös olvasztótégelybe zsúfolva? hová vezet itt az út, kell-e még tovább/ taposni a sötétben, vagy esetleg lenne valaki/ ki egyet csettintve szebb jövőt ígér…Ott lehet rabságban a szabadság? Ha álmodunk, határok nélküli világban lebegünk.
Álarcokat viselünk egész életünkben, legtöbbször kényszerűségből, annak megfelelően, hogy az ember mennyire sikeres vagy sikertelen önmaga kilétének vagy mibenlétének az álcázásában vagy éppenséggel önnön valósága felmutatásában. Érdemes ehhez elolvasni Kaposi Márton filozófus egy könyvét, amely a rejtőzködő egyén álarcaival foglalkozik, hiszen az ’élet’ nevű nagy álarcosbálban mindannyian résztvevők vagyunk. Akkor kell igazán cselekednünk, amikor álarcunkat eltávolítva, ’feltárt ’állapotban kell ésszerűen dönteni, vagy ahogy a Kassák című versben olvashatjuk, a háttérben meghúzódni. Elég kötelék a naponta vasra vert / békevágy, hiszen életterünkben folyamatosan érezzük: Tarlón sétálni sebekkel jár.   Bánfai Zsolt költői szövegvilágában az olvasónak szánt üzenet világos: a műalkotás szolgálja azt, amit a tudattalanban megbújó titkos vágy közvetít felénk, szolgálja az alkotó személyiség intuitív megértését, bekapcsolódik az önmegértés folyamatába, melyet irányít a sensus spiritualis, a mögöttes értelem. A szerző erőteljes gondolati lírát termet, egyfajta ’világmagyarázat’-költészetet hív életre, hiszen, ahogy Hans-Georg Gadamer német filozófus fogalmaz az Igazság és módszer című könyvében: A szövegek megértése és értelmezése hozzátartozik az egész emberi világtapasztalathoz. 

    Bánfai Zsolt: Aratóhold. Cédrus Művészeti Alapítvány, 2024

Isten csendjében minden túlnő önmagán, 
szellem s anyag nehézkedése is hallgat:
megszűnik a zuhanástól sívó magány,
s mennynek is nevezhető közös sugallat                                               ——.magasodik
………………..véled.

(Babics Imre, Rabság)

Babics Imre új kötete, a Poszt a humuszon értékes darabja annak az életműnek, amelyben a Szörényi László által korszakos remekműnek nevezett Gnózis, majd a későbbiek során a szerkesztésmódjában is különleges Dérkristályok növekvő sóhajából, civilizációkritikájával értékeket ütköztet az univerzum zűrzavarában, a rend megteremtésének igényével.

