Címke: kritika

Polgár Anikó: Fordított Gorgó

Akár fiatalok, akár öregek a görög istenek, nem érzékelik a „szárnyas idő” félelmes áldását és hatalmát, az öregedéssel járó lassú pusztulást. Pedig még a legszebb görög istennők, Héra, Pallasz Athéné, Déméter is ölthetnek öregasszony-alakot – ám az öregedés sokszor csak amolyan maszk vagy jelmez, amit az istennők egy pillanat alatt levethetnek magukról. És mintha a halandó héroszokat is hasonló anyagból szőtték volna, mintha az istenekhez hasonlóan ők is fölötte állnának az időnek és a testiségnek: Odüsszeuszt Pallasz Athéné ajándékképpen fiatallá változtatja, ám ez nem különösebben változtatja meg a hérosz lelkiállapotát.
A görög mitológia nemcsak csodás fiatalításokat ismer. Nem kevés görög hős vagy hősnő változik állattá, mi látjuk a csodás metamorfózist, ám arról keveset tudunk, mit éreznek közben a hősök. A legfélelmetesebb talán Arakhné Ovidius által is bemutatott „átváltozása”: egy felakasztott fiatal nő a szemünk láttára alakul át pókká. És míg mi elszörnyedünk, azt nem tudhatjuk, hogy a csodás tehetségű szövőnő, Arakhné mit érez – érez-e valamit egyáltalán.  A hálóját szövő pók vajon még mindig ugyanaz a lélek, aki Athénével vakmerőn versenybe szállt?

Hogyan is éreznek saját testükkel kapcsolatban a héroszok? Maradva a szövés metaforájánál, szét kell szálaznunk a görög mitológiát, hogy ezt elképzelhessük. És pontosan ezt teszi Polgár Anikó ebben a különösen gondolatgazdag verseskötetben: szétszálazza a közismert történeteket, hogy a híres héroszok és heroinák sorsában önmagunk esendőségére ismerhessünk. Polgár Anikó egyik költői megoldása a lassítás, a kötet egyik legizgalmasabb ciklusában (Eurüdiké bújócskázik) Orpheusz és a megsebzett / halálból visszatért / törődötté vált Eurüdiké házaséletét látjuk. A visszaút az alvilágból évekké, évtizedekké tágul. A mesterien szövögetett intertextuális utalások mögött sokszor látjuk megcsillanni a szerző fanyar humorát is.
A XXI. századba átlépő mitológiai pár szinte minden élethelyzetet kipróbál, a nevezetes kígyómarás után hosszú-hosszú éveket élnek le egymás mellett, szeretkeznek, gyerekeket nevelnek, de Orpheusz (a görög lantos és elkényeztetett, modern szupersztár) eközben sem találja meg Eurüdikéját. Hisz ők ketten már nem ugyanabban a valóságban élnek. Orpheusz kétségbeesett vándorútja így mindenféle emberi együttélés metaforája lesz.

Megyünk lejjebb és lejjebb,
kicsúszik lábunk alól az erdő.
Eurüdiké könnyed, lebegő,
szinte súlytalanok a gyerekek:
csak az én léptem nehéz.
Félelmetes, ahogy a babakocsi
meglódul a köveken,
ahogy elfut mellettünk két
póráz nélküli, nagy testű kutya…

(Orpheusz a lejtőn)

Megoszthatóak-e férfiakkal a női tapasztalatok? Én is úgy vélem, a szülés, vetélés, szoptatás tapasztalatai már-már közölhetetlenek, hiszen a férfiak olyannyira szennyes és/vagy halálos metamorfózisnak tekintik a női átváltozásokat. Eurüdiké, az anya félig-meddig halott a környezete számára – Orpheusz egy izgő-mozgó, érző és eleven holttesttel él, aki csontkezét rejtegetve reggelente magára veszi régi köntösét / hogy ne látszódjanak kiálló csontjai. (Orpheusz hajnalban).

Akárhány alakváltozata létezik a mítosznak, mindig ráismerhetünk. Azok is átélhetik, akik soha nem hallottak Trójáról – vagy csak mi, művelt felnőttek éljük át a mítosz örökkévalóságát, akik a játszótéren önfeledten tomboló gyerekeinket figyelve valamiféle ősi mintára ismerünk? A kérdés számomra eldönthetetlen, ám a Minitrója ciklus néhány remek költeménye amellett látszik bizonyságot tenni, hogy nemcsak a nyelveknek, hanem a történéseknek, a történeteknek is létezhet valamiféle „generatív grammatikája”. A játékvárat megrohamozó gyerekekben lehetséges a Tróját elfoglaló görögökre ismerni, a hajdani „vérrel kevert sárdarabokat” a játszótéren vadul száguldozó kisfiúk tornacipőjén megpillantani
.
Ha a mítoszok halhatatlanok, akkor talán egymásba is könnyen behelyettesíthetőek. Én ugyan nem hiszem ezt, de a Kötélvastag szakáll c. vers (szerintem a kötet csúcspontja) művészileg hitelesen „beénekeli” Orpheuszt egy tágasabb térbe, a Kalevala világába. Tényleg tágasabb térről beszélhetünk. Polgár Anikó költői világának már a korábbi kötetekben (pl. a remek Régésznő körömcipőben c. válogatásban) is megfigyelhető jellemzője, hogy a természeti elemek legtöbbször csak kulturális utalásokként, mítoszelemekként, más műalkotások idézőiként bukkannak fel. Ám itt, a Kalevala-versben a táj nem puszta szimbólum, a láp, az erdő, a szederfa kitágítja a korábbi költemények horizontját.
Ezt a fajta tágasságot érzem a nekem legkedvesebb ciklusban, a mennyet kereső Szent Brendan utazását bemutató versekben is. A hal olyan, mint a hajó, a cet, mint a sziget, az ember, mint egy megfordított fa, a szigetet ellepő, hófehér bárányok pedig összetéveszthetők a kövekkel. A kötet egyik legszebb versében:

Bárány bárány hátán. Borítva a sziget.
A fán csupa hófehér, gubbasztó madár.
Szárnytollaik: az orgona billentyűi.
Az egykori vadak húsát széthordták a szárnyasok,
csak a csontok merednek mészfehéren.

