Bodrogi Csongor és Enesey Diána az Alföld, a Kalligram és a Székelyföld kínálatából állították össze a szeptemberi lapajánlót.

2022. szeptember 3.

A TIZEDIK:  Mesterházy Balázs: A mediterrán-állandó (prózavers-ciklus) [Székelyföld]

Jóllehet Mesterházy Balázs Székelyföldben megjelent prózaversei külön-külön is értelmezhetőek, én most mégis egységükben tekinteném őket. Nyaralás-élmény: így lehetne összefoglalni ezt a ciklust, egészen hétköznapi, nem nehéz vele azonosulni, nem sulykolja a vakáció tökéletességét, nem idealizálja sem a helyszínt, sem az eseményeket. Ám a tökéletlenség mélyén mégis ott lapul a tökéletesség. Mesterházy elképesztő érzékletességgel írja le a mediterrán közeget, szinte a bőrünkön érezzük a „kabócás, remegő meleget”, látjuk a fügét, az olívát, érezzük a lábunk alatt a tengerpart puha, kemény, vagy épp érdes kincseit, s azt a folyamatot, ahogy apránként magunkra találunk az új helyeken. Apróságokban leljük meg „[e]gy olyan nyelv darabjait, amelyet mindig is beszéltünk”. Persze az új közeg tartogat meglepetéseket is. Ilyen például a szállás híján az óceán partján töltött éjszaka eleven, humoros és tanulságos története. [E. D.]

A KILENCEDIK:  Peter Brezňan: köztünk (vers, N. Tóth Anikó fordítása) [Kalligram] 

A távolság és a küzdelem verse ez, s egy kicsit a hiányé is. Meg persze az önkeresésé, de a másik keresése is benne van. Ha Tóth Árpád felől olvassuk, úgy is mondhatnánk, azt fürkészik a sorok, hogy milyen hosszú és kanyargós is az út „lélektől lélekig”. A mozgások, a mozdulatok és a mozdulatlanság éppoly jelentősek a versben, mint a taktilis kapcsolódások, a képi hatások és a hangeffektusok. Szinte vibrál benne a vágyakozás és a várakozás a távolság áthidalására és arra, akit keresünk.

Szintén a műfordítás szekcióból ajánlom Jana Bodnárová prózavers-ciklusát, Noszek Barbara és Hajtman Kornél fordításában. A szövegekben az emlékek ereje dominál, s pszichológiai mélységet ad a szépirodalmi alkotásoknak az, ahogyan Bodnárová az anya-lánya viszonyt feltérképezi, annak minden traumájával és béklyójával együtt.  [E.D]

A NYOLCADIK: Harag Anita: Június (novella) [Alföld]

Harag Anita a hétköznapiságba bekúszó szinte észrevehetetlen drámák mestere. Ebben a novellában egy írónő beszélget valakivel (csak az írás későbbi részében derül ki, voltaképpen kivel), aki azt szeretné megtudni, milyen szöveget írna a szerző az ő halálára. Az ötletre megindul egy emlékfolyam, melyben fölidéződik egy régi horvátországi nyaralás, amely az emlékezők számára sorsdöntőnek tűnik föl. Az óvatosan és precízen adagolt információkból csak a novella végére tisztázódnak (valamelyest) a szereplők viszonyai, kibontakozik egy család feltűnésmentes története. A több (fiktív és valós) idősíkot egybemontírozó szövegből csendes megrendüléssel lép ki az olvasó. [B. Cs.]

A HETEDIK:  Galántai Zoltán: A Budapestek: Viharos szerelem (vers) [Székelyföld]

Ez az „egynyári varázslat” verse. Megszemélyesítések adják a mozgalmasságát. Egyszerre van jelen a nyáresték meghitt nyugalma és a stabilitást sokszor megzavaró viharok. Viharok, amelyek kiöntik az esőt, kilöttyintik a bort. Majd a bortócsába az ég, a vihar átmeneti otthona, beleírja a nyár vagy valaki más nevét. Ez a vers csupa szeszély, akárcsak a nyári időjárás, a nyári esték és románcok. Hogy mit őriz meg és mit pusztít el a vihar, az mutatja meg, hogy a nyár „félig teli vagy félig üres borospohár”. [E. D.]

A HATODIK:  Mirkó Anna Regina: Ukrán leves (kispróza) [Kalligram]

Hogyan kapcsolódik össze a nemzeti identitás és a gasztronómia? Szervesen. Alapanyagokban, elkészítési módokban és metaforákban. A nemzeti identitás keresésének és lassú elhagyásának (vagy inkább elvesztésének) minden fájdalma a levesfőzésben bontakozik ki. Mert bizony más az ukrán leves, mint az orosz és megint más a magyar. Az alapanyagok mellé emlék-fűszerek csatlakoznak, sorsszerűen cipelt traumák, a veszteségek örökségei és a jelen nyomasztó kétségei. Minden évekig vonszolt sérelem, düh és kiábrándultság belefő a levesekbe. Ízük pedig végül — ugyanolyan. [E. D.]

AZ ÖTÖDIK:  Visy Beatrix: „feszítsd ki font köteled” (A vén kötéltáncos intertextuális és romantikus szálai) (tanulmány) [Alföld]

Babits Mihálynak A vén kötéltáncos című verse mindeddig kevesebb figyelmet kapott, mint amennyit talán megérdemelt volna. Visy Beatrix tanulmánya egyrészt a babitsi életműben igyekszik elhelyezni ezt a — kötetben először — 1925-ben megjelent költeményt, másrészt pedig a Nietzschéhez és Vörösmartyhoz való kapcsolódásait fedi föl. A „kötéltáncos” motívuma fölbukkan az Így szólott Zarathustra szövegvilágában, és mivel Babits igen jól ismerhette a művet, számos kapcsolódási pontot találhatunk a két szöveg között. Ugyanakkor A vén kötéltáncos már címében is rájátszik Vörösmarty egyes kései verseire, és a természeti képek, a hasonló motívumok nyilvánvalóan játékba hozzák ezeket az intertextuális viszonyokat is. A szöveg beható vizsgálata nemcsak a tanulmányíróval, de annak olvasójával is kimondatja, hogy ez a költemény nagyon sok mindent magas művészi színvonalon mond el a babitsi poézis mély dilemmáiról, és érdemes fölfedeznünk, újra meg újra elolvasnunk. [B. Cs.]

