Címke: tudomány

A nyomozás tétje (Hász Róbert bűnügyi regényéről)

Fábián Marcell zombori pandúrdetektív nem ismeri a saját szüleit. Pedig egy olyan világban él és nyomoz,  ahol a származás, az öröklött sérelmek szolgálnak a legtöbb tettre magyarázatul. Mintha ez a szerény, folyton tépelődő pandúrdetektív lenne a regénynek az az  egyetlen hőse, akinek nincs mit megtorolni. És ezt környezete, a századfordulós bácskai kisváros, Zombor elitje is érzi: Marcellt korrekt, okos, megbízható, de amolyan se hús, se hal embernek tartják.
Az apakeresés nagyon sok mitikus nyomozás tétje: emlékezzünk csak Oidipuszra, aki miközben felderíti a Thébát fenyegetető pusztulás okát, szembesül saját származásával is.  A modern detektívregényekben az igazságkeresésnek nincs ekkora mitikus jelentősége. Vagy mégis? A krimik többségében a gyilkos jellemzően idősebb, karizmatikusabb, „érdekesebb”, mint  a nyomait kutató, a titkait megfejteni akaró detektív.  A legtöbb nyomozásban felsejlik valamennyi a „nagy bűnös”, az apa iránt leskelődő kisfiú bosszúlló kíváncsiságából.
De a regénybeli Fábián Marcellnek nincs kire féltékenykednie és leskelődnie. Ám amíg a kisváros bűnügyeivel foglalkozik, a származása titkán töri a fejét. Ez a kortárs magyar próza tendenciával is érintkező apakeresés igen alaposan kidolgozott Hász Róbert regényében: ide tartozik a mű vallásos, „istenkereső” és ezoterikus vonulata, a korabeli kriminalisztikát forradalmasító, az elbeszélésben mindvégig  oly hangsúlyos „ujjlenyomat-ügyek”, de talán még a regénybeli Gozsdu „holtak falujáról” szóló elbeszélése is.
Fábián Marcell nem „tartozik sehova”, csendesen és rokonszenvesen éldegél fiatal feleségével, miközben a fortyongó indulatokkal teli Zombort bizarr gyilkosságok rázzák meg. A meghitt magánéletet és a városban történő botrányos leleplezéseket az „apátlan” pandúrdetektív szorongása kapcsolja egybe.
Eddig azt hihettük, mindent tudunk a Monarchia Sárszeghez hasonlatos városkáinak társadalmi életéről, de a Hász Róbert teremtette Zombor egészen különleges hely. Feltűnően gazdag város, ahol még egy városi szabó lányainak sem kell főzni tanulni, piacra járni, háztartást vezetni. A jólét nem a gyárakból, hanem a várost körülvevő földekről és tanyákról származik, annyi gabona terem, hogy még a tengeren túl is zombori lisztből sütnek kenyeret – a város csak koordinálja a termelést, mondhatni, élősködik a falvakon. A nyomozás során megelevenedik a város „széle” vagy „alvilága”,  a gazdag alföldi várost körülölelő tanyavilág.
Traumák, sértések, szerelmek. Hazugságok, botrányok, törvénytelen gyerekek. A parasztlányok és a liszteszsákok „kintről” jönnek, míg a zombori polgárok a tanyavilágban játsszák a nemesembert. Az izzó társadalmi ellentéteket a nemzetiségi gyűlölködés teszi még fojtogatóbbá. Szerbek, magyarok, svábok lelkesen kereskednek és házasodnak egymással, miközben persze megvetik és gyűlölik egymást. Hász Róbert krimije (vagy inkább társadalmi regénye) nem sok illúziót hagy a Monarchia legendás multikultijával kapcsolatban. Zombor sokkal durvább, szenvedélyesebb és indulatosabb város, mint a Kosztolányi-regények kifinomultabb kínokkal teli Sárszege.
Hamvas szintén apakereséssel induló (amúgy egy remek krimi-paródiát is magába foglaló)  Karneváljában az őrület intellektuális természetű. A felvidéki kisvárosban a szereplők változatos rögeszmékkel „bolondítják egymást”, miközben persze álarcaik és bolondériák tetszés szerint felcserélhetők. A nyomozás nem lehet más, csak parodisztikus, hiszen az ok-okozati viszonyok mindig esetlegesek, a Karnevál kisvárosában senkinek nincs valós identitása.
A bosszú, az ok-okozatiság, mint rendezőelv (gyakram mint egyetlen rendezőelv) egészen elképesztő intenzitású Bácskában, Fábián Marcell állomáshelyen. Zomborban még a legfelületesebb társadalmi kapcsolatok is azon múlnak, hogy az illető nagypapáját ki sértette meg, vagy kinek a nagypapája verte agyon. Marcell apósát pár pohárka bor után a szerbekre szórt „gyilkos” beszólásai miatt családja nőtagjai már nem is merik kiengedni az utcára.  A folyamatos együttélés pedig nem képes csillapítani a traumákat, enyhíteni az őrült bosszúvágyat és gyűlölködést. Bár a mű két fontos nemzetisége, a svábok és a magyarok alig játszottak szerepet a Balkán-háborúban, a regény olvasható a húsz-harminc éve történt nemzetiségi gyűlölet-bűncselekmények előtörténeteként.  Hiszen mindenkit a bosszúra való képesség tesz individummá, önálló cselekvővé, felnőtt férfivé. A lázas apakeresés és az ujjlenyomat-kutatás így nyeri el végső értelmét. A legrosszabb napon, épp a tizenharmadikon. (Ám még még egy társadalmi regénnyel mesterien ötvözött krimi végkifejletét sem illik az olvasónak elárulni.)
Bár nem tudunk olvasás közben eltekinteni a közelmúlt történelmi eseményeitől, Hász Róbert műve a Magyarországon népszerű történelmi krimik sorába is illeszkedik. Hiszen egy bűncselekmény felderítése a múlt rekonstruálása is egyben. A történész is nyomozó, akár a detektív. Fábián Marcell történetét azonban nemcsak a nyelvi igényesség, a krimielemek kreatívabb felhasználása különbözteti meg a műfaj magyarországi képviselőitől, hanem a példázatosság is. Hász egy „békevilágbeli” történet kapcsán tulajdonképpen a mai Balkánról is beszél. Arról a világról, ahol az önmagunkra eszmélés óhatatlanul együttjár egy másik élet kioltásának a szabadságával, ahol a genetika, a „származás” valamiféle programozott erőszakként, lassan kiteljesedő bosszúként működik. Lehangoló világ, ahol a morális ítélkezés (vannak jók és rosszak, bűnösek és ártatlanok) is értelmét veszti.
De ez már nem a bűnügyi nyomozás, a krimi közmegegyezéses kereteit feszegeti?
Tar Sándor rendszerváltást boncolgató, hangsúlyosan a jelenben játszódó  Szürke galambja is kiforgatja a detektívregény sémáit: a regénybeli sorozatgyilkosságoknak többféle megfejtése van, és noha egyik megfejtés sem tökéletes (nem tud minden körülményre magyarázatot adni), de társadalmilag mindegyik hiteles. A társadalmi regény itt is szétfeszíti a krimi kereteit. Ám ha nincs bűnügyi regény, ha nincs megfejtésre irányuló, már-már megszállott szándék, akkor hogyan volnánk képesek a társadalmi valóságot bemutatni?

Hász Róbert: Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja
Kortárs Kiadó, Budapest, 2017.

 

Illusztráció:
Munch: Az élet tánca

A Bélákról (Gágyor Péter: Bélák a czinkelt pakliban. Tizenhárom tízperces trianoni rémregény)

Gágyor Péter Béláinak köszönhetően kelet-közé-európai abszurd újjászületésének lehetünk  a tanúi.
Az Ab-Art kiadó jóvoltából megjelent kötetben tizenhárom abszurd „tízpercest” olvashatunk. A tizenhármas szám szimbolikájától sem tekinthetünk el, miközben azon töprengünk, mit is jelent pontosan a „tízperces”? Valamivel (egész pontosan tízszer) többet, mint egy „egyperces”. Az örkényi egypercesekhez semmiféle határon túli problematika vagy akár novellákat összekötő narráció nem illik. A Gágyor-féle abszurd elbeszélések viszont sokkal lazább szerkezetűek, és többféle műfajt (parafrázis, esszé, frámai jelenet) variálnak.
Először azt gondoljuk, a tizenhárom abszurd „rémregény” tizenhárom Bélát mutat be. Bélákat, mindennapi kisembereket az árulás, az önfeladás, az énvesztés, az asszimiláció, a Vojtech-hé válás különféle stációiban. Akik lassan, engedelmesen kopnak bele a csehszlovák mindennapokba. A „tízperces” műfaj-elnevezés is utalhat  ironikusan az asszimilációnak erre a lassú, lélekemésztő folyamatára. De Gágyor kötetében nem borongós pillanatképeket, lírai állapotrajzokat találunk, hanem – híven a szerző eredeti foglalkozásához, színházi múltjához – eleven drámai jeleneteket. A kocsma, kávéház, autópálya „színpadán” lépnek fel, mutatkoznak meg vagy botorkálva monologizálnak a kötet szereplői. De az is lehet, hogy a „Bélák” nem különféle típusokat, hanem egyetlen értelmiségi életút, XX. századi sors abszurd stációit, alakváltásait jelölik – hasonlóan Örkény Pistijéhez.
A groteszk „kisemberségnek” óriási hagyománya van nemcsak a felvidéki magyar, a cseh és a szlovák irodalmakban. Vajon mennyiben változtatja meg egy kispolgár személyiségét, ha lassan elbizonytalanítják a valahova-tartozását, és igazi identitását már csak családi körben (vagy ott sem) élheti meg? Nagyon is mélyen emberi kérdések. Mennyire tartozik a név, a múlt vagy az állampolgárság hozzánk? Az állatoknak (talán) teljesen mindegy, milyen néven emlegetik őket. Ha egy állatot más fajba sorolunk, nem lesz rosszabb vagy jobb vadász vagy növényevő, nyilvánvalóan nem hasonlik meg önmagával  – de ez kijelenthető-e az emberekről is?
A névváltással szimbolizált Trianon-trauma a „Bélák” legbelső lényegét, életerejét, önazonosságát érinti. Hiszen a vereség, az önfeladás, a reszlovakizáció után már nem akárki vagy. Nem karakter. Nem személyiség. Csak egy „kilógó lóláb az új nemzet alól” (30.) Innen ered a szereplő(ke)t jellemző örökös bizonytalanság, neurózis, döntésképtelenség, tétovaság. A „Bélákra” jellemző tesze-toszaság. „Megfogyva bár… és megtörve”.
A Gágyor Péter-féle szellemes, fanyarul mulatságos „tízpercesek” nem is nevezhetők novelláknak a szó eredeti értelmében. (Soha nem tudhatjuk például, ki beszél a szereplőkről, kinek a gondolatait „halljuk”.)  Ezeket az írásokat inkább a „név” és „identitás” motívumára felfűzött  drámai (tragikomikus) életképeknek, a publicisztika és dráma eredeti ötvözetének tekinthetjük.
És ez a Gágyor által megteremtett műfaj, megszólalásmód arra is alkalmas, hogy drámai törésvonalak mentén – egy valódi nagyregényhez hasonlóan – bemutassa a felvidéki magyar történelem csomópontjait: a két világháború közötti Csehszlovákiát, a revíziót, a kitelepítéseket, az erőszakos reszlovákizációt, a prágai tavaszt, az utána következő évtizedek lassú tespedését. Mindvégig feszültséget kelt a szövegben, hogy nem tudjuk, az ottani magyaroknak, a „béláknak” volt-e más választása, hogy lehetett volna-e jobban és okosabban dönteni – vagy esetleg a történelem ura(i) végig cinkelt („czinkelt”) lapokkal játszottak velük?
A szabadság és a felelősség megragadható-e „bélák” világában, a történelem kisemberei között? Nem dönthető el teljesen.
De ezt az eldönthetetlenséget is szeretjük Gágyor Péter tízperceseiben.

„Jobb aranyat csinált a császárénál is.” (A Nicholaus Melchiornak tulajdonított alkímiai mise)

A Balassi Kiadó mintaboltjában tegnap (2018. január 15.-én) volt e kötet legelső bemutatója. Én a könyv korrektúrapéldányát kaptam meg kiprintelve, mohón álltam neki alapos elolvasásának. A kötet sokkal fontosabb, mintsem első pillantásra tűnik, különösen, ha valaki érdeklődik a 16-17. század eszmetörténetének és praxisának igen homályos zugai iránt. E könyv már hosszú ideje készült, és elgondolója, Fazekas Sándor szerint – igen bölcs belátás ez – átmeneti fázist jelent, mert még mindig bőségesen kutatandó tárgyterületet alkot. Filológiai erénye, hogy az alcímben megjelenő alkímiai mise szövegének szerzőjét különválasztja majdnem száz évvel későbbi utódjától, Nicolaus Melchiortól, aki csak a szöveg tartalmával egyetértő birtokosa vagy tulajdonosa volt a mise kéziratának. A birtoklásért, a tartalmi egyetértésért és nyilván – erre utal a főcím – a kipróbálásáért, az aranycsinálásért a fejével fizetett, a sok legenda között ez az egyetlen bizonyosság, a lefejezés.