A Poszt a humuszon három ciklusában a szerző átértékeli gyermek és ifjúkorának élethelyzeteit a Holtidő verseiben, ahol a természethez és a természetfelettihez való viszonyulás kettősségében vergődő embert mutatja be. A felidézett képek belibbennek most a / van–ba, mely emléket, űrt egyként befogad…ott régmúlt-kék zúzódásaiként…egyre szorítanak, nyomnak / miként a hám.
A zajos élettől egy kis bakonyi faluba visszahúzódott költő kötetnyitó képverse az elfogadás-mellőzés-közömbösség-elutasítás fokozataival teremt filozofikus-metafizikus lírát. Olvasatában a létmegosztás során az anyaföldön ott hagyott jelek zűrzavara miatt nem tudunk a nyomok között eligazodni, nem tudjuk, marad-e értékelhető üzenet a később születőknek. Következésképpen a Félrehajított helyzetelemzése nem sok jót ígér, a vizualizáció és imagináció segítségével még jobban elhatalmasodik bennünk a keserűség, hiszen a szférák zenéjéből metszett, / ősfénytől kondult harangszó…a letört szárnyú angyal lecsorog. s a tévelygő és esendő ember életterében nem marad más, csak a félrehajított harangszó.
Babics Imre asztaltársaságoktól való önkéntes kirekesztettségben él, ez az állapot gerjesztheti véleményalkotásában azt a keserűséget és azt a kozmikus szédület okozta nyugtalanságot, amely egész költészetén végigvonul. Élet, te légy az én művészetem, fogalmaz Vas István egy írásában vallomásosan. Ez a kijelentés pedig, a babicsi költészet ismeretében is, azt jelenti, hogy a költőnek meg kell küzdenie a rá hatást gyakorló szerzőkkel és ideológiákkal, csak azért, hogy saját szöveget tudjon létrehozni. Minden vers tükrözi Babics Imre önmaga megteremtését befolyásoló világhangulatát, az önkéntes elvonulást választó ember szorongásélményeit. A szerző emberi és költői attitűdjének mély értelmezéséhez hadd idézzem Pilinszky János Tanúk nélkül című versének néhány sorát: Kirajzolódom végleg / a világból, / mint csupasz falnak / állított fogoly. A létezésnek az a módja, ahogy Babics Imre tudomásul veszi a világot, az elveszettség, a világból való ’kiesettség’ érzését is reprezentálja.
A lét abszurditásain azonban túl kell emelkedni, ami egyedül hite segítségével lehetséges. Ahogy Hegyi Botos Attila fogalmaz a kötethez írt ajánlásában: kikezdhetetlen Istenhitben lángoló, megalkuvást nem tűrő lélek. A küldetésben pedig az embernek morális lényként méltósága van, a megvalósulásban pedig megtörténik az emberi világhoz képest egy másik világból származó értelemösszefüggés áthozatala.  Igen és Nem megtörténik ott, ahol vagy…Minden megalázottság és minden szégyen / a téridő odvában marad…
Babics Imre költészete nem azt a parnasszizmust követi, amelyben a költő célja önmaga megteremtése társadalmi és politikai üzenet nélkül. Helyzetértékelése saját környezetében soha nem passzív, inkább asszertív; reális önértékeléssel, felelősségtudattal, egyfajta költő-próféta attitűd is megjelenik, mely Reményik Sándor költői magatartását annyira jellemezte. Babics költészetében is leginkább transzcendenciatudata kínál megoldást. Isten csendjében minden túlnő önmagán…sötét anyagban a gondolat ragyogni kezd…egy erő az örökkévaló rend szerint.
Az első ciklusban is sokszor találkozunk sötét tónusú gondolatokkal jelen korunk élethelyzetei és viselkedésmintái ismeretében: a Fényről lehull a világegyetem…Lélek / megpihen / – bár bőszen mocskolgatják, mint fentről valót-…
Babics Imre számára fontos, hogy az emberi akarat szempontjából mennyire tekinthetők a létezők jónak, s mivel mindent az emberi értelem problémakörére kell vetíteni, a morális jó az ész diktálta belátás alapján értékelhető, a szövegek pedig történelmi megértést is követelnek individuális és kollektív vonatkozásban egyaránt.
Természetesen az ember saját magát csak másokkal együtt tudja megvalósítani, az önmegvalósítás padig válságokon megy keresztül, ahogy az Odakintről soraiból is kiolvashatjuk. A Föld, amely a kozmoszból kéken ragyogó bolygó, veszélyeztetve van az ember elkorcsosulása miatt, jelentős károkat tud okozni bolygónk legkegyetlenebb ragadozója, az ember. …szaporodhatnak tömegesen a korcsok. sok az embert mímelő utánzat, / kinek sorsot a Sátán szab, / olcsó entrópialélek…fogalmaz keményen egy másik versben. A megoldás pedig csak az lehet, amit Paul Lorenzen német filozófus egy gondolata közvetít felénk: Engedjük, hogy szubjektivitásunk transzcendentálódjon.
Babics Imre költői univerzumában a ’külsővé’ válás állapotában közelítve igazodik a tárgyi világhoz, a végtelenre irányulva lép túl a részleges összefüggéseken, felvillantva a ’tökéletes visszatérés’ (édeni) lehetőségét. Az értelmezéslényeg pedig attól függ, hogy az értelemmezőben miként jelennek meg az észlelhetők.

