A magyar-bolgár irodalmi kapcsolatok egyik hídembere, Plamen Dojnov (1969) bolgár költő, irodalomtörténész, drámaíró, kritikus tett látogatást 2024. november 12-én a Bolgár Kulturális Intézetben legújabb magyarul kiadott könyve, a többműfajú Mások hangjai kapcsán. A kiadvány a Cédrus Művészeti Alapítvány, Szondi György kiadóvezető jóvoltából jelent meg. Jelen könyv azért lehet fontos olvasmány, mert a benne található szövegek merítés a már ismerhető, de talán olykor feledésbe merülő nyelvünkön olvasható Dojnov-irodalomból. Egy korábbi, 2017-es kötetbemutatója alkalmával jegyezte meg a szerző, hogy úgy érzi magát, akár egy delfin röptének zenitjén. Talán ezzel a hasonlattal jegyezhető mostani bemutatkozása is. A könyvben szereplő anyagot a bolgár irodalmat igencsak értő, rutinos műfordító, Csíkhelyi Lenke és a neves bolgarista Szondi György fordították.

A könyvet felvezető versek egy olyan ciklust formálnak, amelyben a testreprezentáció jut érvényre. A Feljegyzések a testről című szövegválogatásban a szövegtest mint posztmodern corpus úgy áll előttünk, mint amelyet olvasóként le kell tapogatnunk ahhoz, hogy érzékelni (érteni) tudjunk. A szájpadlás című versben olyan egyedi szóalkotásokat (hapax legomenonokat) teremtett a szerző, amelyeket Szondi György ismert bravúros nyelvhasználata és egyszerre intuitív és következetes fordítói énje hozott világra: télurna, akvarellszegfűk, sóhajliturgiák, opáltemplom, szájégbolt. Az ajkak pátoszi hanggal artikulálják: „Óh, az ajkak – két halacska, majd csónak…”, majd a strófazáró szóban egy megragadó-szójátékos rímválasz a „csodaszám”-ra: Csocsoszám. Ugyanakkor a homo ludens-alkatú Dojnov komor hangnemváltásra is képes: „És ha senki nem is látna, / nincs fájdalom, nincsen dráma. / Hogyha nincs test, neve sincsen, / senki legyek, ez a lényeg, / ne is jöjjek a világra…” (Az embrió gondolatai elalvás előtt). Vagy a negatív festésre mint költői módszerre épülő Búcsú a sosemvolt élettől versdarabja: „fel nem épült ház sötét padlásán / meg nem született gyermekeik toporognak…”; „hét el nem vett feleségem…”; „át nem élt világ…”; „meg nem írt könyveim…”; „ki nem épített utcákon…”; „ki nem robbant forradalmak…”(Csíkhelyi Lenke ford.)

Ezek után jutunk el a Dojnov-líra megkerülhetetlen, s éppen ezért kihagyhatatlan Kávéköltemények című munkájáig. A könyv 2007-ben jelent meg magyarul a Napkút Kiadónál, Szondi György fordításában, amely több, mint nyolcvan oldalon színes képmelléklettel illusztrálva szól a budapesti kávéházakban fellelhető kávékülönlegességekről, melyeknek receptjét is versbe szedi a költő. „Kávé és csokoládé – omló zenemű mása, / tejszínnek habja mint fodros, Strauss árnyéka rajta.” (Bécsi kávé – Kiemelések az eredetiben. – L. N.) A világ a Morik kávéházban avagy A kávé földrajzában olvashatunk a kávé élénkítő hatásáról: „Korzika kalózai rumban alszanak el, a kávé ébreszti fel őket”; majd A kávé rövid történeti poétikája fogalmazza meg esszenciálisan ezen kiemelt tér, a kávéház lényegét a kávéház szóösszetételének felmutatásával: a „kávéház elvarázsol és egybegyűjt, összebékít és elválaszt – szenvedélyekkel és melankóliákkal sugarazza teli a várost…” (Szondi György ford.) Az első kávéházak feltűnésétől, delejétől, 21. századi alkonyáig járja körül Plamen Dojnov azt az utat, amelynek vonzásköre mélyen kihatott a korok embereire. (Lábjegyzetben olvasható Pest szavunk bolgár etimológiai vonatkozása, mely szerint: „Pest szavunk, a tulajdonnév, a ’bolgár’ kemence’ jelentésű pest közszóból származik. – A ford. megj.)

A bolgár szerző „nyugati” helyszeretetének néhány opusza is bekerült a kötetbe Csíkhelyi Lenke tolmácsolásával: Bécs, látkép; Fotó Bécsben; Az ő szeptember 11-e Bécsben; Szabadság híd, Nyugati pályaudvar – felülnézet; Nyugati pályaudvar – alulnézet. Amint a Káva Téka (Napút-füzetek) 117. számának tükörszerű felmutatása, amely Plamen Dojnov Ungarszki kompleksz (Magyar komplexus) avagy mit látott Jurij Vlagyimirovics Andropov szovjet nagykövet Magyarországon 1956 ablakán át című írása. Ez a munka az Országos Idegennyelvű Könyvtár 12. műfordítás-pályázatának alapanyaga volt 2017-ben. Németh Erzsébet díjnyertes fordítását közli a jelen kötet, ahogyan még két másik Dojnov-vers (Látogatás a szentendrei Marcipán Múzeumban; Oktogon, Budapest) fordítótriászának: Lackfi János, Molnár Krisztina Rita, Vörös István magyar nyelvre való átültetését is.

Üdvözítő az a szerkesztői cselekedet, amelynek köszönhetően a drámaíró Plamen Dojnov is megismerhető a könyvből: a legrangosabb bolgár színházi kitüntetést (Askeer) elnyerő Mások hangjai című drámája teljes egészében hozzáférhető az olvasó számára Csíkhelyi Lenke fordításában. Dojnov nyolc képből álló színművének címe máris beszédes, témamegjelölő cím: a darab egy olyan telefonos szolgáltatásról szól, amelyben egy a munkájából eltanácsolt titkárnő, Margarita kitalálja, hogy a rossz híreket telefonon keresztül felveszi a „feladótól”, majd „kézbesíti” a „címzettnek”. Vállalkozásának címe: „Hang kölcsönbe.” Ezután hangzik el a következő szöveg felvételről Margarita hangján: „Mi elmondjuk mindazt, amit ön akarna elmondani. Ön kitalálja, mi hangosan kimondjuk. Bízzon bennünk, garantált diszkréció. »Hang kölcsönbe« – az ön igazi hangja. Várja meg az ön bizalmas operátorának bejelentkezését.”  Ez a szolgáltatásfajta a rossz hírek továbbítására szolgál, ugyanis a jó híreket bárki közölheti bárkivel. A rossz híreket nem merjük felvállalni, sokkal könnyebb egy közvetítő közegen át eljuttatni a másikhoz: „A jó hírek ingyen röpködnek. A rosszakért fizetni kell” – jelenti ki Margarita. A vállalkozás alapötlete valójában Margarita anyjától származik, akit a darab vége felé öregek otthonában találunk, és akinek egyik lányával való telefonbeszélgetése felvételre kerül, miként a Kishercegnő, a Vásárló, Szonja, az Igazgató, Angel, Anna, Lilija, a Nővér, Csecso, B. Lekov, az Öregember, a Metresz és a Tábornokné hangjai. A „hangtávirat” feladásához név és telefonszám szükséges, valamint háromféle gyorsasági fokozat közül lehet választani: azonnali, gyors vagy közönséges közlemény, melyeknek díjszabása is különböző. Sőt. A gyászhírért felárat számolnak fel. „Nagyon érdekes pillanat – fejti ki gondolatait Plamen Dojnov a könyvbemutatón –, amikor olyan sok embernek a hangjával rendelkezel, akkor egy idő után, aki ezeket gyűjti, elkezd gondolkodni, hogy óriási hatalommal rendelkezik. És ez egy nagyon izgalmas játék az intimitás és a publikus szereplés között, ugyanis amikor egy hangot felvesznek, hangfelvételt készítenek, az máris publikussá válik.” A darab végkifejletében Margaritát látjuk egyedül a színen a mások hangjaival, akik a különféle felvevőkészülékek egyszerre bekapcsolásával akár egy „búcsúszimfónia” szólalnak meg. A szerzői instrukcióban is ezt olvassuk: „Margarita taglejtésekkel kezdi irányítani a hangokat – mintha vezényelne.”  Plamen Dojnov párhuzamba állítja művét a legjobb idegen nyelvű film kategóriában 2007-ben Oscar-díjat nyert Mások életei (Das Leben der Anderen, 2006) című filmmel, amelyben hasonló szituáció kerül a filmvászonra.