                    (Fehér mártírium)

A nyugati középkor nyilván egészen másként látta evilág és túlvilág, szerves és szervetlen élet, mulandóság és örökkévalóság határait, mint a görögök. Ami bizonyos értelemben válasz is arra a kérdésre, hogy az egyes mitológiák egymásba helyettesíthetők-e. Az átmenetek ebben a kora középkori világban kevésbé drámaiak, valahogy „természetesebbek” – meglehet, ezért is illenek ehhez a világhoz jobban a természeti képek, a fák, a bárányok és a tenger.
Nem ismerjük meg Szent Brendán szerzeteseinek reflexióit. Mintha mindvégig a táj gondolkodna helyettük, „kijelentené magát” és „megnyilatkozna”. Egy ennyire archaikus tapasztaláshoz persze nem illenek, nem illenének az Orpheusz-ciklusban már megszokott posztmodern játékok, igazán furcsa lenne, ha az egyik szerzetes – a görög héroszokhoz hasonlóan – előkapná a mobiltelefonját, és nekünk üzenne. Ez a világ véglegesen zárt, megidézhetjük, csodálhatjuk, félhetjük, de valódi párbeszédet nem kezdhetünk vele. (A költő által oly mesterien megidézett világok, a Kalevala és a középkor miatt felmerült bennem, akár lehetett volna Fordított Gorgók is a kötet címe.)
Polgár Anikó verses világjárásának nemcsak ragyogó költeményeket köszönhetünk, hanem a megismerésünk határaira vonatkozó új kérdéseket is.

(Polgár Anikó: Fordított Gorgó. Kalligram. 2023.)

Kép: Giorgio de Chirico

„Pedig fogódznék ágaidba…” Gondolatok Csontos Márta Intézményesített lélek című kötetéről

„Lelkünkre így ül ez a kor.” (József Attila)

„Alázatba forduló önirónia” (Keresztút). Irgalmat kereső, együttérző felszólalás. A világészlelet felelőssége. Az írástudó csendes lázadása. Keserűség és megcsillanó remény birkózása. A talpról lepergő csillagpor már nem kétségbeesett, sokkal inkább lakonikus, lemondó keresgélése, mégis: keresése. Fájó lemondás, de nem belenyugvás. Civilizációbírálat és önkritika. Megkérdőjelezni, irányt keresni nem
erőlködőn, ám elszántan. A szárnyvesztett lélek „rab madara” Arany János gyönyörű, létösszegző nagyverse óta felpanaszolja magát a magyar költészetben: „Mert hogy szálljon, / Bár kalitja már kinyitva, / Rab madár is, szegett szárnyon?” (Arany János: Epilogus, részlet) A repülés képességének elvesztése feltételezi, mintha létezett volna mindez, mintha a lélek szárnyalása érne véget. A kötet egy versének soraival:

„A fényjelek között elmosódik
a teremtés sokszínű csendélete.
Mit tehetek én, lehullt madár,
mit tehetek, ha tengerbe bukik az ég,
s már nem tud felszabadulni bennem
a repülés.”  (Őszi látomás, részlet)

Csontos Márta Intézményesített lélek című kötete három ciklusra bontva tartalmazza a verseket. A ciklusok címei (Felbontott létképletek, Torlaszok közt, Idődaráló) egyöntetűen rámutatnak valamifajta bomlásra-romlásra, „a törvény szövedéke” (J.A.) feslésére. Ezek az írások a versbeszélő által tapasztalt-megélt
világállapotoknak konzisztens kimondásai, felmutatásai. Emellett ugyanilyen következetességgel megjelenik mindhárom ciklus verseinek implikált, kevésbé sulykolt, ám mindvégig sugalmazott másik íve: a lehetséges megoldás felkínálása. (Erről később …)
A kötet problémafókuszú, elgondolkodtató és megtorpantó, látjuk a berzsenyis-adys ostorozó hang hagyományának felvillantását.
De miről is beszélünk? Önvizsgálat, önreflexió és önszembesítés egyszerre van itt jelen civilizáció és konzumkultúra komor-keserű bírálatával. A kötet három ciklusa polemikusan tárja az olvasó elé korunk látleletét: az első 19 vers általános helyzetjelentésként
értelmezhető, a második ciklus 15 alkotásának hangja  személyesebb, itt a versbeszélői státusz mintha felerősödne, a harmadik rész alkotásai (22 vers) pedig már a szubjektivizálódás, a személyes vallomás, az én-állapot leírása felé kanyarodnak. A kötet egészének olvasásakor, az előrehaladás során egyre mélyebbre hatolnak ezek a helyzetjelentések. A hangnem egyre személyesebbé válásával kerül fokozatosan közelebb a versbeszélő az olvasóhoz. A világtapasztalások ironikus-keserű, komor hangnemben ábrázolódnak, ennek kontextusába helyeződik bele az önironikus-szomorkás, olykor a fájdalom hangjáig eljutó lírai alany, aki következetesen valamifajta távolságtartásból értelmezi a környezet, a társadalom és a saját, személyes szférájának történéseit is. Ez az eltökélten távolságtartó szemlélet a – világ- és önértelmezésben egyaránt – képezi a verstörténések talán egyik lényegi közös vonását. Mintha az Emlékkönyvbe címet viselő záróversben említett cataracta (szürkehályog) versbeszélői attitűdként is  tételeződne, visszavetítve a kötet egészére:

„Társam szimbiózisban a kulturált félelem,
s míg saját evolúciómon töprengek,
… éles látóként ül cataract szememen.”