A NEGYEDIK:  Marno János: Vannak pillanatok (vers) [Alföld]

A vers a mottója szerint egy bizonyos Rubásovra, azaz Szijártó Csabára emlékezik, de akkor is megrázó szöveg, ha pontosan nem ismerjük az ehhez kapcsolódó referenciákat. A hét szakaszra bomló, meglehetősen terjedelmes költemény két alapvető motívum köré szerveződik: egyik az idill (egy tóparti pihenő „illatozó pillanatai”), másik a háború („mivelhogy / mindig háború van, illetve mikor / a háború elmarad, akkor felkelés van”), és e kettő nem két különböző helyen és időben jelenik meg, hanem egyazon tudat két formájaként. A másik emberhez (Rubásovhoz) kötődő emlékképek es emlékfoszlányok gondolattöredékeket is elindítanak, melyek nem utolsósorban az elmúlás, a halál, az idő megélése és elvesztése körül forognak. Nemcsak a képek szuggesztivitása, melankóliába és nosztalgiába hajló felidézése teszi a szöveget nagy erejűvé, de a különös verszene is; az egymásba kúszó, sorátlépésekkel fonódó verssorok közé itt-ott váratlan belső rímek, alliterációk vegyülnek, sajátos, magával ragadó szöveguniverzumot teremtve. Hadd idézzek itt most egy jellegzetes részletet:

[…] mélykéken lángolt az égbolt a nap
hevétől, lobogó nyelvével marta szerte a szem-
határ üszkös üregeit, újraégette a tettet
és tettünk gondolatát, benne lehettünk
ekképp a levegőben, amelyből belénk,
a tüdőnkbe alig jutott; kívül rekedtünk
javarészt rajta; javíts ki, lelkem, Rubásovom,
ha ügyetlenül mondom: neked ömlött a könny
a tengerkék szemedből

 

[B. Cs.]

A HARMADIK: Erdei L. Tamás: Ismétlés nélkül (Belemegy) (próza) [Székelyföld]

Erdei L. Tamás kisprózája egy életívet ír le. A gyermekkori képek jelentősége változik, a kínosságtól egészen az emlékek megerősítéséig, vagy éppen átírásáig terjed az élmény-skálájuk. Ez a változások szövege. Változik a tárgyakhoz való viszonyunk, megnő bennünk az élettapasztalat mennyisége, de még a nőideálok is változnak, nemcsak az egyénekben, hanem valami egészen homályos, általános kategóriaként is. Járni tanulunk. Figyelünk másokat, ellessük tudásukat. Utánzunk. Ismétlünk. Így élünk. Az ismétlés gyönyörűségében rejlik az élet művészete. Meg persze a feleletkeresésben, de a csend is nagy tanító. Belejövünk, kerek lesz minden, sőt püthagoreusok szerinti tökéletes forma lesz: gömb. Aztán egyszeriben minden törekvésünk törmelékké válik. Mégsem unhatjuk meg az ismétlést. Legfeljebb az élet alkonyán, akkor talán unja már egyik lábát a másik elé tenni. De hogyan lehet jól megunni? Hogyan lehet „belelenni a nemlétbe”? Ez az írás remekül ábrázolja az emberi életöröm eloszlását. [E. D.]

A MÁSODIK: Hévizi Ottó: Nagybácsik Diké körül (esszé) [Alföld]

Hévizi Ottó filozófus „játékos esszé-prológnak” nevezi ezt a különös írását, melyet eredetileg egy konferencia-előadás bevezetőjének szánt. A szöveg témája az igazság. Az „igazság-utáni” (posttruth) korban nagy erővel merül fel a kérdés, milyen volt az „igazság előtti” kor; vagyis ma, amikor a világ egyre kevésbé tudja elkülöníteni az igazat a hamistól, fölvetődik a kérdés, hogy ez az elkülönítés korábban vajon olyan egyszerű volt-e, illetve hogy mit mondtak erről a kérdésről az antik görög mítoszok. Hévizi Ottó a gondolatmenetét három szereplő köré építi, Brontész, Argész és Szteropész „villám-kovácsok” köré, akiket Apollón bosszúból megölt, amiért Zeusz elpusztította fiát, Aszklépioszt. A három küklopsz az igazság három stílusát jelenítette meg (a karakter igazságát, a mintázat igazságát és az ellenpont igazságát), mely stílusok mind a mai napig (vagyis ma éppen újra) meghatározói (lehetnek) az igazságról való gondolkodásnak; villám-készítő voltuk ugyanakkor arra világít rá, hogy az igazság mindig villámcsapásként éri az embert, minthogy — Schillert idézve — „az igazság a szakadékban lakozik.” [B. Cs.]

AZ ELSŐ: Terék Anna: Délibáb (vers) [Kalligram]

Vonzódás és taszítás, remény és reményvesztettség egyszerre lüktetnek Terék Anna versében. A vágyak, amelyek nem érnek révbe, vádat szülnek. Vádat emelnek bennünk önmagunk ellen. Vagy az Úr próbája ez, az Úré, aki tudja, hogy úgysem bírunk eleget? A saját rombolásunk körénk gyűlik, szembesülnünk kell vele. A várakozás csak eltávolít. Minden távolodik, és mintha a vágyakozó is egyre távolabb kerülne saját magától, tünékennyé lesz. De mi tehet bennünket árnyékká? A hiábavaló várakozás? Az önvád? A távolságok? Vagy talán az, hogy az elkeseredésünk átkokat szór arra, akire mindhiába vártunk? Kérdéseket és tétova valóságot hagy bennünk egy ilyen délibáb. [E. D.]

Enesey Diána és Bodrogi Csongor ezúttal négy lapból
(köztük több dupla számból) válogattak ki tíz kitűnő írást.

2022. augusztus 6.

