Címke: tudomány

Testvér? Vagy…? (Szöllősi Mátyás regényéről)

A “mindannyian testvérek vagyunk” gondolata különös összefüggésben kerül elő Pál Areioszpagoszi beszédében (Ap csel. 17:22-34). A nagy térítő művelt pogányok előtt, a görög kultúra fellegvárában prédikál, és itt hivatkozik egy görög költő tanúságára is.
Ez valami multikulti trükk lenne? Vagy utalás arra, hogy a Biblia mellett létezik (létezhet) egy egészen másfajta, ám éppígy univerzális kinyilatkoztatás – ez pedig talán épp a művészet? Hiszen furcsa a testvériségre való utalás egy olyan vallás szülöttének a szájából, ahol a testvérek örökké rivalizálnak és viszálykodnak. Ráadásul Pál egy olyan megváltó tanait hirdeti, aki a vérségi-családi kötelékeknél mindig is fontosabbnak tartotta a szellemieket.
Akkor mit is jelent a Bibliában a testvér? Mit akarhat Pál a „közös származás” hangsúlyozásával?
Azt hiszem, ezt nem is tudjuk meg. A felháborodott görögök – akiket egy cseppet sem hatnak meg Pál gesztusai és izgalmas gondolatfutamai – dühödten félbeszakítják a beszédet. A „testvéres” beszéd a nagy apostol, Görögország térítőjének talán legnagyobb kudarca.
Szöllősi Mátyás egy nagy tömeg előtt elmondott beszéd (gyónás?) kudarcával végződő Simon Pétere számos ponton utal az Areioszpagoszi beszéd dilemmáira is.
Tényleg testvérek vagyunk? A cselekmény a migránsválság idején játszódik, a regénybeli főváros pályaudvarán lépni sem lehet a menekültektől. De Simon diakónust, a főhőst nemcsak a kiszolgáltatottságuk rázza meg, hanem a velük való kommunikáció nehézségei is. Ha tényleg testvérek vagyunk, akkor miért nem értjük könnyebben egymást? A másokkal való közösség lehetősége, reménye nemcsak a nyílt utcán kísérti meg Simont. Haldokló apja egy étteremben elárulja, hogy van egy házasságon kívüli kapcsolatból született fiútestvére, és átnyújtja a telefonszámát.
Simon szinte összeomlik: hányan is vagyunk tulajdonképpen? És kikhez vagy mikhez tartozunk? Egy elég homályos célú, lelkigyakorlatos(?) vidéki utazás után Simon a féltestvére nyomába ered, hosszan beszélget egy vak(?) nővel, majd belekeveredik a parlament előtt tüntető tömegbe, ahol is a vezérszónok kérésére nyilvános vallomást (gyónást?) tesz.
Titokzatos, nehezen rekonstruálható cselekmény. A regénybeli diakónus élete, „testvér-keresése” nemcsak a bibliai Péter, hanem a Saulból lett Pál életrajzára is emlékeztet (utazgatások, kudarcba fulladt beszédek, vakság etc…), a hasonlóság érzését az is fokozza, hogy Szöllősi írásmódja jobban hasonlít a Saulus, mint az Egy családregény vége szerzőjéhez. A bibliai utalások felismerését nehezíti a főhős túlontúl szétfolyó személyisége: nyoma sincs benne a bibliai Péter markánsan robosztus karakterének, a bibliai Pál fölényes és bölcs öniróniájának (micsoda arc! egy mozgássérült – nyilván hallgatói legnagyobb derültségére – olykor atlétaként szeret beszélni önmagáról.)
A regénybeli Simon borzalmas családi traumák árnyékában él, önmagát keresi, nemcsak a titokzatos testvérét, tétovázó és bizonytalan személyiség, és noha  a „testvér-keresése” mély bölcseleti kérdéseket is felvet, ő maga egyáltalán nem olyan lebilincselő és megszállottan vitatkozó gondolkodó, mint Dosztojevszkij hősei. De örökös totojázása, kényszeres bizonytalansága – ahogy szándékosan lassítani próbálja maga körül a dolgokat –, nemcsak érdekes, hanem valahogy méltóságteljes is. Ráadásul micsoda belső erő kell, hogy valaki nagy tömeg előtt kényszer és köntörfalazás nélkül bevalljon egy gyilkosságot!