Végezetül Dojnov irodalomtörténészi-kritikusi munkássága kerül a fókuszba. 1956 – A magyar felkelés és a bolgár irodalom (Napkút Kiadó, Bp., 2017, Temesi János ford., versek: Szondi György ford.) című nagyívű könyvéből válogatott fejezeteket a szerző, többek között a Bevezetést (A magyar ősz és a bolgár lombhullás), amelyben azonnal szembesülünk könyve kérdésfeltevéseivel: „mi történik Szófiában, ha Budapesten felkelés tör ki a nagy szovjet testvér ellen? Hogyan reagálnak a bolgár írók és szövegeik az 1956-os év szituációjára? Hogyan jelennek meg a magyar felkelés hatásai a bolgár irodalomban?” A félszáz oldalnyi szemelvénygyűjtemény után a Bronzpillák – Az új bolgár líra 125 éve (Masszi Kiadó, Bp., 2002) című antológiáról kapunk átfogó képet, amelyet Dojnov szerzősége jegyez. A négyszáz oldalas unikális versantológiát Szondi György állította össze, amelyről recenziójában Dojnov megjegyzi: „A szövegválogatás, amellyel az egyes szerzők bemutatásra kerülnek, nem ismétel egyetlen korábbi hasonló válogatást – sem magyar, sem bolgár, sem más idegen nyelvű antológiáét.”  A Szondi György 60. születésnapjára írt köszöntő szöveg – Szondi öt arca – méltán és méltón kerülhetett be a kötetbe. A bolgár kultúra „nagykövetéről”, „apostoláról” sokan zengtek már, nem véletlenül. Dojnov szavaival: „Szondi egyszerre van Ott és Itt, garanciája egy bolgár-magyar teljességnek – térnek, amely szomjasan búvik meg a Duna oltalmában, s kirajzolja a Bolgár Magyar Szellemi Birodalom körvonalait.” (Literaturen Vesztnik, 2006. évi 10. szám) A Másik olvasása című írásban Nagy László, Pilinszky, Esterházy Péter, Kertész Imre, Petőcz András vagy Csáth Géza bolgár nyelven való megjelenéseire esik a hangsúly, míg a Három szín, két zászló nem más, mint egy 2005-ös antológiabemutatón elhangzó szöveg írott lejegyzése: Három szín: fehér, zöld, piros. Fiatal magyar költészet (bolgár nyelven) és fiatal bolgár költészet (magyar nyelven). Dojnov könyvét Nagy László – Szécsi Margit: Szertartás délen (könyv+CD) című kiadvány recenzálásával zárja, valamint Egy magyar lelet címmel Binjo Ivanov Ballada a benzinről című versének szövevényes történetével.

Összeségében úgy gondoljuk: Plamen Dojnov mások hangjaiban is mindig önmagára talál rá; olvasmányélményei, kortársai, „tanárai” úgy hatnak rá, hogy közben a saját szólama mindig képes felülkerekedni azokén, sajátos hangszínt hordozva a kortárs bolgár irodalomban.

El kellene engedni végre.
Elengedni a kifordított tavak alatt rekedt Napot –
melegedő békalencsék között a hínárcsomót,
melybe önkéntelen kapaszkodik a kéz:
elengedni egy imát, egy reményt,
a viharkosárban megbúvó holnapot.
(Bánfai Zsolt, Ünnep)

Bánfai Zsolt a Napút-Cédrus pályázatok többszörösen kiemelt alkotója, 2024-ben adta olvasói kezébe második kötetét, az Aratóholdat, mely a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában jelent meg. A mohácsi születésű szerző közgazdasági egyetemi diplomával német nyelvtanárként járja életútját, az elmúlt néhány év során azonban költőként és műfordítóként is az élvonalba került.   Költészete a képzelet felszabadításával titkok megértésére és feltárására törekszik, mondanivalója világteremtő és világértékelő erővel telített. Az Ablakok című versében már a nyitó sorokban hangot ad poétikai szándékának, annak tudatában, hogy a szellem zavartalan önműködése során megmutathassa, a valóságon kívül is tud valóságos lenni. Hegesztett szárnyakkal próbálok / kapaszkodni, míg kellően meg nem köt a vakolat. / ablakokat metszenek rajtam: érthető, / át kell látni a helyzetet.