A TIZEDIK: Nádasi Krisztina: Vendégem vagy (próza) [Székelyföld]

 

Hogyan ismerjünk fel egy írót? — ezt is kérdezhetnénk Nádasi Krisztina rövidprózáját olvasva, de vannak ennél sokkal húsbavágóbb kérdések is. Például az, hogy hol van az a pont, ahol az írással foglalkozó, irkáló, publikáló emberből író válik, ahol íróként tud hivatkozni saját magára. Vagy az, hogy a pályatársak elismerése, felismerése hogyan alakul egy író életében, hogy vannak-e nagy fordulatok ebben. Egy hétköznapi ebéd, egy nem éppen hétköznapi ebédmeghívás és egy nagy rádöbbenés ad választ Nádasi Krisztina rövidprózájában a fentebb felsorakoztatott kérdésekre. A főszerepben Galla Ottília és Nagy János, vagyis Nagy Ármin, azaz Nagy Ármin János. A szövegben számos kulturális és popkulturális utalással találkozhatunk.  [E. D.]

 

 

A KILENCEDIK: Horváth Péter: Jóccakát avagy rittanturi tantire (dráma) [Látó]

A Látó augusztus-szeptemberi dupla száma öt kortárs dráma szövegét tartalmazza. Horváth Péter színdarabja, mely alcíme szerint „operett zene nélkül”, egy mentális betegséggel küzdő idősödő férfi életét mutatja be. A férfi bátyja próbál gondoskodni a betegről, de ő, aki egyetemi tanár, egy másik városban él, így nehezen tudja felügyelni az öcs önsorsrontó, kaotikus életét. A drámában külön szerephez jut a két fivér anyja és apja, akik bár halottak, mégis újra meg újra szót kérnek, a síron túl is hatalmat gyakorolva az elárvult lelkeken. A történet nem csak ennyiben emlékeztet a Psycho című filmre; a dráma végén végképp elmagányosodó beteg a testvére ellen fordul, és bár vér nem folyik (nem is illenék ez az operettesen könnyű jelenetekhez), a néző, olvasó katartikus elcsendesülést érez a feloldhatatlan emberi tragédia beteljesülésekor. [B. Cs.]

A NYOLCADIK: Székely Szabolcs: Szökés (vers) [Székelyföld]

 

Székely Szabolcs verse egy gyermekkori emlék megörökítése, de jóval több, mint puszta emlék. Az emlékre emlékezés mechanizmusát igyekszik megragadni: meta-emlékezés. A gyermek háromévesen elhatározza, hogy emlékezni fog a pillanatra, amikor egy nyaralás alkalmával a „szökőkút felejti a vizet az égbe”. A versben gyakoriak a gyermeki szókészlet, képi világ és a gyermekkor sajátos észleletei, ugyanakkor társul hozzájuk a reflektáló felnőtt hang is, de nem sodorja el a gyermeki megéléseket, épp csak felsejlik mögöttük. Ez teszi lehetővé, hogy az idegen és a saját gyermeki felfogása megnyilvánuljon, s feltörjenek olyan kérdések, mint az, hogy „lehet-e nevetni idegen nyelveken”. [E. D.]

A HETEDIK: Szerhij Zsadan: Lejátszó (vers, Nagy Tamás fordítása) [Alföld]

 

Az Alföld augusztusi száma rengeteg fantasztikus műfordítással várja az olvasókat.  Zsadan tollából három verset olvashatunk az augusztusi számban, Nagy Tamás fordításában. Az első két versre dominánsan rávetül a háború és pusztítás árnyéka. A lejátszó című vers a valóság kikapcsolhatatlanságát ábrázolja. Szása, a csendes alkoholista, ezoterikus és költő élményein keresztül, aki egyszeriben egy háborús övezetben találta magát. A lejátszóját bekapcsolva hagyta, így sétált a városban, ám nem tudott kiszakadni a pusztulás és a bombázás okozta romok hús-vér valóságából. Aztán a taníthatatlanságunkra gondolt, arra, hogy az embereket  nem lehet megmenteni. A történelmi hagyatékunk, a zseniális emberek szavai, úgy tűnik, mit sem segítettek, s most belőlük „fű és virág nő”. Azonban a szerelemre késztető zene, ének és hang megmaradtak, végtelenségig folytathatóak. El is kalandozhatunk, hogy csak ezeket halljuk, lássuk, érezzük, de mégis megcsapja az embert az a szag: a pusztítás szaga. [E. D.]

A HATODIK: Wojciech Tochman: Ma lerajzoljuk a halált (regényrészlet, Danyi Gábor fordítása) [Kalligram]

A Kalligram nyári dupla száma teljes egészében az Ukrajnában zajló háború, illetve általában a háború témáját dolgozza föl. A lapszámban nemcsak magyar szerzők írásai olvashatók, de számos műfordítás is, főleg ukrán és lengyel szerzők munkái. A lengyel riporter ruandai népirtásról szóló dokumentumregényének részlete csak erős idegzetűeknek ajánlható olvasmány. Az emberi kegyetlenség szenvtelen leírásáról talán úgy gondolhatnánk, hogy önmagában nem bír irodalmi értékkel, mégis kevés olyan szöveg volt a sok (egyébként kitűnő) háborús írás között, amely ilyen erősen hatott volna rám. Nem csak azért, mert tudhatjuk: ami itt leíródik, az csakugyan úgy történt, hogy ilyenek egy háború hétköznapjai. Azért is, mert a tárgyilagosságban, a minden díszítéstől és stilizálástól mentes leírásokban (melyek többnyire túlélőktől való idézetek) páratlan erő rejlik. Nekünk talán már fogalmunk sincs, kik azok a hutuk és tuszik, hogy mi a különbség köztük, és miért gyilkolta egyik a másikat – a puszta történések leírása azt mondatja ki velünk, hogy ez teljesen mindegy is, mert ilyesminek soha sehol senkivel semmilyen indoklással sem szabadna megtörténnie. [B. Cs.]

