A Weöres Sándor emlékezetes gyerekversében szereplő galagonya a középkori udvari líra egyik legvarázslatosabb szerelmi virága. Virágának fehérsége (a középkori galagonyák mind fehérek voltak) megidézi a trubadúrok tavaszának ártatlanságát, a novel temps, az „új idő”, a kezdet spirituális tisztaságát. Mint birtokhatárokat kijelölő cserje, divatos „sövényvirág” az emberi sors határhelyzeteit (búcsú, beteljesülés) is jelképezheti. De a nevezetes szerelem-virág gyökerei a középkornál is messzebbre nyúlnak – a galagonyával való varázslást nemcsak a kelták, hanem a latinok is gyakorolták[1].

A galagonya már a középkori népnyelvű líra hajnalán összefonódott a nőiséggel. Ebben a hajnali búcsúzást megörökítő névtelen albában (női dalban) a hölgy úgy öleli a lovagot, miképp a galagonya borul a szerelmi találkozó helyére, a kertre.

En un vergier sotz fuella d’albespi
tenc la dompna son amic costa si,
tro la gayta crida que l’alba vi,
Oy Dieus, oy Dieus, de l’alba! Tant tost ve.[2]

galagonya-lomb hajlik kert fölé
a szép hölgy kart fon kedvese köré
de itt a hajnal  hang szól  őrszemé
miért jössz hajnal? Édes Istenem!

……………………………………………………………………./Rajnavölgyi Géza/

A galagonya a tanúja a nappal és az éjszaka találkozásának – mikor is a szerelmesek kénytelenek búcsút venni egymástól. A hajnalt jelentő alba szó hasonlít is a „fehér tövis” provanszál nevére, az albespire. De galagonyasövény mellett találkozik a lovag a pásztorlánykákkal, hiszen a kert és a mező, az udvari és a paraszti világ határát is galagonyabokrok jelzik.

Más költeményekben a tél és tavasz határát jelöli ki a virágzó galagonya, és ilyen minőségében, „évszakjelzőként” lesz a híres tavaszi nyitóképek, a portugál Dénes királytól ismert maneira provençal, „provanszál módi” jellegzetes toposza.  Dom Dinisnél az amiga, a szerelmes lány a „zöld fenyő virágának” panaszkodik – erről a flor do verde pino-ról derítette ki Aurelio Roncaglia, hogy ez nem más, mint a provanszál albespi eltorzult formája, mely a flors del bels pis alak közvetítésével jutott a galagonyát amúgy egészen másképp nevező portugálba[3] Ilyen hangtanilag „eltorzult” galagonyák az ófrancia költészetben is felütik a fejüket, kitűnő tanulmányában Francesca Gambino egészen Proustig és Pascoliig követi a galagonyák„sorsát”[4].

Hajnal és éjszaka. Tavasz és tél. Szerelem és egyedüllét.
A galagonya mindenhol ott van – de ő vajon változik-e?
Olyan varázslatos átalakulásnak, mint Weöres Galagonyájában 11-12. sorában (lánnyá válik, / sírni kezd) sehol nem lehetünk tanúi a provanszál trubadúrköltészetben, ahol a személyek és a természeti képek megidézik egymást, de nem alakulnak át a szemünk láttára egymásba[5].  Mindenesetre különös, hogy Weöres Sándor a maga galagonyás versét, az Őszi éjjelt „udvarló versnek” hitte, és 1946-ban az Országos Széchényi Könyvtár titkárságán Polcz Alaine-t próbálta meggyőzni arról, hogy a költemény (ez az 1935-ben íródott, de csak a Rongyszőnyeg-ciklusban megjelent költemény) pár perc alatt az ő ihletésére született[6].

Noha a provanszál galagonyák nem „változnak át” növényből emberré Weöres galagonya-lányához hasonlóan, de persze változnak. Télen reszketnek (vagy izzanak), tavasszal virágba borulnak. Többnyire a ciklikusság, az évszakok ritmusa, az öröm és a csalódás váltakozása szabja meg a galagonya életidejét. Az első trubadúr, Aquitániai Vilmos híres strófájában.

La nostr’amor vai enaissi
con la branca de l’albespi
qu’estai sobre l’arbr’entrenan
la noig, a la ploi’e al giel,
tro l’endeman, qe·l sol s’espan
per la fueilla vert enl ramel.[7]

Szerelmünk is oly sorsra lel,
Mint galagonya bokra, mely
Remegve tűr esőt, fagyot
S zord éjt, ha sújtja végzete,
Míg új nap nem kél, s nem ragyog
Az ág zöld leveleire.

……………………………………………….                    /Tímár György fordítása/

Weöresnél persze nincs „határ-idő”, temps novel, tavasz, vagyis újjászületés – ámde a költemény komplex zenei struktúráit kibontva mégiscsak találunk nála is valamiféle „trubadúros” tükörszimmetriát.

Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.

Zúg a tüske
szél szalad ide-oda,
reszket a galagonya
magába.

Hogyha a Hold rá
fátylat ereszt:
lánnyá válik,
sírni kezd.

Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.