A látásmódbeli közvetettség egyrészt távolságot eredményez mindentől, még saját testi-lelki megnyilvánulásainktól is, másfelől ez a distancia adhat tisztánlátást, vagy ahogy a versbeszélő mondja: „éles látást”. A különírt szerkezet megidézheti az olvasóban a világlátás élessége, szigora mellett a késpenge élességét, metsző fizikai jellemzőjét is. Ezt a vizsgáló tekintetet azonban a versbeszélő maga felé is irányítja.
A záróvers kezdősorai hangsúlyt adnak ennek:

„Írok magamnak azzal
az önbizalommal, hogy ez
a megemlékezés és magamra
figyelés jó lesz az utókornak is
… nem csak nekem.”

A versek első ciklusa, a Felbontott létképletek tartalmazza a kötet címadó alkotását is. Az Intézményesített lélek cím közel ugyanazt üzenheti, mint a Felbontott létképletek: a paradoxonban rejlik az ábrázolt világ problematikussága. A lét felbomlása és a lélek intézményesülése önmagukban az abszurditásba mutató
metaforák. Amit Tóth Árpád még szomorú sóhajjal nyugtáz („Küldözzük a szem csüggedt sugarát, / S köztünk a roppant, jeges űr lakik!” Lélektől lélekig, részlet), amit József Attila határozottan bírál („Számon tarthatják, mit telefonoztam/ s mikor, miért, kinek. / Aktákba irják, miről álmodoztam / s azt is, ki érti meg.” Levegőt!, részlet), amit Pilinszky János tragikus mélységgel tudatosít („…fuldokolva kell / egymás ellen élnünk-halnunk! / Szívünk megremeg. / Vergődésünk testvérünket / sebzi, fojtja meg.” Halak a hálóban, részlet), és még folytathatnánk a sort – az a költészet talán legfontosabb, és kortárs líránk legjellemzőbb vállalása. Tudatosítani létállapotainkat, reflektálni a magát kínáló égetően fontos kérdésre: mi van velünk, emberekkel, miben vagyunk, miben élünk…
Csontos Márta kötetében is felfakadnak ezek a kérdések, utat törve áradnak a hagyomány hullámaival, olvasmányélmények mentén, kortársak között vagy irodalmi kánonunk nagy, mértékadó költőinek egy-egy verssorát megidézve, beépítve az alkotásokba. Madách emberiségkölteménye például többször felidéződik, így a
kötetcímadó versben is, amely aktualizálás és tényfeltárás egyszersmind: „Jöttek a megmondóemberek,/ s a lélekvár megrendült, / megbillentek az égi gerendák, / hieroglifák keringtek a szélben, …” (Intézményesített lélek, részlet). Kérdés persze, mit tekint az olvasó ténynek és tényfeltárásnak. A versek nem „megmondóemberi” pozícióból kigömbölyödő pesszimista szólamok, hanem a versbeszélő maga elé mormolt, kihallatszó zokszavai, csendes tiltakozásai. Érdekes lehet az olvasó számára észre venni a költőszerep pozicionálását a versekben, például ebben a kötetcímadó írásban: „A költő is magára maradt, / egy kis vershomokot szitált / a Hold szemgödrébe,…” (Intézményesített lélek, részlet).
Gondolatilag erre rímel a kötet nyitóverse, az Iránytévesztés: „A széthordott port / elmossa a savas eső, álmod füstje / hiába száll magasba, / nem veszik észre a jelet: …” Az észrevétlenség itt a figyelmen kívül hagyás gesztusát jelenti: a pusztába kiáltott szó hiábavalóságát. Ebben az első ciklusban egyfajta választ is kaphat az olvasó a „szárnyatlan torzóként repülő” (Szabadesés, részlet), „megöregedett szóként” (Elsivatagosodás, részlet), „belesárlott próbálkozásként” (Egyedüllét, részlet) tételezett költő-szerep reménytelenségének okaira, mi szerint: „Színpadra lépnek a pojácák, kántálnak / szent énekeket,…” (Félistenek a játszótéren, részlet).
Ebben az első ciklusban találjuk a kötet egyik legérdekesebb versét, mely ugyanakkor kevésbé sejtető és maga elé dünnyögő, sokkal inkább szarkasztikusan
szókimondó:

„A történelem megint ismétli magát,
előretört a hasznos hülyék mozgalma,
a szürkeállományban kontamináció van.
Vlagyimir Iljics haló porában felröhög,
lám, sokasodnak az egységsugarú agyak,
bedőlt a hamis ideológiának a gondolat,
s már nem akar semmit a sok szolgalélek,
csak isteníteni pénzes ládáján a nagyurat.
(…)
A hasznos idióta jól alszik, nincsenek
éjszaka kínzó álmai, nem lát a fénylő hajnalba,
magára vállalt egy örökös szürkületi vakságot.”
(Ismét a hasznos idióták?, részlet)

A klasszikus filozófiában „szókratészi bölcsességnek” nevezett felfogás szerint a tudás alapja a józan belátás arra, amit nem tudunk – Szókratész legalábbis ezt hirdeti, és ezzel utasítja rendre az önhitt tudákosokat. A modern pszichológia azonban ennél jóval tovább megy: ismert az 1999-ben, leírói után Dunning-Krugernek nevezett hatás, amely azt tárta a nyilvánosság elé, hogy a szerényebb intellektusú személy rendszerint nem rendelkezik olyan metakognitív képességekkel, melyek ráirányíthatnák figyelmét tudása korlátaira, épp ezért magabiztosság jellemzi, szemben a kompetensebb, épp ezért gyakran a hiányosságokra is jobban rálátó,
intellektuálisan fejlettebb személyiséggel. Ez eredményezheti az egyszerűbb és kevesebb tudással rendelkezők dominanciáját.
Bár a kötet inkább civilizációbírálat-fókuszú, az ökológiai érintettség ezzel együtt szükségszerűen megjelenik, így a disztópia jellegű Tájkép csata után, 2023 című alkotásban, melynek részlete:

„… meddő bimbókat kavar a szél,
szörnyeteg bombákat rejt az avar.
A hegyeken égnek az erdők,
csak árnyéka maradt a teljességnek, …”

A kötet egészének beszédmódjára jellemző az önmegszólító jelleg, az egyes szám 2. személy, amely szólhat egy tételezett „te”-hez is, de gyakran a kivetített én monológja.
A második ciklus, melynek címe Torlaszok közt, ugyan folytatja ezt az „én”-konstrukciót, de határozottabban megjelenik itt egy külső „te”, amely egy másik személy beléptetése a gondolatmenetbe. A valóság kimetszése, a külvilág (pl. a háború) dokumentálása így két pólus mentén történik. A kommunikáció azonban egyoldalú és torlaszok közt zajlik, nincs megértés vagy kölcsönösség. A torlaszok elhatárolnak egymástól múltat és jelent (Üres ház balladája), beszélőt és hallgatót (Lemeztelenítve), ugyanakkor egészségtelen jelenlétükkel összekuszálják és leegyszerűsítik, majd végső soron felszámolják az erkölcsi törvényeket:

„Alacsonyra tetted a lécet, mindig képes
vagy átugorni, a teljesítménymérésben
magad vagy az önbecsülés istene…
mindig tudod, hol a határ, és mennyi
a megugorható egység, már lemérted előre,
számodra minden elérhetőnek találtatik…”
(Mértékegység/telenség/, részlet).

Ennek az önmagát felszámoló létezésnek egyik legerőteljesebb megjelenítése a második részben a Dekompozíció című vers, mely a széteső, majd önmaga ellen forduló világ pillanatképe: „…a rózsabokrok támadnak,/ ágaik fegyveres, vérszopó katonák.”
A versek harmadik ciklusa tartalmazza a legtöbb írást a kötetben, a címe: Idődaráló. Itt már vállalt, tudatos személyességet látunk, a keserűség öniróniába oldódik, a testi határosságot és gyengeséget a szellem kimosolyogja – ebben rejlik ereje. A versekből eddig kihallható egyetemes világromlás felmutatása helyett az egyén eltávolodása tematizálódik itt az élettől, a mindennapoktól, az embertársaktól, és a megérkezés útjait fürkészik a sorok – túlnanra: „Csontjaimból kiszöktek/ a koboldok./ A Csend hangja zúg, / kopog, reccsen körülöttem, …” (Összeköttetés, részlet). Az elmúlás tudatosulása és tényfeltáró, meditatív hangú tudatosítása talán a
kötet legszebb képeit eredményezi:

„… mintha horogra akasztott volna
a sötét egy pince falára,
s ott, a mészkő nedvedző
oldalán cseppekben veszítenék
mindennapjaimból egy keveset.”
(Mélysötét, részlet)

A kötet egészén – így ezen a cikluson is – átvonul a repülés, a szárny, illetve a szárnyatlanság, szárnyvesztés motívuma, az ehhez archetipikusan is kötődő tartalmak. A vertikális perspektíváról leszakadó világot visszahelyezni nem tudó versbeszélő mindvégig szem előtt tartja, figyeli, élteti magában ennek a vertikumnak
a reményét: „Futómadárként nézek fel az égre, / titkon mégis remélem, valaki a végén / visszahelyezi belém a repülést, / s az örömódát zengő szelekkel/ új Ikaroszként körözve rám gyógyul/ az örök fényű, halhatatlan csillagok vére.” (Emlékkönyvbe, részlet)

Csontos Márta kötete – mint írásom elején utaltam rá – nemcsak polémikus-problémafeltáró, hanem válaszlehetőségeket, esetleges megoldásokat is felvillantó gondolatmenet. A bibliai Szeretethimnuszból merítő Tükör előtt homályosan című írás voltaképp utal is arra, ami nem áll talán messze a mindenkori gondolkodó ember, az „írástudó” feladatától: a legalsó lépcsőn (periférián) félszegen üldögélő költő jól ismert alakját látjuk, aki egyedüliként tud ”a lét előtti csendről”, átjárása van oda, pontosabban: átrepülése.

„…s több sem akart
lenni annál a kevésnél, mely csak annyi,
mint egy tengerforraló áramütés.”
(Tükör előtt homályosan, részlet)

A sugallt „megoldás”, a bujtatott válasz cseppet sem tolakodó, pusztán csak: megkerülhetetlen. A teremtett világ és – annak részeként – az ember minden teremtett lény, de mindenek előtt a másik ember iránti irgalmában rejlik, a versek tanulsága szerint mindenképp. No de van ennél fontosabb?

„…a remény majd megint rád talál,
s akkor majd végre megfogan a béke…
s a követ, melyet vérző öklöd elszántan szorít,
kenyérré változtatja a szeretet.”
(Színjáték az embertelenségben, részlet)

(Csontos Márta: Intézményesített lélek
Cédrus Művészeti Alapítvány,   Budapest, 2024.)

A drámától hajszálnyira – a hosszú hajú lány balladája (Pál Dániel Levente)

PÁL DÁNIEL LEVENTE:
BALLADA A HOSSZÚ HAJÚ LÁNYRÓL

Egy hajszálnyira volt attól, hogy.

Szép dús hajkoronát örökölt,
a régi fotókon csodálta felmenői
földig-derékig-vállig-csipőig
érő tengerárnyi hajzuhatagát –
egyik fölé védelmező
ernyőként borult,
másik gyönge szívét
köpenyként takarta,
egyik szégyenét
copfjaiba fonta,
másik szerelme fölött
volt a titkot őrző sátor,
egyik könnyeinek lett
a fogolytábor –
mikor mit adott
a történelem vagy a ház,
mikor mit vett el
a politika vagy a gyász.