     Felmerül az olvasóban a kérdés, hogy a létezés öröme megjelenik-e vajon Babics Imre költészetében. Azt hiszem, létsíkon (tudatállapotban) nem állíthatjuk, hogy a létezés az örömmel egyenlő, így a válaszadás is bizonytalan marad. Ha gondolatmintákat nem tudunk semlegesíteni, raktározódik a tudatalattiban, és lelki blokkok gátolják az energiaáramlást, ilyen módon a szenvedés csak önnön tudatosságunk átformálásával szüntethető meg. Arról van szó, hogy mit gondol az ember saját szerepéről. A tagadó tudatba jut / az agybomlasztó ultrahang, / rémülten égnek áll hajuk, / s mind eléri az Alant.
A Dísztelen sorok tüzében aforisztikus töménységgel megfogalmazott helyzetjelentés 40 kétsorosban, a jelenkor abszurd viselkedésmintáinak kiemelésével.  Erős civilizációkritika szövi át a sorokat, a poétikai véleményformálás mintha idézné a francia parnasszista, Leconte de Lisle gondolatát, mely a társadalomtól eltávolodott ember keserű felkiáltása: Gyűlölöm a koromat.
Ha nem is ennyire erősen, de Babics Imre helyzetjelentéseiben is egyértelmű a világról megfogalmazott, a normális élethelyzetektől eltávolodó, egyre inkább értékvesztéssel küzdő emberről alkotott véleménye. Költői reflexiókat olvashatunk az értelmes ember létét veszélyeztető eseményekről, Európa lerablásának mítosza szép lesz / tán, túl nők sikolyán, durva kanok röhején, mely már a migráció okozta traumákra, a gender elmélet képtelenségére, a nemi identitástudat elbizonytalanodására utal. A szerző nem érzi jól magát a pénz hatalmának bűvkörében, zavarja a profitorientált társadalom mesterkedése, távol tartja magát a pusztán szükségletkielégítő embergépektől. Azt a világot, ahol te uralkodsz – pénzeden -, én nem / vágyom látni: beteg, zűrzavaros, hazug…Éld!
A szerző megfogalmazásával pedig valóban egyet kell értenünk; nincsenek már ’nagyvadak’, kiváló alkotók, nemzeti hősök, csak az lehet részünk, mit helyi géniuszok sorra böfögnek elénk.
A civilizáció, mely valaha az elnyomás kezdetét is jelentette, kezd már átlendülni az elbutulás folyamatába. Hol van ma már az anyagi eszközök birtokába való átalakulás során az erasmusi viselkedésbeli jólneveltség? A liberális életvezetés ma inkább a zűrzavart jelenti, mintha Khaosz, a sötétség istene venné át a szerepet, s a valamikori ős rendezetlenség helyet ad az új rendezetlenségnek, melyet hazánk is elviselni kényszerül. Egy kicsiny ország mennyi gazembert tűr el földjén / -ellenségeit-, ez szinte csodás, noha tény, panaszolja a szerző az egyik kétsorosban.
A kötet zárása az Újvilág ciklus négy tételben: Alaszka. Mexikó, Amazónia és Patagónia, amely az emberi lét, a természet és más természeti lények kölcsönös egymásrautaltságának, összetartozásának megjelenítése keletkezés és elmúlás körforgásában, a hangvétel azonban meglehetősen rezignált, hiszen a Rend kívüliek / műsora ez pusztuló díszletek között. Fontos tudni, hogy az értelemmezőben miként jelennek meg az észlelhetők, s nem szabad elfelejtenünk, hogy átmeneti földi létünk, melynek megtapasztalása a „tökéletes visszatérés’ (édeni) lehetőségét is felvillantja. Mit is mondott Arisztotelész a Metafizikában? Inkább Istent kell a legjobbnak nevezni, semmint az egész világot. Földünk pedig, ahogy Babics Imre kiemeli, a ’Kék Labor’, az ember puszta hajlamainak játszótere lett, felborult Fenn és Lenn.
Egy kötet olvasását követően a recenzens talán jobban rá tud érezni a szerző címválasztására, mint a kötettel való ismerkedés kezdetén. A poszt szó ma, a digitalizáció korában mást jelenthet számunkra, mint amit a költő gondolhatott a maga olvasatában. Számomra, s vélhetően Babics Imre számára is, a ’poszt’ jelet reprezentál, mely maga a szerző, akire érdemes odafigyelni, akinek gondolatai maradandók, üzeneteinek hitelessége megkérdőjelezhetetlen.   Babics Imre kivételes költői érzékenységgel és költészettani ismeretek birtoklásával nyitja meg költői univerzumát látogatóinak, s ebben a birodalomban a szerző műveltsége és varázslatos képzelőereje megérteti és elfogadtatja velünk mindazt, amit Kant fogalmazott meg A gyakorlati ész kritikájában: Az embernek vissza kell adnia az anyagot, amelyből vétetett, újra a bolygónak…miután rövid ideig (nem tudni hogyan) életerővel volt felruházva.

Hogy mi az ember? Semmi más:
abszolúttal eljegyzett relativitás,
egyszeriség az elvontban,
absztrakció egy nemvoltban,
angyal fényből és árnyékból,
isteni szikra ágyékból
ösztöne testi, de égi a mérce,
ez léte örök kelepcéje…
(Marton Árpád, Zsoltár)

                                                             (Marton Árpád: Zsoltár)

Marton Árpád szegedi művészeti újságíró, költő, kritikus, koncertek és kiállítások szervezője, az idén jelent meg első verseskötete a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában.