A költemény felénél a ritmus megtörik, a 9. sortól már a sorképző daktilus és proceleusmaticus inverz tükrét kapjuk[8]. És ez a „törés” felforgatja a szokásos, a számunkra megszokott időviszonyokat. A galagonya előbb reszket és izzik, és utána válik lánnyá és fakad sírva – mintha a 9. sortól a reszkető-izzó galagonya-asszony visszanyerné a fiatalságát és a szüzességét[9]. Ez amúgy nem különbözik annyira Vilmos herceg megoldásától. Nála is először szenved és ”reszket” a galagonya, hogy aztán újjászülessék a tavaszi napsugártól. Ámde a Vilmosnál bemutatott átváltozás mégsem annyira különleges: ezt az évszakok „rendjének” tulajdonítjuk, nem valami földöntúli varázslatnak.
Weöres őszi éjjel izzó galagonyája (a magyar költő esetében nyilván nem beszélhetünk tudatos motívum-átvételről) vöröses fényt áraszt, míg a provanszál albespi vagy espina fehérséget sugároz. A másik teste olyan fehér, mint a galagonya virága („Blanca per cors com flors dʹespina”) dicsekszik hölgye szépségével a provanszál Bertran de Born[10].  Ám ez a tüneményes fehérség túlságosan is szemkápráztató. Hisz mit látunk annak a nőnek testéből, melynek fehérsége mellett a hó is sötétnek tűnik (Bernart de Ventadorn: A! tantas bonas cansos v. 40)? Ez már testetlen, az érzékeinknek szinte befoghatatlan ragyogás – a túl fehér az emberi szemnek láthatatlan. Mintha a napba néznénk, nem pedig egy női testre vagy egy virágzó galagonyabokorra. Pedig a középkorban (is) a látást helyezték az érzékszervek hiearchiájának a csúcsára.
Ám ilyen láthatatlan, nehezen érzékelhető Weöres galagonyájának a vörössége is, hiszen a szövegben semmi más nem utal pirosságra, csak a testetlen izzás. (Vagy – tegyük bátortalanul hozzá – a vers alkotójának neve.) A vágyott testet eltakaró fehérség itt is felbukkan, hisz a holdfény „fátylat ereszt” a síró nővé változó bokorra. Mihelyt elképzeljük a látványt, a hölgy fehérebbnél fehérebb színét (vagy a galagonya „ruhájának” izzását), kénytelenek vagyunk lemondani más érzéki benyomásainkról. De vajon sokat vesztünk-e?
Sokat, nagyon sokat. A provanszál hagyományban az ízlelés, a tapintás, a szaglás, sőt a mozgás „érzete” varázslatosan összefonódik. A trubadúrok kedves, szinte minden verskezdetben felbukkanó lʹaurája a mozgásban lévő levegőt jelenti, mely évszaknak megfelelően lehet édes-lágy (dous) vagy csípős-keserű (amargo). Mintha az egyes érzéki benyomásaikat a költők nem akarnák – vagy tudnák – szétválasztani. Hiszen az élvezet – különösen a joi jauzir, a „gyönyör élvezete” – nem egyetlen érzékünkre korlátozódik.
Ugyanezt az érzéki komplexitást érezzük a Weöres-versben: a bizonytalanságot, érzelmi kapkodást, kétségbeesést kifejező „szél szalad ide-oda” roppant erőteljes kép, de kérdés, hogy a „szaladást” mely érzékszervünkkel is érezzük. A „zúg a tüske” pedig egészen trubadúros: a zúgást szúrásnak érzékeljük, a szúrást, a hideg „csípését” pedig valamiféle hangnak.

Meglepő, hogy a hold és a csillagok milyen ritkán bukkannak elő a női test megpillantását ünneplő[11] trubadúrlírában. A nyilvánosság megöli az udvari szerelmet, a „titkot”, a fény (a rájuk irányuló figyelem) pedig láthatatlanná vagy inkább elérhetetlenné teszi a nőket. A világosság Weöresnél is „elfátyolozza” a női testet – mely fátyol, „rejtek” nélkül talán nem is lehetne emberi, humán test. Talán ez magyarázza Arnaut Daniel rejtélyesen szép költeményének két sorát is, melyek értelmezésével Antoine Tavera is megpróbálkozik[12]: Lun’e solelhs, trop faitz loncs vostres cors ! / Pesa. m car plus soven nous faill resplandres. (Oly lassan futjátok be pályátokat, nap és hold! Elszomorít, hogy fényetek sohasem halványul.) Én ezt úgy értelmezem: mindig túl világos van ahhoz, hogy tisztán láthassuk a másikat.
Tökéletes boldogság csak „elrejtőzve” lehetséges.
Amikor is nem a szemünkre, hanem más érzékeinkre kell hagyatkoznunk.
Többek között a híres „reszketés” tette Vilmos herceg „galagonyás versét” oly híressé (melynek sorai visszaköszönnek Jaufre Rudel „távoli szerelem”-versének nyitóképében is.) De Vilmos galagonyája nem a magányos szerelmest, nem az epekedve várakozó nőt jelképezi, hanem a trubadúrlírában meglehetősen szokatlan módon, a nostrʹamort, a mi szerelmünket. Ez a „szerelem azért törékeny és fenyegetett, mert nem az én szerelmem, hanem a mi szerelmünk”[13]. Ráadásul millió körülménytől, irigyektől, haragosoktól, rossz nyelvektől függ. Vilmos roppant érzékeny a szerelem társadalmi vonatkozásaira.
De vajon tényleg reszket (tremblan) az ő galagonyája? Jól olvassuk-e a költemény 15. sorát? A költeménynek szentelt tanulmányában Francesca Gambino hosszú hezitálás után az entrenan megoldás mellett száll síkra, melynek „felfelé” értelmet tulajdonít. Nicolò Pasero, Vilmos 1973-as szövegkiadója viszont tremblan helyett cremant javasol[14]. Szerinte Vilmos herceg galagonyája nem reszket, hanem izzik telente. A hideg, az éjszaka, a fagy, a jég megperzseli a növényt. Zink viszont – többek között egy híres Arnaut Daniel-átvétel (Lancan son passat li giure) miatt – maradna a „reszkető galagonyánál”[15].
Az izzás és a reszketés egyformán szép és egyformán sokatmondó. Különösen, ha egy nehezen kiolvasható szöveghelyen találkozunk vele, és szinte képtelenség okosan választani.