 

Úgy szeretném bemutatni e kötetet, hogy megpróbálom elmesélni, milyen más olvasmányok közé épült be nálam a tavalyi év karácsonyán, s hogy mit módosított az alkímiáról kiképződött megelőző véleményemen. Az első olvasmány emlékezetem szerint 1977-re vagy 1978-ra keltezendő, egyetemista koromra. A szegedi József Attila Tudományegyetem könyvtárában fölfedeztem C. G. Jung egyik könyvét, azt hiszem, a Psychologie und Alchemie lehetett, svájci kiadvány, gyönyörű ábrákkal és metszetekkel. Két vagy három rövid fejezetet, csekély középiskolai német nyelvtanulásom folytatásaként, kínkeservesen folytattam azzal, hogy kockás füzetbe, kézzel írtam bele a fordítást. Óriási ökörségnek tartottam az egészet, tudniillik mind a kollektív tudatalatti jungi elgondolását, mind pedig azt, hogy összehozta e kollektív tudatalattit alkímiai eljárásokkal vagy műveletekkel, de igen érdekes ökörségnek. Ma már, tavaly karácsonykor, örültem annak, hogy magyar fordításban a Fazekas Sándor által szerkesztett kötetben helyet kapott C. G. Jung egyik alkímiatörténeti tárgyú tanulmánya, a Melchior Cibiensis és a mise alkímiai átirata. És meg kell mondani, az átalakítási eljárások maguk is érdekeltek: a bölcsészkar előtt ötvösséget tanultam Pécsett, a Művészeti Szakközépiskolában, és például a zománcégetésnél éreztem valamit az anyag átalakításának misztériumából.
A másik olvasmány már felnőtt koromra esik, 1995-re vagy 1996-ra. Szabad időm bőségesen volt, elkezdtem hát egy szerelemellenes olvasmányt (tapasztalatom szerint a filozófiai és a történelmi olvasmányok a legalkalmasabbak a szerelmi szenvedély lehűtésére), a fiatal Leibniz egyik írását. Bár én a Dissertatio de arte combinatoriát (Értekezés a kombinatorikus művészetről, 1666) kerestem, melyet a szerző szemtelenül fiatalon, húsz éves korában írt és nyomtattatott ki, egy Leibniz-összkiadás első kötetében ott találtam a De Transsubstantione című értekezést is, vagyis Az átlényegülésről avagy A színeváltozásról című rövid, tehát házi fordításra alkalmas szöveget. Ugyan mit sem értettem belőle, de a benne fölvetett régi teológiai (eukharisztiai) kérdés világos volt: mit jelent a kenyérnek Jézus testévé változása és a bornak Jézus vérévé változása, vagyis valamely fizikai test átlényegülése egy spirituális testbe, vagy – miután Leibniz protestáns volt – Krisztus testének és vérének a jelképébe? (Jóval később olvastam e kérdés leibnizi „megoldásának” világos értelmezését Christiane Frémont könyvében: L’être et la relation. Lettres de Leibniz à Des Bosses, deuxième édition revue et corrigée, Age Classique, Vrin, 1999, a III. fejezet). Amikor ezt Leibniz megírta, 22 éves volt. A szövegben természetesen egy szó nem fordult elő alkímiáról. De jól jött ez az olvasmány 2002 és 2003 (rettenetes, borzasztó, kegyetlen) telén, amikor hirtelen, szó szerint egyik napról a másikra gyomorforgatóan undorítóvá vált világ, pontosabban legszemélyesebb környezetem ellenében, megvédendő valahogyan magamat, lefordítottam a kettős látású Alexandre Koyré Misztikusok, spiritualisták, alkimisták a német 16. században című könyvecskéjét, benne egy Paracelsusról szóló fejezettel. Sok évvel később, 2015-ben jelent meg a Napkút Kiadó gondozásában.) Alexandre Koyré, aki egyébként máig nagy hírű tudománytörténész is, eszmetörténeti munkáit kettős fordított látásmóddal írta meg: azokban a szövegekben, melyeket a közvélekedés szerint ‘gőzös agyú’ szerzők írtak – mint akár Paracelsus, akár Jacob Böhme, a germán teozófus, vagyis istenismerő, aki szabadon és igen gyakran él egyéb más mellett az alkímia nyelvezetével is –, a 16-17. századi racionális világképet kereste, míg a 17-18. századi racionalista szerzőknél (például Newtonnál) az irracionális alapokat kutatta. És Koyré terjedelmes, 1929-ben megjelent monográfiáját – Jacob Böhme filozófiája – lefordítva már alaposan benne voltam az alkímia nyelvezetében. Koyré tehát két dologról győzött meg: az alkímia kőkemény tudomány volt, ennek gyakorlása tudósi tevékenység. Teljesen téves a modern kémia gyermeteg előfutárának tekinteni, mintegy tudomány-előtti gondolkodásmódnak és gyakorlatnak venni, és az sem véletlen, hogy többnyire orvosdoktorok foglalkoztak vele, olykor asztrológusok. Persze, az alkímia bonyolult, sőt meglehetősen zűrzavaros módon összefonódott különféle áramlatokkal. Kötetünkben erről beszél Hamvas Endre Ádám tanulmánya, melynek címe: A Symbola aureae mensae duodecim nationum: Michael Meier, a hermetikus-paracelsusi és a rózsakeresztes tradíció, és olvasható e latin nyelvű Meier-könyvből egy részlet a könyv forrásszövegeket közlő részében (Michael Meier: Tizenkét nemzet aranyasztalának felajánlásai /…/). Koyré tanulmányai – másodjára – arról győztek meg, hogy az alkímia nem csak praxis, nem csak anyagátalakító gyakorlat volt, hanem a teológia alternatív nyelve is.
Végül, az idő fonalán a Melchior-könyvet megelőző utolsó olvasmány Mircea Eliade Kovácsok és alkimisták című könyve volt (fordította Vargyas Zoltán, Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2004). Eliade egyrészt végigvezeti olvasóját a fémek kinyerésének és alakításának hosszú-hosszú történetén, hogy az utolsó három fejezetben eljussunk a koraújkori európai alkímiáig. Ezzel engem megerősített Koyré kijelentésében, amely szerint az alkímiában nem a modern kémia előfutárát kell látnunk, hanem egy hosszú történet betetőzését. Másrészt megnyugtatott a könyv végén, a P pont alatt a C. G. JUNG ÉS AZ ALKÍMIA című bemutatás (a könyv 261-267. oldalán). Eliade szerint ugyanis a tudománytörténészek igen kedvezően fogadták Jungnak az alkímiára vonatkozó tételeit. Maga Jung is rekonstruálta a melchiori alkímiai mise szerkezetét, vagyis a megfeleltetéseket a mise rendje és az alkímiai eljárások rendje között. Visszatérve Eliade könyvéhez, én eddig – Leibniztől indíttatva – a krisztológiai síkot beláttam az alkímiában: Krisztus a tökéletes ember; ha az ember (általános) természetét kutatjuk, Krisztus természetét kell kutatnunk; és ennek egyik módja az eukharisztika megértése, akár az anyagok átváltozásainak a megértésén keresztül. Vagyis valamiképp az alkimista gyakorlat összefügg a megváltás tettével, Krisztus testén és vérén keresztül. De Eliade ennél jóval tovább ment, nem csak az ember, de a világ egészének a megváltásáig. Kissé hosszabban idézem: „Az alkímia egy kozmikus, s egyben spirituális dráma „laboratóriumi” kivetítése. Az opus magnumnak egyszerre volt célja az emberi lélek megváltása és a Kozmosz meggyógyítása. Az alkimisták szerint, mondja Jung, a kereszténység csak az embert, de nem a természetet váltotta meg. Márpedig az alkimista arról álmodik, hogy a világot a maga teljességében gyógyítsa meg: az ő elképzelésük szerint a Bölcsek Köve a világot meggyógyító filius Macrocosmi, Krisztus pedig a Mikrokozmosz, vagyis csak az ember Megváltója. Az opus végső célja az apokatasztázis, a kozmikus üdvözülés: ezért azonosítják Krisztussal a Lapis philosophorumot.”

Ez bizony nagyon derék és nem csekély célt kitűző motiváció. És hogy a melchiori misében benne van egy alkímia és teológia közötti megfeleltetés vagy analógia, azt jól bizonyítja a mostani kötetben két-három helyen is felhangzó rosszallás: alkimista misét szerkeszteni és celebrálni szentségtörés, a szent mise megcsúfolása.
Mindezeknek, és még mennyi másnak, Keserű Bálint igen szerény című tanulmánya (Alkímiai ősgalériák az 1600-as évek első feléből) ad valódi, mert „belső” történeti távlatot. Első arcképcsarnoka 1550-ből való, és Hermész Triszmegisztosztól Albertus Magnusig sorolja föl a 10 legnevesebb alkimistát; ebben még nem kap helyett – kronológiailag érthető módon – Nicolaus Melchior. Casaubon ide vagy oda (ő mutatta ki, hogy Hermész iratai nem egy Mózes előtti bölcsesség vagy tudás foglalatai, hanem a Krisztus utáni 2-3. századból való az „egyiptomi álom”), világos, hogy az európai alkímia mennyire Hermész alakja jegyében alakult Zoszimosztól Melchiorig. És nem csak egy 1617-ben megjelent lista az érdekes, amelyben az utolsó alak, egy bizonyos Anonymus Sarmata kiléte lényeges (Michael Sendivogius volt ez a névtelen, 1566-1636), de az is, hogy a névsorban a hungarus Melchior Paracelsus Bombastus helyére kerül.

(Jobb aranyat csinált a császárénál is.” A szebeni Nicolaus Melchiornak tulajdonított alkímiai mise és utóélete, szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Fazekas Sándor, Balassi Kiadó, 2017, 273 p.)

 

Illusztráció forrása:

Eight roundels containing laboratory scenes, connected by chains to a book held by two alchemists in a larger, central roundel

 

Alchemists Revealing Secrets from the Book of Seven Seals, The Ripley Scroll (detail), ca. 1700. 950053

 

Kiskondás a hóesésben (Tömörkény István: Ferkó)

Egy pilóta a sivatagban, a „semmiben” találkozik egy földöntúli, csodálatos kisfiúval, és mutat neki egy rajzot egy óriáskígyóról, ami lenyelt egy elefántot… a többi már történelem. Vagyis a világirodalom egyik leghíresebb, számtalan nyelvre lefordított, érzelgős meséje. A világhírhez a jó cím is elengedhetetlen: a Kis herceg biztosan találóbb és költőibb, mint a Ferkó, Tömörkény (talán az egyik legnagyobb magyar elbeszélő) novellájának címe.
A Ferkó is egy csodálatos alienről, egy különleges, angyali, sehova sem beilleszkedő kisfiúról beszél. Nyilván van anyja, van apja, de ők szinte meg sem jelennek a novellában. Ferkónak nincs múltja, ahogy jövője sem. Csak ott áll előttünk, csendesen, kiközösítetten, magányosan, és a látás és az ábrázolás művészi problémáin töpreng. Nem a kalap, az óriáskígyó és az elefánt, vagyis a szimbolikus-gyermeki látásmód, hanem a századforduló festészeti forradalmának elméleti problémáin. A Ferkó nem is „gyerekirodalom”, hanem (talán) egy gyerekhőst középpontba állító, szecessziós művésznovella.

Hát nem kiközösített, magányos őrültek forradalmasították a magyar festészetét? Ferkónak persze nem adatik meg, hogy a magyar puszta Csontváryja legyen, ahogy az sem, hogy a kérdéseivel – kis herceg-módra – összezavarja a felnőtteket. Ferkó egyáltalán nem kommunikál, még jótevőjével, az öregbéressel sem. Mindösszesen két mondatot felel az ispánnak, ebből is az első egy egyszavas válasz: „Nem”.
Ferkó – ahogy a pusztalakók mondják – “kigondolkozik a világból”.

Pedig olyan fizikai-társadalmi térben él, ahol  lenne mit kérdezni: a magyar pusztán. De Ferkót a társadalmi különbségek nem érdeklik, csak a „látvány”, a természet és a természetfeletti egymásba-tükröződése. A magyar puszta mögött ott rejlik egy másik valóság is, az öregbéres  katonáskodás közben megpillantott Itáliája,  “ahol kiszárad a balta nyele esés közben, míg leér a toronyból”.  Hát mért nem kívánkozik oda ez a “Ferkógyerek”?
Magányos, dunántúli gyerekként én sokáig nem is értettem, miért csapnak egyesek akkora hűhót az alfölddel, hisz „nincs ott semmi” – de Ferkó pusztasága majdnem olyan látomásos és izgalmas, mint a beszélő kígyókkal és rókákkal teli sivatag. Az uradalmi gyerekek „fényes hintókat” látnak a semmiben száguldozni, Ferkót pedig egy színes, mesebelien csodálatos szekér (a komédiások hintaja) ragadja magával. A hirtelen feltündöklő, mesebeli kocsi a kor más festő-látomásaiban is előbukkan[1].)

Ferkó  „belefeledkezik a látványba” – immár utoljára.
A novella kezdetén nyár van, aztán leszakad a pusztára a tél. Az elveszés a hidegben, a hóesés, a varázsos semmi mindent feloldó és megbocsájtó káprázatában, maga a halál is egy játékos születés-élmény: „Édes zsibongás állta el tagjait, elszunnyadt, ábrándjait látta meg a levegőégben, fölkívánkozott hozzájuk és bizonnyal föl is ment oda. A hóvihar rászórta pihéit a fekvő testre, a pihék csöndesek, szótlanok és szelíden ölnek…”
Ferkónak néhány száz méter szaladás adatott a csodálatos kocsi után a hóban.

A legtökéletesebb „kifejezhetetlen mozdulat” a halál lelkes elfogadása.
Mit kívánhatnánk?
Ama téli utazás majd nekünk se legyen sokkal nehezebb.

Bánki Éva

[1] Hajnalban nap-nap után a lángoló Kárpátokat figyelem s egy délután csendesen bubiskoló tinós szekeren megakadt a szemem. Egy kifejezhetetlen mozdulat kezembe adja a rajzónt s egy vénypapírra kezdem rajzolni a motívumot.
A principálisom* nesztelenül hátul sompolyog, a rajz elkészültével a vállamra ütött. „Mit csinál: hisz maga festőnek született.” Meglepődve álltunk, egymásra néztünk s csak ekkor tudtam és eszméltem, amikor magam is az eredményt láttam, hogy valami különös eset történt, amely kifejezhetetlen boldog érzésben nyilvánult meg. A rajzot oldalzsebbe tettem s e perctől fogva a világ legboldogabb embere lettem. Principálisom* távoztával kiléptem az utcára, a rajzot elővettem tanulmányozásra: s ahogy a rajzban gyönyörködöm, egy háromszögletű kis fekete magot pillantok meg balkezemben, mely figyelmemet lekötötte. E lekötöttségben fejem fölött hátulról hallom: Te leszel a világ legnagyobb napút+ festője, nagyobb Raffaelnél+.” (Csontváry Kosztka Mihály: Önéletrajz. http://mek.oszk.hu/05800/05889/html/gmcsontvary0002.html)