Már a kötet címe is elgondolkodtatja az olvasót és olyan érzése van, hogy az aratóhold létező természeti jelenség lehet. Gyors búvárkodás után kiderül, hogy az arató-hold valójában a nyárzáró telihold, felruházva különleges mágikus erővel, melynek segítségével fel tudjuk raktárainkat tölteni, így gabona-hold néven is kötődik a terményekhez és az újjászületéshez.
A szerző Aratóhold című verse Halmai Tamás szavait idézve tágas asszociációs körök és poszthumán távlatok segítségével nyitogatja az emberi életben megtapasztalt elpergetett emléknyomok albumait. Az aratás pedig nem csak az emlékek felidézésére utal, hanem a tisztogatás szükségszerűségére is. Tiszteljük a határokat, csak önmagunkon lépjünk túl – / ha új nyomvonalat vágunk, hasadjon a régi szövet…Új aratóhold.
Bánfai Zsolt három ciklusba rendezi verseit új kötetében. (Elméleti futamok, Szűrreál poszterek, Vetítővászon) Olvasatában az emberi lét az álom képével indul, nem tudni még, a dobogó rostok közé helyezett maroknyi jövő mit hoz számunkra. A felidézett, könnyen romló emlékfoszlányok azokra a pillanatokra utalnak, amikor létértékelésünket követően levonjuk a konzekvenciát: az idő valójában nem gyógyít, de megtanít bennünket átértékelni az eseményeket, másként értelmezni személyes érintettségünket élettörténeteinkben. Mintha Nietzsche egy gondolata köszönne vissza a sorokban, mikor azt mondja: A művészet azért van, hogy ne pusztuljunk bele az igazságokba.
Bánfai Zsolt nem véletlenül választja a szabadverset mondanivalója kifejezésére, a nyelv erejével, a szavak szabad áramoltatásával, saját összehasonlításokkal és a rugalmas sortörés segítségével ’nyersebben’, hitelesebben tud megszólalni.  Tisztában van azzal, hogy határai nem végtelenek, mégis így fogalmaz vallomásosan Közös egünk napjai…átkékítik a távlatokat…rájuk nyúlik a horizont. Lírája személyes, közvetlen önkifejezéssel, egyéni és kollektív élethelyzetek felnagyításával fogalmaz üzeneteket újjáteremtési képessége birtokában: Ha visszajutok a térre, újjá emelem a halmot, / törött szobrok karját, torzót, látókövek tetemeit exhumálni / visszajövök még…
Bánfai Zsolt költészetének befogadásához kellő beleérző képességgel kell rendelkeznünk, így tudjuk saját mozgásainkat, érzéseinket és gondolatainkat beleforgatni a nagy, közös élettérbe, így tudjuk folyamatosan befogadni és értelmezni az intellektuális feszültség okozta élményfolyamatokat. Az energiák áramlása pedig az esztétikai élmény befogadó-feloldódó gyönyörét tudja kelteni az emberben. Összetevői: félelem, életvágy, megújulás, emlékek, beidegződések, melyek mind-mind szerepet játszanak az élmények felszabadításában. A titok pedig az átélt pillanat szépségének, tartalomközvetítő szerepének befogadásával tárul fel. A lét – Bújócska és kitalálós játék, csupán ez, mi bennünk közös, az egymás mellett létezés során azonban tudni kell együtt lélegezni másokkal is, a különbözőségekkel is: Te ásóval ütöd agyon a varangyot, én szakrális mozdulatokkal / temetem újra és újra a tegnap lehullott leveleket, / mindig /szigorúan fölé a kikapart csontoknak
Az élettérben történő váratlan, negatív, kiábrándultságot, kiszolgáltatottságot jelentő állapot lényegét már Blaise Pascal francia filozófus is megfogalmazta: Az emberiség azért nagyszerű, mert tudja magáról, hogy mennyire nyomorult.
A Szürreál poszterek ciklus névadása sem véletlen, hiszen a jelenlegi apokaliptikus világhelyzetben a szürreális ábrázolás igazán helytálló, annyira sok abszurd, megdöbbentő dologgal, magatartásformával kell szembesülnünk. A versek bizonyítják, hogy az ésszerűtlen, a lehetetlen milyen hatást gyakorol az érzelmekre és az értelemre. Bánfai Zsolt bele tud helyezkedni abba a lelkiállapotba, amikor a tudat mélyrétegei felszakadnak, s az irreális, a valószínűtlen és a szürreális realizmus feletti állapotok összeolvadnak. Olvasatában így kerül mindez a sorokba: Egyedül a megszentelt tekintet / képes és méltó észrevenni a mocsár / körül éledő pompát, a katarzist / melyben az újjászületés fehér tollú / madarai öltözködnek.
Picasso így kiált egy alkalommal: Ha a világnak nincs értelme, a képeimnek miért legyen? Életművét idézve pedig tudjuk, hogy valójában mennyire nem így gondolhatta. Bánfai Zsolt pedig, nem véletlenül Walt Whitman két sorát idézve próbál a látszat teremtette káoszban eligazodni. Egy közeli traverzen Walt Whitman / költőlelke feszeng, erősáramú kábelekre jár száradni…szabad szélben szabadon versel.
Az arányok nagyon eltérőek világunkban, civilizációk, életszemléletek, ideológiák összecsapása történik, felerősödik a nosztalgia a képzelet, az idealizmus iránt, bekövetkezhet identitás gyengülés, a folyamatokat az elismertségért folytatott harc határozza meg, Az arányok közti lehetetlenségekről így nyilatkozik szerzőnk: kísérleteket végzek most is, / azt latolgatva, mekkorának kell lennie annak / az egyetlen mozdulatnak, parancsnak…fogyatékosságot előidézve.
Bánfai Zsolt verseiben a halmozás és a felsorolás stílusélénkítésre, feszültség növelésre szolgál, a szavak egymásmellettisége nem feltétlenül vonatkozik közös valóságdarabokra. A felsorolások plasztikusabbá teszik a mondatokat, a fokozódó feszültség az erősebb érzelmi-hangulati hatás megvalósulását szolgálja.
A szerző költői univerzuma a close-reading elméletét is feleleveníti bennem, amikor az egyedit, a különlegest helyezi az állandó fölé. I.A Richardson szintéziselmélete juthat eszünkbe, amelynek értelmében az alkotón keresztül a műalkotásnak megvan az a képessége, hogy egyensúlyba rendezi az ellentétes impulzusokat, amelyek a valóságos életben kizárják egymást, ennek segítségével pedig a teljesség, az élet gazdagsága és a személyiség kiteljesedésének élménye erősödik fel az olvasóban.
A Vetítővászonban olvasható versek számos napjainkban lényeges problémát járnak körül, az új abszurditások korában nem tudjuk, van-e még lehetőség továbblépni, vagy itt az endizmus kora, van-e mód arra, hogy az emberek határok nélkül éljenek egy nagy közös olvasztótégelybe zsúfolva? hová vezet itt az út, kell-e még tovább/ taposni a sötétben, vagy esetleg lenne valaki/ ki egyet csettintve szebb jövőt ígér…Ott lehet rabságban a szabadság? Ha álmodunk, határok nélküli világban lebegünk.
Álarcokat viselünk egész életünkben, legtöbbször kényszerűségből, annak megfelelően, hogy az ember mennyire sikeres vagy sikertelen önmaga kilétének vagy mibenlétének az álcázásában vagy éppenséggel önnön valósága felmutatásában. Érdemes ehhez elolvasni Kaposi Márton filozófus egy könyvét, amely a rejtőzködő egyén álarcaival foglalkozik, hiszen az ’élet’ nevű nagy álarcosbálban mindannyian résztvevők vagyunk. Akkor kell igazán cselekednünk, amikor álarcunkat eltávolítva, ’feltárt ’állapotban kell ésszerűen dönteni, vagy ahogy a Kassák című versben olvashatjuk, a háttérben meghúzódni. Elég kötelék a naponta vasra vert / békevágy, hiszen életterünkben folyamatosan érezzük: Tarlón sétálni sebekkel jár.   Bánfai Zsolt költői szövegvilágában az olvasónak szánt üzenet világos: a műalkotás szolgálja azt, amit a tudattalanban megbújó titkos vágy közvetít felénk, szolgálja az alkotó személyiség intuitív megértését, bekapcsolódik az önmegértés folyamatába, melyet irányít a sensus spiritualis, a mögöttes értelem. A szerző erőteljes gondolati lírát termet, egyfajta ’világmagyarázat’-költészetet hív életre, hiszen, ahogy Hans-Georg Gadamer német filozófus fogalmaz az Igazság és módszer című könyvében: A szövegek megértése és értelmezése hozzátartozik az egész emberi világtapasztalathoz. 

    Bánfai Zsolt: Aratóhold. Cédrus Művészeti Alapítvány, 2024

Isten csendjében minden túlnő önmagán, 
szellem s anyag nehézkedése is hallgat:
megszűnik a zuhanástól sívó magány,
s mennynek is nevezhető közös sugallat                                               ——.magasodik
………………..véled.

(Babics Imre, Rabság)

Babics Imre új kötete, a Poszt a humuszon értékes darabja annak az életműnek, amelyben a Szörényi László által korszakos remekműnek nevezett Gnózis, majd a későbbiek során a szerkesztésmódjában is különleges Dérkristályok növekvő sóhajából, civilizációkritikájával értékeket ütköztet az univerzum zűrzavarában, a rend megteremtésének igényével.

