Címke: tudomány

Én és a másik. Test, politika, identitás Tar Sándor prózájában I.

  1. Tar és a társadalmi tapasztalat


“Olyan éhes vagyok, hogy nincs hol aludnom.”
T. S.: Szürke galamb

Az elbeszélés és a nyelv öntükröző természetét vizsgáló elemzők nyilván nem Tar prózájában találták meg a a 90-es években a leginkább elemzésre méltó korpuszt. A korszak kritikai attitűdje alapján nem ok nélkül gondolhatták, hogy Tar Sándort jelentős, de a posztmodern szövegközpontúság eszményéhez mérten anakronisztikus írónak[1]. „Hiszen az életmű a kilencvenes években – ahogy ezt később többen tudatosították – hangsúlyosan mint kivétel kanonizálódott: Tarról beszélve ma már azzal a kritikatörténeti jelentőségű ténnyel is muszáj szembenézni, hogy a pozícióját meghatározó írások igen jelentős hányada gyökerezett abban az előfeltevés-rendszerben, mely a magyar irodalmat alapvetően egyvágányúnak és időben egyenesen előrehaladónak gondolta; a különböző prózanyelvekben tehát nem adott szemszögből többé vagy kevésbé problematikusnak látszó világszemléleti-ideológiai alternatívákat látott, hanem egy fejlődési sor temporális indexszel ellátható tagjait, ami ráadásul a nem e vágányra illeszkedő hagyományvonalak leértékelését (elfelejtését) is magával hozta” – írja Tar Sándor nyolcvanas-kilencvenes évekbeli befogadásáról Lengyel Imre Zsolt[2]. Természetesen Tar prózája oly rétegzett, hogy elbeszéléseit nem lehetetlen a létezés iszonyatát bemutató egzisztencialista művekként, Biblia-parafrázisként, kelet-közép-európai groteszkként vagy akár epika és líra között lebegő alkotásokként, prózakölteményekként is olvasni[3].
De akik olvassák, vajon ezért olvassák-e?
A legtöbb olvasó – és Tarnak már a kilencvenes években hatalmas olvasótábora volt – nem a realizmus megújítóját látta/látja Tarban, hanem a kilencvenes évek „közös szenvedésének” a krónikását. Noha Tart többnyire szociografikus írónak nevezték, ő maga soha nem írt hagyományos, adatokkal alátámasztott szociográfiát. Ráadásul a referencialitás (vagy ennek igénye) egészen másképp értelmeződik az irodalomkritikusok és a véleményüknek a moly.hu-n hangot adó olvasók körében. A kritikusok leginkább a késő-Kádár-korral leszámoló Tar, A 6714-es személy, a Mért jó a póknak? szerzője hitelességét értékelték-értékelik, addig a nagyközönség leginkább – legalábbis a moly.hu és más olvasói visszajelzések alapján – a későbbi művekért rajong[4]. Ebben talán nem is az esztétikai alapelvek, hanem az egészen másféle társadalmi tapasztalatok játszanak szerepet. A kilencvenes években íródott Tar-művek referenciális értékét már-már a nagybetűs igazság rangjára emeli a tény, hogy a korszak nyilvánossága a lecsúszó panelprolik iránt szinte semmilyen figyelmet nem tanúsított. Ez a tény pedig – a szerző pártállásától, ars poeticájától, morális tartásától is függetlenül – könnyen átpolitizálhatja az életmű egészét.

A mi utcánk szerzője a mi írónk. Pedig Tar realizmusa egyáltalán nem is olyan egyszerűvagy magától értetődő: ő a legjobb írásaiban semmiképp sem tekinthető az elnyomottak „szószólójának”: „Tar nem hírmondó és nem közvetítő, aki egy egységesnek tételezett, episztemikus erőszak által megalkotott és reprezentált társadalmi réteg helyett szólal meg. Szereplőit nem viktimizálja, A mi utcánk heterotopikus tere nem szorul rá, hogy egy felsőbb, külső hatalom legitimálja, elismerje létjogosultságát.[5]” Tar realizmusa bonyolult és artifiális, a prózáit nehéz is lenne a lukácsi tükrözés-elmélet alapján értelmezni.
Sok olvasó szerint Tar arról beszél, amiről „hivatalosan” nem lehet. (Noha természetesen semmiféle ilyen „tilalom” a kilencvenes években nem létezett.) Olyan embereket mutat be, akik „hivatalosan” nem is léteznek. Ez az esztétikai különállás, a referencialitáshoz való ragaszkodás a kilencvenes évek társadalmi közömbösségének tükrében sok olvasó szemében politikai tettként (is) értékelődött.
És ez utólag átszínezi a Tar életét – és ezáltal az életművét is – megroppantó  besúgó-ügy megítélését is. Ma már rengeteg adatot ismerünk Tar 1979-es beszervezésével kapcsolatban, de még mindig sok a homályos pont[6]. Egyáltalán hogy kerülhetett sor 1979-ben egy alkoholfüggő párttag beszervezésére? A hetvenes évek végén már nem kevesen voltak, akik sikerrel kibújtak a beszervezés alól., de nem tudunk arról, hogy maga Tar törekedett erre, ahogy az sem egyértelmű, volt-e bármiféle haszna is a besúgásból. Lelepleződése után ő maga beszélt (nem ritkán önmagának is ellentmondva) a legkülönfélébb pressziókról: testi erőszakról, a bátyja és egy kollégiumi társa halálával kapcsolatos pszichés megfélemlítésről. De mi lehet az igazság?[7]
Azt sem tudjuk, miképp kapott rá a besúgás ízére, miért teljesítette túl a szervek elvárásait. Ámde Tar – Ménes Attila szerint halálában is közvetlen szerepet játszó[8] – lelepleződése körül is sok a homályos pont. Miért éppen 1999-ben, nemzetközi karrierje küszöbén (épp két regényét mutatták be a Frankfurti könyvvásáron, tehát lassan elindulhatott volna a világhír felé) „buktatták le”? Én Simon Ádámmal értek egyet: Tar többször próbálta megírni a beszervezése történetét, de tulajdonképpen nem érzett valódi bűntudatot, önmagát leginkább áldozatnak tekintette. (A kései, ún. szabadulásnovellák kapcsán még visszatérünk erre.)
Igen valószínű – hogy ha rajta múlik – Tar a beszervezését soha nem „vallotta volna be”. És nem kért volna elnézést senkitől. Meglehet, helyesen mérte fel, hogy ő, a pályán kívüli semennyi szenvedés árán nem tudta volna a besúgott értelmiségiek bocsánatát elnyerni[9].

Tar „júdási tette” (Korniss Mihály kifejezése) nyilván elválaszthatatlan sok-sok személyes körülménytől, a résztvevők (a demokratikus ellenzék és Tar) szubjektív ítéleteitől és rossz helyzetfelismerésétől. Amúgy egyáltalán nem ritka, hogy a pártfogoltak elfogadják, de magukra nézve mégiscsak sértőnek tartják a „pártfogást”. Az is eléggé rejtélyes, hogy miért is nyíltak meg Tar előtt a demokratikus ellenzék tagjai. Az ő bizalmuk sem volt feltétlenül a nagyrabecsülés vagy a mély emberismeret jele. Egy irodalmi pályázatot megnyert, érettségizett technikust a Kádár-kori közvélemény nem feltétlenül tekintett „kisemmizettnek” vagy akár potenciális ellenállónak, akinek minden körülmények között és bármilyen áron érdekében áll a rendszer megdöntése. Tarnak volt vesztenivalója – ahogy (mint később kiderült) a Kádár-kori munkásosztálynak, a lakótelepek népének is. A munkás és értelmiségi nézőpont különbözőségére utal Tar rendszerváltás utáni önmeghatározása is. Simon Ádám hívta fel a figyelmet, hogy Tar a Holmi szerkesztőbizottságának tagjaként is rendszeresen munkanélküliként hivatkozott magára. (A debreceni Medicorból 1992-ben bocsátották el[10].)
Maga a besúgás személyes bűnökkel (Tar sunyisága és rosszindulata) és kölcsönös csalódásokkal és félreértésekkel teli történet, bár nekünk eszünk ágában sincs valamiféle „nemeslelkű urak” és aljas szegények” példázatát látni Tar történetében.
Ám ezek a konkrét csalódások és félreértések még csak előjelei voltak a kilencvenes évek sokkal nagyobb és megrázóbb csalódásainak és félreértéseinek. Mindez – a korban példátlan kiközösítéssel együtt – sokak szemében a „júdási tett” megítélését is képes volt megváltoztatni. Talán ez magyarázza azt a furcsaságot, hogy míg a lelepleződés Tar Sándor személyes életét tönkretette, művei olvasottságának vagy akár a Tar személyét körülvevő mitológiának egy cseppet sem ártott – Tar lelepleződése után is Magyarország egyik legolvasottabb írója maradt. Személyes tapasztalatom: mikor a magyar detektívregényekkel, köztük a Szürke galambbal kezdtem foglalkozni, ismeretlenek üzentek nekem, mi szerint tudják, kik vagy mik tüntették el a zseniális Tar utolsó regényét[11]… Az olvasók hűségét, egyes elbeszélések kultikus rangját nemcsak a biztos ízlés alapozhatja meg, hanem – akár – az elitekkel kapcsolatos gyanakvás is. (Többek szemében az „eltüntetés” teóriáját az is megalapozhatta, hogy Tar utolsó regényének, az Árulónak legutolsó fejezete egyszerűen elveszett a Litera.hu szerkesztőségében. Ezt egy krimiíró sem találhatta volna ki szebben… )
Sok Tar-rajongó épp ezért apró bakinak tartja Tar besúgását az ezt követő retorziókhoz és a magyar munkásosztály elárulásához, a kilencvenes évek értelmetlen szenvedéseihez képest.
Nem biztos hát, hogy Tar elbeszélő művészete olyan mértékben politikus, miképp azt mi látjuk, olvassuk – még 2021-ben is. Ahogy az sem valószínű, hogy a társadalmi és politikai nézőponton kívül más releváns szempontok nem könnyíthetnék meg az értelmezést. De Tar életrajzának társadalmi-politikai kontextusba ágyazódása, a műveinek a kilencvenes években szokatlan (nemcsak „elavultnak”, hanem bátornak is tekinthető, többek szemében egyenesen ellenirodalmat is megalapozó) referencialitása jelenleg is minden művészi produktumot politikaivá változtat.
Tar, aki „más”.
Interjúiban Tar mulatságos módon túlhangsúlyozta az értelmiségtől való távolságtartását és személyes műveletlenségét. Ezek természetesen puszta bohóckodások[12] voltak – hiszen Tar már felfedezése előtt művészként, íróként gondolt önmagára (verseket írt), és jóval olvasottabb volt annál, mint amennyire interjúiban sejtetni engedi vagy sejtetni akarja.
Ám Tar világpolitikai vagy irodalmi tájékozottsága semmiképpen sem predesztinálták arra, hogy megírja a „rendszerváltás regényét”.
De véleményünk szerint ez Tarnak mégis sikerült.

A könyv alakban 1996-ban megjelent Szürke galambban Tar nem a magyar magasirodalom hagyományaihoz, hanem a popkultúrához (hard boiledekhez, horrorfilmekhez, a Mág Bertan-féle szocialista krimihez[13]) fordul ihletésért. És talán ez a szokatlan műfajú (kiadója által először bűnregénynek titulált) regény szemlélteti leginkább azt a „fantasztikumba-szürreálisba emelt realitást”, melyet Kovács Dezső már a nyolcvanas évekbeli Tar-próza egyik fontos jellemzőjének vélt[14].
Egy hajdani titkosszolga, egy házmesterként rejtőző, klasszikus sorozatgyilkos, egy roma bűnszövetkezet és a mögöttük felsejlő “olajos bűnözők”, ukrán maffiózók csapnak össze egy meg nem nevezett város fölötti uralomért. De vajon léteznek-e egyáltalán ezek a különös fenevadak[15]? Vagy a rendőrök próbálják meg a véletlenszerű eseményeket logikusan (ám hibásan) egymáshoz kapcsolni, és egy – az amerikai krimikből is ismerős – kódnak megfeleltetni? A háttérben az Apostolok és a Szabad Döntnökök csatája zajlik, és más könnyen dekódolható aktuálpolitikai utalások is felsejlenek. De mintha még mindig tabu lenne ezeket felfejteni[16], és az elbeszélést a kilencvenes évek politikai-társadalmi valóságával tükröztetni.
Ám ezek a valósáos vagy csak a rendőrök képzeletében létező résztvevők (fantaszták, bűnözők, titkosszolgák) tényleg a „hatalomért” csapnak össze?
A Szürke galambban mindegyik csoport vagy személy úgy érzi, eljött az ő ideje: most aztán lecsaphat, bosszút állhat, kiteljesedhet, meggazdagodhat, valamit “megkaparinthat”… de közülük csak a házmester az, aki ténylegesen meg akarja változtatni az embereket.
A „galambos ember”[17] nem értelmiségi szereplő. Ám a sokak által csodált fenséges magányában, a toronyház tetején lévő szolgálati lakásban laboratóriumot rendez be, kísérleteket végez, a benyomásait rögzíti, rendszeresen naplót vezet. Ő az éjszaka ura: a toronyház legfelső szintjéről figyeli várost, és rendelkezik a kivilágított ablakok mögött élő szereplők, felnőttek és gyerekek, fiatalok és öregek élete és halála felett. Tar a tudományos világgal szembenálló, azaz a maga módján tudományos „galambos emberének” – a detektívvel, Molnárral vagy akár a másik sorozatgyilkossal, Csiszárral szemben – nincs popkulturális előképe. (Vagy ha igen, akkor a gótikus regények tudós-szörnyetegeiben.)
Az éjszakai megfigyelés, az éjszakával való azonosulás  a magyar irodalomban a fenséges tartományában mozog, Füst Milánig, sőt Vörösmarty Mihályig nyúló előzményei léteznek (ld. pl. az Éj monológja). Az éj József Attilánál az önszemlélés keretévé, az éjszakai meditáció pedig intellektuális-reflexív cselekedetté válik („mérem a téli éjszakát. / Mint birtokát / a tulajdonosa”)
Viszont ugyanez a megfigyelés jelentősen átpolitizálódik Petri György verseiben. ahogy A kukkoló éji dalában is:

Végigvizsgáltam a kis
sportkukkeroddal a még
világos ablakok
mögötti világokat
a szomszéd házban.

Igazad van, sehol se basznak.

Mi itt nem baszunk.
Dugom is el a rémült hernyót.

Akár a szomszéd házban is lehetnénk.
Jóllehet ha az (innen nézvést)
szomszéd házban lennénk,
akkor te bugyirózsaszín bugyikat
áztatnál kék műanyag lavórban,
én meg tréningalsóban, atlétában
ellenőrizném a kaktuszokat.
És nem lennének ilyen gondolataim.
Mi volnánk az ország.[18]

Hogy Petri költői énjének megfigyelései (bugyirózsaszín bugyik és más hasonlók) mennyire életszerűek, az kérdéses. Ugyanezt az országot, a lakótelepek népét figyeli éjszakánként Tar sorozatgyilkosa, a „galambos ember” is, és ő viszont már pontosan érzékeli, hogy kiket és miért szeretnek vagy gyűlölnek a „kiporszívozott kelepcékben” élő családtagok. A „galambos ember” által kukkolt lakótelep vadabbul burjánzó, változatosabb és tulajdonképp ijesztőbb világot tár elénk, mint „a munkaerő sorozatvetőiről”, a „tízemeletes kilövősilóiról” való szertenézés. Petri steril, kiherélt munkásosztályához (kaktuszok, „seholsem basznak”[19]) képest Tar lakótelepe igazi bűnbarlang: a szexualitás elválaszthatatlan az erőszaktól, a női nemi szerv a kasztráló, gyilkos medúzától (Goda Albert pl. ilyennek látja kielégíthetetlen feleségét).
A regénybeli házmester persze sokkal „magasabról” tekint reánk, mint Petri (ön)irónikus, egyszerű kis sportkukkert szorongató kukkolója. A Szürke galamb egyik legrészletezőbb leírása a „megfigyelés” helyszínére, a toronyházra vonatkozik – a tekintetünket lassan, nagyon lassan emeljük fel, míg megérkezünk a „galambos ember” szintjére. Ő az egyetlen szereplő – nemcsak a regényben, hanem tudomásom szerint az egész Tar-életműben – aki kényszeresen kísérletezik, reflektál, sőt vaskos feljegyzéseket hagy hátra. Ám hogy pontosan mivel is szándékozott kísérletezni a „galambos ember”, és hogy egész pontosan mi áll a „vaskos feljegyzésekben”, azt nem ismerjük meg részletesen. Egy rendőr, Malvin őrmester lapozza át a feljegyzéseket sietősen, egy autó hátsó ülésén, márpedig ő csak a gyilkosságokra és a „börtönromantikára” való utalásokat keres – más összefüggések fölött valószínűleg átsiklik. Soha nem tudjuk meg, milyen világot tartana ideálisnak a házmester.
A „galambos ember” az emberi megváltással játszik, az emberek legtitkosabb vágyait, be nem vallott kívánságait teljesíti, mérgekkel kísérletezik, közben kapcsolatba kerül bűnözökkel, titkosszolgálatokkal is – ám mintha az emberi/történeli idő fölött állna, és elvből nem reflektálna a történelmi változásokra.
Érzékeli-e vajon, hogy a világ megváltozott a szocializmus után?
A regénybeli eseményeket, a város életét megkeserítő zűrzavart egy értelmiségi rezonőr, a negyven évig(!) iskolai kórust vezető Szűcs énektanár helyezi történelmi-politikai kontextusba. Vele akkor találkozunk, mikor egy dalt próbál meg újra és újra eljátszani a pianínóján: „Méhraj duruzsol fák között, fű alól, / fürjek dala szól tó partján, / sok száz búzakalász érik, hajlik, / táncol ragyogó fény karján…(…)…és itt az következik, jó föld a hazánk, szép dús a mezeje, épül gyá-ááár stb., de ez már nem megy. Valami mást kell énekelni helyette.[20]
De mit? Ezt persze a szerencsétlen énektanár sem tudja.
Tar értelmiségi hősei általában lúzerek, mint a református pap a Mi utcánkban. (A szerző – nyilván sajátos nagyrabecsülése jeléül – nem is nevezte filozófusnak a „galambos embert”, hanem meghagyta egyszerű, tisztességes házmesternek.) Számos értelmiségi hőshöz hasonlóan a regénybeli Szűcs énektanár is komoly pszichés gondokkal küzd. Ámde ő, az énektanár az, aki amatőrként eljut egyfajta megfejtéshez, és képes valamiképpen értelmezni a meg nem nevezett városban (az országban?) zajló eseményeket.  „Ő most világosan látta, hogy odakint az emberek másként viselkednek, mert történt valami, ami elszabadította addig elfojtott érzelmeiket, vágyaikat, szenvedélyüknek, gyűlöletüknek hirtelen gátja szakadt és tárgya lett. Ha még néhány percig kitartóan hagyja magát gondolkodni, talán mindent megfejt, amin most egy sereg ember töpreng a városban, roppant összefüggésekre jöhetett volna rá, csakhogy nem érdekelte, mivel benne is átlényegült valami…”[21]
Ez az „átlényegülés” a cselekmény szintjén nemcsak a mérgekhez és a járványhoz, vagy a politikai változásokhoz, hanem az álmok világához is kapcsolódik. Tar narrációs technikájának, az általa mesterien alkalmazott szabad függő beszédnek köszönhetően gyakran összefolynak regényben a valóságos és a megálmodott gyilkosságok. „Emiatt sokszor nem lehetünk biztosak abban, hogy mi a valóság és mi a képzelet…[22]

Mindenki ölni szeretne. Mindenki gyilkosságról álmodik:
Ezek lennének hát a „roppant összefüggések”?
Ez történt volna velünk a hőn áhított rendszerváltáskor?
Elszabadult a „gonosz” az emberekben? És megindult az embereket akaratuk ellenére is boldogítani akaró fantaszták, kiugrott titkosszolgák, bűnözőcsoportok harca? Meglehetősen együgyűnek tetsző magyarázat ez. És mintha ezek a bizonyos „roppant összefüggések” (melyeket Szűcs énektanárral kapcsolatban emleget a narrátor), mintha sehogyse vagy csak igen nehezen kapcsolódnának össze. Nem tudjuk meg például – számomra sokadszori olvasásra sem világos – hogyan szövődik bele a cselekménybe a titkosszolgálati szál, mit is akarnak ebben a meg nem nevezett városban a rendőrségi elitcsoportok. Ha pusztán horrorként vagy krimiként olvassuk Tar Szürke galambját, akkor könnyen támadhat hiányérzetünk.
Pedig Tar Sándort – mindezzel együtt – a legvéresebb krimiszerzők közé kell sorolnunk. Nem mintha a Szürke galamb gyilkosságai borzalomban vetekedhetnének – mondjuk – a skandináv vagy észak-amerikai krimiszerzők rafináltan kiagyalt kéjgyilkosságaival, hanem a vér miatt. Ahogy a szürke szín, úgy a vér is meghatározza az egész regény szimbolikáját. Halálakor a legtöbb szereplő kibuggyan önmagából – vagy azért mert elkapja a galambok terjesztette vérzéses betegséget, vagy mert kivetve magát lakótelepi lakása erkélyéről, szétloccsan a kövezeten. A halál visszataszító, undorító, borzalmas, ám ennek ellenére nincs benne semmi személyes. Azt leplezi le, hogy egyformák vagyunk – hogy nem igaz, amit a rendszerváltás sugall, hogy erősebbek vagy gyengébbek, bűnösök vagy kevésbé bűnösök vannak közöttünk. Hogy a romlottság(unk)nak létezhetnének fokozatai.
Ráadásul a bűn(ös) maga is személytelen, miközben a bűn kétségbe vonhatatlanul létezik. Az áldozatokkal többnyire a szürke galambok, a lakótelepen élő családtagok végeznek – de csak az lehet áldozat, akit gyűlölnek a hozzátartozói. A család ítéli el az áldozatokat – a „galambos ember”, az álmessiás csak beteljesíti a családtagok kívánságát.  És nem az áldozat és a detektív, (az angolszász krimikben a halott és a bűntényt felderítő szűzies igazságosztó, Poirot, Holmes vagy Miss Marple[23]), hanem a detektív és a gyilkos között teremtődik valamilyen elviselhetetlen azonosság. Vagy a Tar-krimiben nincsenek is a detektívregényekben megszokott, világosan megkülönböztethető szerepek? Az egyik gyilkos a nyomozásban részt vevő egyik detektív, a gyilkosságokat megfejtő Molnár pedig a múltja, a házassága révén tartozik a bűnözők/bűnösök (sors)közösségéhez. A bűnök és a sorsok úgy hasonlítanak egymásra, mint a lakótelepek egymás mellett sorakozó, konokul egyforma ablakai.
Az emberi létezés megmásíthatatlanul közösségi, hiszen ami a lényeget illeti, kínosan egyformák vagyunk. Ez a testképzet a regényben nemcsak politikai, hanem metafizikus relevanciával is bír. Egyetlen tettes megnevezése nem lehet elégséges a „világ helyreállításához”, hiszen a bűn nem individuális, hanem társadalmi és teremtményi természetű.
Ez természetesen ellenkezik az angolszász bűnügyi regény a viktoriánis korban kialakult, a protestáns etikán alapuló „megoldóképletével”, ahol a bűnösök és ártatlanok között éles határvonal húzható, és ahol a bűn minden esetben individuális természetű – melyet nem lehet sehogysem jóvétenni, és amelyért a bűnös egész életen át tartó felelősséget kénytelen viselni. Egy ilyen elbeszélésben mindenre van magyarázat – ellentétben a Szürke galambbal, melynek a zárlata sem tölthet el bennünket intellektuális megnyugvással.
Hiszen nem tudjuk meg, miért szűnik meg egyáltalán a galambjárvány. Hogy ki felelős az éjszakai telefonhívásokért. Hogy kit tartóztat le a rendőrség. Hogy elkapják-e valamikor Bátyót és társait, hogy valaki felelősségre vonja-e a részeges boncmestert. És hogy miként vélekedjünk a városban zajló általános felfordulásról,

Kirúgja az anyja alól a létrát. Nász közben ollóval agyonszurkálja a férjét. Kidobja a feleségét az erkélyről. Egy nő elbambul, és kocsival belehajt a villamosba. Egy csapat gyalogos piros jelzésnél átgázol a forgalmon. Kötőtűvel átszúrja a kisfia agyát. Alvilági nagymenők rejtélyes halála. Ennek leharapják a mellét. Amarra rázárják a fagyasztót. Mennyi-mennyi hír[24]

Mennyi-mennyi hír! Igen! Csak épp a legtöbb bűntényt nem sikerül felderíteni.
Szürke galamb felszámol minden célelvűséget, a nyomozás – a detektívregények szabályaival ellentétben – nem állít helyre semmilyen rendet.
A regénybeli felderítés minden részsiker ellenére kudarcba fullad: a rendőrök nem képesek a „galambos ember” és Csiszár, a hajdani titkosszolga indítékaira fényt deríteni. A legnagyobb bűnösöknek (ukránok?, olajosok?) a rendőrség még az identitását sem képes leleplezni.

De mit lehet kideríteni vagy kinyomozni egy olyan társadalomban, ahol álnevek (álarcok) sokasága mögé rejtőznek az emberek? Ahol még a detektívről sem tudjuk, hogy főhadnagy vagy hadnagy – még maga a narrátor is bizonytalan ebben? Ahol a kételemű nevet viselő „rendes emberekből” lesznek a vesztesek?  Mert a szilárd tulajdonnévvel jellemezhető stabilitás és kiszámíthatóság határvonalat von győztesek és vesztesek közé. (Az 1995-ben megjelent A mi utcánkban kizárólag vesztesek laknak: nekik már nincs titkolnivalójuk, nem kell senkitől-semmitől elhatárolódniuk, úgyhogy ez a novellafüzér az egyetlen, ahol a szereplők minden esetben anyakönyvezett nevükön szólítják egymást.)
Tar legtöbb elbeszélésében, főleg a gyárakban játszódó történeteiben kiemelt szerepet játszanak a másodlagos nevek (Kopott homlok,Vizipók, Potrien, Csóka, Csőkefe, Vakegér stb).[25] Ám a Szürke galambban a másodlagos nevek nem a csoportidentitás (brigád, család) megerősítésére szolgálnak. A Szürke galamb meg nem nevezett városban senki sem tudja / tudhatja a másikról, hogy kicsoda: a másodlagos nevek (tulajdonképpen álnevek) rejtőzködésre valók, nem a másik személy beazonosítására.
Egy ilyen világban természetesen a bűnügyi történet sem alkalmas a legalapvetőbb funkciójára, a bűnös „néven nevezésére” sem. Pedig Borbán ezredes halála pillanatában egy szójátékkal utal a gyilkosra – csak sokáig nincs senki, aki értse[26].
A nevekkel kapcsolatos játszadozás és elbizonytalanítás a Szürke galambban a legkülönfélébb státuszú szereplőkre is kiterjed: a regénybeli Feri nem Feri, hanem „Fe”, Néger, a roma kisfiú nem néger, a galambos ember „valami Vámos vagy Vámosi bácsi, pontosan a nevét se tudták[27]”. Líbia, a rendőrségi titkárnő eredetileg Lídia, a rendőr Tapsi Hapsi nem Tapsi Hapsi, hanem Talpas Józsi, Álmos Elek nem Álmos Elek, hanem Elek Álmos, Lázár, a maffiózó pedig nemcsak a Lázár, hanem a Mocsok, Sárga, Penge, sőt a Rácz, Rács, Rácsai nevekre is hallgat.
Van-e a neveknek a rejtőzködésen túlmutató értelme?
Olykor az elsődleges név elviselhetetlen, tragikus ellentétben a név viselőjének helyzetével és személyiségével. A regényben kötőtűvel meggyilkolt, szánalomra méltóan beteges kisfiút Hektornak nevezik. Ezt a nevetségesen nagyzoló nevet az anyja, Ecsediné (aki nem is Ecsediné, hiszen bár így szólíttatja magát, soha nem házasodott össze Ecsedivel) azért adta a kisfiúnak, mert a tanyájukon a kutyát is így szólították. Nyilván se Hektor, se anyukája nem tud semmit a trójai háborúról. Homérosz Hektorával szintén szúrás végez, ahogy a regénybeli kis Hektorral is – a név itt megelőlegzi a halálnemet, miközben láthatóvá teszi a lakótelepi kisfiú és a mitológiai hős helyzete közötti elviselhetetlen különbséget.
A Róka nevű bérgyilkost üldöző Sólyom zászlós vagy Tapsi Hapsi nevéhez nem kell túl sok magyarázat. De jelent-e „többet” a Rácsa név a Rácsainál? És számít-e bármit, hogy a rendőrségi titkárnőt nem Líbiának, hanem Lídiának hívják? Ha ezek teljességgel motiválatlan nevek, akkor az elbeszélő miért hangsúlyozza, hogy bizonyos szereplőknek egyszerre több nevük is van, vagy a néven nevezésük bizonytalan (pl. „Lídia, aki nem Líbia”)? Az egyedi azonosítóként működő tulajdonnév csak egy ketrec, mely ebben az „új világban” óhatatlanul kiszolgáltatja az egyént? Aki egész életét a két vagy sok név közötti bizonytalanságban tölti, azt talán nehezebb becserkészni?
Az új név nemcsak a rejtőzködést, hanem a szabadságot is jelentheti. Elsődleges nevünket a szüleinktől kaptunk, ezt az állam szentesíti, de a másodlagosat választhatjuk is – felszabadítva magunkat a társadalom, a „rend” béklyói alól. Így vélekedik erről például Mikos, a 2002-ben megjelent Ház a térkép szélén főszereplője is. „Tudomása szerint senkije, semmije nem volt, még a neve is a másé, benti szokás szerint cserélt egy jó baráttal, mielőtt kilépett a szabadságba, csak azt felejtette el tisztázni, hogy Mikos vagy Mikus, így aztán a Mikos mellett döntött, de ez nem is volt érdekes, az igazi neve az igazolványában úgyis benne van, ha valakit érdekel.” [28]

A  rendszerváltás,  az  „elszabadulás”  –  hogy a nagy megfejtőt, Szűcs énektanárt idézzük – talán olyan világot eredményezett, ahol csak azoknak van esélye, akiknek nincs egyetlen név mögé elrejthető személyisége? A tulajdonnevek ilyen „elmozdulása” (a nevek keltette bizonytalanság) számos társadalmi-metafizikai összeomlást kifejező regényben megjelenik. (Csak néhányra utalnék itt: Raymond Queneau Az élet vasárnapjára vagy Hamvas Béla Karneváljára.) De Tarnál a szereplők „megnevezhetetlenségének” a cselekményt alapvetően befolyásoló, a krimi-szabályokat is felrúgó jelentősége van.
A tettes persze minden detektívregényben „rejtőzködik”, gyakran álnevet visel, mint ez szokás az alvilágban és a titkosszolgálatoknál, de a rengeteg álnév mögött mi, olvasók tudjuk az igazit. A detektívregény-olvasás arra a hallgatólagos konvencióra épül, hogy a számos álca, a tettes megannyi álneve mögött van egy saját – az a név, amivel a tettes azonosul, és amit el akar a többiek elől rejteni, de amit mi, olvasók megtudunk a rejtély feltárulásakor[29]. A Szürke galambban nem tudjuk meg a tettesek valódi nevét, ahogy nem ismerjük meg az összes indítékukat sem. Tulajdonképp fogalmunk sincs, mire volt jó ez az egész „őrület”.
Nem sok „roppant összefüggést” tár fel Tar a rendszerváltással kapcsolatban. De egy valamit biztosan: a munkásosztály (a Kádár-kori kispolgárság) bukása az ésszerűség, az ok-okozatiság felszámolódásával is együtt járt. A bűnösök immár megnevezhetetlenek lettek. A családi és társadalmi szolidaritás hiánya a célelvűség, az egész széthullásához vezetett. A világunknak nincs többé értelme.
A történelem, mint logikus eseménysor elmesélhetetlenné lett. De talán még a logikus történetvezetéshez szokott krimiolvasó sem csalódik nagyon: hiszen a megszokott bűn-nyomozás-leleplezés helyett a rendszerváltás regényét tartja a kezében.

A közelmúlt történéseit Tar később is hajlamos egy popkulturális narratíva segítségével megvilágítani vagy elbeszélni: ezt teszi a besúgás-témát feldolgozó, majdnem kisregény hosszúságú, kései novellájában, a Vadászatban (Az alku, Gonosz történetek, Noran, Bp., 2004.) Itt egy aljas módon beszervezett és tönkretett parasztember, Balla kap mesei elégtételt egy önfeláldozó lánygyermek és az állatok vigasztaló, mindent megbocsátó közelsége révén. Az elbeszélés néhány motívuma (önként vállalt némaság, az őz, mint helyettes halott) a középkori legendákra vagy exemplumokra emlékeztet – ezzel a mai műveltségtől elég távoli kultúrkinccsel Tar nyilván a magyar népmesék (pl. a Cerceruska) közvetítésével találkozhatott.
De a Vadászat mégsem sikerült elbeszélés. Tar nem siklatja ki a mese hagyományát a novella zárlatában, ahogy a krimi mindenre logikus választ kínáló műfaji konvencióival teszi a Szürke galambban. Mintha Tarnak csak a bűnre lenne története, de a személyes bűntudatot és a megváltást (a két téma azért mélységesen összefügg) képtelen lenne kifejezni. „Jelleme gyengesége” vagy prózapoétikája korlátai miatt? Erre a kérdésre a dolgozat harmadik fejezetében még visszatérünk.

Ám a Vadászatban, ebben a kései, hosszú novellában tényleg valamiféle magyarázatot kapunk a besúgásra. Mindenki potenciális áruló, aki képes beszélni. Csak az állatok vagy a gyerekek lehetnek ártatlanok. A kényszer, hogy feltárjuk magunkat (és ezzel eláruljunk másokat) majdnem olyan ellenállhatatlan és leküzdhetetlen, mint a szexualitás. A szó úgy buggyan ki belőlünk, mint ahogy a megszúrt testből a vér előspriccel. A nász (a novellában a lakodalom) és a vallomás (az árulás) valahol összefügg. Azért leszünk besúgók, mert szeretünk beszélni, mert óhatatlanul is a másikra vágyakozunk. Mert rettenetesen kíváncsiak vagyunk.
Feltárni valakit, azt is jelenti, hogy szeretjük az illetőt. Hogy eláruljuk. Hogy a hatalmunkban tartjuk. Hogy a saját szavainkkal meggyilkoljuk.
Tar Sándor titkosszolgálati jelentései nem sok irodalmi csemegét rejtenek. De ő maga nemcsak szenvedélyes, hanem ügyes besúgó is volt: nyilván szerette megtanulni (kifigyelni) az embereket. Az írás (önkifejezés) és a besúgás (árulás) aktusa között tényleg létezhet valamiféle hasonlóság. Igencsak elgondolkodtató, hogy mikor Tar felhagy a Kenedi-csoport megfigyelésével, azután hosszú ideig szünetelteti a szépirodalmi tevékenységét is.
Ám mi lehet a kapcsolat a beszéd (az önkifejezés) és a bűn között? De talán azon is eltöprenghetünk, milyen lehet az árulás és az irodalmi kifejezés viszonya? Hiszen az író is jelent a szereplőiről, elárulja őket, amikor megszólaltatja, mikor a titkaikat, az életüket papírra veti.
Nagyon nagy kár, hogy Tar a kettő összefüggését sem az Áruló című regényben, sem a Vadászatban nem tárja fel alaposabban.
A következő fejezetben megpróbáljuk értelmezni, mit jelenthet a szótlanság a Tar-univerzumban.