A bibliai utalások miatt joggal vetődhet fel: vajon regényt vagy példázatot tartunk a kezünkben? Izgalmas kérdés, és az utolsó jelenetig nehezen tudunk dönteni. (Péter, a “testvér” zavarba ejtő kijelentése, hogy a főhőst csak „ő találta ki” – még nem mond ellent a regény példázat-jellegének: egymás álmai vagyunk, hiszen egymás nélkül nem létezhetnénk.) Ám a főhős aztán a parlament előtt drámaian beismeri, hogy merő együttérzésből ő gyilkolta meg a feleségét. Ez a fordulat szerintem nem is lóg ki a titokzatos utazásokkal, leleplezésekkel, váratlan találkozásokkal teli cselekményből, de egycsapásra megszünteti az elbeszélés példázat-jellegét.
Mi is a szenvedés, ha már puszta látványa ilyen elviselhetetlen kínokat okoz, ha ezt a kínt semmilyen szeretet és együttérzés nem képes csillapítani? Minek keres testvért az, aki képes  a legközelebbi hozzátartozóját megsemmisíteni? Létezik az együttérzésnek olyan foka, ahol a másik elpusztításától sem riadunk vissza? Ezek a kérdések már ki-vezetnek minket a Bibliából. A Szentírás sok mindent tabunak tekint (az emberben lakó gonosz kérdését is, hisz nincs olyan bibliai hős, aki képtelen lenne a bűnbánatra), a jóság és a gyilkolás kérdését, a szenvedés kibírhatatlan – mások számára is elviselhetetlen – intenzitásának  a problémáját is. Lehet annyira szeretni a másikat, hogy együttérzésből meg is gyilkolod? A Biblia szerint nem – vagy legalábbis ilyesmi nem vetődhet fel. A kereszténység útmutatásait követve megválaszolhatatlan erkölcsi dilemmák közt találhatod magad? Szöllősi Mátyás nagyszerű regényének tanúsága szerint igen.
A járt út a járatlanhoz is elvezethet.
És most térjünk vissza a beszéd, a nyilvános beszéd az Apostolok cselekedeteiben felvetett problémájához. Az őszintén multikulti Pál szinte mindent bevet az Areiopagoszon, amit ma a kommunikáció-kurzusokon tanítanak: közös nyelvet, közös horizontot, udvariasságot, gondosan felvezetett érveket, sziporkázó műveltséget. Az eredmény: kudarc. Simon Péternél senki sem lehet tétovább, teszetoszább és emberibb, ő minden mentség, köntörfalazás, óvatoskodás nélkül bevallja a bűnét. Természetesen Simon Péter is kudarcot vall. Mintha semmiféle emberi nyelven kifejezhető tétje nem volna az emberi életnek, hisz a másik megismerését épp a szavak nehezítik. Jellemző, hogy Simon igencsak hosszan társalog a bátyja lakásán található nővel, de az mindvégig nem derül ki, hogy a nő vak-e, és hogy pontosan milyen viszonyban van a testvérével.
Igen elgondolkodtató, hogy ez a remek regény a szerző novelláskötetét, a Váltóáramot záró Lefekvés előtt, ébredés után című elbeszélésének a folytatása. Talán nem is „folytatásnak” nevezhetjük, hanem merész kifordításnak. A novella, amely a szülők történetét, a megcsalást és a megbocsátást állítja fókuszba, egyáltalán nem tételezi a megértést lehetetlennek. A regény viszont egy sokkal nehezebb kérdéssel szembesít: az együttérzést és a szeretetet meg tudjuk-e egymásnak bocsátani? A bűn botrányát talán megértené és elviselné a tömeg – no de a szeretetét?
És nem a szeretet keltette elviselhetetlen kiszolgáltatottság és félelem lehetősége az, amely fenyegetővé, sőt veszedelmessé teszi, hogy a másikban (a tömegben, az idegenben, Péterben) a testvérünkre ismerjünk?
Kevés ilyen nyugtalanító regényt olvastam, mint Simon Péter vándorlásának a történetét.
Szöllősi Mátyás: Simon Péter.
Európa Kiadó. Budapest. 2018.

