„Lelkünkre így ül ez a kor.” (József Attila)

„Alázatba forduló önirónia” (Keresztút). Irgalmat kereső, együttérző felszólalás. A világészlelet felelőssége. Az írástudó csendes lázadása. Keserűség és megcsillanó remény birkózása. A talpról lepergő csillagpor már nem kétségbeesett, sokkal inkább lakonikus, lemondó keresgélése, mégis: keresése. Fájó lemondás, de nem belenyugvás. Civilizációbírálat és önkritika. Megkérdőjelezni, irányt keresni nem
erőlködőn, ám elszántan. A szárnyvesztett lélek „rab madara” Arany János gyönyörű, létösszegző nagyverse óta felpanaszolja magát a magyar költészetben: „Mert hogy szálljon, / Bár kalitja már kinyitva, / Rab madár is, szegett szárnyon?” (Arany János: Epilogus, részlet) A repülés képességének elvesztése feltételezi, mintha létezett volna mindez, mintha a lélek szárnyalása érne véget. A kötet egy versének soraival:

„A fényjelek között elmosódik
a teremtés sokszínű csendélete.
Mit tehetek én, lehullt madár,
mit tehetek, ha tengerbe bukik az ég,
s már nem tud felszabadulni bennem
a repülés.”  (Őszi látomás, részlet)

Csontos Márta Intézményesített lélek című kötete három ciklusra bontva tartalmazza a verseket. A ciklusok címei (Felbontott létképletek, Torlaszok közt, Idődaráló) egyöntetűen rámutatnak valamifajta bomlásra-romlásra, „a törvény szövedéke” (J.A.) feslésére. Ezek az írások a versbeszélő által tapasztalt-megélt
világállapotoknak konzisztens kimondásai, felmutatásai. Emellett ugyanilyen következetességgel megjelenik mindhárom ciklus verseinek implikált, kevésbé sulykolt, ám mindvégig sugalmazott másik íve: a lehetséges megoldás felkínálása. (Erről később …)
A kötet problémafókuszú, elgondolkodtató és megtorpantó, látjuk a berzsenyis-adys ostorozó hang hagyományának felvillantását.
De miről is beszélünk? Önvizsgálat, önreflexió és önszembesítés egyszerre van itt jelen civilizáció és konzumkultúra komor-keserű bírálatával. A kötet három ciklusa polemikusan tárja az olvasó elé korunk látleletét: az első 19 vers általános helyzetjelentésként
értelmezhető, a második ciklus 15 alkotásának hangja  személyesebb, itt a versbeszélői státusz mintha felerősödne, a harmadik rész alkotásai (22 vers) pedig már a szubjektivizálódás, a személyes vallomás, az én-állapot leírása felé kanyarodnak. A kötet egészének olvasásakor, az előrehaladás során egyre mélyebbre hatolnak ezek a helyzetjelentések. A hangnem egyre személyesebbé válásával kerül fokozatosan közelebb a versbeszélő az olvasóhoz. A világtapasztalások ironikus-keserű, komor hangnemben ábrázolódnak, ennek kontextusába helyeződik bele az önironikus-szomorkás, olykor a fájdalom hangjáig eljutó lírai alany, aki következetesen valamifajta távolságtartásból értelmezi a környezet, a társadalom és a saját, személyes szférájának történéseit is. Ez az eltökélten távolságtartó szemlélet a – világ- és önértelmezésben egyaránt – képezi a verstörténések talán egyik lényegi közös vonását. Mintha az Emlékkönyvbe címet viselő záróversben említett cataracta (szürkehályog) versbeszélői attitűdként is  tételeződne, visszavetítve a kötet egészére:

„Társam szimbiózisban a kulturált félelem,
s míg saját evolúciómon töprengek,
… éles látóként ül cataract szememen.”

A látásmódbeli közvetettség egyrészt távolságot eredményez mindentől, még saját testi-lelki megnyilvánulásainktól is, másfelől ez a distancia adhat tisztánlátást, vagy ahogy a versbeszélő mondja: „éles látást”. A különírt szerkezet megidézheti az olvasóban a világlátás élessége, szigora mellett a késpenge élességét, metsző fizikai jellemzőjét is. Ezt a vizsgáló tekintetet azonban a versbeszélő maga felé is irányítja.
A záróvers kezdősorai hangsúlyt adnak ennek:

„Írok magamnak azzal
az önbizalommal, hogy ez
a megemlékezés és magamra
figyelés jó lesz az utókornak is
… nem csak nekem.”