De talán nem is szükséges „okosan” választani. Az európai vágyköltészet (ahogy Weöres csodálatos költeménye is) azt bizonyítja, hogy a galagonya, a határhelyzetekben kibomló vágyakozás csak a mindennapi tapasztalatokat összezavaró (vagy azok titkos működését feltáró) szinesztéziával vagy éppenséggel a semmivel, az elrejtettséggel mutatható be. Alig lehet ennek szebb jelképe ennek, mint a sor, amit mindenki másképp olvas, és aminek az értelme épp ezért rejtve marad előttünk.

(Nyomtatott megjelenés: Magyar művészet. 2025/IV.)

[1] Mint közismert, Ovidiusnál Ianus galagonyával spina albával, azaz fehér tövissel jutalmazza az egyik a szerelemre kényszerített nimfát (Ovidius, Fasti VI. 157-162)
(Az antik és kora középkori galagonyákról ld. még: Philippe Walter: L’épine ou l’arbre-fée – IN: PRIS-MA, 5, 1989, 95-108., Lucia Baroncini: Com la branca de l’albespi. Piccola ricognizione sui biancospini trobadorici – IN:  Trattati d’amore cristiani del XII secolo. Atti della Tavola rotonda, Bologna, 2008. V. 23., 55-70.)

[2] En un vergier sotz fuella d’albespi 1-4. (BdT 461.113). Ed. Massimiliano De Conca – IN: http://www.rialto.unina.it/An/461.113/461.113txt.htm

[3] Aurelio Roncaglia: Ay flores, Ay flores do verde pino – IN: Separata do Boletim de Filologia (XXIX.) Lisboa, 1984. 1-9.

[4] Ilyen az „abe espin” egy ófrancia pastourelle-ben (Francesca Gambino: Il ramo di biancospino. Breve ricognizione sulla diffusione di un topos letterario – IN: Una brigata di voci. Studi offerti a Ivano Paccagnella per i suoi sessantacinque anni, a cura di Chiara Schiavon e Andrea Cecchinato, Padova, Cleup, 2012, pp.19-30. 23.)

[5] Igen tanulságos, hogy a trubadúr álnevek, senhalok között is milyen ritka az állat- vagy virágnév, noha a természeti elemekben bővelkedő tavaszi nyitókép és a nő személye / teste elválaszthatatlan. Gondoljunk a l’aura, l’aurea (szél, mozgásban levő levegő) tulajdonnévvé válására. Mégis: a trubadúrok mintha óvakodnának attól, hogy a kedvesüket madárnak vagy virágnak nevezzék.

[6] Polcz Alaine: Visszaemlékezés Weöres Sándorra – IN: Holmi. 2003/2. http://www.holmi.org/2003/02/polcz-alaine-visszaemlekezes-weores-sandorra

[7] Guilhem de Peitieus (Aqitániai Vilmos): Ab la douzor del temps novel 13-18. A szövegközlést illetően is támaszkodom Francesca Gambino kitűnő tanulmányára. (Francesca Gambino: Guglielmo di Poitiers Ab la douzor del temps novel (BdT 183.1) – IN: Lecturae tropatorum 3, 2010. ISSN 1974-4374. http://www.lt.unina.it/Gambino-2010.pdf

[8] A költemény elsődleges ritmuselemzését ld. Kenyeres Zoltán: Tündérsíp. Szépirodalmi Könyvkiadó. 1983. 192-194.

[9] A költemény zenei struktúráinak és metaforikájának együttes elemzését G. István László végezte el (A vers élettana III. – Liget. 2000. VI. 54-60.)

[10] Bertran de Born: Rassa, tant creis e montʹ e poia. v. 15 – IN: Gouiran, Gérard. L’amour et la guerre. L’œuvre de Bertran de Born. Aix-en-Provence: Université de Provence, 1985.Édition revue et corrigée pour Corpus des Troubadours, 2012. https://trobadors.iec.cat/veure_d.asp?id_obra=419

[11] Michel Zink: Corps visible, corps caché dans la poésie des troubadours – IN: Revue des langues romanes, Tome CXXII N°1 | 2018, 107-123.

[12] Antoine Tavera: La place du soleil dans les chansons de troubadours – In: La soleil, la lune et les étoiles au Moyen Âge. Aix-en-Provence. Presses universitaires de Provence, 1983. p. 377-399.

[13] Michel Zink: A trubadúrok. Költői történet. Rajnavölgyi Géza ford. L̍Harmattan, Budapest, 2017. 65.