 

 

 

Hegyi Botos Attila: In illo tempore

Könyvekben fogdosunk keretet a szavainknak. Miután a hangtávolságnál többet akartunk, messzebbre szólni, térben, időben… Ez a hallható tanítás egyik furcsa ösvénye: hogy láthatóvá tesszük. Papíron formált jelek tűrik a kedvünkért nyomdagépek robaját, a ragasztó nedvét, a préselést, valahol csupa erőszak, az összeolvasható jelek hordozója teremtésének hétköznapja… Pedig ünnep. Nemcsak kézbe venni a készet – a más készre növelt, szólni engedett szavait a megálmodott keretben. Elkészíteni is ünnep. Ha át akarod élni, mint a világot, ahogy mindent in illo tempore – hogy úgy legyen szent, mint bármi egy kert, egy élet, a világ teremtésének idejében, be kell lépned a tárgy születésébe. Hogy a léted világ teremtésének idejében lehessen – hogy amit teremtesz, világ lehessen. Hogy egyszerre lehess a teremtés gyönyörű, tiszta, időtlen állapotában s a telő lét állapotában.

Gyönyörű makacsság kell hozzá, ebben a gépiesen tömegcikk korban, hogy valaki így, ünnepként élhessen és éltessen egy megjelenést – technikai értelemben is, elsőtől utolsó porcikájáig. Hegyi Botos Attila éli ezt a gyönyörű makacsságot. Papírra simogatta ezt a légből szőtt, fényből égetett könyvet, minden példányba maga kezével ragasztott aranypausz nyitó és zárólappal, rajta kézzel írt verssorok… s közte (a nyomda sokszorosító gesztusával se távolító) szintén kézzel írt közelségben a többi vers – hogy kert lehessen, hogy élet, hogy világ: hogy ennyit se távolítson rajta nyomtatás, hogy a tekinteted mintegy lélegző hullámokon vigyék, ne torpantsák túldíszű kalligráfiákkal az olvasás sodrát. Kézzel írt könyv. A címe: In illo tempore. Zugligetbe mediterrán lélegzetet csempésző ökológus, zenész, alkotóművész, filozófus-dalnok kér fel e kézzel írt könyvvel: éld át így az olvasást. Ahogy Eliade fogalmaz az Örök visszatérés mítosza lapjain: A rítus paradoxona révén minden felszentelt terület megegyezik a világ közepével, éppen úgy, ahogyan a rítus ideje egybeesik a „kezdet” mitikus idejével. A kozmogóniai cselekedet megismétlésével a konkrét idő, amelyben az építés lefolyik, kivetítődik a mitikus időbe, in illo tempore, azaz a világ kezdetének idejében történik. Egy épület valóságát, maradandóságát tehát nemcsak a profán tér transzcendenssé (világ köze­pévé) alakítása teszi lehetővé, hanem a konkrét idő mitikussá változtatása is. Minden egyes rí­tus nemcsak szent helyen (amely tehát lényegileg más, mint a profán tér), de szent időben is történik: a „hol volt, hol nem volt” (in illo tempore, ab origine) idejében, amikor az istenség, az ős vagy a hős először mutatta be a szertartást.