Az ő hajába is,
ahogy belekapott a szél,
szállt a magasba,
mint a szőlőből
felijesztett seregélyek.

Egy hajszálnyira volt attól, hogy.

Ahogy szép szerelme kérte,
az olyan ellenállhatatlan volt,
úgy tudott ilyenkor nézni,
mint egy gyermek,
ki anyja ölébe
visszakívánkozik –
és ő ment a fodrászhoz,
rövidebbre igazíttatta frizuráját,
így még jobban is áll,
forgolódott a tükör előtt aztán.

És szerelmük virágba borult.

És ahogy szép szerelme kérte,
az olyan ellenállhatatlan volt,
úgy tudott ilyenkor nézni,
tekintete volt a simogatás,
meglágyult az ellenérv,
felgyorsult a szívdobogás –
és ő ment a fodrászhoz,
rövidebbre igazíttatta frizuráját,
így még jobban is áll,
forgolódott a tükör előtt aztán.

Egy hajszálnyira volt attól, hogy.

Szenvedélyük,
mint nyári viharban

a gyümölcsfák lombja,
úgy lobogott.

És ahogy szép szerelme kérte,
az olyan ellenállhatatlan volt,
úgy tudott ilyenkor nézni,
mint szarvas figyeli
árnyas folyóparton
mit sem sejtő nősténye
fodrozódó tükörképét –
és ő ment a fodrászhoz,
rövidebbre igazíttatta frizuráját,
így még jobban is áll,
forgolódott a tükör előtt aztán.

De a gyümölcsfákat alámosta
az egyre többször megáradó
hirtelen harag és indulat,
a féltékenységben nincs
semmi természetfeletti,
hiába érezzük néha azt.

És ahogy szép szerelme kérte,
az olyan ellenállhatatlan volt,
úgy tudott ilyenkor nézni,
mint éhes vércse lesi
az udvaron bukdácsoló csibét –
és ő ment a fodrászhoz,
rövidebbre igazíttatta frizuráját,
így még jobban is áll,

forgolódott a tükör előtt aztán.

Ha gyanakodott, vagy
csak úgy rosszkedve volt,
a pohár után nyúlt, vagy
a pohár nyúlt őutána –
nagy hangulatot, dúsan
burjánzó természetet örökölt,
a családi fotókon valahogy
mindig feltűnt egy üveg,
a földön, derékmagasságban,
áldomásra tartva,
vagy épp csak a szájhoz
emelve, az alja –
mikor hogyan hagyták, amit
a politika vagy a gyász,
mikor hogy fogadták, amit
a történelem vagy a ház.

És az ő kedve is, ahogy
felkapta vagy épp leejtette a szél,
keringett a szőlőtőkék között,
mint kereplő éneke
a seregélyek után.

Szép szerelmem, kérlek,
menj el fodrászhoz,
nyírj a hajadból,
öledbe hajtom fejem –

Szép szerelmem, kérlek,
menj el fodrászhoz,
nyírj a hajadból,
simogat a szemem –

Szép szerelmem, kérlek,
menj el fodrászhoz,
nyírj a hajadból,
űz tekintetem –

Szép szerelmem, kérlek,
menj el fodrászhoz,
nyírj a hajadból,
csillapítsd a kedvem –

És ment a fodrászhoz,
rövidebbre igazíttatta frizuráját,
így még jobban is áll,
forgolódott a tükör előtt aztán,
és ő is jobban szereti.

és ő is jobban szeret,
ha kedvére teszek.

És ha így szeret, akkor így szeret.

Első megjelenés: https://pannontukor.hu/pal-daniel-levente-ballada-a-hosszu-haju-lanyrol/

Kötetben:  A budai anyák kelet felé indultak el. Prae Kiadó. 2024. 21-26. old.

Illusztráció: G. Klimt: Danae

Erőtér. (Tornai Xénia kötetéről)

A költők, mint ezt már sokan megírták: „rajokban jönnek.” Ez azt is jelenti, hogy létezik valami titkos kapcsolat a női líra témáit, világlátását illetően. Tornai Xénia, mint ezt Baranyi Ferenc említi az előszóban, kész formakultúrával érkezett, vagyis a formán keresztül is képes átélni azt a kapcsolatot, ami a rím és időmérték évszázados (évezredes) vezetékein keresztül érkezik a versbe, mint szellemi vérkeringés, vagyis az idő metafizikai ihlete, a létezés spirituális átérzése. Mégis mit jelent ez ?
A női líra – éles ellentétben a hübriszként tomboló férfi energiákkal nemcsak a világegyensúly megbomlását érzi, tudatosan, vagy ösztönösen, de gyógymódot is keres. Kérdés csak az, hogy az értékrombolás korában (Mars), a Antikrisz-tust megtestesítő, a rombolásra is megtanítható gépi intelligencia ellenében, a csipkehorgoló ujjak türelme, a szelíd szeretet energiája képes-e humanizálni és megbocsátani mindazt, ami szemünk előtt megy végbe?
A kérdés erőterében adott életpárti válaszok rokonítják ezt a lírát a már klasszikusnak számító Nemes Nagy Ágnes, Beney Zsuzsa és mások, többek közt Mezey Katalin, vagy éppen Baka Györgyi válaszaival. Közös elem ( és itt nevek egész légióját sorolhatnám fel), hogy a nőiség felemelése történik a versekben. Annak átélése és vállalása, hogy a nőiség részesedés a világot éltető harmóniában. A kötetnyitó hosszú vers az Ébredés, az élményként kimondható, mégis a kozmikus alaktalanságból megszülető tudatot fényképezi, helyezi bele a világtérbe, az időtlen időbe, ahol súlyt és formát nyer a létezés: „A valóság tükörcserepekre esett töredékeiből  / képes vagyok összerakni magát a Valóságot. / Én egyedül. / Mert tudatomban őrzöm a Világot. /Tudatomban őrzöm önmagam. / Az Egység burka immár meghasadt.”
Az idézet alapján nem kell bizonygatni, hogy ez a líra (mely nyilván alakulni és fejlődni fog ) a maga filozofikus tartalmait egyre nagyobb önállósággal kezeli. Fantáziája alapvetően láttató, képteremtő lélekmozi. Képes önmagát ( a vers-én) különböző helyzetekbe, szituációkba képzelni. Például így: Hegytetőn ülök most fenn a menny tövében, / Isten mimelésre gyenge földi lény . / Körbenézek onnan fellegek körében, /és kitárja nékem titkait a fény. (Meditáció). A költői küzdelem azért folyik, hogy a szókincs (mint érzelemkifejező szín, hangulat, stílus, élettanulság) összetett tudatszférái egymást erősítő dallamívbe rendeződjenek.
A személyiség értékvilágáról a megszólító versek ( Tizenegy pillanat – Bence fiam 25. születésnapjára ; Tölgyek – Édesanyám 80. születésnapjára; Himnusz nyáridőben – Férjemnek ) sokat elárulnak. Egyfajta szőttesként áll előttünk a lírai én belső világa, mint  létmegértés és elfogadás. A költőnő mindezt a szeretet szemüvegén keresztül látja. A férfiakat is (Ballada a férfiakról) , mikor a részvét és a szeretet balzsamát kínálja sebeikre: ( „Oh, férfiak, mint szánom harcotok !”  A vers ezúttal sem ijed meg a romantikus érzelemkifejezéstől. Mindez arra is utal, hogy ez a líra képes a szerepjátékra, hangulatok megidézésére, a reinkarnáció mélységes titkainak megfogalmazására  – többek közt a Beavatás gyönyörű soraiban:

Hány testet viselsz el, és tépsz össze önként,
míg a véglegesre éned ráakad ?
És hányszor kell néked még újjászületned,
hogy egyetlenegyszer megleld önmagad?!

Tornai Xéna költészete – mint látjuk – a nehezebb utat  választotta, mikor a világkáosz drámája ellenében a hagyomány filozofikus, mitologikus összefüggéseit kutatva a nőiséget mint küldetést értelmezi.

Tornai Xénia: IDEÁT
Cédrus Művészeti Alapítvány, 2024

Egy nem mindennapi poétikai varázslat bűvöletében. Gondolatok Török Ági Alkonyuló alkonyidő cimű kötetéről

fogom a mozsarat
csöndet török:
kemény burka
földre pattan
s megvillan a
dióbél mosoly
/Török Ági: Csöndtörő/

A kortárs költészetben különleges helyet foglal el a palettán Török Ági Alkonyuló alkonyidő című verseskötete, mely a Cédrus Művészeti Alapítvány jóvoltából kerülhetett az olvasók kezébe. A fenti versgyűjtemény a 78 éves szerző első kötete, de ezek az írások nem szárnypróbálgató kezdeményezések, Török Ági már közel 50 éve ír, mégis csak most került sor első alkalommal írásai kötetbe rendezésére.
A már régóta az asztalfióknak dolgozó szerző elég bátorságot és elszántságot érzett ahhoz, –és nyilvánvalóan kiadói biztatást is – hogy megmutassa nekünk mindazt, amit korábban már Weöres Sándor is az olvasók elé tárt: Szemhéjam alá befér az egész világ.
A kötet címe is arra utal, hogy egyfajta számvetés, önértékelés történik az oldalakon, de ez a visszatekintés és létértékelés igazán eredeti és kivételes, így feltétlenül egyetérthetünk Turai Laura kedvicsináló méltatásával, amelyben kiemeli, hogy a szerző eredetisége részlet-érzékenységében … szókimondó varázslásában rejlik.
Török Ági verseiben közeledünk a létmegértéshez, s érezzük, fájdalmainak kibeszélésével megtisztulnak bennünk is a lelki-szellemi járatok, még akkor is, ha az univerzumban nyilvánvaló az ember kicsinysége: A szárnyalásban van valami csoda/ még akkor is, ha Ikarosz-szárnyad  / viasza megolvad, s szörnyethalsz / és szoborként nyel el a moréna.
Azt is el tudjuk fogadni, hogy a disszonancia nem ellentéte az emberi életben a harmóniának, ellenkezőleg, a kiegészítője, így a szerző saját tér-és időbeli korlátait nem feltétlenül szorongásként éli meg. A korábban idézett néhány soros Csöndtörő egyfajta költői öndefiníciót is megfogalmaz, így már az olvasás kezdetén beleolvadunk Török Ági gazdag élményvilágába, tudatosul bennünk, hogy a költő fény- és létszerelmes, mindig megtalálja a belső békéhez vezető utat, mert tudja, a titkokat minden ember magában hordja, de csak kevesen tudják megfejteni azokat.
A kötetben egy egész életutat kísérhetünk végig, megtudjuk a szerző születésének körülményeit az Inkubátor című versből, tisztában vagyunk azzal, hogy lehetetlennek tűnő történések is valóságossá válhatnak, hiszen az életutak vártak vagy váratlanok…földiek és égiek / mosolyok és könnyek / összegyűrt papírlapok…
Török Ági versuniverzumát a természetben és a magánéletben megtapasztalható élmények teljessége tölti fel, az életörömöket olykor traumák homályosítják el, ahogy a Klinika triptichon soraiból is kiolvashatjuk, de tudjuk, hogy a létfolyamatban az ember mindig felfelé vágyakozik, mert a titkok csak látszólag vannak elérhetetlen magasságban; hiszen szinte mindig Vértengerből / kisziporkázik a Nap…/ Tátott csecsemőszája/fájdalomkör. / Életre sírja magát/ és szétordítja a Fényt.
Az életértékek megfogalmazása olvasás közben Kant egy gondolatát is felidézi bennem, egyidejűleg Török Ági emberi és poétikai kvalitását is meghatározzák. Lelkemet két dolog tölti el megújuló csodálattal és áhítattal: a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem.
Török Ági az élet törékeny hídján egyensúlyoz, olykor Istenhez is fohászkodik, hisz érzi, nem nőtt fel a feladathoz, a kozmikus égi-földi közegbe berejtve egy kicsiny élet, csak mikró része a mindenségnek.     A létezés öröme pedig nem egyszer kemény falba ütközik, az ember próbálkozásaiban csak kicsi csónak törött horgonnyal… szétszórt szelektív emlékek…rejtőzködő lélek. A reális és az irreális egyazon pillanatban jelenik meg Török Ági költészetében a képek sajátos asszociációs rendjében. Lírájában ott lebeg a maga teremtette varázslatban, ahol a hangok, a fák, a virágok, az illatok visszanyerik eredeti jelentésüket.