[14] Poesie / Guglielmo IX ; edizione critica  a cura di Nicolò Pasero, Modena, STEM Mucchi, 1973. 251-259.

[15] Michel Zink: A trubadúrok. Költői történet. Rajnavölgyi Géza ford. L̍Harmattan, Budapest, 2017. 68.

Ne húzd ki magadat: a szeget,
mely összetart földet és eget.
(Benkő Ildikó, Helyed)

A kritikus igazi öröme, ha olvasás közben gyöngyszemet talál, s lehetősége nyílik arra, hogy egy korábban megjelent verseskötet ismertetésével egy nem mindennapi költői univerzumba vezethesse be az olvasót. Benkő Ildikó Báránytánc című lírai önvallomásának versüzenetei Lajtos Nóra fülszövegének summázatában, metafizikai távlatokba emelkedve, az intellektuális teret megnyitják az olvasó számára. A költő az elsőkötetes szerzők Prágai Tamás-díjának 2019. évi kitüntetettje.

 A négy ciklusba rendezett versgyűjtemény a Mélységéből kiáltok hozzád Uram kezdetű Szent István király imájára épülnek, s a szerző élményanyagának értelmezése során egyértelművé válik, hogy Benkő Ildikó szakrális költő, különleges szerkesztésű opusait vallásos, spirituális áhítat szövi át. A Báránytánc minden darabja a szavak, a kreatív nyelvhasználat hatalmát tükrözi, s képet ad azokról a folyamatokról, melyeknek feltárásával az emberi érzések megmutatkoznak a maguk valóságában, felpattannak az érzelmi burkok, s az alkotót saját versterápiája segítségével eljuttatják a megtisztuláshoz.

Úgy gondolom, az eredendően szorongásos, félelmekkel telített szerző saját szenvedéstörténete feldolgozása során megérti, majd megnyitja az elméje körül kialakuló blokkokat, hiszen ki akar jutni önnön labirintusából. Az önleleplezés során szóra bírja önmagát, látszat-inkognitóba rejtve valósítja meg személyes önmaga takarását, s a leleplezést nyitottságként tudja értékelni.

Nem lehet véletlen a címválasztás sem, hiszen a bárány nem csak egy ártatlan, jóindulatú emberre utalhat, bibliai értelemben a megdicsőült Krisztust jelenti, akit ’Isten Bárányának’ neveznek, áldozata pedig az emberiség megváltásának kulcsa. Benkő Ildikó költészetét közvetítő jelenlétnek szánja, a kötetnyitó Mester mágikus sorai elénk tárják az eredendő összefüggéseket. Áldott csöndbe mártottál. / Simítok a vászonra / ezer tiszta és tört fehéret, gyolcsfehért, sófehéret / holdezüstöt, bárányfehéret. csak Te vagy rajta / vérző, ujjongó, édes piros.

Benkő Ildikó versei filozofikus mélységűek, olvasatában az ember személyes létélményeiből és traumatapasztalataiból csak úgy szabadulhat meg, ha máshoz, ha Krisztushoz fordul segítségért.

Igazán figyelemreméltó, ahogy Joseph Jourbet francia moralista és esszéista fogalmaz a költészet és a filozófia kapcsolatáról, megállapítása mindenképpen érvényes Benkő Ildikó attitűdjére is. Mint ahogy a költészet olykor filozofikusabb, mint maga a filozófia, a metafizika természete szerint olykor költőibb, mint maga a költészet.

Az ember meg akar szabadulni a benne lévő rossztól, ebbéli törekvése során azonban hatalmába keríti egyfajta üresség, s egyensúlykeresése során másban is ürességet idéz elő. A Földön élő több  mint hétmilliárd ember ilyen módon nem tudja átértékelni saját helyzetét, önnön ürességük csapdájában vergődnek, úgy, ahogy a Szingularitás nagyon megdöbbentően tudomásunkra hozza; létükkel Szívják a Fényt. Fekete lyukak.

Tudnunk kell, hogy folyamatosan a bennünk lévő nyomorúság megszüntetésére vagy annak átlényegítésére törekszünk. Ennek fényében Benkő Ildikó versvilága közvetlen létfeltárulkozás, érzelmi komplexusokat közelít meg és magyaráz világban-valóságának sajátos közvetítésével. Az Önvigasz című prózavers is az önhit, az önbizalom és az önszeretet triptichonjában láttatja meg, hogy milyen a lélektani segédegyenes…mellyel társaid létét nyugodtan zárójelbe teheted, …utal itt arra is, hogyan jut el az ember a siker biztos titkának tűnő, valójában alaptalan önbízásig…a hübrisz tragikus vétségéig. s küzd az erőszakos jogán, hogy tisztán láthassa önmagát úgy, mint szeretete tárgyát.

A világmegértés és önmegértés kereszttűzében Benkő Ildikó olyan impressziókat közvetít, melyekben valószínűség és szükségszerűség munkálkodik, megtapasztalásai feltérképezésével próbálja visszanyerni, megerősíteni és finomítani érzelmeit, megkísérli önmagát és ezen keresztül a világot is megérteni, s visszatérni az örök titokhoz, az emberi szeretet természetének megértéséhez a krisztusi szenvedés magára vállalásával, úgy, ahogy a gyilkosomhoz sodró lendülete közvetíti: rég / megbocsájtottam / de gyűlnek még szomjasan / mint narancsra lepkék / rám szabadított poklaid / míg megtanullak úgy szeretni / mint te szerettél / kettőnk helyett is lenni…

 A harmónia-vesztettség állapotában Benkő Ildikó legtöbbször a kilátástalanság képeit sorakoztatja fel, lényéből közvetett módon is bizonytalanság, elesettség, tanácstalanság tükröződik, s ez az állapot olyan elkeserítő a ’semmi ’csapdájában, hogy akaratlanul is József Attila Reménytelenül című versét juttatja eszembe.