TÖMÖRKÉNY ISTVÁN: FERKÓ

Ferkóban az öregbéres ismerte föl legelsőbben a tehetséget. De ez sem az öregbéresnek dicsőség, hanem neki. Mert kivált ő a többiek közül mindég. A nagy majorudvarban, mikor engedett a meleg, s lefelé haladt a nap az égről, összeverődött a sok gyerek a sorbaállított nehéz szekerek s a föld illatával terhes vasekék között. Eleinte csak csöndes moraj hallatszott, halkan beszélték meg a nap eseményeit. Az egyik olyan fényes hintót látott a pusztán keresztül haladóban, hogy nem lehetett az oldalára nézni a nagy ragyogástul. A többiek hallgatták elmerengve; mert szép dolog az nagyon, egy olyan fényes kocsi. Mígnem aztán valamelyiknek sikerült fellöknie a másikat, amikor megindult a viháncolás, birkózás; kacagva szaladgáltak, verték egymást és magasra emelkedett a szekerek között a fölvert homok finom pora.
Az a gyerek pedig azalatt kint ült a major falánál, ott gubbaszkodott és nézte, hogy áldoz le a nap. Nézte onnan csöndesen, hogy szalad végig a bíborpirosság a föllegek között és hogy szilánkol elő a fák mögül. Szó sincs róla, szép azt nézni nagyon, de mit nézhet mégis rajta egy gyerek, akinek béres az apja és reggeltől estig túrja a földet, amely csak azért nem áldott előtte, mert a másé.
Valami csudálatosnak kell lenni a dologban. Ferkó sokszor elgondolta azt, hogy a nap mindennap kövér, mikor lemegy az égről és mégis mindennap soványan jön elő megint. Valami észvesztőt talált ő ebben, és sokszor kérdezte a béresektől az okát; de a béresek sem tudtak rá megfelelni. Pedig a béresek okos emberek; ők tudják, hogy melyik talaj televény, hol kell mélyre nyomni az ekét, és hol lehet egy kis szabadságot engedni az állatnak. Sok, sok mindent tudnak a béresek; meg tudják mondani, hogy hány éves az ökör és mi baja van, mikor az egyik fülét előre, a másikat hátra csapja. De hát nem tudhatnak mindent ők sem. Ferkó megnyugodott ebben és csudálata növekedett a nap iránt. Bámulta tovább néma merengéssel, mint ahogy megbámulta a többi ilyen dolgokat is. Egyáltalán nagyon furcsa gyerek volt ő. A béresasszonyok, mikor az erdőben jártak gallyat szedni, ott látták Ferkót; nézett valami régi reves, korhatag fát, és azonkívül nem látszott tudomást venni a világ többi részéről.
– Nem “tiszta” – mondták egymásnak némi örömmel; mert minden anya csak örülhet azon, ha nem az ő, hanem a más gyermekének nem tiszta a feje. – Szegény kis együgyű!…
És rendes észjárással fogva föl a dolgot, ki nem talált volna benne hibát? Mert például azt elnézni, mikor a malacokat eteti az ember, hogy miként falnak, miként eszik föl az árpácskát, az nagyon helyes és senki sem talál rajta megütközni valót. Hanem hogy valaki, még hozzá egy egészen kicsi gyerek, egy fát bámuljon az erdőben!
Az öreg fák korhatag belsejéből sötét éjjelenként világosság tör elő, olyan, mint a holdfény, kísérteties és szomorú. Rossz szellemek és táltosok lakoznak bizonnyal a világító fákban, akik megrontói mindennek. Elviszik a hetedfű gyermeket magukkal, elrabolják és ilyenkor vihar támad a nyomukban, amerre járnak. Nem jó az olyan fákra gondolni sem. Azok a rossz lelkek könnyen elbánnak az emberrel; mert ők az erősek és a pusztán nincsen harang, hogy el lehetne őket kongatni a határból. Meg van eset rá akárhányszor, hogy az imádság sem használ annak, aki velük bajba keveredik. Elsuhannak a fák között, bebújnak a gyíkok lyikaiba; mert a gyík nagy barátságban áll velök. Mikor valaki gyalogol éjnek éjszakáján az iszonyú csöndben, amely honos a pusztán, hallhatja olykor a rejtelmes suhogást a feje fölött, s ha ilyenkor gyorsan nem vet magára keresztet a megijesztett, még rá is rikkantanak…
Világos, hogy az ilyen szellemek rabjává szegődik a Ferkó. Egyszer majd behúzza magába a vén fa, beszívja ellenállhatatlanul, és ő ott vesz örökre.
Ezeket beszélték az asszonyok, és van néha igazságuk az asszonyoknak is. Hanem ez mégsem teljesedett be, ez a jövendölés. Mert a Ferkó nem csinált ott a fa előtt semmi galibát, nem társalkodott semmiféle rossz lelkekkel; ő egyszerűen leverte maga előtt a tenyerével az erdő nedves földjét simára, és aztán egy kis ágacska hegyével belekarcolta abba a nagy fának az alakját. Ha nem volt megelégedve a rajzzal, újra lenyomta a földet és csinálta a dolgot addig, amíg szépen nem sikerült. És ha sikerült, nagyon örült neki.
A fának kikarcolt alakja megmaradt aztán ott a földben. Olykor elérte ott a fák között is a napsugár, megszáradt, és a fölötte átfutó gyíkok nem tehettek kárt benne. Különben a gyíkok nem olyan állatok, hogy kárt tennének valakinek ok nélkül. S ők ismerték is Ferkót; hiszen annyiszor látták az erdőben azt a csendes fiút.
Ő kijárt oda, és elnézte a munkát. Ha esetleg szélvihar támadt, amely lekapott pár rozoga ágat a vén fáról, kiigazította ő is a földön úgy, hogy hasonlítson újra hozzá. Mert a fák egypár ág elvesztése után mindjárt más formájúak lesznek, míg az emberek ugyanazok, ha ökörbőrben vagy bagariában járnak is. Mert ha arra járt valamely béres, nyelet keresve az ágak között az ostorának, vagy ha arra kergette a nyulat a vadász, a két különböző fajtájú ember egyformán taposta össze azt, amit a gyíkok nem bántottak… A csizmatalpak nem műismerők, akárkinek a lábain vannak.
Hát ilyen volt a Ferkó gyerek, és ez hibás dolog volt az emberek szemében; de már úgy volt és nem lehetett róla tenni. Mert nem játék volt az neki, mint a többi gyereknek, nem játszott ő azzal csak mulatságképp, hanem tette, csinálta öntudatosan és öntudatlanul. Az áldozó napot lerajzolta a homokba, a ciroknövény finom ágas részével húzgálta a sugárküllőket, amiket az a felhők közé vetett. De sohasem volt vele megelégedve. A napot nem lehet a homokba rajzolni. De azért megpróbálta másnap, harmadnap is sajátos makacssággal; az apró gyerek küzdött, szívdobogva küzdött azzal az ellentéttel, ami homok és a napfény között van. Hitte, hogy valamikor sikerülni fog.
Ha elfeküdt már mindenki a majorudvarban és leterítette félhomályos sátrát a nyári éj, Ferkó kint vesztegelt valamelyik fölfordított ekén vagy a szekéroldalban, és abban az állapotban volt, amiről azt mondja szűkszavú nyelvén a pusztalakó: hogy kigondolkozik a világból. Szelíd holdfény ragyogott be mindent, csöndes szellő futott át a végtelen mezőség fölött, halk rejtelmes morajlást hozva el az erdő fái közül; fényes volt a tájék, fehér a homok, csillogtak az ekevasak, és a messze tanyákról elverődött odáig az ebek csaholása. Rejtelmes vágyak keletkeztek ilyenkor a szívében, csudálatos gondolatok, amik borzongásba hozták. Hogy lehetne mindezt lerajzolni a homokba, a holdfénnyel, az erdő morajával meg az ebek ugatásával együtt?
Elnézett sokáig mindent, a fényt, ami a szögletfalakra esik, az árnyékot, amit a hold vet az ekék mögé, és sóhajtva győződött meg arról, hogy mindezt lehetetlen a homokban utánozni. Lehetetlen. És szörnyű lehetett a kín, ami azt a kis szívét összefacsarta, mert szinte nyögött belé.
De nem maradt ez így sokáig. Az öregbéres a néma, hallgatag, elvonult fiúban fölismerte a tehetséget. Látta a szemlélődést, ami nyilvánult a gyerekben, és kinek kell inkább szemlélődőnek lenni, mint a disznópásztornak? És mikor eljött az idő, hogy az ispán kisbéressé tette az eddigi kondást, az öregbéres, aki illetékes egyén volt az ilyes dolgokban, egyenesen Ferkót jelölte ki arra a hivatalra.
És ezzel nagyot haladt előre Ferkó. Nem volt többé az a gézengúz naplopó gyerek, aki elbujkált az erdő téveteges sűrűjébe, aki kiszökött éjjel a házból, hogy bámulhassa a holdfényt, hanem egy öntudatos, dolgozó, munkálkodó lény, aki maga kereste meg a kenyerét, amit megevett.

Benn a városban, ha egy ittas ember megfekszi a pocsolya sarát, azt mondják rá: “disznó”. Ha a gyerek macatos, ha tintásak az ujjai: “disznó” lesz, azzal a szörnyű fölületességgel, ami már szokása a városiaknak. Mert a disznó egy igen komoly és öntudatos állat, méltó arra, hogy komoly és öntudatos ember pásztorkodjék a falkája fölött. És tekintetbe is vevődik ez a dolog odakint; mert amíg a kisbéresnek csak egy könnyű ostort adnak a kezébe, amekkorát elbír, addig a disznópásztort fölruházzák tarisznyával, karikással, vasasvégű bottal, szép nagyélű bicskával, amik mind igen értékes és drága dolgok odakint a pusztán. De nem sajnálják ezt a kondásgyerektől; mert kell, hogy bizonyos embereknek legyen bizonyos rangjuk. És tisztességet is kell nekik adni hozzá.
A kondás például télen jókor reggel kimegy a mezőre, ha nincsen nagyon magas hó. Még sötét is van jóformán. Legelöl ballag az ártány, utána a kocák az apró disznókkal egyetemben. Oldalt lohol a kutya, hátul pedig a pásztor lépked, vivén magával a botot, a karikást, a tarisznyát, a bicskát meg a szűrt. Az ártány odakint a legelőn megáll és röffen egyet; a kocák is megállanak. Még sötét van, nem lehet füvet keresni a hó alatt, majd csak később jön ez, addig diskurálnak szépen. Az ártány végigjárja a falkát, röfögnek vidáman, komolyan vagy haraggal. A pásztor rádül a botjára, és nézi őket.
Azután lassacskán megvirrad, világosabbra válik a tájék, a falka elszéled, füvet keresni; az élhetetlenebbeket az ártány maga vezeti jó helyre. Így megy ez délig; apró differenciák ha fölmerülnek, az ártány meg a kuvasz szépen elintézik azokat; a tapasztalatlan süldőket leriogatják a jégről, mert ott lábat lehet törni, ami pedig nem jó. Ritkán van arra szükség, hogy a vasasbotot közibük vágja a pásztor.
Délben pihenés van. Összefekszenek egy halomba, hogy melegük legyen; ha esetleg szél támad, elmennek szépen maguktól valami buckaoldalba, ahol nem éri őket annak a hideg lehe, és pihennek ott nyugodtan, csak az ártány járkál a sertésgarmada körül méltóságteljesen, viadalra készen, mint Don Quijote. Azután újra megkezdődik a fűböngészés a hó alól, ami eltart addig, amíg leszáll a nap, és elterül az alkony. Akkor hazamennek nyugodtan, és röfögnek otthon kedélyesen.
Már most ki tudná ebből megmondani, hogy miért nevezik az ittas embert annak, aminek ezeket az állatokat? Avagy látott már valaki ittas embert olyan nemesen öldöklő harcot vívni, mint amilyent küzd egyik ártány a másikkal, ha a pásztorok füttyszóval nekibuzdítják őket?

És ebben a foglalatosságban fejlődött a fiú. Ebben a munkában, ahol az a kötelesség, hogy le kell támasztani a botot a földre, arra a két kézfejet, arra meg az állat, és kigondolkozni szép csöndesen a világból. Nyáron szelíd, télen pedig küzdelmes mesterség ez. Nyáron a mezőség buja füvén könnyen él meg az állat, semmi gondja, baja vele a pásztornak. De télen, mikor kikullog az erdők közül a csikasz farkas, mikor vad hideg van odakint, hogy még a csillagok is megfagyottaknak látszanak: akkor körültekintőnek kell ott lenni az embernek. Hozzá kell szoktatni a szavához az állatokat, hogy ha szélvihar támad, amely átláthatatlanságot teremt a fölkavart hóból, ne vesszen el benne a disznó, megismerje a szélsüvöltés, viharbúgás között is a kondás hangját, és ott maradjon közelében, és ne fusson világgá, elveszni nyomorultan a buckák havai között.
De ez sem mindig ilyen. A tél sem rossz örökké. Vannak hetekig verőfényes napjai. Tiszta az egész vidék, messzire ellátni, akárcsak nyáron, és ezen a végtelen messzeségen csak a hó látszik, a vakítóan fényes, ragyogó hó, mint egy óriási fehér tükör. Városi ember szembajt kap ilyenkor ottan. A pusztalakónak meg gyönyörűség. És ezeken a csöndes napokon, mikor eleget gondolkozott már a botra dőlve Ferkó, elővette azt a botot, elővette a bicskát, és faragott annak a botnak a tetejére egy olyan ártányt, hogy csudálat volt azt nézni. Igazi ártány volt.
Az öregbéres például sokat látott már hosszú világéletében. Mint katona járt lent Olaszországban, a regeszerű, hihetetlen mesés városokban, ahol kiszárad a balta nyele esés közben, míg leér a toronyból. És azt mondta arra a megfaragott botra az öregbéres, hogy az vagy ördögi segítséggel van csinálva, vagy pedig ha istentül való, és tetszetős ő szent fölségének a dolog, áldassék az ő neve érte. Valóban még ma sem fogyunk ki a csudákból. Nagy és hosszú út vezet a pusztától Olaszországig, és az öregbéres azon a hosszú úton sehol sem látott ilyen fába faragott állatot, és íme a Ferkó gyerek megcsinálta, hogy szinte élt az ártány ott a bot tetején.
Valóban úgy van vele az ember, hogy amit lát, azt el kell hinni, bármily hihetetlennek látsszék is különben. Így tehát méltó csudálkozásában bevitte az öregbéres a megfaragott botot az ispánnak. Az ispán maga elé hívatta Ferkót.
– Eladod ezt a botot?
– Nem.
– Miért nem?
– Mert ezt magamnak csináltam… Hanem ha kell, csinálhatok az ispán úrnak másikat, szebbet.
És csinált az ispán úrnak másikat, szebbet. A major népe összefutott, mikor a házak közelében legeltetett Ferkó, és faragta azt a botot, amely az ispáné lesz. Napról napra bámulták; látták, hogy mint fejlődik ki ott egy fának az alakja és mint kerül a fatörzshöz egy lovas ember. Kengyel, kantár, sarkantyú, minden meglátszott azon, az egyszerű durva bicska hegyével mindent rátett arra Ferkó. Esemény volt ez és arról beszéltek az egész majorban. Az öregbéres, aki parancskiadásra naponként megjelent az ispán úr szobájában – látta, hogy a szépen faragott bot ott van a fegyvertartón fölakasztva, drágamívű puskák és rézveretes kardok között.
Csak Ferkó nem volt vele megelégedve. Elvégre is fába faragni nem lehet valami ritka és különös dolog. Ami nem kell oda, azt lefaragja az ember, és készen van a kívánt alak. Ez semmi és nem is talált ő valami különös gyönyörűséget abban. Faragott, mert érezte, hogy tenni kell valamit, amiről meglássák, hogy ő több, mint a majorság többi népe; faragott, mert nem tehetett mást.