 

II. Állatságok (nők, madarak, gyerekek)

“Szájjal is, ormálisan – így mondta” –, ha tetszik akarni
(T. S.: Ház a térkép szélén)

 

„Alszol már? Nem. Aludjál. Mindig mást mondasz, ezt is most láttad valakinél. Kinél? Ahol ma voltál kurválkodni. Na-na! Mennyi pénzünk van? Nem sok. Egy fehérfarmert akarok, nem kell bútor, hányszor mondjam? De kell. Ne ellenkezz, Rozi, mondja a fiú, tudod, hogy eljár a kezem, ha rossz vagy. És három rosszaság, egy fenekes. Három fenekes, egy pofon. Három pofon pedig egy korbács a hátadra. Jó lesz? Jó, mondja félálomban az anyja, és ezen nevetnek, nincs is korbács. Rozika aludna már, de a fiú még játszani akar. De mondhatom úgy is, három rosszaság, egy csók. Három csók, egy tapi. Három tapi, egy ujjas. Három ujjas után, na micsoda? Már nincs válasz, a fiú teste még éber, a keze mozog, simogat, egy dugás, nyöszörgi, a feje már alszik.[30]

Elalvás előtt cseveg így anya és fia, az 1995-ben megjelent novellafüzér, A mi utcánk Dezsője és Rozikája.
Ahogy a Szürke galambban a bűnösök és a bűnüldözők, úgy A mi utcánkban szülők és gyerekek világát sem választják el éles határok. Vida bácsi mosdás közben kielégíti nagybeteg fiát, Kocsis szomszéd a fia özvegyével él együtt (viszonyuk már a fia életében elkezdődött), és a Görbe utca lakói azt rebesgetik, hogy régebben már „elintézte” a saját unokáját is. A gyerek, az örökös iránti vágy mégis nagyon erős bennük. Kocsis bácsinak az egyik legnagyobb fájdalma, hogy nem született másik fia, a Vida-gyerek halála pedig a novellafüzér biblikus, a Jelenések könyvét és a népballadákat idéző csúcspontja.
De miért is? Hiszen a novellaciklusban bemutatott utcának nincs múltja és nincs jövője. A település történetét kutató lelkész csak szemetet talál a régészeti feltárása során, a felnőttek pedig felélik a gyerekek életét, fiaikat-lányaikat túl korán, túl gyorsan bevonják a saját életükbe – ami azt illeti, néhány csavargó nagykamaszt leszámítva nem is nagyon laknak az utcában gyerekek. Ha a tiszteletes úr – akiket az utcalakók gúnyból csak püspök úrnak szólítanak – a feltárás során még mélyebbre ásna, talán egy ugyanilyen Görbe utcát találna a mostani Görbe utca alatt. (Eddig egyetlen elemzőnek nem tűnt fel: hogy ha a Görbe utca valahol Debrecen mellett található, akkor arrafelé egyáltalán nem lehetnek „római leletek”. A pap amatőr régészkedése sok egyéb mellett ezért is nevetséges.)
Ebben a híres novellafüzérben – melyet talán tényleg nem túlzás Tar legtökéletesebb művének tartani – az időnek nincs semmiféle sejthető kibontakozása; körben forog állandóan: a fiatalok elmennek, „próbálnak valamit”, aztán hazakullognak alkoholistán, betegen, vesztesen[31]. Az időt csak az emberi test jóvátehetetlen romlása, konkrétan Vida bácsi fiának agóniája tagolja. A Görbe utca zsákutca – de egyben sorsok, szokások történetek által összefogott véges végtelen, öntörvényű közösség, ahonnan senki sem szabadulhat. Bár az elvágyódás ennek ellenére folyamatosan jelen van, és ezt még a novellacímek is érzékeltetik: Néha úgy elmennék; El valahová.
Először Vida bácsi fejti ki, hogy a változtathatatlanság az „utca” alaptörvénye, hogy itt nemzedékről nemzedékre ugyanaz történik, aki kiszabadul a „sorról”, az előbb-utóbb visszatér. Új és új rezsimek jönnek, de ezek egyformán rettenetesek, úgy hogy saját nevük sincs. (Tarnál nincs Kádár-kor, nincs Horthy-kor, sőt még a rendszerváltás sincs megnevezve. A mi utcánkban csak egyetlen történetben említődik meg Kádár János (Sárikáék egyszer levelet írnak neki) és az MDF (a helyi irodától kapnak majd egy kerekesszéket.)
Az utca lakóinak napirendje is könnyen megtanulható: felkelnek, sorba állnak Piroska néninél, betérnek a Misi presszóba, aztán a kisboltba, körbe-körbejárják a kocsmákat, végül nyugovóra térnek. Béres szomszéd szerint mindenkinek egyetlen öltözet ruhája van, és majd ebben temetik el őket. Ehhez az örökös körben járáshoz nagyon jól illik az állóképszerű keret, az utca. Az elbeszélő körbejárja a lakókat, mindegyikükről „jelentést tesz” (elég különös módon, hisz a narrátori hang mindvégig én és mi között mozog) és közben megvillantja mindegyikük, életének sorsfordító (vagy inkább sors-visszafordító) eseményeit.
Az arcképcsarnok-szerű elrendezés vizuális-térbeli élményt, egyfajta bejárást sugall, noha az arcok és a történetek mindvégig csak egymással dialogizálva léteznek. Az utca zártságát még egy körülmény biztosítja: nem jelennek meg az elnyomók, a Görbe utca lakói nem a „kapitalisták”, nem az „önkormányzat”, nem a „kommunisták” ellenében alkotnak közösséget. Ez a maga groteszk módján szinte idillivé, öntörvényűvé alakítja A mi utcánk világát. Hiszen különös világ ez: nincs ráutalva semmilyen külső hatalomra, nem valamivel szemben létezik. De akkor mi teszi őket közösséggé? A hagyományos választ tudjuk: a kiszolgáltatottság, a kitaszítottság, a peremhelyzet, az összezártság, esetleg a rendszerváltás kudarca. Ám ezek egyike sem magyarázza a közösség önszerveződésének sajátosságait[32].
De kicsit távolódjunk el a Tar esetében szinte kötelezően emlegetett kitaszítottak világától! Saint-Simon herceg arcképcsarnoka számára nem az utca, hanem az udvar biztosít megfelelő keretet. (Az udvar igen alaposan kidolgozott motívuma a francia irodalomnak, Saint-Simonnak soha nem kell elmagyarázni, hogy az udvaron mikor értünk közösséget, fizikailag létező helyet, sajátos csoportszerveződési formát.) Jövő vagy cél ebben a világban sincs, az udvari rituálék között élő szereplőkkel itt is mindig ugyanaz történik, ráadásul a francia szerzőnek sincs nagy története, csak apró historiette-jei. Az időt csakis a természet, azaz az emberi test romlása, legtöbbször a király hanyatló egészsége vagy halála befolyásolja.
Egy időtlenségbe merevedett (nem feltélenül lecsúszott!) világot úgy a legkönnyebb bemutatni, ha zárt térben egymás mellé helyezzük a szereplőket. Ez az arcképcsarnok-szerű elrendezés, mely körkörös panorámaként mutatja be az elbeszélés terében élő szereplőket, nemcsak a legadekvátabb, de a legegyszerűbb írói megoldás is: Szilágyi Mártont ez nem az udvari emlékiratszerzők műveire, hanem Mikszáth Jó palócokjára és Bodor Sinistra körzetére is emlékeztette[33]. De Tarnál nemcsak a pillanatnyi közösséget, hanem a közösség kialakulását is megismerjük, ő – a zárt faluról beszámoló Mikszáth Kálmánnal ellentétben – a bezártságon belül folyamatokat is képes érzékeltetni. Ráadásul a Tar által oly mesterien alkalmazott szabad függő beszéd is képes lazítani az arcképcsarnok-szerű, statikus elrendezésen: a narrator közbevetései szinte belelebegnek a szereplők monológjaiba. Mintha egy különleges dialógus részesei lennénk, és ez egyetemes irányban kitágítja a címben szereplő mi jelentését.
Vajon azért van-e szükség a portré-szerű bemutatásra, mert A mi utcánk szereplői „nem tudnak beszélni”? És kell egy szócső, egy tolmács, egy hírmondó hogy a szörcsögésüket, a makogásukat, a dünnyögésüket, a nyikorgásukat, a dadogásukat, a nyöszörgésüket emberi nyelvre fordítsa?[34] A szereplők meglepően árnyaltan (vagy éppen erősen) fogalmaznak, és nekünk szokatlan módon még tabutémákkal kapcsolatban is állást mernének foglalni. Egyáltalán nem szorulnak tolmácsra. Akkor mi teszi őket olyan kiszolgáltatottá és igézően különössé?

Egy arisztokrata udvar vagy egy faluszéli utca természetesen igen távol áll egy középosztálybeli olvasó mindennapos tapasztalataitól. De vajon megjeleníthető-e az alattunk vagy felettünk élők nyelve és identitása, vagy ez a nyelv, ez az élettapasztalat csak valamiféle egzotikumként vagy csak más osztályokkal összefüggésben ábrázolható? Saint-Simon prózája tulajdonképp azt bizonyítja, hogy a magas irodalom szabad függő beszéd nélkül is képes egy idegen világban a saját másságunkkal szembesíteni.
Saint-Simon arisztokrata tableau-ján a hölgyek is önálló szereplők, teljesen függetlenül attól, hogy házasságban élnek-e. A mi utcánk sajátságosan patriarchális világ: ritkán fordul elő, hogy itt egy férfit látunk a felesége szemével, az asszonyok nagy többsége megnyomorodva, szótlanul, ellenállás nélkül (csak úgy kopog a nő feje az ágy végénél[35], dicsekszik Kocsis bácsi) tengődik a férj oldalán. Önálló fejezetet Sárikán és szegény Doroginé Mancikán kívül Tar csak a független asszonyoknak, mint Rozikának és Hesz Jancsi anyósának szán – bár igen jellemző, hogy a narrátor ezt az özvegyasszonyt is legtöbbször egy férfi (a veje) kapcsán emlegeti. Ezért is érzem felszínesnek, mikor az elemzők ennek a világnak a „törvényen kívüliségét” emlegetik. Hiszen láthatóan vannak törvényeik.
A nők szexuális fantáziái is az alávetettség elfogadását tükrözik. Az öreg Papp Terka Kocsis bácsi után sóvárog, de az öreg egyszer ostorral összeveri. „Micsoda ember, mondta otthon Terka elégedetten, mikor ecetes ronggyal sziszegve borogatta csontos vállán, mellén a fájdalmas hurkákat, istenem, jóatyám.”[36]
És persze A mi utcánkban is léteznek gyönyörű, kívánatos nők, nemcsak Rozika, az utca prostituáltja, aki amulettként hordja a nyakán az első szeretője – megint egy férfi! ajándékozta pénzérmét). Kívánatos nő Béres felesége, Magdika is, akibe ketten, Ocsenás, a hajdani beteghordó és Béres is szerelmesek.

„Ocsenás szerette a beteg asszonyokat, mert a kór finommá tette őket, arcuk, bőrük kisimult a betegség, a láz nyomán, gyengék voltak, elesettek, mozdulataik erőtlenek, lágyak, olyan nőiesen szépek, amint elomlottak a nyirkos lepedőkön, ezeken a szeszélyesen gyűrt drapériákon, átmelegedett párnákba süllyedve, mint azokon a barnás színű, régi képeken. Vagy ernyedt, kimerült testükből ideges katétercsövek futottak az ágy alá, sejtelmes folyadékokkal teli zacskókba…”[37]

Ocsenás vágyképe megidézi az arisztokratikus nőeszményt (ő még énekelt is a kórházban betegeinek). Csontsoványra fogyott, lassan pihegő, rákos asszonyokról álmodozik, és a Görbe utcában az agyvérzéses, beszélni nem tudó Magdikában, Béres feleségében leli meg az eszményképét.
A mi utcánk, ez a meghitt és öntörvényű világ hadat üzen a szexuális meghittségről vagy akár saját testünkről alkotott szokásos elképzeléseinknek és – talán – a XIX. századi gondolkodást mindent élesen szétválasztó, az átjárhatóságot tagadó fogalmainak[38]. Talán ez teszi olyan igézetessé és felejthetetlenné a Görbe utcát. Hiszen a munka és a munkanélküliség nemcsak az időhöz való viszonyunkat befolyásolja vagy befolyásolhatja [39], hanem a testiséghez és a másikhoz való kapcsolatunkat is. Itt kell megjegyeznünk, hogy már a fiatal Tar is egészen radikális volt a szexualitáshoz való viszony ábrázolásában.
Beteg feleségét kutyaként „egrecérozó”, de közben hozzá őszintén ragaszkodó férj, „különleges módon” évődő anya és fia, após által elcsábított meny, apja által kielégített, halálos beteg fiú, a nemi szerv mérete alapján kiválasztott férj… A szexualitás (a lelkész és Rozika, Ocsenás és Magdika) semmilyen esetben nem mutat a haldokláson kívüli világba. Élve temeti el a férfiakat. Ámde mégsem tarthatjuk ezeket a sajátos viszonyokat – a lelkész kifejezésével – fertőnek, bűnbarlangnak.
Az elbeszélő nem ítélkezik. Csak rámutat, hogy a bezártság radikálisan átalakítja a gyöngédséget és a testhatárokat. És közben még a „romlást” is képes megszerettetni velünk.

A gnosztikus vagy inkább manicheus test- és nőábrázolás a Mi utcánk statikus világánál jóval mozgalmasabb Szürke galambban teljesedik ki. A nők vérző állatok (az elbeszélésben számtalan utalást találunk a menstruációra), az első áldozat egy serdülő lány (vattával szalad az anyja utána), a nők méhszája a bűn „melegágya” (lásd a szeuálisan tehetetlen, épp ezért a Bátyóékkal meggyilkoltatott Ilust, Goda Albert műszaki tisztviselő nejét), az anyák pedig szörnyű gyilkosok (mint a korábban emlegetett Ecsediné), akik a járvány idején kötőtűvel végeznek beteg gyermekükkel. És ha ez nem lenne elég, jó tudni, hogy a regény első számú sorozatgyilkosa, a „galambos ember” egyetlen könyvet tart magánál: Maria Treben Egészség Isten patikájából című füveskönyvét.
Hogy miért pont ezt? Talán épp a Maria név miatt – hiszen minden, ami a nőiességhez, termékenységhez, élethez kötődik, meghosszabbítja a rabságunkat a létezés börtönében[40].
De ezzel az ádáz, mindenféle nőiséget és a termékenységet megsemmisíteni akaró gyűlölettel itt sem ellentétes a gyerekek utáni sóvárgás. A két rendőr, Molnár és Malvin két kisgyereket (egy Néger nevű csavargó kisfiút és a Kisherceget) próbál megmenteni a Nyúlszájú „karmaitól”. Ahhoz képest, hogy Kisherceg, Molnár vér szerinti gyermeke szinte meg sem szólal, meglehetősen központi szerepet kap a cselekményben. Az ártatlanságnak – más Tar-művekben is – legfőbb ismérve a hallgatás (aki nem beszél, az senkit sem tud elárulni), és itt a gyermek tartózkodása, angyali nyugalma emlékeztet regénybeli ellenpontjára, az Antikrisztus módjára megjelenő, mindig mindenkit megfigyelő, legendásan hallgatag „galambos emberre”. A galamb Jézus Krisztus egyik legfőbb attribútuma, hiszen a Szentlélek galamb alakban tett róla tanúságot. De a „galambos ember” nem szelíd galambokkal veszi körül magát, hanem ragadozók módjára viselkedő galambokkal.
A csendes és nyugodt Kisherceg kiszabadításával azonban meg is szűnik a járvány a városban.
Az állatiasság nem minden körülmények közt jelent bestialitást (erre a fajta állatiasságra legtöbbször a „dög” szóval utalnak a Tar-művekben). Az állatok – ha csak át nem „programozzák” őket, miként a „galambos ember” teszi – nem tudnak mások lenni, mint a természetük: a ló mindig ló, a liba liba, az őz az őz, a kutya kutya. Képtelenek szerepet játszani, ellentétben a számtalan álnéven élő, egymást a legváltozatosabb módokon eláruló emberekkel. Tarnál a gyermekség és a nőiesség is természet – a nem és a kor többnyire mindig kijelöli a szereplő áldozati szerepét.

No de a madarak nem mindig „némák”, és gyakran üzennek is. A szavak és a madarak már a középkorban és a folklórban sem csak a „jó hír” vagyis a szerelmi üzenet hozói. A lélekmadár-képzet a nevezetes galambjárványtól függetlenül többször is felbukkan a Szürke galambban: Molnár egy pillanatban úgy véli, hogy ellensége, Csiszár a feje fölött madár alakban repül[41].
A mi utcánkban egy hatalmas madár jelenti meg a Vida-fiú halálát.
Arany Vörös rébékjében a pletykák, sugalmazások, mantraszerűen ismételgetett átkok elválaszthatatlanok a varjaktól vagy legalábbis egyetlen varjútól. A balladabeli Rebi néni a mű egy pontján ugyanolyan rejtelmesen azonosul a varjúval, mint a Szürke galambban a gyilkos házmester a gyilkos galambbal („Máma elrepültem a világba[42]).
Egy bizonyos ponton túl Tarnál is képtelenség az emberi és az „állati” identitást megkülönböztetni. Ezt látjuk az egyik legkitűnőbb Tar-novellában, az 1993-as A te országod-kötetben megjelent Csókában is. A főszereplőt megbélyegző Csóka névtől talán könnyen meg lehetne szabadulni, de a „csókaságtól”, a szegénységtől, a kiszolgáltatottságtól, a roma közösséghez való tartozástól, a férfiközösség számára tolerálhatatlan vágyaktól (a főhős beleszeret egy korábban megerőszakolt lányba) aligha. A helyét a saját világában nem találó madárfiú azonosul a neki nevet adó, általa megszelídített madárral, ezzel átlép egy határt, és képtelen lesz az emberek közé beilleszkedni. Ez az egyik legtitokzatosabb Tar-novella: csak sejtjük, de nem tudjuk, mi lesz a végén Csókával.

Szürke galambban a nőiség a vérrel, a vörösséggel, a 2002-ben megjelent Ház a térkép szélén című novellában viszont a fehérséggel és a puhasággal kapcsolódik össze. A hortobágyi libatelepen „temérdek liba mindenütt, mint egy mozgó, lármás hólepel, körben, főleg a vízparton hullámzott seregük erős, mindent átjáró szaggal.[43]
A „libalepel” már-már fojtogatja a félig romba dőlt, hortobágyi tanyát: a libák pihéi szálldosnak mindenfele, a munkások az ő potyadékaikban lépkednek, és persze éjjel-nappal csak az ő gágogásukat (ahogy Tar írja, “hebegésüket”) hallgatják. És persze mindenkit a libák táplálnak.  A kutyákat, a nőket, a férfiakat. A libák lenyúzott, megsütött húsával van tele a tanya konyhája. A libák húsa rohad az udvaron, a sátrak közt, a karámban… nem is lehet mást enni a rabszolgatelepen, csak libahúst
Az állatok a Ház a térkép szélénben nem betegséget terjesztenek, nem befogadják (és ezáltal felemelik) az embereket, és nem is a létezés szakrális dimenzióit hangsúlyozzák. Hernyók potyognak az emberek ételébe, legyek köröznek az asztal felett, a nyitó jelenetben úgy gurulnak ki a munkások a buszból, mint a rémült bogarak, a főhőst büntetésből láncra verik és kikötik a kutyák közé. „És megállíthatatlanul, egy pillanat szünet nélkül zsivajgott a libák hada, hányni kellett a szagtól mindenütt. Mikos ezt érezte a levegőben, a kezén, ilyen íze volt a kenyérnek, víznek, a cigarettának a szájában.[44] Az „állati sor” itt nyilvánvalóan értékvesztést jelent, és a személyiség elvesztésével fenyeget. Nem az életet, az ártatlanságot, hanem a rohadást jelenti.

A Ház a térkép szélén minden ízében átszexualizált világ. Nemcsak a libatelep, hanem a börtön is, ahonnan Mikos érkezik, és persze a furcsa falu is, ahol elmulatja a főhős az összes pénzét. Ormális, kiabálják Mikosnak a kisgyerekek, aki összekeverik az orálist a normálissal.
De mi lehet a normális ezen a vidéken? Itt a szex fizetőeszköz. Büntetés. Unaloműzés. Öröm. Pótcselekvés. Kötelesség. Párbeszéd. A létezők hiearchiáját kijelölő legalapvetőbb eszköz. Ki erőszakol meg kicsodát? A fogyatékos rabszolga, Jézuska számára a nemi erőszak (és az eves) helyettesít mindenféle kommunikációt[45]. A főhős, Mikos számára a hálát és nagyrebecsülést kifejező legadekvátabb eszköz.  “Mikos meg akarta csókolni a kezét, de a rőt hajú, csupa szemölcs ember nem engedte, akkor a pofádat, mondta neki a fiatalember, öreg, ennél kisebb dologért is szoptak már le embert...[46]
Alig van Tar-novella, ahol férfiak-nők-állatok hiearchiája ilyen gondosan kidolgozott lenne[47]. De ez a brutális elnyomáson (és természetesen az erőszak interiorizálásán, azaz önbecsapáson) alapuló rend bármiféle megváltoztatása katasztrófával vagy az idő folytathatatlanságával, a libatelep megszűnésével fenyeget. Ennek a világnak – a Hortobágynak – nincsenek határai. Folyamatos erőszak és erődemonstráció nélkül a telep összeomlana. „Ide erő kell, mondta Peták, nézd meg ezt a sok nőt, egy sem mehet el érintetlenül, mert legközelebb nem jönnek”[48].
A nők azért jönnek, hogy… Mert szeretik, ha uralkodnak rajtuk? Ez a mindenkori elnyomók önbecsapása? Vagy az elnyomottaké? Általában Stockholm-szindrómával magyarázzák a novellabeli Anna, a tanya hajdani tulajdonosa lányának reakcióját, aki zokogva borul a rabszolgatartója holttestére:

“…letérdelt a férfi feje mellé, ráhajtotta a fejét a mellére, istenem, mondta, nem hagyhatsz itt! Szerelmem, mondta gyenge hangon a férfi, én most elmegyek, ugye szerettél? Legalább egy kicsit! Igen, igen, a válasz inkább sikoly volt, aztán Anna ajkával a férfi szájára hajolt, és csókolta, csókolta, közben azt duruzsolta a fülébe, Feri! Ferikém! Mikos pedig csak állt, és nem értett semmit…”[49]

A mai olvasó alig meri az áldozat igazságát megkérdőjelezni, noha Tarról tudjuk, hogy ő többnyire nem viktimalizálja a szereplőit. Az ő hősei legtöbbször kénytelenek (hajlandók?) beilleszkedni, alkalmazkodni, adott esetekben “önként” működtetni az elnyomást.
Önként vagy “önként”? Anna nemcsak gyűlölte Petákot, a meggyilkolt rabszolgatartót, hanem szerelmes is volt bele? Meglehet, őt nem is erőszakkal hurcolták a libatelepre? Hogy nem valami belénevelt paraszti kitartásból dolgozott Peták tanyáján ekkora szorgalommal?
Tekintsük Anna utolsó jajveszékelését komolytalannak?
Az elbeszélés nyitva hagyja a kérdést, létezhet-e bármiféle erőszak vagy elnyomás az áldozat együttműködése vagy radikális önfelszámolása nélkül. Anna talán ellibásodott a telepen, talán belebolondult a folyamatos erőszakba… vagy meglehet, nem is túszként került ide…? Hiszen ez a jajveszékelése, az őszinte gyász az elnyomó holtteste felett hitelteleníti a korábbi vallomásait. Vagy mégsem?
Ha a libák tudnának repülni, elmenekülhetnének.
De nem tudnak.

Ám a Ház a térkép szélénben a férfiak, nők és állatok közötti hiearchia, az erőszakon (és / vagy a radikális önfelszámoláson) alapuló elnyomás olyan rettenetes, hogy alig hihető, hogy itt az idő „körben forogna”, és hogy ez a szörnyű libatelep egyszer majd visszaváltozhatna virágzó majorsággá, Anna édesapjának vadászházává. Itt már bármi megtörténhet: a tér nem egy börtönszerűen zárt, az örökös körbenjárást biztosító utca vagy lakótelep, a Hortobágyon bármi megtörténhet, hisz az égbolt is együtt vándorol a szereplőkkel. Talán ez a legszebb Tar-elbeszélés, ahol van valamiféle exkatalogikus iránya az időnek. Bármilyen “alattomos”, kiismerhetetlen is ez a táj, itt a szereplők mindig valamilyen irányba haladnak.

A pusztában olyan az ég, ha tiszta, mint egy alacsony, kék boltozatos mennyezet, egyáltalán nem látszik távolinak a messzi, mintha itt lenne a horizont mindjárt, csak még megyünk egy kicsit, és akár kézzel is elérhető. Aztán megy az ember egy órát, kettőt, fél napot, és ugyanazt érzi, látja, itt lesz az mindjárt, hamar, és csak sokára észleli, hogy az égbolt is vele megy, fölötte, mellette, a vége pedig hogy hol található, talán csak a szél tudja.[50]

Nem látszik távolinak a messzi… A határtalan térben a katasztrófa is “elszabadul”, ezt jelzi a történetet lezáró tűz. A máshol “körben járó” idő a pusztán elszabadul. Bár valaminek történni kell – ezt mindvégig érezzük –, de nem lehetünk biztosak abban, hogy melyik szereplő lesz az, aki végez Petákkal.
Hiszen Tar itt szakít a korábbi, a Szürke galambban, A mi falunkban is megfigyelhető narratív stratégiával: itt egyetlen szereplő gondolatait “látjuk” belülről, fogalmunk sem lehet arról, mit gondol Epilaci, Kanzoli vagy Anna —  ezért érhet bennünket a csattanó vagy inkább a csattanó mikéntje váratlanul.
Tar “szabadon ereszti” a saját szereplőit.
Az időkezelés és narráció különösségében, meglehet, az is szerepet játszik, hogy A ház a térkép szélént író Tar feltehetőleg egy megtörtént (tehát befejezett, lezárult) eseményből is inspirálódott, egy, épp a rendszerváltás idején megesett, csengelei, „libás” tanyán bekövetkezett, szerelmi féltékenységből fakadó tömeggyilkosságból[51].  Hajagos Tóth Imre visszaemlékezésekből, bulvárhírekből megismerhető személyisége nagyon hasonlít a novellabeli Petákra.

A korai kritika által Tarhoz társított fogalmak (elavultság, balladás mélység, elnyomottakhoz való hűség, referencialitás etc.) képesek elfeledtetni, hogy az idők során Tar ábrázolástechnikája is mennyit fejlődött. A Ház a térkép  szélénben már nyomát sem leljük a portrészerű ábrázolásnak, A mi utcánkban még olyan jól tanulmányozható arcképcsarnok-technikának. Tar erőssége mindig is az volt, hogy egy gesztusból, egy mondatból ki tudott bontani egy teljes emberi sorsot. De A ház a térkép szélénben mintha lemondani erről is: hiába tudunk meg sok mindent Jézuskáról, Annáról vagy épp Petákról, ők mindvégig nyugtalanítóan kiismerhetetlenek maradnak.
De miért?
Talán mert a Szürke galambban megszületett a felismerés: a bűn nem személyes természetű. A sötétség nem oszlik el attól, ha a mélyére nézünk.

„A liba rosszul repül”. Az állatok nem tagadják meg önmagukat. Akkor is rosszul repülnek, ha tűz van. A felgyújtott tanyán lángoló libák emelkednek a levegőbe, és zuhannak vissza holtan, összeégett szárnyakkal  – ez a legutolsó kép, amit a távolodó főhős, Mikos szemével látunk. A „repülő liba” a történelem lezárulásával is szembesít. A hiearchia, az erőszakos elnyomás, a határok átjárhatatlansága olyan helyzetet teremt, ahol már minden újrakezdés elképzelhetetlen.

(….)


A dolgozat második részében (“Máma elrepültem a világba”) banalitásról és transzcendenciáról, a Tar-féle határátlépésekről (ember-állat, állat-ember), a szabad függő beszéd implikálta “átlényegülésekről”, a bűn személyes vagy személytelen természetéről, a kegyelem és a bűnbánat esélyeiről lesz szó.


[1] Noha amellett természetesen igencsak nehéz lenne amellett logikusan érvelni, miért lenne a társadalomközpontúbb próza népi vagy éppenséggel jobboldali “jellegű”, az önreflexívebb törekvések pedig mind haladóak vagy baloldaliak. De ezek a 90-es években majdhogynem magától értetődőek voltak.

[2] Lengyel Imre Zsolt: “Nincs vége”, Megjegyzések Tar Sándor Mért jó a póknak? című kötetének újraolvasásához, Jelenkor,  57. évf, 2014/7-8. 877-887, 877.

[3] Erre az életmű legkülönbözőbb korszakokban keletkezett írásművei is alkalmasak. A nagyon korai, a Beszélő II. évfolyamában megjelent  A gyár, ahol élünk novella(?),vagy akár a nagyon kései, a halála előtt három évvel publikált Ház a térkép szélén c. alkotás is.

[4] Nem lehet véletlen, hogy a Magvető A mi utcánkat és a Szürke galambot jelentette meg zsebkönyv formátumban, nem a korai novellákat.

[5] Erre a következtetésre jut A mi utcánkat elemző Benke András is. (Benke András: Történetek a mi utcánkból 3. A szem, 2015. tél, http://aszem.info/2015/12/tortenetek-a-mi-utcankbol-3-resz Letöltés: 2021. jan.11. )  Tar realizmusáról még: Deczki Sarolta: A mi országunk – Tar Sándor és a szocográfia, in Deczki Sarolta: Az érzékiség dicsérete, Budapest, Kalligram, 2013, 11-19., Uő: Térképről lemaradt tájak, in Deczki Sarolta: Az érzékiség dicsérete, Budapest, Kalligram, 2013, 88-121.

[6] A témával legalaposabban kitűnő tanítványom, Simon Ádám foglalkozott: Tar Sándor. Az áruló, Ügynökügyek irodalmi színtéren I., Újnautilus, 2015. tavasz, http://ujnautilus.info/tar-sandor-az-arulo-ugynokugyek-irodalmi-szinteren-1-reszlet (Letöltés: 2021. január 11.), Tar Sándor. Az áruló, Ügynökügyek irodalmi színtéren II, Újnautilus, 2015. tavasz, http://ujnautilus.info/tar-sandor-az-arulo-ugynokugyek-2-reszlet, (Letöltés: 2021. január 11.), Tar Sándor. Az áruló, Ügynökügyek irodalmi színtéren III., Újnautilus, 2015. tavasz, http://ujnautilus.info/tar-sandor-az-arulo-ugynokugyek-3-reszlet, Tar Sándor. Az áruló, Ügynökügyek irodalmi színtéren IV., Újnautilus, 2015. tavasz, http://ujnautilus.info/tar-sandor-az-arulo-ugynokugyek-4, (Letöltés: 2021. január 11.)

[7] Manapság baloldali fiatalok (köztük néhány tanítványom) is felveti, hogy Tar a Kádár-kor társadalmi vívmányait és magát a szocializmust védte a demokratikus ellenzéktől. Én kételkedem ebben. Tar nem volt műveletlen ember, de filozófiailag és ideológiailag képzetlen. Az ő baloldali meggyőződése nem “elvi alapú” lehetett. Persze ki tagadná, hogy ragyogó emberismerő volt? Talán rettegéssel töltötték el a demokratikus ellenzék jövőre vonatkozó tervei. De ha mindezt feltételezzük is, nem szabad arról megfeledkeznünk, hogy Tar nem vitatkozott, hanem jelentett. És ez azért valamennyit levon Tar – feltételezett – eszmei alapállásának értékéből.
Tart többen a Kádár-kori homofóbia áldozatának látják, aki szexuális mássága miatt megzsarolva lett besúgóvá. De nem tudjuk, hogy tényleg ezzel zsarolták-e – vagy hogy megzsarolták-e egyáltalán?  Egy racionálisan gondolkodó titkosszolga talán számot vetett volna azzal, hogy az efféle leleplezés Tart csak a jóval homofóbabb munkásságtól távolítja el, nem az értelmiségtől. Ennek ellenére (ámbár nem hiszem, hogy Tar tényleg hitt volna abban, hogy a homoszexualitás büntetendő cselekmény), talán sikerülhetett a “leleplezéssel” ráijeszteni.
Én amúgy azt tartom valószínűnek, hogy semmiféle presszió nem volt, Tar csak “belebeszélte magát” a bűnbe. Furcsa, új ismerőseiről szívesen beszélgetett volna valakikkel – és a rendőrök és a titkosszolgák voltak azok, akik örömmel meghallgatták. Ráadásul ez a világ ismerősebb lehetett Tarnak, mint a pesti értelmiségé. Kezdetben talán élvezte a “jelentéseket”, aztán megijedt és elszégyellte magát. De ez is csak feltételezés.

[8] Ebben az interjúban is beszél erről Gócza Anitának. Ménes Attila: Ha megzsarolnak anyámmal, aláírtam volna, in  Hvg.hu,2016. tél. :https://hvg.hu/kultura/20160218_katona_jozsef_szinhaz_tar_sandor_menes_attila_ugynok_ugynokmult (Letöltés: 2021. január 11.)

[9] Még ezt tudomásul véve is rettenetes az a „páriázás” és fortyogó gyűlölet, ami – már-már kárörvendve a halálán és a szenvedésein – Tar fejére zúdult. Bán Zoltán András 2014-ben, kilenc évvel a halála után(!) így ír róla: „Tarban mindig volt és maradt valami amatôr vonás; ô volt az írogató munkásember vagy a munkáskodó íróember, és egyik sem állt jól neki. Persze kérdés, mi állt jól Tarnak. Mindig pária maradt, asszimilálatlan proli, úgyszólván zsidópária. Ô volt a nem zsidó zsidó, akit felkaroltak a zsidók, no meg az amolyan szociológiai zsidók, mint amilyen én vagyok. Ezt a felkarolást és az azt követô elengedést lebukása után erôsen nehezményezte, és ennek bánatára elsütött pár vaskos antiszemita szólamot a Magyar Hírlap hasábjain…” stb., stb. És mindezt Tar halála után tíz évvel, a Holmiban, melynek címlapján éveken át az író neve is szerepelt.. https://www.holmi.org/2014/10/ban-zoltan-andras-a-videki-szegeny-rokon-par-mondat-tar-sandorrol (Letöltés: 2021. január 11.)  A besúgásra természetesen nincs mentség. De az ilyen utólagos, a Tar halála után sem csillapodó, elképesztő mélységből felcsapó indulatok megerősítik, amit Tar mindig is gondolt: őt és írásait a nyolcvanas években sem fogadták el “őszintén”.

[10] Kálai Sándor jegyzi meg: Zárójelben tegyük hozzá: a sors – sötét – iróniája, hogy Tart később azért bocsátják el, mert író: “Harmadik éve vagyok munkanélküli, ami úgy történhetett meg, hogy a munkahelyemen, nevezetesen az akkori Medicor debreceni gyárának Szervezési osztályán, ahol kódolóként tüsténkedtem, az irodalmi tevékenységemet egyetlen alkalommal méltányolták, mégpedig munkaviszonyom megszüntetésekor. Azt mondták, három embert kell az osztályról elküldeni és az egyik én leszek, mert már olyan nagy és híres író vagyok, hogy abból is megélek, családom sincs, mit akarok.” (Kálai Sándor: Csodás kivétel (Tar Sándorról), in Ex Symposion, V. évf. 57. sz. 2006. III. 68-73.)

[11] Simon Ádám szerint ez a regény talán mégiscsak létezhetett, maga Tar beszél róla Keresztury Tibornak: „Az említett négyszáz lapos filmforgatókönyvre támaszkodva közelesen tényleg befejezem a személyes múltamat feldolgozó, önéletrajzi ihletésű regényemet. A szerződés szerint a címét sem árulhatom el: arra az állapotra utal, amikor az ember totálisan összeomlik, nem lát semminemű kiutat. Főhőse egy íróvá, majd besúgóvá lett parasztfiú; sorsán át azt próbálom körüljárni, hogyan válik akarata ellenére sebezhetővé valaki. Éppen ez volt a rendszer lényege ugyanis, hogy bárkit függő helyzetbe lehetett kényszeríteni. (…) A regényről magáról nem mondanék többet: egy hosszabb részlete nemsokára az Alföldben lesz olvasható (egy másik meg a jövő heti Narancsban), a könyvhétre pedig a Magvetőnél talán megjelenik.” (Keresztury Tibor: Ebből nem lehet kijönni, Magyar Narancs, 2002, I. 24.  „https://magyarnarancs.hu/belpol/ebbol_nem_lehet_kijonni_tar_sandor_iro-63731) Kívánom Simon Ádámnak, járjon eredménnyel a kutatása. De nem lévén filológus, engem inkább a „legenda” (és a legendaképződés hatása) érdekel, nem annyira a meg-nem írt vagy elveszett regény.

[12] az ilyen bohóckodásokat nevezhetjük akár “antiintellektuális diszpozíciónak” is (ld. Kálai Sándor: Csodás kivétel (Tar Sándorról), in Ex Symposion, V. évf. 57. sz. 2006. III. 68-73.)

[13] A Mág Bertalan-féle “szocialista krimi” és Tar kapcsolatáról ld. Bánki Éva: „A meghalni nem tudó bűn”, Hard-boiled-hagyomány a magyar irodalomban, in Benyovszky Krisztián; H., Nagy Péter (szerk.): Lepipálva. Tanulmányok a magyar krimiről. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 83-106.

[14] Kovács Dezső: A szociográfiától az epikáig. Arcképvázlat Tar Sándorról, Kritika, XX. évf., 1983/11. 26-27.

[15] Bényei Tamás „szociográfiába oltott Jelenések Könyveként” értelmezi a regényt. Bényei Tamás: Kisvárosi apokalipszis, Élet és irodalom, 1996. 22. (május 11.) 16.

[16] Böhm Gábor: Kis magyar apokalipszis, Tar Sándor Szürke galamb című regényéről, in Árkádia, 2012, nyár, http://arkadia.pte.hu/magyar/cikkek/bohm_szurke_galamb, (utolsó letöltés: 2021. január 17.), Taródi Luca: Barabás lábujja megmozdult, in: ApokrofOnline. 2018. nyár, https://apokrifonline.com/2018/07/02/barabas-labujja-megmozdult-konyvkritika/(Letöltés: 2021. január 11.)

[17] A „galambos ember” esetében következetesen ragaszkodom az idézőjeles írásmódhoz. A nevek – mint majd rátérünk – nagyon furcsák a Szürke galambban. De a „galambos ember” esetében végképp nem tudjuk eldönteni, hogy létezik-e a jelölő mögött valóságos személy. A házmester egyszer sem nevezi meg magát „galambos embernek”, és őt sem szólítja meg így senki.

[18] Petri György: A kukkoló éji dala, in Petri György: Örökhétfő, Chicago, Samizdat, 1984, 34.

[19] A szárazság, sterilitás, terméketlenség Petri más verseiben is „osztályfüggő”, gondoljunk csak a nevezetes margarinra. (Hogy elérjek a napsütötte sávig)

[20] Tar Sándor: Szürke galamb, Budapest, Magvető, 1996, 37.

[21] Tar Sándor: Szürke galamb, 2. Budapest, Magvető, 1996, 169.

[22] Taródi Luca: Barabás lábujja megmozdult, in: ApokrofOnline. 2018. nyár, https://apokrifonline.com/2018/07/02/barabas-labujja-megmozdult-konyvkritika/(Letöltés: 2021. január 11.)

[23] Detektívekről és áldozatokról ld. Bánki Éva: Test és identitás, in Bánki Éva: A meghalni nem tudó bűn, Tanulmányok a kemény krimiről, Budapest, Napkút, 2014, 59-66.

[24] Tar Sándor: Szürke galamb, Budapest, Magvető, 1996, 229.