A Poszt a humuszon három ciklusában a szerző átértékeli gyermek és ifjúkorának élethelyzeteit a Holtidő verseiben, ahol a természethez és a természetfelettihez való viszonyulás kettősségében vergődő embert mutatja be. A felidézett képek belibbennek most a / van–ba, mely emléket, űrt egyként befogad…ott régmúlt-kék zúzódásaiként…egyre szorítanak, nyomnak / miként a hám.
A zajos élettől egy kis bakonyi faluba visszahúzódott költő kötetnyitó képverse az elfogadás-mellőzés-közömbösség-elutasítás fokozataival teremt filozofikus-metafizikus lírát. Olvasatában a létmegosztás során az anyaföldön ott hagyott jelek zűrzavara miatt nem tudunk a nyomok között eligazodni, nem tudjuk, marad-e értékelhető üzenet a később születőknek. Következésképpen a Félrehajított helyzetelemzése nem sok jót ígér, a vizualizáció és imagináció segítségével még jobban elhatalmasodik bennünk a keserűség, hiszen a szférák zenéjéből metszett, / ősfénytől kondult harangszó…a letört szárnyú angyal lecsorog. s a tévelygő és esendő ember életterében nem marad más, csak a félrehajított harangszó.
Babics Imre asztaltársaságoktól való önkéntes kirekesztettségben él, ez az állapot gerjesztheti véleményalkotásában azt a keserűséget és azt a kozmikus szédület okozta nyugtalanságot, amely egész költészetén végigvonul. Élet, te légy az én művészetem, fogalmaz Vas István egy írásában vallomásosan. Ez a kijelentés pedig, a babicsi költészet ismeretében is, azt jelenti, hogy a költőnek meg kell küzdenie a rá hatást gyakorló szerzőkkel és ideológiákkal, csak azért, hogy saját szöveget tudjon létrehozni. Minden vers tükrözi Babics Imre önmaga megteremtését befolyásoló világhangulatát, az önkéntes elvonulást választó ember szorongásélményeit. A szerző emberi és költői attitűdjének mély értelmezéséhez hadd idézzem Pilinszky János Tanúk nélkül című versének néhány sorát: Kirajzolódom végleg / a világból, / mint csupasz falnak / állított fogoly. A létezésnek az a módja, ahogy Babics Imre tudomásul veszi a világot, az elveszettség, a világból való ’kiesettség’ érzését is reprezentálja.
A lét abszurditásain azonban túl kell emelkedni, ami egyedül hite segítségével lehetséges. Ahogy Hegyi Botos Attila fogalmaz a kötethez írt ajánlásában: kikezdhetetlen Istenhitben lángoló, megalkuvást nem tűrő lélek. A küldetésben pedig az embernek morális lényként méltósága van, a megvalósulásban pedig megtörténik az emberi világhoz képest egy másik világból származó értelemösszefüggés áthozatala.  Igen és Nem megtörténik ott, ahol vagy…Minden megalázottság és minden szégyen / a téridő odvában marad…
Babics Imre költészete nem azt a parnasszizmust követi, amelyben a költő célja önmaga megteremtése társadalmi és politikai üzenet nélkül. Helyzetértékelése saját környezetében soha nem passzív, inkább asszertív; reális önértékeléssel, felelősségtudattal, egyfajta költő-próféta attitűd is megjelenik, mely Reményik Sándor költői magatartását annyira jellemezte. Babics költészetében is leginkább transzcendenciatudata kínál megoldást. Isten csendjében minden túlnő önmagán…sötét anyagban a gondolat ragyogni kezd…egy erő az örökkévaló rend szerint.
Az első ciklusban is sokszor találkozunk sötét tónusú gondolatokkal jelen korunk élethelyzetei és viselkedésmintái ismeretében: a Fényről lehull a világegyetem…Lélek / megpihen / – bár bőszen mocskolgatják, mint fentről valót-…
Babics Imre számára fontos, hogy az emberi akarat szempontjából mennyire tekinthetők a létezők jónak, s mivel mindent az emberi értelem problémakörére kell vetíteni, a morális jó az ész diktálta belátás alapján értékelhető, a szövegek pedig történelmi megértést is követelnek individuális és kollektív vonatkozásban egyaránt.
Természetesen az ember saját magát csak másokkal együtt tudja megvalósítani, az önmegvalósítás padig válságokon megy keresztül, ahogy az Odakintről soraiból is kiolvashatjuk. A Föld, amely a kozmoszból kéken ragyogó bolygó, veszélyeztetve van az ember elkorcsosulása miatt, jelentős károkat tud okozni bolygónk legkegyetlenebb ragadozója, az ember. …szaporodhatnak tömegesen a korcsok. sok az embert mímelő utánzat, / kinek sorsot a Sátán szab, / olcsó entrópialélek…fogalmaz keményen egy másik versben. A megoldás pedig csak az lehet, amit Paul Lorenzen német filozófus egy gondolata közvetít felénk: Engedjük, hogy szubjektivitásunk transzcendentálódjon.
Babics Imre költői univerzumában a ’külsővé’ válás állapotában közelítve igazodik a tárgyi világhoz, a végtelenre irányulva lép túl a részleges összefüggéseken, felvillantva a ’tökéletes visszatérés’ (édeni) lehetőségét. Az értelmezéslényeg pedig attól függ, hogy az értelemmezőben miként jelennek meg az észlelhetők.

     Felmerül az olvasóban a kérdés, hogy a létezés öröme megjelenik-e vajon Babics Imre költészetében. Azt hiszem, létsíkon (tudatállapotban) nem állíthatjuk, hogy a létezés az örömmel egyenlő, így a válaszadás is bizonytalan marad. Ha gondolatmintákat nem tudunk semlegesíteni, raktározódik a tudatalattiban, és lelki blokkok gátolják az energiaáramlást, ilyen módon a szenvedés csak önnön tudatosságunk átformálásával szüntethető meg. Arról van szó, hogy mit gondol az ember saját szerepéről. A tagadó tudatba jut / az agybomlasztó ultrahang, / rémülten égnek áll hajuk, / s mind eléri az Alant.
A Dísztelen sorok tüzében aforisztikus töménységgel megfogalmazott helyzetjelentés 40 kétsorosban, a jelenkor abszurd viselkedésmintáinak kiemelésével.  Erős civilizációkritika szövi át a sorokat, a poétikai véleményformálás mintha idézné a francia parnasszista, Leconte de Lisle gondolatát, mely a társadalomtól eltávolodott ember keserű felkiáltása: Gyűlölöm a koromat.
Ha nem is ennyire erősen, de Babics Imre helyzetjelentéseiben is egyértelmű a világról megfogalmazott, a normális élethelyzetektől eltávolodó, egyre inkább értékvesztéssel küzdő emberről alkotott véleménye. Költői reflexiókat olvashatunk az értelmes ember létét veszélyeztető eseményekről, Európa lerablásának mítosza szép lesz / tán, túl nők sikolyán, durva kanok röhején, mely már a migráció okozta traumákra, a gender elmélet képtelenségére, a nemi identitástudat elbizonytalanodására utal. A szerző nem érzi jól magát a pénz hatalmának bűvkörében, zavarja a profitorientált társadalom mesterkedése, távol tartja magát a pusztán szükségletkielégítő embergépektől. Azt a világot, ahol te uralkodsz – pénzeden -, én nem / vágyom látni: beteg, zűrzavaros, hazug…Éld!
A szerző megfogalmazásával pedig valóban egyet kell értenünk; nincsenek már ’nagyvadak’, kiváló alkotók, nemzeti hősök, csak az lehet részünk, mit helyi géniuszok sorra böfögnek elénk.
A civilizáció, mely valaha az elnyomás kezdetét is jelentette, kezd már átlendülni az elbutulás folyamatába. Hol van ma már az anyagi eszközök birtokába való átalakulás során az erasmusi viselkedésbeli jólneveltség? A liberális életvezetés ma inkább a zűrzavart jelenti, mintha Khaosz, a sötétség istene venné át a szerepet, s a valamikori ős rendezetlenség helyet ad az új rendezetlenségnek, melyet hazánk is elviselni kényszerül. Egy kicsiny ország mennyi gazembert tűr el földjén / -ellenségeit-, ez szinte csodás, noha tény, panaszolja a szerző az egyik kétsorosban.
A kötet zárása az Újvilág ciklus négy tételben: Alaszka. Mexikó, Amazónia és Patagónia, amely az emberi lét, a természet és más természeti lények kölcsönös egymásrautaltságának, összetartozásának megjelenítése keletkezés és elmúlás körforgásában, a hangvétel azonban meglehetősen rezignált, hiszen a Rend kívüliek / műsora ez pusztuló díszletek között. Fontos tudni, hogy az értelemmezőben miként jelennek meg az észlelhetők, s nem szabad elfelejtenünk, hogy átmeneti földi létünk, melynek megtapasztalása a „tökéletes visszatérés’ (édeni) lehetőségét is felvillantja. Mit is mondott Arisztotelész a Metafizikában? Inkább Istent kell a legjobbnak nevezni, semmint az egész világot. Földünk pedig, ahogy Babics Imre kiemeli, a ’Kék Labor’, az ember puszta hajlamainak játszótere lett, felborult Fenn és Lenn.
Egy kötet olvasását követően a recenzens talán jobban rá tud érezni a szerző címválasztására, mint a kötettel való ismerkedés kezdetén. A poszt szó ma, a digitalizáció korában mást jelenthet számunkra, mint amit a költő gondolhatott a maga olvasatában. Számomra, s vélhetően Babics Imre számára is, a ’poszt’ jelet reprezentál, mely maga a szerző, akire érdemes odafigyelni, akinek gondolatai maradandók, üzeneteinek hitelessége megkérdőjelezhetetlen.   Babics Imre kivételes költői érzékenységgel és költészettani ismeretek birtoklásával nyitja meg költői univerzumát látogatóinak, s ebben a birodalomban a szerző műveltsége és varázslatos képzelőereje megérteti és elfogadtatja velünk mindazt, amit Kant fogalmazott meg A gyakorlati ész kritikájában: Az embernek vissza kell adnia az anyagot, amelyből vétetett, újra a bolygónak…miután rövid ideig (nem tudni hogyan) életerővel volt felruházva.