A ragyogást olykor sötétülő képek is megzavarják. Török Ági világ-pusztulást sejtető érzete is fájdalmat sugárzó képekbe önti napjaink zavaros élethelyzeteit. Életünk viharok dacvihara / életlen késsel nyúzott szalonna, az élet alkonyán azonban az ember leginkább fényre vágyódik, olvashatjuk kérését a Szólhatnál üzenetében: szóhatnál a gerincembe / görbült IDŐnek / ne rohanjon/üljön sámlira elém/ nézzen fakasszemet /velem / a pillanat panteonjában.
Az idő múlásával szembeni tehetetlenségünket Simone Weil egy gondolata is megerősíti: Ne akard megváltoztatni súlyodat a világ mérlegén.
A létben otthonra találó költő líráját újra meg újra átitatja az emlékezet, mely valójában tisztán belső dolog, egy mikrotörténelem megteremtője és őrzője, melynek székhelye az individum elméje. s a visszaemlékező sorokban érezzük, a szeretett személy mindvégig a közösség tagja marad, amig emlékezünk rá. Így tud a ’semmi közepén tátongó hiány’ mégis feltöltődni a múltból visszahozott jelenvalóságba.: álomvalóságban látom/jelenléted…Te keringsz a horizonton / fényfutamon vársz engem / Vársz
Török Ági különleges poétikai eszköztárával is megismerkedhetünk a kötetben. Játszik a szavakkal, látszólag össze nem illó jelentéstartalmakat is sikeresen párosít úgy, hogy azok fokozott figyelemkeltéssel erősítik megfogalmazott üzenetinek fontosságát. (könyvrongy, sziklacsontok, magánymozsár, nyugágydélután, porcelánjaj, jégszekerek stb.) A kreatív szóalkotások mellett, ahogy a kiadó is jelzi, szokatlan helyesírási megoldásokat is alkalmazott, melyeket a kiadó a szerző kérésére változatlanul meghagyott a kötetben.
Török Ági kötete mindenképpen figyelemre méltó, sajátos költői képeivel, élményvilágának nem mindennapi feldolgozásával. mindenképpen helyet kér könyvespolcunkon. És feltétlenül egyetértünk  az Alkonyuló idő a költészet lényegét meghatározó két sorával: az írás mit sem ér, ha csak üres betűk egymásutánja / ha nincs benne gondolat. 

   Török Ági: Alkonyuló alkonyidők. Cédrus Művészeti Alapítvány, 2024.

 

Végtelenbe feszített jelenidő (Karácsonyi Zsolt: Belső tízezer)

Karácsonyi Zsolt költő egy merész poétikai hajtűkanyarban gondolt egyet, miszerint mégis csak túl komoly dolog a regényírás ahhoz, hogy azt a regényírókra lehessen bízni, így inkább ő maga írt egy regényt Belső tízezer címmel (Bookart Kiadó, 2023). A szöveg a kóros költőiség jegyeit hordozza magán, amely jelenségre a szerző poétikus lelkülete és versíró hajlama lehet a magyarázat.

A regény – vagy a próza álcáját magára öltő lírai szövegfolyam – nem rendelkezik cselekménnyel. Bár van egy főhősünk, akinek az a története, hogy lassan mindent elfelejt és nincsenek emlékei, valamint nem ismeri fel a hozzá legközelebb álló embereket. De vajon kik vagyunk, ha nincsenek emlékeink? Lehet még autonóm énről beszélni, ha az agyban semmiféle képe nem él már a múltnak?

„Nem emlékszem a nevemre. Mondta magának az Öreg.” (7.) Ezzel a két mondattal indul a regény. Az első mondat jelen idő. A második múlt. Hiszen, aki nem emlékszik semmire, annak nincs múltja, és a jövője is kérdéses. Ily módon lesz ez a mű egyetlen megélt mozzanat kifeszített pillanatának jelene, valamiféle örökkévaló most, mindig ittlévő idő, ahol a szerző ügyesen zsonglőrködik a két idősíkkal, annak megfelelően, hogy a főhős éppen tisztában van-e azzal, hogy állapota fokozatosan romlik (itt jelenik meg a múlt idő) vagy éppen az örök jelenben leledzik, ahol finoman folyik egybe a pillanat valósága a tudat folyamatos áradásával.

Ebben a poétikai síkban, amelyet a szerző minden igyekezete ellenére sem lehet nagyprózai ívekkel vádolni, kúszik be egy szürreális szál, ahol háromlábú lovak és Kutyaistenek mászkálnak a képzelet és a zavaros valóság közti keskeny mezsgyéjén. A görög mitológia alakjai: akhájok, trójai hősök is felbukkannak, hiszen Karácsonyi Zsolt módfelett érdeklődik az ókori görög irodalom iránt – a homéroszi eposzokat már tízévesen lelkesen végig olvasta szülei könyvtárából.