[25] Deczki Sarolta: A robogó csontváz, vízipók, Nándi néni és a többiek: a nevek poétikája Tar Sándor prózájában, Literatura, 44. évf. 1. sz. (2018.), 66-76., A nevek konfúzójáról Horváth Csaba és Szilágyi Zsófia nyilvános beszélgetésén is sok szó esik. /Gonosz történetek, Beszélgetés Szilágyi Zsófiával és Horváth Csabával Tar Sándor utolsó novelláskötete kapcsán (moderátor: Simon Ádám), in Újnautilus, 2011 tél, http://ujnautilus.info/gonosz-tortenetek (Letöltés ideje: 2020. január 14.)/

[26] Ezt a jelenetet Benyovszky Krisztián elemzi fenomenálisan. (Benyovszky Krisztián: Egyenruhás madárjósok, Tar Sándor Szürke galamb című regényéről, in Benyovszky Krisztián: A jelek szerint. A detektívtörténet és közép-európai emléknyomai. Pozsony, Kalligram Kiadó, 2003. 258-272.)

[27] Tar Sándor: Szürke galamb, Budapest, Magvető, 1996, 156.

[28] (Tar Sándor Ház a térkép szélén, in Holmi, XIV. évf., 4. sz. (2002. április), 489-503. 491.

[29] Bánki Éva: A névadás jellegzetességei a bűnügyi elbeszélésekben, in Bánki Éva: A bűn nyelvét megtanulni, Tanulmányok a kemény krimiről, Budapest, Napkút, 2014, 49-58.

[30] Tar Sándor: A mi utcánk, Budapest, Magvető, 2017, 236-237.

[31] „Az ismétlés egyaránt jelen van térbeli és időbeli értelemben, valamint a narrációban is, sulykolva mintegy az állandóságot és a változtathatatlanságot. A legszembetűnőbben talán abban, hogy minden ház minden lakója hasonló problémákkal küszködik, hasonló nyomorban él, ugyanazok az élethelyzetek ismétlődnek mindenkinél….” (Deczki Sarolta: A kizökkent utca, Tar Sándor: A mi utcánk – In: Bartha Judit – Gyenge Zoltán (szerk.): Töredékes dialektika, Budapest, L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2018, 279-285.)

[32] A mi utcánk közösségfogalmáról ld. Benke András: Történetek a mi utcánkból 1. rész, in  A szem, 2015. ősz, https://aszem.info/2015/10/tortenetek-a-mi-utcankbol-1-resz/ (Letöltés: 2021. jan.11.).

[33] Szilágyi Márton: Túl a reményen, in Ex Symposion, V. évf. 57. sz. 2006. III. https://exsymposion.hu/index.php?tbid=article_page__surfer&csa=load_article&rw_code=tul-a-remenyen_1357 (Letöltés: 2021. jan.11.)

[34]  Lengyel Imre Zsolt szavai megvilágítják azt az értelmezői csapdát, melybe óhatatlanul belekerülnek az Esterházy Tarról írt kritikáját idézők: „Akik nem tudnak beszélni, azok helyett annak kell beszélni, aki tud.”A mód, ahogyan e mondatot használni szokták, jól összefoglalja ezen értelmezési irány alapvető jellemzőit: az írások tárgya nem mi vagyunk, hanem ők, miközben mi fenntartjuk a jogot annak megítéléséhez, mi számít beszédnek, s mi nem, hiányát az ő közös tulajdonságuknak tekintjük, a szövegek olvasása során pedig mindenekelőt a helyettük beszélés és a tőlük hozzánk való közvetítés gesztusát kell értékelnünk. (Lengyel Imre Zsolt: “Nincs vége”, Megjegyzések Tar Sándor Mért jó a póknak? című kötetének újraolvasásához, Jelenkor, 57. évf, 2014/7-8. 877-887, 878.)

[35] Tar Sándor: A mi utcánk, Budapest, Magvető, 2017, 187.

[36] Tar Sándor: A mi utcánk, Budapest, Magvető, 2017, 191.

[37] Tar Sándor: A mi utcánk, Budapest, Magvető, 2017, 224-225.

[38] Jacques Derrida: Marx kísérteiéi, ford. Boros János, Csordás Gábor, Orbán Jolán, Pécs, Jelenkor Kiadó, 1995.

[39] Edward P. Thompson: Az idő, a munkafegyelem és az ipari kapitalizmus, fordította Andor Mihály, in Gellériné Lázár Márta (szerk.): Időben élni. Történetiszociológiai tanulmányok.Budapest, Akadémiai, 1990, 60–116.

[40] A regény feminista szempontú elemzéséhez ld. Sebesi Viktória kitűnő tanulmányát. (Tar Sándor: Szürke galamb. „Egészség Isten patikájából”, Újnautilus, 2014, tél http://ujnautilus.info/tar-sandor-szurke-galamb-egeszseg-isten-patikajabol (Letöltés: 2021. jan.11.)

[41] Molnár “valami üzenetfélére várt, egy jelre, gesztusra, ami lezárja benne ezt az egészet. Vagy mégsem. E. M. F., mondta ki hangosan, egye meg a fene, és elszántan taposta tovább a havat, amelyen különös módon sehol nem találta az őrnagy nyomait. Ő repülne ott fent? Jó lett volna egy sört meginni, gondolta…” (Tar Sándor: Szürke galamb, Budapest, Magvető, 1996, 284.)

[42] Tar Sándor: Szürke galamb, Budapest, Magvető, 1996, 247.

[43] Tar Sándor Ház a térkép szélén, in Holmi, XIV. évf., 4. sz. (2002. április), 489-503. 494.

[44] Tar Sándor Ház a térkép szélén, in Holmi, XIV. évf., 4. sz. (2002. április), 489-503. 497.

[45] A Szürke galamb kispolgári világában a verbális fenyegetés helyettesíti a Ház a térkép szélénben vagy akár a Mért jó a póknak? kötetben oly magától értetődőnek tartott nemi erőszakot. Itt a vérzéses fertőzésekkel egy időben rejtélyes telefonhívások kezdődnek. „Egy tiszta férfihang mondott valamit, amit a kezelő először nem értett, aztán fokozatosan úrrá lett rajta a megdöbbenés, ijedtség, iszonyat. A hang ridegen közölte vele, hogy ő, Kovács egy koprofág hüllő, és hogy tudja, hogy ők tették. Kovács majdnem megkérdezte, hogy micsodát, de nem kellett, az illető mondta is, hogy mi történt a Rudas Panzióban egy baráttal – így mondta –, akiből hóhér módon Ciba ragasztóval szorították ki az életet, és mikor azt a rongyot letépték róla, arca sem maradt. Lassan döglesz meg, folytatta az illető, majd részletesen, szinte élvezettel sorolta, miként fogják a szemét kiégetni, csontjait lehámozni, és mi minden fog történni órákon belül a családjával, a feleséged már ki van tömve, magyarázta zavartalanul, a fiadat még csak kóstolgatjuk, mert útban voltak a heréi, nincs is fiam, üvöltötte Kovács, halló! Egy pillanatig csend lett, majd letették a telefont. A benzinkutas sokáig némán meredt maga elé, kezében a kagylóval, aztán eszébe jutott az a rendőr, aki az előbb valami meggyilkolt benzinkutasról beszélt, akit kiheréltek, és a szájába rakták, ő pedig nem hitte el. Most a csontja is kihűlt ennyi gonoszság hallatára. (…) Mi lehet az a koprofág, tűnődött közben…” (Tar Sándor: Szürke galamb, 2. kiad., Budapest, Magvető, 1996, 87-88.) A Szürke galambban sok erőszak megmarad a verbális fenyegetés szintjén, de ettől ez még nem kevésbé rettenetes.

[46] Tar Sándor Ház a térkép szélén, in Holmi, XIV. évf., 4. sz. (2002. április), 489-503. 491.

[47] Deczki Sarolta: Térképről lemaradt tájak, in Deczki Sarolta: Az érzékiség dícsérete, Pozsony, Kalligram, 2013. 20-29., Kész Orsolya: Híradás a peremvidékről, a szem, 2016. tavasz,  http://aszem.info/2016/03/hiradas-a-peremvidekrol/ (Letöltés: 2021. jan.11.)

[48] Tar Sándor Ház a térkép szélén, in Holmi, XIV. évf., 4. sz. (2002. április), 489-503. 496.

[49] Tar Sándor Ház a térkép szélén, in Holmi, XIV. évf., 4. sz. (2002. április), 489-503. 503.

[50] Tar Sándor Ház a térkép szélén, in Holmi, XIV. évf., 4. sz. (2002. április), 489-503. 496.

[51] Az 1988-as gyújtogatásról nagyon sokat cikkezett a korabeli sajtó, ám Hajagos Tóth Imre rémtettét, a Kádár-kor legszörnyűbb tömeggyilkosságának emlékét mintha mégis elmosta volna a rendszerváltás. Az eset részletesebb összefoglalását ld. itt: Herczeg Sándor: Aki talán a rendszerváltásnak köszönheti az életét, in Polipraktika, 2017 nyár, https://polipraktika.blog.hu/2017/07/21/aki_talan_a_rendszervaltasnak_koszonheti_az_eletet (Letöltés: 2021. jan.11.)

Légzőgyakorlatok (Halász Rita regényéről)

Bántalmazás tulajdonképp nincs is. Van viszont hierarchia: a tanárok okosabbak, a szülők jobbak, a férfiak erősebbek, a politikusok bölcsebbek nálad.
Persze hamar rájössz, a tanárok nem tudnak mindent jobban, nem is gondolkodnak gyorsabban. A szülők gyakran felelőtlenek és önzőek, a férfiak védelemre és örökös pátyolgatásra szorulnak, a politikusoknak pedig fogalmuk sincs a holnapról. De mielőtt levonhatnád a megfelelő következtetéseket, a félig-meddig bevallott, egyelőre még a tudatod mélyére száműzni próbált fenntartásaidat megérzik a tekintélyszemélyek. Te csak ne ugrálj! Neveletlen mitugrász/ Hülye kurva, hálátlan csőcselék!
A bántalmazás egyfajta önvédelem – hiszen mi lenne szegény Gézából vagy Sanyiból, ha nem mutathatná ki nyilvánosan, hogy ő micsoda férfi (apa, igazgató)….? A gyerekek sokszor szánalomból ragaszkodnak bántalmazó szüleikhez, és sok nő valamiféle együttérzésből tart ki a férje mellett.
Hiszen a másik összeomlana, ha nem játszhatná meg magát előtted…
Rettentő nehéz egy effajta kapcsolatból kitörni. Hiszen ha szakítasz a bántalmazóddal, akkor a „renddel” is szakítasz, és hirtelen nem találod a saját helyedet. Ki fog téged immár tisztelni, ha immár nem vagy tanítványa, felesége, híve, gyermeke senkinek?
Nemcsak a rabság, hanem a teljes kötetlenség is elsüllyedéssel fenyeget.

Halász Rita regénye a szabadulással kezdődik. A hősnő a rossz házasságából, a bántalmazó férjjel való kapcsolatból az édesapja kocsiján menekül. De ez a szabadulás még nem igazi szabadság: a gyerekkori szobájába visszaköltözve még össze kell raknia, fel kell nevelnie önmagát. Képessé kell válnia rá, hogy önállóan megtalálja a helyét, ellássa a gyerekeit, hogy megtalálja a saját ritmusát – az úszás (a fuldoklás és a lélegzés ritmusa) végig meghatározó metaforája a szövegnek. Nemcsak képi szinten, a „hullámzás” mintha a mondatok ritmusát is meghatározná.  Vera egy fordított kis hableány: a házassága után visszatér a vízbe, a saját közegébe.
Egy szörnyűséges kapcsolatból kilépni akkor lehet, ha megérted, hogy jutottál oda. Hogy miért pont te kerültél ebbe a helyzetbe, hogy kik és hogyan tanítottak meg téged kislányként fuldokolni – alárendelődni, elhallgatni, alkalmazkodni… Nagyon tanulságos, hogy egy családi születésnapon hogyan buggyannak elő Vera, a hősnő szüleiből a saját válásukhoz vezető sérelmek, egy másik elrontott párkapcsolat forgatókönyve.

Halász Rita regényének kritikusai kiemelik, hogy a cselekmény mennyire „átlagos” világban bonyolódik, és megjegyzik, hogy „bármelyikünkkel” megtörténhetne. Bármelyikünkkel? Én másféle borzalmak vagy rossz szokások közt nevelkedtem, számomra ez a pesti, értelmiségi színtér nem mindennapias vagy otthonos, úgyhogy én ezt a művet nemcsak lélektani, hanem társadalmi regényként is olvasom.
Hiszen az elnyomás, az örökös fölényeskedés – legyen szó szülő-gyerek vagy akár férj-feleség–kapcsolatról vagy akár kis kistestvér beszélgetéséről – legtöbbször társadalmi szerepzavarról is árulkodik. Hogy feszengünk, hogy nem érezzük jól magunkat a saját bőrünkben. Miért is olyan sebezhetők Vera hozzátartozói, a regény hősei? Mi mindenre van Vera világában „ideje” a szereplőknek? Ha tényleg értelmiségiek, akkor mért nincs több, erőt és tartást adó intellektuális szenvedélyük? Miért nem mindegy nekik, hogy a hó esik vagy hullik?
Miért akarjuk görcsösen kijavítani egymást és ezáltal fölénybe kerülni?
És miért nem tudta Péter és Vera, ez a tipikus értelmiségi „álompár” boldoggá tenni egymást? Miért nem voltak képesek együtt kiteljesíteni a művészi és intellektuális ambícióikat?
Miért gondolja azt Vera édesapja, hogy ami még működik, azt meg kell őrizni? Nem is tagadom, számomra ő a regény sok mindent megvilágító egyik főszereplője. Ez a nagyon plasztikusan megrajzolt, a halott tárgyai, a kisszobában őrizgetett vacakjai és a zátonyra futott házassága romjai között éldegélő férfi mintha kulcs lenne a többi szereplőhöz is.
Kettőn áll a vásár, hangzik el a regényben. De a regényből kiderül, nem is kettőn áll… Hanem egész generációkon, családi hálózatokon, a szűkebb és tágabb társadalmi környezeten. Halász Rita szabadulástörténetében egymás után tárulnak fel a bántalmazó kapcsolathoz elvezető, fojtogató élethelyzetek.

De a regény mégsem olvasható a bántalmazás általános forgatókönyveként vagy általános esetleírásaként. Halász Rita nem analizál, nem magyaráz, nem vádaskodik, hanem láttat, kiváló arányérzékkel mutatva be azt a hosszú, lelki folyamatot, ahogy Vera visszaszerzi a saját sorsa fölötti irányítást. Ahogy megtanul önállóan lélegezni.

Halász Rita: Mély levegő
Budapest, Jelenkor, 2020.

Illusztráció: Gabriel Pacheco

 

A tengerben lakozó otthonosság (Kovács András Ferenc Tengerész Henrik intelmei című költeményének egy mondatfoszlányáról)

Kovács András Ferenc Tengerész Henrik intelmei[1] (1983) címet viselő kötetének címadó verse rengeteg izgalmas értelmezési lehetőséget rejt, emellett természetesen egybefogja a kötet több motívumát is. A verseskötet számos irodalmi utalást tartalmaz, az irodalmi és mitológiai alakok sokaságát elevenítik meg a verssorok. Villon, Dante, Shakespeare, Balassi, T.S. Eliot, sőt még Camus is szerephez jut. Legtöbbször mások bőrébe bújva szól a költő, legyen ez Tengerész Henrik, vagy épp Helótisz.[2] Mellettük több görög mitológiai karakter is felbukkan, mint például Próteusz a tengeri isten és Boreász, az északi szél istene.[3] A fenti példák jól kifejezik a ,,hagyomány általi megelőzöttség belátásá”-t, mely alapvetően meghatározza KAF költészetét.[4]
A Tengerész Henrik intelmei című vers a kötet harmadik harmadában található. A költemény főbb témái, az élet, a halál, a tenger, az utazás és az asztrológia a kötet többi lírai alkotásában is felbukkan, a Tengerész Henrik intelmei – címadó vers lévén – egységbe foglalja ezeket. A víz, mint élethez és halálhoz egyaránt köthető motívum már a legelső, Ballada megadott témára című műben is szerepet kap, a tenger képe is többször felvillan, sokszor közvetetten, mint Prospero karaktere a Szigetlakók című versben. Esetenként a szárazföld és a víz képei is elegyednek, ezt láthatjuk a Fölemelkedésben az ,,elvitorlázó hegy” szókapcsolatban. Az idősíkok megjelenése (sajátos felcserélhetősége) – az élet és a halál vonatkozásában – úgyszintén nagy jelentőségű, kiváltképp a jövő tekintetében. Ez pedig egybekapcsolódik az utazással is, miként a Búcsúballada című költeményben: ,,behátrálok a jövőmbe”. Az idősíkokhoz való viszony a Tengerész Henrik intelmeiben is központi kérdés, akárcsak a tenger, az utazás és a csillagászat. A tenger viharait már előrevetíti a kötetben a Tengerész Henrik intelmei előtti vers is, a Cseréptánc. A Tengerész Henrik intelmei utóhatása is megjelenik A haragvó hajós pusztulása című alkotás soraiban is, melyek a tenger hullámait idézik meg, s a végzetet vetítik elénk. A Visszaháramlásban pedig a csillagászati hivatkozások és az egymással keveredő égövek utalnak a címadó versre.

Kovács András Ferenc Tengerész Henrik intelmei című verse a műfordítás egy különleges válfaját teremti meg. Nem egy konkrét irodalmi alkotás fordítását “forgatja ki” a költő, hanem a portugál kultúra motívumrendszeréből alkot egy magyar létösszegző verset. Ez a ,,fordítás” megtartja a portugál kultúra elemeit, de sok helyütt kiegészíti ezeket magyar népi, kulturális szimbólumokkal. Bár az egész vers, minden sorával és minden szavával egy rendkívül izgalmas világot tár elénk, s talán épp a központozás hiánya miatt nehézkes kiragadott részletek alapján bemutatni a vers hangulatát a maga teljességében. Most mégis egy sorra fogunk koncentrálni.
A felfedezésre váró mondatfoszlány a következő: ,,megcsillagvizsgáltam szóval helyzetünk”.

 Miért is van szükség a csillagvizsgálatra? Az élet útjain lépten-nyomon a kifürkészhetetlenségbe botlunk. Olykor elbotlunk benne. Vagy éppen elmerülünk, ha a lét tenger vagy óceán. Tekintsünk most tengerként rá, vagy épp óceánként: a lényeg, hogy óriási, hullámok mozgatta állóvízként, melynek a vége (vagy az eleje) felé tekintve, a végtelenség csillan meg szemünkben. Legyen tenger az élet! – hiszen Tengerész Henrik szavai is ezt sugallják. Mi más lehetne, mi más foglalhatja úgy magában a legfőbb vágyainkat és a legnagyobb félelmeinket, mint maga a véges élet? Tengerész Henrik számára a tenger jelentette ugyanezeket, a tengerben lelte meg a hívogatás félelmetességét és a félelmetesség hívogatását. A címben szereplő intelem fogalma is megidézi a veszély valóságos lehetőségét.[5] A tenger az élet, az élet a tenger. Nádasdy Ádámmal mondhatjuk, hogy a létünk,,vízisíre hasonlít”[6]. És milyen tenger lehetne az, ahová az öreg halász még nyolcvanhét eredménytelen, kapás nélküli nap után is visszatér a nyolcvannyolcadik napon, a reménybe kapaszkodva?[7]
Ám most halljuk Kovács András Ferenc szavait, ő tolmácsolja Tengerész Henrik intelmeit, s mi fülelünk: ,,megcsillagvizsgáltam szóval helyzetünk”. A megismerés mámorával dőlünk hátra. Hiszen mi volna ennél megnyugtatóbb? A “csillagvizsgálatban” feltárul a jövő, a “csillagvizsgálat” pedig befejeződött, lezárult a folyamat, a kutatója immár ismeri a jövőt, az nem előttünk burkolódzhat többé homályba…. És micsoda szívesség! Sőt… inkább kegy, hogy e fáradtságos munkától bennünket megkímélt, hisz helyzetünket (igen, így: többes szám első személyben) sikerült ,,megcsillagvizsgálnia”. Ráadásul szóval (szavakkal) végezte el a kutatómunkát, és mi Kosztolányi Dezsőtől tudjuk, hogy ,,minden a szavakon fordul meg, egy költemény jósága éppúgy, mint egy ember sorsa”.[8] Sorsfordító vizsgálat zárult le, s belénk egy lezáratlan sornyi nyugalom szállt.

Azt hihetnénk, hogy a ,,megcsillagvizsgált” helyzetünk megfejtésre lelt – a vizsgálat lezárult, az eredmény előállt. Ám a lezárultság állapota megkívánna azért egy mondatvégi írásjelet. Mi, megoldást remélők most egyszerre harsoghatnánk: ,,Tegyünk pontot a csillagvizsgálat végére!” De nem tesszük, mert épp az a kis térköz, mely az örömhírt tudató sor és az új versszak között található, teret enged némi megnyugvásnak, annak, hogy elképzeljük csak pár pillanat erejéig, hogy a tenger habjai – melyek a fájdalmat, reményt, félelmet és vágyat jelentik – mostantól fogva kiszámíthatóak. Egy térköznyi idő a jövő ismeretének bűvöletében. Persze némi kíváncsisággal, talán számítunk a bővebb kifejtésre, hogy ne csupasz tényként kezeljük e megismerést, ki kellene bontakoznia, hogy sajátunknak tudjuk a felfedezést. Valahogy így telik el az időréssé vált térköz. Aztán jön a jól ismert intelem, kissé módosított alakban: ,,szent jakab havában ne hajózz”. Csalódnunk kell, sehol a kifejtett jövőnk, sehol egy pontos előrejelzés. Még ha meg is ismerte a titkot a lírai személy, azt elrejti előttünk,  a megfejtés idegen marad számunkra. Pedig mennyire szerettük volna már a sajátunknak érezni!
Most úgy kezdünk neki az új versszaknak, mint akiket megfosztottak valamitől, amit valójában soha nem birtokoltunk. Kijózanodva az örömittas állapotunkból, bár kissé még szédülve a lehetőségtől, próbáljuk továbbra is hallgatni az intelmeket, hiszen mégiscsak az élet tengerén, a hullámok kihívásai közt kell közlekednünk: élnünk. Szóval ,,szent jakab havában” nem szabad hajóznunk. Rendben, végülis vonakodva ugyan, de kibírjuk azt az egyharmad hónapot[9], már-már megérdemeltnek érezzük ezt a kis pihenést. Addig ülünk a parton, s mint bölcs kívülállók, hallgatjuk a morajlást, majd visszatérünk a második harmadra. Épp beletörődtünk, hogy nem hajózhatunk egy ideig, ám jön egy fordulat. Hiába kerüljük a hajózást, a tengert nem hagyhatjuk el:

,,én sem szálltam tengerre de mintha
köveket kötöttek volna lábamra
tologattak unszoltak feléje…”

Pihenőidőnk nincs, szembe kell néznünk a tenger minden veszélyével, ráadásul még a jövőt sem ismerhettük meg, nincs  a kezünkben a megfejtés. Ám e sorokban érzünk egyfajta húzóerőt, szinte érezzük, ahogy bennünket is magával ragad a tenger. Micsoda vízre-kényszerítés! Itt állunk most fél lábbal a parton, ismeret nélkül, kényszertől rángatva. Amint számot vetünk helyzetünkkel, látjuk, a tengert nem lehet elhagyni, a partraszállás sem hozhat nyugalmat. Az élet folyamatából nem szállhatunk ki.
Most, nyakig merülve a tengerben, visszatekintünk a jövő ismereteivel kecsegtető sorra, mint a horizonton felbukkanó jelzőfényre ,,megcsillagvizsgáltam szóval helyzetünk”. Talán épp ebben a tengerben kapálódzásban áll a megfejtés? Hiába az intelem, örökösen tengeren kell tartózkodni –  hiába a szörnyek, roncsok, szárnyashalak fenyegetése, tengerre kell szállnunk, a zátonyoktól, a zátonyra futástól  rettegve is. Akkor is, ha épp a végzet vicsorog szemünkbe, ha elnyelhetnek az örvények, ha bármelyik hullámból ránk pislanthat egy halálos szörny. Nekünk viszont a tengeren kell lennünk, hisz a tenger a lét. Egyedül itt mozoghatunk otthonosan – a tenger minden otthontalansága ellenére is.
Ekkor távoli jelzőfényként világít szemünkbe, elménkbe, szívünkbe a felismerés: nem állhatunk biztonságos távolságban az élettől. Talán ez a „megcsillagvizsgálás” igazi eredménye.

[1] https://reader.dia.hu/document/Kovacs_Andras_Ferenc-Tengeresz_Henrik_intelmei-9460

[2] Demény Péter: Búcsú az identitástól. Szilágyi Domokos és Kovács András Ferenc (https://epa.oszk.hu/00300/00381/00054/demeny.htm)

[3] vö. https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-ki-kicsoda-az-antik-mitoszokban-F869D/b-F87D4/boreasz-F87EA/

[4] Mészáros Márton: Árdeli dallamok – A Kovács András Ferenc-olvasás lehetőségei a közoktatásban. In. Gyermeknevelés – online tudományos folyóirat. Kitekintő – határon túli magyar kutatások és műhelyek, 2017/3., 101. o. (http://epa.oszk.hu/02400/02411/00012/pdf/EPA02411_gyermekneveles_2017_3_101-114.pdf)

[5] vö. Bánki Éva gondolatai a Tengerész Henrik intelmei című versről: https://irodalmiszemle.sk/2016/07/korkerdes-i-viz-az-irodalomban/

[6] Nádasdy Ádám: Vizisí. In. Jól láthatóan lógok itt. Budapest, Magvető, 2020., 7. o.

[7] vö. Hemingway, Ernest: Az öreg halász és a tenger. Szeged, Könyvmolyképző Kiadó, 2005., 6. old.

[8] Kosztolányi Dezső: Esti Kornél. (https://mek.oszk.hu/00700/00744/00744.pdf), 115. o.

[9] vö. Szána Gábor ÚjNautilus honlapján megjelent elemzésével: http://ujnautilus.info/tengeresz-henrik-intelmei)

A körben forgó idő (Péntek Orsolya regénytrilógiájáról)

 Az Andalúz lányaival kezdődő és a Dorka könyvével folytatódó családregény-sorozatot a szerző, Péntek Orsolya mintha lezárná vagy lezárni akarná a 2020-ban megjelent Hóesés Rómában című kötettel. Az ily módon lekerekített trilógia pedig alkalmat adhat  egy alaposabb számvetésre.
Mi is a jelentősége ennek a regénysorozatnak? Az immáron sokadik magyar családregénynek? Hiszen egy irodalmi elbeszélésnek nem szükségképpen kell újra- és újraírnia a történelmet. Ám itt, Kelet-Közép-Európában még mindig a regény tekinthető az egyik leghitelesebb történelmi emlékezetnek, hiszen a történettudomány sem tudja összefogni a sok-sok, korábban felejtésre ítélt nézőpontot.

A kiegyezés utáni Monarchia indította el a legmélyebb és legtartósabb társadalmi változásokat, és ez alakította ki – úgy vélem, máig ható érvénnyel – a magyar társadalom osztályviszonyait. Hogy kik voltak az őseid 1900-ban, az nemcsak azt befolyásolja, „hol állsz most”, hanem azt is, hogy melyik pártra szavazol, kikkel szimpatizálsz, „hova tartozol”. A bennünk élő Monarchia képét Péntek Orsolya trilógiája egész különös fényben láttatja.
A kiegyezés  amúgy két tömbszerűen zárt, saját hagyományokkal bíró osztályt indított el a középosztályosodás útján: a birtokos parasztságot és a zsidó kispolgárságot. Ők lettek a dualista berendezkedés legnagyobb haszonélvezői. Erejüket mutatja, hogy a XX. század – össze nem hasonlítható – traumái ellenére 1950 után is megőrizték a befolyásukat. Ami persze nem jelenti, hogy ma is komoly gazdasági vagy kulturális teljesítmény állna mögöttük.
A szocializmus persze próbálkozott „saját” középosztály kinevelésével. És nem is értjük világosan, hogy miért bizonyult ehhez az idő kevésnek, hiszen a kiegyezés és az I. világháború között sem telt el ennél sokkal több idő. De egyes „káderek” még átélhették, hogy az ötvenes években a haladás letétményeseinek, a kilencvenes években pedig panelproliknak, a haladás kerékkötőinek titulálják őket. Ez az osztály – milliós tömegről beszélünk – a magyar társadalom legteljesebb közönye mellett csúszott le. Tudni is csak azért tudunk a szenvedéseikről, mert egyetlen krónikásuk, Tar Sándor megírta ezeket. Tar életműve a példa arra, hogyan lehet az irodalom Kelet-Közép-Európában nemcsak irodalom, hanem emlékezetpolitikai tett.
A Habsburg Monarchia természetesen nemcsak a birtokos parasztságot és a zsidó kispolgárságot tekintette „új középosztálynak”, hanem azt a sok vállalkozó kedvű osztrák, olasz, horvát, örmény, török, görög fiatalt, aki a kiegyezés idején érkezett az Ígéret földjére.  Voltak nekik is tradicionális foglalkozásaik, de nem voltak annyira népesek és  összetartók, mint az igazi rokonok… a vidéki Magyarországot néhol ma is uraló nagygazda-leszármazottak. A Péntek Orsolya trilógiájában feltárt olasz, német, horvát gyökerű világ ennél a társadalomnál sokkal nyitottabb és valahogy „regényesebb”… itt az emberek jönnek-mennek, ide-oda költöznek, igen gyakran „kifelé” házasodnak, néha pedig egyszerűen nyomuk vész, mint egy Nápolyba szökött apukának vagy egy Indiába szakadt nagy-nagybácsinak…  A nyelvi sokféleség és a nagyobb személyes szabadság miatt nincsenek is összefüggő történeteik – noha nem is kérdés, hogy a Monarchia összeomlásának következményei az ő nézőpontjukból  láttathatók a leghitelesebben.
Péntek Orsolya trilógiája kötelező olvasmány a korszak kutatóinak.

Ezen a többnemzetiségű kapcsolathálón belül az ősök múltja nem elsősorban elbeszélések révén válik átélhetővé. Ízek, illatok, tájélmények, képek, tárgyak segítségével rendezhető össze a nagy kirakós: a horvát, olasz, német gyökerű család története. Az elbeszélők egyike megfog egy kilincset, és „ráismer” a fém fogására. Megérkezik Abbáziába, megpillantja a tengert, és úgy érzi, itt örök időktől fogva otthon van. Vannak városok, melyek reménytelenül elnyelik a szereplőket, máshol ugyanők azt érzik, hogy  „képtelenek” lennének eltévedni. A konyhaszekrényekben, leveles ládákban egyre-másra felbukkannak fotók, receptek, fényképek, melyeket sokáig senki nem tud „hova tenni”. Ez a rengeteg taktikus, vizuális inger, dallam, íz, térélmény egészen rendkívüli egy egyenes vonalú elbeszélést (is) tartalmazó regényben. Péntek Orsolya több szereplője is csak ízek, hangok, képek, illatok segítségével tudja megragadni érzéseit. A többnyelvűség ki is tágítja, de egyben le is szűkíti az érzékelhető világ határait. És talán az emlékezés különössége, non-verb természete is teszi, hogy a tudásunk mindvégig töredékes marad, hisz nincs olyan nézőpont, ahonnan rápillanthatnánk az egész famíliára, a Monarchia egyik soknemzetiségű családjára.
Ebben a montázstechnikával íródott regényfolyamban (melyet én inkább társadalmi regénynek tartok, nem családregénynek) nem kapunk panorámaképet a magyar társadalom összes osztályáról. A múlt – a sajátos visszaemlékezés-technika miatt – üt, de nem sebez. Nincsenek nagy csaták, tévéhíradókból ismert összeomlások, békekötések. Nem látjuk az I. világháborús lövészárkokat sem, csak az egyik ükapát, aki tetvesen, éhesen hazatántorog a frontról. Nem szembesülünk a holokauszt részleteivel, csak egy szekrénybe zárt fiatal lányt látunk, aki levegőért kapkod – nemcsak 1944-45-ben, hanem egész hátralévő életében. De ez a szilánkokra hasadt emlékezet sem feledteti el a regény történelemszemléletének radikalizmusát: Magyarország véget ért 1919-ben.
Az ország „bukásával”, Magyarország halálával sok fiatal, magyar értelmiségi szembesült a félresikerült rendszerváltás idején, a nagy leszámolások, gyűlöletrohamok, a munkásoktól (munkanélküliektől) megtagadott szolidaritás korszakában. A  rendszerváltás  Péntek Orsolya harmadik regényében is fontos fordulópont: az ikrek szülei elvesztik a munkájukat, a Margit körúti antikváriumot felszámolják Eszter betér az üres boltra, hogy “emlékezzen 1990-re.” , Az egyik központi könyvraktárat elönti a víz,  a klasszikusok olvashatatlanná válnak.
De a trilógia szereplői számára nem itt, nem 1990-ben ért véget a világ, hanem hetven évvel korábban: mikor is nyilvánvaló lett,  a történelmi Magyarország romjain létrejövő új Magyarországnak nincs szüksége a Monarchia hajótöröttjeire. A magyarsághoz tartozást ezentúl már nem lehet tettekkel, lelkesedéssel, gyárakkal, szorgalommal, szépséggel megváltani. Ők mindannyian egy hajdanvolt Birodalom, egy nagylelkűbb és tágasabb Magyarország túlélői. Van tehát egy eleve adott metanarratívája Péntek Orsolya regénysorozatának, a hazátlanság-apátlanság regényfolyamának: a múltba nem lehet végleg beköltözni. De más meg nincs.
Tehát nem marad más, mint a történteket újra és újra elmesélni.
Hiszen innen egyetlen út vezet „kifelé”. Vissza, Olaszországba.
A múlt időbe.
Az idő folytatását annyi minden lehetetlenné teszi! A Monarchia itt rekedt túlélői alig szülnek gyerekeket. Az apák vagy megbolondulnak vagy eltűnnek. Nem bírják a „betont” (a panelszocializmust), ahogy nem viselik el, ha a lányaik megérintik őket. És a hazátlanság (mint az apátlan lányok kötődni nem tudása) egészen különös módon öröklődik. Júlia is, Eszter is megérkezik Itáliába, „hazatér” tehát, ám ebben a megérkezésben ott a folytathatatlanság is: a regényfolyam a hóesés kegyelemszerű, de mégiscsak „éteri” látomásával zárul. A havazás meghittséget is sugall, de sterilitást is.

A trilógiában többször is központi szerepet kapó hóesés már egy másik nagy monarchia-regényre, a Péntek-regényfolyam szerintem legfontosabb előképére, az Iskola a határonra ural. A Monarchia „árvái”, a kőszegi katonaiskola növendékei egy elnyomó intézmény falai között szembesülnek egy hajdanvolt birodalom emlékezetével. Az előtérben az aprólékos gondossággal bemutatott katonanövendékek. A háttérben pedig a katonaiskola falai, néhány „érthetetlen” bejegyzés a tankönyvekben, a Monarchia idejéből ittmaradt vezényszavak… és természetesen Medve visszatérő látomása: a Monarchia szépségét jelképező Trieszti-öböl.  A regény háttere itt is csak lazán, metaforikusan kapcsolódik az előtérhez: míg a katonanövendékek jövőjéről értesülünk, azt nem tudjuk meg, mi lesz például Schulze tiszthelyettes úrral vagy az alreáliskola tanáraival. Az ő idejük nem folytatódik. A háttér itt is mozdulatlan, sejtelmes marad.
Péntek Orsolya sem a múlthoz, az ük- és dédszülőkhöz való viszonyt, hanem egymással szoros rokoni kapcsolatban álló lányszereplők barátságát, eltávolodását vagy párhuzamos életsorsát állítja előtérbe. A legragyogóbban kidolgozott az ikrek, Dorka és Eszter viszonya. (Nekem legjobban épp ezért a Dorka könyve tetszett.) A férfiak – itt is – leginkább a hősnőkkel való relációikban érdekesek. A hátteret jelentik, vagy éppenséggel a háttér hiányát.  A Dorka könyvében legtöbbször a kaszásdűlői lakótelep díszletei között, az ikerlányok történetein keresztül, a hetvenes-nyolcvanas évek fénytörésein át pillantjuk meg a család életének korábbi vagy épp párhuzamos helyszíneit: Szegedet, Pécset, Toscanát, Ausztriát, Rómát. A háttér itt is gyakran elmosódó vagy sejtelmes, miközben kínos, szinte elviselhetetlen részletességgel láthatjuk a „betont”, a lakótelepet és egy diszfunkcionális, Kádár-kori család szörnyű hétköznapjait.

Az első bekezdésben azt írtuk, hogy „mintha lezárni akarná” a szerző a regénytrilógiáját. De tulajdonképpen nem lehetünk ebben a lezárásban sem egészen biztosak. Hiszen mindegyik kötet egy időcsapda, a fejezetek száma pedig  – a körben forgó idő képzetét sugallva – pontosan  ötvenkettő.  És mivel a történelmi időnek ebben a műben nincs semmiféle iránya, ezért a történelem akárhány vagy akármelyik szereplő nézőpontjából elmesélhető lenne. Mert ez a vissza-visszatérő múlt, örökösen körbe-körbe járó idő maga a jelen. Végül oda érkezünk, ahonnan indultunk (Olaszországba).
Az örökös körben járáson kívül másféle kibontakozás ebben a regényuniverzumban nem nagyon lehetséges. A negyedik, ötödik, hatodik kötet pont olyan letehetetlen és izgalmas lenne, mint az első, a második, a harmadik kötet… Péntek Orsolyát olvasva egy kicsit megértjük, miért írta halála pillanatáig Proust Az eltűnt idő-regényfolyamát.