Hogy mi az ember? Semmi más:
abszolúttal eljegyzett relativitás,
egyszeriség az elvontban,
absztrakció egy nemvoltban,
angyal fényből és árnyékból,
isteni szikra ágyékból
ösztöne testi, de égi a mérce,
ez léte örök kelepcéje…
(Marton Árpád, Zsoltár)

                                                             (Marton Árpád: Zsoltár)

Marton Árpád szegedi művészeti újságíró, költő, kritikus, koncertek és kiállítások szervezője, az idén jelent meg első verseskötete a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában.

    Marton Árpád költészete nem az elmúlt évek nyelvi destrukcióira épülő, manapság nagy népszerűségnek lírai beszédmód vonulatába illeszthető, sokkal inkább a hagyományokat megőrizni és megtartani akaró költői univerzumot jeleníti meg, ahol az olvasó kapcsolódási pontokat talál a zene, a képzőművészet és az irodalom között. A szerző kellő filozófiai érzékenységgel teremt hangulati-érzelmi lírát, verseinek zeneisége, rímelése és erőteljes képisége azonnal magával ragadja az olvasót.

      A szerző nem rendezte verseit ciklusokba és a keletkezési dátumokat sem tüntette fel a kötet összeállításakor, de biztos vagyok benne, hogy korai versek is helyet kaptak benne. Ennek ellenére megállapítható, hogy a kötetben nincsenek szárnypróbálgató ’zsengék’, valamennyi vers a maga homogenitásában a lírai én belső világának rezdüléseit hangszerként szólaltatja meg nagyszerű poétikai megoldások segítségével. A homo aestheticus arcéle rajzolódik ki előttünk, írásai szemlélődő, értékelő, meditatív reflexiók, a szerző legtöbbször tartózkodik az erkölcsi ítéletektől, a beletörődés és az elfogadás rezignált hangvételét valamiféle örökéltű vágyakozással itatja át, ahol időkoldusként tisztában van azzal, hogy az ember folyamatosan önmagát keresi egyszemélyes darabjában, de tudja, hogy a teljességet sohasem érheti el. A Teljesség ott zsong tebenned, / …Keresed önmagad körül, / de hasztalan – nem sikerül, /bármint hajszolod és reméled, / önmagad utol sosem éred.

     Ez az érzés hullámzik a kötet darabjaiban, legtöbbször a beletörődő, a változást befolyásolni képtelen ember hangja köszön vissza: A lelkek fáznak / de enyhületére egymásnak / mi sehogy sem lehetünk…az ember mindig árva, – panaszolja egy versében. A veszteségeket és a csalódásokat pedig nem felejtjük, de megtanuljuk őket átértékelni. Marton Árpád verseiben a táj a mindenség szerves része, magába foglal minden bánatot, mégis…elégedett a táj. Nem számít, bármi fáj. Úgy érezzük, mintha Nietzsche magány-élménye költözne a sorokba. Valójában a magány költészetének ihlető forrása, s talán a hagyományos transzcendenciatudat megváltozása is szerepet játszhat ebben, inspirálja a vágy, hogy az ember eljuthasson meg nem járt utakra, hogy átérezze a meg nem értettség fájdalmát, a kilátástalannak tűnő élethelyzeteket, az el nem ismertség hiányát, az önmagának feltett kérdésekre adható megnyugtató válaszok hiányát. Olykor a szintén szegedi költő Juhász Gyula sóhaja is ott kering az éterben. (Magam a parton egymagam vagyok / Tiszai hajók, néma társatok)

    A tájleírás bűvöletében is érezzük, a nyarat felváltó ősz – ahogy megtapasztaljuk a természet változását – beláttatja velünk, hogy nagyon nehéz igazi önmagunkra rátalálni, hiába szeretnénk olyannak látszani, ahogy mások látnak bennünket. Csak sodródó látszatok vagyunk, hangoztatja Marton Árpád több versében, s ahogy álmodunk, közben nem is vesszük észre, mennyire kegyetlen a valóság.

     Marton Árpád tisztában van vele, hogy nincs beteljesedett jó, melynek állapotában minden kívánságunk és akaratunk szerint történne. Az ember nem foghatja fel balsorsát úgy, mintha morális vétségeinek következmény lenne, bár találunk erre is utalást a Tanulságban: Lásd be: nem volt szeplőtlen a kezdet, / A romlás magvai mindig benned tenyésztek …mindig mindenben csak a fonákját / látod valami sohasemvoltnak. A kegyelemből fakadó szabadsággal pedig, ahogy az Oltárkép sorai is erre utalnak, az ember nem igazán tud mit kezdeni. Vacogva mondok vén zsoltárokat. / A láng, mit bennem lobbantottál, éget. / Áldott kezedtől ért e kárhozat.

    Pál apostol is beismeri a rosszra való hajlamot, tudja, hogy megigazulást, megváltást csak Isten kegyelmétől nyerhetünk. Ez a felismerés Marton Árpád vívódásainak is mozgatórugója, tudja, hogy az emberi létezés dimenzióit a szakrális és a profán létmód kettőssége határozza meg. Azt hiszem, abszolút profán létmód nincs, az ember nem tudja teljes mértékben deszakralizálni a világot. Marton Árpád is a szent térben találja meg igazán a helyét, itt érzi igazán, hogy a lét és szentség módozatai egyesülnek benne. A kételyeket pedig az ébreszti az emberben, hogy örökre befejezetlen alkotás marad, mintha Isten azt a feladatot adta volna nekünk, hogy önerőből jussunk el a tökéletesség állapotába; ez azonban lehetetlen. Látod: a dolgok boldogok. Ők csak vannak…te mindegyre faggatod őket…Torzó maradsz, s ők csak mind vázlat.