Úgy érezte, azt hitte, hogy ez csak semmi. Azok a vágyak voltak most is az ő lelkében, amik megülepedtek ott akkor, mikor bámulta a pusztát elöntő holdfényt és a leáldozó napot. Azok a megnevezhetetlen vágyak, amik bolygatták az ő agyát, amik álmatlanokká tették az éjjeleit. Az, hogy valami módon napáldozatot meg a hold udvarát képes legyen megcsinálni azon színesen, mint ahogy az a természetben megvan. Papírra, vagy valami másra odacsinálni azt a valamit, hogy megismerje azon minden ember, hogy az napáldozat, mint ahogy a kifaragott fában fölismerik az ártányt. Mint ahogy megvannak csinálva azok a képek, amelyek az öregbéres lakásán a falon lógnak.
Azok a képek bizony silány dolgok voltak és nem érdemelték meg még azt a szöget sem, amelyen függöttek. De a Ferkó nem látott még másfélét és mindenki azután ítél, amit lát.
Ó, hatalmas ábrándok voltak ezek. Eltompult az agya, beléjük veszett a lelke, és időnként úgy érezte, hogy már nem tud gondolkodni. De csüggött ezen az egy dolgon lelke egész erejével és azt hitte, hogy ha nem tudna gondolkozni erről, nem is volna érdemes élnie a világon. Talán azok, akik meghalnak és lemennek lakni a buckák alá, azok talán még többet is tudnak erről… Ki tudná megmondani, mi lehet a föld alatt?…
Történt azután egy napon, hogy fényes hintó robogott át a havas mezőségen. Büszkén járta negédes táncát a négy ló, a szerszámvasak és a hintó oldala ragyogtak a napban. Ferkó nem látott még ilyet soha; végtelen csudálattal nézte és látta, hogy ott ül a kocsis mellett az ispán. Nagy úr lehet az, aki a kocsiban ül, talán maga az uraság. És a hintó feléje tartott. A disznók ijedten futottak össze, az ártány mérgesen röfögött, és csattogtatta az agyarait. Csak Ferkó nem félt.
És ott őelőtte megállt a kocsi. Ferkó megemelte kalapját tisztességtudóan.
– Ez az, méltóságos uram – mondá az ispán és rámutatott Ferkóra.
– Ez? – kérdé a nagy úr és szemüvegén keresztül kíváncsian nézte a fiút. Ferkó nyugodtan állta a nézést; miért ne állta volna, hiszen nem tett ő semmi rosszat. Az úr pedig kivette kezéből a botot, figyelmesen nézte az ártányt ott, a bot tetején.
Azután visszaadta a botot és felhágott a kocsi lépcsőjére.
– Csudálatos, rrendkívüli! – mormogá a nagy úr. – Valóban rrendkívüli… Hajts!
S ahogy jött, úgy eltűnt a fényes hintó. Forgó kerekei fölverték a havat a levegőbe, a nap rájuk sütött és a hópihék ragyogása szebb volt, mint a hintó. Ferkó látta, hogy mint tűnik el a távol lilaszín ködében, a buckák ragyogó csúcsai és az erdő sötét fái között. Nem bánta, hogy elment a hintó, amint azt sem tudta, hogy miért jött. Folytatta tovább az ábrándokat az ismeretlen álmokról, amik olyan szépek és oly valósíthatatlanok.
Az álmok hosszúak és szépek voltak; az ártány valami előadást tartott a buckaoldalban a fiatalabb kocáknak; a nap útja meghajlott az égen és alkonyatra járt az idő. És ekkor egy hosszú szekér tűnt fel a pusztán. Sovány macskalovak voltak elébe fogva a gyékénnyel borított kocsinak, a hátulján ládák, karók és az egész készség lassan ődöngött ott a hósík tetején. Ferkó látott már ilyeneket, és nem törődött vele. Vásznas-tótok szoktak így télidőben végigbarangolni a pusztán, a majorok között. Ezt is vásznas-tótoknak nézte.
Pedig mások voltak. Borotvált, csupasz arcú emberek dideregtek bent a gyékényes kocsiban. Az elszegényedett Thália nyomorult apostolai. A kocsi külső oldalára egy nagy vászon volt kiterítve, boldogabb időkben szuffita valamely nagy színpadon, a társulatnál függöny, esetleg gót palást és most védő ott a kocsi oldalán a fagyos szél ellen.
Valami meleg öntötte el a fiút; a feje kábult, a szeme káprázott, és látta, azon az ócska vásznon látta, hogy lehet festeni a természetet. Beleveszett a szeme a látványba; – izgatottan ment a kocsi mellett és nézte azt a képet. Egy falu volt ott lefestve az áldozó nappal. A fiú ment bódultan a kocsi mellett, benne érezte magát az ábrándjaiban, és nem hitte, hogy ez nem álom. Ábrándjai oly gyakoriak s oly emésztők voltak, hogy nem bírta már elválasztani tőlük a valóságot.
A konda elmaradt már messze, nem is látszott; Ferkó csak ment a kocsi mellett és telve csudálattal nézte azt a képet. Gázolta a havat, elsüppedt benne olykor, de ment, ment visszatartóztathatatlanul a kocsi mellett, bódultan és semmi tudatával annak, hogy ő most létezik. Hiszen ott volt a lelke azon a képen.
Az alkony leszállott egészen, az éj sötét sátora ülte meg a pusztát. A fiú fáradt lépteivel haladt a kocsi után. Mellette már nem bírt menni; összeborzongott, néha megrogytak a térdei, de ment, ment. A kocsi haladt mindjobban előre, a gyerek hátul lépdelt, a lelke ott csatangolt a festett faluban az áldozó nappal. Föltámadt a puszta rettenetessége, az éji hóvihar, zúgó, harsogó zaj töltötték be a levegőt. A kocsi haladt, gyorsan haladt. Thália papjai tudták azt, hogy megfagyni nem jó; a fiú nem tudta: fáradtnak, álmosnak érezte magát és lefeküdt a hóra. Édes zsibongás állta el tagjait, elszunnyadt, ábrándjait látta meg a levegőégben, fölkívánkozott hozzájuk és bizonnyal föl is ment oda. A hóvihar rászórta pihéit a fekvő testre, a pihék csöndesek, szótlanok és szelíden ölnek…

Tavasszal vadásztak a pusztán. Úri rajok ölték a mezőség állatjait, mert bizonyára csakis azért vannak azok teremtve, hogy megölessenek úriemberek által.
– És hol van az a fiú, akit a télen mutatott nekem az ispán úr? – kérdezte az uraság. – Föl akarom magammal vinni.
– Itt hozzák éppen a kocsin, méltóságos uram – felelte az ispán.
Igen, éppen ott hozták a kocsin. Tavasszal kiolvadt a holttest a hóból. Szántó béresek megtalálták a hullát és behozták a majorba kocsin. Azután eltemették szépen, kezében azzal a bottal, amelyre oly csodálatos módon volt ráfaragva az ártány.

1887

http://mek.oszk.hu/05300/05342/html/01.htm

Illusztráció: El Kazovszkij

 

Földényi F. László: A melankólia dicsérete

Mivel megjelenésekor és azt követően igen komoly sikere volt, jól emlékszünk még Földényi F. László Melankólia című könyvére. Csak magyarul négyszer jelent meg ezidáig. Joggal merül föl a kérdés, milyen a viszony a Melankólia és az idén megjelent A melankólia dicsérete között?
Bár vannak közös pontok, a két könyv egymástól alapvetően különböző: a szemléletük és a közelítésmódjuk más. Közös bennük az a hangsúlyosan, többszörösen elismételt tapasztalat, amely szerint a melankólia fogalmilag megragadhatatlan, nem adható meg semmiféle közelítésből sem a definíciója, ennél fogva csak a létezése bizonyos. De léte az antikvitástól napjainkig igen jól nyomon követhető. Ezt tette meg a Melankólia című könyv, Arisztotelésztől Émile Cioranig. A melankólia dicsérete című könyv többszörösen bevezető fejezetében Túl tudáson és érzésen címmel kapjuk meg a korábbi, a Melankólia című könyv szerzői összefoglalását. Vagyis az idén megjelent mű  ̶ szemben a korábbival, amely a melankólia kulturális történetével foglalkozik  ̶ teljesen független, önálló könyv, amolyan autour de la melancholie, a melankólia körül tett utazás. Amíg a korábbi könyv szövegrészleteket értelmez, addig ez az új kötet, többnyire, képzőművészeti alkotásokat. Olyan művészetfenomenológia ez, melynek valódi tárgya a test és a lélek kapcsolata. Innen ered nagyon erős szubjektivitása is, a hangsúlyos egyes szám első személy.
Legösszefogottabb része két geometriai alakzat „történetének” elbeszélésére épül. Mind a kettőt a múlt század végének képzőművészete tette kiemeltté és hangsúlyossá, no meg a film. Az egyik az a fantasztikus geometriai alakzat, amely Albert Dürer 1514-ből való polihedronja, híres-nevezetes Melancholia 1. című rézkarcán látható. A még ugyan az euklideszi geometriába beleférő, de teljességgel „értelmezhetetlen” tárgy ez, főszereplője lett Stanley Kubrick tényleg zseniális 2001: Űrodüsszeia című filmjének. Azt még valaha megemésztettem, hogy a Franco-éra költője és esszéírója, Dámaso Alonso szerint a petrarkista szerelem alapjai geometriai alapok, de ez a polihedron maga az elmebaj, maga az őrület, a folie mélancolique et geométrique.
A másik geometriai alakzat a könyv címlapján is látható, Giorgione da Castelfranco A vihar című festményének egy részlete. Keletkezését általában 1505-re szokás tenni, legfeljebb „1506 körül”. Giorgione körül minden roppant titokzatos. 1937-ben a Nyugatban Elek Artúr így fogalmazott: „Ugyanilyen bonyolult magyarázatokba csavarták bele az értelemkutatók Giorgione másik hitelesnek elfogadott festményét, a röviden »Viharnak« nevezett kis képet, amely néhány év óta a velencei Accademiában függ. Marcantonio Michiel leltárában ezt a rövid leírást adja róla: – A vászonra festett tájacska a viharral, a cigányasszonnyal, meg a katonával Zorzi de Castelfranco keze műve volt.”[1] Két henger áll egy téglatest alakú síremléket (?) borító kőlapon, a második oszlop olyan, mintha „a levegőben” lebegne.
Hogy e két alakzatot összehozza egymással, Földényi F. Lászlónak össze kellett hoznia a Velencében járó Dürert Giorgionéval. Az I. fejezet címe a következő: Dürer meglátogatja Giorgionét a műtermében, és A vihar láttán mély melankólia vesz rajta erőt.[2]Ugyanitt olvasható, hogy „Mégis, e találkozást néma csend övezi a művészettörténetben. Ami érthető: nincsen rá semmilyen adat. Ám ez önmagában nem cáfolja, hogy találkoztak volna.” Nos, a továbbiakban Földényi F. László már az 1505 őszétől 1507 elejéig tartó időszakon belül (ekkor volt Dürer Velencében) kettejük találkozását megtörténtnek veszi, holott a filológusi erélynek azt kellene mondatnia a szerzővel, ha nincs a találkozásra adat, akkor legfeljebb hipotézisként gondolható el, amiből további következtetés nem vonható le.
Mivel a melankóliát a szerző szerint az definiálja, hogy nem definiálható, így mind a két geometriai test könnyen hozzákapcsolható a melankóliához. Dürer polihedronja ugyanúgy, mint Giorgione két hengere. Ez utóbbi, „A vihar” című festmény azért is érdekes, mert hangulatában Elek Artúr számára épp a fordítottját közvetítette, mint Földényi F. László számára. Az előbbi így fogalmazott 1937-ben: „Giorgione a szépnek legmagasabbrendű megjelenítését kereste: a szép emberi alaknak és körötte a bájos természetnek halk dallamú harmóniáját. Költői álom: a csöndnek, a békének, a boldogságérzésnek megállítása egy lélegzetnyi időre.” A vizuális toposzokból minden és mindennek az ellenkezője is kiolvasható.
A fogalmi gondolkodás hálójához már az antikvitástól kezdve szorosan hozzátartozik egy topikus rács, olyan imaginárius szövegtár, amelyből könnyedén lehívhatók a loci communes, a közös helyek, amelyek néha közhelyek. Bármilyen szép költői vagy filozófusi megfogalmazásban is, de ilyen közhely A melankólia dicséretében a két végtelen, más megfogalmazásban a két semmi, ismét más megfogalmazásban a két örökkévalóság gondolata. Mint oly sok minden más, a kettészelt semmi elgondolása is odatapad a melankólia jelenségeihez, egy remek Nabokov-idézettel. „Az életet megelőző és az azt követő ismeretlen a mitikus érzékenység gyökere. Nem kell ehhez filozófusnak lenni, ez az érzékenység mindenkiben ott lappang, hogy bizonyos helyzetekben fellobbanjon, és mindent elsöprő élménnyé váljon. »Egy szakadék fölött ringatózik a bölcső – írja Vladimir Nabokov az emlékirata legelső mondatában  ̶, és a józan ész azt mondja, hogy létezésünk rövid fényvillanás csupán a sötétség két örökkévalósága között.« (Nabokov, 19. o.) E szakadék iránti érzékenységben gyökerezik a melankólia”[3] Amikor a halál könyörtelenségén gondolkodtam, évekig, engem is megfogott a két semmi vagy a két örökkévalóság gondolata, amelyet ott találtam Kosztolányi Dezső Ének a semmiről című költeményében. Lassan jöttem rá, hogy toposzról van szó, olyan közhelyről, amely éppenséggel elzárja az utat a gondolkodás előtt. És csatlakoztak mindehhez példák, újabb és újabb szöveghelyek, majd összeszedtem a toposz általam ismert legfőbb irodalmi állomásait, példáit, hogy ezzel járjam le eddigi legutolsó könyvemet.[4] A melankólia dicsérete könyvnek tehát újabb példát köszönhetek, a Nabokovét.
Maga a toposz vagy közhely Epikuroszhoz vezethető vissza, de legismertebb megszövegezését Lucretiustól kapta, hogy azután végigvezethető legyen irodalmi és filozófiai szövegeken Schopenhauerig és Heideggerig, Kosztolányi Dezsőig és Borges. Alapja egy nem keresztény típusú vigasz volt (Lucretiust sok évszázadon át csak „a pogány”-ként emlegették). Ugyanez a toposz jelenik meg Szabó Lőrincnél, de ugyanúgy, mint Nabokovnál, az élet a fénnyel lesz azonos, a két semmi az éjszakával, a feketeséggel. Szabó Lőrinc Két éjszaka közt című költeménye így szól:

Két semmi sötét börtöne között
fénysík, te, fénysáv, tündöklő küszöb,
két éjszaka közt keskeny pillanat,
ki megvillantod szálló árnyamat:
mult s jövő közt, az érző jelenen,
rajtad suhog át perc s történelem,
s addig van csak a kísértet idő,
addig a tudat, a mindent tükröző,
addig csupán a lázas-bús anyag,
míg rásütöd arany lámpásodat.
Uram, ki fény vagy, s élet vagy, örök,
én vakságból vakságba szédülök,
de most, még, mint te, szellem is vagyok:
óh, világíts rám: látó rokonod
rólad hoz hírt, míg hagyod: léttelent
bejár, s létezőt, végest, végtelent,
s úgy tördeli, mert sejt s emlékezik,
a Kettős Éj rettentő rácsait.