    Marton Árpád költészete nem az elmúlt évek nyelvi destrukcióira épülő, manapság nagy népszerűségnek lírai beszédmód vonulatába illeszthető, sokkal inkább a hagyományokat megőrizni és megtartani akaró költői univerzumot jeleníti meg, ahol az olvasó kapcsolódási pontokat talál a zene, a képzőművészet és az irodalom között. A szerző kellő filozófiai érzékenységgel teremt hangulati-érzelmi lírát, verseinek zeneisége, rímelése és erőteljes képisége azonnal magával ragadja az olvasót.

      A szerző nem rendezte verseit ciklusokba és a keletkezési dátumokat sem tüntette fel a kötet összeállításakor, de biztos vagyok benne, hogy korai versek is helyet kaptak benne. Ennek ellenére megállapítható, hogy a kötetben nincsenek szárnypróbálgató ’zsengék’, valamennyi vers a maga homogenitásában a lírai én belső világának rezdüléseit hangszerként szólaltatja meg nagyszerű poétikai megoldások segítségével. A homo aestheticus arcéle rajzolódik ki előttünk, írásai szemlélődő, értékelő, meditatív reflexiók, a szerző legtöbbször tartózkodik az erkölcsi ítéletektől, a beletörődés és az elfogadás rezignált hangvételét valamiféle örökéltű vágyakozással itatja át, ahol időkoldusként tisztában van azzal, hogy az ember folyamatosan önmagát keresi egyszemélyes darabjában, de tudja, hogy a teljességet sohasem érheti el. A Teljesség ott zsong tebenned, / …Keresed önmagad körül, / de hasztalan – nem sikerül, /bármint hajszolod és reméled, / önmagad utol sosem éred.

     Ez az érzés hullámzik a kötet darabjaiban, legtöbbször a beletörődő, a változást befolyásolni képtelen ember hangja köszön vissza: A lelkek fáznak / de enyhületére egymásnak / mi sehogy sem lehetünk…az ember mindig árva, – panaszolja egy versében. A veszteségeket és a csalódásokat pedig nem felejtjük, de megtanuljuk őket átértékelni. Marton Árpád verseiben a táj a mindenség szerves része, magába foglal minden bánatot, mégis…elégedett a táj. Nem számít, bármi fáj. Úgy érezzük, mintha Nietzsche magány-élménye költözne a sorokba. Valójában a magány költészetének ihlető forrása, s talán a hagyományos transzcendenciatudat megváltozása is szerepet játszhat ebben, inspirálja a vágy, hogy az ember eljuthasson meg nem járt utakra, hogy átérezze a meg nem értettség fájdalmát, a kilátástalannak tűnő élethelyzeteket, az el nem ismertség hiányát, az önmagának feltett kérdésekre adható megnyugtató válaszok hiányát. Olykor a szintén szegedi költő Juhász Gyula sóhaja is ott kering az éterben. (Magam a parton egymagam vagyok / Tiszai hajók, néma társatok)

    A tájleírás bűvöletében is érezzük, a nyarat felváltó ősz – ahogy megtapasztaljuk a természet változását – beláttatja velünk, hogy nagyon nehéz igazi önmagunkra rátalálni, hiába szeretnénk olyannak látszani, ahogy mások látnak bennünket. Csak sodródó látszatok vagyunk, hangoztatja Marton Árpád több versében, s ahogy álmodunk, közben nem is vesszük észre, mennyire kegyetlen a valóság.

     Marton Árpád tisztában van vele, hogy nincs beteljesedett jó, melynek állapotában minden kívánságunk és akaratunk szerint történne. Az ember nem foghatja fel balsorsát úgy, mintha morális vétségeinek következmény lenne, bár találunk erre is utalást a Tanulságban: Lásd be: nem volt szeplőtlen a kezdet, / A romlás magvai mindig benned tenyésztek …mindig mindenben csak a fonákját / látod valami sohasemvoltnak. A kegyelemből fakadó szabadsággal pedig, ahogy az Oltárkép sorai is erre utalnak, az ember nem igazán tud mit kezdeni. Vacogva mondok vén zsoltárokat. / A láng, mit bennem lobbantottál, éget. / Áldott kezedtől ért e kárhozat.