     Az ember nem tud önmaga alkotója lenni, a szakrális mindenképpen akadálya a szabadságnak. A szabadság pedig a humanitásból meríti motivációját, hogy önnön tökéletessége és embertársainak boldogsága megvalósuljon. A Teodícia hangvétele mégis meglehetősen szkeptikus: Szívünkben él a vágy, hogy eljutunk / utunk végén valami véglegesbe…Tudásunk semmi. Egyedül hitünk / ad bizonyosságot a zuhanásban…

    Talán a belső szabadság birtoklása motiválja végső döntéseinket igazán, amit a cselekvő személy szelleme határozza meg, hiszen külső szabadságunk erősen korlátozott, a külső kényszer legtöbbször ott mozog a háttérben.

    Marton Árpád költői univerzumában immanens Isten van jelen, egyszerre személyes és antropomorf, egyszerre elérhető és elérhetetlen, mégis érzi: mind a bűnben, mind az erényben Isten akaratát teljesítjük. És ez a gondolat korántsem újkeletű. Hadd idézzem Eckhart mester egy kijelentését: Isten annyiban van, amennyiben én vagyok. A gondolat azonban mégsem annyira meglepő, hiszen a hívő számára az ’objektív’ Isten szubjektív képe jelenik meg.

    Az örök változásban az ember nem más, mint abszolúttal eljegyzett relativitás, hangsúlyozza a szerző, s a kozmosz titkai is megfejthetetlenek maradnak: Opálos fénytörés / Egy üveggolyóban a létezés.

    Marton Árpád alkotói folyamatában a homo aestheticus és a homo religiosus szorongásérzése, boldogságkeresési igénye rajzolódik ki. A szövegszubjektum pozíciója szorongástudatának világba-vetettséget interpretálja a létezés hátterében. Talán az Isten látomása / csupán a lét, s te, földi mása / keress bár értelmet, jelentést /mindhiába… 

    Marton Árpád költészete egy véget nem érő szimfónia, a sorokban hangszerek rejtőznek, a rímek és a belső ritmus pedig csak fokozzák a zenei lüktetést. Mindezt a versekkel közvetített üzenetet létrehozó teremtő erőt vagy feszültséget magasabb feszültségre transzformálja.

    A szerző, ahogy a kötet címében is olvashatjuk, ’szemközt a Nappal’ áll, az évszak pedig számára nemcsak az életet biztosító fény jelenléte. A nyár ’kristálykehely’, amit ki nem üríthetünk soha, nem is lehet a mienk, minden csak vágy és illúzió marad: A boldogság nem-emberi állapot / Talán angyalok, talán állatok, / – ezek, mert időt nem ismernek… Az ember valójában nem termett boldogságra, tudomásul kell vennünk, hogy csak ’időkoldusként’ tapogatózunk az útvesztőkben.

   Marton Árpád verseiben meghatározó önmaga és a természethez való viszonyrendszer, melyben a ’dolgok lelke’ – fák, virágok, vizek, madarak, égitestek – egzisztenciális szférákba emelkednek…amit nappal elföd / a fény s a dolgok kontúrja/ s most a nyáréj mély azúrja/ engedi néhány percre látnod / e mélységesen-egy világot…

     Költészetét Northrop Fry Az Ige hatalma című munkájából kölcsönzött gondolattal így jellemezhetnénk: A vers egység, melynek minden részlete az egységhez való viszonyával magyarázható.

    A szerző utolsó verse, a Szófogyatkozás, az emberiség helyzetének kilátástalanságát vetíti elénk, hiszen megtapasztalhattuk már, hogy az ember nem boldogul igazán a maga teremtette világban. De talán mégis eljuthatunk a megvilágosodáshoz! Így látja ezt a József Attila-díjas szegedi költő, Simai Mihály is, akinek egy mondatával szeretném méltatásomat lezárni: Végre egy költő, aki úgy rímel, mint Kosztolányi ! Ezek nekem fénysugarak!

Bevezető

Föld a költői szem elé tárt természeti formák bőségének otthona.
Az Ég, a menny a kozmikus teremtő hatalom palástja, sugárzásának fénye.
A Szerelem lelkesültsége az a lélekállapot, melyben teremtés történhet.
Az átlelkesített vagy mitikus képek, valamint a rítusszerű cselekvések illeszkedni kívánnak a szentként érzékelt világviszonyba.
A kultúra, a társadalom, a politika, a történelem, a párkapcsolat és minden más ember kizárása a költői fókuszból azt eredményezi, hogy a lélek a gyökeres megújulás lehetőségi köreibe lép, visszatér az archaikus létállapotba.
Eljegyzettsége egyfajta létszerelem, mely az alkotás szépségét adja számára, amit a költészet révén közvetít is az embervilág felé.
Lélekkel telített érzékelés és ábrázolás zajlik: a táj, az élet elemei soha sincsenek anélkül a viszony nélkül, mely a költői ént hozzájuk fűzi. Ezen egybe fűzött, intenzív extro- és introvertáltság lépten-nyomon nyelvileg is megjelenik.
A végletes kulturális dekonstrukció révén a teremtő-újjáteremtő természeti hatalom tisztasága válik elérhető lelki céllá, megtalált költői-alkotói alapállássá.
A költői alkotás belehelyezkedik az eredendő teremtő hatalom ölébe, lebegő, finom, fátyolszerű versszövetet sző. Olyat, amilyen létérzékelése, amilyen a rejtőzködő jelenvaló szent hatalom a lélek számára.

E tömör, értelmezői mondatok után következzék négy vers elemzése. Az elemzések során arra törekedtem, hogy cseppben a tenger alapon Hegyi Botos Attila költészetének általános szervezési módjáról adjak képet.

Lebegő határ (versértelmezés)

A természeti környezet, döntően a növényvilág és a növényvilágnak talajt adó természeti élettelen táj: teremtő hatalom. Ő teremti az emberi lelket. Ő teremti az első, a még keresztül-kasul szakrális kultúrát, melytől jelenkori leszármazottja messze távolodott. A költői-alkotói alapállás fő jellemzője: mozdulatlan, koncentrált belső-külső figyelem. A figyelem fókuszában az a hatás áll, ahogyan a természeti világ a lelket eléri. Amikor a költő megalkotja verseit: verbális rítusokat alkot. A verbális rítusok olyan egyéni, meditatív, jelképes képzeleti-érzelmi-gondolati tettek, melyek a lélek eredeti, a teremtői hatalom által adott lényegiségét hivatottak kifejezni, felerősíteni, megőrizni a téridőben.
A világban zajlanak az események, múlik a történelmi idő. „Peregnek a napok”. Valami erősödik, de ez a költői érzékelés számára „morajlás”, zörej marad, figyelmét nem rabolja el: „nem mozdul a belső láthatár”. A figyelem efelé a belső láthatár, belső tekintet felé fordul, az érdekli, hogy ez a hatodik érzékszerv mit és hogyan érzékel. A figyelem fókuszál, azaz „összehúzódik”, „élesedik”, egyre „szótlanabbá” válik. Ennek a belső, szakrális figyelemnek az állapota: szótalanság, ide húzódik vissza a figyelem, ez az ő teremtés-alkotás előtti, jóllehet termékenységgel áldott semmije.