Mindkét szövegben, Nabokovnál és Szabó Lőrincnél közös a sötétség – fény metaforika, és háttérbe szorult mindkettőben a két nemlét, a két végtelen, a két semmi fájdalommentessége, amely fájdalommentesség a sztoikus vigasz alapja volt – szemben az élettel, mely merő fájdalom. Annál érdekesebb viszont e költemény szerzői önkommentárja! „KÉT ÉJSZAKA KÖZT – A születésem előtti időről van szó, meg a halálom utániról. A feltételezett Istenről úgy beszélek, mint arany fénysávról, fénycsíkról a két fekete semmi közt: míg benne (vagyis a jelenben, a tudatomban) úszom, addig élek és egy keveset tudok előre és hátra. Határozottan vallásos vers, csak éppen Isten nélküli.”[5] A nemlét, vagyis a semmi, és a lét, vagyis a valami közötti, emberi léptékkel csak a halálon keresztül átléphető határtól való félelem ellenében szolgál vigaszul a kettéosztott vagy kettévágott örökkévalóság toposza. Mert „az élet, mely vérrel ázott és merő seb” (Kosztolányi Dezső) ellenében vigasz a születésünk előtti és a halálunkon túli semmi. Csakhogy időnek és örökkévalóságnak nincs semmi köze egymáshoz, fogalmilag az örökkévalóság (vagy a semmi) nem vágható ketté, mint egy alma, ráadásul miként szelelődne folyton ketté minden egyes születéssel és minden egyes halállal? Továbbra is a fény – sötétség, világosság – feketeség metaforikájánál maradva, ennek pszichikai hátterét számomra megnyugtatóan rögzítette a Bouvard és Pécuchet egyik jelenete (első kiadása 1881). A két férfi séta közben a patakparton egy kutya bűzlő, bomló tetemére lelt, miként Baudelaire-nél a sétáló szerelmespár az Egy dög című költeményben (Une charogne, 1857). A kiemelés tőlem való – Sz. Cs.): „Pécuchet sztoikusan így szólt
:̶  Valamikor olyanok leszünk, mint ez.
Hatalmába kerítette őket a halál gondolata. Erről beszélgettek visszatérőben.
Ha jól meggondoljuk, halál nincs is. Az ember belevész a harmatba, a szellőbe, a csillagokba.
Része lesz a fák nedvének, a drágakövek csillogásának, a madarak tollazatának. Visszaadja a Természetnek, amit az kölcsönzött neki – s az a Semmiség, amely előttünk áll, semmivel sem rettentőbb a mögöttünk levő Semminél.
Megpróbálták elképzelni mély éjszaka, fekete lyuk, állandó ájulás formájában – akármi is többet ér, mint ez az egyhangú, képtelen és reménytelen létezés.
Összefoglalták kielégítetlen szükségleteiket. Bouvard mindig lovakra, fogatokra, burgundi óborokra és engedékeny szépasszonyokra vágyódott, valami fényes palotában. Pécuchet becsvágya a filozófiai tudás volt.”[6]E rövid részlet iróniája szerintem remek: nehéz a nemlétről irónia nélkül csak megszólalni is.
Nos, nem egészen alaptalanul úgy gondoltam, a kettészelt semmi eredendően és mélyen pogány gondolat, pogány toposz. De nem! Megvan ennek a keresztény változata is, de ez a változat némileg meglepő. Edward Young Éjtzakáiban is megvan a semmi (a könyvben ez az örökkévalóság) kettéosztása, de nem az egyes ember vonatkozásában. Volt már egy örökkévalóság, de a teremtés előtt. És lesz még egy, az Apokalipszis után. A teremtéssel Isten megteremtette az (emberi) időt. Nem véletlen, hogy a gondolatmenet a Kilenczedik éjtzakában kerül elő, amelyik fejezet címe: Halhatatlanság. „Óh Te két örökké-valóságnak felséges Monarchája! mellynek az egygyike vólt már minekelötte a’ lelkek ’s az ember teremtetett vólna. Te, a’ kinek szeme látja, keze vezérli, lehellete lelkesíti az egész természetet! méltóztassál megilletni engem’, mikor akarok beszélleni a’ léleknek halhatatlanságáról, a’ mellykedvesebb az embernek az ő életénél, de a’ mellynek drágalátos árát tsak az érzi, a’ki szeret téged’.”[7] Úgy tűnik, a Paradicsomban még nem volt idő, és csak az áteredő bűnt követő büntetés ítélte az embert az időre, a történelemre, a halálra.

[1]  Elek Artúr: A giorgionei titok, Nyugat, 1937, 2., szám.

[2]  Földényi F. László: A melankólia dicsérete, Jelenkor Kiadó, 2017, 43. p.

[3]  Földényi F. László: A melankólia dicsérete, Jelenkor Kiadó, Budapest, 2017, 31-32. p.

[4]  Szigeti Csaba: Macska a fa alatt, Kortárs Kiadó, Budapest, 2016, 260-286. p.

[5]  Szabó Lőrinc: Vers és valóság. Összegyűjtött versek és versmagyarázatok, szerkesztette, a szöveget gondozta, az utószót és a lábjegyzeteket írta Kabdebó Lóránt, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1990, II. kötet, 501. p.

[6]  Gustave Flaubert: Bouvard és Pécuchet, fordította Benedek Marcell, Franklin-Társulat kiadása,, Budapest, [1921], 231. p.

[7]  Yung’ éjtzakáji és egyéb munkáji, mellyek magyar nyelvre fordíttattak Pétzeli Jó’sef révkomáromi prédikátor által,[1787], Harmadik Kiadás, Wéber Simon Péter és Fijának kőltségével és betűivel, Pozsonyban, 1815, 154-155. p.

 

Földényi F. László:
A melankólia dicsérete, Jelenkor Kiadó, Budapest, 2017.

A rege kétféle poétikája (részlet)

A magyar rege főbb történeti állomásai. 1854-ben Ipolyi Arnold a főműve, a Magyar Mythologia bevezetőjében szentelt két oldalt a regének is, bár csalódással állapította meg, hogy pogány magyar ősvallási nyomok szinte alig felfedezhetők bennük. Érdemes az ő pontokba szedett nyomvonalán haladni! A Kisfaludy Sándor-féle 1807-es (és a második, 1818-as kiadással jelölhető) kezdetek után ő 4 csomópontot mutatott be. Évtizedekkel később Toldy Ferenc A magyar költészet kézikönyvének második, átdolgozott kiadásában így írt a Kisfaludy-regék sikeréről: „Időközben (1820) a Marczibányi-Intézet a lefolyt években megjelent legjobb magyar könyvek jutalmazásáról tanácskozván, s 1818-ról az elsőség jutalmát (400 vft) Kisfaludy Regéinek itélvén oda, a nádor elnöklete alatt az egyetemi nagy teremben tartott jutalomosztásra meghítt költő személyesen meg nem jelenhetvén, a nádorhoz intézett hálairatában jutalmát egy magyar zsebkönyv megalapítására ajánlotta fel, melynek következtében indúlt meg aztán öcscse Károly szerkesztése alatt az Auróra 1822-re, s abban Sándornak némely újabb művei is, ú. m. 1822-ben: Dobozi Mihály és hitvese, rege, s néhány apróbb versezeten kívül egy Magyar nemzeti ének; 1823-ban: Szentmihályi Remete, rege”.[1]Az első „B. Mednánszky Alajos, erzählungen, sagen, legenden aus d. vorzeit Ungarns, Pest, 1829, a szerző által szedett s nagyobbára Vág utazásában, meg b. Hormayrral kiadott Taschenbuch f. d. vaterländ. geschichte – 1820-30, 10. köt. közzétett, remek feldolgozásban előadott regék összes kiadása.”[2] A gyűjtemény magyar nyelven csak 1832-ben jelent meg, két fiatal tanár fordításában,[3] s e kötet különösen is fontos, mert a 173-191. oldalon olvasható az a Szolnok’ Védlői című prózában írott rege, amely egyik lehetséges forrása volt (Chiovini) Egri Antal verses regéjének, a Sinka halmának (Mednyánszky Alajos elbeszélésének a szövegét a függelékben adom). Érdekes Ipolyi Arnold ama megjegyzése, amely szerint e regék családi hagyományok köré épültek ki. Bajza József nekiesett, no nem magának a gyűjteménynek, hanem magyar fordításának, a könyv előszavát igen nagy alapossággal összevetve a német eredetivel arra a következtetésre jut, hogy a rossz fordítás több kárt okoz, mint amennyi hasznot hoz.[4] Egyébként az 1840-es évek második felére kialakult bizonyos összekapcsoltság egyes költők és egyes költői műfajok között. Mivel Erdélyi József már alapos dolgozatot tett közzé Tompa Mihály verses regéiről, a dalköltő Tompáról értekezve csak annyit tesz ehhez hozzá, hogy a verses regéket és mondákat is a dalköltő hevülete fűti. „Mondani sem kell pedig, hogy itt nem Tompa, a népmondák irója, értetik, hanem Tompa, a dalköltő, mert elsőbbi szakja után, ő annyira jeles a regékben, mint Garay a balladákban, mint Petőfi a népdalokban, mint Vachott S. a gyöngéd mélységben, mint Vörösmarty igen sokban.”[5]
A következő jelentős állomás a magyar rege 19. századi útvonalán Pulszky Ferenc munkásságának egy része. „Pulszky Fer. előbb az 1840 Athenaeum 2, 11 és 1840 Emlényben kiadott néhány regéje; utóbb újabbakkal bővítve Pulszky Teres. Tagebuch und Erzählungen kiadva. Első közlésük alkalmával a szerző máris egyike volt az elsőknek nálunk, ki a regék mythosi jelentősége felmutatásával járt el.”[6] S bár Ipolyi Arnold nem tartotta mérföldkőnek, be kívánom iktatni e sorba gróf Majláth János kötetét, melyet még 1825-ben fordított magyarra Kazinczy Ferenc, de nyomtatásban csak 1864-ben látott napvilágot, Kazinczy Gábor kiadásában.[7] Ipolyi utalása a következő folyóiratszámra vonatkozik: Athenaeum, Tudományok’ és szépmüvészetek’ tára, 1840. Második félév, 11. szám, Pest, augustus’ 6. 1840, 161-169. hasáb. Az 1864-ben megjelent kiadásban több előszó olvasható, kezdve Kazinczy Ferenc 1825-ben kelt előszavától egészen a lányával együtt öngyilkosságot elkövető Majláth János méltatásáig. A legrégebbi a fordítótól, Kazinczy Ferenctől való, még 1825-ből.
Az Ipolyi Arnold által kijelölt következő állomás „Tompa Mih. népregék és népmondák (2. kiad.). Pest, 1846, költőileg feldolgozva; köztük sajátlag egy népmonda (a mese a javor fáról) a többi rege. A cél nem annyira a rege gyüjtés, mint annak művészi előadása lévén, nehéz a valódi eredeti rege s a hozzáadott költői vonások teljes kiismerése, miért természetes, hogy használatukban az ovatosság ennek többnyire felemlitését megkivánta.” Bizony, itt is megjelenik a rege történeti hitelének és a költői fikciónak a kérdése. Edvi Illés Pál már 1829-ben hangot adott kételyeinek a regék „valódiságát” illetően. „A’ mi végre legfőbb, a’ Magyar-község még magát a’ poësist sem kedveli. A’ költeményben ő nem talál egyebet hazugságnál. Esmérek több Úri személyeket, kiket a’ legszebb versek sem interesszálnak, sőt Irójára-is nem kisebb megvetéssel néznek, mint valami karakteretlen Komédiásra. A’ régi időkből Bárdusokat, az újabbakból Improvizátorokat nem nevezhetünk; nem sok lelkes, eredeti nép-mondákat, regéket, népdanákat-is. Avagy Argirus, Stillfrid, Markalf, Klimius Miklós, Hármas história, Farkas Antal erkőlcsi Iskolája, és a’ Komáromban termő, ’s falun kofák által árultatni szokott Istóriák legyenek-e azok? Ezekből áll t. i. a’ Magyar Köz-nép’ mulatságos Könyvtára, és ha már ez is eredeti volna! A Helikoni kedvtöltésben igen szívesen sürgettetik a’ Magyar danák’ és regék öszsze-szedetése. Ugy-de hol léteznek e’ félékből az öszsze-szedésre ,éltók? Melly regéket újabb Iróink közölnek, azok’ eredeti vóltáról többnyire kételkedhetünk; és, én részemről, kívánnék-is arra a’ vidékre vagy azon Magyar lakosokhoz útasítatni, kiknek szájában élve tenyészik firól-fira, az-az Irótól előmbe adott rege.”[8]
Ipolyi Arnold a verses rege fél évszázados magyar történetében a negyedik kiemelkedő gyűjteménynek Lisznyai (Damó) Kálmán Palóc dalok című könyvét tekinti, ő a második kiadásra hivatkozott 1852-ből (az 1. kiadás egy évvel korábban jelent meg). E kötet alapozta meg Lisznyai Kálmán igen nagy népszerűségét a következő néhány évtizedben, e kötet közkedveltsége kiáltott a folytatás, az Új palóc dalok (1858) után. Majd a pogány magyar hitvilág kutatója a maga elégedetlenségét fogalmazta meg a regék és a történetiség homályos kapcsolatát illetően. A regék úgynevezett történelmi hitelének a kérdése már az 1820-as évektől foglalkoztatta mind a költőket, mind az olvasókat. A Szép-literatúrai ajándék egy prózában írott Leány vár című regéje kapcsán a S. A. E. H. álnév mögé rejtezett szerző lábjegyzetben kötelességének tartotta közölni: „Ez a’ Leány vár, mellyről legnagyobb régiség tiszteletével emlékezik T. Moldoványi Úr, Tud. Gyűjt. 1824. X. köt., mellyet ha talán megszemlélt volna a’ Tudós Úr, tapasztalván annak sem nyilak, sem puskák ellen hasznos voltát, sőt még a’ szabad kézi dobás ellen sem; – talán illy rége (sic!) írásra előbb vetemedett volna, mint a’ fellyebb emlitett helyre iktatásra.”[9] Grynaeus Alajos a maga verses regéje egy Remete nevű helységben játszódik. Ő pedig a következő lábjegyzetet érezte csatolandónak: „Remete falu Unghvár Várm. Verchivinának közepette, hires a’ vas készitő Intézetről, Ts. Huttner János Urnak bőlts felügyelése alatt.”[10] Később a regék történelmi hitelességének a kérdése elvi síkon is felmerült. Például: „Mennyire nyerne ez nem csak szépirodalmi, de tudományos becsében is, ha az eredeti alapot kijelölve birnók. Ide tartoznak ismét számos prósai s költői feldolgozások szétszórva irodalmunk különféle lapjain, melyek lelhelyük szerint idézvék.” Végezetül és összefoglalóan utal a 19. század első felében keletkezett és folyóiratokban szétszórtan publikált műre. A későbbiekre nézve normatív műfaji kikötésnek tűnik e művek „egyszerű rövidsége”. „Különösen figyelmeztetek még azon, szinte többnyire csak mellékesen vett regéinkre, de melylyek több hűséggel egyszerű rövidségükben, mint egy kútfejük s lelhelyük mellett, nagyobbára az illető helyek, történeti személyességek és tények leirása kiséretében, melyekhez tapadnak, felhozvák.”[11]
Az előszavak és az iskolás poétikák tanulságai. Egyrészt feltűnő, hogy a regegyűjtemények előszavai milyen kevés – már-már semmi – információt adnak a műfaj jellegzetességeiről, tanácsolt kötelező vonásairól. Másrészt viszont az iskolai traktátusok és poétikai kézikönyvek viszonylag egységes képet adnak a rege műfaj preskriptív (előírt) vonásairól, egyfelől expressis verbis megfogalmazva, másfelől a már létező, és mintadaraboknak tekintett „legjobb” művek kijelölésével. Röviden időrendben tekintsük át ezt a területet is!
Kisfaludy Sándor a műfaj történetében úttörő munkájának szerzői előszava, mint már utaltunk rá, a műhelymunkára igen kevés fogódzót ad. Az 1807-ből való Előszó az elején azt a kérdést veti fel, hogy miért vonzó „a’ Mostaniak” számára „a’ Régiség”? A megsokszorozott kérdésekre egyértelmű választ a költő nem ad, , ahogyan arra a kérdésre sem, hogy „Millyenek legyenek Regéim érdemekre nézve”? Költői munkáinak hatását illetően viszont lényegeset jelentett ki Kisfaludy Sándor: „Regéimnek foglalattya szomorú: azért-e, hogy a’ Magyar nemzeti természetéből szomorú? azért-e, hogy helyheztetése régen ollyan már, hogy – Hunniának sok súlyos csapásai ólta, mellyek közűl csak a’ Mohácsi veszedelmet emlittem, – a’ Nemzetnek minden örömét, javát, szerencséjét, dicsőségét örök búnak gyászos ködgye fedi? – elég az hogy a’ Magyar igen hajlandó a’ szomorúságra. Sőt még örömét és vígságát is szomorú és bús hangokkal jelenti. Bizonysága ennek a’ nemzeti magyar Táncznak többnyire kesergő melodiája; bizonysága ennek a’ köznép’ énekeinek szomorú nótája. A’ Magyar felől igazán mondhatni, hogy – sírva táncol.”[12] A továbbiakban Pope-ra és általános esztétikai megfontolásokra hivatkozott.
 A Regék a’ magyar elő-időből második kiadásához időben igen közeli az 1819-ben megjelent rövid írás, amelyre már Edvi Illés Pál is utalt, vagyis a felhívás a regék és danák gyűjtésére a Helikoni kedvtöltésben. Ennek címe A’ köznéptől kedvelt dalokról és regékről. Majdnem a teljes szövegét idézem, csak azt a részt hagyom ki, amelyik azzal a példával él, mely szerint Molière – a komédia hatását lemérendő – fel szokta olvasni gazdasszonyának. :”Az oly dalok és regék, mellyek a’ köz[n]épnél egy egész tartományban mindenek’ nyelvén forognak, ’s firól fira szoktak szállani, megérdemlik a’ gondolkodó ember’ figyelmét. Lehetetlen, hogy valami egy nagy sokaságnál; ha szintén ezen sokaság a’ nép allja volna-is, közönséges kedvességet találhasson, ha oly tulajdonsággal nem-nir, a’ mi által az emberi sziv’ gyönyörködtetésére alkalmas. Az emberi természet minden okos teremtményekben egy és ugyan az, ’s a’ mi azzal megeggyez, az minden rendü és karu emberek között talál kedvelőket és tsudálókat. /…/ Semmi sem mutatja-meg inkább az igaz gondolatnak és természeti irásnak a’ tekervényes gondolat ’s Gothus tzifraságu irés felett való tökéletességét, mint az, hogy az első minden rendbéli embereknek, az utólsó pedig tsak az ollyanoknak tetszik, a’ kik holmi magokat elbizó kitsiny lelkektől mesterséges izlést tanultak, vagy inkább izléseket meg vesztegették. Homer’ és Virgil’ versei minden józan eszü olvasó előtt, mihelyt a’ nyelvet érti, kedvességet fognak találni, még sok ollyanok előtt is, a’ kik Martiál Epigrammájit, nem tsak szépeknek nem tarthattyák, hanem még azt sem foghattyák meg, miképen lehetnek ollyan emberek, a’ kik azokat szépeknek találják. Az ollyan dal vagy rege, melly egy egész nemzet’ köznépét gyönyörködteti, bizonyosan találtat magában a’ fellyebb való olvasóknál-is szépséget, kivévén az ollyanokat, a’ kik vagy buták, vagy a’ tettetés gyakorlása által természeteket megvesztegették. Oka ez: mert ugyan azon természeti képek, mellyek azt a’ közemberrel kedveltetik, a’ legelmésebb olvasónak-is szépeknek fognak látszani. Az ollyan regéket és dalokat tehát, melyekről itt szó van, igen érdemes volna nem tsak azért, hogy a’ nemzet természetét festik, hanem a’ benne elrejtett szépségekért is illendő megválagatással öszve szedni.”[13] Egyébként ritkán, de olykor megjelennek rege-ellenes hangok is, különösen az 1820-as évek végétől, mióta a verses és prózaformájú regék oly igen elszaporodtak. Mint majd látni fogjuk, a regében idővel kanonizálódott, hogy szerelmi szálat kell beszőni a múlt általános elképzelését festő háttér előterébe. Bajza József lapjában, aki az 1920-as évek legvégén és a ’30-as évek elején maga is írt verses regéket, 1831-ben a Kritikai pálya-ágak című versciklus 6. darabjában kifejezetten rege-ellenes, bár úgy tűnik, nem egyetlen meghatározott, meg nem nevezett regéről van szó, hanem ennek egyik műfaji sablonjáról. Az epigramma a szerelmi szál beszövése ellen irányul a regékben Szerzőnév nincs.