Fotó: UDNP Ukraine. Forrás: Kalligram

AZ ÖTÖDIK: Péti Miklós: „Míg a szívverésem nem igazolta…” Keats olvasása közben (esszé) [Alföld]

 

Péti Miklós írása Keats élményekre épülő költészetével foglalkozik, jelesül a nagy műalkotásokkal való találkozások élményeivel. A szerző számításba veszi, hogy ezek a találkozások már a korai görög költőknél is csodaként jelentek meg, amely a hallgatóból vagy olvasóból kiváltott csodálatot jelenti. Ám Keats költészetében minden korábbi alkotás által ihletett alkotáshoz képest valamiféle – nehezen megragadható – többletet fedezhetünk fel. Péti Miklós három fogalom mentén mutatja be a Keats költészetében rejlő, szinte megfoghatatlan különlegességet. Az első a személyesség, amely ugyanakkor nem jelenti a hagyományok elhanyagolását, sőt épp ellenkezőleg. A személyességben tapintani lehet a befogadó hermeneutikai küzdelmeit. A második elem a performativitás, amely szintén szervesen kapcsolódik az előbb említett küzdelem élményéhez, itt a reflexió aktivitása a kiemelkedő mozzanat. A harmadik fogalom az élményszerűség, amely magában foglalja a küzdelem útvonalát, amely a kezdeti rácsodálkozástól egyfajta megértésig vezet. Ebben saját megéléseinkre is ráismerhetünk. Épp ez a hármasság az, amit olyan nehéz szavakba önteni, írja a szerző, s ez okozza a fordítás már-már leküzdhetetlen nehézségeit. Végezetül Péti Miklós az olvasók figyelmébe ajánlja néhány fordító remek Keats-fordításait.

Az Alföld augusztusi számában – számos egyéb műfordítás mellett – Keats versei is olvashatók, úgyszintén Péti Miklós fordításában. A verseket érdemes az elemzés előtt és után is elolvasni, ugyanis Péti Miklós írása valamiképp újra is keretezi az első olvasás élményét. [E. D.]

A NEGYEDIK: Szilasi László: Esto perpetua (esszé) [Kalligram]

Míg a legtöbb, Kalligramban olvasható vers vagy történet a háború közvetlen hatásait dolgozza föl így vagy úgy, addig Szilasi László esszéje a maga szűkszavú, tárgyilagos, olykor kihagyásos stílusában azt mutatja meg, hogy egy-egy háború által kiváltott hullámmozgások hogyan gyűrűznek tovább nemzedékeken, hosszú évtizedeken, akár évszázadokon át is. A rövid írás egy békéscsabai család története, amely a háború után menekült át Románia Puj nevű falujából. A szerző közelről ismerte ezt a családot, hiszen – mint az kiderül – a középső fiú a szerző anyjának húgával házasodott össze később. A történetben minden benne van, a huszadik századi magyarság minden tragikuma: kitelepítés, halál, depresszió, börtön, kivándorlás, társadalmi osztályok elpusztítása, és a végén egy búcsúlevél, amely az Esto perpetua (legyen örökkévaló) kifejezéssel záródik. Ami itt azonban „örökkévaló”, az leginkább az emberi sorsokat széttaposó politikai döntések kíméletlensége, és a reménykedés, hogy talán egyszer valamikor lesz egy generáció, amelynek életét nem fonják be a terhelt múlt szörnyű csápjai. [B. Cs.]

A HARMADIK: Székely Csaba: Mária országa (dráma) [Látó]

Székely Csaba történelmi drámája egy talán kevéssé ismert kor udvari bonyodalmaiba vezet vissza minket. Nagy Lajos halála után vagyunk, ám az uralkodó fiú örökös nélkül maradt. Az egyetlen megoldás egy eladdig példátlan gesztus: Mária, azaz egy nő megválasztása királynőnek. A bajok csak ezután kezdődnek azonban; különböző érdekcsoportok csapnak össze, éveken át tartó háborúskodás, helyezkedés, hatalmi harc indul meg, melynek győztese végül az a Luxemburgi Zsigmond lesz, akit élvhajhász, henye életmódja miatt szinte senki sem tart alkalmasnak az uralkodásra. A sok humorral elbeszélt történet természetesen nem csupán a hatszáz évvel ezelőtti viszonyokról szól, sokkal inkább – mint a cím is kifejezi – általános országtörténet. Az egymással marakodó pártok, érdekcsoportok küzdelmének végülis nincs és nem is lehet győztese – ha mégis lesz ilyen, az tulajdonképpen csak a sors kiszámíthatatlan kegyének lesz köszönhető, miközben az ország maga összeomlik a rövid távú hasznot kereső udvaroncok és intrikusok ökölharcában. [B. Cs.]

A MÁSODIK: Ioan F. Pop: innen már visszaforgathatatlan (vers, Mihók Tamás fordítása) [Alföld]

 

Ioan F. Pop verse mindenekelőtt képiessége és magával ragadó szóhasználata miatt fogott meg, utóbbit persze nagyban köszönhetjük Mihók Tamás fordításának is. A szinesztézia eszköze behúz bennünket a sorok közé, és onnantól fogva nincs menekvésünk: beszippantott bennünket a vers sajátos, fájdalmas valósága, s felfedezzük benne a saját valóságunkat is. A vers központi témája a hallgatás, a szótlanságunk, a belénk fulladt szavak. Mennyi mindent tanulhatunk a meg-nem-történtektől és mindattól, ami sosem öltötte a kimondottság formáját, a belénk süllyedt szavaktól? Úgy tűnik, sokat, talán az egész életet. Ám ha elfogynak a szavaink, nem tudunk építkezni sem belőlük, nem születhetünk meg. Vagyis nem marad más, csak „halovány testünk”, amely „sötétség- és fénytest”. [E. D.]

AZ ELSŐ: Ija Kiva: folyik-e meleg háború nálunk a csapból (vers, Csordás Gábor fordítása) [Kalligram]

Ija Kivának, az oroszul is író ukrán költőnek ez a költeménye tulajdonképpen egyetlen, ám annál meghökkentőbb „trükköt” tartalmaz: a „víz” szó helyére minden egyes alkalommal a „háború” kerül. Mert ahol háború van, ott víz az nincs. A szócsere abszurd, de abszurditásukban mély tragikumot hordozó sorokat hoz létre, minden egyes előforduláskor megfordítva normalitás és abnormalitás békeidőben stabilnak képzelt viszonyát. Sejtésem szerint klasszikus, nagy vers született itt mindenféle háború természetrajzáról:

errefelé nem számít természetesnek
ha nem folyik háború a csövekből

 

Bodrogi Csongor és Enesey Diána hat irodalmi lap tartalmából állították össze a júliusi lapajánlót.

2022. július 2.