A hazugság leleplezése – Mario Vargas Llosa: Julia néni és a tollnok

 

„… látom magam, amint arról írok, hogy írok.”
                                 Salvador Elizondo Az írásíró

„A spanyol inkvizítorok például a spanyol-amerikai gyarmatokon megtiltották a regények kiadását vagy importálását, mondván, hogy az efféle esztelen és képtelen – vagyis hazug – művek ártalmasak lehetnek az indiánok lelki egészségére.”[1] – írja Mario Vargas Llosa A hazugság művészete című esszéjében.  A regény és az irodalom „igazmondása” vissza-visszatérő dilemma, mely meghatározza teljes olvasói magatartásunkat. Feladata-e a regénynek az igazmondás? Vagy inkább: Képes-e elkerülni a hazugságot? A spanyol inkvizítorok válasza egyértelmű: a regény alaptermészetében hazug és megtévesztő alkotás. Vargas Llosa pedig rámutat: Talán a spanyol inkvizítorok az irodalomkritikusokat és a regényírókat megelőzve elsőként eszméltek rá arra, amit a fikció természetének nevezhetünk.

Vargas Llosa Julia néni és a tollnok című regényének recepciójában a mai napig uralkodik az önéletrajzi jelleg hangsúlyozása.  Ez a nézőpont az elbeszéléstechnikában és a műhöz véglegesen hozzátapadt kontrollszöveg meglétében gyökerezik. Az előbbi esetében az E/3 személyű retrospektív narráció, azaz öntörténelemi jelleg, valamint az elbeszélő neve (kis Vargas) és vonásai generálják az életrajzi asszociációkat. A kontrollszöveg pedig, melynek Mario Vargas Llosa első felesége, Julia Urquidi a szerzője, a Julia néni és a tollnok korrekcióját adja, ezáltal kijelenti: a regény valósághoz fűződő viszonya megkérdőjelezhetetlen. Az önéletrajzi párhuzamok, az elbeszélésmód és az utóélet összejátszása mind ezt erősíti, viszont a Júlia néni és a tollnok olvasásakor mégiscsak feltehetjük a kérdést: Valóban önéletrajzi dokumentummal van-e dolgunk?
A regény cselekményéből és struktúrájából ennek az álláspontnak a felszámolása, a dokumentum-érték cáfolata rajzolódik ki. A szöveg az irodalom és a fikció különböző működésmódjaira reflektál. A cselekmény két síkját, a főszöveget és a bele-beleékelődő rádiójátékokat eltérő narráció kíséri. Míg a főszöveg esetében a már említett önnarrálás figyelhető meg, a betétek, vagy epizódok E/3 személyben konstruálódnak meg. Mindkét történetvonal esetében megfigyelhetőek a fikcióra utaló, és az azt palástoló jellegzetességek. A főnarráció a linearitás és a referenciális igazság illúzióját fenntartó aktusai legfőképpen az időjelölések folyamatos rögzítésében nyilvánulnak meg. Itt a szöveg olyan erősen ragaszkodik a pontosság és a lezártság múlt-mesélő formáihoz, hogy „gyanússá” válhat ennek a törekvésnek az igazsága. Az önnarrálással együtt járó hibák, az emlékezet torzulása vagy a megtörő linearitás ilyen mértékű elfedése, elemi elcsúszást rejthet a felszín alatt. Szabó Róbert Csaba a Megvédeni Júlia nénit, Avagy hány esztendős az elbeszélő? című értekezésében azt állítja, hogy a regény narrátora a retrospektív elbeszélésmódból fakadóan tévedhetetlen, mivel a mű cselekménye egy általa ismert, előre megadott szabályrendszerben mozog.[2] Ezzel szemben a Júlia néni kettős elbeszélési síkjának összefolyása és a jelentéshálózatok folyamatos megbontása ezzel ellenkező tendenciát mutat. Az említett szabályrendszerek felszámolása a regény lényegiségét adja. A szabálytalanul megbomló elbeszélési és motívumhálózat a viszonylagosság és a szövegszerűség jelzője, így a „megadott szabályrendszer” helyébe egy megkérdőjelezett és felszámolt rendszer lép.
A főszöveg lezártsága, linearitása és kohéziója áll itt szemben az epizódok szappanoperát idéző szerkezetével: a heterogenitással, a szerteágazó viszonyokkal és a végnélküliség alapigényével. A két sík között feszülő ellentét meghatározza a regény egészének a szerkezetét. Az epizódok dekonstruktív elemként férkőznek be a főszöveg egységébe, megtörve a linearitást és a valósággal való referenciális kapcsolat képzetét. A jelenség, ahogy az epizódok karakterei és történetmodelljei „szétterjednek” a szövegben, létrehozza az epizódok közötti belső, és a főszöveg – epizódok között húzódó külső szemantikai zűrzavart. Ebben az összekuszált kapcsolatrendszerben az újraértelmezés, a szöveg bejelentett fikcionalitása és az irodalom működésmódja sejlik fel. A mű tehát az irodalom „csinálásról” szól, ez pedig a cselekmény és a szerkezet szintjén is megmutatja magát. Pedro Camacho a lélegzetvételének ritmusában alkot, a narrátor, Vargas a soha véget nem érő elbeszélést írja, majd a bőröndből sorra kerülnek elő a rádiójátékok karaktereinek darabjai. Ezek mind nagyon sokat mondanak el az alkotás és a művészet természetrajzáról. A testbe írt alkotási vágy, az azonosulás és az élet primer pulzálása a szövegben, az írás titkának egy-egy aspektusát fedik fel. A rizóma kapcsolódási formáit idéző szerkezet is erősíti a szöveg metairodalmi természetét, hiszen a szemantikai elemek elmozdításával egyrészt a referenciális vonásokat számolja fel, másrészt a szövegszerűséget igazolja vissza, így az irodalmi jelentésmezők működésmódját idézi meg.
Mindezzel a regény szembehelyezkedik a narratíva hagyományaival, és az irodalom lehetséges dokumentarista céljaival egyaránt. Ezzel az aktussal a szöveg bejelenti a kétségeit az emlékezés és a retrospekció felé is. Hiszen képlékennyé válik az a valóság, melyet a narrátor a múltja felidézésével tár elénk. A jelentéshálózat kuszasága az elmesélt történet igazát is megkérdőjelezi. Az olvasás során mindebből eleinte csak azt érzékeljük, hogy szép lassan lebontja a szöveg az előzetesen felépített realitását és így sejthetjük – a történet bár hihető, mégsem lehet igaz. A szöveg elhajlítja, átformálja, és sokszor megtöri az általa bevezetett referenciákat, így a sorsok történetekké, az egyének karakterekké fordulnak át. Az önelmesélés és a múlt felidézésének problematikája rajzolódik itt ki: Az elmesélés többé nem csak felidéz, hanem teremt is. A karakterek és a történetsémák szabad váltakozása pedig rámutat arra, hogy minden csak viszonylagosan, a narratíva hatására kap helyet.
Mégis mit mond el ez az emberi sorsokról? Azt, amit Pedro Camacho szavaival élve így fejezhetünk ki: „Hát nem tudja, hogy mindig az ige az első.”[3] A grammatika alapszabályait bibliai áthallással megidéző sor, bizonyos nézőpontból azt is sugallja, hogy a szó, vagy „mondás” aktusa, teremtőerővel bír, így mindig elsődleges pozíciót tölt be. Az emberi sorsokat, tehát a sorstörténetek hozzák létre, az emlékezet és az öntörténelem, pedig konstrukciók, melyek a regény hazugságához hasonlóan bizonyos elemi vágyakat pótolnak.[4] Itt érhető tetten a szövegtesten átütő „hazugság”, amely a beszivárgó epizódokkal kezdődik, majd a teljes referenciális kibillenésig torzul, ahol a regény karakterei egy brutális tömeggé olvadnak össze és préselik át „egymást” a valóság illúziójának fenntartására felállított keretrendszeren. A fő narráció végérvényesen „lebukik”. Az általa ábrázolt valóság önmagát dönti le, hiszen bejelenti: a rádiójátékokhoz hasonlóan ez is „csak” szöveg, ez is irodalom.  Arra pedig, már spanyol inkvizítorok megtanítottak bennünket, hogy az sosem lehet igaz. A Julia néni és a tollnok esetében viszont a dokumentum bukása által az irodalom és a művészet felemelkedésének lehetünk szemtanúi.

[1] Mario Vargas Llosa, A hazugság művészete, Nagyvilág 2000, 175.

[2] Szabó Róbert Csaba,  Megvédeni Júlia nénit, Avagy hány esztendős az elbeszélő?, A Hét 2005, 17.

[3] Mario Vargas Llosa, Julia néni és a tollnok, Európa, Budapest, 2000, 185.

[4] Mario Vargas Llosa, A hazugság művészete, Nagyvilág 2000, 175.

A rezignáció spirálja (Információs szerkezet és elbeszélés Bánki Éva Fordított idő című regénytrilógiájában)

 

Megjelent a 140. Napút-füzetben (2019.)

TARTALOM

I.

o / Előszó

i / Lehetséges bevezető olvasat a Fordított időhöz

ii / A Fordított idő [I-III.] fogadtatástörténetének tanulságaiból

II.

o / Bevezetés a 2. és a 3. regényre vonatkozó részvizsgálódáshoz

i / Keret az 1. regényhez, a 2.-ból visszanyúlóan

ii / Keret az 1. (és a 2.) regényhez, a 3.-ból visszanyúlóan

iii / Összefoglalás

I.

o / Előszó

Bánki Évára az utóbbi években elsősorban mint a Fordított idő trilógia szerzőjére tekintünk. Vagy úgy kell tekintenünk – ez az irodalomtörténész ajánlata. Bánkinak már prózaírói indulása is igen emlékezetes volt – az Esőváros című románnal 2004-ben –, azonban az idén ősszel lezáruló regényhármas vagy lezárulni látszó (hármas?) regénymű a jelek szerint átlép néhány határvonalat. Ezek közül szemezgetve: művésziség és olvasmányosság páratlan egyensúlya, arányrendje; világirodalmi színvonal; korszakos jelentőség.

            Egyelőre ugyan a „kismonográfiát” sem fejeztük be munkásságáról, de – a szerkesztői érdeklődés jóvoltából – máris részfejezeteket adunk közre egy lehetséges, szintén arról szóló „nagymonográfiából”. Utóbbiakat jelen értekező füzetünk II. részében – mint egy bizonyos mértékben máris készen álló, majdani behatóbb kutatás elővételező darabjait. Mert a Fordított időről is lefolytattunk olyan részvizsgálódást, mint amilyet az Elsodort idővel és az Összetört idővel kapcsolatban nyújtunk most, éppen csak annak lehetséges helyén a magára a nyitó könyvre vonatkozó általánosabb-átfogóbb mérlegeléseinkből közlünk most foszlányokat (az I. részben).

            Még több feladat előtt álló munkás vagyunk az Értelmezés aratásában.

Budapest, 2019. december 1.                                                                      Zsávolya Zoltán

i / Lehetséges bevezető olvasat a Fordított időhöz

A regény egyik középponti figurája – ha nem is éppen a főhőse, főleg nem egyenesen főhősnője – egy bizonyos Illighaen, a tudós normann krónikás. Ha mármost egyéb népek mellett normannokról is szó van itt, akkor nyilvánvaló: középkori történettel találkozunk. Krónika formájú elbeszéléssel, amint minden igazi elbeszélés valamiképpen „krónika” a földön. Meg, persze, meseszerűséget is tapasztalunk, megint csak a vérbeli epikára jellemző módon. Lényeges megjegyezni ugyanakkor, hogy ez a „meseszerűség” korántsem jelent valóságos mesei sajátosságokat (azok mégis egy másik, külön műfajt képeznének meg), ahogyan Illighaen (állítólagos) krónikája, krónikájának szövege sem kerül átfedésbe, főleg nem teljes azonosításra a könyv kézbe vehető, megtapasztalható bekezdéseivel, fejezeteivel. Már amennyiben és amennyire szövegszerűen az olvasó elé kerül egyáltalán, amit Illighaen valaha papírra vetett (pergamenre rótt?), s nem csak amolyan felidéző utánamondás keretei között jelenítődik meg a fikció folyamatában, tulajdonképpen alig kivehetően, annyi más, a műben szereplő, többé vagy kevésbé azonosítható szólamhoz hasonlóan. Fontos tehát ez az eltérés, mert ha jól gördülő, élvezetes elbeszélést olvasunk, mitikus-meseszerű környezetre találunk valamely történetben, egyszersmind tudhatóan feljegyzéseket is készít valaki a felbukkanó figurák közül (és Bánki Éva műve mindhárom kritériumnak eleget tesz), akkor előszeretettel gondolunk, még mindig, Gabriel García Márquez Száz év magány című regényére, benne az oldalkamrában körmölgető, árnyékszerű emberre, akiről aztán a végén kiderül: tulajdonképpen ő írta volt a regényt, amelyet éppen elolvastunk… S a kolumbiai szerző alkotása révén, persze, eszünkbe jut a „mágikus realizmusnak” nevezett egész irányzat is, amelynek érvényessége egyelőre nemhogy múlni látszana, de jóformán soha nem érzékelt magasságokba emelkedik a csillaga úgy Kelet-Európában általában, mint ahogy kifejezetten Magyarországon is. Nem utolsó sorban a Fordított idő révén, amelyet azonban mégsem érdemes beskatulyáznunk.

Nem, mert aligha igazít el bármilyen címkézés, amit nagyon jól mutat mindjárt az is, hogy a szöveg műfajának meghatározására leginkább kínálkozó „történelmi regényről” az elmúlt évek elméleti diskurzusa nyomán megtudhattuk: ilyen zsáner márpedig nem létezik. Különösen akkor nem (feltétlenül), hogyha már maga a történelemnek nevezett valami is eléggé bizonytalan entitásként mutatkozik meg előttünk. A regényben is, persze. Már maga (az) Illighaen (név) eszünkbe juttathatja a Kitalált középkor című munka szerzőjét, Heribert Illiget, s a cselekmény több ponton mintha kitalált is lenne (jó néhány hitelesítő érvényű históriai sarokpont mellett is), azonban – hogy ne nagyon maradhasson kétség az ilyesféle mesterkedések illetve azok esetleges, termékeny belebegtetése felől – tételesen szintén leíródik itt a már általunk is említett tudós szerző neve. Mégpedig az utószóban, amelyet formálisan nem jegyez senki, mégis olyan hatást tesz, mintha írhatta volna akár (éspedig akár fikcionálisan is, mert konkrétan biztosan ő készítette) Bánki Éva, a tudós, az irodalomtörténész és tanár, tehát az „empirikus szerző”, úgymond. Ebben, a Ki? Hol? Mikor? címet viselő zárószövegben (afféle „paratextusban”) – amely pontosításnak álcázott, ravasz-ügyes elbizonytalanítása az olvasónak – természetesen önmaga „eredeti kéziratáról” is beszél a mű, mégiscsak. Azaz a Fordított idő környékén, annak afféle nyersanyagaként, kiindulópontjaként létezett volna valamilyen ős-alkotás, mely utóbbit egy Patrick de Mela nevű szerző munkájaként ismerhettek, ismerhetnek néhányan. Ez az állítólagos „ősszerző” mármost mind temporálisan, mind pedig – ebből következően – a feltételezhető „hitelesség” szempontjából közelebb áll a magában a regényben ábrázolt vagy csak megjelenített korhoz, nevezetesen a középkorhoz. Ám a tényleges, az új, a bevallottan ma dolgozó szerző, aki nemcsak ‘valóságosan’, de a fikció valóságának szintjén is létezhet, nos, az lehet Bánki Éva; lévén az utószóban egy helyütt neki mint oktatónak a keze alá dolgozó, „középkori irodalommal foglalkozó hallgatók” szövegalakító/szövegalkotó tevékenységére történik hivatkozás, mint ami nagyon is szükséges lett volna számára a regény végleges verziójának kialakításához. Bánki, vagy hát az utószó rejtélyes megalkotója természetszerűleg nem mellékesen utal a középkori alkotások azon, jól ismert hitelesítő fogására, illetve alkalmazza is azt egyszersmind, miszerint egy mű rangjának, tekintélyének erőteljes biztosítása érdekében akkor is érdemes „fordításnak” titulálni a munkát, ha voltaképpen nem feltétlenül az… Eszerint pedig nem pusztán „középkori”, hanem „talán még a lehetségesnél is középkoribb” írással állunk szemben a Fordított idő lapjain. Azazhogy állhatunk szemben, amennyiben a filologizálás, kutakodás, a(z elképzelt) szöveghagyományozás játékára, játszadozásaira fogékonyak vagyunk, s döntően szépirodalmi olvasás-paktum alapzatán állva. Vagyis, bár az olvasott, élvezett és önkéntelenül is értelmezett regény szövege gyanánt közvetlenül és egészében nem találkozunk valamely, úgymond, korabeli vagy egyenesen a könyvben szereplő, tudós ember munkájával, mindazonáltal a tudományos beszédmód érzése mégis jelen van itt: az utószóban közvetlen fejtegetések, a cselekményes fejezetekben pedig közvetve, gondolkodási mintázatok, szemléleti alakzatok formájában.

A gondolkodás, dilemmázás nem utolsó sorban a hősöket, kivált a főhősnőt, Rioldát jellemzi. Riolda furcsa lány, aki maga sem tudja, vajon embernek vagy szörnynek született-e. Valószínűleg kettős származású, és egy olyan, északi tengeri szigeten (szigetkirályságban) látta meg a napvilágot, amelyet igen kevesen laknak, lévén alig van rajta élelem is, következésképpen gyermek szintén alig születik a tájon. Apja feltehetően egyszerű harcos, azonban — éppen a gyermekhiány miatt — Rioldára maga az uralkodó család tart számot hivatalosított „sarjaként”. Ám a bizonytalan helyzetnek megfelelően nem állandósulhat sorsa e magas körökben, elrabolják, utaznia, hányódnia kell. Részben ismételten magas körökben, ám igencsak ingatag státuszban, s nemcsak királyokkal és királynékkal, de szolgákkal és csavargókkal, mindenféle kétes egzisztenciával is bőségesen érintkezve. Természetesen szexuálisan is… Kár volna erről közelebbit elárulni — bízzuk a felfedezést az olvasóra, s már csak azért is, mivel úgy önkéntelenül, mint ahogyan az utószó említései között is felmerül ezzel kapcsolatban a “lovagregény” műfaji emlékezete is. Csakhogy ha a lovagregények jellegzetesen „fiús” történetek, akkor itt nyilvánvaló szándékossággal és elhatározottsággal egyfajta „női lovagregény” megalkotásának igen érdekes kísérletével állunk szemben. Elég az hozzá: amit Riolda összességében végigbarangol, az a kora középkor történelmileg akár konkrét, akár kitalált, de feltétlenül hitelesíthető azon szelete, amely a germán, kelta és arab kultúra találkozási pontjait jelenti. A szerző jól ismeri ezt a világot; Bánki Éva (is) tudós irodalomoktatója az ebben az összefüggés-rendben felmerülő korszaknak és kultúrá(k)nak. Nyilvánvaló azonban, hogy nem elégedhet meg a cultural studies lebélyegezte tényekkel, összefüggésekkel. Hanem fantáziával, ötletességgel is fel kell pótolnia azok anyagát. Innen a szörnyek, tündérek, félállati-félemberi lények tömkelege, az egész, már említett meseszerűség, és a végső soron a latin-amerikaiak „irányzatához” kapcsolható regénypoétikai ihletettség. De nem feledkezhetünk el a megidéződő lovagregények tartalmáról vagy foglalatáról, az úgynevezett udvari költészet ihlető erejéről sem, amely szintén azonosítható errefelé. Szólhatnánk részletesebben is arról, hogy korabeli, középkori versek szintén felidéződnek-kitalálódnak: szerepelnek a regény szövegében. Ám a Fordított idő egész, általában vett nyelvezete, verbális címkézése maga is lírát hordoz, olyan fejezet- és könyvrész-címekkel, mint Az idő messze van; A szél gyökere a tenger vagy A jövőre emlékezni. S pontosan ez az utóbbi kifejezés az, amely a fordítás fogalmának és gyakorlatának ön-emblémává emelését valóban indokolja, egyszersmind igazán termékenyen, izgalmasan rejtélyessé, talányossá teszi a regényt címében és anyagában/menetében. Az idő fordítása ugyanis bizonyosan érthető akként is, miszerint a megcserélt, az immár nem a múlt vagy a jelen irányából az eljövendők elé, hanem a jelenből a múltba mint egyfajta eljövőbe tekintő szemlélési perpektíva érvényesítése mellett a temporalitás vagy „egyszerűen” a tempus egyfajta translation-je merül fel erőteljesen ebben a közegben: a história lefordítása regényre, majd a regénypróza átfordítása lírává. A Fordított idő tehát több féleképpen, sokszorosan (transzformált) költészet.

ii / A Fordított idő [I-III.] fogadtatástörténetének tanulságaiból

A fenti részfejezet szövegét bizonyos fokig már csak ’értelmezési dokumentumnak’ tekintjük. A Pannon Tükör folyóirat 2017-es évfolyamában közreadva (és csak akkoriban frissen megírva is!) tulajdonképpen megkésett beszállásunkat fémjelzi mindössze a Bánki Éva-, közelebbről a Fordított idő-recepcióba. Két naptári évvel követve a regénytrilógia első darabjának megjelenését, a második kötet kiadásával egy esztendőben, legalább két tucat társával osztozik a megoldhatatlan feladatban: a mesei-fantasztikus mozzanatokkal bővített „történelmi regény” lényegesebbnek (? – mert ugyan melyek is azok?) tekinthető elemeit, tendenciáit, lebegtetéseit-sejtetéseit sűrítő gesztussal összegyúrva, szükségképpen töredékesen rekapitulálva egy kis terjedelmű könyvbírálat keretei között megpróbálkozni poétikai jellemzéssel, s legalább illendőségből egy kis történetfilozófiai értékeléssel is… Olyan részletkérdéssel alig törődve, hogy történelmi regény mint olyan valójában aligha létezik, a temporalitást középpontba állító elbeszéléseknek akkora és olyan intenzív sűrűjébe csöppen ugyanis az olvasó – azzal nagyjából egyidőben, hogy kiderül: a 2015-ös munka csak alapozás volt –, amelyek immár egyenesen elkerülhetetlenné teszik a históriával való bölcseleti szembesülést. Ahogyan a következő idézetben:

Illighaen azon töprengett, hogy a sok furcsaság vajon nem az idő befejezetlenségével függ-e össze? A bölcsek azt mondják, hogy a Krisztus utáni VIII. században élünk. Más bölcsek meg azt mondják – ugyanilyen megfontoltan és határozottan –, hogy a IX.-ben vagy a X.-ben. Mindenki másképp számolja az éveket, és biztos abban, hogy csakis ő számolja helyesen. Na de mit is jelent ez? Hisz a kereszténység, amihez az időt mérjük, már véget érni látszik Normandiában. A Feröer-szigeteken Kirklan király ledobta válláról a keresztet, és visszatért a saját őseihez. Ma megint szabadon, a saját feje után imádkozhat mindenki. / No de mit számít, hogy milyen módon imádkoznak az emberek? Illighaen csak a tényeket szerette… (E,43)[1]

A 8-10. század fenti emlegetése egyértelműen egy jól ismert s talán híres-hírhedtnek is vehető történet(tudomány)i hipotézis[2] erőterébe helyezi a 2015-ös regényt.

            […][3]

Különösen a trilógia utolsó darabja, a (védő)borítóján – de alcímében mégsem! – a „Fordított idő III.” megjelölést viselő Összetört idő közreadása utáni recepcióban kezd hangsúlyosan, végérvényesen nyilvánvalóvá válni, hogy itt immár nem az egyes, újonnan hozzáférhetővé váló mű vagy külön-külön az eddigi egyes művek szöveguniverzumára szükséges koncentrálni, hanem tulajdonképpen egy hármas regénysorozatra, együttesen.[4] Alig is akad olyan, a 3. regény kiadása nyomán újonnan megjelenő könyvbírálat, amely ne rögtön a trilógia egészét pásztázná-értékelné most. Ami tulajdonképpen helyes közelítésmód, éppen csak azt engedi meg nehezebben, hogy a 3., de akár még a 2. regény önálló sajátosságai, művészi önértékei jobban górcső alá kerülhessenek, nem utolsó sorban azok a történetbeli vagy a narráció szemléletmódját érintő köztes változások, amelyek a hármas műegész minden egységessége mellett is az egyes folytatásokban mégiscsak érvényesülnek, lezajlanak. Feltétlenül eljött az összegzés periódusa a fogadtatás területén is, ugyanakkor bizonyos eltolódásokkal számolni kell, amelyek közül véleményünk szerint messze a legfontosabb, hogy a 3. regényben az addig inkább csak bujkáló meseszálként jelenlévő fantasy-jelleg határozottan felerősödik – visszamenőleges érvénnyel is bizonyosan átszínezve, újonnan átpántolva a Fordított idő I-III.-at.

            Az egyes kritikák egyes megállapításaiban figyelemre méltó, az értelmezést helyenként szinte egzisztenciálisan felgazdagító megállapítások mellett néha meglepő egyszerűsítéseket, lényegében szervetlen-váratlan egyéni-értelmezői asszociációkat, esetenként igazi szimplifikációkat is találunk. Azt például nehezen igazolhatná a kritikus, Acsai Tóth András, miért deklarálja az 1. regényt rögtön „fejlődésregénynek”, a 2.-at a „kalandregényhez” és a „tézisregényhez” egyaránt közel állónak, míg a 3.-at a „lélektani regény hagyományaival játszó” alakzatnak?[5] Vajon nem fordul-e elő hangsúlyos kaland-mintázat mindháromban? A születéstől a fiatal felnőttségig terjedő életszakasz bemutatása a főhősnél már feltétlenül az Entwicklungs- vagy az Erziehungsroman szorosabban vehető műfaji képletét játssza elő? Eszmélkedés, filozofálás vajon nem kötődik-e a trilogikus mű valamennyi darabjában egyforma gyakorisággal és intenzitással a narráció szereplői fokalizációjához? Nincs-e intenzív gondolati tartalma, határozott szemléleti horizontja az egész trilógiának, darabjaiban is egységesen? S mindezek tetejében a lélektan! Hiszen a meglehetős pszichológiai hitelesítés, az alakok plaszticitása ugyancsak mindvégig közvetlen elhitető képességgel sajátja a történetmondásnak; az már a „főhős” kiváltsága, hogy felé fordul a legnagyobb figyelem mindvégig. Úgy látszik azonban, hogy amennyire az értelmezések felismerik a regénymondanivaló mitikus távlatait – egyes, markáns mozzanatokban pedig a történetképzés mágikus vonásait –, annyira szükségük van fogódzóként a zárt, körülhatárolt műfaji képleteknek az irodalomtörténetírásban szintén hatalmas hagyománnyal rendelkező regény-címkéire is, éppen ezért nehezen engedik el azokat. Nem bírnak lemondani róluk, bármennyire vázlatosan és elmosódóan alkalmazzák is őket.

Azt szintén látni véli még Acsai Tóth, hogy a három regény közül a 3. a legkimunkáltabb. Ezt a megállapítását főként arra alapozza, hogy az előző kötetekben lebegtetve hagyott momentumokat, történetszálakat a 3., befejező rész nagyrészt elvarrja (habár nem mindet). Ez a sajátosság természetesen az Összetört idő trilógián belüli pozíciójából következik, azonban hozzá kell tennünk, hogy bár például az őslakos szorgok és a sziget egykori ír alávetésének történetével kapcsolatban (szoros összefüggésben Riolda közelebbi családi leszármazásával!) csak itt, a 3. regényben mélyülhetnek el igazán az olvasói ismeretek, a bizonytalanság, mégis eléggé jellemző elkötetlenség teljességgel nem szűnik meg ezekkel összefüggésben most sem, a tehát továbbra is érvényesülő elbeszélésbeli lebegtetés helyenként-időnként újra vissza-visszavesz az összességében mozgatott, uralt információmennyiségből. És azt is fontos megjegyezni: mindez, a motívumok, mozzanatok egészében, egészként tekinthető inventáriuma, annak dinamikus mozgása, megsűrűsödése-megritkulása, fokozatos, bizonytalan tendenciájú bővülése alapjában csak Riolda szigeti-családi-közösségi életszférájára, vagyis a regény(ek) (mindenkori) kerettörténetére érvényes. A körkörös, spirális információszerkezet (hol emelkedő, hol süllyedő vonalvezetéssel – tendenciájában végül is fokozatos-folyamatos emelkedést mutatva) a „Nyugati szél szigetével” kapcsolatos, azon játszódó cselekményekkel, arra mint földrajzi egységre és regnumra vonatkozó törekvésekkel, koncepciókkal hozható összefüggésbe. S bár ezzel, ezekkel (három különböző regényben különféleképpen, mégis, a hasonlóság miatt egységesen) minden esetben szerves összefüggésben áll a regény közepét kitöltő pikareszk mintázat, az utazás cselekményvonala, azért ez utóbbi(ak)nak sokban önálló, legalábbis önállósuló tendenciájú problematizálás áll a középpontjában – már csak abból kifolyólag is, hogy az utazásokon részt vevő Rioldát különböző életszakaszaiban más és más gondok foglalkoztatják, céljai és tapasztalatai egyaránt eltérnek ott és akkor, ahol és amikor a világ legkülönbözőbb pontjain felbukkan…

Aligha van terünk és lehetőségünk akár csak egy vonatkozó könyvkritika részletesebb kiértékelésére is, holott majdnem mindegyik szerzője a most vizsgáltéhoz hasonlóan „ihletődik meg” a műbeli világ kulturális, földrajzi, lélektani-kondicionális paramétereitől. A velük óhatatlanul felmerülő értelmezői „vitánk” nem is valamiféle esetenkénti, mozzanatonkénti „helyreigazítás” kíván lenni. Ez annál kevésbé volna lehetséges, mivel a szakirodalom pályatársi és/vagy impresszionista bírálói a legtöbbször a trilógia mesei-cselekményes vénájához kapcsoldó etikai, történelmi, kifejezetten időfilozófiai vagy netán államtani szempontból dolgozzák ki kommentárjaikat, tovább vezető, esetenként már a vizsgált műtől elszakadónak tetsző, szinte önállósuló gondolatfutamaikat, amelyek önmagukban ugyan érdekesek, de esetlegesen megcáfolni is csak önmagukban lenne érdemes megpróbálni őket. (Mindez jóformán beláthatatlan hatásértéket dokumentál Bánki Éva vállalkozásánál, valamiképpen feltétlenül ’korszakosságát’ bizonyítja, de csak tágabban tartozik annak recepciójához.) Ám azon mozzanatok közé, amelyekről ritkábban ejt szót a Fordított idő (a regénysorozat egészének) fogadtatása, feltétlenül beletartozik annak közelebbről megtekinthető narratív beszédmódja. Amely a stabil-megbízható szerzői („auktoriális”) elbeszéléstípus gyakorlatában gyökerezik, s epikai folyam(at)a csak időnként, ebből az alapállásból ki-kimozdulóan, ám annál hatásosabban fókuszál, tolódik át egy-egy szereplő, leginkább a főhősnő, Riolda szemléleti perspektívájára, nála a női fokalizáció intenzív, emlékezetes példáit produkálva. Pedig ez a jelenség feltétlenül külön vizsgálódást érdemelhet. Acsai Tóth András ebben az összefüggésben „költői, némelykor a misztikus gnómákat is idéző szentenciózus stílust”[6] észrevételez Bánkinál, mint ami egységesíti szerinte a három, egyébként tartalmilag, műfajilag, szerkesztésmód szempontjából széttartó regényt. Összefoglalóan elmondhatjuk erről a kérdésről, hogy Bánki Éva prózaírói nyelve, regényszerzői stílusa, különösen ahogyan a Fordított idő I-III. lapjain manifesztálódik, elválaszthatatlan költőinek, cizelláltnak és beleérzőnek egyaránt nevezhető „női írásmódjától”, amely mögött bár mértéktartó, de mindenképp határozott, önkéntelen feminizmus sejlik fel, amelyet immár nemcsak az írónő nyilatkozatai proponálnak – nem utolsó sorban főszereplője, Riolda alakja jelentőségteljesnek látszó pontos személyi(ségi) kalibrálásáról[7] –, hanem hellyel-közzel már az értelmező szakirodalom is felismer. (Ami azért fontos, mert az alkotó kiállása, állásfoglalása ebben a tekintetben valóban nem harsány! Éppen ellenkezőleg. Csakhogy a maga csendes, mintegy implicit masszívságában annál inkább jelzés értékű.)

Tovább víve a harmadik ’kötet-folytatás’, az Összetört idő megjelenése utáni, vonatkozó könyvbírálatok vizsgálatát, Szilas György éppenséggel úgy látja cikkében,[8] Bánki Éva Fordított idő-trilógiáját eddig leginkább feminista szempontból vizsgálták,[9] főként csak arra figyelve, hogyan próbál a szerző a történelmi regény és a fantasy összekapcsolásával valamiféle, a kora középkorba helyezett női hagyományt, emlékezetet megkonstruálni. Ő ettől eltérően a regényben felvonultatott emlékezetfajtákat, időélményeket ígéri górcső alá venni, ám korántsem a “nemi szerepek” vagy éppenséggel “epika és líra viszonya” alapján (holott ezek persze aligha elhanyagolható szempontok), hanem lényegében a történelem elbeszélhetőségével foglalkozva. Az “időélmény” mármost személyességet feltételez, ennek alapján elvileg annyi megtapasztalása létezhet a temporalitásnak, ahány individuum csak felbukkan, s az “emlékezetfajták” is annyiban szűkebb kategória mindössze az előbbinél, amennyiben nem minden egyes személyiséghez kötünk egy-egy ilyen, állítólagosan körvonalazódó típust, hanem közülük a jelentősebbeket, reprezentatívabbakat rendezzük csoportba kulturálisan, kognitívan-pszichológiailag vagy akár ismeretelméletileg. Hol marad akkor tehát a különféle időélmények azonosítása, felsorolása? Illetve legalább: tipizálása? De hát ekkora lélektani következetességet vagy filozófiai elmélyültséget kár volna valóságosan számon kérni azon az értelmezőn, aki – az iménti deklarációs ígérvénye után – lényegileg aztán azon kezdi, hogy a regénytrilógia színhelyét, mostoha természeti-élelemtermelési adottságaival, az el- vagy visszaállatiasodás veszélyének alapvetően és folyamatosan kitett őslakókkal egyetemben meglehetősen távol esik bármiféle édenkoncepciótól. Pontosan persze nem tudható, miért ötlik fel benne a Nyugati szél szigetével kapcsolatosan az anti-paradicsom képzete? Ő maga ugyan nem említi ezt, de Szigeti Csabának mindenesetre van egy kidolgozott gondolata erről, amely viszonylag komoly karriert látszik befutni a regényhármasra vonatkozó szakirodalomban. Ilyen módon lehet érthető az utalás rá Szilas György részéről is, még hogyha ez a hivatkozás nem emelkedik is a dokumentáltság szintjére. Hogy azonban a szerző miért hiányolja Rioldáék szigeténél, annak ábrázolásánál még a “napsütötte Európa archetipikus képét” is, az annál nagyobb rejtély, mert a szeles, ködös észak azonosításával máris nagyon könnyen az atlanti geoszféránál lehetünk, és annak hangulata nem kevésbé jellegzetes fokmérője lehet Európának, mint amilyen a mediterránság délen. Már hogyha feltétlenül ragaszkodunk a Fordított idő I-III. társadalmi-politikai példázatának európai vonatkoztathatóságához, ami általánosságban mindazonáltal jogos késztetésnek érződik errefelé. Az viszont már feltétlenül túlzás közelebbről, hogy az európai szellemtörténet hagyományából mindjárt a felvilágosodás idealista eszméit olvassa rá Szilas a főszereplő királynő utópisztikus jobbító törekvéseire; “egyenlőség” és “tolerancia” követelménye feltétlenül anakronisztikusan hat egy középkori stilizáció lényegi célkitűzéseinek vizsgálatakor, mint amennyire még távolabb – a  modern jóléti társadalmak referenciájáig – repíti az értelmezővel tartani kívánó, ám annak interpretatív túlhajtásaitól visszariadó olvasót, olvasási tapasztalatot. Mert ugyan milyen kortárs tipikusságot hordozna és mai párhuzamot mutatna Riolda személyes unalma, a betokosodástól való menekülési kényszere (utazásai mozgatórugójaként) a jóléti nyugat közösségeinek a kritikában emlegetett fásultságával, nemtörődömségével? Ennyire bizonyosan nem konkretizálható, aktualizálható a regény középkori példázata! Az sem világos, melyek lennének azok a bizonyos, Szilas által emlegetett “életellenes utópiák”, legalábbis a megjelenített történelmi korban, amelyeket a mából a fiktív történet világába visszatekintő, és a dolog iránt ebből kifolyólag annyira érzékeny olvasó abban a saját korához hasonlóan szintén megtalálhat? Már világosabb lehet a “hódító birodalmak fenyegetésének” itt is, ott is megtörténő felismerése, legfeljebb az fogható fel ízlés kérdése gyanánt, hogy ezek egyike vagy akár (aktuálisan) kitüntetett változata mögött az iszlámot pillantjuk-e meg, mint azt Szilas teszi?