Regék

                        Sallangos machinák hősid sors-csípve kidőlnek
                            ’S hamvaikon czifrán pöffedez a’ szerelem.[14]

Mind a szerelmi szál beszövése, mind a hősi halál felmutatása kötelező sablonnak tűnik. A rege hőse a végén meghal, de szíve szakadtán kedvese is utánahal, mint majd ezt az egyik részletező elemzés során látni fogjuk. Ismerünk azonban olyan kritikát is, amely egy bizonyos rege egy bizonyos részletére irányul, és az ironikus megjegyzés nem a történeti hitel hiányára irányul, hanem tárgyi-természeti hibára. „Versben a’ hibát nem vesszük olly hamar észre, ha másképen a’ tárgy érzetünkre tud hatni. Az 1826iki Hébében álló »Mari« a’ többi képek köztt egy olly hibás detailt mutat az Olvasónak, mellyet mikor észrevettem, bosszankodnom kelle, hogy a’ Költő vala szegény Lajos’ hullámbamerültének oka. »Egy ifju messze költözött. Mari a’ szirtről kémlelé, mint tűn a’ csónak hab között« ’s a’ t. Minekutána messze vágyott az ifju költözni, ’s a’ tó is zajgó szélűnek van irva, tehát igen bizonyos, hogy a’ tó sem kicsiny volt, annyival is inkább[,] mivel azon őt a’ szélvész is utolérte; ennek következésében kár volt a’ szegény ifjut csónakba ültetni, legalább ültethette volna dereglyére vagy más bátorságosabb hajóra, ’s így nem borúlt volna Lajos olly hirtelen a’ vizbe; jóllehet igaz, hogy így a’ Rege nem lehetne annyira romantisch[,] mint így leve. Ha pedig csakugyan tócskán evezett az ifju, nem lehet hinni, hogy azon egy pillanatban olly dühös vihar termett, hozzáértvén azt, hogy szélvészben Lajos aligha szállott vízre. Már itt egy jó Képíró, a’ valóságos Schilleri szellemből írott Mari nevű kis Regének ideája után képet rajzolván, nehezen festene csónakot; mert ez olly művészi ügyetlenséget árúlna-el, mint ha valaki a’ Troja falain kívül állott falovat egy természeti ló nagyságra, ’s a’ körüle volt vitézek’ lovait ugyan akkorára festené.”[15]
Nos, elérkezvén a leíró-normatív tan- és kézikönyvekhez, melyeknek tárgyát kifejezetten poétikai szabályok ismertetése alkotja, első darabunk Bitnitz Lajos kézikönyve. E poétikát a rege szempontjából remek érzékkel fedezte fel Szajbély Mihály, értelmezésekor az ő tanulmányára fogunk támaszkodni. Az A’ Rege és Novella című rövid terjedelmű cikkely teljes egészében így szól: „Azon költői elbeszélés, melly a’ polgári élet’ szerelemmel ’s csudálatossággal vegyes eseteit adja elő, ha tárgya az előidőből vétetett, regének, ha a későbbi időből, novellának neveztetik. Mind a kettő román[,] kisebb mértékben is ezért törvényeik is amazéval megegyeznek, csak hogy ezekben a’ történetnek gyorsabb folyamatja vagyon, és ezek inkább csak árnyékképek, mint sem kidolgozott festések. Hangjok a’ czélzott behatásra nézve különbféle lehet. Ha a’ tárgy nagyobb kiterjedésű[,] a’ versmérték helyett prosával élhetni, de ez nem mívolti jegye a’ regének és novellának. (Kisfaludy Károly, G. Majláth János[,] Szent Miklósy és mások.”[16])