A TIZEDIK: Lőnhárt Melinda: Ágrajz (vers) [Látó]

A vers az álmok és a valóság hálózatosságát tárja elénk. Az álmok saját világukat építik, de ez a világ a bensőt, a bennünk felépülő világot jelenti. Az álmok a valóságunk múlt idejéből is építkeznek, s talán a valóságunk is merít álmainkból. A két „világ” elkülönítése és egybeforrasztása adja a vers dinamikáját. Az álmok részletei egésszé formálódnak, de mennyiben mutatható be ez a valóság működési mechanizmusán keresztül? Összekötésük kísérletei sem volnának egyebek, mint „szélfútta kapcsolatkísérletek”? Vajon leírható-e képletekkel „alvásunk ritmusa”, s „reggeli útjaink magányos jeleiből” elkészülhet-e az álmok ágrajza? [E. D.]

A KILENCEDIK: Bálint Péter: „Édesanyám, adj nekem kicsi csicset” (tanulmány) [Alföld]

Bálint Péter tanulmánya nem szorosan irodalomtudományos; antropológiai, néprajzi, vallástörténeti, sőt filozófiai ismereteket megmozgatva foglalkozik egy különös témával: az emberek állatoktól való fogantatásával, illetve azzal, hogy bizonyos embereket állatok szoptatnak és táplálnak. Vajon mi lehet a háttere ennek a számos népmesében és sok-sok mítoszban előforduló motívumnak? Bálint Péter a vallástörténetben és a kulturális antropológiában keres válaszokat: az állattenyésztő embert az különbözteti meg a vadászó-halászótól, hogy kapcsolata sokkal szimbiotikusabb az állataival, ezért amikor annak megölésére kerül sor, óhatatlanul bűntudatot érez. Ennek a bűntudatnak lett aztán az állat felmagasztalása egyfajta kompenzációja. A táplálkozás, a tejivás mindig részesülés a másik (a Másik) testéből, bizonyos értelemben alávetettséget jelent, egyben az ember állatvilágban való benne létének szimbóluma is ez. [B. Cs.]

A NYOLCADIK: Darvasi László: Én semmi nagyon vidám országom (vers) [Alföld]

Az aktuálpolitikát közvetlenül tárgyaló versek a lehető legritkább esetben bírnak komoly művészi értékkel, hiszen ezek többnyire csak vers formában megírt publicisztikák. Darvasi László Én semmi nagyon vidám országom című költeménye azonban több és más ennél. Bár az egyes utalások (például az áprilisi választásokra, a politikai rendszer működésére) jórészt könnyen beazonosíthatók, a szerző mégis briliáns módon szétírja ezeket, és általánosabb síkra emeli országkritikáját. Ugyanakkor lehetetlen is lenne publicisztikává írni át a szöveget, hiszen az mindvégig megmarad a költészet többértelműségében, játékosságában, filozofikusságában. A rendszer, amit a vers megír, voltaképp egy nem-rendszer, semmit sem mondó, de mindent mondó üresség, amely önmagát járatja, és tragédiája éppen abban rejlik, hogy önmagán túllátni nem képes, hiányzik annak reménye és ethosza, „hogy a vályúnál tovább tart a világ”.  [B. Cs.]

A HETEDIK: Dienes Eszter: Emlék (vers) [ESŐ]

Az Eső című folyóirat minden számában fókuszba helyez egy-egy régi szöveget (többnyire verset), amelyhez kortárs írók és költők írnak kapcsolódó műveket. A 2022. nyári számban ez a kiemelt szöveg Dienes Eszter, 2014-ben elhunyt kunhegyesi költőnőnek egy költeménye, amelyben gyerekkori emlékek elevenednek meg. A felező hatosokban írt vers (amelynek ritmusa így tehát egyebek között Kosztolányi Ilonáját idézi) a szegénységnek, nyomornak, kiszolgáltatottságnak állított emlékmű, mégis élő és játékos szöveguniverzum, amely a rosszban ott rejlő szépséget is előhívja. Az alkoholizmus, a megesett gyereklányok, az abortusz, a testi-lelki elmaradottság világa ez, de amelyet valahogy mégse lehet elviselhetetlennek érezni. Dienes földije, Jenei Gyula kitűnő esszében emlékezik meg erről a különös versről, amelynek verszenéje – például a következő sorokban – messzire kíséri az embert:

Tarisznyás koldusok
félrevert szombatok,
kocsmagőz zátonyán
megfogant angyalok.

[B. Cs.]

A HATODIK: Hirsch Máté: A dán királyfi továbbtanulási lehetőségeiről (vers) [Apokrif]

Hirsch Máté Shakespeare halhatatlan művének inspirációját mentette át korunkba, a mai fiatalok és szüleik nagy dilemmáira vetítve. Földrajzi és tartalmi vonatkozásban egyaránt visszautal a Shakespeare-drámára, szókészlete remek érzékkel ötvözi a szépirodalmi stílust a szlenggel. A vers humoros, mi több, ironikus, görbe tükröt tart elénk. A karrierlehetőségek szerinti mérlegelés elegyedik itt az érdekekkel és a financiális szempontokkal. Saját tervezgetéseinket és szempontrendszereinket látjuk viszont egy „irodalmi játék” keretein belül, a világirodalom egyik legnagyobb klasszikusában tükröződve. [E. D.]

AZ ÖTÖDIK: Ahmed Hamdi Tanpinar (próza) [Apokrif] (Szőllősy Balázs fordítása)

 

A szöveg rendkívül sokrétű. Egyszerre tárja fel a keleti és a nyugati kultúra különbségeit, az „élet” szó átélésekből táplálkozó jelentésváltozásait, az idővel való bensőséges viszonyunkat és azt, hogy egyes újonnan megalakuló szervezeteknek milyen küzdelmeket kell folytatniuk önnön létjogosultságuk megszerzéséért. Megtudhatjuk, hogy az órák vagy késnek vagy sietnek, más lehetőséggel nem állhatunk szemben, két egyformán járó óra nincs: ebben az idő relativitásának gondolata is körvonalazódni látszik. A szöveg fikciós világában az órák  időjelzései közti különbségek büntetést vonnak maguk után. Azonban egy másik póluson azt látjuk, hogy az életünket mégsem a mérhető idő határozza meg, sőt inkább az óra kerülhet szimbiózisba a testünkkel,  a csuklónkra felhúzva. Sőt a szerelembeesés pillanata is egészen kívül esik a mért időhöz kötődő szigorúságon. Az írás egy memoár, végső soron egy apológia, amely az Időszabályozó Intézet tevékenységét és vezéregyéniségét, Halit Ayarcit veszi védelmébe. [E. D.]