Ha házat, ha hazát, ha betűből szőttest raksz álomnak, legyél az ember, aki még nem tépte szentté és profánná világát. Nem tépte hétköznappá és ünnepnappá, a szentet a hetedik nap pihentető kényszerébe ejtve (hisz az Úr is akkor pihen – hiszen az ünnep pihenés). Legyél az ember, aki nem hiszi, van becsukott szemű istene (s e gondolat legvégén: nincs is istene), hanem éli a lélek nyílt távlatait, mindenbe belelélegezve az imát, az odaköszönést, teremtett a teremtőjének, az így alkot: egyszerre teremtve és teremtődését megidézve. In illo tempore – az akkorban, ami így mindig; így örökké. Ha házat rak, ha hazát, ha könyvet, így szentel meg minden teremtő gesztust. Nem lélek helyett, de lélekkel. Nem mintát tagadva, gyökeresen újat hajtva, soha nem kiejtett szó-tereket – a tudomásulvételével: kimondott igazainkból szövődő mítoszaink élettel telítésében érdekelt a kimondó. Ha házat, ha hazát, ha verset – tudja azt is: megidéz. Ha akarja, ha nem, idéz, feledésből hív elő annyiféleképpen mondottat a maga ízeivel: a maga szárnyaira sokszor hasított levegőt símogat. Onnan hívja a szavakat, nyíló égből a messzi szavakat – s nem az illúzióra büszke: először mondtam. S akinek beszél, az sem az éhből szőtt közös álmok többi rabja. Azt szeretné, hogy vele mondd, vele áldozz: neki.

Ez a költészet, mint összes, mélyen orfikus társa, oda beszél – az örök gesztusokba, a teremtésbe. Neki áldoz. Nézd a címadó verset: teremtést és létet egyszerre ünneplő himnusz. Azokkal szól, jelöltekkel s jeltelenekkel, akik ugyanígy az örökből – ugyanígy az örökbe érkeznek. Himnusz és ima, pillanatról pillanatra elfoszló, mégis, erősebb, mint a rakott kövek – nem kapaszkodik. Hagyja elfújni magát. Hiszen újra és újra abban az egyetlen, lélekkel töltött relációban – lélegzetvételben létezik, amelyik nem adja fel az igényt a teljesre. Innen, születésből és illanásból. Hegyi Botos Attila minden kötete átérzett, szemünk láttára versben megélt, teljes-igényű folyamat volt eddig is. Olyan organizmus, amely nem szégyelli a maga építettségét – olyan  látomás, amit a konkrét látvány egyszerre magába rejt és felmutat. Mélyen szakrális, és sokrétegű versvilág volt a rögnyi ég – áldozati énekek, a dionüsszoszi szertartás köré feléhelődő versekkel; s ebből az odaállásból nem engedett Az etruszk utas – a tengeri csikó éneke kettős, időket egymásra pillantó utazásában sem. Valahol értem, mindhárom kötet miért él a mediterránumban – hiszen egyszerre hallom ki a hagyomány-bölcső távlatos légkörét és az utánozhatatlan esésű fények alatt piruló szirmok megilletődését belőlük. Mert Attila a szememben tényleg délszaki ember. Siklós tehet róla? A szülőföld géniusza? Nem tudhatom – de nem tűnik választottnak ez a testi-lelki otthon-érzet. Nem tűnik választhatónak. Nagy ajándék: tengerpartot, nem szűnő hullámverés igézetét lopja körém, amikor a kötetét lapozom. Olyan nyíltságos horizontot, amit nem ernyőz, nem takar gondjainkból növelt épület vagy tereptárgy.

Értelemszerű, hogy a himnuszokban nem kell a harsány aktuálist
keresned, a közélet frontátvonulását. A gondviselés mélyebb értelmében beszél, nem a gond viseléséről. Az is hullámverés – de műanyagszemetes lakhatatlanság; az illúziók ocsmány habját veri. Örök szégyenünk, hogy valóságnak hisszük – hogy képére formálnánk az igézetet. Annak, akit elveszített direkcióink indázó szavakkal szellembe kötözése izgat, nincs dolga az aktuálissal. Mint ahogy nincs dolga a személlyel, az énnel, az egóval – ha magára figyel, csak úgy az egészben. Nem befelé, nem kifelé – felfelé, a teremtődésbe néz, a végtelenbe gyűrt pontba, s magát is oda látja. Mert hiszen minden most történik, s valódi távlatot ez a most akkor nyer, ha ugyanazt jelenti a „most és először”, mint a „most és örökké”. Bölcsők dalain tűnődöm