Jól látható a definiálásra törekvés, valamint a követendő mintapéldák felsorolása költőneveken keresztül. Ami azonban a legfontosabb ebben a viszonylag korai rege-poétikában, nem más, mint az, hogy a”rokonműfajok” között a regét nem a mondára nyitja rá (mint azt Erdélyi Jánosnál és Ipolyi Arnoldnál már láttuk), hanem a prózaformájú és történeti tárgyú novellára.[17] Nem ő volt az egyetlen: például Zimmermann Jakabnál is olvasható a novellával való rokonítás, igaz, csak egyetlen mondatban. Az elbeszélés, „Ha az életnek szerelemmel s csodással vegyes eredetét festi, regének, vagy novellának mondatik.”[18] Ami pedig a történelmi tárgyat illeti, Szajbély felhívja a figyelmet arra, hogy a 19. század első feléinek regéit az egykorú történetírás felfogásaival és teljesítményeivel kell összekapcsolni (és nem mai történelmi ismereteinkkel). És innen már csak egy lépés ahhoz, hogy a Walter Scott nyomán rendkívül népszerűvé vált történelmi regénnyel való összefüggést is belássuk. E tárgyban bízvást ajánlhatunk az olvasónak egy adatgazdag és koncepciózus, friss összefoglaló tanulmányt is.[19] 1857-ben Tatay István összefüggéseket már ilyen irányban keresett. „A rege leginkább abban különbözik a regénytől, hogy nem egész életkört, s az egyénnek ebben és kívüle levé minden viszonyait tárgyazza, hanem csak egyes sajátos nemű eseményeket, s ezeknek huzamos hatását azon egyénre, mellyre különösen vonatkoznak. Anyagát többnyire az ős kor homályából meríti, mellyet a legegyszerűbb nyelven ad elő minden bonyolódás és kitérések nélkül. Többnyire könnyű csinálatlan versekben szokott előadatni, azonban a prózai előadást sem zárja ki.”[20] Érdemes megjegyezni a rege hangnemére vonatkozó ki- vagy megkötést, mellyel már eddig is találkozzunk: a könnyű csinálatlan verseket és az egyszerű cselekményvezetést. És itt egy kis kitérőt kell tennünk, immár nem a történeti tárgyú novellával, hanem a történelmi regénnyel való rokonságról. 1829 – erőteljes nyitánya a magyar Walter Scott-kultusz történetének. Ekkor jelent meg az Ivanhoe, hat kis kötetben, Thaisz András fordításában. Mint ismeretes, a történelmi regény legelején a skót szerző a szigetország történelmét a hastingsi csatától a regény cselekményének jelenidejéig, vagyis 1193-ig. Az Első Tzikkelyben már ott találjuk a modern történelem-fogalmat, akkor tűnik fel, amikor a regényíró a korra vonatkozó források és adatok szűkösségére panaszkodik. „A’ dolog ezen állapotját szükségesnek találtam olvasójimnak előre tudtokra adni, nehogy felejtség, hogy ambár nagy Historiai történetek, mint háboru, vagy pártütés az Angolszászoknak, mint külön Nemzetnek fenállását, II-dik Wilhelm uralkodásának folytában, nem jegyzik meg” (kiem. tőlünk – Cs. A., Sz. Cs.).[21] Nos, a mű elején felvázolt történelmi események valóban adatolhatók, mint a hastingsi csata, Oroszlánszívű Richard király harca Bertran de Born (trubadúr) nagyúr ellen, a király fogsága stb. A 12. század történelmi miliőjét azért vázolja a regényíró, hogy ez után megjelenhessenek a fiktív alakok, az általa kitalált személyek, a maguk cselekedeteivel együtt: Gurth és Wamba, a két szász disznópásztor, Cedric, és leánya, a szép Rowena, a zsidó yorki Izsák és lánya, a szép Rebeka, az ellenszenves jellemű Templomos Lovag, és mind a többiek. A mű végén az igazságosztó Oroszlánszívű Richard király megjelenik, vagyis a fikciós cselekménybonyolítás végén színre lép a történelemben valóban adatolható alak. E regényben a történelem („a nagy Historiai történetek”) tényei adatolhatóak, a történet vagy cselekmény (story) kitalált. Ez utóbbi a regényen belül a rege, a felvázolt és bemutatott történelmi miliőbe ágyazva. Lukács György máig megkerülhetetlen európai műfajtörténeti munkája az 1930-as évek közepén keletkezett, és világosan bemutatja, hogy a „középszerű” (és hozzáteszem: kitalált) alakjai – a történelmi rege fiktív világa – állnak Scottnál a középpontban, a „történelmileg jelentékeny” alakok – az adatolható történelem nem kitalált világa – mellékszereplők, ideiglenesen lépnek fel a műben.[22] De nem kell időben előre szaladnunk Lukács György könyvéig. A Magyar Szépirodalmi Szemle 1847-es évfolyamában igen mélyenszántó tanulmány olvasható A történeti regény címmel, amely elbeszéléselméleti kérdések tömegét vetette föl, abból az ontológiai nézőpontból, amely szerint a múlt (és vele együtt a történelem) az időben már megsemmisült, és csak nyomjelzések maradtak utána. És rákérdez a 19. század derekára már körvonalazódni kezdődő történetírás és a történeti regény viszonyára, tudván, hogy mind a „történetbúvár”, mind a regényíró számára a múltbeli események adatai ugyanazok, ám e két jelenbeli terület, a történetírás és a történelmi regény írásának gyakorlata egyfelől roppant közeli egymáshoz, másfelől viszont elkülönböződni akar egymástól.
A „gyermekies egyszerűség és természetesség” követelménye megvan azoknál is, akik a regét nem a novellával tartották rokonnak, hanem a mondával. Egy 1843-ban megjelent költészettan így fogalmaz a Tündérrege és Monda című cikkelyben: „’A Tündérrege olly költött történetet jelent, mellynek kifejlődését csodás eszközök – bűvölés, bájolás, a’ babona és képzelődés szülöttei – boszorkányok, tündérek, óriások ’stb. – eszközlik. /…/ Különös formák nincsenek elibe szabva, gyakran prosai öltönyben jelenik meg. Az előadás gyermekies egyszerűséget ’s természetességet leheljen.
Monda alatt értünk valami nem hiteles, nem históriai adaton épült, hanem nemzetségről nemzetségre, szájról szájra átment, bizonyos helyhez, meghatározott időhez vagy históriai személyhez köttetett történetet, vagy annak elbeszélését. A’ csodás elem benne nem olly nélkülözhetetlen, mint a’ Tündérregében, mindazáltal efféle vegyület nélkül ritkán jelentkezik. Rá is illik az, mi a Tündérregére: vagy önálló versezet, vagy beszélyi költemények – Ballada, Epos – tárgyát teszi.”[23]
Ezek után összefoglalható a rege „iskolás” felfogásának néhány jellemzője vagy követelménye! A verses rege az epikus költészet egyik fajtája vagy műfaja. Célja többnyire a szórakoztatás, de ezzel együtt „beadagolja” az olvasónak a nemzeti múlt iránti lelkesedést, valamint általános történelmi ismereteket ad. A szórakoztatás mint cél számos epikus műfajjal közös. Amikor Thaisz András elhagyta Walter Scott előszavát, hogy a maga Elő-szó című írásával cserélje föl, nyíltan kimondja, hogy fordításának célja a magyar olvasóközönség szórakoztatása volt. „/…/ a’ mulattató Munkák igen nagy szűkiben vagyunk; pedig tsak ezek által terjesztetik legsikeresebben a’ nyelv ’s élesztetik az Olvasás’ kedve /…/.[24] Még világosabban beszél a szórakoztató olvasmányok életkortól függő hatásáról a Cs. Zs. nevű szerző 1841-ben Az ifju’ és férfi’ képe című elméledésében, mondván, hogy az ifjak olvasmányai közé tartoznak a regék, a a férfiakhoz „poros krónikák, ’s más komoly-tartalmu könyvek” illenek.[25]
A regének három alfaja ismeretes: a tündérrege, a történeti vagy hősi rege és a hitrege. Az általunk vizsgált vagy épp csak érintett művek zöme történeti rege alosztályába tartozik.A rege tárgyai vagy ürügyei lehetnek „/…/ a nép szemlélődése alá eső képek, romok, természeti tárgyak (sziklák, folyók sat.) jelvekűl fogadtatván el, róluk mondás, mesés hagyományok keletkeztek s alapját tevék symbolicájokkal az allegoriáknak.”[26] Ami a „rokonműfajait” illeti, hozzá a monda és a rege áll. A poétikákban változik, hogy olykor a regéknek követelnek némi „történelmi hitelt” és a mondának nem, vagy megfordítva. De valamely múltbeli és történelminek érezhető miliő festése a műben kötelező.
Cselekménye legyen egyszerű (nem regényszerűen bonyolított), hangnemét a „csinálatlan versek” határozzák meg, érzelmi hatása – láttuk a Kőszeg-rege esetében – „a keserüséggel vegyült öröm”, melynek egyikét, az örömöt a hősiesség felett érezzük, a másikat, a keserűséget a hős (és kedvese) halála fölött.
Eredete a köznép beszéde, nemzedékről nemzedékre, firól fira, szájról szájra terjed, ami fölgyűjtendő és költői (művészi) formába öntendő.
Az „iskolás” rege példája: a Sinka halma 1863-ból.  1863-ban két vékony könyv jelent meg Egri Antal tolából, a műfajmegnevezése szerint két néprege, az egyik címe Sinka halma, a másiké Törtel. Mi csak az előbbivel foglalkozunk, részletesen, mert szó szerint iskolapélda. A költő a verses regéjét Zagyvarékas lakosainak ajánlotta: „Emlékül Rékas-helység lakosainak ajánlva a szerzőtől”.
2013-ban egy rövid költeményét és a két verses regét, köztük a Sinka halmát is újra kiadta leszármazottja, Chiovini Balázs.[27] Magánkiadás, könyvesbolti forgalomba nem került, de a két 1863-ban megjelent könyvecske elérhető az Interneten, de a Sinka halma eredetije megvan a Szabó Ervin Könyvtárban is. Chiovini Balázs a könyvet rövid előszóval látta el, benne olvashatók a szerzőre vonatkozó legfontosabb adatok.[28] Ami az 1863-ban megjelent szöveg és a 2013-ban újra kiadott szöveg egymáshoz való viszonyát illeti, ezutóbbi rontott az eredeti megjelenés szövegén. Mert az ükunoka olykor modernizálta a textust, és ezzel sokszor elrontotta az eredetileg helyes szótagszámot. Példák erre:

1863    Mintha mind a kettő vándormadát vóna:
2013    Mintha mindkettő vándormadár vóna:
1863    Ő azt, bár nem pihen, – láthatlanul, végzi.
2013    Ő azt, bár nem pihen, – láthatatlanul, végzi.
1863    Legelöbb s legutóbb azt csókolgatja meg.
2013    Legelöbb s legutóbb azt csókolja meg.
1863    Gyáván a szökésről suttogott mindnyája.
2013    Gyáván a szökésről suttog mindnyája.
1863    Látván hogy amazok már mind elszöktenek.
2013    Látván hogy amazok már mind elszöktek., stb.

Ideje összefoglalni a Sinka halma cselekményét, Arany János szép szavával a „meséjét”! A verses rege nyolc énekből áll. A mű intonációja – mint Arany Jánosnál is gyakran – borongás a semmítő idő felett. Ezt követi, még mindig az I. énekben, az események időpontjának rögzítése (1552), a főhős, Sinka Gábor bemutatása, és egy paraszti idill közte és kedvese, Rózsika között. A II. ének a történelmi hátteret festi, vagyis Szolnok várának török elfoglalását. A III. Sinka Gábor első ütközetét beszéli el a törökkel. Ahogyan Jókai Mór az Eppur si muove. És mégis mozog a Föld című regénye első fejezetében 1872-ben szembe szembe fogja állítani a történetírást mint hivatalos kollektív emlékezetet az ebből kihagyott népi (és íratlan) emlékezettel, így tett Egri (Chiovini) Antal is:                        Szájról szájra megy az, a mi meg nincs írva:

Mert mindent megírni vajjon ki is bírna?
Sok szép dolog történet a magyar hazába’,
Mi följegyezve nincs krónikák lapjára.

Itt térünk tehát vissza az általában vett nemzeti történelem, a végvári harcok egyik epizódjának teréből a magánélet terébe; a szerelmi szálról már tudunk, most a hősi szál elbeszélése következik. Sinka Gábor, aki eddig csak karikás ostorát használhatta a maga partizánharcában, egy arra portyázó magyar lovascsapatnak és vezetőjének elbeszéli, hogy miként jutott volt lovakhoz és kardhoz a legyőzött törököktől. A vitézek maguk közé fogadják, ünnepélyesen magyar szablyát nyomnak a kezébe (ez a motívum ismerős lehet Petőfi János vitézéből). Az V. énekben a magyar vitézek, parancsra, Eger felé veszik útjukat (ez a történetírásból ismert, mert még messze vagyunk az Egri csillagok megírásától), ahová Sinka segédletével futárt küldenek, aki a lehető leggyorsabban viszi el a hírt Szolnok elestéről és Eger fenyegetettségéről. A következő énekben a törökök meg is indulnak Eger ostromára, míg Sinka Gábor a török hátországban marad, folytatandó partizánharcát. A VII. ének az ő csatáját beszéli el 9 elkóborolt török ellen, majd a befejező énekben megismétlődik Rózsikával az idill egy halmon. Innen Sinka ismét csatába indul, súlyosan megsebesül, visszatér a szerelmi találkák helyszínére, a halomhoz, ahol hősi halála beteljesedik. Rózsika is utána hal bánatában. A legutolsó strófa szerint

Rékas mellett ma is áll még e kis halom,
A szolnoki utról esik jobb oldalon,
Nem hányta még szét az enyészet hatalma,
E halomnak neve most is Sinka halma.

         A következőkben a korabeli (19. századi) történetírás álláspontját szembesítem a regés (és részben fikciós) elbeszélésekkel. Ezt, vagyis a tárgytörténet történetét azzal kell kezdeni, hogy visszatérünk Ipolyi Arnoldhoz, pontosabban a magyar rege műfajának egyik általa fontosnak tartott pontjához. Mednyánszky Alajos báró 1832-ben megjelent, próza formájú regéket tartalmazó gyűjteményéhez, amelyben – láss csudát! – olvasható egy Szolnok’ Védlői című elbeszélés, mely az 1552-es török várfoglalást beszéli el, az utóéletével együtt, középpontjában Nyári Lőrinc várkapitány alakjával.[29] Függelékben közlöm Mednyánszky Alajos regéjének teljes szövegét. Természetesen a nép emlékezetében élő Sinka Gáborról itt egy szó nem esik. Meglepő, hogy Mednyánszky Alajos e munkában hősként ábrázolta a várkapitányt, és hosszan ecsetelte ennek sztambuli raboskodását, majd szerencsés megszabadulását. Ezen túl, igen részletező módon, de nagyjából úgy meséli el a várfoglalás előzményeit és lefolyását, ahogyan azt a 19. század derekán szaktörténész leírta. Ám itt nagyon óvatosan kell bánnunk a szavakkal! Én igen kedvelem a »történetbúvár« és a »régiségkutató« kifejezéseket, mert jól érzékeltetik, hogy a 19. század vége előtt (nagyjából a pozotivista látásmód megjelenése előtt) nem beszélhetünk szigorú forráskritikát alkalmazó, tárgyilagosságra törekvő szaktörténészekről. Sem a francia Jules Michelet, sem a skót Thomas Carlyle, sem a német Leopold von Ranke, sem a magyar Szalay László még nem nevezhetők modern értelemben vett szaktörténészeknek, szaktudósoknak. Sok van még bennük a derék, kedves amatőrökből, csak úton vannak a történelemtudomány művelése felé.
 Mivel Szalay Lászlónak a Magyarország’ története 4. kötetében a szolnoki várostrom bemutatása példaszerűen rövid, a teljes vonatkozó részt közlöm: „Ali basa Palástról ’s Budáról Szolnok alá sietett. A’ vár gazdagon volt felszerelve; az őrség ezer négyszáz magyar, német, cseh, spanyol főre ment, Nyári Lőrincz’ parancsnoksága alatt. September’ 2.án, a’ vár’ bekeritésének nyolczadik napján, Amhád vezír’ hadai is felérkeztek a’ bánságból ’s a’ megfélemlett őrség más nap éjtszaka gyalázatosan megfutamodott. September’ 4.én vár és parancsnok Amhád’ kezében voltak, kit a’ három évvel azelőtt roppant költséggel épült ’s a’ Zagyva’ és Tisza’ vizei által is oltalmazott erősségnek birtoka olly annyira megörvendeztetett, hogy nem gondolt vele, midőn Nyáry is az őrség után szökött. A’ kanczellár’, Oláh Miklós’ pártfogása kegyelmet szerzett a’ nyomorú várnagynak, kit, hogy számot adjon, Nádasdy Tamás hadi törvényszék elébe állítatott. Amhád jancsárokból és lovasokból álló őrséget hagyva Szolnokban, Ali basával, ’s az ehhez csatlakozott bosniai és szendrői szandzsákokkal, ugy Jahjaoghli’ fiaival, a’ pécsi és székesfehérvári begekkel (sic!), öszvesen százötvenezer emberrel Eger felé indult.”[30] E beállítás, Nyáry Lőrinc várkapitány szökése a „gyalázatosan megfutamodott” katonái után, igen eltér (Chiovini) Egri Antal hősi beállításától.         Időben közelebb áll a Sinka halma keletkezéséhez bizonyos Mártonffy Károly szintén rövid elbeszélése, aki – figyeljünk a dátumra! – 1861-ben Jókai Mór lapjában, a Vasárnapi Újságban sorozatként közölte Pontok Magyarország multjából című írását, mely sorozat többnyire adatolható és pontszerű történeti (múltbeli) anekdotákat tartalmazott. Az írás alcíme figyelemre méltó: (Költőknek, művészeknek). Így szól: „Ugyanezen gyászos 1552-ik évben Amhát nagyvezér egyesitvén hadait Ali budai basáéval, Temesvár, Lippa, Solymos s több vár bevétele után hóditása tárgyául Szolnokot tüzé ki. 20,000-nyi elősereggel az alá Ali basa meg is érkezett. A várat Nyáry Lőrincz védelmezte mintegy 800 emberrel, e közt voltak németek és spanyolok is. Ali már 8 nap táborozott Szolnok alatt, de azt megtámadni nem merte. Nyáry katonái közt, miután azok külön nyelvűek voltak, egyenetlenség ütött ki, melyet Nyáry elnyomni nem tudott. Midőn pedig tengernyi népével maga Amhát is Szolnokhoz közel jutott, a vár-őrzők megfélemlettek, s egy éjszaka a várból mind kiszöktek. Észrevevén Nyáry ezen gyalázatosan tettet, ő is lóra ült, s a várból népe után indult, de eszébe jutván esküje, inkább választotta a hősies halált, mint azon gyalázatot, mely őt élve érni fogta volna – a várba egymaga visszament. Hajnalban a törökök a várban uralkodó csendről, egynehány ház lángbaborulásából, melyeket a futó katonák gyujtottak fel, azt a mi történt, gyanítván, a várat megrohanják, s minden ellentállás nélkül abba bementek, Nyáryt a kapuban találták, ki is, mennyire egyes embertől telhetik, harczot indított, de élve fogságba esett, s Konstantinápolyba küldetett, – honnan később kiszabadult.”[31]
Igen, a szolnoki török várostrom alkalmas anyag, de műfaji szempontból és ebben a formájában nem regére, hanem költői (és történeti) novellára vagy elbeszélésre (a francia irodalomtörténetben nouvelle historique-ra vagy conte historique-ra), egykorú elnevezéssel költői beszélyre alkalmas tárgy. A történelmi rögzítettség mellé ezért kellett egy népi hős (Sinka Gábor), valamint vele a hősies és a szerelmi mellékszál. (Chiovini) Egri Antal ezzel mindenben úgy járt el, ahogyan a korábbiakban áttekintett poétikatankönyvek tanácsolták neki.
Ám megmaradt még a szerzői műfajmegnevezés, a „néprege” kifejezés kérdése! Láttuk, hogy bár többen megkérdőjelezték a regék szájhagyományban élő elevenségét, a magyar 18. század zömmel úgy képzelte, hogy a regék cselekményét a köznép beszéli, vagyis a nyeranyaga szájról szájra, atyáról fiúra, nemzedékről nemzedékre öröklődik. És a köztük lévő mindenféle, óriási különbség ellenére ebben (Chiovini) Egri Antal és Arany János is osztozott egymással. Azonban ennek a köznépi eredetnek a meglétét, amit a költő csak megversel, ritkán adatolhatni, ennél sokkal elképzelhetőbb, hogy a rege a költőjének a fikciója, találmánya, leleménye, koholmánya. Sokkal adatolhatóbb a fordított út: Pálóczi Horváth András, Faludi Ferenc vagy Petőfi Sándor „népdalai” idővel elhagyták szerzőjüket, a költő neve lemaradt a műről, a dalok enyhén átformálódtak, – baranyai falusi lakodalmakban gyerekkoromban még énekeltek férfiak olyan Petőfi-dalokat, melyek szerzőjével az éneklők nem voltak tisztában. Elvileg mindkét út előfordulhat: az út a köznéptől a (mű)költőig, és vissza, a (mű)költőtől a köznépig. Szóltunk már az eredeti rege alműfajáról: vélhetőleg onnan ered, hogy a költő a személyes tanúságtételével kívánja igazolni műve köznépi eredetét. Nem tudhatni, milyen mértékben szerzői mítosz a köznép által beszélt és a költő által tőle hallott néprege.
Itt azonban egyáltalán nem erről van szó. Szeretném megköszönni a Tomka Mihálytól kapott igen becses adatot, amely igazolja, hogy volt valamilyen, ráadásul a Sinka halmával összehangzó szóbeszéd Sinka halmáról Zagyvarékason. 1860 nyarán a községi bíró és a közjegyző beszámolójának a legvégén a következők olvashatók: „Régi romok Rékas község határában nincsenek, sem valamely históriai nevezetességek nem találtatnak. Népmonda egyetlen, az úgynevezett Sinka-halmáról él a török járatból a nép száján, mely szerint a község déli részén egy domb Sinka néven mai napig hívatik azon néphőstől, aki állítólag a szolnoki várban uralhó török őrizetet túlságos testi erejével ijesztgetvén, közülük többet elfogdosott, s azokat a nevezett dombra hurcolván, egyenként kivégezte s ott elásta. Kelt Rékason, június 29. 1860.”[32] És mindez három évvel az előtt, hogy (Chiovini) Egri Antal kiadta volna Sinka halma című regéjét!
A költő eljárásai ezek után könnyen rekonstruálhatók. Történeti háttérként vette Szolnok várának 1552-es török elfoglalását, és ezt összekapcsolta a Sinka Gáborról szóló népregével. Ami az ő török elleni vitézkedéseit illeti, ez valóban néprege (a dokumentumban „népmonda”) tárgya volt. Mivel a községi bíró és a jegyző Sinka történetével kapcsolatban szerelmi szálat nem említ, feltételezhető, hogy ez (Chiovini) Egri Antal fikciója vagy leleménye volt. Ebből írta meg verses és történeti tárgyú népregéjét, amelynek hármas alapja volt: a történeti alap (a vár elfoglalása), a regei alap (Sinka Gábor alakja) és a fikciós alap (szerelme Rózsikával). Olyan iskolapélda ez, amely mindenben betartja a történeti tárgyú néprege 19. századi követelményeit.