A NEGYEDIK: Márton László: “Minden lépéssel reszkírozzuk a hasraesést”. Elbeszélői formák Örkény István írásművészetében (előadás-szöveg) [Tiszatáj]

Márton László egy „elbeszélői trükköt” tulajdonít Örkény írásainak, jelesül a szerző felől a közlés minimumát, az olvasói részről pedig a képzelet maximumát. E két pólus összjátéka hozza létre bennünk a maradandó Örkény-olvasmányélményeket. Így ütközik a valóság és a valószerűtlenség is. Márton László felhívja a figyelmet az Egypercesek műfaji sokféleségére, amely olykor műfaji bizonytalanságot is jelent. A szerző Örkény nagy írói nyereségének tartja — a hadifogság kényszere ellenére is — az egyre bővülő ismeretek köret, amely mindenekelőtt ember-és helyismeretet jelent az ő esetében, illetve a nagypolgári környezetet, amely a lerombolás után is Örkényé maradhatott. Ezzel szemben a veszteség az alkotói évek időveszteségét jelenti nála. A részletező leírások mellőzése Márton László szerint nem purizmus, hanem a közelség illúziójának és a távolság valóságának feszültsége. Erre még örkényi nyelvújító példát is hoz a szerző. Márton László kitér Örkény írásainak társadalmi és kulturális hatásaira, a hatásmechanizmus kibontakozására, valamint annak korlátaira. Különösen érdekes a Hrabal és Örkény közötti párhuzam, amelyet a regényírás ambícióiba ágyaz bele. A szerző úgy véli, Örkény „regényhiátusát” éppen írói nagysága okozhatta. S ki tudja, talán a befejezettségben, a teljes lekerekítettségben van valami középszerű.

Úgyszintén remek Fazekas Sándor recenziója Bödőcs Tibor Mulat a manézs című könyvéről. A rövid ajánló felvillantja Parti Nagy Lajos hatását, a diktatúra nyelvre gyakorolt elnyomását, s értő módon tekinti át Bödőcs kötetének főbb kérdéseit. [E. D.]

A HARMADIK: Jónás Tamás: Kívülálló (novella) [ESŐ]

Jónás Tamás 13 részből álló novellája egy harmincas éveiben járó férfi útkereséséről, világban való bolyongásáról, drogfüggőségéről szól. Az egyes részek nem időrendi sorrendben követik egymást, még alapos olvasással sem lehet teljesen egyértelműen eldönteni, hogy melyik esemény melyik után jött. Ennek nyilvánvalóan az is oka, hogy a történetet a főszereplő perspektívájából látjuk és éljük meg, akinek tudatában összezavarodik az idő. A novella igazi értéke mindazonáltal a bemutatott világ részletszépségeinek bámulatosan érzéki leírásában rejlik. Nosztalgikusan felidézett jelenetek sorjáznak egymásra, és az olvasó érzékeit elzsongítja a feltárulkozó élet titokzatos, romlott édessége. [B. Cs.]

A MÁSODIK: Wislawa Szymborska: Nem-olvasás (vers, Zsille Gábor fordításában) [Székelyföld]

A vers Proust köré épül, jobban mondva Proust és a mi, olvasástól távolodó, rohanó, csapongó életünk köré.

„Hosszabban élünk,

de kevésbé pontosan,

rövidebb mondatokkal.” — így hangzik a jogos vád, amelyet bizonyos mértékben mindannyian magunkra vehetünk. Életünk felgyorsulása az ingerek megsokszorozódásával párosul. Így őrzünk meg az „emlékek helyett állóképeket”, mert nincs időnk elidőzni a szépségnél, a tartalomnál. Proust pedig hét kötetnyi „kegyelem” — nem kivonatolható. Vajon össze tudjuk-e egyeztetni akár Proust írási sebességének korlátozott gyorsaságát a mi rohanó életünkkel, „ötödik sebességbe” kapcsolt írásunkkal? [E. D.]

AZ ELSŐ: Babiczky Tibor: A pillanatok (vers) [Alföld]

Három vers is olvasható Babiczky Tibortól a júliusi Alföldben, és ezek szegről-végről mintha rokonai is lennének egymásnak. A három közül filozofikus szépsége miatt választottam A pillanatok címűt. „Mindent felold az idő” – ez a mondat kétszer ismétlődik meg a viszonylag rövid, tízsoros versben, nyomatékosítva az elmúlás (Kronosz) mindennél hatalmasabb erejét. Mégis, az emberi törekvések folyamatosan arra irányulnak, hogy legyőzzük az időt, és meg tudjuk szeretni a pillanatokat, amíg itt nem hagynak minket. A formájukban távolról a hexametert is megidéző sorok melankolikus gyengédséggel szólnak arról, ami valószínűleg valamennyiünk egyik legfőbb problémája: hogy semmi sem örökkévaló.

[…] És mégis a rendet felrúgni születtünk,
sírni, röhögni a szenvtelen órák vonulásán

[B. Cs.]

Bodrogi Csongor és Enesey Diána ezúttal öt folyóirat tartalmából válogatott. Csongor a Székelyföld és a Tiszatáj szövegeiből, Diána pedig az Alföld, a Kalligram és a Látó írásaiból állította össze az ajánlóját.

2022. június 3.

A TIZEDIK: Ingrid de Jong: A határ túlsó oldalán (tanulmány) [Székelyföld]

Legújabb számát a Székelyföld folyóirat Czetz Jánosnak szenteli, a kalandos életű kiváló magyar katonának, hadvezérnek és katonai földmérőnek, aki szolgált a ’48/49-es szabadságharcban, majd 1860-ban kiköltözött Argentínába, ahol tevékenyen részt vett az argentin állam indián őslakosokkal szembeni területfoglaló hadműveleteiben. Ingrid de Jong argentin történész tanulmánya ez utóbbinak a gazdasági-politikai hátterét világítja meg; írásában Czetznek csak epizódszerep jut. Az írás egy számomra és alighanem sokak számára alig ismert eseménysort dolgoz föl, azt, hogyan szorította vissza az argentin állam a XIX. század második felében az indián őslakosok életterét, mai fogalmaink szerint kvázi népirtást hajtva végre. Azért különösen érdekes és aktuális a cikk, mert minden birodalomépítés jellegzetes toposzaira ismerhetünk rá, a „barbár”, „konfliktusos”, „kulturálisan elmaradott” indiánokkal a fejlett és felvilágosult állam – önértelmezése szerint – voltaképpen csak jót tett, amikor integrálni igyekezett őket saját politikai-gazdasági rendszerébe. Mindenkinek érdemes végigolvasnia az írást, aki nagy birodalmak és „elmaradott népek” viszonyát valamivel összetettebbnek látja, mint a szokványos politikai publicisztikák és Facebook-vélemények. [B. Cs.]