Nehéz eldönteni, vajon az értelmezésnek óhatatlanul keretet, hátteret szolgáltató mai korszellem és az emberiség aktuális, nem utolsó sorban például a klímaváltozással összefüggő problémáiból következő kihívások vezetik-e ezt a kritikust is a “közelgő ökológiai katasztrófa” fenyegetésének regisztrálásához, amikor a regény, a regénytrilógia végén felsejlő perspektívával igyekszik szembesíteni az olvasót? Vagy a szakirodalmi egymásra-építkezés elkerülhetetlen relációja? Mindenesetre követi Acsai Tóth Andrást az ilyen téren fenyegető veszélyek ecsetelésében, mint amelyek beleíródnának szerinte a Fordított idő köteteibe is, főként a befejezés kilátásainak feltárulásakor. Holott valóban megállapítható: efféle szörnyűség ténylegesen nem körvonalazódik az elbeszélés menetében és kifejezetten a végén sem, legfeljebb az élelemtermelés radikális korlátozottsága, az szélsőséges elembertelenedés réme óriási, aminek következtében a túlélés mint olyan valóban fenyegetett a Nyugati szél szigetén – főként annak emberi, az emberi méltóságot még garantálni képes formájában. Hogy azután az egykori hódító, I. Bandemag király alávető intézkedéseihez önkéntelenül is visszahanyatló, sőt, Bandemagot amolyan mitizálódott megváltóként visszaváró szorg őslakosok kifejezetten szembeszegülnének-e a nekik társadalmilag-egzisztenciálisan méltóbb életet biztosítani kívánó ‘felvilágosult’ uralkodó, Riolda királynő utópiájával? Vagy csak a korlátozott természeti-mezőgazdasági erőforrásokkal rendelkező szigethaza reménytelen belső nehézkedéséről van szó a dolgok ilyetén alakulása közepette? Retorikus kérdésünk a mű talán legfőbb ‘történetfilozófiai’ dilemmáját érinti, hiszen az egymásra halmozódó apró, mesés mozzanatok összességében az állami szintű példázat szintjére emelkednek már a sziget-helyszín jellemzésekor (és jellemzőiként!), tehát ország és országlás (középkori értelemben: uralkodás) szempontjai igenis mérlegre tétetnek. Ugyanez vonatkozik a szorgok közösségi képességeinek értékelhetőségére emberileg, lélektanilag, individuálisan. Ha ugyanis az őslakosok összebújva, sziklahasadékokban meghúzódva, ruha és beszéd nélkül, egymást a leheletükkel melegítve, kollektív gondolkodási halmazzá gubancolódva éltetik a mostoha körülmények között, akkor mindezek a történések és tendenciák csak mintegy mágikus-mesés kifejeződései-megfogalmaz(ód)ásai valamiféle szociális fejletlenségnek, individuálpszichológiai deficitnek, amelyet a modern társadalomkutatás nemcsak az ún. primitív népeknél, hanem a mai nyugati társadalmak bizonyos csoportjainál úgyszintén észrevételezhet. Magyarán akár pl. a cigányság habitusának, állapotának, sorsának, kilátásainak költői túlzással leírt megragadását is magunk előtt láthatjuk tehát akkor, amikor a mű cselekménye alapján megállapítást nyer: „Az őslakók tényleg nem érzékelik a »haladást«, a túlélés érdekében képesek bármilyen civilizációs vívmányról […] lemondani. Az ő idejük nem előre »halad«, talán ezért is képesek az időutazásra – és nemcsak ők, hanem »testvérük«, királynőjük, a normann hercegi udvarban nevelkedett, írni-olvasni tudó Riolda is.” Noha az időutazás képessége olyan értelmezési túlzás, amelyet a saját olvasási tapasztalatunk legfeljebb képletességében tud alátámasztani, mindazonáltal azért tarható jelentősnek az iménti idézetben kiemelt részlet, mert itt Szilas György nem egyszerűen a (poszt)nomád társadalmi csoportok szociális alávetettségének történelmi megöröködésének mágikus(-realista) megfogalmazását regisztrálja a regényben, hanem még a trilógia némiképp rejtélyesnek mondható cím(kézés)ét-témakijelölését is megkísérli kitüntetett módon értelemmel felruházni – különleges értelemmel, és mellesleg. Maga is költői interpretációt nyújtva! (Más kérdés, és ezt Szilas György amúgy nem látszik figyelembe venni, hogy az idő ‘megfordulásának’ miértjére és mikéntjére a hármas elbeszélő mű számos pontján felbukkanó, ismételt eligazító szlogen lehet valójában a kulcsa: “a jövőre emlékezni” — vetődik fel többször is, ami eminensen úgy értendő, miszerint bizonytalanul, derengően bár, de előre látni, mégpedig jelentős időbeli távlattal, úgymond történelmileg. Ennek legmagasabb szintjét a titokzatos-mágikus módon a könyvtárba került krónikák olvasása jelenti, amelyek a távoli jövőből Riolda korára visszatekintve nem utolsó sorban – és persze természetesen! — a saját időszakuk szemléletmódját is kódolják retrospektíve, azaz önnön távlatukat, felfogásmódjukat is kínálják a királynő jelenére, családi-dinasztikus közelmúltjára vonatkozó adatok, információk, feltételezések értékelése közben.)

Tehát az egyik tulajdonsága Szilas György értelmezésének — és egyébként szinte valamennyi vonatkozó interpretációnak legalább bizonyos mértékig vagy tekintetben, nem kivéve ebből végső soron még a sajátunkat sem — feltétlenül az, hogy ‘költői’, azaz szükségképpen pontatlan, eredményt elérni jóformán heroikus reménytelenséggel megkísérlővé válik. Ennek legfőbb oka a Fordított idő I-III. regényvilágának mind cselekményesen, mind pedig a gondolati-reflexiós szövegszinten fennálló igen sűrű, már-már burjánzónak mondható gazdagsága; e történelmi fantasy szövevényes mesemondása, amely úgy a főhősre és szigeti életszférájára vonatkozóan, mint ahogyan egyes más hősök sajátos életút-perspektívájára igen részletező intenzitással koncentrál (olyannyira, hogy néhány kiemelt további hős majdhogynem ‘másodlagos főhősnek’ is tekinthető már, pl. Illighaen vagy Benjamin). A cselekményből, vagy különösen az általunk ‘kerettörténetnek’ nevezett szigeti fejezetek történetéből kibontakozó aprólékos finomsággal konkrét, de minden bizonnyal példázatos módon általános jelentéssel is bíró állam-históriából, a(z ős)lakosok bizarr-különleges, egyelőre negatív fordulatot venni látszó sorsalakulásából kiolvasható, nagy valószínűséggel a mai kornak szóló művészi üzenet ‘megfejtése’, figyelmeztetésként felfogható mondandója az irodalmárokat egyként és valóban memento jelleggel inspirálja, az már azonban, hogy pontosan mire jutnak ennek a késztetésnek-meghatározottságnak a keretei között, éppúgy különbözik az egyes esetekben, mint az, hogy mely jellegzetes mozzanatokat emelnek ki a mérhetetlenül sokrétű, elképesztően részletgazdag fikciós anyagból felismeréseik demonstrálására. Míg tehát pl. Szilas György egyre inkább a “történelmi idő” szerinte mindenképpen, végső soron vitathatatlanul fennálló “kiismerhetetlenségének” olvasási tapasztalata köré rendezi gondolatmenetét, következtetéseinek fonalát a hagyományok és kultúrák végtelen sokféleségének fényében vezetve ki a cselekmény konkrétumainak mozaikos világából az átfogó következtetések szférájába, addig Fekete J. József a szigethelyszínhez és a szorg őslakosok jellemzéséhez, népi történelméhez, furcsa viszonyaihoz visszakapcsolva indítja a trilógia harmadik darabjával foglalkozó könyvismertetését.[10] Úgylehet, négy év alatt immár harmadszor is szükségesnek véli az olvasók kiszolgálása során a főbb paraméterek sajátosabbjait nagy vonalakban újra felidézni (a regényhármas előző darabjai ugyebár 2015 óta jelentek meg), ám az sem zárható ki, hogy a cselekmény ezen építőkockái éppen különösségük miatt igénylik a felfrissítést – no meg, persze, a sokrétű történések alapvető észben tartása miatt, amennyiben valóban egymásra épülő kötetekről van szó a Fordított idő I., II. és III. esetében. De az is lehet – és ez a legvalószínűbb –, hogy az értelmezés egyáltaláni generálása érdekében szükséges ezeket, a szorgok élettanával kapcsolatos, voltaképpen meghökkentő mozzanatokat, már nem éppen először, felidéznie a kritikusnak, a maga számára is. Mert úgy tűnhet fel, csakis ezeknek különös motívumoknak, sajátosságoknak az (ismételt) előhozása révén sikerül igazán az eszmélkedés, a gondolati reflexió olyan szintjére eljutni – vagy oda visszatérni –, ahol adekvát szinten mehet végre a szembesülés a regényhármas meseien középkori világával, valóban érvényesnek tűnő értelmezését megalkotva ennek a bár ‘hihetetlen’, mégis olyan intenzív-szuggesztív művészeti univerzumnak. Fekete az egyik leghűségesebb, legkitartóbb interpretátora a trilógiának; most már elmondható: annak minden egyes darabjáról külön írt (sőt, ő az, aki a legalaposabb első kritikát annak idején Bánki Éva pályanyitó kötetéről, az Esőváros című regényről megalkotta). Ilyen módon az ő egymásra következő könyvbírálatai – amelyek mindegyik kötet kapcsán külön, újra nekirugaszkodnak ‘megfelelően’ elhelyezni a Nyugati szél szigete szorgjait egzisztenciális-társadalmi értelemben – mintegy interpretatív ekvivalenseiként tekinthetők magának annak az ismételt szerzői vállalkozásnak, amely az egyes regények keretfejezeteiben megújra visszatér a szigetkirályság és a Bandemagok (hozzájuk számítva Rioldát is) családi-dinasztikus történetét ismételten tárgyalni; mindig mintegy elölről újra elővenni, és így ha a minderről szóló tudást nem is feltétlenül folyamatosan bővítve abszolút értelemben, azért folyamatosan új alapokra helyezve ezt az ismeretanyagot, mindegyre újuló megvilágításba mindazonáltal. Gyakran persze formálisan is bővítve a vonatkozó tudás elemeinek körét, habár esetenként mintha vissza is vonva, elbizonytalanító fénybe helyezve közülük némelyiket. Fekete J. József a regénytrilógia záródarabjáról szóló legújabb könyvbírálata nem utolsó sorban annnak ékes bizonyítéka, hogy a spirálisan körben forgó, emelkedő-süllyedő vonalával is a mind magasabb (rendű) történetfilozófiai általánosítás és a rezignált társadalmi-erkölcsi reflexió tragikus méltóságú szféráiba eljutó regénybeli történetmondás, illetve az attól elválaszthatatlan, hasonló adagolási technikájú, a szigetet és rajta a Bandemagok uralmát (végső soron Riolda országlását) bemutató információszerkezettel – akár önkéntelenül, akár tudatos-módszeresen, de – messzemenő összhangban áll az értelmezők alapgesztusa. Ennek megfelelően ők is szinte folyamatosan, legalábbis meg-megújított eljárásokban arra kényszerülnek a trilógia kikerekedését folyamatosan követve, hogy az interpretációt vissza-visszavigyék annak alapvető input-adataihoz a szorgokat érintő elembertelenítő intézkedések és objektív állapotok vonatkozásában, s ezeket a meghökkentő-megrázó mozzanatokat fndamentális szinten mindig elölről kezdődően feldolgozva jussanak el olyan kritikai következtetésekig, amelyeket az adott könyv cselekményes anyagára nézve eszmei és/vagy általános módon érvényesnek gondolnak, netán amit az új folytatás megjelenésével az egész Fordított idő-vállalkozás egészével kapcsolatban változásként érzékelnek.

Természetesen kialakult értelmezési koncepció esetén – és Fekete J. Józsefé feltétlenül ilyen – különösen mivel a trilógia kezdetektől kirajzolódó tendenciáit ő kezdettől fogva határozott alaptájékozódással követte nyomon – az újabb értelmezési nekirugaszkodásokban az válik igazán érdekessé, hogy a megszokott, habár elmozdulásokkal tovább alakuló-fejlődő, az újabb regényekben módosulásokat felmutató alapinformációknak, azok bizonyos körének-készletének mindig újra elengedhetetlen végigtárgyalása (a szigetre, a szorgokra, a Bandemagokra és/vagy Rioldáékra vonatkozó ismeretek valamelyest óhatatlanul tovább haladó, élő áthangsúlyozása állandóan) mellett az éppen aktuális értelmezői tárgyalás mit tart kiemelendőnek a folyamatosan zajló (egyre bővülő) regénydiskurzus frissen jelentkező vagy a korábbiakat legalább részlegesen átértelmező elemeihez, mozzanataihoz kapcsolódóan. Nos, habár ez valahol az 1. és a 2. könyv “határán” történt, illetve már akkor határozottan elkezdődött, ám vajdasági kritikusunk a mostani regényfolytatás horizontjában látja igazán hangsúlyozandónak, miszerint Riolda utópisztikus, normalizáló társadalmi kísérletének, az alattvalók tendenciózus felemelésének munkája során nem mellékes módon a népességcsere eszközét is alkalmazta. A harcias, alávető írek helyett békésebb szászokat telepített be országába, ami nemcsak önmagában jelent egy (új) etnikai ‘tömeget’, hanem az őslakosokkal való jelentősebb keveredést is beindítja (a hatalmaskodó ír katonák inkább csak az erőszakolás esetlegességéig jutottak el korábban a szorg nőkkel, vagy akár: “nőstényekkel”!), azonban nem olyan mértékben, hogy a titokzatos és veszélyeket, izolációs anomáliákat szintén okozó leszármazási archaizmus (és talán altruizmus) ne maradhatott volna fenn a lakosság körében. Ennek megfelelően lesz található – ami a kisebbségi magyar irodalmár számára aligha véletlenül igazán jelentőségteljes részletnek tűnhet fel – a közösségen belül továbbra is vagy három, az uralkodó kezdeményezte modernizálástól, nyitástól teljesen elzárkózó szorg família, amely nem keveredik az újonnan betelepült “idegenekkel”, és csak egymás körében házasodik illetve nemz utódokat. Szabatosan az “integráció és a multikulturalizmus” elutasításaként fogalmazza meg a részükről tanúsított magatartást Fekete, ami tárgyilagos-kiegyensúlyozott közelítés vagy értékelés látszatát kelti interpretációként is, azt már viszont sem az értelmező, sem maga az alapjául szolgáló eredeti regényelbeszélés nem képes legalább bizonyos, a társadalmi-jóléti haladáshitet legalábbis megrendítő rezignáció nélkül tárgyalni, hogy azután a szorgok elmaradott paternalizmusukban “népük minden korábbi [lényegében általa okozott – Zs. Z.] megpróbáltatása és szenvedése ellenére messiásként várják az őket megnyomorító, régen elhunyt ír király visszatérését.” Ha valami, hát ez az adat “pörgeti be” igazán a rezignáció spiráljának körmozgását, információmennyiség szempontjából pozitív-emelkedő, az állapot értékelhetősége szempontjából negatív-süllyedő irányú vonalmozgással… Ahol is feltétlenül megállapítható: csak a 3. regény kerettörténete, szigeti fejezetei “ajándékozzák meg” az olvasót ezzel, a lakosok felfogásszintjére, beállítottságára vonatkozó, több mint lehangoló tudással – legalábbis ilyen mértékben tudatosítva, ilyen szintig eljutva. Elvileg jobban függetleníthető volna ettől a cselekményfázistól, azaz már a korábbi könyv-folytatások által nyújtott ismeretek birtokában is bőségesen előállhatott volna a professzionális értelmező azon gondolata, amely szerint a szorgok a rájuk erőltetett beszéd-moratórium, I. Bandemag kifejezett tiltása idején a szavak nélküli kommunikáció “nyelvét” elsajátítva, egymást nemcsak testileg, de gondolatilag is “érezve” egyszersmind valamiféle fölényre is szert tettek a verbálisan nyelvhasználó, illetve “írástudó” népekkel szemben… A regénynek azt az explicit híradását, amelynek értelmében a szorgok ilyen módon korlátlanul biztosítva az előző nemzedékekkel való érintkezést-összefüggést, vagyis egészen “az idők kezdetétől emlékeznek mindere” egészen a jelen pillanatáig, lényegében a platóni íráskritika (és élőbeszéd-propagálás) viszonylat játékos továbbfejlesztéséig, túlhajtásáig feszítve Fekete J. József ezen a ponton behozza a hagyományos, az “írástudó” népek (körülbelül: majdnem az összes többi európai nép) viszonylatát, oda konkludálva velük kapcsolatban értelmezésében – mert ilyen, bíráló kitétel magában a műben nem található –, hogy azok csak pár generációra visszanyúlóan rendelkeznek a múlt-rekonstrukció, azaz a történelemalkotás képességével, lehetőségével. Hátrányban vannak – lennének tehát a Nyugati szél szigetének voltaképpen primitívnél is primitívebb, jóformán állati szintre leszorított-leszorult őslakóival szemben; hátrányban lennének hozzájuk képest a technológiai-kulturális, tudatosságbeli fejlődés tradicionálisan fősodorban álló etnikumai. Ami annál döbbenetesebb beállítottság, mert a kritikus döntőnek szánt példája is az olvasni tudás deficitjeit igyekszik alátámasztani: Riolda, a sziget ritka olvasójaként (rajta kívül kizárólag a 2. regény végén Velencéből magával hozott nevelt fia, Shiobian képes még az írást a megértés reményében silabizálni) korántsem talál minden fontos kérdésére választ a palota könyvtárának jórészt örökölt kódexeiben. Persze, hogy ez a hiány pontosan mire bizonyíték, nem tudni; a megválaszol(hat)atlan kérdések végtelen halmazával szemben a bízvást megválaszolhatóaké sem feltétlenül olyan szűkös a királynő könyvtárában fellelhető kódexek világában; miközben az sem éppen feltétlen elvárás, hogy minden kihívásra az ismeret-tárolásnak ebben a körében lenne szükséges megtalálni a megoldást. Fekete a trilógiáról közvetlenül a 3. regényhez kapcsolódóan adott értelmezésének azonban a jelek szerint fontos eleme a nyelvi szkepszis felfogásával rokonságot tartó verbálkritikai attitűd, amelynek keretei között a kognitív-kommunikatív, a jelentéstan és ismeretelmélet tájékán mozgó alapfelvetéseket esztétikai, művészetetikai dimenziókba növeszti át, s a dolgok ilyetén tárgyalhatóságát a szépirodalmi szövegből alátámasztani hivatott idézet-parkját valóságos citációs tűzijáték formájában prezentálja.

Megint egyszer – ahogyan az a Bánki-recepcióban nem ritka – az egyéni értelmezői ízlés függvénye is (lehet) mindez; a Fordított idő III. cselekménye van annyira termékenyen, izgalmasan, mesterien lebegtetett, hogy akár még egymás mellett egyenrangúan megférő, de egyébként egymástól jobban eltérő interpretációkhoz is vezethet némely történésének, momentumának, szekvenciájának megítélése. Természetesen van olyan mozzanat is, amelynél nehezen képzelhető el választási alternativitás vagy “kompromisszum”; ilyen például Fekete azon vélekedése, hogy Riolda “szorgok és tündérek leszármazottja” lenne. [kiemelés – Zs. Z.] A dolog valóban nem eldöntött, hol így, hol úgy vetődik fel – főként magában az érintettben – a származását érintő kétely, azonban az eltérő lehetőségek közötti választást valójában a “vagy” kötőszó ragadja meg. Ugyanis (mint nem először mutatunk rá) Riolda anyja vagy a volt palotai szolgáló, az egyszerű katonafeleség és szorg nő, az idősebbik Riolda, vagy pedig a király körül ólálkodó tündér a meseszövés szerint, míg apja mindkét esetben jelentős valószínűséggel II. Bandemag lehet (amennyiben nem a feleségének kézenfekvően gyermeket nemzhető, de valószínűséggel inkább megvezetett, a ‘Szent József-i’ családfenntartó szerepébe félretolt katona, Forgein). Tehát a kettős, őslakói és tündéri-mesés eredet a maga hibriditásában egyenesen kizárt; még akkor is, ha ennek a megkülönböztetésnek, szétválasztásnak nem is látszik akkora jelentősége lenni, aminek megfelelően Fekete J. József aztán nem is tulajdonít akkora (kellő) jelentőséget ennek a szétválasztásnak, amely valóban elhanyagolható apróságnak tetszhet… Pedig nemcsak a két, voltaképpen gyökeresen különböző származáslehetőségnek az elbeszélői lebegtetés ellenére szükséges elvi elválasztása fontos, mint esetlegesen két különböző, puszta princípium körvonalazása, hanem érdemes átérezni, milyen távolságban és funkcionális eltérésben is található egymástól a kétféle anya-lehetőségben manifesztálódó társadalmi-egzisztenciális oldal. A szorgok a megalázottak és megnyomorítottak perszonázsát a regénybeli szigeten megtestesítő őslakosság népe; s Riolda esetlegesen mint közülük való, úgymond ‘vérük’ gyanánt törekszik emberi felemelésükre ‘uralkodói’, országkormányzói pályafutása során. Míg ellenben hogyha mint a tündér leányára tekintünk rá, úgy a negatív varázsból való kitörést láthatjuk életében, törekvéseinek összességében, csakúgy, mint a negatív varázsból való kiszabadítás kísérletét állami szintű utópiájának kísérletében. (Ezt a lehetőséget, felfogást erősíti áttételesen a 3. regény végén démonikus epizódszereplőként visszatérő kortalan tündér alakja, illetve az is, hogy a könyvtárban titokzatosan felbukkanó, a rioldai jelenre visszaemlékező mágikus-csodás krónikák némelyike magát a Nyugati szél királynőjének alakját is mint “tündérszolgálót” említi, korai életszakaszának aktivitása és lényének általános vonásai alapján.) A homályos leszármazás, bizonytalan családi-genetikus eredet interpretációs moduljához hasonlóan tévedésnek, hibás megfigyelésből következőnek minősíthetjük a kritikus azon (kisebb jelentőségű s így a három kötetes regény egyetemes értelmezéstörténetében kisebb zavarral is fenyegető) észrevételét, amely szerint a változékony tartalmú, csapongó témavezetésű, mondhatni: dinamikus tárgyalásmódú írások felbukkanási helyszíneként valamely idegen helyszínt említ, holott ezekkel a kötetekkel már hazatérve, a saját palotája könyvtártermében szembesül Riolda! “Hányattatott kalandjai során – így mindenesetre Fekete – egy kódexeket is birtokló uralkodóházban[11] pihenhetett meg, ahol meglepetésére saját élettörténetét, és annak a végét, vagyis saját jövőjét olvashatta […]. A virtuális jövőt [vagy az általa még éppen megélt jelent, ami persze nem kevés! – Zs. Z.], amelyre valaki mint évszázadokkal korábbi múltra emlékezett.” Amennyire pontatlan azonban a konkrét idézetből kiolvasott helymegadás, annyira lényeglátó az ennek alapján megkísérelt átfogó értelmezés: a “jövőre emlékezni” kérdése, mint a trilógia vissza-visszatérő szlogenje (afféle belső ön-mottója) a felidézett konkrét, plasztikus szituációban, ha esetleg más szövegponton nem történne meg, most mindenképpen megválaszoltatik, frappáns feloldást kap titokzatos, ‘végrehajthatatlannak’ tetsző kihívás mivoltában, hiszen a Riolda számára még csak majdani krónikás (vagy akár mindjárt krónikások) a főhősnő saját jelenét és közeli jövőjét az elbeszélés által lineárisan tételezett későbbi századokból visszatekintőlegesen lát(tat)va a ‘királynő’ számára nem egyszerűen csak egy kis, minimális futurológiát prezentál az adott pillanatban, hanem saját életét egészében (tehát addigi múltjával is egyetemben) ábrázolva magának az érintettnek az önelidegenítő, saját magát derengő bizonytalanságban, mindenképp furcsa tárgyiasságban, mintegy külsővé tett képként felkínálva az idegenség tapasztalatát szintén biztosítja effekt gyanánt. A trilógia átfogó és az 1. regény konkrét címadására feltétlenül magyarázatot kínál, legalább valamennyire az szokásoshoz képest ellentétes temporális perspektívát jelentő megfordult szemlélés momentuma, hogy azután a 2. műnél szereplő “elsodortságra” mennyire jelent magyarázatot a középső folytatásban nagyon erőteljes pikareszk sodródás, arra ebben az írásában Fekete sem kísérel meg kitérni. (Az “összetörtség” fogalmára viszont már igen; a kritika zárlatából az derül ki, hogy amikor már szinte követhetetlenül kibogozhatatlanná válik az “időmozgás”, a múlt- és jövőhorizontok összekeveredése, összekuszálódása, akkor az már egyenesen az összetört idő állapotát jelenti neki. És hát a 3. regény-könyvben pontosan ez történik!) E megfigyelések, értékelések nyomán relevánsan vethető fel, vajon a 3. regénnyel szembesülve az értelmezés csupán a befejező folytatásra vonatkozóan észrevételezheti-e bizonyos új poétikai minőség megjelenését (netán a már addigiakban is meglévő műfaji sajátosság megizmosodását), vagy pedig összességében, átfogóan érdemes-e egyfajta tendencia-erősödést a regényhármas egészére (vissza)vonatkoztatnia? Egészen pontosan arra gondolunk, hogy ez a Fordított idő I-III. Teljes szövegmenetén át – Fekete J. József kifejezésével – “hol mesés, hol elképesztően naturisztikus […] történet”, amely a históriai jelleg kétségtelenül meglévő karaktervonása mellett további frappáns meghatározásként tekinthető érvényesnek a mű-sorozat teljességére, záró könyvében a korábbiaknál érezhetően jobban előtérbe helyezné önnön meseiségét. Egyébként nem elhagyva emellett a továbbiakban sem a mű-sorozatban kezdettől fogva meghatározó vonásként jelen lévő naturalitást sem; csak éppen a történelmi keretek közé helyezett mesei-naturalista alapközeg az a 3. kötetben, amely immár visszavonhatatlanul érvényesülővé válva egyértelműen megengedi a fantasy címkéjének felragasztását az interpretátornak, sőt, ha eddig még nem lett volna ez ennyire egyértelmű, akkor a befejező könyvhöz köthető efféle olvasási tapasztalat mintegy visszamenőlegesen is felerősíti ezt az érzetet, vagyis az 1. és a 2. kötetre vonatkozóan sem sokkal kevésbé érvényesnek látható módon, összességében.

Az interpretátor címkézése ezen a ponton márpedig a saját gesztusunkat is jelenti egyúttal, vagyis tökéletesen egyetértünk a vajdasági irodalmárral abban, hogy e “történelmi-fantasy regény” belső arányrendjében végtére is tökéletesen mindeggyé válik, mennyiben “valós” és mennyiben “fikciós” történetet generál narrációja egy-egy adott pontján, azaz história vagy “csak” historikus képzeletjáték diktálja-e éppen az elbeszélést, hiszen a lényeg a mértékben van, a képzelet vagy akár képzelgés eltérésfokában a történelmi “igazságtól”. Amennyiben ugyanis nem konkrétan azonosítható történelmi hitelesség/szituáció a fantázia elrugaszkodásának alapja, hanem a haza/ország/állam egy olyan feltétlenül mesterséges mikromodellje, mint a 100-150 főnél többet eltartani képtelen Nyugati szél szigete, úgy már eleve minden, mégoly realisztikus (netán naturisztikus) cselekménymozzanat: képzeleti kitaláció szülötte. Ehhez képest azután valóban csak a már korábban is beszüremkedő fantasy műfajpoétikai (azazhogy poetológiai) egyértelműsödésének jele, hogy a 3. regény utazásos középrészében olyan, mesei-mágikus vagy akár mitikus alakokkal is találkozik Riolda kalandjai során, mint a “Halál Katonája”, az isteni módra parádézó és a regényvalóságban tényleg természetfeletti képességekkel is bíró Al-Rakmarán titokzatos figurája, vagy éppen Jette, a borzalmas külsejű, egyenesen szörny kinézetű, harcos viking óriásnő. A keretnek a pikareszk főrészbe beleérő, a hajós utazási vállalkozást ezúttal motiváló főmozzanata pedig az, hogy Riolda – depresszióssá, vészesen passzívvá vált férjének felvidítására – expedíciójával a 3. regényben a megfiatalító, örök életet nyújtó forrást keresi (fel), amelynek vizéből fogyasztva a felfedező különítmény tagjain a regényi mese-valóság szerint ugyan tényleg mutatkozik megfiatalodás, csakhogy ez a hatás rövidesen önmaga radikális ellentétébe csap át… Akármennyire is visszájára fordul azonban a csodaital hatása, a cselekményben kétségtelenül “működik” a forrás; noha csak átmenetileg pozitívan, és tartósan, véglegesen (?) negatívan, de azért tagadhatatlanul. Így aztán az is tagadhatatlan, hogy az Összetört idő befejező kötete végérvényesen a fantasy mesei univerzumába tolja át mind saját magát önmagában, mind pedig, jelentős mértékben visszamenőleges hatást érvényesítve, a Fordított idő I-III. Egészét úgyszintén. Ilyen effektus ugyanis a korábbi kötetekben mintha nem érvényesült volna – legfeljebb bizonyos szereplők mágikus vonásokra fogékony, azokat artikuláló vagy artikulálni látszó tudatának bizonyos elemeiből fel-felvillantva, tehát az elbeszélés racionalitása által mindenképp ellenőrzőleg felülírva –, de ekkora határozottsággal biztosan nem.  De ami párhuzamosan ugyanennyire hangsúlyozandó: a három részes mű mindeközben határozottan megmarad a kanonizálható, művészileg feltétlenül értékes, magas irodalom területén, illetve eleve oda sorolandó.

 

o / Bevezetés a 2. és a 3. regényre vonatkozó részvizsgálódáshoz

Az utolsó darabjával a közelmúltban kikerekedő Fordított idő I-III. egyes rész-művein belül éppúgy fel lehet vetni a történetmondás mindenkori fő szálának tekinthető utazási kalandsor(ok) (narratív) keretezettségére, e keretezés közelebbi megoldottságára irányulóan a kérdésesség (és ezzel a mozgásban lévő, dinamikus jelentés kihívásainak) problémáját, mint ahogyan az egymásra sorjázó regények közül is az újabbak mindig akként is tekinthetőek, legalább részben, mint visszamenőleges átkontextualizálásai az előttük álló textus(ok)nak. Mindegyik regény cselekményének szemléleti-elmondási középpontjában tehát – a szöveg középső tartományaként – egy-egy utazás eseménysorának előadása áll, ezt övezik megelőzőleg és többnyire követőleg[12] is azon fejezetek vagy fejezet-együttesek, amelyek a „Nyugati szél szigetét” mutatják a maga közösségének tükrében. (Mint amely helyszín a rajta található mikrotársadalommal, kis méretű országgal egyetemben az adott folytatásban éppen kirajzolódó pikareszk mintázathoz úgy a kiindulást megképezi, ahogyan a végpontot, a megcélzott befejezést, a visszatérési célt szintén jelenti.) Ugyan az utazások is főként hozzá, speciális tapasztalataihoz, többnyire személyes saját kezdeményezéséhez kötődnek (kivéve amikor kisgyermekként eliszik onnan), mindazonáltal igen lényeges mozzanat, hogy Riolda lényegében trónörökös hercegnőként születik a familiáris közegűnek mondható, kis létszámú lakossággal dolgozó, a középkori „állam” minimális kritériumait teljesítő szigeten (szigetén), vagy legalábbis annak választódik ki az 1. regény elején, és ennek a rész-műnek a végén majd át is veszi ország-örökségét. Annyira, hogy ettől fogva aztán, a későbbi regények világában, valamennyi szigeti tartózkodása idején (amely periódusok távolléteit mintegy közrefogják ezért) a közösség lényegében megkérdőjelezhetetlen vezetőjeként/gazdájaként fungáljon.

Mindebből következően a keretes elbeszélésekre jellemző szerkesztésmódot alapvetően/eredendően és meghatározó jellegű értelmezői kiindulópont gyanánt főleg azzal összefüggésben lehet fellelni, azonosítani Bánki Éva regényhármasában és azzal kapcsolatosan (gondolunk itt recepciójának mind szűkebb, poétikai, mind tágabb, etikai-államtani köreire), hogyha elsődlegesen – vagy hipotetikusan majdnem kizárólagosan – mint a (női) főhős történetére tekintünk a trilógiára mind egyes darabjaiban, mind pedig műsorozatként, mű-összességként egyaránt. Mármost azért fontos a „királynőre” való keretbeli koncentrációt hangsúlyozni, mert a szereplői staffázs legalább két másik alakjára is érdemesnek tűnhet fel kiemelten odafigyelni olvasás közben, illetve az átfogó (fokozatosan immár 2, majd 3 munkára kiterjedő) olvasat kialakítása közben: úgy Illighaen, a tudós normann krónikás elnyerheti kitüntetett figyelmünket, mint ahogyan az ereklyekereskedő szélhámos-kalandor, Benjamin úgyszintén. Ők természetesen a rioldai utazások, kalandozások miatt amúgy is kiterjeszkedő narratív téridő nagyszabású, globális humán-indexeiként is felfoghatók, azonban a regény(hármas) nem utolsó sorban velük, általuk megvalósuló posztmodern univerzalitása azt is bőségesen lehetővé tehetné, hogy bizonyos szűkebb-élesebb perspektivizáltságú értelmezések kizárólag ezekre a férfi figurákra fókuszálva-támaszkodva mutassák fel a Fordított idő I-III. aktuális jelenünkkel, az ezredfordulóval, az ezredelővel, intenzíven kölcsönhatásba lépő, erkölcsileg erőteljesen interferáló kritikai potenciálját. Illighaen finom-implicit nominális átcsúszása, áthallása a „kitalált középkor” történelemhamisítást alító és/vagy történelemhamisítást maga elkövető teoretikusába vagy annak nevébe(n) feltétlenül históriai mérlegelésvíziót játszik fel,[13] meglehetősen interaktívan, míg az ereklyekereskedő Benjamin az európai világ judeokresztény gyökérzetét és vonatkoztatási rendszerét rajzolja oda, mégiscsak, a saját maga által alapvetően szürreális felhangokkal megalkotott, fantasy-ba áttűnő álközépkori univerzum rejtett-finom keretéül.

Azonban mégis Riolda a vitathatatlan főhős. Ez a vezető női figura okozza, hogy a „női lovagregény” címkéjét sem érezzük eltúlzottnak a Fordított idő [(I-III.)]-mal kapcsolatosan. Éppen csak nem harcol a lovagkor feminin kulcsalakja, hanem a hozzá illő foglalatosságok felé fordul. Mely tevékenységeiről – amint egész életútjáról, eredetéről és történelmi kilátásairól is – koncentráltan, összefoglalóan éppen az általunk „keretnek” nevezett regény-részekben kapunk képet. Mindebben bestialitás, bűnök, társadalmi tehetetlenség (’nehézkedés’) is megfigyelhető, az olvasót átmeneti reménykedés után – hogy esetleg mégis létezhetne errefelé valamilyen társadalmi-történelmi kibontakozás – mindinkább meglehetős rezignációba taszítva. S olyan információszerkezetbe csomagoltan a mondott szigeti krónikák szövegrészeiben, amely a leginkább a spirálishoz hasonlítható: nagyjából ugyanazon adatok, megfigyelések, megállapítások, értékelések ismétlődő köre mindig, vissza-visszatérően érintve, bővítve a felbukkanó elemek sorát, ahol a motívumkészlet egészében fokozatosan egyre nagyobb rálátást enged a dolgokra. A körben forgás mellett az emelkedés hasonlata is indokolt tehát az ismereteket illetően, ám csak bizonyos fokig, ugyanis előfordul, hogy elbizonytalanodva, elhomályosulva, visszavonódva, más megvilágításba helyeződve éppenséggel csökken helyenként, időnként a cselekményes univerzumra vonatkozó befogadói tudásmennyiség. Ilyenkor süllyed, leszálló ágba kerül a körmozgó spirál. A már említett rezignációba vezet, taszít a vonalvezetés. Ad absurdum – a végső kétségbeesésig jutva – netalántán a közösségi aktivitás cselekvési terrénuma felé lökve az olvasót: ne ismétlődjenek a történelem borzalmai, ne forduljon elő ilyesmi többé!

A Fordított idő I-III. végső hatása kifejezetten „mesés”.[14] Szereplőit, kulcsfiguráit, főleg emlékezetes Rioldáját személyes ismerőseinknek érezzük. Plasztikusan ki-életesítve állhatnak előttünk ezek az alakok, amúgy tényleges embertársainkra emlékeztetően. Ezért nem mindegy számunkra, mi történik velük pontosan – rajtuk keresztül az emberiséggel! A már sokat és sokféleképpen tárgyalt 1. regényt cselekményes evidenciának véve és mint olyat most félre téve, az alábbiakban a 2. és a 3. regény keretezettségét vizsgáljuk Riolda személyén keresztül. Eközben sokat idézünk a művekből. A citátumok –meggyőződésünk szerint – a gondolatmenet adott pontján mindig a saját kerekein gördülő interpretáció szerves, azt konkrétan előre lendítő fogaskerekei. Tanulmányunk ebből a szempontból e kitűnő próza kis olvasókönyve is kíván lenni mindjárt!

i / Keret az 1. regényhez, a 2.-ból visszanyúlóan

 

A 2. regény, az Elsodort idő első fejezete pontosan ott találja Rioldát, ahol a Fordított idő utolsó fejezete elhagyta: a Nyugati szél szigetén. A kis hölgy javában „királynősködik” szülőhelyén, ahová 17 évesen, 4 esztendős korától folyamatosan tartó, változatos és megpróbáltatásokkal terhes vándorlást követően egy férj kíséretében és várandósan visszaérkezett, hogy ezt, az uralkodói (a gyakorlatban sziget-igazgatói, uradalom-vezetői?) tevékenységét megkezdje – és egészen a 2. regény nyitányáig megszakítás nélkül folytassa. (Ami azt illeti, már ezen, nyitó fejezet végén elbúcsúzik családjától és az amolyan uradalomként vezetett sziget lakosságától, hogy mindjárt a következő részben látogatóba érkezzen Bamburgba, Northumbria fővárosába.) Mármost a trilógia második darabja is teljes egészében vándorlással telő regény, éppen csak ebben szorosabb az elbeszélt idő kiterjedése: mindössze egy év múlik el az eleje és a vége között vándorlással (ámbár hajósok azt állítják Rioldáról Rioldának, hogy „már időtlen idők óta bolyong a tengeren), mely periódus végén a szerény „királynő” előtt már felsejlik a saját kikötőjük. (E,326-nál) Különbség azonban az első műhöz képest, hogy a másodikban már nem ábrázoltatik a szigetre való visszaérkezés, mindössze utalás történik rá.