[1] Toldy Ferenc: A magyar költészet kézikönyve a mohácsi vésztől a jelenkorig, Második, átdolgozott kiadás, Harmadik kötet, Franklin-Társulat, Budapest, 1876, 13. p.

[2]  Ipolyi Arnold: Magyar Mythologia, kiadja Heckenast Gusztáv, Pest, 1854, XXV. p.

[3]  Elbeszéllések, regék ’s legendák a’ magyar előkorból. Németből Báró Mednyánszky Alajos után szabadon fordították: Nyitske Alajos és Szebényi Pál nevelők, Hartleben Konrád Adolf’ tulajdona, Pesten, 1832.

[4]  Bajza József: Mednyánszky regéi magyarúl, in: Bajza József összegyűjtött munkái, Harmadik, bővített kiadás, sajtó alá rendezte Badics Ferenc, IV. kötet, Franklin-Társulat, Budapest, 1899, 136-142. p.

[5] [Erdélyi János:] Névtelen: Lyrai költészet. Magyar Szépirodalmi Szemle, kiadja a Kisfaludy-Társaság, Pesten, 1847, 13. sz., sept. 26, 193. p.

[6]  Ipolyi Arnold: Magyar Mythologia, kiadja Heckenast Gusztáv, Pest, 1854, XXV. p.

[7]  Magyar regék és népmesék, Gróf Majláth János után Kazinczy Ferenc, kiadta Kazinczy Gábor, Heckenast Gusztáv tulajdona, Pest, 1864.

[8]  E/dvi/ I/llés/ P/ál/: Beleszollás, a’ Színjátékok eránt folytatott vetekedésbe, Felső Magyar-országi Minerva, 1829, Első füzet, Januáriusz, 12-13. p.

[9]  S. A. E. H.: Leány vár. Szép-literatúrai ajándék a’ Tudományos Gyűjteményhez, Pesten, Petrózai Trattner Mátyás’ betűjivel ’s költségével, 1825, 191. p.

[10]  Grynaeus Alajos: Az Emlék-halom. Eredeti rege. in: Szép-literatúrai ajándék a’ Tudományos Gyűjteményhez, Pesten, Petrózai Trattner Márton’ betűjivel és költségével, 1826, 87. p.

[11]  Ipolyi Arnold: Magyar Mythologia, kiadja Heckenast Gusztáv, Pest, 1854, XXV. p.

[12]  Kisfaludy Sándor: Regék a’ magyar elő-időből, Budán, a’ Királyi Magyar Universitás betűivel, 1818, VI, X-XI. p.

[13]  [Névtelen:] A’ köznéptől kedvelt dalokról és regékről, in: Helikoni kedvtöltés a’ magyar literaturának némelly barátjai által, Pesten, Trattner János Tamás betűivel ’s költségével, 1819 eszt, 81-82. p.

[14]  Kritikai lapok. Kiadja Bajza, Pesten, Trattner-Károlyi könyvműhelyében, 1831, I. Füzet, 158. p.

[15]  Kiss Sámuel: Képző művészség és költés, in: Élet és Literatúra, Második kötet, Pesten, Petrózai Trattner Mátyásnál,1827, 83-84. p.

[16]  Bitnitz Lajos: A’ magyar nyelvbeli előadás’ tudománya, Petrózai Trattner Mátyás’ betűjivel, 1827, 416. p.

[17]  Szajbély Mihály: A rege és rokonműfajai a XIX. század elejének magyar irodalmában, Irodalomtörténet, 1999, 3. szám, 424-440. p., de különösen 426-427. p.

[18]  Zimmermann Jakab: Magyar irodalom, nyomatott Benko Antal Betűivel, Bécsben, 1843, 147. p.

[19]  Lajtai L. László: Nemzeti tárgyú történetírás és történelmi rege kapcsolata Magyarországon a 19. század középső harmadában, Irodalomtörténeti Közlemények, 2017, 2. szám, 201216. p.

[20]  Tatay István: Költészeti és szónoklati remekek, magyar prosodiával, metrikával, s a költői és szónoki beszédnemel és fajok rövid elméleti fölvilágosításával eme’ nemek és fajok szerint osztályozva, Kilián György egyetemi könyvárus tulajdona, Pesten, 1857, 309. p.

[21]  Ivanhoe. Scott Walter Románja. Thaisz Andrástól. Első Rész. Wigand Ottó tulajdona a’ Vátzi Utszában, Pesten, 1829, 16-17. p.

[22]  Lukács György: A történelmi regény, Magvető Kiadó, Budapest, 1977, 33-81. p.

[23]  Tooth István: Költészet-tan. Kézi-könyvül, kiadja Heckenast Gusztáv, Pest, 1847, 35. p.

[24]  Ivanhoe. Scott Walter Románja. Thaisz Andrástól. Wigand Ottó tulajdona a’ Vátzi utszában, Pesten, 1829, VIII-IX. p.

[25][25]  „Az ifju novellák, regék ’s szinművek olvasásában találja élvezetét; mert mindenikben talál pontokat, mellyek féligmeddig, vagy egészben rá illenek, ’s indulatit vagy csilapitják, vagy viharra költik; a’ férfi ezeket meg nem vetve, poros krónikák, ’s más komoly tartalmu könyvek’ olvasásában leli kedvét, mellyek higgadt véralkatát vagy megszoritják, vagy megtágitják.” Cs. Zs.: Az ifju’ és férfi’ képe, in: Koszorú, Szépliteraturai ajándék a’ Tudományos Gyűjteményhez, Nyomt. Trattner-Károlyi, uri utsza 152,Pesten, 1841 49. p.

[26]  [Erdélyi János:]  Lyrai költészet, in: Magyar Szépirodalmi Szemle, Kiadja a Kisfaludy-Társaság, Pesten 1847, 13. szám, sept. 26, 193. p.

[27]  Chiovini (Egri) Antal: Sinka halma, Törtel, Goldbox Nyomdaipari Bt., h.n., é. n.

[28]  A mű szerzőjéről sajnos vajmi keveset tudunk. Szinnyei József lexikona mindössze ennyit: 1820-ban született Egerben, Chiovini Balázs 1824-ről tud. Vélhetőleg szülőhelyéről vette föl az Egri Antal szerzői nevet. Részt vett az 1848-1849-es szabadságharcban (honvéd főhadnagy volt), szép ügyvédi karriert futott be. 1889-ben hunyt el Bessenszög-Szent-Ivánban, Chiovini Balázs szerint 1901-ben. Gulyás Pál álnév-lexikonából tudható, hogy polgári neve Chiovini Antal volt, az Egri Antal ál- vagy költői név (Gulyás Pál: Magyar írói álnév lexikon, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1956, 136. p. Ügyvédi pályafutásáról szinte évente értesülünk a Naptárak név- és címtáraiból. Polgári neve először 1851-ben tűnik fel, a Losonszi Phőnix kötet végén, az előfizetők között (Losonczi Phőnix. Történeti és szépirodalmi emlékkönyv az 1849-diki háborúban földúlt és elpusztított Losoncz város némi fölsegítésére, kiadja és szerkeszti Vahol Imre, I. kötet, Pest, 1851, 279. p. Majd a tiszti név- és címtárakban, először 1854-ben, „sgd: Chiovini Antal”, vagyis a főszolgabíró segédjeként, a megyei közigazgatási hatóságokon belül „Szolnokmegyében” (Vas Gereben Nagy naptára 1854-ik évre, Első évi folyam, nyomtatja s kiadja Landerer és Heckenast, Pesten, 185. p.). A következő évben, vagyis 1855-ben  „Titk.”, azaz titkár volt Pest-Solt megyében (Vahot Imre Nagy Képes Naptára 1855-re, Országos tiszti czim- és névtárral. Első évi folyam, Geibel Armin bizománya, Pest, 1854, 356. p.). 1856-ban Cegléden tollnok (Nemzeti Képes Naptár 1856-dik szökő évre, szerkesztették Tóth Lőrincz, Brassai Sámuel és Galfóczy Károly, kiadja és nyomtatja Landerer és Heckenast, Pesten, 230. p.), mint ahogy 1857-ben is (Délibáb. Képes naptár 1857-re, szerkeszték B. Podmaniczky Frigyes, Degré Alajos és Fiebeisz István, Első évi folyam, Kiadta Friebeisz István, Pest, 1857, 238. p). 1863-ban Heves és Szolnokmegye főispáni hivatalában „Alügy: Chiovini Antal” (Az ország tükre. Képes naptár évkönyv. Évkönyv 1863-ik esztendőre, szerkesztette Balázs Sándor, kiadták Engel és Mandello, Pesten, 156. p.). Utoljára még 1867-ben tűnik fel, immár ügyvédként és Erlauban: „Advocaten in Ungarn, Erlau: Chiovini Anton” (Pester-Lloyd-Kalendar für das Schaltjahr 1868. Jahrbuch, Pest, 1867.). Tudunk még arról, hogy 1864-ben 20 koronát ajánlott fel a szűkölködő Eger városának (Egerváros szűkölködő s inséggel küzdő lakosai részére begyült s a helybeli insegélyező bizottmány rendelkezése alá adott adakozások jegyzéke, in: Eger, Hetilap, megjelenik minden csütörtökön, II. évi folyam, 11. szám, Márczius 17-én 1864, 88. p.

[29]  Elbeszéllések, regék ’s legendák a’ magyar előkorból. Németből Báró Mednyánszky Alajos után szabadon fordították: Nyitske Alajos és Szebényi Pál nevelők. Hartleben Konrád Ádolf tulajdona, Pesten, 1832, 174-191. p.

[30]  Szalay László: Magyarország’ története, Negyedik kötet, A mohácsi vésztől a’ linczi békekötésig, 1526-1645., Geibel Károly tulajdona, Lipcse, 1854, 291-292. p.

[31]  Mártonffy Károly: Pontok Magyarország’ multjából (Költőknek, művészeknek), in: Vasárnapi Újság, Pest, január 20-án 1861, 3-ik szám, szerkeszti Pákh Albert és Jókai Mór, 28. p.

[32]  Pest Solt megye 1860. évi település-statisztikája, közreadja Horváth M. Ferenc és Szabó Attila, Pest Megyei Levéltár, Budapest, 2000, 264. p.

.