A KILENCEDIK: Kocsis Alexandra: Akvarell a természetes bomlásról. Állókép Margittáról (vers) [Látó]

 

A romlásban is az otthon szeretetével találkozhatunk Kocsis Alexandra versében. A szülőföldhöz kötődés és a társadalmi kötődés összeér. Kettős összetartozás lapul a sorok között, amely a természethez kapcsolódás révén hármassággá növi ki magát. A kötődés ellenére, vagyis inkább a kötődésbe bennefoglaltan a bomlás, az enyészés központi motívum lesz, stagnáló állapot, ahogy a költő írja:

az idő sárga fogai közt a rés:

az én városom. 

A csend a városon ülő  „generációs zsibbadás”, mégis megmarad a hazavágyódás, s a városban is hiány ébred, ha lakója távozik:

ha elmegyek,

a fák között reped a vakolat. 

[E. D.]

A NYOLCADIK: Kovács Bea: Vannak emberek, akik szerelemből költöztek ide (rövidpróza) [Látó]

 

A Látó júniusi száma az erdélyi városok, az otthonosság és otthontalanság témáit helyezi a főszerepbe. Kovács Bea Marosvásárhelyről szóló írása e tekintetben is reprezentatív. A szerelemhez hasonlítja a városhoz fűződő szoros viszonyt, s ez az analógia közelebbi, mint elsőre gondolnánk. Valóban élénk a városunkhoz, a lakóhelyünkhöz, otthonunkhoz kapcsolódó intimitás. Miközben minden teljességgel külsőnek tűnik, magunkba szívjuk a várost, akár csak egy séta alkalmával is, belénk épülnek illatok, látványok, hangok (még a zajok is). De honnan ismerszik meg a város iránti szerelem? Talán onnan, hogy a szerelemben a taszítás is vonzás — vagy átalakul, vagy felülíródik. Akiket a város iránti szerelem költöztetett oda, ők nem bánják, ha nem érkezik meg az autóbusz, ha dugó van, ha köztereken cigicsikk hever. Harcolnak ellenük a maguk módján, mondja Kovács Bea, s ez a harc, úgy tűnik, a szerelem harca. Eközben mit tesz, akit nem fűt a város-szerelem? Nos, ő mindenre közönnyel felel. Ám semmit sem tesz hozzá a város mozgalmas pezsgéséhez. A város a mozgalmasságot csakis szerelmeseinek elért vagy lekésett buszai, a nyitva talált vagy bezárt kiállítások adják, a mindennapok apró indulásai és megérkezései. [E. D.]

A HETEDIK: Csikós Gréta: „Boldog vagyok, mert nagyon szenvedek” (tanulmány) [Tiszatáj]

Nagyon izgalmas, több szempontból is földolgozható témát érint Csikós Gréta tanulmánya: Ady Endre egyik versciklusának, A Halottak élén hetedik részének szerelem-képét. Ez a ciklus a Ceruza-sorok Petrarca könyvén címet viseli, ami persze nyílt utalás a nagy reneszánsz költő életművére. A petrarkai szerelemfelfogás ugyanakkor – előítéleteink szerint – igen távol áll Adyétól, Lédával, vagy akár Csinszkával aligha vagyunk képesek az elérhetetlen, isteni, szűziesen tiszta nő képét asszociálni. A tanulmány éppen attól válik érdekessé, hogy nemcsak e ciklus jellegzetes eltávolítási technikáit vizsgálja meg (vagyis hogy miben tér el Ady Peetrarcától), hanem hogy az Ady-költészet szerelmi szálának új aspektusaira világít rá. Talán az Ady-líra sokkal önreflexívebb és „csináltabb”, ironikusabb, ilyen értelemben „posztmodernebb”, mint képzeljük? [B. Cs.]

A HATODIK: Kiss Dávid: Óraátállítás (vers) [Tiszatáj]

Mennyiszer átéltük már mi is, és mennyiszer ki is mondtuk: vesztettünk egy órát, nyertünk egy órát. A költészet egyik alapvető funkciója az is, hogy e kimondott szavaknak valóságos, ténylegesen átélhető, egyszeri és megismételhetetlen jelentést adjon. Épp ezt teszi Kiss Dávid költeménye. Éjjel kettő és három óra között történik meg március végén és október végén az a csodaszerű esemény, hogy hosszabb vagy épp rövidebb lesz egy-egy napunk; a vers képeket mutat egy nagyvárosból arról, hogy mi történik éppen ebben az elvesztett vagy megnyert időben. Az utolsó sor azonban csattanót tartogat, kiderül, hogy nemcsak órákat veszíthetünk vagy nyerhetünk, hanem többet is: akár egy egész évet, és ha már egy egész évet, akkor persze akár – de ez már teljesen kimondatlanul lappang a vers sorainak kicsengésében – egy egész életet is. [B. Cs.]

(Az illusztráció forrása a Tiszatáj júniusi száma; Szirtes János Oxigén című, Várfok Galériában rendezett kiállításának anyagából)

AZ ÖTÖDIK: Konkoly Dániel: A funkciók kérdőjelei. Telefon és rádió a 20. század első harmadának magyar költészetében (tanulmány) [Alföld]

 