            A 2. regény (a regénytrilógia második műve) önálló ismertetése és saját jogán való értelmezése helyett egyelőre azt érdemes megvizsgálni, mennyiben világítja meg visszamenőlegesen annak nyitánya az 1. regény zárlatát illetve annak egész menetét (főként úgy, hogyha mint Riolda történetét szemléljük azt). Nos, a tárgyilagos, alapjában auktoriális elbeszélés úgy fókuszál itt meg-megújulóan, ismétlődően a királynő tudatára, hogy meglehetősen elégedettnek mutathatja őt a szüntelen tevékenykedés közben, amelyet a közjóért végez. A közösségért, a társadalomért, úgymond, de „csak” mint afféle kiterjesztett családjáért! Mert a „számolatlanul” elmúlt éveket az immár három gyermek méri nagy vonalakban mégis – az összesen 96 lakosú, tehát 95 „alattvalóval” rendelkező sziget élén. Amely teljesen familiáris, lévén végtelenül apró, s a legmagasabb hegyéről minden irányban látható a tenger. Ez egy kissé (meglehetősen?) egyetemes koordinátákkal is ellátja a kopár, kietlen, de kedvesnek, nagyon is belakhatónak mutatkozó helyet, a földgolyó végül is vonzó (megtartó), jelentőséggel felruházott pontjának. Az időjárási viszonyok legalábbis egyszerre józanítják ki a szemlélőt, és egyszerre vetik bele a nagyvilág rendszerébe:

„a szemhatáron meggörbül a víz az ég rettenetes súlya alatt. / Mintha a föld gömbölyű lenne. Szerencsére olyan nagy a köd errefelé, és annyi a tennivaló, hogy ritkán kínoznak megválaszolatlan kérdések vagy elérhetetlen, fénylő horizontok. / Nincs mindig idő hegycsúcsokon ábrándozni. csak a mesék királynői élnek az emberektől elérhetetlen távolságra. Egy kis szigeten senki és semmi nem elérhetetlen, még egy királynő sem: gyere, Riolda, nézd meg ezt az újszülöttet… Gyere, mutasd meg, hová ültessük a szilvafákat… segíts a kagylókból nyakláncot fűzni a gyerekeknek… / nincs is idő tétlenkedni. mindenütt ott vagy, ha kell, segítesz, ha kell, igazságot teszel, meggyógyítod a gyerekeket, és ha nincs más kéznél, segítesz elültetni a szilvafákat. / Nem is túlságosan nehéz uralkodni ilyen aprócska szigeten. Még egy olyan királynőnek sem, aki nem biztos abban, kik a szülei. Ahogy abban sem, hogy kinek a jóváhagyásával uralkodik. (E,7-8)

Tehát megint (még mindig) az eredet bizonytalansága! Amelyet – az egész regényen végighúzódó, a szereplőket, főként a főszereplőt, Rioldát gyötrő számos kétség, termékeny lebegtetés, még a kifejezetten ennek kiderítésére szolgáló szereplői kutakodás sem járva biztos eredménnyel, lényegében továbbra is feltételezésekkel – a Fordított idő utolsó fejezete már tételes, racionális, módszeresen összeszedett-összegondolt módon sűrítve is feltálal, beleszerkesztve a személyes és a „birodalmi” történetet (amelyek lényegében úgyis egyek) a mitizáltnak érződő egyetemes világ-történetbe. Egyébként, mellesleg (vagy nem egészen mellesleg?) az elbeszélés ezen a ponton visza is vesz a bizonytalanság halmazának nagyságából, lévén egyszerre bizonyosságként állíttatik (az ottani első kiemelésünkben), hogy idősebb Riolda az ifjabb Riolda édesanyja, és nem a tündér… De, és erre a második ottani kiemelésünk figyelmeztethet, ez, vagyis a „vér igazsága” végtére is olyan sokat nem számít, mégsem?… Vagyis Riolda – és ez még mindig a második kiemelésünk tartalmával függhet össze – a bandemagok dinasztiájába emelve az álmok, az álomküzdelmek letéteményesévé válik, akárcsak a szigetbeli, hódító meanstream? Még akkor is, vagy éppenséggel azzal a hatással együtt, hogy az álmok racionalitásellenes mákonya immáron megtörni látszik, és mint visszahúzó átok törik meg? –

            Úgy tűnik fel az Elsodort idő című regény elején, hogy a borzalmas múlt valóban eltöröltetett. Da vajon nem kísért-e tovább mégis? Nem kísért-e a más dolgok hívása, híre, sejtelme? Mind több gyerek születik, növekszik a gyümölcsmennyiség, emelkedik a megfogott halak tömege. „Minden egyre szebb, egyre jobb, de a napok annyira hasonlók, hogy már a saját képzeletünk fojtogat. A megválaszolatlan kérdések és a hegycsúcsokról megbámult horizontok.” (E,8) A meseszerű sikeresség talán túlzott egyszerűséget takar? A „jóléti társadalom” múlttalanságának örök kihívása villan meg itt, amint a „népboldogítót” nyugtalanítja és végső soron megfosztja a saját végső boldogságának lehetőségétől.

Adók, címek, rangok a Nyugati szél szigetén nincsenek. Te laksz a királyi palotában, és az angolszász uralkodók téged tisztelnek meg leveleikben a királynői címmel. Ráadásul a te gyerekeid a legszebbek, a legokosabbak, a te férjed a legszerencsésebb halász és a legügyesebb mesterember. // De hogy beszélsz több nyelven, hogy írsz-olvasol, hogy szolgáltál már hercegi udvarban, hogy te vagy az egyetlen, aki emlékszik a sziget rettenetes éveire – Urraca királynéra, Bandemagra, az éhség, a nyomorúság, a bezártság hosszú esztendeire –, nem számít. Ezek az alattvalóid szemében felesleges dolgok. // Ők mind úgy hiszik, velük kezdődött el a történelem. (E,8)

Az auktoriális elbeszélő unalomként azonosítja azt az érzést, amely Riolda „királynőt” alapvetően eltölti a mindennapok morzsolgatása közben. Talán legfőbb feladata, hogy az időt tagolja a többi szigetlakó számára. A római naptár és a kelta totemállatok „ünnepei” adják ezen informáló munka elemeit, mérföldköveit. Nyugodt egyhangúsággal hömpölyög így egymásra a számos temporális elem, egység; szelíden torlódó soruk biztonságot garantál a számára; veszély csak akkor fenyegeti, ha megfeledkezik az idő reggelenkénti hivatalos kinyilatkoztatásáról – amikor ez egyszer megesik, alattvalói fellázadnak… Már-már azt hihetnénk, hogy a békés berendezkedés, a mindennapi igazgatás irigyelhető gondjai uralják a terepet, az egyik legfőbb kihívásnak a különböző eredetű népesség nyelvének egységesülése tetszik. „Éltek közöttük ír katonák leszármazottai, Northumbriából áttelepült szász mesteremberek, meg szorgok, a sziget őslakóinak rabszolgasorba vetett, most felszabadított utódai, és Riolda férje, egy normann harcos törvénytelen fia” (E,9-10) A jelek csatájában mármost végül az utoljára érkezettek, az angolszászok beszéde diadalmaskodik; mivel ők hozzák volt magukkal a szerszámokat, az első gyümölcsfákat, ők terjesztik el a házépítés módszereit, ezért az ő ragozásuk terjed el. A következő lépés mármost az ábécé feltalálása és a szigetlakók írni tanítása lehetne, amibe a „királynő” bele is fogna, ám az „alattvalók” – úg a régebbiek, mint az újabbak – nem fogékonyak sem erre, sem pedig arra, hogy Riolda afféle krónikásuk legyen. A „királynő” magánya így meglehetős. Holott azért respektus övezi.

                Ő maga természetesen pótolhatatlan volt a szigeten, mind a kilencvenöt szigetlakó tisztelte és megbízott benne. Hiszen ő képviselte a ködfüggöny mögötti valóságot, azt a világot, ahol – a szigetlakók szerint – szíre-szóra agyonütik egymást az emberek, de amelynek újdonságaitól ők sem zárkózhatnak el. Riolda „tudományában” egyik szigetlakó sem kételkedett. Mikor egy nap tréfából bejelentette, hogy „Basiliscus idusának harmadik napját” tapossák, ezt a hírt is teljes komolysággal fogadták. (E,10-11)

Ez a tréfa szimbolikusan világít rá a tényre, miszerint a szigetlakók csak egyfajta időt ismernek, éspedig azt, amelyet a közösségük vezetője szab ki nekik. Kérdés azonban, hogy maga a sziget hányféle és milyen időt, időket ismer? Hiszen az északi parton talált rettenetes tömegsír a múlt kegyetlenségére utal, az pedig – sugallja az elbeszélés – tulajdonképpen bármikor megismétlődhet, mégpedig a társadalmi békétlenség, a rasszizmus, vagy egyszerűen csak az emberi (szorgi!?) összeférhetetlenség alapzatán… Éppen ezért annyira elgondolkoztató, hogy bár a szigetlakók tisztelik a „királynőjüket”, de a bizalmuk korántsem tűnik át irányában a testvériség kifejezett barátság(osság)ába. A lakosság tudatában talán túlságosan is hangsúlyozódik, miszerint Riolda az őslakos szorgok leszármazottja, legalábbis részben. Az alattvalók nem is vele, hanem férjével szeretnek együtt lenni; mezőgazdászkodni, a partközeli tengert járni zsákmány után vagy mindössze játszani, labdajátékot űzni (gondolható a footballra is…), esetleg a semmittevés kényelmesen és kellemesen eszmélkedtető óráit élni. Sjön a népszerű vezéralak igazából a szemükben, a maga gyakorlatiasságával, és Rioldával közös három gyereke közül legalábbis a két fiú szintén ugyanilyen habitusú: erős, pragmatikus beállítottságú és vitalitásában önkéntelenül múlttagadó, úgymond, hogy a jelennek élhessen… De vajon fennáll-e ilyen habitus mellett a valóságos lehetőség az értékes jövő elérésére? Nos, pontosan ez az! – amely probléma megragadásához aligha tekinthetünk el a regény címétől (Fordított idő), hiszen ennek a műnek a lapjain, tájain a jövőre történik az emlékezés, amennyiben az egyáltalán sikeres aktus, folyamat lesz. Tehát a rendelkezésre álló források, mondák, mítoszok mind-mind a veszélyeztetett, aggodalommal illetett továbbélés kihívásait igyekeznek kipuhatolni, körültapintani. Mindenesetre komoly mentalitásbeli ellentét áll fenn a szigetlakók többsége (beleértve ebbe még saját közvetlen családtagjait is!) és Riolda között, ami persze még messzemenően feloldhatónak tetszik a jótékony csordaszellem mindennapjaiba süppedő, kevéssé reflektált „nyáj” és a vezető gondosabb, reflektáltabb, gondoskodó típusú reflektáltságának különbözőségében. Hiszen feladatuk is különböző: a tömegé a puszta élés, a vezetőé a gondoskodás, a féltő aggodalom. Mégis jellemző ugyanakkor, hogy ami magasabb rendű a királynőben, azt is legalább kissé idegenkedve, valamennyire bírálóan fogadják, azaz nem igazán tekintik saját vérükből és húsukból származó lénynek első emberüket; nem olyasvalakinek mindenesetre, aki mindenben együtt is lélegzik, dolgozik, játszik, szórakozik, létezik velük amellett, hogy feltétlenül több náluk… Rioldáról ugyanis azt pusmogják, hogy nemcsak a szorgok, de a tündérek gyermeke is – amint az a kettős származás dilemmáiban és feltételezhető titkaiban, „valóságaiban” már számtalanszor felmerült eddig is. Részben tündérektől ered tehát a családja, ezért térhetett haza hosszú vándorlás után a ködön túli világból, ezért tanulhatott meg írni és olvasni. „Talán még azt is a »tündérségének« köszönheti – vélekednek az emberek –, hogy tizenöt évesen ügyes, becsületes férjet hozott magával Normandiából.”(E,11) A köznapi felfogás szerint nem éppen csekélység, de talán a normalitás kiegyensúlyozottságához mégsem szükségeltetnek természetfeletti képességek!? Vagy mégis? A babonaságtól sújtott köztudatban mégis!? S vajon a kultúra, a kultúra-alkotás segíthet legyőzni a babonaság fél- és félrevezető információit, vagy éppenséggel még növeli a káoszt?

            Ezen a ponton érdemes rátérni a palota, a sziget (és ezzel az egész regény[folyamat]: úgy a trilógia első, mint második regénye) könyvtári, „könyvészeti” vénájára. Éspedig a 2. regény első fejezetéből mint az 1. közvetlen folytatásából kiindulva, de valamelyest visszafordulva a Fordított idő megfelelő momentumaihoz is, közvetlenül. Az efféle foglalatosságok motivációja és ellenmotivációja egyúttal a Sjönnel folytatott polémia keretében körvonalazódik Riolda előtt – ezzel pedig az olvasó számára. Sjön biztos abban, hogy felesége „dinasztikus” okokból bújja a kódexeket: bizonyára csodás ősöket szeretne (azonosítani) a maga számára. Mint annyian. Mint, lényegében, mindenki, aki erre adja a fejét. És jön a gúny a sárkányos, kétfejű, háromfejű királyokkal kapcsolatban. És a nagy, erős, gyakorlatias, és kissé érzéketlen férj ósdi limlomnak minősít mindenféle könyvet. állítása szerint a múltról szóló feljegyzések tanulmányozása csak bánatot okoz, a békéhez éppen a felejtéssel kezdődik… Riolda vállat von.

Hiszen ő már megbékélt azzal, hogy a származásáról semmi biztosat nem tudhat. Hogy az anyja és apja a titkaikat végérvényesen magukkal vitték abba a másik világba. És Bandemag könyvtárának mintha tényleg nem lett volna köze a Nyugati szél szigetének mostani lakóihoz. Mintha Írországban a tündérek válogatás nélkül bedobáltak volna néhány furcsa kódexet egy ládába, és elszállítottak volna egy névtelen szigetre, ahol pár év leforgása alatt mindenki elfelejt olvasni. // Ahol nagy becsben tartják a könyveket, de félnek beléjük lapozni. Hogy is mondogatta II. Bandemag király? Őseinket megbecsüljük, hagyományainkra büszkék vagyunk. // No de kinek a hagyományaira? (E,14-15)

Ez a sokrétű, akár sokfélének is mondható hagyomány, mármint a megörökölt palota megörökölt könyvtárában fellelhető kódexek tartalma, témái meglehetősen vegyes képet mutat(nak). Némelyik közülük a 2. regény vándorlási (szöveg)periódusának helyszíneire, történéseire, az ottani jellemző törekvésekre utal előre (valójában). Ilyen a Normandia határán, Réniens városánál épült templom és kolostor építésének elbeszélése, és ilyenek a Nyugatot hódoltatni kívánó „fényességes kalifa ezermesterének, Hákimnak a [sajátságos] hadigépei és találmányai” (E,17) körül csoportosuló történetszálak. Velük összefüggésben vetődnek fel a szorgalmasan olvasgató Rioldában olyan kérdések, mint például hogy lehetne-e jövőbe vagy távolba látó műszereket szerelni madarakra? Netalántán elsöprő erejű hadsereggé szervezni a hangyákat? Bearanyozni és halhatatlanná változtatni a pókokat? És vajon milyen város lehet az, ahol a nőket úgy szaporítják, mint az állatokat? S úgy kezelik és dolgoztatják, mint a gépeket, még inkább csak a gépek alkatrészeit!? A furfangos, kegyetlen, sőt, embertelenül eszelős Hákim – aki, ezt fontos hozzátenni, rabszolgaként, Tuniszból került a mórok világába és szolgálatába – már az 1. regény lapjain is bőségesen, emlékezetesen (és megdöbbenést keltően!) felbukkan(t).[15] A normann krónikásnak, a renegátként az arabok között élő Illighaennek esik kísérteties találkozása vele Cádizban; ő „Allah ezermestere” a hasonló című fejezetben (F, 196-202), majd kegyetlen találkozása (közvetlenül halála előtt, jóslatot kapva és kigúnyoltan Hákimtól) az egyik zárófejezetben (Látni több, mint meghódítani, F, 227-232).

            Hákim, akiről az 1. regényben úgy rémlik, csak afféle mellékfigura, a 2. regényben majd az egyik központi alakká nő fel, azzal szoros összefüggésben, hogy (általánosságban, átfogóan értékelve) az Elsodort idő cselekménye jóval kegyetlenebb a Fordított időénél; a trilógia második része mintegy konkretizálja és részletezi azt a világtörténelmi feszültség- és nyomorúság-eszkalációt, amelyet az első rész inkább még csak sejtetett, bizonytalanul, mozaikos elszórtsággal ígért. Hogy azonban Riolda könyvtári ténykedéseinek foglalatai, a könyvek (tartalma) felől közelítsünk továbbra is a világ egyetemes feszültsége körül bonyolódó regényi történések halmazához – mert ne felejtsük el: a „királynő” birodalmáért és az egész földkerekségért való aggodalmai közepette olvas össze mindenfélét visszahúzódó magányában –, emeljük ki a sok fajta, tarkabarka kódex-história közül azt az emlékezetes olvasmányt, amely a Hákimmal kulturális-kommunikációs „versengésbe” bonyolódni látszó Illighaen előtt is feltűnik az alatt a rövid idő alatt, amíg a „Nyugati szelek szigetén” tartózkodik, még az 1. regény II. szakaszában: bizonyos „N. herceg” kéziratkötegét. A 2. regény „befejezetlen hóráskönyv” gyanánt aposztrofálja az 1.-ben cím szerint megnevezett kódexet (Rendetlen eső), s szerzőjét (a név talán csak egy „ostoba álnév”, F, 46) „botrányos életű nagyúrként” igyekszik közelebbről meghatározni (E, 15). Az Elsodort időnek még mindig csak azon, nyitó fejezeténél vagyunk erre a momentumra találva, amely visszamutató keretként értelmezhető/használható a Fordított időhöz, annak saját, nyitó és zárórészből egyaránt összeálló keretével meglehetősen összekapcsolódva. A korábbi regény lapjain azonban nem bevezető jelleggel tűnnek fel a könyvek, hanem tehát akkor hallunk róluk először (de persze mindjárt hangsúlyosan!), amikor a normann Illighaen tanulmányozza őket. Főként az N. herceg költeményeit tartalmazó papírköteg, igazán részletesen legalábbis kizárólag ez a mű kerül ismertetésre[16] (de az értelmezői tevékenység bemutatása szempontjából bizonyosan pars pro toto dolog ez!). S Illighaen kutatásai annyiban a regény keretéhez sorolhatóak, vagy legalábbis kapcsolhatóak, hogy alapvető információkat igyekeznek felvonultatni a sziget történetével, lakóival és a király dinasztiájával kapcsolatban. Ugyanakkor a normann tudós/krónikás által leginkább forgatott könyv jelentőségéhez a lokális és személyes históriához való együttes kapcsolódása (és ennek a kettőnek a benne való összefonódása) járul hozzá igazán intenzíven. Ugyanis N. herceg verseinek olvastán ébred Rioldában a következő gyanú: „Mikor újra és újra átrágta magát a költeményeken, úgy érezte, ha még sok időt töltene a tengerre néző, kis könyvtárban, akkor előbb-utóbb rábukkanna saját történetére is.” Jellemző azonban: „A jövőjére, de nem a múltjára.” (E,15)

ii / Keret az 1. (és a 2.) regényhez, a 3.-ból visszanyúlóan

 

A 3. regény (a regénytrilógia harmadik, záró műve) önálló ismertetése és saját jogán való értelmezése helyett először azt érdemes megvizsgálni, mennyiben világítják meg vagy akár alakítják át visszamenőlegesen annak keret-részei lényegében az 1. és a 2. regény egész menetét (főként úgy, hogyha mint Riolda történetét szemléljük azt), kiemelten és szorosabban azonban a két megelőző műnek azt a keretét, amely a Nyugati szelek szigetén játszódik.[17] Az elbeszélés mármost – csakúgy mint az Összetört idő (Fordított idő III.) egész, döntő többségben ismét utazásos/kalandozó fejezetből álló szövegében – újra tárgyilagos, alapjában auktoriálisnak mondható az 1. regényhez hasonlóan a 3. lapjain ismét kettős, nyitó- és záró részből összetevődő szigeti keret esetében.[18] Az elbeszélés itt a szereplők közül szintén elsősorban a királynő tudatára fókuszál időnként, mint az előző művekben, amikor ismétlődően kilép általános érvényűségének medréből. Jelentős különbség azonban, hogy a 2. regény elején, a keretben megmutatkozni látszó tendencia – amely meglehetősen elégedettnek mutathatta Rioldát a szüntelen eszmélkedés, illetve tevékenykedés közben (a családjáért és ami ezzel egy: a ’közjóért’) – érezhetően megszakad.  Oka-e ennek az immár „javakorabelivé” lett királynő és párja, Sjön biológiailag érthető megfáradása, illúzióvesztése? Vagy inkább egyfajta történelmi pesszimizmus uralkodik el a szigeten? Vagy „csak” a leszármazottak, a vér szerinti és fogadott gyerekek progresszív szándékával kapcsolatban merülnek fel kételyek az anyában? Mindezek a szempontok aligha lehetnek elválaszthatóak egymástól, és sejtetett jövőbeli körvonalazódásuk végső soron nem tűnik fel pozitívként. S amennyiben ez a kietlen, de elvileg és végső soron belakhatónak mutatkozó hely valamelyest egyetemes koordinátákkal is ellátódhat vagy éppenséggel ellátódott a múltban – nevezetesen, hogy I. Bandemag király itt tervezte volt kialakítani „a jövendő Északi birodalom székhelyét” –, az a történelmi helytudat adatai szerint egyre kevésbé mutatja a Nyugati szél szigetét a földgolyó valamennyire is vonzó, megtartó kvalitásokkal felruházott pontjának… A továbbiakban a mindebből úgy szereplőileg, mint értelmezőileg levont, levonható tanulságokkal foglalkozunk. Tehát a szigeti kerettel, amelynek a jelentősége mennyiségileg és arányaiban a 3. regényben emelkedik meg annyira, hogy nyilvánvalóvá váljon: összességében tekintve az egész trilógiát voltaképpen a szigeten játszódó cselekményrészek a legfontosabbak a három mű egyesített egészében. (Az egységes, átfogó, egymásba áthúzódó műegész képzetét, felfogáslehetőségét erősíti, hogy az Elsodort idő mint „Fordított idő II.”, míg az Összetört idő mint „Fordított idő III.” is jelölődik. Ugyan csak a védőborítón, és nem a címlapon, mégis a teljes mű-hármas megjeleníthető lehet ekképpen is: Fordított idő I-III.) Habár tehát a 3. regényhez hasonlóan már a trilógia első két művében is tengeri utazást fog közre a Nyugati szél szigetén való tartózkodás Riolda (és társai) számára az elbeszélés elején és végén, a magán a szigeten zajló cselekmény az Összetört idő lapjain a legterjedelmesebb; az összesen 29 fejezetből 13 játszódik tisztán otthon,[19] ebből 6 a regény elején, 7 pedig a végén helyezkedik el, s megjegyzendő, hogy az utolsó 7 fejezet előtt álló 2-ben is már, hazafelé tartva, főleg a saját szigetükön történtekről szól a beszélgetés Riolda, fia, Kyd és annak barátai között.[20] Így tulajdonképpen ezt, a szigeti dolgokat, az ottani új, leromlott állapotokat Rioldának bejelentő, számára előlegező plusz 2 fejezetet (a 21-22.-et) is odaszámíthatjuk a kerethez, amivel aztán a regény végén egy, immár 9 fejezetnyi szövegtartományra rúgó záró keret áll előttünk. Már pusztán ez a terjedelmi súlyosság sem tenné teljességgel indokolatlanná, hogy figyelmünket először a művet befejező keret-részre fordítsuk, ám a benne szereplő baljós-jelentékeny momentumok sokasága még fokozottabban emellett a sorrendi választás mellett szól.

Édes otthon, mondja mármost az utazásos rész végén szereplő, immár hazafelé vivő fejezetek egyikének (sorrendben a 22.-nek) a címe, azonban amilyen hazai fejleményekről a „királynő” Kyd nevű fiától a Normandiából való elindulást követően, a hajón értesül annak alapján inkább talán az ’érdes otthon’ elnevezés illene már a Nyugati szél szigetére… Riolda összegzően gondolja végig a távolléte óta bekövetkezett eseményeket: Bár már csak a csillagok alapján tartja számon az idő múlását, úgy számolja tizenkilenc napnál nem tarthatott tovább az aktuális utazás (előbb az övék, férjével, az idősebb Sjönnel, akit Northumbriában elveszített, majd továbbjutása onnan, immár Kydék társaságában). Ebből Kydék csak 12 napot töltöttek otthon, a szigeten, mert amikor a hazai partra sodródtak a Riolda első csapatát képező (fiatal)emberek holttestei,[21] és ennek hatására ők is felkerekedtek, rábízva magukat a leggyorsabb áramlatra, hogy megszabadítsák anyját és hazavigyék apja holttestét. S ebbe a 12 napba – tehát a Rioldáék távozása utáni és a Kydék indulását megelőző időbe – még belefért az is, hogy Fiona, a „királynő” házas lánya beleszeretett egy másik férfiba, mégpedig mostoha testvérébe, Shiobianba (akit Riolda a 2. regény végén Velencéből vitt magával a szigetére), elhagyta a gyerekeit, beköltözött a palotába, amelyet – mint a legtöbben – addig ki sem állhatott, míg Shiobian bejelentette, hogy király lesz (ő lesz az uralkodó), mégpedig egy jövőbeli nagy birodalom vezetője. Mindezeken felül pedig a két vér szerinti fia, Kyd és Vörös Sjön összefogás helyett viszálykodik egymással, háborúra készül és őt, Rioldát igyekszenek döntőbírának megtenni…

– […] Egy földrengés, egy szökőár megtörténhet ilyen kevés idő alatt, de ennyi halálos összeveszés, ennyi családi dráma? Ennyi minden azóta sem történt, hogy én terhesen visszatértem a Nyugati szél szigetére, és királynőnek neveztem magam. – Riolda körbepillantott a feszült, rettegő és zavarodott arcokon. – Tizenkét nap, értitek? Az emberi szívek olyanok, mint a csillagok, csak nagyon lassan változnak. Én még ott hagytam el a szigetet, hogy azok a szerencsétlen, halálra ítélt norvégok dülöngéltek a kikötőben.[22] Hát mi történt ezután? Ti valamit nem mondtatok el nekem. (Ö,199-200)

És valóban. Minden azzal kezdődött, kezdődhetett valójában, hogy az utolsó norvég – talán – megátkozta a szigetet. Egy hosszú éjszakán át haldoklott; vizet kért volna, de nem kapott, mert senki sem mert a közelébe menni. Erre az egész hosszú, rettenetes éjszakán keresztül eszeveszetten őrjöngött, hallatlan patáliát csapva. A szél pedig a sziklák között, a kikötőben légiónyi mennyiségűre sokszorozta fel a hangokat. S mintha máris megvalósult volna a norvég átka, miszerint a szigetlakók, ezek az egytől egyig  gonosz nyomorékok, vérfertőző korcsok, nem érdemlik meg a napfényt: úgy tűnt fel, az az éjszaka tényleg nem akar véget érni… „A szorgok elfelejtettek beszélni, a gyerekek vért hánytak, belázasodtak, a terhes nők elvesztették magzatukat.” (95) Aludni senki sem mert, és aki még képes volt artikulálni, az borzasztó, meghökkentő, végtelenül gonosz dolgokat vágott a társai fejéhez. Botrányok sora történt a szigetlakók között, halálos ellenségeskedés alakult ki több ember között, egyszóval a rettentő előjelekre, előzményekre rettenetes következmények jöttek. A norvég halálát óriási, vigasztalan eső követte, amely mint afféle „acélfésű” rég eltemetett csontokat kotort elő a barlangokból és fokozatosan megközelíthetetlen mocsárrá változtatta a sziget egyes területeit. A csecsemőkből az élet leheletét ez a szörnyű, gyilkos eső verte ki a surrogásával! Merthogy veszélyeztetettek a kicsinyek, a népesség utánpótlása, és hullanak is – amire valamilyen magyarázat mindenképp szükségeltetik. Amúgy magának az esőnek is a norvég lett volna az oka: imáinak rettenetes ereje volt; vizet áhított, meg is jött aztán a víz, eső, szörnyű eső formájában – éppen csak a norvég azt már nem érhette meg… És a soha nem látott felhőszakadást minden családban iszonyú balesetek kísérték.

Riolda arról is értesül a hajóúton, hogy közvetlen családtagjai között is felléptek a furcsaságok. Ezen a nevezetes (ominózus) éjjelen szaladgált a kunyhók között Fiona meztelenül, azt sikoltozva, hogy Bandemag unokája, királyi sarj, szent, egyben ő a legszebb a világon, és azé lesz a sziget feletti uralom, aki őt feleségül veszi… Ez a szál összeér Shiobian törekvésének vonalával: Kyd barátai a hajóúton minden szörnyűség közül az ő pálfordulását, önállósulását[23] mondják a legfurcsábbnák, és hát momentán az övé Fiona szerelme. Ami azt illeti, Shiobian módszeres (volt): ő már Rioldáék elutazásának másnapján jóformán minden kunyhót felkeresett (azaz szinte egyenként kapcsolatba lépett a „nép” tagjaival), szónokias beszédeket tartott, külföldi szövetségeket sürgetett, egyre csak beszélt. Szavai a gyerekek jajgatásába vesztek, igaz, ők nem shiobian őrült terveitől ijedtek meg, hanem attól, hogy a jó ideje a szigeten időző, „fiatal táncosnőkhöz hasonló, ezüstös színű vándormadarak eltűntek”.[24] (96) De ha mindez nem lett volna elég, Vörös Sjön, Riolda idősebbik fia, legnagyobb gyermeke azt tervezte – illetve ez már az iszonyatos jelen idő –, hogy a szorgokból szervez hadsereget, elkergeti Shiobiant, összetöri, darabokra szaggatja, Fionát, a húgát pedig a tengerbe öli…

– […] Ó, anya! Szegény Vörös Sjön csak a harmadik nap vette észre, hogy a szövetségesei, a szorgok mindenre makogással felelnek. És egy hét sem kellett, hogy elfelejtsék a nevüket, ledobják a ruháikat, és mindenhova négykézláb menjenek. Ma már úgy futkosnak fel-alá a sziklák között, mint a megvadult birkák! / – Borzalom, borzalom! – sopánkodtak mindannyian. / – Nincs okunk borzongani, mi mind szorgok vagyunk – próbálta őket Riolda csillapítgatni. – Én is az vagyok, te is, ahogy mindannyian! Ma már csak három szorg család él, akik nem keveredtek a szászokkal és az írekkel. / […] – De ez a három tiszta vérű család magához akarja csábítani a gyerekeinket. Valamivel ráveszik a kicsiket, hogy járjanak négykézláb, dobják el a ruháikat, és beszéd helyett csak vakkantgassanak. Shiobian szerint a szorg vér betegség, és el kell kergetni mindenkit, akiket a szorgok megfertőztek. / – A szorgok állatok – sóhajtotta Riolda. – Hogy én ezt hányszor hallottam gyerekkoromban! / Elítélően rázta a fejét, de Kyd jól látta, hogy a fölénye odalett: rózsaszín pupillás kék szeme megszürkült, a vonásai élesebbek lettek, mintha a szemük láttára öregedett volna tíz vagy húsz évet. De ez az esendőség szeretetre méltóbbá is tette. / – Anya, anya – sóhajtott Kyd. – Ne hagyd el magad! Inkább adj tanácsot mit csináljunk, ha hazaérünk? (Ö,205-206)

A fenti idézet sűrítetten tartalmazza a főszereplőt (és társaságát) a regény vége felé aggasztó valamennyi gondot. – Testvérháború, mégpedig többszörös testvérháború fenyegetése (nemcsak Shiobian részéről áll fenn a fenyegetés, hanem a két vérszerinti fivér is összecsapni készül egymással, az előző fejezetben Kyd maga és a Vörös Sjön közötti döntésre hívta fel Rioldát!); a rasszizmus felbukkanása és bizonyos társadalmi csoportot hátrányosan sujtó intézkedések megindulása a törvényes uralkodó távollétében hatalomra jutott új éra részéről (amely Rioldát magát ugyan bizonyára nem fenyegeti közvetlenül, mégis, már az óhatatlan személyes érintettsége miatt is tarthatatlan);[25] a szorgok figyelemre méltóan rohamos és igen mélyre történő kulturális-civilizációs visszaesése, miközben a sziget „úrnője” az 1. regény végén megkezdte a gyermekeik felemelését a beszédre tanításukkal, a 2. regény elején rabszolga sorból való kiszabadításukról értesül az olvasó s az emberibb életre nevelés kísérlete még a 3. regény elején is folyik, habár vannak megingások, visszaesések; végül személy szerint, a rengeteg probléma hallatán az Idő szigetén könnyelműen elfogyasztott varázsvíz távlatos rossz hatása: a korábbi hirtelen megfiatalodást követően most a hirtelen megöregedés, a halál távlata.[26]

            Nem követhetjük részletesen a regény még hátralévő, mind a 7 fejezetének történéseit, de feltétlenül ki kell emelnünk értelmezésünkben is azt az emlékezetes képet, amelynek látványával találkozva a szigetre hazaérkező és a palotába belépő Riolda lényegében Shiobian hadüzenetével találja magát szemközt: lánya, Fiona az ő hitvesi ágyában alszik, nevelt fia tehát a távolléte alatt „elfoglalta a szobáját, az ágyát, az életét… a lányát”. (99) Nos, a királynő bölcsességét dicséri, hogy lényegében nem fogadja el ezt a hadüzenetet, hanem alapjában, döntően és ameddig csak lehet, békés eszközökkel teremt rendet, azaz győz, hajtja újra kizárólagos uralma alá birodalmát, a szigetet (amennyiben ennek a szónak, fogalomnak ilyen kis létszámú közösség esetén van igazi értelme, és nem inkább „csak” amolyan familiáris irányításról van szó), szabadul meg a „hatalmára” nézve káros és – a két dolog ebben az esetben tényleg azonos! – a sziget létét veszélyeztető elemektől. Ezek: Shiobian és egy másik, ugyancsak a 2. regényből visszatérő figura: Benjamin, más néven Guido Romerini, a hajdani velencei ereklyekereskedő, régi gazdája (gazdájuk, Shiobiannal), vagyis, itteni funkciójában, „Örményország püspökhelyettese”. Riolda a könyvtárban talál rájuk és a hozzájuk tapadó ismerős, régi gondolatra, I. Bandemag birodalmi vágyainak felújítására, itt, ezen a kopár területen, a Nyugati szél szigetén. Erről társalognak, amikor belép hozzájuk, erről vitatkoznak vele is tovább, ő azonban nem túlságosan fogékony ezekre a nagyszabású fantazmagóriákra. Shiobiannal közli, hogy Fionát Normandiába fogja küldeni. Benjaminnal pedig – aki immár görnyedt öregember – azt, hogy nekik, ott semmi dolguk nincsen Benjamin nagyra látó terveivel, nem akarnak vállalkozni, még kevésbé birodalmat építeni… Holott már a magát saját elmondása szerint a „közügyekbe belevető” (102), a szigetet az „évszázados elmaradottságból” (103) kiragadni szándékozó „Észak hercege”, a Nyugati szél szigetének „fejedelme” (102)… Hogy a könyvtárszobában rendkívül ambíciózus terveket szövögető férfiak elképzelése minden realitásérzéken keresztüllépő fantasztaság, vagy Riolda irányította eddig túlságosan fantáziátlan földhözragadtsággal a szigetet? Méltán felvetődő kérdés. Hiszen az is lehet, hogy a királynő negáló, visszavonó gesztusa által kiváltott reakció legalábbis bizonyos szempontból „jogos kritikát” fogalmaz meg tevékenységével – nem utolsó sorban minapi, kevéssé sikeres expedíciójával – kapcsolatban. Személyének és működésének mindenesetre érdekes, pikáns portréja alkotódik meg a következő passzusban:

Benjamin szinte tekergőzött felháborodásában, de mégis Shiobian volt az, aki előbb odaugrott, és jól megrázta Rioldát. / –  Azt hiszed, hogy még évszázadokig itt terelgetjük a birkákat, te pedig csendesen szerelmes verseket olvasgatsz a könyvtárban? Azt képzeled, hogy te döntöd el, mi lesz a Nyugati szél szigetével? Vajon az idő lustán és gyáván mindig visszatér önmagához? Vagy úgy gondolod, hogy megállíthatod? Hát azt képzeled, van ezen a rohadt szigeten még tekintélyed? Van jövőd? Elindultál tizenegyed magaddal, hagytad meghalni a fiatalokat, és visszatértél a férjed nélkül, egymagad. Netán azt reméled, hogy éljenezni fognak? (Ö,222)

A Riolda uralma elleni támadás, a sziget „korszerűtlenségére” vonatkozó legfőbb bírálat pedig a lakosok távolsága az egyik világhódító vallástól, a kereszténységtől, amely a frank birodalom ideológiája is. Az tagadhatatlan tény, hogy a parasztok és főleg a szorgok nem Jézus Krisztus, hanem „valami Bandemag” visszatérésére várnak. Shiobian az öreg Sjön halálával megüresedettnek tekinti a királyság trónját, és karrierista pragmatizmussal kész felvenni új uralkodóként akár a kereszténységet, akár az iszlámot… A kalandor Benjamin ellenben „mélysötét, de mégis örökfiatal szemével” (104) van hatással Rioldára amellett, hogy a „szakértő irányítás” (104) fogalmának szajkózásával lényegében kísérti őt a beláthatatlan hatású és nem kevéssé sznob modernizáció erőltetésére. A férfiak és a királynő vitaoldala között engesztelhetetlen szócsata bontakozik ki, amelynek során mind Észak éghajlati mostohasága, mind pedig a „korcs” szorgok kegyetlen likvidáslása szerepel a felvonultatott szempontok, tervek, perspektívák között. Riolda lényegében „kiutasítja” az országából Benjamint. Ami nyilván nem valamiféle „diplomáciai” komplikáltsággal értendő, ám valójában van benne ilyen elem is, még hogyha a személyek közötti közvetlenség, az egész államiság és szigetbeli kultúrkezdetlegesség miatt az egésznek a gyakorlatban mindössze magánemberi, familiáris jellege van. És jelképes, hogy a birodalmi tervek zálogaként felfogható térképet zsebre téve faképnél hagyja a két férfit a könyvtárban. Úgy tűnik fel, nőként veszélyeztethetik a hatalomra (és kifejezetten: hatalmára) törő Shiobianék, de valamiképpen meg tudja őrizni a fölényét, gyakorlati kezdeményezőkészségét, „uralkodói” cselekvőképességét.