A Benkő-univerzum a zsoltáros; dicsőítő, áhítatos, bűnbánó költészet nyomvonalán halad, Krisztus szenvedéstörténete önsorsába is beleépül, így attitűdját vágy-önvágy és akarati diszpozíciók is alakítják, valójában ezek költői világának építőkövei.

Test és lélek egymáshoz való viszonyulása, kölcsönhatásuk a filozófia és a spiritualitás központi témája, s olykor igazán zavaró tud lenni, hogy amit a lélekről tudunk, az leginkább a testre gyakorolt hatásából ismerhető meg. Az időnkénti összeférhetetlenség Benkő Ildikó szöveghálójában is az összhang hiányát emeli ki, s a rá jellemző ’építkezés’ alkalmazásával egy alapgondolatból kiindulva vált át fokozatosan fortissimóba, melynek lényegi kelléke a fokozás és a halmozás: idegen kabát / lóg rajtad / idegen illatok/ szálkák, / bolyhok / émelyít / hozzáérnéd / levennéd / nem lehet… sosem találkoznak / a vonalak. A szerző versüzenete csak megerősíti Walt Whitman egy gondolatát, melynek olvasatában: A költészet a lélek nyelve.

Benkő Ildikó áttör a realitások korlátain, és a végtelen dimenziójába tágítja képzetét, így tudja meglátni a látszatok mögött a végtelenben gyökerező lényeget. Folytonos útkeresésben van, átéli a lélek mondat előtti és utáni magányát, a tér azonban érezhetően számára mindvégig az elidegenedés helye marad… észbontó semmiben próbálok valamit találni…panaszolja rezignált hangvételben, majd megerősítésként a teremtőhöz fordul: Létedet iszom, hogy én is legyek, Nem létezem, csak ami belőlem benned hintál…

     Benkő Ildikó költészete bizonyságot ad arról is, hogy az irodalom és az imádság voltaképpen rokonok, nála a mindenség szintjeiben a menny, a bűnbe nem esett világ, a belső erők játéka, a múlt és a pusztító hatalom konglomerátuma kavarodik, így lesz számára az élettér megismerhetetlen, mert hiába van ő maga itt a központban, a tér minden más pontja ott van, ahol nem találja a helyét; előled / hozzád futok / benned hasadok tőled / nem is lehetnék messzebb… nem tudom mi van kívüled / csillagos égbolt a kedvességed / engem véd téged öleltet… óvatosan fogadtalak magamba / bújtam és bújok…

A szavak és a képek ’orgiájában’ érezzük, a racionális tudat csak egyetlen tudatforma, egész más észlelések körülöttük, s ezek csak egy áttetsző függönnyel vannak egymástól elválasztva. Úgy érzem, mintha Simone Weil gondolatai is ott bujkálnának a sorok között: Ki kell tépni a gyökereinket…keresztet faragni belőlük, majd hordani a keresztet nap nap után.

 A versüzenetek közvetítése a Báránytánc formavilágában is nagyon egyedi, a sortörések, a vizuális élményt fokozó képversek számos esetben azt mutatják, hogy olykor valóban lehetetlen a szavak logikus, megszokott rendjét összehangolni a dolgok világának egyediségével. Az üzenetek a szavak és a képek útvesztőiben lapulnak, céltudatos keresgéléssel találjuk meg őket. Az elragadtatott, extatikus én versvilágában szinte önmagán kívül áll, a valóságos én belép a dolgok más rendjébe, igy az érzékelés minden ajtaja megnyílik. A fokozott hatást biztosító halmozás és felsorolás nagyszerű példája a Szerepek című vers, amely az önleleplezésének is igazán autentikus példája: ronggyá hagyott / asszony / hanyaggá kócolt / anya / gondtalanná mocskolt tanár… ajtó vagyok noha tele / rajtam / sok ezer zár van.  A szerző eksztatikus állapota a rejtett áramlatokba is belép, s feltárja, szabad áramlásba tereli a tudatalattit.

 Ahogy a költő túllép a hétköznapi nyelvhasználat korlátain, érezzük, a szerzői szándék nem más, mint finomítani érzelmeit, megérezni önmagát és ezen keresztül a világot, úgy, ahogy a helyem lakonikus tömörséggel megfogalmazza; önként vállalt beletörődéssel, alázatosan fogadva embertársai reakcióit. könyörülj ellenségeimen / őket melengessem / helyettük fagyjak meg / hadd röhögjenek

Benkő Ildikó káosz utáni csendre vágyódik, el tudja fogadni, ha teljesen magára marad, ekkor mutatkozik meg igazi embersége s végül megadatik számára a célba érés öröme. S azt a tényt is el kell fogadnunk, hogy az igazságot is a metaforákon és a mítoszokon keresztül lehet megtalálni, az útkeresést azonban minden esetben a beletörődés és a kényszerű elfogadás kíséri, az azonosság-másság, egység-különbözőség már Platon által is megfogalmazott dialektikája szerint.: ki keres talál / de nem ami kerestetik / az találtatik .