A versek első ciklusa, a Felbontott létképletek tartalmazza a kötet címadó alkotását is. Az Intézményesített lélek cím közel ugyanazt üzenheti, mint a Felbontott létképletek: a paradoxonban rejlik az ábrázolt világ problematikussága. A lét felbomlása és a lélek intézményesülése önmagukban az abszurditásba mutató
metaforák. Amit Tóth Árpád még szomorú sóhajjal nyugtáz („Küldözzük a szem csüggedt sugarát, / S köztünk a roppant, jeges űr lakik!” Lélektől lélekig, részlet), amit József Attila határozottan bírál („Számon tarthatják, mit telefonoztam/ s mikor, miért, kinek. / Aktákba irják, miről álmodoztam / s azt is, ki érti meg.” Levegőt!, részlet), amit Pilinszky János tragikus mélységgel tudatosít („…fuldokolva kell / egymás ellen élnünk-halnunk! / Szívünk megremeg. / Vergődésünk testvérünket / sebzi, fojtja meg.” Halak a hálóban, részlet), és még folytathatnánk a sort – az a költészet talán legfontosabb, és kortárs líránk legjellemzőbb vállalása. Tudatosítani létállapotainkat, reflektálni a magát kínáló égetően fontos kérdésre: mi van velünk, emberekkel, miben vagyunk, miben élünk…
Csontos Márta kötetében is felfakadnak ezek a kérdések, utat törve áradnak a hagyomány hullámaival, olvasmányélmények mentén, kortársak között vagy irodalmi kánonunk nagy, mértékadó költőinek egy-egy verssorát megidézve, beépítve az alkotásokba. Madách emberiségkölteménye például többször felidéződik, így a
kötetcímadó versben is, amely aktualizálás és tényfeltárás egyszersmind: „Jöttek a megmondóemberek,/ s a lélekvár megrendült, / megbillentek az égi gerendák, / hieroglifák keringtek a szélben, …” (Intézményesített lélek, részlet). Kérdés persze, mit tekint az olvasó ténynek és tényfeltárásnak. A versek nem „megmondóemberi” pozícióból kigömbölyödő pesszimista szólamok, hanem a versbeszélő maga elé mormolt, kihallatszó zokszavai, csendes tiltakozásai. Érdekes lehet az olvasó számára észre venni a költőszerep pozicionálását a versekben, például ebben a kötetcímadó írásban: „A költő is magára maradt, / egy kis vershomokot szitált / a Hold szemgödrébe,…” (Intézményesített lélek, részlet).
Gondolatilag erre rímel a kötet nyitóverse, az Iránytévesztés: „A széthordott port / elmossa a savas eső, álmod füstje / hiába száll magasba, / nem veszik észre a jelet: …” Az észrevétlenség itt a figyelmen kívül hagyás gesztusát jelenti: a pusztába kiáltott szó hiábavalóságát. Ebben az első ciklusban egyfajta választ is kaphat az olvasó a „szárnyatlan torzóként repülő” (Szabadesés, részlet), „megöregedett szóként” (Elsivatagosodás, részlet), „belesárlott próbálkozásként” (Egyedüllét, részlet) tételezett költő-szerep reménytelenségének okaira, mi szerint: „Színpadra lépnek a pojácák, kántálnak / szent énekeket,…” (Félistenek a játszótéren, részlet).
Ebben az első ciklusban találjuk a kötet egyik legérdekesebb versét, mely ugyanakkor kevésbé sejtető és maga elé dünnyögő, sokkal inkább szarkasztikusan
szókimondó:

„A történelem megint ismétli magát,
előretört a hasznos hülyék mozgalma,
a szürkeállományban kontamináció van.
Vlagyimir Iljics haló porában felröhög,
lám, sokasodnak az egységsugarú agyak,
bedőlt a hamis ideológiának a gondolat,
s már nem akar semmit a sok szolgalélek,
csak isteníteni pénzes ládáján a nagyurat.
(…)
A hasznos idióta jól alszik, nincsenek
éjszaka kínzó álmai, nem lát a fénylő hajnalba,
magára vállalt egy örökös szürkületi vakságot.”
(Ismét a hasznos idióták?, részlet)

A klasszikus filozófiában „szókratészi bölcsességnek” nevezett felfogás szerint a tudás alapja a józan belátás arra, amit nem tudunk – Szókratész legalábbis ezt hirdeti, és ezzel utasítja rendre az önhitt tudákosokat. A modern pszichológia azonban ennél jóval tovább megy: ismert az 1999-ben, leírói után Dunning-Krugernek nevezett hatás, amely azt tárta a nyilvánosság elé, hogy a szerényebb intellektusú személy rendszerint nem rendelkezik olyan metakognitív képességekkel, melyek ráirányíthatnák figyelmét tudása korlátaira, épp ezért magabiztosság jellemzi, szemben a kompetensebb, épp ezért gyakran a hiányosságokra is jobban rálátó,
intellektuálisan fejlettebb személyiséggel. Ez eredményezheti az egyszerűbb és kevesebb tudással rendelkezők dominanciáját.
Bár a kötet inkább civilizációbírálat-fókuszú, az ökológiai érintettség ezzel együtt szükségszerűen megjelenik, így a disztópia jellegű Tájkép csata után, 2023 című alkotásban, melynek részlete:

„… meddő bimbókat kavar a szél,
szörnyeteg bombákat rejt az avar.
A hegyeken égnek az erdők,
csak árnyéka maradt a teljességnek, …”

A kötet egészének beszédmódjára jellemző az önmegszólító jelleg, az egyes szám 2. személy, amely szólhat egy tételezett „te”-hez is, de gyakran a kivetített én monológja.
A második ciklus, melynek címe Torlaszok közt, ugyan folytatja ezt az „én”-konstrukciót, de határozottabban megjelenik itt egy külső „te”, amely egy másik személy beléptetése a gondolatmenetbe. A valóság kimetszése, a külvilág (pl. a háború) dokumentálása így két pólus mentén történik. A kommunikáció azonban egyoldalú és torlaszok közt zajlik, nincs megértés vagy kölcsönösség. A torlaszok elhatárolnak egymástól múltat és jelent (Üres ház balladája), beszélőt és hallgatót (Lemeztelenítve), ugyanakkor egészségtelen jelenlétükkel összekuszálják és leegyszerűsítik, majd végső soron felszámolják az erkölcsi törvényeket:

„Alacsonyra tetted a lécet, mindig képes
vagy átugorni, a teljesítménymérésben
magad vagy az önbecsülés istene…
mindig tudod, hol a határ, és mennyi
a megugorható egység, már lemérted előre,
számodra minden elérhetőnek találtatik…”
(Mértékegység/telenség/, részlet).

Ennek az önmagát felszámoló létezésnek egyik legerőteljesebb megjelenítése a második részben a Dekompozíció című vers, mely a széteső, majd önmaga ellen forduló világ pillanatképe: „…a rózsabokrok támadnak,/ ágaik fegyveres, vérszopó katonák.”
A versek harmadik ciklusa tartalmazza a legtöbb írást a kötetben, a címe: Idődaráló. Itt már vállalt, tudatos személyességet látunk, a keserűség öniróniába oldódik, a testi határosságot és gyengeséget a szellem kimosolyogja – ebben rejlik ereje. A versekből eddig kihallható egyetemes világromlás felmutatása helyett az egyén eltávolodása tematizálódik itt az élettől, a mindennapoktól, az embertársaktól, és a megérkezés útjait fürkészik a sorok – túlnanra: „Csontjaimból kiszöktek/ a koboldok./ A Csend hangja zúg, / kopog, reccsen körülöttem, …” (Összeköttetés, részlet). Az elmúlás tudatosulása és tényfeltáró, meditatív hangú tudatosítása talán a
kötet legszebb képeit eredményezi:

„… mintha horogra akasztott volna
a sötét egy pince falára,
s ott, a mészkő nedvedző
oldalán cseppekben veszítenék
mindennapjaimból egy keveset.”
(Mélysötét, részlet)

A kötet egészén – így ezen a cikluson is – átvonul a repülés, a szárny, illetve a szárnyatlanság, szárnyvesztés motívuma, az ehhez archetipikusan is kötődő tartalmak. A vertikális perspektíváról leszakadó világot visszahelyezni nem tudó versbeszélő mindvégig szem előtt tartja, figyeli, élteti magában ennek a vertikumnak
a reményét: „Futómadárként nézek fel az égre, / titkon mégis remélem, valaki a végén / visszahelyezi belém a repülést, / s az örömódát zengő szelekkel/ új Ikaroszként körözve rám gyógyul/ az örök fényű, halhatatlan csillagok vére.” (Emlékkönyvbe, részlet)

Csontos Márta kötete – mint írásom elején utaltam rá – nemcsak polémikus-problémafeltáró, hanem válaszlehetőségeket, esetleges megoldásokat is felvillantó gondolatmenet. A bibliai Szeretethimnuszból merítő Tükör előtt homályosan című írás voltaképp utal is arra, ami nem áll talán messze a mindenkori gondolkodó ember, az „írástudó” feladatától: a legalsó lépcsőn (periférián) félszegen üldögélő költő jól ismert alakját látjuk, aki egyedüliként tud ”a lét előtti csendről”, átjárása van oda, pontosabban: átrepülése.

„…s több sem akart
lenni annál a kevésnél, mely csak annyi,
mint egy tengerforraló áramütés.”
(Tükör előtt homályosan, részlet)

A sugallt „megoldás”, a bujtatott válasz cseppet sem tolakodó, pusztán csak: megkerülhetetlen. A teremtett világ és – annak részeként – az ember minden teremtett lény, de mindenek előtt a másik ember iránti irgalmában rejlik, a versek tanulsága szerint mindenképp. No de van ennél fontosabb?

„…a remény majd megint rád talál,
s akkor majd végre megfogan a béke…
s a követ, melyet vérző öklöd elszántan szorít,
kenyérré változtatja a szeretet.”
(Színjáték az embertelenségben, részlet)

(Csontos Márta: Intézményesített lélek
Cédrus Művészeti Alapítvány,   Budapest, 2024.)