            A cselekvés szükségességének tudata azonban mind határozottabban találkozik a tehetetlenség tapasztalatával, a kilátástalanság érzetével. A 25. fejezetnek már a címe szörnyen beszédes: Mi lesz a többivel? Tudniillik a „királynő” a „lakosság” egy kis csoportját, köztük lányát és unokáit „megmenti”, azaz elküldi, „evakuálja” a Nyugati szél szigetéről… Csakhogy ezzel maga az alapprobléma, a „birodalom” földjének terméketlensége, lényegileg való tarthatatlansága élelmezési szempontból, valamint az állandósuló „belpolitikai” válság (amely jelentős spirituális gondokkal is összekötődni, mi több egyenesen azokból eredni látszik) még messze nem megoldott. – Most, utólag válik megvilágító erejűvé Riolda számára a nemrég megismert és beállítottsága szempontjából megfigyelt politikus „nőtársnak”, Normandia új úrnőjének példája: a toronyba zárkózó, toronyba szorult, testileg lényegében tehetetlen (fogyatékos) Rigoberta is, úgylehet, „gyengének és esendőnek hiszi magát, mikor bátran felveszi a harcot a szelekkel, hogy megóvja a saját birodalmát”. (106) Igen ám, csakhogy egy (/a?) rettentő „Mindenható” áll ott a másik mögött állig felfegyverkezve (itt intézőjére éppúgy gondolhatunk, mint ahogyan a frank Nagy Károlyra is, akinek a birodalmához országával együtt tartozik Rigoberta). Míg ellenben Riolda mögött nem áll a császár, és Jézus Krisztus sem a szentjeivel, hanem csak egy lázadó nevelt fiú, három értetlen és önző saját gyerek, no, meg az éhség a maga kiismerhetetlenségével. A „királynő” reflexiójában sokadszor hangsúlyozódik, hogy a sziget nem tud eltartani 150-200 embernél többet, amely tény a társadalmi fejlődésnek többszörösen gátat szab, amennyiben nem csak mennyiségileg, de jellegét, minőségét tekintve is. S felmerül valamiféle rejtélyes betegség kihívása is, jóllehet ez talán csak a lakosok mentális gátoltsága a „hely szellemének” való kitettségükben: a mostoha időjárású Észak tehetetlensége itt olvad össze vagy tűnik át a mitikus(nak tekintett) spiritualitás rémeitől történő fenyegetettség félelmeibe; a ködben óhatatlanul ólálkodó torzalakokat lehet sejteni… Históriailag – illetve a perspektívát baljósan meghatározva – konkrétabban: „A bajokhoz jönnek még a múlt rémei, a háborúk, és az emberevések emléke… és mintha ez nem lenne elég, a föld egyik legvisszataszítóbb szélhámosa, aki ezt a szerencsétlen földdarabot szemelte ki… Istenem, mire is?” (107)

            Az eszmélkedés, a kétségbeesésig jutó tehetetlenség-érzet valamint a mesei történetvezetéssel időnként érintkezésbe lépő cselekménymondás ezen a helyen kezdi előszuggerálni az ún. „tengeri ember” alakját, akinek természetfeletti-mágikus segítségére szüksége lesz Rioldának leánya, unokái és még néhény szerencsétlen szorg kimenekítéséhez a szigetről. Az 1. regény lapjairól, elejéről és végéről lehet ismerős az olvasónak ez a Norric néven is szereplő, hol „fekete ruhás, koszos” (E,62), hol csak „fekete képű hajós” (E,252), aki leginkább kortalan, meghalni képtelen kísértet, és fő funkciója – a jelek szerint –, hogy fiatalokat segítsen át mágikusan lezárt(nak tűnő), megközelíthetetlen, vagy a másik irányban, elhagyhatatlan helyekről és helyekre… A kisgyermek majd érett kamasz, már várandós fiatalasszony Riolda Normandiába való tényleges eljutását, majd visszatérését a Nyugati szél szigetére egyaránt segítette „Norric”, s most is aktiválható az alakja, segítsége – ezúttal Fionáék érdekében. Amire, mármint e fiatalok elutazására a 25. fejezet végén majd sor is kerül. Addig azonban Rioldának szembesülnie kell egyik fia, a Vörös Sjön súlyos betegségével, tulajdonképpen haldoklásával. Míg hatalmas termetű fia tehetetlenül fekszik a kunyhójában (az is jelzés értékű, hogy nem szereti a palotát!), mellette anyja megpróbál általánosabb okot észrevenni az őt lábáról ledöntő kórságra, amely nem utolsó sorban az irreális valóságérzékben, téves helyzetértékelésben csapódik le:

Talán […] valami alattomos, az emlékeket is elpusztító járvány ez […]. Egy, még a lepránál is pusztítóbb, az időt összezavaró kórság, mely lassabban végez a Nyugati szél szigetének lakóival, mint az idetévedt, pár nap alatt elrohadó norvégokkal. De talán nem is annyira ismeretlen […]. Gyerekkorában ő már látott nyitott szemmel alvó férfiakat, akik a múlt, jelen és a jövő között botorkáltak, de nem voltak otthon egyikben sem. / […] / Ám a többi alattvaló, Vörös Sjön szomszédai még egy cseppet sem tűntek betegnek: ott lopakodtak a háta mögött, és morcosan gyanakodva figyelték minden mozdulatát. Mintha betolakodó lennék, vagy gyanús, rossz idegen, gondolta. Pedig megpróbált részvétet nyilvánítani a Northumbriában elesett gyerekek szüleinek […], és belefogott, hogy elmesélje, a fiúk micsoda mészárlás áldozatául estek, de az anyák elfordították a fejüket. / […] / De az anyák némelyikében nemcsak sötét neheztelés bujkált, hanem valami furcsa értetlenség, Mintha nem egészen értenék, hogy Riolda kiknek-miknek a gyerekeiről beszél. (Ö,230-231)

Holott már kizárólag az idézet szövegösszefüggéséből nyilvánvaló: ezeknek az anyáknak a fiairól van szó! Csakhogy már megindult a „társadalomban” az elállatiasodás (történelmileg: visszaállatiasodás) folyamata, aminek egyik szellemi jele a nyelv, a gondolkodás, az értelem elvesztése. Külsődleges, testi jele pedig a térdig-derékig sárban dagonyázó gyerekek látványa; ezek közül nem egy tetvesen, éhesen kóborol. Az eltaszítás oka: ha a gyerekek emberi nyelven szóltak szorg származású, ruháját állatiasan eldobó s immár meztelenül, négykézláb közlekedő anyjukhoz, az bizony elzavarta őket. „Már nem családok, nem padremadrék éltek a Nyugati szél szigetén, hanem sértődött és dühös emberfalkák.” (108) Akár csak a birkák, mely haszonállatok azonban éppenhogy kipusztultak, garantálva, hogy ne legyen a szigetlakók számára tej, hús, gyapjú. Természetesen méhek sincsenek – a szervezetben élő, mézet termelő jószágok jelenléte olyan kulturáltsági fok jelképe lenne, amelyről már végképp lecsúszott ez a mostoha időjárásnak kitett, lényegében terméketlen és nem is túlságosan ambíciózusan karbantartott, megművelt földdarab.

            S míg Riolda egyik fia, Vörös Sjön lelkileg is, lidércesen definiálható betegségben haldoklik, addig másik fia, az indulatos Kyd egészen olyanformán dühöng, hogy az már közvetlenül emlékeztet a regény elején a szigetre érkezett norvég kalózcsapat utoljára elpusztult tagjának tengerparti őrjöngésére. (Ezt ugyan Riolda nem látta, de éppen Kyd és társai mesélték neki, amikor legutóbb Normandiából hazafelé tartottak hajón.) Lehetséges tehát, hogy a 3. regény elején hozzájuk érkezett norvégok hurcoltak be valamilyen, spirituálisan is értelmezhető-érvényesülő nyavalyát a szigetre, amit aztán a lakosok is elkaptak, csak náluk valamennyire más a betegség lefolyása? Vagy a viking kalózokat is a Nyugati szél szigete betegítette meg valójában, amikor oda érkeztek? A térképen alig(ha) megtalálható földjük, ez a senki szigete az időnek, a történelemnek valamiféle „Bermuda háromszög”-szerű elnyelő- illetve hotpontja, amely minden ottani vagy vele kapcsolatba kerülő ember életét megzavarja, összetöri? – Kérdések, amelyek a történések bizonyos pontjai alapján felvethetőek, de sem az egyes, akár legreflektáltabb gondolkodású szereplők fejében nem vetődnek fel igazán, sem pedig a cselekmény átfogó olvasata alapján nem lehet igazán megkísérelni a választ.

            A regényből még hátralévő 4 fejezet folyamán már csak néhány történés esik, azok azonban mind igen hangsúlyosak. Riolda legelőször is újra meghallgatja Benjamin fantazmagórikus, világbirodalom létrehozásával kapcsolatos agitációját. (Összekötve a szélhámos kalandor saját életútját illető elszórt utalásaival, ködösítéseivel, hazugságaival, elhallgatásaival.) Az egykor Guido Romerini velencei úr nevét is használó csaló saját elmondása szerint „szívesen munkálkodna egy nagy közös zsidó-keresztény-muzulmán zsinaton, ahol minden vitás kérdést közös megegyezéssel elintézhetnének”. (112) Ennél, a „Legigazabb Jeruzsálemi Zsinat” eszméjénél csak egy új, északi Velence létrehozása foglalkoztatja, természetesen a Nyugati szél szigetén, minthogy az a brit sziget, Skandinávia és Normandia közötti hajóutak metszéspontjában fekszik. A kérdésre, hogy vajon a hispániai emír megbízásából érkezett-e, nem ad választ; az igazság a bizánci igazságszolgáltatás elől menekülő csavargó egzisztencialitásához áll közelebb, ám azzal a – nem éppen csekély – rejtéllyel, hogy nem derül ki pontosan kinek a hajója tette partra szigetükön az egykori szolgáit, Rioldát és Shiobiant kereső nincstelen kalandort? Aki legújabban azt hirdeti, hogy hamarosan egyetlen nemzet lesz a világon, egyetlen Isten, mindössze egyetlen birodalom. Egy mindenki számára vonzó, egyetemes árucikként pedig a kalmár szellemű ember a közeli csodasziget ifjúság-kútjának vizét szemelné ki, azt nevezi meg. Riolda, aki járt az Idő szigetén és ivott a kútja vizéből – a 7. fejezetben induló expedíciója oda irányult – erre kifejti, mennyire, szinte eszeveszetten sokba került neki a varázsvízből történt kortyolás, vagyis a testi megfiatalodás…[27] A szánalmasan roskatag Benjamin azonban ijesztően képes őt a maga jóképűségében felvillanyozni egy úgynevezett „Nyugati Szél Birodalmának” említésével. Önmagát kritikusan szemlélve Riolda stratégiát változtat az izgága, bajkeverő Benjamin megfelelő kezelését illetően. Hazaérkezésekor 3 nap haladékot adott neki, hogy ennyi idő alatt távoznia kell a szigetről. Most úgy látja, akkor csinál kevesebb bajt a világban az elaggott ereklyekereskedő, ha a szigeten marad és elüldögél ővele.

            Elérkezik az a pillanat is, amikor még egészséges, ám rendszerint eléggé tanácstalan és dühöngő fiát, Kydet az egyetlen hajójukkal élelemszerző útra küldi. A szigeten az idősebb Sjön odaköltözése, azaz Riolda „királynőként” való visszatérése óta nagy hagyománya van a halászatnak. Mivel azonban nem teljesen urai a szélnek és az áramlatoknak, az ilyen expedíció nagyon és sokféleképpen bizonytalan kimenetelű. Pusztulás is lehet a vége, de például a visszatérés képessége és reménye nélküli elszakadás, eltávolodás is, – akár életre szólóan. „Ha valamiért nem sikerülne visszajönnötök, ne fájjon a szíved.” (117) Így biztatja a fiát Riolda, és ez az első pillanatban furcsának tűnő érzelmi útravaló nagyon is indokolt: a szigeten nincs elegendő élelem, már csak ezért is ritkítani kell az ott tartózkodók sorait, akik elmennek (Kyddel nagyobb gyerekek és egészségesebb férfiak) máshol több túlélési eséllyel rendelkeznek, mint a szigetükön, ha pedig mégis sikerülne visszatérniük élelemmel megrakodva, akkor az az otthon maradottaknak szintén igazi segítséget jelent és különböző csoportjai révén igazi közösséggé egyesíti fel magát az amúgy meglehetősen zilált lakosság.

            A Kydék indulását megelőző éjszaka vihar tombol, és „rettenetes, halálos köd” (118) borítja be a Nyugati szél szigetét. A borzalmas éjjel megviseli Rioldát, Benjamin pedig szörnyen panaszkodik reggelre kelve, és a jelek szerint féloldali szélütés érte. A „királynő” a könyvtárban új kódexet talál a következő címmel: Hogyan szerezte a nevét a sziget, és hogy veszítette el? Ez önmagában is baljós jel (és a cselekmény kimenetelét előlegző negatív participáció),[28] amint az is, hogy az ablakból úgy látja: alattvalói furcsán dülöngélnek fel alá. Mikor azonban felkel a székéről, azt tapasztalja, hogy nem érzi a lábfejét – ő sem, hiszen az „alattvalói” körében is hasonló állapot gyanítható. És ezek a levegőben mintegy úszó alakok most egyszerre – ahogyan az ablakból figyeli őket – megindulnak Vörös Sjön kunyhója felé, aminek csak egy oka lehet. „az örökké egymás közelében élő emberek megérzik egymás halálát” (119), hangzik a mágikus-misztikusként is tekinthető szereplői magyarázat, ám a lakosok közül mindig tartózkodik valaki a kunyhónál, így abszolút racionális, „társadalmi” magyarázat is adható arra, vajon miért lesz egyszerre nyilvánvaló mindenki előtt: az ifjabbik Sjön időközben valóban távozott az életből. Riolda is „odaúszik” tehát a szóban forgó kunyhóba, és illendően elbúcsúzik fiától, aki a családi hasonlóság révén a már szintén elhalt férjére emlékezteti. „Vörös Sjön gyönyörű volt – olyan nyugodt, fiatal és erős, mint Sjön, az ő szerelme, akivel együtt bandukoltak Normandiában, és várták, egyre csak várták a hajót, amely majd hazaviszi őket Riolda szigetére… Ahol aztán majd időtlen időkig boldogan élnek…” (120) Pontosan ez, az időtlen időkig, vagy csak a bármeddig való tovább-élés vált immár lehetetlenné a Nyugati szél szigetén. Az utolsó fejezetben ez bizonyosodik be – többszörösen: úgy egyénileg, mint ahogy közösségileg is.

            A szám szerint 29. fejezet elején szörnyű tettre kényszerül Riolda: kénytelen megölni a félig-meddig trónbitorlóként, sunyi ellenkirályként vele szemben fellépő Shiobiant, még a 2. regény végén Velencéből magával hozott nevelt fiát. Shiobiannal azóta nem találkozott az olvasó, hogy a 25. (Mi lesz a többivel? című) fejezet végén a „tengeri ember” hajójára lépő, lényegében anyja által száműzött Fiona elköszönt tőle, szeretőjétől. De igazából azóta háttérbe húzódó, az elbeszélés által „altatott” figura lett ez a nagyevő és nagyravágyó, alapjában sunyi és kétszínű figura, amióta a 23. (Csak szabadon című) fejezetben hazatérő Riolda leleplezte hatalmi összeesküvését, ő pedig gúnyosan, hálátlanul és durva kíméletlenséggel összevitatkozott nevelőanyjával a sziget „politikai” jövőjét illetően a 24. (Szakértő irányítás mellett című) fejezetben. Most azonban annál hangosabban és még a korábbiaknál is durvábban támad a palota könyvtárába visszatérő Rioldára. Alkalmasint nemrég jutott el tudatáig a tény, hogy a másik Kyd expedíciójának összeállításával elirányította a szigetről az utolsó, egyetlen hajót, és neki, mint önmagát „királyként” aposztrofáló tényezőnek ezzel minimálisra csökkentek a cselekvési lehetőségei: „birodalmát” még elhagyni sem képes, nemhogy szövetségeseket keresni… Efelett érzett haragjában tettlegességgel, sőt, elpusztítással, mi több, megevéssel fenyegeti meg nevelőanyját, akit már mint szorgot illet ezekkel a kilátásba helyezett borzalmas büntetésekkel. És itt lép túl a kritikus határon: a valóban szorg származású, s fájdalmában, elgyengültségében most még négykézlábra is ereszkedő Riolda egyszerre magához tér, felegyenesedik és felháborodottan megrázza a közben már emberevésről fantáziáló mostohafiát. „– Ez lesz a sorsotok! – kiabált Shiobian. – Mert van Isten! Azért teremtett szorgokat, hogy ne haljak éhen!” Riolda erre lelöki a lépcsőn a nagydarab, puha testű „ínyencet” (akinek koponyája tizenhétszer koppan a könyvtár bejáratához vezető éppen 17 lépcsőfokon), és aztán nem siet a segítségére…

            Ezt követően maga Riolda is már csak rövid ideig él. Az elbeszélés lényegében feladja a hátralévő létezésével, tevékenykedésével, eszmélkedésével kapcsolatos temporális indexek nagyobb léptékű adagolását, ám (?) talán még ugyanezen a napon elviszi a „királynőt” az „éhség üres káprázata” (120) vagy, prózaibban: az azzal összefüggő erőtlenség, alultápláltság.[29] A nyugati szelek szigetén ekkor még él a vén kalandor, Benjamin, aki szélütötten és kétségbe esve kering a palota folyosóin; a szigetlakók rendületlenül zarándokolnak a Vörös Sjön ravatalához, aki gyermekkori pajtásuk volt; s odakint, az utakon mindössze 7-8 kisgyerek bóklászik. Igaz ugyan, hogy eltaszítottan, vagyis a „padremadre” típusú család védelmét, gondozását nélkülözően, de ekkora mennyiség „már nem is olyan rettenetes”, [e]nnyi kicsit talán majd befogadnak a szorgok, ők aztán tudják, hogy kell a telet túlélni, halálos álomba merülve, egy falat kenyér nélkül egymás szagával jóllakni”. (122)

*

Ahogyan a trilógia 2. regényének keret-része jelentős „könyvészeti” passzusokat tartalmaz (közelebbről és nevezetesen az 1. fejezetben), amelyekkel visszamenőlegesen bővíti, elősegíti az 1. regény és a saját további cselekményének értelmezését, úgy a 3. regényből sem hiányoznak az ilyen jellegű futamok; úgy a kerettörténethez, mint a vándorlásos kalandokhoz illeszkedően, ez utóbbiakat történetként feldolgozva, kéziratokban, kódexekben elővételezve. (Az Összetört időnek mind a nyitó-, mind pedig a záró keretében találhatóak ilyen fejtegetések, feldolgozásunkban előbb most a zárlat ide vonatkozó elemei közül merítünk értelmezőileg.)

            Komolynak indul, tragikomikus, fájdalmasan humoros végkicsengésűvé válik a Kyd féle élelemszerző expedíció kapcsán Rioldának a fiával a könyvekről s a bennük foglalt tudásartalmakról folytatott beszélgetése, vitája. Riolda azt hozza elő, hogy a bandemagok ugyan nem hagytak rájuk kincseket, ám itt van a könyvtáruk. A szigeten való élelemtermelés újraindításához szükséges birkákért vagy facsemetékért a fiatalember nyugodtan adhat cserébe kódexeket is. Kyd kételyeinek ad hangot, érdektelennek minősítve a könyvtári egységek tartalmát egy immár pásztorivá egyszerűsödött világban; prognózisa szerint a „halott férfiak gondolataival való vigasztalódás” (117) nem tevékenységi alternatíva, a „betűk felett görnyedésről”, azaz az olvasásról már néhány éven belül leszoknak az emberek. Riolda azonban mégiscsak rátukmál a fiára három bőrbe kötött kódexet.

– Nézd csak, fiam! Lehet, hogy manapság nem olvasnak az emberek, de képeket talán még szívesen nézegetnek. Látod ezt a sok csodás rajzot? Így repültek a mór tudósok, a mesebeli Alexandriában meg ilyen csodás embergépeket terveznek! Ez meg itt a Tökéletes város, Alméria! És ehhez mit szólsz, fiam? Nézd csak meg jobban ezeket a tengerben lebegő házakat, ez Velence, a világ egyik csudája! És látod ezt a királynőt? Ő itt Aldora, aki meztelenül lovagol egy elefánton, és fityiszt mutat a katonáknak, Meglehet, az ő fia vot, aki ránk szabadította a vikingeket Northumbriában. / Kyd megvetően hümmögött, és eltolta az utolsó kódexet. Egy percig sem hitte el, hogy az egyetlen dolog, ami igazán számít, a saját élete ezektől a penészes lapoktól függene. / – És nézd csak! – lelkendezett tovább Riolda. – Ez itt egy beszámoló egy híres kalmárról, aki bejárta az Industól a Dunáig a Kelet összes királyságát! Az emberek esténként szeretnek szórakozni, én nem hiszem, hogy ne adnának ezekért a szép képekért egy növendék birkanyájat. / Kyd elnézően mosolygott és töltött még a teából. / – Én úgy látom, anya, az aranyat, az ezüstöt, meg a kardokat jobban szeretik. / Nincs az az agyalágyult, aki ilyen meséket ne tudna könnyen kitalálni. / Felállt, és a maga cammogós, magabiztos lépteivel elindult a kapuhoz. – Ne aggódj, holnap elindulunk, hozunk halat vagy legalább valamilyen segítséget. És ha egy mód van rá, túladok ezeken az ócska könyveken. (Ö,249-250)

Fel kell figyelnünk rá, hogy a regénytrilógia korábbi köteteiből részben már ismert, vagy legalább bizonyos ottani epizódokból kikövetkeztethető történetek részletei vagy helyszínei merülnek fel Riolda mostani „reklámjában”. S az önállósult narratívaként elsőként itt megfogalmazódó história (a Keleten mozgó kalmár mintha Benjamin lenne!) mellett némelyik ilyen sztorit mintha valamilyen variációban a 2. regény első, keret jellegű fejezetében is olvasta volna a „királynő”, hogy aztán a későbbi vándorlásai közben élőben is érintkezésbe kerüljön egyik-másikkal, részesévé váljon tehát, noha nem teljesen úgy, nem teljesen ott, ahol azok a korábbi olvasmányokban vagy akár a mostani összeállítások topográfiájában felmerülnek. S azt sem lehetséges elhatárolni, hogy a mostani „három vaskos kódexben” pontosan milyen feldolgozásban, arányosításban oszlik el, miként kerül kapcsolatba vagy csak esetlegesen egymás mellé a Riolda aktuális megfogalmazása által frissen csokorba gyűjtött 4-6 (!?) történet. De legalább ennyire figyelemre méltó, hogy már nem annyira szövegeket, mint történetek képi feldolgozásait tartalmazó kódexeket ad át a „királynő” a fiának. Az irodalmi-művészeti érdekesség modern értelmében vett ponyvájának középkori megfelelőiről szólva, azokat keresve (és kínálva) az írás(osság) immár nem tűnik fel kellő vonzerővel bíró médiumként, a képiség: a rajz, a grafika látszik szükségesnek a figyelem felkeltéséhez, azaz végső soron a kereskedelmi-egzisztenciális eredmény eléréséhez.

Strukturálisan, tehát a regényszöveg narratív szerkesztődése és az elbeszélés mesés-mítikus (mágikus?) szemléleti horizontja szempontjából még fontosabbak azok a könyvtári/olvasási élmények, amelyeknek Riolda az alanya és jelentős részben a szereplői tárgya is. A „királynő” a halála napjának reggelén (amely nap egyik fia, Vörös Sjön és nevelt fia, Shiobian halála napja is egyben) egy újonnan felfedezett kéziratot kezd el olvasni, és aztán jóformán a halála pillanatáig ezt a kéziratot tanulmányoz: a már említett Hogyan szerezte a nevét a sziget, és hogy veszítette el? című kódexet. Mivel szülőföldjét emlékezetes módon ő nevezte el (az 1. regény végén hazaérkezve) a Nyugati szél szigetének, az első pillanattól gyanítható, hogy az ebben a műben foglalt história jelentős részben a saját történetével érintkezik. Egy ismeretlen, mindenképpen a jövőből üzenő krónikás az írás szerzője. A „királynő” alapjában elégedetlen vele, mert a munka rendkívül szabályos, igen apró betűi legalább annyira felbosszantják, mint stílusának tudálékossága, feltétlenül túlzottnak érződő számszaki részletezése, különösen az őstörténet földrajzi alakulatait és alakulásait illetően. Csakhogy eredendően kell bizalmat szavaznia a titokzatosan fel-feltűnő, ide oda pakolódó könyveknek (N. herceg szerelmes verseinek agyonolvasott kézirata például mindig elöl vannak, akárhová teszi őket!), mert úgy tartja – és erre a gondolatra a cselekmény mesei cselekményvezetéséből következően nem is jut éppen alaptalanul –, hogy „[a] könyvtár az a hely, ahol az ősei üzennek, és ahol a távollétében átforgatják a lapokat”. (119)[30] Ráadásul a frissen a könyvtárba került, reggel felfedezett kódexben hamar ráakad a sziget titokzatos régi építményeire, amelyekre az Írországból jött hódító, I. Bandemag építtette a maga palotáját. A munka alaprajzot is közöl, amelynek ábrája teljesen ráillik arra a kastélyra, amelynek könyvtárában éppen olvas. S a „királynőt” lenyűgözik az új felismerések, amelyeket tudata így összegez:

Ezek szerint nem Corcból vagy Ulsterből jött kőfaragók álmodták meg ezeket a falakat! I. Bandemag csak „rájuk talált”, mikor a sorsát megpecsételő, végzetes vihar a szigetre sodorta! Hány és hány későbbi betolakodó kóválygott itt elveszetten, miközben a falak hasadékaiból szellemeket, tündéreket vélt hallani? És talán nem félelemből falaztatott be annyi ajtót a lelkifurdalásába lassan beleőrülő I. Bandemag? / Meglehet, nem ő az egyetlen, aki egész életében úgy érezte, a falak rejtekében elevenen befalazott családok élik az életüket. A palotát nemcsak a két gonosz Bandemag, hanem Sjön sem szerette, ahogy utálta Vörös Sjön, Kyd, fiona és az összes szigetlakó is. / És megint a számok! Ez a nyavalyás krónikás mindent megmért, lerajzolt, kivont, összeadott, mintha számok tartanák ezeket az elátkozott falakat, nem a hit, a szorgalom vagy az eleven akart. A szerző addig-addig szorzott-osztott, számolgatott, míg kiderítette, hogy legalább száz eleven munkásnak kellett volna dolgoznia az építkezésen, miközben a sziget birkanyájak nélkül képtelen volt eltartani ötven-hatvan embernél többet. / A palota így hát örökös befejezetlenségre ítéltetett. / De a sok kivonásban, összeadásban, szorzásban, osztásban elveszett a lényeg. Vajon mi kényszerítette ezeket a kiváló építőmestereket, a szorgok őseit, hogy teljesen megalázkodjanak az íreknek? Volt-e saját nyelvük? Tudtak-e az ír támadás éjjelén beszélni, vagy ez a furcsa, kidőlt-bedőlt palota a girbegurba folyosóival az ő grammatikájuk, az ő szókincsük? (Ö,262-263)

            A sziget története a legendák tükrében című fejezetben azután saját magával kapcsolatosan olvashat Riolda. A létezésére vagy az esetleges nemlétezésére vonatkozó általános históriai szempontokat, bizonyítékokat, cáfolatokat, konkrétan pedig olyasmit, hogy nem csak a Nyugati szél szigetén élt valaha, hanem bejárta Indiát és Kínát, hajózott volna a Níluson, és állítólag kísérletet tett a hispániai emír uralmának megdöntésére. Mindezeket történéseket a mesék birodalmába utasítja a krónikás, ám a történeti forráskritika ilyen emblematikus művelése mégis inkább a „tudálékosság” érzetét kelti fel Rioldában. Amit a saját „ismeretei” felől felépíthető, igazolható kritikaként tud szembeszegezni a túlzottan precíz okfejtéssel, az olyasmi, miszerint a számszakilag gondos krónikás a jelek szerint nem hallott a II. Bandemag idejében a lakosokat sújtó átokról vagy éppenséggel a szorgokról. Arra futotta képességeiből, hogy a sziget eltartóképességéről nyilatkozzon, de már az „éhezés mélységeiről”, vagy kifejezetten az „éhezők tudásáról” (124) reménytelen lett volna fogalmat alkotnia. [31] Önmaga története nem kifejezetten szórakoztatja, ezért megpróbál megtudni valamit a gyerekei jövőjéről. Nos, a halászexpedícióval nemrég távozott Kyd mint a Feröer-szigetek első királya szerepel, egy bizonyos „Fiona úrnő” pedig Normandiában a Germantes-Chaussy család ősanyjaként szerepel. Sokkal többet azonban nem tud meg, és a jövőben egyre inkább előre haladva, önmagától a krónikában távolodva mind érthetetlenebbé válik számára a szöveg. felmerül a krónikás általi alattomos nyelv-váltás lehetősége is…

            Rioldát a családjával kapcsolatos tájékozódása, reflexiói egy történelmi általánosításig vezetik el, amely már a sokadik a regény lapjain, de ez valamennyi közül az elképzelhető legáltalánosabb. Arról szól, hogy talán minden nemzedékben ugyanaz történik állandóan. Mégpedig az, mégpedig úgy, hogy valamennyi generáció egyformán kevés szabadsággal rendelkezik. A múlt ismeretlen birodalom az emberek számára, ám ők valójában mindig a származás, emez „legelfogadottabb mese” (125) alapján osztják szét a birtokukban lévő dolgokat. Nem vagyunk a magunkéi, sokkal inkább a halottainké. „Semmi oka nincs hát, hogy időtlen időkig ne ugyanaz ismétlődjék. Vagy hogy ne minden egyszerre történjen.” (125)

            A históriai ciklikusságot vagy az idő megszüntetését, esetlegesen „nemlétező” voltát állító (kidolgozott) filozófiákkal rokon, rezignált ráérzések, megállapítások az éhségtől, fáradtságtól végképp elgyengült Riolda számára már-már a saját tényleges eredete feltárásának kapujában parancsolnak szomorú, nagyvonalúan nemtörődöm megálljt. Sejti, ha több energiája, kitartása lenne, akkor az általa most forgatott, újszerű kódex talán még a születése titkára is fényt derítene. Mégis, az elbeszélés szerint már semmi oka nincsen arra, hogy az eddiginél alaposabb figyelemmel visszalapozzon születése idejéhez, hiszen már nem haragszik senkire és senkinek nem akar igazságot szolgáltatni… Kételyeit, fennmaradó kérdéseit – amely kérdések még ezen a ponton is azonosak a regényes cselekmény legtermékenyebb, legizgalmasabban lebegtetett bizonytalanság-pontjaival[32] –, szépen átviszi magával a túlvilágra.[33] Annyit már Vörös Sjön haldoklásakor megtudunk az elbeszélésből, hogy nem elveszett öregként hal meg az ember (amennyiben megérheti az idős kort), hanem „mindannyian a saját gyerekkorunkon át lépünk az ismeretlenbe”. (114-115) Ennek a szemléletnek a fényében kell értelmeznünk a „királynő” búcsúját is: „Csengő kislányhang a köd hófehér szívéből. – Riolda vagyok, és holnap majd elindulok, hogy minden jobb legyen.” (126) Mintha virtuálisan visszavettetett volna a világ Riolda 4 éves korába, amikor elindult a szigetről… Ami azt illeti, sokkal jobb állapotban most sincsenek a „birodalom” élelmezésügye, társadalma, kilátásai. Egy helyben forog az idő vagy históriai léptékű lepusztulás veti vissza az országot a „fejlődés” startvonalára. Noha az is először merült fel most az egész alakulástörténettel kapcsolatban, hogy Riolda jobbító, fejlesztő szándékkal ment volna idegenbe, hogy majd hazahozza világlátottságának eredményeit, tanulságait, értelmezésünkben mégis a történelmi destrukció érvényesülését véljük felfedezni.