Szőlők karján nevelődő, erdő hullámzó, meleg áramain lebegő, gyanta kámforát emlékbe simító, fedetlen, érzéki hegy-arcot emlékben megülni hagyó, szobortorzó egészét látó, játszani lopva engedett pillanatok kavicsait zsebbe gyűjtő költészet ez. Hegyi Botos Attila a maga szellemiségének tükrözőiként Dantét, Hölderlint, Rilkét, Eliotot, Pessoát nevezi meg – én olykor odalátom mellé Pablo Nerudát is, a maga kócosabb látomásosságával. Végleteiben nem parnasszizmus, se pantheizmus – olykor Hamvas Béla szavai jutnak róla eszembe: …az etruszkok asszonyaik sírkövére virágot faragtak, se nevet, se mást, se kort, se rangot. Mit mond a sírkő? Aki itt fekszik, virág volt, élni tudta azt, amit a bölcsek csak gondolni… Attila ilyen viráglátó ember – aki költészete hajnalától szinte kizárólag erre a maradék nélkül fontosra figyel. Nagyságálmainktól töredezett kapcsolatra azzal, ami a maga öröklétét újra és újra a bomló szirom pillanatában fejezi ki – az újrafont kapcsolatra figyel a mindent áthatóval.

Van valami elemien organikus ebben a teremtésben, de ahogy a növény is faja szép törvényeit követve nő, törvényszerűen úgy látja a maga látványainak növekedésébe a mások látványait ez a teremtés. Belerétegződik a látomás, a megelőző nemzedékek figyelmet csiszoló észrevétele. A Cédrus látványa megidézi a birodalmakat, amiket e hosszú létű növény a maga növekedése közben emelkedni és omolni látott. A kő birodalmait, rakja ember, vagy a teremtés tektonikus akarata. Megidézi a sose látott, de legendában, mítoszban őrzött ős-múlt lélegzetét, Atlantiszt; sőt, megidézi az ős-kontinens szétválás előtti, egybefüggő, irdatlan nyugalmát. A Cédrus megidézi a róla szóló énekek gyönyörűség-dalait, az égbe szúródó vadlúddalig bezárólag – hiszen nemcsak mi énekelünk; sőt, akad, aki nálunk nagyobb ihlettel, áthatóbban. Megidézi a hozzá fűződő rítusokat, hagyományokat, az idő kámforozó balzsamfelhőit, amit az ember az árnyas hűsében időzve csak beleképzelt. S hogyne idézné meg a Cédrus a megragadó látomást, a vásznon: Csontváry Kosztka Tivadar látomását; talán a legszebb növény-testen átsugárzó világ- és önarcképet! Cédrus, illatozó kinyilatkoztatásban. Talán ez a leglényegesebb, hiszen ezért kerülhetett a zárlatba, mindent emelő lélegzetvételnek a végére: kinyilatkoztatás. A teremtés szakadatlan fenségének kinyilatkoztatása. Ha már himnuszt énekel a költő, így: kinyilatkoztatást ünnepelve tegye.

Lélegzetről lélegzetre – ez a kötet lapozható, szemezhetsz belőle, kóstolgathatod; a papír nem pironkodik, hagyja magát. De igazán akkor adakozik gyümölcsfa-mód, ha sorról sorra, oldalról oldalra engeded vezetni magad, ahogyan a magát szerkesztő költő óhaja – ahogy bevezet a kötetébe, mint egy misztériumba. Az egymásra rétegződő tartalmak mestere is a költő – egyetlen jól megválasztott jelzővel olykor kötetnyi tartalmakra utal. A világot egyetlen látomásnak, örök ismétlődés-mítoszok mankóinak segedelmével járhatóvá szervülő útnak látott nézetben elvesző olvasót csak azzal biztathatom: legyen kíváncsi. Lapozza fel Eliade könyveit, Guenont, keresse meg a világ mítoszi nézetének gyönyörű, látomásos együtt-látóit, Kerényit, Várkonyit, ismerkedjen evvel a szellemi birodalommal, ahol Hegyi Botos Attila elengedett kézzel járkál az égbe feszített verssorokon:

Hegyi Botos Attila: In illo tempore.
Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2018.