    Benkő Ildikó versvilága a létben való boldogulás kétes bizonyosságait tárja fel, közben beenged saját világába, szubjektív élményfolyamának befogadóivá válunk. Transzcendens perspektívákat nyitva mi is tudni akarjuk, mi a véges valóság létének és végességének az oka. Sokszor amit nem értünk, azt véletlennek hisszük, Benkő Ildikó azonban érzi, hogy ezeknek a homályban veszteglő véletleneknek a megértéséhez is a krisztusi úton kell haladni egyéni létstációinkat megélve. Ha sikert remélünk életünk menetében, kövessük Márai Sándor néhány tanácsát, hiszen ezek a gondolatok Benkő Ildikó elképesztően egyedi költészetének vezérfonalai is: Boldoggá az tehet, aki boldogtalanná is…Van, akit azért gyűlölsz, mert szeretni is tudnád.

 

Benkő Ildikó: Báránytánc. Cédrus Művészeti Alapítvány, 2019.

Kép: Paul Klee.

„Rögtön felfogta a pillanat nagyszerűségét, azt, hogy váratlanul fül- és szemtanúja lett az egyik legbensőségesebb dolognak a világon, egy mű születésének…”(részlet a címadó elbeszélésből)

Forgács Péter második novelláskötete hat évvel a Szuperhold után, a Kalligram Polgári Társulás (Dunaszerdahely) és Könyv- és Lapkiadó (Pozsony) gondozásában jelent meg 2024-ben.
A Párkányban élő prózaíró könyvének gyönyörű líraiságú címe a közvetlenség szerzőnknél megszokott hangütésével indít, ugyanakkor az alkotói válság és kiútkeresés – állandóan visszatérő – motívumára utal egyetlen hiányos mondatával.
A régóta készülő prózakötet minden darabja már megjelent irodalmi folyóiratokban − most együtt olvasható mind a tizenöt.  Magasra tette a mércét az első kötet, amely két kiadást is megélt (Madách Kiadó, 2018 és 2020). Áthallás, kapcsolódás számtalan fellelhető a két Forgács-kötet között. Ilyenek kedvelt toposzai: a játék és a verseny (A mestermű; A tökéletes játszma), a csillagászati jelenségek (Szuperhold; Az isteni Truk Tugennov), a kutya−ember – kapcsolat (Isteni lábbeli; Délibáb), az utazás (Bocsa, Checkpoint Charlie; Tíz nap a paradicsomban), a párkapcsolati válság (Rom; Délibáb, Ablak).
A gazdag tematika egyetlen narrációs szerkezetet visz végig, nem játszik annyiféle formával, mint a Szuperhold. Benne egy címével napszakokat megnevező novellanégyes, illetve az író-elődöket ironikusan megidéző két hommage-novella áll, kapcsolódva az említett Forgács-féle toposzokhoz. Az atlétatrikós halála és Az isteni Truk Tugennov a narrátor mindenhatóságát játssza ki az általa elismert és tisztelt Mészöly Miklós, illetve a palindrommal megidézett Kurt Vonnegut nagysága ellen („… a teremtés és a világvége pillanatában, minden kétséget kizáróan csakis én lehetek az egyetlen hiteles narrátor…”).
A „Húgomnak” szóló ajánlás után egy iker-témájú elbeszéléssel nyit a mostani könyv. A Kötelék   azonban nem csupán a Spanyolországban felnőttként felkutatott ikertestvérrel való találkozás, hanem az öntükrözés novellája is. A falusi miliőből a nagyvilágba kerülő elbeszélő saját novellatémáit látja viszont nyugati látogatása során egy kiállítás képeiben: az elemi boldogságot hajszoló rögeszmés alakokat, akiket ő már megírt. A szöveget olvasva a rejtély megfejtése helyett ráismerés, amit kapunk. Ismert ez az eljárás az orosz és a német romantika irodalmában, Puskinnál (Pikk dáma, A lövés) vagy Hoffmann-nál (A homokember, A kis Zaches).
A múlt rendszert megidéző, hagyományosan anekdotikus darabok (Hajnali hat, Délután hat, Bogárka) mellett az Ablak és a Délibáb a hosszú elbeszélés és a (kettős) fordulatra épülő novella két alaptípus Forgács Péter új könyvében. Az Ablak forgatókönyvszerű, és olyan motívumokat használ, mint a műbeli film- és regénypárhuzam (Juliette Binoche [Csokoládé]; John Williams: Stoner), illetve a „hely színei”-ként szerepel benne Esztergomban jellegzetes kis-dunai  lakóhajó, valamint a nagyváros flaszterén felfénylő délibáb.

(Forgács Péter: Veled marad, elkísér (Kalligram Polgári Társulás, Dunaszerdahely és Kalligram Könyv- és Lapkiadó, Pozsony, 2024), oldalszám: 112., ára: 2990,−Ft.)

Kép forrása: Irodalmi Szemle

Bátyi Zoltán „Kárászcsoda” című novellája egy lírai hangvételű, finoman ironikus, nosztalgiával átszőtt írás az öregedésről, a városhoz való kötődésről, a férfitekintet és vágy örök jelenlétéről, valamint az illúzió és a valóság közti törékeny határról.