Ami itt, a lélek mélyén történik, még világ nélküli, még „csak” formák, még „csak” vonalak, még „csak” lebegések, hullámzások, villanások. „Villanó hártyák” – leginkább ez a kifejezés tömöríti Hegyi Botos Attila költészetének karakterét. Amit megalkot, leginkább leheletfinom, villódzó hártya: ez a létrejövő versszövet anyaga. És egyben ez a lélek „anyaga” is. A lélek termő középpontjába való „visszahúzódás” nemcsak szó-előtti (jóllehet szóval terhes) szótalanság, hanem lélegzet előtti – mintha születés, azaz élet előtti is lenne… – bár lélegezni vágyó visszafojtottság is. Egyszerre terhes-áldott szóval és léleg-zettel (Lélek-zettel). Efféle termékeny állapot a lélek „semmi”-je. Ebben a végső visszahúzódottságban jelenik meg a költői felszólító mód, a teremtés Legyen-je: „egymáson áttetszve / lebegjenek, váljanak valóvá / egy mind lélegzettelenebb / visszahúzódásban.” Mily csodák vagy kicsodák? A fent említett lelki vonalak, formák, lebegések. A költői tudatos én felszólítja-biztatja a lélek mélyét, a tudat alatti területet, az ott lapuló teremtő hatalmat, mely enélkül az aktivizálási tevékenység nélkül talán mozdulatlan maradna. A rítusoknak általában is ugyanez a funkciójuk, ugyanez a feladatuk a közösségi szent terekben és időkben: életre kelteni a szunnyadó teremtő-termő Hatalmat (istent). És éppenséggel ez az „örömhír”, az „evangélium”: a teremtő hatalom teremtésre biztatása, a teremtő kedv feléleszthetősége és felélesztettsége. A verbális rítus, a vers: maga ez a felélesztő tett. Ez mindenki számára örömhírré válhat. És mindenki számára biztatás: rajtad áll, hogy a benned Szunnyadót felébreszted-e, hogy a teremtő hatalmat hozzásegíted-e a teremtéshez – (avagy mai, korszerű, progresszív viszonyulásként és divatos alternatívaként: saját egyéni-szabad vágyaid megvalósulásának, azaz önkényednek szolgájává teszed. Mivel e téma nem része a vizsgált verskötetnek, ezért e félmondat maradjon zárójelesnek.) Ám a felszólítás nem egyoldalú, nem pusztán a tudatos én felől hatol a tudat alatti teremtő hatalom felé serkentési céllal, a megébredő, természeti-kozmikus eredetű teremtő hatalom is kíván valamit. Hegyi Botos Attila költészete szinte semmi a világ szemében, ellebbenő fátyol, szinte semmi változtatási igény a világ folyásában, semmi beavatkozás, legfeljebb annyi, hogy rítusszerű képvilág, gondolatvilág, érzésvilág szülessék, mely harmonizál az őt – az Életet, a Világot – teremtő hatalommal: „az időről időre felszakadó, / közel-távoli éneken túl / ezúttal se kívánnak semmit.”

Legyen a neve (versértelmezés)

„Legyen a neve” – minek vagy kinek? Hegyi Botos Attila költészetét szembetűnően jellemzi, hogy elmosódott az a valami, amiről beszél. A Legyen a neve című vers esetében sem magától értetődő az, hogy minek a neve legyen „Költészet”, „Föld”, „Szerelem”…
E három fogalom-tartalom szervesen összekapcsolt: a Föld kerete a Szerelemnek, a Szerelem tág értelemben szüli a Költészetet. E három pillértartalom tartja az összes verset. Értelmezésem eddigi megfigyelései alapján döntően e versben is a költészet lélekben megbúvó teremtő hatalmáról lehet szó. E hatalom egyfajta érzésként, a többi érzéstől elkülöníthetőként jelentkezik be a tudatba. „Talán formát – nevet kellene adni / ennek a váratlan érzésnek itt: / minden kizárólagosságával, / feltétlenségével.” Talán – kellene. Figyeljünk fel arra, hogy ez az „érzés” bizonytalan, és e vonás nyilván kihat a lélek általános állapotára. Nevezzük termékeny bizonytalanságnak, amikor a lélek nem tudja, mi lesz, mi fog megszületni, csak sejt valamit, csak érez valamit, és ez az érzés „kell”-t sejtet, azaz a teremtés-alkotás kötelezettségét. Honnan ez a kötelezés-érzés? Választ e kérdésre az érzést jellemző két szóból várhatunk: „kizárólagosság”, „feltétlenség”. Ha megkérdezzük, hogy hagyományosan miféle tartalmat szoktunk e két szóval jellemezni, akkor az Isten-fogalomhoz jutunk. Ebben a költészetben Isten rejtekezően van jelen. A „rejtekező jelenlét” fogalma szintén hagyományosan jellemzi az isten-élményt.

A rejtekező jelenlét fogalma képi módon fátyolként jelenhet meg vagy a fátyollal összevethető más módokon. Ebben a versben ezt halljuk: „leheletfinomnak kell lennie”. Mint egy fátyolnak – tehetnénk hozzá. „Törékenységében bármit feloldónak”. Amikor e verseket olvassuk, és a sorjázó természeti, mitikus képekkel, lélekkel telített (nem haszonelvű) cselekvésekkel szembesülünk, valóban az az érzésünk támad, hogy e képek, e cselekvések valamiben feloldódnak. Ez a „valami” újra és újra a teremtő hatalom, a képteremtés belső-intenzív előtt-je. A törékenység fogalma ezen előttes létező bizonytalan-megfoghatatlan-tünékeny létállapotára utal. Összevethető a leheletfinom fogalmával. A következő sorokban ezt halljuk: „Sérülékenységében sérthetetlennek: / ellenállhatatlanul vonzónak, / fellebbezhetetlennek.” A sérthetetlenség fogalma köthető a szentség fogalmához, a fellebbezhetetlenség szintén. Az „ellenállhatatlanul vonzó”-ság az isteni-teremtő hatalom jelenlétét a lelkek felől nézve a vágy, a szeretés viszonyulásához kapcsolja. A vágy, a szeretés egyfajta isteni kényszerként születik meg a lélekben, amikor találkozik a teremtő hatalommal.

„Alakja legyen érzékin gömbölyű” – (minek az alakja? nincs válasz, szándékos értelmi elbizonytalanításban részesül a befogadó) talán meglepő e kívánság. Hogyan kerül ide az érzékiség? Erre az a magyarázat, hogy Hegyi Botos Attila szentség-élménye, isten-élménye, teremtő-hatalom-élménye nem szűken vetten keresztény, még ha a kötet címe a keresztény vallásra utal is. Itt megjelennek a sumér, az egyiptomi, a görög, azaz a zsidó-kereszténység előtti vallások alakjai, témái is. Az érzékiség eredetileg szerves és egyben fontos része a szentségnek, az isten fogalmának és tapasztalatának. Hiszen az Élet termékenységének tapasztalata, csodálata, fenntartásának szüksége a rituális-mitikus-mágikus kulturális állapot központi eleme. Az élet termékenysége pedig az ivaros szaporodás elterjedtsége folytán döntően az érzéki vonzódás alapján működik és tartja fenn az Élet folytonosságát. A „gömbölyű”-ség ebben az összefüggésében két szempontból is értelmezhető: egyrészt a gömb a tökéletes forma, az égitestek is ezt a formát veszik fel, ezáltal az isteni legfőbb tartalmat idézheti, másrészt az emberi világban férfiúi oldalról tekintve a női mellet idézve az érzékiség világát is idehozza. Ez a gömbforma nem mozdulatlan – tehát itt nem az Arisztotelész-i mozdulatlan mozgató jelenik meg –, hanem aktív teremtő hatalom: „meg sosem állapodó, / illó formák villódzó miriádja: / óvatlan kisajdult, / szivárványló csepp azúr.” Fátyol mögötti érzékiségről beszélhetünk: minden képekbe, mitikus-költői utalásokba burkolt, rejtjelezett, védett, másképp is értelmezhető. Az „óvatlan kisajdultság”, a „szivárvány”, a „csepp” többféle értelmezést szülhet, ezek közt az érzéki értelmezés a költői szándék szerint nem kizárható.  A versszövetet átitató Szerelem nem párkapcsolatot épít, hanem a költői kifejező én és a Föld viszonyát alapozza szent-sugárzóvá.