(Illusztráció: Paul Klee: Temple Gardens)

A csonkaságtól a gonoszságig (Sándor Zoltán: A gonosz átváltozása)

 

Sándor Zoltán realizmusát nehéz pár szóval körülírni. Társadalomábrázolásának vannak groteszk és bizarr, szinte a kusturicás dévajságot is megidéző vonásai, sokszor már-már elviselhetetlenül naturalista és kíméletlen, miközben írásai metafizikai problémákat járnak körül. A vérbő realizmus mintha látszat lenne csupán. Sándor Zoltán elbeszélésének hősei többnyire a délvidéki társadalom számkivetettjei, emigránsok, bűnözők, parasztok, a háború után újra megkapaszkodni próbáló kispolgárok, de a nincstelenségük elsősorban metafizikai természetű. Hajlamaikkal, apátlanságukkal, elhagyatottságukkal függ össze.
Kafkának való vidék… Talán a címben szereplő „átváltozás” is erre utal.
A társadalmi és tárgyi környezet aprólékossága még láthatóbbá, még nyilvánvalóbbá, még szorongatóbbá teszi a bennünk bujkáló gonoszt vagy a hiányt, a nincset. A novelláskötet egyik legerősebb, Kifürkészhetetlen utakon című elbeszélésében szinte kínos részletességgel mutattatik be egy háború után „újrakezdeni” akaró kispolgári család: a nyúzott, csalódott feleség, a meglehetősen közömbös új férj, a flegmatikus kamaszgyerek. Ám az éjszaka közepén felbukkan a háborúban eltűnt, halottnak hitt férj, vet egy pillantást az alvó gyermekére, és feleségének megígéri, hogy ezentúl soha többé „nem zavarja meg” őket. A látogatást végigalvó gyermek közben az édesapja betoppanásáról álmodik. Egyszeri esemény lenne a látogatás? A cselekmény szintjén feltétlenül. Ám nemcsak a fiú álma rendezi át az elbeszélés időviszonyait. A már-már rituális családi vacsora, a feleség az új férjtől való húzódása, hogy erre a betoppanásra minden éjjel sor kerül, és a halottnak hitt férj minden alkalommal ugyanúgy fogadalmat tesz…, a gyermek  minden éjjel ugyanazt az álmot álmodja végig. Az idő folytathatóságában talán azok sem hisznek, akik ezt hirdetik. Úgy érezhetjük, ebben a világban minden nap, minden éjjel ugyanaz történik.
Sándor Zoltán egyik hatásos módszere, hogy rögeszmésen aprólékos, szinte mindent látó-halló elbeszélője épp a lényeget nem mutatja meg, és ily módon „kitéríti”  a medrükből a történeteit.  Nem tudjuk meg, pontosan hova és hogyan tűnt el ez a sok apa, hogy honnan jött az az „ismeretlen” a bácskai faluba (Az idegen), ahogy azt sem, milyen szörnyszülöttnek adott a parasztlány életet (a címadó A gonosz átváltozása). Talán nem is kell pontosan tudnunk – a mindennapok olyan borzalmasak, hogy végig biztosak vagyunk abba, valami „szörnyűség” mozgatja a történéseket.
De mi is a „gonosz” ezekben az elbeszélésekben? Semmiképpen sem valami kreatív, fausti-wolandi szenvedély, amely „mindig rosszra tör, de jót mível”. Inkább valami testi-lelki hiány, sértődöttség, traumatizáltság, bosszúvágy, „csonkaság”, amely utat nyit a fertőzésnek és a romlottságnak, amely az ismétlés kelepcéjébe zárja a szereplőket.
Sándor Zoltán párbeszédtechnikája külön figyelmet érdemel. A legtöbb hős – amolyan „keményfiúsan” – panelmondatokban beszél, mintha egy balkáni tévésorozat szereplőit utánoznák, sokáig még a szabad függő beszéd sem tár fel róluk semmi személyeset és érdemlegeset, aztán a valóság hirtelen kisiklik, láthatóvá (vagy majdnem láthatóvá) válik valamilyen sérülés vagy hiány, és megértjük, mi teszi ilyen merevvé és konvencionálissá a szereplőket.  Ezt a hiányt nem azonosíthatjuk pusztán a háborúval, sem a konkrét apa eltűnésével (bár nagyon sok novella járja körül az apa-témát), a csonkaságnak már a szerző Térdről a világ (2015) elbeszéléskötetében is metafizikai jelentése van.
Bizonyos tekintetben A gonosz átváltozása tekinthető ennek a 2015-ben megjelent elbeszéléskötet folytatásaként is. De itt sokkal nyilvánvalóbban kikristályosodni látszik egy új olyan novellatípus, amely a politikai és a családi történések sorát tudatosan a test és az üdvösség koordináta-rendszerén belül helyezi el, és a móriczi novella hagyományát a kafkai parabola felé igyekszik tágítani.
Sándor Zoltán örökös ismétlésbe zárt (kis)világai, párhuzamos univerzumai  a háború, a vérünkké vált, az eredendő bizonytalanságunkat is leleplező háború, a talán történelmi időhöz sem köthető kelet-közép-európai szorongás egyik legmegrendítőbb lenyomatai.