A novella egyetlen pillanatra épül – egy idős férfi, Pilinger mozdulatlanul áll az ékszerbolt kirakata előtt Szeged belvárosában, a Kárász utcán –, ám ebbe a pillanatba sűrítve évtizedek emlékei, várostörténeti epizódok és mély, belső átalakulások férnek bele. A csoda, ami megtörténik, valójában egy belső utazás: a látomásos jelenet, amely egy angyali női alak formájában érkezik meg, feltépi Pilinger lelkében az idő sebhelyeit, és egy pillanatra visszahozza az ifjúságot, a vágyat, az életörömöt – majd ugyanilyen hirtelen visszazuhanunk a valóságba.
Pilinger karaktere mélyen emberi. Egy idős férfi, akit a test öregsége és a lélek emlékei között feszülő ellentét határoz meg. Nem nosztalgiával tekint vissza, hanem a jelenben éli meg újra a fiatalság érzését. Érzékeny, figyelmes, szépségre fogékony ember, akit nem az ékszerek, hanem a város és az emberek szépsége érdekel.
A szöveg hangsúlyozza a test hanyatlását (fájó térd, májfoltok, görnyedt hát), amit az angyal látomása egy időre eltöröl. Ez a testi-lelki megújulás azonban törékeny: a végén a fájdalom és az öregségtudat visszatér, az illúzió szertefoszlik.
Az angyal több jelentéstartományt hordoz:
Egyrészt a női szépség, a fiatalság, a szerelem, a vágy megtestesítője.
Másrészt a város szelleme – a szöveg az angyalt mint Szeged múltjának állandó tanúját és részese mutatja be: a szegedi nők megtestesítőjeként, történelmi események túlélőjeként.
Végül az emlékezet és a vágy szimbóluma, amely összemossa a múltat és a jelent.
Az angyalból az utolsó pillanatban valóságos, konkrét lány lesz, aki nem szerelmet hoz, hanem családi kapcsolatot keres – ezzel Pilinger álma összeomlik. Az angyal „elég” a Boszorkány-szigeten, és a realitás kegyetlenül visszatér.
Szeged nemcsak helyszín, hanem élő-lélegző entitás, szinte szereplője a novellának. A történelmi események felidézése révén a város mitikus térként jelenik meg, amelyen keresztül Pilinger az időben utazik. A város térképe egyúttal az emlékezet térképe is. A Kárász utca sétálóutcája nemcsak fizikai, hanem lelki zarándokút, amelyen a férfi találkozik a saját múltjával.
A novella szerkezete a csoda ívére épül:
– Bevezetés: Pilinger áll az ékszerbolt előtt – statikus nyitókép.
– A csoda felépítése: megjelenik az angyal, Pilinger teste „meggyógyul”, lelke ifjúsággal telik meg, történelmi víziók cikáznak át rajta.
– Klimax: az angyal közeledik, a férfi szinte már új emberré válik.
– Dezillúzió: a lány csak a fia után érdeklődik, a fájdalom visszatér – a varázs véget ér.
Ez egy fordított beavatástörténet: nem a naiv hős látja meg a valóságot, hanem a reménykedő öreg veszíti el újra azt, amiben hinni akart.
Bátyi Zoltán nyelvezete lírai és ironikus egyszerre:
– Lírai: a hasonlatok, a természetes képek (pl. „lebegve haladt”), a város történelmi képei emelkedett hangulatot teremtenek.
– Ironikus: a tárgyak (pl. ékszerek) megszemélyesítése, a belső monológ játékossága, a férfi szégyenkezése („nagyon elszégyellte magát…”) finoman komikus hangot ad.
Ez a kettősség teszi a novellát különösen gazdaggá: érzelmi mélység és önirónia egyszerre jelenik meg benne.

A „Kárászcsoda” egy szelíd, mégis szívszorító novella az emberi vágyakozásról, a szépség iránti örök fogékonyságról és az öregedés fájdalmas felismeréséről. Bátyi Zoltán egyszerre állít emléket egy városnak (Szegednek) és a benne élő emlékezetnek, miközben egy idős férfi pillanatnyi illúzióján keresztül univerzális emberi igazságokat fogalmaz meg: a fiatalság visszavágyása, a pillanat varázsa és a valóság elkerülhetősége.

A novella itt olvasható:

Kárászcsoda

Illusztráció: Aknay János

 

Evagriosz Pontikosz az ókeresztény ortodox közösség egyik legeredményesebb, ám az eretnekség hamis vádjával később megbélyegzett, méltatlanul eltitkolt nagyformátumú egyéniség volt. 345-ben született és 399- ig élt. Abban az átmeneti korszakban tevékenykedett az egyház keretein belül, amelyben, a Római Birodalomban eleinte egymás mellett kaptak létjogosultságot különféle vallási kultuszok, és néhány évtizeddel korábban a Diocletianus által létrehozott pogány tetrarchiát Nagy Konstantin keresztény monarchiává alakította.