„Ezt szeretik, és akad sárkány, aki megunja, hogy az emberek városokat égetnek, ágrólszakadtakat nyúznak, és teljes valójában jelenik meg előttük, mint hosszan elnyúló hegygerinc, vagy völgy mélyén szinte alvón kanyargó folyó. Az embersereg, nevezzük Thészeusznak, vagy Siegfriednek, ilyenkor megretten és visszavonul egy időre. Történeteket találnak ki, miért kell támadni a sárkányt. Az unatkozó sárkányok a történetek miatt jelennek meg előttük, lássuk, a korábbiakhoz képest, mit tudnak kitalálni.” (35.old.)

Ez a Sárkány monológja, amely kapcsán joggal merül fel a kérdés, hogy vajon az Öreg meghasadt emlékeinek valamiféle foszlányával van itt dolgunk, amely mintegy kiszakadva az egészből (jelen esetben az egész az elme, amely híven őrizné az emlékeket) önálló életet élve demisztifikálja a világ és a kultúránk hősies mítoszait – más szavakkal konzekvensen átírja az érzékelt valóságot, amelynek során az ápolónőből Ápoló lesz, a kerítésből pedig Kerítés. Azaz mitikus szintre emelkedik a széthullt elme újrakonstruált világértelmezése.

 De még mielőtt ezt a rejtélyt meg tudnánk fejteni, az Öreg kentaurrá változik, akit egy feldúlt vadász azonnal nyílhegyének végére tűz, és ez a feldúlt vadász nem más, mint Apollón, a „gyilkos költő”, aki üldözi őt. Méghogy itt nincs cselekmény! Ugyan már. A nem-cselekményben, ha ezer darabban is, de felsejlik a gyerekkor, a felnőtt férfi életének néhány mozzanata, és ha ködösen is, de valamit a jelen mindennapjairól is megtudunk.

Itt tulajdonképpen a hiány és a fosztóképző tobzódásáról beszélhetünk. Hiány van emlékekben, de hiány van a bizonyosságból, hiány van ifjúságból, hiány van egészségből, hiány van még a hiányból is.

„De nem volt biztos benne, hogy a feltoluló emlékek tényleg az ő emlékei, vagy igaza van Illmarinnennek, és az Öreg hajlamos sajátjaiként kezelni mások emlékképeit is.” (39-40. old.) Majd máshol felmerül, hogy az emlékek tulajdonképpen nem mások, mint meg nem fejtett jóslatok.

„Ezért tetováltatta az Öreg még egészen fiatal korában a Napot és a Holdat a két szemhéjára, hogy homályosan és később már önmaga számára is értelmezhetetlenül megtartson valamit a meg nem teremtett világ érzékelhetetlenségének emlékéből.(…)…igenis létezik a teremtethetetlen, ahogy a meg nem született, az el nem gondolt is létezik, azzal a különbséggel, hogy a meg nem született és az el nem gondolt világok felé mégiscsak útjelzőként mutat a Nem.” (56. old.)

Joggal vetődik fel a kérdés, hogy kinek a tudata árad itt szerteszét. A főhősé, azaz az Öregé? Vagy valamiféle mindentudó narrátor beszél az Öreg nézőpontjából, ezért folynak egybe a valóság jelenlévő pillanatai a szürreális síkkal némi görög mitológiával keverve?  Vagy az Öreg darabokra eső tudatának a folyamatát látjuk?

A szöveg a szisztematikus elbizonytalanítás mellett egyfajta körkörös technikával újra és újra tér vissza már korábban felbukkant motívumokhoz. Így kerül elő újra és újra a tenger, valamilyen víz, a hajózás témája. Ahogy újra és újra megjelenik Apollón, aki üldözi az Öreget, vagy valakit. Mint ahogy a seb és a sebezhetőség is vissza-vissza térő és tovább írt motívumok. Az a motívum is többször előfordul, ahogy kívülről figyelik az Öreget. Hogy kik ezek a „figyelők” szintén a szisztematikus elbizonytalanítás homályába vész.

Ami viszont bizonyos, hogy ez a lírai prózanyelv, amely uralja a Belső tízezer szövegvilágát, szentenciaszerű bölcsességeknek álcázott paradoxonok sorát fogalmazza meg, amely paradoxonok magabiztosan tartják egybe a szöveget. Hiszen történet nincs is. Azaz a szentencia, amely mégis csak feltételez valamiféle bizonyosságot, magabiztosan bontja le a szöveget szóról szóra, mondatról mondatra. Nemcsak az elme, de a szöveg is szétesik. Először történetekre, amelyek csak lazán kapcsolódnak egymáshoz, majd mondatokra, és végül szavakra.

Ez a könyv tehát egy belső utazás a széteső elme mélyére, ahonnan eltűnnek az emlékek, a vonatkozási pontok, a referenciák és relevanciák – így jutunk el olyan elemi részecskékhez, mint a szavak. De van-e a szavaknak önmagukban értelmük, ha már az elme képtelen értelmes összefüggő narratívát alkotni?

„Azt hittem szavak nélkül is lehet szavakat mondani, felsorakoztatni egyik szót a másik után, mintha csak népszámlálást tartanánk, mintha csak megterveznénk egy várost, és abban mindenkinek az volna a feladata, hogy kimondjon egy szót(…)talán tízezer szó fér el abban a városban(…) (186.)

Miután a címet – Belső tízezer – ily módon maga a szöveg fejti meg, az igazi kérdést az alcím veti fel: igaz történet. Mihez képest igaz? Az egyetemes nagy mítoszokhoz képest? Az emberi élet végességéhez képest? Az emberi test mulandóságához képest? Az összefüggéstelen tízezer szóhoz képest?

És ahogy a szavak határa a mondat és célja a szöveg, úgy az én határa a tudat és célja az emlékek.

(Karácsonyi Zsolt: Belső tízezer (igaz történet), Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2023., 201. oldal)