    Pál apostol is beismeri a rosszra való hajlamot, tudja, hogy megigazulást, megváltást csak Isten kegyelmétől nyerhetünk. Ez a felismerés Marton Árpád vívódásainak is mozgatórugója, tudja, hogy az emberi létezés dimenzióit a szakrális és a profán létmód kettőssége határozza meg. Azt hiszem, abszolút profán létmód nincs, az ember nem tudja teljes mértékben deszakralizálni a világot. Marton Árpád is a szent térben találja meg igazán a helyét, itt érzi igazán, hogy a lét és szentség módozatai egyesülnek benne. A kételyeket pedig az ébreszti az emberben, hogy örökre befejezetlen alkotás marad, mintha Isten azt a feladatot adta volna nekünk, hogy önerőből jussunk el a tökéletesség állapotába; ez azonban lehetetlen. Látod: a dolgok boldogok. Ők csak vannak…te mindegyre faggatod őket…Torzó maradsz, s ők csak mind vázlat.

     Az ember nem tud önmaga alkotója lenni, a szakrális mindenképpen akadálya a szabadságnak. A szabadság pedig a humanitásból meríti motivációját, hogy önnön tökéletessége és embertársainak boldogsága megvalósuljon. A Teodícia hangvétele mégis meglehetősen szkeptikus: Szívünkben él a vágy, hogy eljutunk / utunk végén valami véglegesbe…Tudásunk semmi. Egyedül hitünk / ad bizonyosságot a zuhanásban…

    Talán a belső szabadság birtoklása motiválja végső döntéseinket igazán, amit a cselekvő személy szelleme határozza meg, hiszen külső szabadságunk erősen korlátozott, a külső kényszer legtöbbször ott mozog a háttérben.

    Marton Árpád költői univerzumában immanens Isten van jelen, egyszerre személyes és antropomorf, egyszerre elérhető és elérhetetlen, mégis érzi: mind a bűnben, mind az erényben Isten akaratát teljesítjük. És ez a gondolat korántsem újkeletű. Hadd idézzem Eckhart mester egy kijelentését: Isten annyiban van, amennyiben én vagyok. A gondolat azonban mégsem annyira meglepő, hiszen a hívő számára az ’objektív’ Isten szubjektív képe jelenik meg.

    Az örök változásban az ember nem más, mint abszolúttal eljegyzett relativitás, hangsúlyozza a szerző, s a kozmosz titkai is megfejthetetlenek maradnak: Opálos fénytörés / Egy üveggolyóban a létezés.

    Marton Árpád alkotói folyamatában a homo aestheticus és a homo religiosus szorongásérzése, boldogságkeresési igénye rajzolódik ki. A szövegszubjektum pozíciója szorongástudatának világba-vetettséget interpretálja a létezés hátterében. Talán az Isten látomása / csupán a lét, s te, földi mása / keress bár értelmet, jelentést /mindhiába… 

    Marton Árpád költészete egy véget nem érő szimfónia, a sorokban hangszerek rejtőznek, a rímek és a belső ritmus pedig csak fokozzák a zenei lüktetést. Mindezt a versekkel közvetített üzenetet létrehozó teremtő erőt vagy feszültséget magasabb feszültségre transzformálja.

    A szerző, ahogy a kötet címében is olvashatjuk, ’szemközt a Nappal’ áll, az évszak pedig számára nemcsak az életet biztosító fény jelenléte. A nyár ’kristálykehely’, amit ki nem üríthetünk soha, nem is lehet a mienk, minden csak vágy és illúzió marad: A boldogság nem-emberi állapot / Talán angyalok, talán állatok, / – ezek, mert időt nem ismernek… Az ember valójában nem termett boldogságra, tudomásul kell vennünk, hogy csak ’időkoldusként’ tapogatózunk az útvesztőkben.

   Marton Árpád verseiben meghatározó önmaga és a természethez való viszonyrendszer, melyben a ’dolgok lelke’ – fák, virágok, vizek, madarak, égitestek – egzisztenciális szférákba emelkednek…amit nappal elföd / a fény s a dolgok kontúrja/ s most a nyáréj mély azúrja/ engedi néhány percre látnod / e mélységesen-egy világot…

     Költészetét Northrop Fry Az Ige hatalma című munkájából kölcsönzött gondolattal így jellemezhetnénk: A vers egység, melynek minden részlete az egységhez való viszonyával magyarázható.

    A szerző utolsó verse, a Szófogyatkozás, az emberiség helyzetének kilátástalanságát vetíti elénk, hiszen megtapasztalhattuk már, hogy az ember nem boldogul igazán a maga teremtette világban. De talán mégis eljuthatunk a megvilágosodáshoz! Így látja ezt a József Attila-díjas szegedi költő, Simai Mihály is, akinek egy mondatával szeretném méltatásomat lezárni: Végre egy költő, aki úgy rímel, mint Kosztolányi ! Ezek nekem fénysugarak!