Igazán különös elgondolkodni azon, hogy milyen kölcsönhatásba kerülhet egymással az irodalom és a technika, ebben Konkoly Dániel tanulmánya nagy segítségünkre van. A szerző — több forrásra hivatkozva — felveti a lehetőséget annak, hogy a telekommunikációs eszközöket, de legalábbis azok igényét már az ókori irodalom is előrevetítette. A tanulmány fókuszában mégis a 20. század magyar irodalma áll: kiemelten a líra. Déry Tibor „Telefon” című verse a telefonnak hangot továbbító és rögzítő tulajdonságot is tulajdonít. Mi több a költészetben is fellelhető a telefonhuzalokkal analóg szerep, ám itt a másokkal való kapcsolódás összetettebb kérdés. Juhász Gyula „Telefon” című verse a tér dimenziója mellett az idő-dimenzióval is számol, az összeköttetés központi elemként szerepel, s a kagyló zúgásának a tenger morajlását felidéző élményét is rögzíti a vers. A telefonon át hozzánk érkező hang a szívig hatol, befészkeli magát, megőrződik. Ezzel szemben Babits Mihály „Haláltánc” című verse épp a hang múlandóságát emeli ki. Ellenben a „Rádió” címet viselő írás a rögzítés funkcióját mutatja be, Babits tehát a rádiónak tulajdonított ilyen szerepet, s az időben távoli pontokat is a rádió fűzi össze. A rádióhullámok dekódolása pedig analógnak mutatkozik a költő ihletett állapotával. Ebből vezeti le a költő és a technikai eszközök „csereviszonyát”, amelyben a technikai és a transzcendens kapcsolódási pontjai válnak a fő kérdésiránnyá. A szerző felmutatja a transzcendens-technikai problematikáját, többek között Szabó Lőrinc, Kosztolányi Dezső, Déry Tibor, Tamkó Sirató Károly és Balázs Béla írásaiban is. Ebből hármas viszonyrendszer bontakozik ki: a költői tapasztalat és a transzcendens tapasztalathoz hozzáférés, illetve e kettő relációja a technika mozzanataihoz. A tanulmány ezen a horizonton veti fel újra a külső és a benső viszonyának kérdését. [E. D.]

A NEGYEDIK: Czesław Miłosz: A kilencvenéves költő dedikálja könyveit (vers, fordította Csordás Gábor) [Tiszatáj]

„Végül mégiscsak elbírtam veletek, ellenségeim! / Nevetek mostanra benőtte a moha.” Ezzel a fölöttébb ironikus, ugyanakkor persze mélyen igaz felütéssel indít a nagy lengyel író, költő verse. Csakugyan, ha valaki az átlagosnál sokkal hosszabb ideig él, akkor annak van egy kétségtelen (persze ritkán hangoztatott) előnye: túléli ellenségeit, vagyis megéli az egykor veszélyesnek és rémes hatalmúnak tartott dolgok és személyek elmúlását, eljelentéktelenedését. Az ironikus hangvétel, mely olykor pátosszal keveredik (a kettő: irónia és pátosz egyébként is édestestvérek), végig kitart. A mindent túlélő ember számot vethet minden emberi történés kicsinységével, és ennek a belátásnak a magasztosságával (számunkra különösen érdekes érzés nem lengyelként olvasni a lengyel nyelvnek tett vallomást). A végső követeztetés az, hogy az igazi tanúskodás immár az „élők szemének láthatatlan” tanúk előtt történik. [B. Cs.]

A HARMADIK: Dimény H. Árpád: Úgy akarom szeretni Dimény H. Árpádot (vers) [Székelyföld]

Olyan verset kiemelni, amelynek lírai énje kijelenti, hogy „a rímeket viszont nem szeretem, / még a sorok között elbúvókat sem”? Én akkor meg ezt a lírai ént nem szeretem (lehet szeretni olyan embert, aki nem szereti a rímeket?), mondhatnám visszavágva – de ez nem volna igaz. Dimény H. Árpád költeménye nyílt rájátszás Nazim Hikmet egyik remekművére, a Nem is tudtam, hogy szeretem című versre, melyben a török költő egy vonatúton döbben rá, mennyi mindent szeret, és hogy ennek felismerésére hatvan évet kellett várnia. Dimény műve is szerelmi vallomás, még részletesebb és szerteágazóbb is, mint az eredeti, a képek közé emlékek keverednek, az emlékek pedig metafizikai izzású képekké bomlanak.

soha nem gondoltam volna
hogy szeretem az utakat
az aszfaltozottat különösképp
veled a kormánynál
gyerekek mögöttünk és a megpakolt csomagtér
amikor issza a benzint a lüktető motor

Ám a szöveg végén van még egy csavar: a szeretet egyik legfontosabb vonása, hogy általa a szeretett lény még több méltóságot nyer; ha szeret minket valaki, akkor ezzel feladatot is kapunk: megtanulni szeretni önmagunkat éppen annyira, amennyire a minket szerető szeret minket. [B. Cs.]

A MÁSODIK: Pénzes Tímea: Határmódosulások (elbeszélésrészletek) [Kalligram]

Pénzes Tímea a családon belüli női kapcsolódásokat a határok elmosódásaként ábrázolja, a különböző generációk folyama tárul elénk, amelyben a határelmosódások felülírják az elmúlást, sőt a még-meg-nem-születettséget is. A várandósság és a születés hangulat és élmény formájában jelenik meg, majd az idő és a csönd relációjában. A határ egyedül a testi létezés határa, ám olykor ezt is jó volna felszámolni, eggyé válni. Aztán persze szükségessé válik az eltávolodás, kellenek a saját kontúrok. Ám az eltávolodás nem jelent elválást, a gyermekek is írják tovább az anya történetét, az anya pedig mintegy új szemüvegen keresztül nézi a világot, a gyermekekkel együtt fedez fel. Mindvégig ott az összefonódás, az óvó tekintet, olyanok ezek, mint a „hasbéli állapotok”, vagyis „örök időkre szólnak”.  [E. D.]

AZ ELSŐ: Horváth Florencia: Előnyeim (vers) [Alföld]

 

Horváth Florencia Alföldben megjelent versei az egzisztenciánk mélyére hatolnak, önmagunk megértését hívják elő bennünk. Az „Előnyeim” című vers központi témája az érvényesülés, annak is az a módja, amely másokat tiszteletben tart, nem söpri el őket lendületével. A költői én a szavakban a helyesség, és nem a gyorsaság elvét hangsúlyozza. De mi van akkor, ha a szavakat megfontoló „késők” hangját a gyorsabban felszólalóké elnyeli? Marad-e idő begyakorolni szavainkat, mint egy szavalásra szánt verset? Hogyan lehetnénk elsők, akiknek nevét örökre megjegyzik? Talán elég csak szavainkban tükröződni, s arra törekedni, hogy kimondhassuk a kimondhatót, majd „hallgatni a csendet”, hátha neki is vannak fontos szavai. [E. D.]