Sándor Zoltán: A gonosz átváltozása
Művészetek háza. Veszprém. 2018.

Illusztráció:
Francisco de Goya: A háború borzalmai

 

Egy levágott, vagy zöld vagy felesleges fül (Lackfi János regényéről)

Harminckét éve vannak rémálmaink a levágott fülek miatt.
David Lynch zseniális Kék bársonyában Jeffrey, egy teljesen mindennapi tinédzser-hős elindul otthonról, és felvesz a földről unalmában egy levágott fület. Mit csináljon vele? A „fül” utáni nyomozás során feltárul a kispolgári rend és normalitás mögötti ijesztő valóság. A perverzió  és a zabolátlan őrület örvénye, amitől Jeffrey, a kiegyensúlyozott, kispolgári fiú megtanul rettegni.

Lackfi János Levágott fül című regényében a humor erősebb, mint a tragikum, a horror és a groteszk. Pedig a levágott fül megtalálása után a tizenhét éves magyar hős élete is gyökeresen megváltozik. Kényelmesen, szépen felépített világa, az ezredforduló annyi fiatal által irigyelt művalósága (anya-apa-tesó-hittan-dzsúdó) szép lassan összeomlik, kiderül, hogy ez az idill nem is akkora idill. A levágott fül megtalálása után a világ nem „folytatható”. Legalábbis nem a megszokott módon. A főhős a levágott fül birtokában olyasmit is meghall, amit korábban soha: elcsíp egy telefonbeszélgetést, amiből megtudja, apukája nem az, akinek mutatta magát. Egy díszletvilágban él.
A valóság egészen más, mint amilyennek a vasárnapi ebédlőasztalnál látszik. Kinek a szeme hiányzik, kinek az esze, kinek a szíve, kinek az otthona, kinek a becsülete… És a „levágott fül rejtélye” melyik kamaszfiút ne csábítana detektívesdire? Melyik kamaszfiú érzi, hogy a világ átalakításáért nem kell felelősséget vállalni? Hogy nem neki kell helyretolni azt… Hogy úgy jó minden, ahogy van…
Hát nem jó. A nyomozás során a biztonságos, polgári mindennapok mögött feltűnik egy romlottabb, nyomorultabb, sokszínűbb, drámaibb, csalódottabb és talán csábítóbb Magyarország. A svéd Kristina Ohlsson, az Üveggyerekekek szerzője már bebizonyította, hogy a populáris tinédzser-horror és a tinédzser-krimi is lehet társadalmilag mélyen elkötelezett, és megpiszkálhat az ifjúsági irodalomban korábban tabunak gondolt társadalmi kérdéseket. Engem Lackfi – nyelvileg jóval igényesebb és szórakoztatóbb – regényében a főhős életkora zavar leginkább: szerintem nem lehetséges, hogy tizenhét éves nagykamaszok a XXI. század elején, Budapesten ennyire zöldfülűek legyenek. (Habár… a fekete-fehér borítón egyetlen szín van, a zöld.)
A világban, ahol valamije mindenkinek hiányzik, Lili, a vak lány az egyik legcsodálatosabb, az ő esetében a szabadszájúság és makacssága az integritás, az egyéni autonómia különleges méltóságával párosul. De nyelvileg bámulatosan plasztikus az összes szereplő, de nem biztos, hogy ezek az áradó, jópofa monológok képesek ellensúlyozni a cselekmény vontatottságát. Túl sokáig (egy young adult-regényhez képest meglepően hosszú ideig) nem történek Lackfi regényében semmi. Pedig ez a regény aztán kemény morális dilemmákat is felvet: szabad-e jó cél érdekében bűnöket elkövetnünk? Amúgy ez az apakereső regény egyáltalán nem szájbarágós, a vége pedig (talán engedményül a korszellemnek, hiszen jól láthatóan a kortárs magyar irodalmat elöntötte a végítélet) egyfajta disztópiába hajlik.