Örökség, 2 (versértelmezés)

Az érzékelt földi világ ezer és ezer formájával, ezer és ezer megmutatkozásával a költői én örökségeként értelmeződik. Akkor válik örökséggé, amikor egyfajta lelkesültség lesz úrrá rajta. Mivel Föld és Én eleven, ősidőktől fogva tartó párbeszédben áll, ezért nem lehet és nem is kell eldönteni, hogy vajon azért önti-e el a lelkesedés az én-t, mert a Földet örökségének érzi, vagy mert elönti a lelkesültség, azért érzi az örökös szerepét. A lelkesültség ősi értelemben istennel, azaz a teremtő, a mindenekben ható léthatalommal való telítődést jelenti.

„Amit magáénak érez, / lelkesültségében oly tisztán, / annyira tisztának / tud. Tűnhetne idők / áldott állapotának, jövő / reményteli ígéretének.” Sajátos lebegtető megfogalmazás. Valami tűnhetne valaminek, de nem az. De ha annak tűnhetne, akkor valamiképpen az is. Azt lehetne paradox módon mondani, hogy a „jövő reményteli ígérete” tagadva van jelen. A tagadás felcsillantja a lehetőséget, majd elveti. Mindazáltal az örökség fogalma nem pusztán a múltra utal. Amit öröklünk, kivált ha az a Föld, a táj, a természeti otthon, akkor az ősidőktől fogva öröklődik, azaz a múlt minden pillanatában, amikor átörökíttetett, jövővel volt terhes. Most, ma, a jelenkorban miért ne lehetne az örökség: az „idők áldott állapota”…? Hegyi Botos Attila költészetének egésze olyan pozíciót talált, mely a lélek számára otthonos, szinte kultúra- és társadalomnélküli, azaz természeti és némiképp mitikus, valláselőtti. Az örökség, az öröklés fogalma olyan léttapasztalatra utal, mely a jelen kultúrán keresztül közeledve elérhetetlen. Csak egy végletes dekonstrukció révén érhető el. Az ősi eredetű, archaikus léttapasztalat, létérzékelés, mely itt örökségként értelmeződik, egyedül ez tekint áldva a jövő felé. A versekből kizárt kulturális-társadalmi-történelmi-politikai-teológiai jelenvilág nem jövőképes – vonom le a következtetést abból, hogy a költői én a természet-én-teremtő hatalom viszonyra redukálta a léttapasztalatot.

Az eljegyzés (versértelmezés)

A Szerelem pillérfogalmához kötődő, nem párkapcsolati jelentésű fogalom, cselekvés az eljegyzés. Eljegyzettje a költői lélek. De ki lehet az, aki eljegyzi? A válasz nincs kimondva a versben, én mégis megkísérlem kimondani, mert az értelmezés és nem a kifejezés útját választottam. Jegyezzük meg, hogy az eljegyzés rituális cselekvés. A két fél egy jelképpel kifejezi, hogy ezidőtől fogva egységet alkotnak, s amennyiben egységet alkotnak, át is folynak egymásba valamiképpen.
Az eljegyzés egy sajátos kaotikus létállapotban jön létre. Feltételezhetjük, hogy maga a rítus, a szent-lényegi történés, a lényegi identitásmódosulás kívánja ezt. „Amikor összegabalyodnak, / szétesnek az erőtlen díszelgő, / zaklatott nyelvek.” Összegabalyodás, szétesés, elerőtlenedés. A létállapot szilárdsága elveszett. „Visszahúzódnak a szeretett fények, / a formák templomaiból kanyargó / utolsó illatutak is”. Jegyezzük meg, hogy a látható, tapintható formák „templomok”, azaz Isten, a teremtő hatalom, Ég és Föld találkozásainak házai. Döntően természeti formákról van szó, hisz a kulturális formák már azelőtt visszahúzódtak, mielőtt a költő tollat fogott. Most azonban a költői tevékenység folyamatában még a „szeretett” formák is elhalványulnak. Mit jelenthet ez? Ha nem pusztán negatív, megfosztódó történésként értjük a „halkulást”, akkor azt fogjuk érezni, hogy a teremtő hatalom felé közeledik a lélek, azaz önnön lelki mérhetetlenségei felé.
Ebben a teremtésközeli, termékeny, káosz-szerű létállapotban elvégez egy rítust a költői lélek: „egy felfoghatatlan mennyei ének / nyíló hattyúját rajzolod / homlokoddal a murvás porba”. Minden szó felfokozott intenzitásúvá válik ebben a szent-rituális közelítésben. Az értelmet a felfoghatatlanság bénítja és egyben emeli a nála magasabb szint irányába, a menny felé. A mennyei ének, a létezés zenéje, a teremtő hatalom emberiesült dallama, melynek honnan-ja rejtély. Az éneknek hattyúja van, ami abszurd, mégis érthető valamelyest, ha mitikus-mesei-jelképes értelmezéssel közelítünk, és a hattyúban a túli világból ide érkező angyali, tündéri, nem evilági létezőt-üzenőt sejtünk. Az élményt a vers-én megörökíti, ám ez a megörökítés is belevész a létbe, láthatatlanná válik. Hiszen a murvás porba rajzolja a hattyút. Nem akárhogyan: a homlokával. Lehasalt testtartásban, a Földre reá simulva, szinte a Földdel egyesülve, fokozhatatlan alázatban. Maga a rajz természetesen elvész, meg sem jelenik külső tanú számára, nincs is tanú, de a rajz tudata megőrződik a lélekben. A költészet ezt a rituális lélektörténést meséli el, hisz egyedül a szavak képesek rögzíteni. Egyedül a költői-sejtelmes megidézés képes Hírt adni róla, ha csak utalásképpen is. Az eljegyzés megtörtént: aki eljegyezte a költőt, az nem más, mint az Ég… „eljegyzési gyűrű / az ég magasba tartott ujjain.” Az Ég pedig nem lehet más, mint a Kozmosz palástja, pontosabban a kozmikus teremtő hatalom elsődleges megjelenési módja.

Hegyi Botos Attila dekonstruktív alapállású költészete a természeti léttel és a mögöttes hatalommal való (szent) találkozást keresi, a találkozás igézetében, lelkesültségében, szerelmében kíván alkotni, ezért versei telítődnek a lét, döntően a földi otthon szépség-sugárzó hatásával. Szépség, harmónia, kifinomultság, érzékenység… a lélek természeti ősállapota nyílik itt fel, válik teremtővé, mely dekonstruktív, visszahúzódó állapotát termékeny-aktív állapottá fordítja át. Az így elért termékenység, áldottság költészetet szül elsőképpen: a Föld képeit, hozzá fűző érzéseket, tisztult gondolatokat, melyek mentesek a jelen kor zavartságaitól, így képessé tesznek egy tisztultabb, ősi-új kultúra-teremtésre.

Hegyi Botos Attila: Evangélium (Cédrus Művészeti Alapítvány – Kortárs Kiadó, 2021)