*

Áttérve most az Összetört idő cselekményes keretén belül a nyitó részek tanulmányozására, általánosságban megállapítható, hogy a trilógia befejező műve már a történelmi destrukció határozott érzetével, hangulatával is indul. És a regény kezdő fejezetei tartalmilag-motivikusan valóban bőséggel alátámasztják, hogy a sziget múltjának tapasztalata alapján eléggé van ok a pesszimizmusra (itt, helyben is, de a világon általában is), legalábbis igen kevés az ok még a mérsékelt történelmi optimizmusra is – azaz a helyi életviszonyok valamiféle progresszív kibontakozásának hitére (ami pedig az 1. regény végén és a 2. regény elején némi megszorításokkal még meglehetősen indokoltnak látszhatott). A 3. regény nyitányában ugyanis Riolda a szigetüket éppen 99 évvel korábban meghódító I. Bandemag (az egyik leszármazási elképzelés szerint az asszony nagyapja) korabeli naplójában olvasott szörnyűségekre reflektál magában. Mint megtudjuk, az első „király” nagyon hamar úgy rendelkezett, hogy a sziget őslakói, a szorgok nem viselhetnek ruhát, nem beszélhetnek senkivel (de még csettintő vagy makogó hangokat sem hallathatnak), barlanghasadékokban kell meghúzódniuk télire, s megpillantva az ír katonákat, kötelesek térdre vetni magukat előttük… A dehumanizáció ezen, döbbenetes momentumai, amelyek mesei radikalitással a történelem egy adott időszakában egymásra sorjázó zsidótörvényekre emlékeztetnek egyenként illetve strukturálisan, I. Bandemag egykori megfigyeléseiben és tudatában azzal alapozódnak meg, hogy először csak „beszélő kutyáknak” látja a szorgokat. „Lelketlen, viccesen makogó lényeknek, akiknek az a dolga, hogy a kínhalálukkal szórakoztassák a szigetre lépő ír harcosokat.” (1) Riolda értelmezése fájdalmas-ironikusan azonosul feltehető ősének észjárásával: ha a kopár földön nem él meg a szarvas, a nyúl, akkor ugyan mi másra lehetne vadászni, mint emberre, vagy… emberszerűségre (aki/amely – önmegnyugtatás ez –: valójában mégsem ember…)?! Márpedig vadászni szükséges, hiszen a földrajzi-időjárási mostohaság folytán a szigeten ragadt katonáknak a tél unalmát valamivel csak el kell ütniük!? Innen azután már csak egy lépés volt az emberevés, pontosabban a szorg-fogyasztás (amennyiben az őslakókat nem ismerték el embernek, legalábbis teljes értékű embernek nem); más vadászható élelem nincs; ez a föld néhány száz embernél többet nem tud eltartani, elhajózni pedig a viharos áramlatok miatt nem olyan könnyű, kvázi „lehetetlen”. Mindezen, objektív adottságokhoz járultak a személyes, lélektani, egzisztenciális, majd a szubjektív tényezők:

I.Bandemagot amúgy szülőföldjén, a messzi Ulsterben érzékeny, barátságos, költészetben is jártas, az udvarlás nemes szokásait követő királyfinak ismerték. De hát hogy vetemedhet arra egy széplelkű királyfi, hogy […] unalmát elűzendő íjjal és nyíllal gyerekekre vadásszon? Bár a napló szemérmesen hallgat az okokról, Riolda pontosan tudta a választ: […] az ír katonák csak akkor maradhattak életben, ha felfalták ezeket a violaszín pupillájú bennszülötteket. […] / De tavasszal, a szelídülő jóidőben I. Bandemag már nem is akart elhajózni. Megkedvelte a sziget kuporgó óriásokhoz hasonló szikláit, a sziget egyetlen forrásának állott borra emlékeztető ízét, a szélben hajladozó, ehetetlen bogyókat termő, különös cserjéket. Ráadásul Ulsterben, apja székhelyén a testvéreivel és unokabátyjaival kéne vég nélkül egyezkednie, itt viszont istenként imádják a katonák… és nemcsak a katonák, hanem a telet mezítelenül túlélő szorgok is. Mi lenne, ha a bennszülöttekkel építtetné fel a palotáját? Ha megparancsolná nekik, hogy ezentúl négykézláb járjanak, és a hátukra kötözve vigyék a köveket a sziget egyetlen dombjára? / Mi lenne, ha a szorgok csecsemőire a késével külön jelet vésne? Ha megszámozná őket? Ha megtiltaná nekik, hogy a tengerpartra menjenek? / […] / Ahogy megfordultak a szelek, a katonáinak megparancsolta, hogy hozzák el a könyvtárát és a menyasszonyát Ulsterből, és rakják meg a vitorlást vetőmaggal, birkákkal, kőművesszerszámmal, mert majd ezen a kopár földdarabon épít[…] [e]gy igazi tündérvárat, egy fantasztikus palotát, amiért még a szikrázó napsütésben fürdőző mórok is irigyelni fogják. Arról ábrándozott, hogy kiszélesítteti az öblöt, karvastagságú falakat emel, és óriás kőoroszlánokat épít az öböl bejáratához. / De ő maga nem merte elhagyni a szigetet: mintha tartott volna attól, hogy távollétében ezt a kopár földdarabot a félkész szobrokkal, a meztelenül futkosó szorgokkal visszaveszi a tenger. (Ö,8-9)

Miért is ne vehetné vissza? Hiszen ez a sziklás, kopár szigetet „százszor száz esztendeje a tengertől kapták ajándékba”! (1) Igaz ugyan, hogy az őslakók, a szorgok, de hát a sziget sorsa annyira összefonódik ezekkel a félig állatinak, félig démonikusnak tartott, s csak külsőleg ’emberszabású’ lényekkel, hogy ez a föld az eredeti lakosságával együtt pontosan az, ami… „Elátkozott”, reménytelen, kilátástalan hely, legalábbis a bandemagi napló szerint, amelyet természetesen Riolda olvas, lévén jóformán ő egyedül tud olvasni a közösségéből. Mostoha természeti körülmények és időjárás, az embertelenség gyakorlati és lelkiismereti visszahatásai, szerencsétlenségek? Nehéz eldönteni, hogy pontosan mi gátolja a legalapvetőbb „gazdasági-társadalmi” kibontakozást is, a jövendő Északi Birodalom kiszemelt székhelye mindenesetre nagyon messze marad attól, hogy igazán „megemberelje” magát, ezzel szemben inkább – az elbeszélés egyfajta szójátékaként – elszörnyed. (Ö,9, [kiemelés az eredetiben]) A telek egyre hidegebbnek és hosszabbnak tűnnek, ravasz-gonosz áramlatok tartják fogva a szigeten magát a királyt is, a látogatók hajói szétzúzódnak az öbölben, az Írországból hozott magok nem erednek meg a sziklák között, az elültetett facsemeték rügyei elfagynak a jeges szélben, a birkákat ismeretlen kórság tizedeli vagy időnként teljesen ki is pusztítja. Nagyon nehéz bármiféle érdemleges mezőgazdasággal próbálkozni a szigeten, pedig ennek sikere annak a zálogát is jelenthetné, hogy egyszer s mindenkorra sikerüljön felszámolni az emberevést. Tulajdonképpen csak a palota-építkezés halad előre. Az Írországba visszamenekülő építőmesterekkel vagy nélkülük, de majdnem egészen a befejezésig jutnak, ám I. Bandemag befalaztat jó néhány szobaajtót – mert talán retteg az éjszaka hallható zajoktól. És valóban: úgy tűnik fel, spirituális bűnhődés jut osztályrészéül a bennszülöttek meggyalázásában részt vett valamennyi ír katonának. „Éjszakánként fehér ruhás kísértetek érkeztek, talán tündérek vagy bosszúálló szellemek, hogy rémálmokkal kínozzák a túlélőket.” (4) S néhány év leforgása alatt az „ulsteri dicsőséges hősök” (4) a szorgok téli álmot alvó életnívójára esnek vissza (az állatias intenzitású szexualitást mutató szorg „nőstényektől” született gyerekeik már úgyis egyértelműen szorgok lesznek); maga a király a téli sötétségben annyira retteg, hogy nyitott szemmel sír az édesanyja után, húsra már nem képes ránézni, évekig bogyókon és faleveleken él, mígnem úgy végzi, hogy éhen vész… „[M]intha ez az áldozatokkal és bűnösökkel teli sziget az elkerülhetetlen megsemmisülés felé sodródna.” (3) Ez a metaforává sűrűsödő mágikus-mítikus hasonlat (hogy tudniillik egyfajta ’szellemhajó’ gyanánt lenne otthonuk, a kopár, sziklás földdarab) meglehetősen harmonizál azzal, hogy a róluk szóló hírek alapján a szomszéd népek rajtuk rémüldöznek és az anyák Bandemag nevével  ijesztgetik a gyerekeiket…

            Mindez az ugyan bűnökkel terhelt, de mégis csak az örökre maguk mögött hagyott előidőknek tekintett múlthoz látszik tartozni. De csak látszik, ugyanis a visszaesés naponta, úgyszólván állandóan fenyeget. (És mint az a cselekményes keret második feléből, a regény végéből kiderül: nem éppen véletlenül.) Tizenöt esztendősen, Normandiából hazatérve Riolda ugyan felszabadította a szorgokat, szászokat hívott be Northumbriából, és nem törődik az emberek közötti eltérésekkel, ugyanakkor azonban ezek a különbségek nagyon is léteznek továbbra is. Pedig már csak három, bevándorlókkal nem keveredő szorg család maradt a szigeten, a többség „keverék” (a brit szigetekről vagy a kontinensről származók is maroknyi mennyiséget tesznek csak ki). A „tiszta vérű” szorgok ugyanakkor a település szélén csendesen, hallgatagon, titokzatosan és vészjóslóan húzódnak meg. Ha belépnek a saját kunyhóikba, akkor a rég meghalt, de általuk istenként tisztelt I. Bandemag egykori parancsainak megfelelően meztelenre vetkőznek és egymás között soha nem beszélnek, legfeljebb gesztusokkal kommunikálnak egymással. Nevük, legalábbis egymás között használt nevük nincsen, esős napokon egymáshoz bújnak a kunyhóikban, és amennyire tudni lehet, ilyenkor hangok, szavak nélkül beszélgetnek a tengerrel, egymással. A rabság beleette magát a lelkükbe, az őket üldöző és megalázó I. Bandemagra jótevőjükként emlékeznek, naponta imádkoznak a visszatéréséért. „A nagy, fehér atyáért, az igazságtevőért és szabadítóért.” (5) Rioldában méltán ébred fel a gyanú, hogy I. Bandemag aligha tudta volna olyan könnyen elfoglalni a szigetet és annyira gyalázatosan alávetni a lakóit, ha a megalázkodásra és öncsalásra való hajlam nem gyökerezik olyan erősen a természetükben.

            A keretnek a 3. regény elején elhelyezkedő részében a falu végén izoláltan élő szorgok még meglehetősen családcentrikusak. Az igaz, hogy a messziről érkezettek, a jövevények számára felfoghatatlan módon üzennek egymásnak, és így mintegy kizárnak a kommunikációs terükből másokat (az „idegeneket”, ellenségeket), ám egymásnak üzennek legalább. Saját közösségükön belül a sötétben is látják a másikat, és szavak vagy érintés nélkül is érzik társaik fájdalmát. Olyan pontosan érzik társaikat, mintha egyetlen, hatalmas testet képeznének csoportként, tömegként, és valóban beszéd nélkül értik, közvetítik ezen a csoporton-tömegen belül a „gondolataikat”. – Mármost a regény végi keret emberi, közösségi („társadalmi”) problémái pontosan valamiféle „szorgosodás” tendenciájaként ragadhatók meg a leginkább manifeszten, nem leválaszthatóan a beszédszerű nyelvhasználat kérdéséről, kihívásáról. „Riolda megfigyelte, mennyi a tetvesen, magányosan, éhesen kóborló gyerek. A szorg származású anyák ledobták a ruháikat, visszatértek a régi családjukhoz, és ha a gyerekük emberi nyelven szólt hozzájuk, akkor elzavarták. Ezek a kicsapott gyerekek ődöngtek fel-alá a kunyhók körül. Már nem családok […] éltek a Nyugati szél szigetén, hanem sértődött és dühös emberfalkák.” (108) Kísérteties, hogy ez a sértődöttség immár nem tűnik fel kezelhetőként, legalábbis emberileg nem. Amikor Riolda – fiának, a beteg Vörös Sjönnek a meglátogatása alkalmával – megpróbál részvétet nyilvánítani az expedíciójára magával vitt, majd a northumbriai vérengzés során elpusztult fiatalok szüleinek, akkor az anyák elfordítják fejüket. A „királynő” olyasmit gondolhat, és bizonyos embereknél („egyedeknél”?) joggal, hogy mivel ő egészségesen járkál és ezen anyák felfogása szerint talán „szemforgatóan sopánkodik” (108), egyfajta engesztelhetetlen elutasítás jut osztályrészéül. Azonban a furcsa, igazából ellentmondásos mód, ahogyan az anyák valójában viselkednek vele ekkor („Valamilyen elviselhetetlen messzeségben kíntól eltorzult arccal vigyorognak.”, 108), annak rémséges sejtelmét engedi előtérbe jutni, miszerint ennél valójában nagyobb már a baj. A fájdalom, sértődöttség emóciói az értelem-vesztés animális-állatias reflektálatlanságának tendenciájával kereszteződnek ezeknél az embereknél: lényeknél. Döbbenettel, szörnyülködve és borzongva olvashatjuk rá még egyszer erre a szituációra a korábban már idézett mondatokat: „az anyák némelyikében nemcsak sötét neheztelés bujkált, hanem valami furcsa értetlenség. Mintha nem egészen értenék, hogy Riolda kiknek-miknek a gyerekeiről beszél.” (108)

            A 3. regény Mi lesz a többivel? című híres-hírhedt – mert az ember(i)ség kihívásait radikálisan felvető és faggató 25. fejezetében Riolda, miután súlyosan beteg egyik fiát, Vörös Sjönt meglátogatta, átmegy a „tiszta vérű”, angolszászokkal, normannokkal nem keveredő szorg családjainak kunyhójába. Célja, hogy a másik fiát elhagyó, a házasságukból kilépő, és közös gyermeküket magával vivő feleséget „hazarángassa” onnan. (109) Az oda behúzódó, befogadott nők és gyermekek azonban félelmetesen egyformának tűnnek előtte: individualitásukat feladónak, egyéniség szerint megkülönböztethetetlennek. Szinte állatiasan, csordaszerűen rekollektivizálódottak, amit az is mutat, hogy „az egymás hegyén-hátán kalimpáló kezek-lábak közt Riolda alig ismeri fel a saját unokáját”. (109) És valóban: a gyerek csak vakog, szörcsög, nem beszél, s amint nagyanyja felkapja és magához öleli, beleharap annak nyakába. Kyd nem is ismeri el a sajátjának, „rossz vakarcsnak”, „patkánykölyöknek” titulálja, ami bőven lehet a csalódott (és talán máris megcsalt?) fiatal férj renitenskedése is, amely az utód eltaszításában, a róla való gondoskodás megtagadásában csapódik le, így állva bosszút áttételesen a feleségen, az anyán is a gyereken keresztül. S az asszonyok jellemző módon természetesnek veszik a vinnyogó kismacskára emlékeztetően kapálódzó, fújó gyereket, míg Kydtől tartanak, még a véletlen érintést is fenyegetésnek, akár inzultus kezdetének veszik. Ennek a jelenetnek a végére már valóságos csordát vagy nyájat képez a csak nemükben (de aszerint jelentőségteljesen!) megkülönböztetett embertömeg egymásmellettisége, mintha bármelyik pillanatban orgiasztikus összevisszaság zűrzavara szabadulhatna a világra. „Férfiak és nők egymástól biztonságos távolságra felsorakoztak a tengerparton, mintha egy másik világból érkező, mindannyiukat felszabadító, új Bandemagra várnának.” (109) A kör bezárult: I. Bandemag taszította őket állatias felhangokkal is bíró szolgaságba, nyomorba, most hatalma gonoszul teljesedik ki rajtuk utólag, hiszen szabadítóként is őt vagy egy hozzá hasonló figurát várnának vissza… Az emberség olyannyira fontos tét itt, hogy szinte biztos lehet az olvasó a küszöbön álló elbukásában!

            A mesei-mítikus kauzalitás azonban, amely a regény cselekményét szervezi és értelmezésének végső horizontját is meghatározza, lehetőséget ad arra, hogy ne feltétlenül és kizárólagosan valamiféle „primitív”, a bennszülöttekre jellemző atavizmusnak tekintsük a szorgok visszaállatiasodását (ne felejtsük el, Riolda az 1-2. regény határán felemelte, majd jogilag is felszabadította őket!), a sziget emberpopulációjának általános vissza-, vagy egyáltalán: elszorgosodását. Erre a Vörös Sjön betegágyánál álló Riolda érez rá, és ad a dologgal kapcsolatban egyfajta mágikusan racionalista magyarázatot belső monológjában:

Talán […] csak valami alattomos, az emlékeket elpusztító járvány ez […]. Egy, még a lepránál is pusztítóbb, az időt összezavaró kórság, mely lassabban végez a Nyugati szél szigetének lakóival, mint az idetévedt, pár nap alatt elrohadó norvégokkal. De talán nem is annyira ismeretlen, gondolta Riolda. Gyerekkorában ő már látott nyitott szemmel alvó férfiakat, akik a múlt, jelen és jövő között botorkáltak, de nem voltak otthon egyikben sem. (Ö,230)

Tehát, amikor Vörös Sjön fogát, szemét, fejét, nyakát, halántékát fájlalja, amikor minden noszogatásnak ellenáll, és kizárólag pihenni akar, akkor mindebből valójában az a lényeges, hogy emberi akaratát, kezdeményezőképességét veszítette el. Hiszen nem csak Kydnek, de a „királynő” ezen, hatalmas termetű fiának sincsen fogalma arról, hol jár a felesége, mit csinálnak a gyerekei… (A családi összetartást illetve annak a hiányát a létezés értékének fokmérőjeként véve itt jelentős erkölcsi színvonalesés következett be.)

iii / Összefoglalás

A Fordított idő – trilógia egyes műveiben a sziget-királysághoz és annak állami szintű sorsához kötődő (a munkák elején és végén elhelyezett) fejezetek centrális figurája egyértelműen a Riolda nevű női főhős, mindazonáltal lényegesen másképpen, mint ugyanez a szereplő (és mindenkori kísérői, ha akadnak ilyenek éppen) az utazásos regényi cselekményközepekbe merülten. Ez a különbség fémjelzi a leghatározottabban, hogy az egymásra sorjázó három regényben folyamatosan keretes szerkesztésmód érvényesítéséről beszélhetünk. Különböző mértékben, de egyként, és ezt az eljárást a sorozat kezdő regénye mintegy példaszerűen, alapozó jelleggel valósítja meg a mű-hármas egésze számára. Jelen dolgozatunkban főként a 2. és a 3. regény cselekményével foglalkoztunk, azonban mindez természetesen elképzelhetetlen lenne az 1. regény teljesítménye nélkül, amelyet önmagában vehető evidenciaként kezeltünk a továbbiak viszonylatában, közvetlen ismertetésétől, részletesebb felidézésétől ezúttal eltekintve.

Riolda történeteként olvasva a Fordított idő [I.] eminensen keretes elbeszélés: e szereplő születésétől kezdve, egy Isten háta mögötti ír szigeten (vagy emberöltőnyi idővel a történet kezdete előtt ír harcosok által meghódított/alávetett világ-zugban), a távozásával/szökésével induló vándorlás-periódus megannyi állomásán keresztül egészen addig követi a női főhős élettörténetét, ameddig az vissza nem tér a szigetre és át nem veszi felette az uralmat.[34] A vándorlás, a kalandozás kevéssel a születés után (4 éves korában) kezdődik Riolda számára, és egészen a szigetre való visszaérkezéséig, fiatal felnőtté, sőt anyává válásáig tart. Emez, egyszerre emberfeletti és emberalatti lénynek már a valóságos származásával kapcsolatban is megannyi kérdés vetődik fel (részben még a saját maga szánmára is), ám szorosan összeolvasva a regény első (Az idő messze van című) és harmadik (A szél gyökere a tenger című) fejezetét az utolsóval (A nyugati szél szigete című szövegrésszel), rá-olvasva tehát a befejezést a nyitányra, több minden perspektivikusan megvilágosodik a befogadó előtt – az egész mű átfogó „üzenetét” is valamennyire átdimenzionálva (a regény művésziségét, annak komoly mondanivalóját feltétlenül erősítve). Ez a „rá-olvasás”, elhamarkodottan, elsietetten (előre lapozva) végrehajtva, természetesen rombolná a mű kalandosságának izgalmát, amennyiben azonban a zárlat egyes, igencsak hangsúlyos elemei visszamenőleges hatállyal érintkezésbe lépnek az indítás egy-egy függőben maradt, vagy az olvasás befejezésekor mindaddig függőben lévőként felismert szálával, úgy nemcsak az utólagos kikerekítettség legalább valamelyes érzetét adják meg, s nemcsak utólagosan, hanem a kezdeti elkötetlenség szándékoltságának, a mesteri lebegtetésnek is a magyarázatát nyújtva: erre a lebegtetésre, bizonytalanságra, kitöltetlenségre a narrációban az egész mese folyamán alapvető szükség volt – anélkül azonban, hogy döntő hiányként akadályozta volna a történet élvezetét; sokkal inkább az izgalmat, a végig feszült érdekességet volt hivatva fenntartani. A feszültség, az újszerűség, az érdekes meglepetés, meghökkentés az elsőtől az utolsó soráig jellemző a regény fejezeteire, jeleneteire, eseményeire, feltételezéseire, találgatásaira, reflexióira. De talán minden egyes kijelentésére, valamennyi mondatára is, ahogyan az olvasás linearitásában lebilincselően vezetnek – önmagukon keresztül, fokról-fokra. Értelmezésünkben azonban minden további nélkül végrehajtjuk a kezdet és a vég összeolvasását, mivel a főhőssel és az emberiséggel, a humán létezéssel kapcsolatos kérdéseket felvető keret önmagára zárulva mintegy önmagán belül (is) kompaktnak bizonyul: a befejezés valójában „csak” olyan kétségeket fogalmaz meg (részben, homályosan meg is válaszolva azokat, persze), amelyek éppen önmaguk belső alternativitásával színezik, dúsítják fel a kezdő szituációt, amelyre a befejezés döntő módon visszaemlékszik s amelyhez valamennyire vissza is tér, amibe bizonyos fokig vissza is hajlik tehát.

            Ami pedig az 1. regényre igaz önmagában, az kiterjesztve nagyjából-általánosságban érvényesnek vehető a további két műre, azaz a trilógia egészére nézvést is: főként a keret spirális (körben forgó, de emelkedő vagy süllyedő, hol több adatot-szempontot nyújtó, hol ebből visszavevő, lebegtető) információs szerkezete az, ami a regény(ek)ben felrajzolt univerzummal kapcsolatos döntő tudást hordozza. Ezen keresztül az olvasó vonatkozó (főként a megismert cselekményre vonatkozó, ám attól függetleníthető) világismeretét kidolgozza, szörnyülködését esetenként kiváltja, erkölcsi megrendülését lehetővé teszi. (Ebből következő esetleges társadalmi-politikai aktivitáspotenciálját, közvetve, felszítja.)

[1] Itt adjuk meg, hogy Bánki Éva trilógiája címén a következő kiadásokkal dolgozunk: Fordított idő, Jelenkor, Budapest, 2015; Elsodort idő, Jelenkor, Budapest, 2017; Összetört idő, Jelenkor, Budapest, 2019. A megjelenés sorrendjében esetenként, sőt, többnyire mint 1., 2. és 3. regényről beszélünk e munkákról. Az összességében Fordított idő I-III. gyanánt is jelölhető, mert védőborítón – de nem címlapon! – szerzőileg egyes darabjainál „Fordított idő II.” vagy „Fordított idő III.” felirattal is címkézett (hármas) elbeszélő műből származó idézeteket az alábbiakban ezekre a kiadásokra vonatkoztatottan pusztán oldalszámmal adjuk meg, reményeink szerint mindig egyértelműen (sorrendileg még F, E és Ö betűvel is) utalva arra értekezésünkben, hogy mikor melyik (rész-)regény szövegéről, esetleg annak a (rész-)regénynek melyik további, saját tartalomjegyzékében római számmal jelölt, kisebb részéről, utóbbin belüli fejezetéről, s – minden esetben –, hogy a hányadik oldaláról van szó.

 

[2] A felvetésről nem könnyű eldönteni, vajon ténylegesen történettudományi, vagy historiográfiainak álcázott, olyan formát felvevő szépirodalmi kezdeményezésről van szó. Magyarul vö. az eredetileg és eredendően Európa egyetemes VII-X. századi történelmének „rejtélyeit” tematizáló kontextushoz: Heribert illig – Klaus weissgerber, Magyarok a kitalált középkorban, Allprint, Budapest, 2003..

[3] Az itt kihagyott tanulmányrész olvasható mint a következő publikáció nagyobbik szövegfele: zsávolya Zoltán, Tér, etnikum, alak, beszéd. Bánki Éva Fordított idő című regénye a fogadtatás metszeteiben = Ambroozia, 2018/2., https://www.ambroozia.hu/A201802/tanulm%C3%A1ny/t%C3%A9r-etnikum-alak-besz%C3%A9d-b%C3%A1nki-%C3%A9va-ford%C3%ADtott-id%C5%91-c%C3%ADm%C5%B1-reg%C3%A9nye-a-fogadtat%C3%A1s-metszeteiben

 

[4] A kritikai fogadtatás aktorainak munkáját aktuálisan színezte, és most, a regényhármas teljessé kerekedése után valamelyest visszamenőlegesen is óhatatlanul színezi, hogy az 1. regényt még nyilván szinguláris teljesítményként tekinthették önmagában, amely ráadásul a teljes újdonság erejével is hatott mind az életműben, mind kortársi literatúránkban egyaránt, míg a 2.-at mintegy hirtelen felbukkanó folytatásként, egyszersmind a még további folytatás ígérvényeként kellett már számításba venniük – annak köztességét, úgymond ’ideiglenességét’ rögtön számításba véve információtechnikailag. Éppen ezért speciális, éspedig szintén speciálisan köztes tapasztalatokkal szolgálhat, amennyiben közvetlenül a 2. regény megjelenése utáni kritikákra, azok megállapításaira, tanulságaira tekint rá az értelmező. (Magunk a munka ezen részét máshol végezzük majd el.)

[5] Vö. acsai tóth András, Az eleven idő fogságában – Bánki Éva Fordított idő trilógiájáról = Litera-Túra, 30. lapszám, 2019 október,  https://m.facebook.com/story.php?story_fbid=2481933158549861&id=100001996039972, utoljára megnyitva: 2019.11.30.

 

[6] acsai tóth, i. m.

[7] Női főszereplő, aki a lovagi eposzok férfi hőseivel „egyidős” poétikailag, ám nem olyan egzisztenciális-tevékenységi funkciókörben, mint a középkori lovagregények férfi főhősei számára igazán releváns nő. Tehát nem szexuális szimbólum-objektum, noha nőiességét, anyaságát emblematikusan megéli, s cselekvése társadalmilag sem alávetett – legalábbis perspektivikusan nem az. ’Csúnyácska’, ha úgy tetszik, de feltétlenül ’okoska’ is, sőt, spirituális. És ami fő: „királynő”, azaz állami szintű irányító. (Ami persze az adott, minimálisra beállított kísérleti körülmények között nem sokkal több, mint családfőség. De hát éppen ez az!)

[8] Ld. szilas György, Miért nem lehetséges “tökéletes idő”? Bánki Éva regénytrilógiájáról, https://mandiner.hu/cikk/20191116_miert_nem_lehetseges_tokeletes_ido, utoljára megnyitva: 2019.11.30.

[9] Ami általában véve tévedés, hacsak nem „allergiás” erre a szempontra a kritikus, vagy esetleg főként csupán azzal a néhány, ebben a tekintetben tényleg markáns felvetéseket tartalmazó könyvbírálatokkal találkozott, mint amilyen hutvágner Éva A  nyugati szél szigetének királynője (Apokrif, 2015/4.) vagy steinmacher Kornélia „Örökké élni nem lehet, de a halált megkerülni igen” (Új Forrás, 2017/1.) című írása.

[10] Fekete J. József, A jövőre is lehet emlékezni, In: Magyar Szó kulturális melléklete, 2016.11.15., https://www.magyarszo.rs/…/A-jovore-is-lehet-emlekezni  Via: https://m.facebook.com/story.php?story_fbid=2580122528730923&id=100001996039972, utoljára megnyitva: 2019.11.30.

[11] Egyébként az “uralkodóház” kifejezés igazában természetesen nem valamely helyszínt jelent, hanem családi-dinasztikus értelemben vett, metafora kifejeződése a leszármazásnak.

[12] Kivéve a 2. regény esetében, ahol a záró foglalat hiányzik.

[13] Vö. Heribert Illig már itt is hivatkozott, szakmai berkekben nagy port felverő kezdeményezésével!

[14] Trilogikus regényi mesterhármasával Bánki Éva akár a magyar Rowling is lehetne – a Harry Potter-könyvegyüttesnél azonban az ő sorozata reménytelenül művészibb; s kis nép, kis nyelvközösség alkotójaként recepciós érvényesülési lehetőségei is nyilván jóval korlátozottabbak az Egyesült Királyság-beli pályatársáéinál.

[15] Mint később kiderül, az egyik „legszórakoztatóbb olvasmánynak” titulált história szintén kapcsolódik majd Hákim gyilkos-utópisztikus törekvéseihez, hatalmas méretű „építkezéséhez”, lévén Narbonne-ban és Almeríában játszódik: „egy szerény füzetecske […] egy zsidó asszony, Hanna és a lánya, Lea szomorú elválását és titokzatos egymásra találását mesélte el. Fullasztó családi bűnök, aljas kalandorok, titkos szerelmek, bűnbánat, szenvedés és mindent elárasztó kegyelem […]. […] annyira megszerette Hannát, ezt a töpörödött, sok nyelven tudó öregasszonyt, hogy úgy érezte, egyszer majd személyesen is megismeri. De hogy ismerhetné meg? Hiszen […] az ő városa olyan messze van… Ha van valahol, és nem csak egy mesemondó képzeletében létezik… / Vagy ez mind nem számít, mert előbb-utóbb úgyis minden könyv szereplőjével találkozik? Városalapítókkal, emberkereskedőkkel, bölcs öregasszonyokkal, ezermesterekkel? / Egyszer… De Riolda most egy kopár, kicsi szigeten élt, ahol a mindennapok folyását a tenger szabta meg kérlelhetetlen egyhangúsággal. / De volt egy igazabb élete. Együtt sírt-nevetett, szörnyülködött és ámuldozott a könyvekkel.” (E,17-18) – A nagy vonalakban, általánosságban ismertetett, mintegy vázlatosan elővételezett történetek mintha csak arra várnának, hogy megvalósuljanak Riolda számára, hogy életének szála és ezek a szórványos cselekményszálak összeérjenek, egybefonódjanak… Ami a későbbiek során meg is történik, még ha összességében egyelőre csupán a furcsaságok kaleidoszkópjának tűnik is fel a számos elbeszélés-kocka.

[16] Akad azért terítékre más is, eléggé jellegzetes darabok: „neki mint krónikásnak az a feladata most, hogy megtalálja az értékes kódexeket. Bekukkantott a rokkák mögé, remélve, hogy a könyvtár nyavalyás verseken kívül komolyabb kódexeket is rejt. És tessék! Rá is lelt a Kitalált lények címet viselő furcsa kódexre, aztán egy leírásra a tündérek és az emberek hetvenhét évig tartó háborújáról… mese, mese, meskete. Majd a kezébe akadt egy elég jó állapotú kódex, de ez is csak egy erotikus mesegyűjtemény volt, amely egy aldora nevű nőszemély Írországban átélt kalandjait meséli el – hát, ami azt illeti, I. Bandemagnak meglehetősen bizarr ízlése lehetett –, ám a név elgondolkodtatta Illighaent: Aldora! Mielőtt útnak indult volna, hallotta, hogy megérkezett Írországba a vizigótok elüldözött királynője – ő is Aldora, és ő is Hispániában született. Meglehet, ez csak egy elcsépelt regényhősnő-név, amit nagyravágyó anyák aggatnak a lányaikra… de egyszer csak felbukkant a történetben Al Tárik neve. Ez nem Dzsebel al Tárik netalán?! Aki egészen pontosan két éve és hét hónapja szállt partra Gibraltáron! / Illighaen szédelegve leült. Hogy jegyezhettek le efféle eseményeket egy olyan szigeten, ahol mindenki elfeejtette a betűket? És honnan tudhatta I. Bandemag, hogy a mórok beveszik Hispániát, kiráynéjuk pedig Írországba menekül? (F,51-52) – Illighaen kérdéseihez az értelmezés néhány további kérdése társulhat: I. Bandemag könyvgyűjtőként, szerzőként vagy szereplőként ítéltetik meg (és egy kissé el) az erős interpretációt produkál regénybeli olvasótól? Biztos, hogy a könyv ezen a kis, jelentéktelen szigeten keletkezett? Az amúgy történelmi ténnyel, a berber törzsek európai partraszállásával átfedésbe kerülő regényen belüli önálló történet, mely a világkrónika karakterjegyeit hordozza, mintegy előre rögzítené az eseményeket? Jövendőmondás-e ez, vagy „csak” a regény egyik visszatérő szlogenjének elhangzására ad alkalmat, a könyvtárba belépő II. Bandemag szájából: „– Ugyan miért ne lehetne a jövőre is emlékezni, Illighaen?”  (F,52)

[17] Mint emlékezetes: a szigeti keret az 1. regényben a kezdéstől a II. rész Rioldát és társait Normandiában megérkeztető II/4. fejezetig terjedő nyitó- és a mű legutolsó, a VI/6. fejezetére kiterjedő zárórészből egyaránt áll, míg a 2. regényben formailag egy elemű a keret: kizárólag az I/1. fejezetre korlátozódik, amelynek befejezésénél lényegében el is búcsúzik szigetének lakóitól Riolda, s a regény végén mindössze utalás történik a hazai kikötő ismételt meglátására, maga a hazaérkezés nem ábrázolódik a mű szövegében.

[18] 3. REGÉNY: NYITÓKERET = 6-7. FEJEZETIG, ZÁRÓKERET = TÖBB FEJEZETTEL A REGÉNY VÉGE ELŐTT MEGKEZDŐDIK. (Ezek tehát azok a szövegrészek, amelyekben a Nyugati szél szigetén tartózkodik Riolda.)

[19] A Fordított időben 37/6 vagy talán csak 5½-5¼, míg az Elsodort idő lapjain egyenesen 30/1 ez az arány!

[20] Igazság szerint az utazás által átfogott spektrum nem sokkal kisebb a 3. munkában, mint az 1.-ben, de valahogy „familiárisabb” hangulatú összességében, lévén először csak egy másik északi-tengeri szigetre irányul, majd épphogy csak elvetődnek a vándorok Northumbriába, Normandiába, és már haza is térnek. Ezzel szemben a 2. regényben Hispániába és Velencébe is eljut Riolda, igaz, az Elsodort időben nem csupán tengeren keresztül változtatja a helyét. S az is tagadhatatlan: az 1. mű voltaképpen csak a Normandia, Dánia és a brit sziget közötti tengerszakaszon utaztatja középponti figuráit, mégis, a mozgásban levés, az átmenetiség érzete legalább annyira meghatározó itt a sok kisebb vagy rövidebben meglakott állomás érintése miatt, mint a majdnem kizárólag pikareszk fejezetekből felépülő 2. alkotásban.

[21] Az idős Sjöné: nem, ugyanis ő nem volt vérrokona a Nyugati szél szigete szellemeinek… Legalábbis így indokolja a Bamburgba anyja megmentésére érkező Kyd, hogyan értesült apja haláláról, miközben annak holtteste helyett csak egy kard úszott előző nap reggel az otthoni kikötőben… (Vö. Ö,145!)

[22] A norvég (viking) kalózok az 5. fejezetben érkeztek a szigetükre azzal a hírrel, hogy megfordultak az Idő szigetén. Az ő hajójukat használva tudta elhagyni a saját szigetét Riolda expedíciója – szintén az Idő szigetét megcélozva. (Az Idő szigetén található kútból ivók megfiatalodnak, azonban gondok, gyötrődés hatására rohamosan kezdenek öregedni, míg végül hamarosan el is pusztulnak.)

[23] A tényt tehát, hogy Riolda és az öreg Sjön királyságát elárulva önálló uralom megalapítására tör Shiobian. Valójában ez a fejlemény nem előzmény nélküli: a 3. regény elejére 27 éves, haszontalan, semmi iránt igazán nem érdeklődő, látszólag céltalan fiatalemberreé, nagyevő hústoronnyá növekszik a 2. regény végén 12 évesen a nyugati szél szigetére került, Velencében felszedett, valójában varég származású egykori kisfiú. És Shiobian már a 3. regény 3. fejezetében olyasmiről elmélkedik, hogy az öreg Sjön félig már halott, lelkileg nagybeteg, óriási tehertétel a sziget számára, s Rioldának egy fiatalabb férfira kellene ámaszkodnia… (Vö. Ö,25!)

[24] Az „ezüstös-kék színű vándormadarak” a 3. fejezet végén, az „első tavaszi széllel” feltűnve érkeztek a szigetre, a gyerekek üdvrivalgásától kísérve. Érkezésük, titokzatos, távoli finom lényük legalább jelképesen stimulálja Rioldáékat az utazásra, és az életúnt, enervált Shiobiant is felvillanyozza.

[25] A megbélyegző új „törvényesség” már a bestialitás határát is átlépni készül: „–Azt tudtad, hogy Shiobian karámokat akar a szorgoknak építeni? És szerinte nem lenne bűn, ha az elhullott birkák helyett megennénk a gyerekeiket. / Riolda egyre csak az ujjait nézegette. Vizsgálgatta a körmét, az ujjperceit, aztán a pókhálóhoz hasonló, furcsa ábrát a tenyerén, mintha az egyetlen éjszaka megváltozhatott volna.”  (Ö,201)

[26][26][26] Noha éppenséggel racionális magyarázat is figyelembe vehető lehetne a törödöttség állapotára: „Miért a testünk az egyetlen, ahonnan a bajban bizonyosságot merítünk, töprengett Kyd [anyját a hajón elnézve]. Hisz az a sok bánat elfonnyaszt bennünket, és olyan gyorsan elsorvadunk, megöregszünk.” (Ö,201) Ám Kyd nem sokkal később már kifejezetten sajnálattal kénytelen illeti „ezt a percek alatt összeroppanó, kiszáradt fára hasonlító, öregedő asszonyt”. (Ö,203)

[27] „–Nincs asszony, aki nálam többet fizetett a fekete fürtökért. A férjem meghalt, az egyik fiam megőrült, a másik haldoklik, és ki tudja, hogy a lányomat látom-e többé. A csodavíz csak egy alattomosan ölő méreg, minden emberi lényt másként zavar össze, és én még nem értem a rám váró szenvedések végére. Ugyan mi jó származhat az idő összezavarásából?” (Ö,239)

[28] A sok idegen szóval, senki által nem alkalmazott kifejezéssel megtűzdelt, a „királynő” belső, szemléleti értékelése szerint „nagyképű, érthetetlen” alkotásnak minősíthető szöveg a lehető legkorábbról indítja a „birodalom” historiográfiáját… „micsoda ostoba történet! Riolda bosszankodva felnevetett. Vulkánok, kráterek, földcsuszamlások – mintha élne földi halandó, aki beleláthatna a szárazföld vagy a tenger gondolataiba! Vagy tudhatná, ki volt az első ember, aki a sziget földjére lépett.” Figyelemre méltó, milyen lóugrással közlekedő asszociáció vezet át a földtörténettől az aktuális társadalmi bajokhoz: „De nem zsörtölődött tovább, hanem csalódottan kibámult az ablakon. Hogy érthetnénk jól egy vulkánt, ha még egy összeomlóban lévő közösség is ennyire rejtélyes? Senki sem érti, miért dülöngélnek az alattvalói fel-alá?” (Ö,246) Az irreálissá, szellemszerűvé válás az általános éhezés lebegése csak tulajdonképpen, sugallja aztán az elbeszélés.

[29] Egy, gyaníthatóan az ő eredetének titkát is megmagyarázó kézirat végére (melynek azonban előzőleg nem lapozott a megfelelő helyére!) ezt jegyzi fel Riolda saját kezűleg: „Ma reggel meghalt a legkedvesebb fiam. És ma végeztem a fogadott gyermekemmel. Úgyhogy nincs más hátra, elbúcsúzom ettől a világtól.” (Ö,160)

[30] A palotában, ahol a könyvtár helyisége is található, a hiedelem szerint „már időtlen idők óta” (98) ott lakik legalább egy tündér, ő lehet akár Riolda édesanyja is, az egyik lehetséges eredetverzió szerint – ha nem egy másik tündér az, a tündérek lidércesen alaksokszorozó lények… Ezenfelül a gyerekek (csak a gyerekek, talán mivel hagyományosan ők állnak közelebb valamely spirituálisan nyitott létállapothoz az egyedfejlődésben) rendszeresen hallanak a palota befalazott ajtókkal teli folyosóin kísérteties, szellemek jelenlétére utaló hangokat…

[31] „ő maga nem élt napokig áfonyán, nem érezte az orrában a sülő emberhús szagát, és talán el sem hitte volna, hogyan voltak képesek a szorgok a hideg földhöz tapadva félig-meddig eszméletlen állapotban a teleket kihúzni. Hogy néha egy dal is elég, hogy jóllakjon az ember! (Ö,172)

[32] Különböző variációkban a trilógia számos pontján találkoztunk már velük. Éppoly rejtélyesek maradnak végtére is, mint amennyire érdekesek, kimeríthetetlen variabilitásúak a maguk „spirális” (minduntalan egy körben forgó, de elmélyülő vagy akár felső távlatba kerülő) ismétlődésében. Itt: „Ő tényleg II. Bandemag gyereke? Tényleg a palotában évszázadok óta rejtőzködő tündér az édesanyja? Ha pedig nem, akkor ki és miért végzett Fargein feleségével? Miért nevezte őt II. Bandemag az örökösének?” (Ö,173)

[33] Igazán szépen: Riolda halálpillanata talán a regény legköltőibb jelenete. Tetszetőssége okán érdemes lehetne az önálló, kiemelt elemzésre is. (Akár a líraértelmezések sorában is, hiszen a nevezetes-ominózus N. herceg egyik verse szintén szerepel itt!)

[34] Ha ez a maroknyi lakosság körében igazából jelent egyáltalán valamit, jelképes hatalomnál többet.