Az ezt követő időszakban a császárok, vallási elveiktől függően beleavatkoztak az egyházak életébe. A pontos kronológiai ismertetéstől eltekintve néhány jellemző példa: Julianus apostata uralkodása alatt két évre visszanyerték törvényesített létjogosultságukat a pogányok. Ekkor még Nazionszi Szent Gergely, Evariosz későbbi szellemi mentora, diakónussá avatója is eltávolodott a hitvalló kereszténységtől. Jelentős befolyással rendelkeztek a sztoikusok, a neoplatonikus nézeteket vallók és a feltérképezhetetlen múltból előtérbe kerülő gnosztikusok. Maga a kereszténység is eléggé megosztott volt. Az arianizmus hívei kereszténynek számítottak ugyan, de nem tartották egyenrangúnak a Fiút a teremtő Atyával.

Nagy Konstantin fia II. Constantinus eleinte az ariánusoknak adott igazat, és megkülönböztetően kedvező jogi privilégiumokat, de később a katolikus egyház javára megváltoztatta álláspotját.

A katolikusok első jelentős teológiai írója, exegétája Órigenész volt. Ő volt a bibliai irodalmi kritika és az egyházi dogmák első kialakítója. Életpályája a korszak átmenetiségét tükrözi. Szemléletmódjára hatással volt a gnoszticizmus és a neoplatonikus filozófia. Egy ideig Ammoniosz Szakkosz tanítványa is volt, ugyanez a bölcseleti mester avatta be a neoplatonikus hagyomány legmarkánsabb képviselőjét, Plótinoszt a misztériumi ismertek titkos tudásába.

Evagriosz Pontikosz eszmei eszköztára kétségtelenül Órigenész nézeteit is magába foglalta, és visszaköszönnek nála a sztoikus filozófia strukturális elemei, valamint a gnózis. Teológiai munkássága azonban nem hágta át a konstantinápolyi zsinat eszmei kereteit. Ezen a zsinaton nyilvánították ki, hogy a Szentlélek az Atyától és a Fiútól egyaránt származik. Evagriosz lenyűgöző vízióval eszmerendszert alkotott. A teremtett világot az oikonómia, Isten üdvtörténeti terve, idő felettien az időbe programozott mibenléte által gondolta kiteljesedőnek. Mindamellett a szellemi kvalitásokkal rendelkező lények bizonyos fokú szabadságát, szabad akaratát is feltételezte. Számára Isten a teremtő, bölcs, gondviselő és ítélőbíró egyszersmind. A teremtmények hirarchiába rendezetten létezők. A világ ügyelője Krisztus, de némelykor a Szentlelket nevezi meg ebben a minőségben. Az időt aionokra osztja fel.

Az egyes ainokban a teremtmények szabad akaratából következően érdemeik szerint minőségi emelkedést kapnak osztályrészül, vagy alacsonyabb szintre degradálódnak. A hierarchia csúcsán a Szentháromság után az angyali rendek állnak, majd a gnózissal rendelkező bölcs tanítók, azok, akik a természetbe kódolt isteni jelenvalóságot és a Szentírás misztériumi üzeneteit is értik, rangban alattuk a gnózis ilyen megkülönböztetett formáját még hiányosan ismerők, tapasztalók, és az alvilágban pedig a démonok, mint ártó, az embert folyamatosan kísértő entitások. Az ember a természetből, melynek megnevezésére a pontuszi a fűzisz mesterszót használja; olvas. A fűzisz szó sokkal többet jelent, mint a pusztán romantikus ideál, növényekkel, széna illatával hangulatos, érzéki benyomásainkat megfelelően fűszerező táj. A természet maga a feljövetel, a formát nélkülözőből, a negatívan kifejezhetőből, a káoszból, a megformáltságba előhívott, logosz-csírákkal előre beprogramozott itteni.

Evagriosz teóriája szerint Isten betűi olvashatóak ki az érzelmi hullámzásokat megfékező, a szív tisztaságát elért és szellemi ismereteiben megalapozott hívő keresztény számára. Ortodox elkötelezettségű diakónusként Evagriosz a meglehetősen széles spektrumú gnózist így integrálni tudta hitéhez. Az eklézsiát a Szentírás elvont közlendőinek a természet ismeretével szinkronba hozók szellemi megismerésben és lelki fejlődésben egyre inkább a Szentháromság misztériumához közelítők közösségének tekintette.

A létezők állapotának időközönkénti romlását krízisnek tartotta, és Krisztus gyógyító tevékenykedésében bízott. A választott nép, mint Isten népe mellett a pogányságból megtérőket a fogadott fiúság népének, az angyalok tulajdonának) tartotta. Álláspontja szerint a Szeráfok a legjelentősebbek, ők

Istent színről színre látják és tisztában vannak az ítélet és gondviselés emberek előtt érthetetlennek tűnő titkaival. A Kerubok a szellemvilág és a Szentháromság misztériumait ismerik.

Jelképesen kifejezve az ember az angyalok kenyerét eheti, ami annyit jelent: az angyali tudás birtokába juthat az ehhez szükséges hozzáállással.

Összegzésül elmondható, hogy Isten üdvtörténeti terve a teremtés, bölcsesség, gondviselés folyamatos összhangjának megfelelően jut teljességre. Az ember Isten betűiből, melyeket a fűziszben és a Szentírásban helyezett el, kiolvashatja, megtapasztalhatja a teremtett világban saját helyzetét, jelen állapotát a szakralitáshoz mérhetően. Az ógörög nyelv az olvas, és az ismer szót, sokatmondóan azonos értelemben használta.

Lásd még: http://ujnautilus.info/szent-evagriosz-levele-melaniahoz