Lackfi regénye – mint költészetének egy vonulata is – izgalmas kísérlet az ifjúsági nyelvben rejlő drámai lehetőségek kiaknázására. Szellemeskednek, jópofáskodnak a szereplők vég nélkül, aztán kiderül, hogy olyat mondtak vagy csak olyat gondoltak (vagy… a fülnél maradva, olyasmit hallottak) amitől a saját életük és a világ örökre megváltozik. A felnőttek már nem ugyanazok, mint korábban, vannak olyan traumák és sebek, melyeket nem gyógyulnak, a különböző társadalmi csoportok nyelve és nézőpontja nem összehangolható, és hiába vagyunk mi baromi okosak és szellemesek, nem mindenre tudunk választ adni. És persze nincs annyi fülünk, hogy mindenkit meghalljunk, és mindenkinek mindig igazságot szolgáltassunk.
Nincs mese, a kamaszkor véget ért: felnőttünk.

Lackfi János: Levágott fül
Helikon Kiadó. 2018.

A megtörtént jövő (Bene Zoltán: Áramszünet)

Saramago-nak nem szokása megmagyarázni, miért következik be egy „világvége”. Akár az Ibéria-félsziget pusztulása, mely „egyszercsak” leszakad Európától (Kőtutaj), vagy az emberi civilizációé, mikor is az emberek „hirtelen” – egyetlen ember kivételével – elvesztik a látásukat (Vakság). Bár a katasztrófát  villámcsapásként élik át a szereplők, lassan-lassan kiviláglik, hogy valamifajta összeomlás elkerülhetetlen volt.
Bene Zoltán regényében egy több évtizedes áramszünet löki vissza a történelem előtti (utáni?) időkbe az emberiséget. Bene Zoltán nem bízza a múltat a jelenre, vagyis a mi jelenidőnket a katasztrófa utáni időkre, hanem megmutatja, milyen politikai döntések, társadalmi-kulturális folyamatok siettették a “világvégét”. Az Áramszünet cselekménye két szálon fut: Kíra és Hunor realista aprólékossággal bemutatott bolyongása mellett előkerülnek Hunor az áramszünet előtt, a XXI. század elején  írt naplóbejegyzései ,eszmefuttatásai – a kortárs olvasó közelmúltja és jelene. (Az én életemben az Áramszünet tipográfiailag is elkülönülő, nehezen kisilabizálható naplóbejegyzéseinek „történelmi” jelentősége van: miközben csodálkoztam azon, hogy a jövő – legalábbis számomra – „olvashatóbb”, mint a jelen, először éreztem úgy, hogy talán szemüveget  kéne beszereznem. )
Az aprócska betűkkel nyűglődve eltöprengtem azon, egyáltalán szükség van-e erre a cselekményszálra? Bene Zoltán nyilván igazolni akarja, hogy a „világvége” nem véletlenszerű katasztrófa, másfelől Hunor útkeresése, házasságai, állásváltoztatásai mutatnak is némi párhuzamot az áramszünet utáni, egyre rémálomszerűbb bolyongással. Csak éppen ez áramszünet előtti években a szülőváros, Szeged, a katasztrófa utáni években Kíra tölti be a “biztos pont” szerepét. Hunor hajdani szegedi barátai is feltűnnek az apokalipszis látomásában, sokszor önmagukból is kifordulva, tulajdonképpen egyedül Hunor, a főszereplő az, aki mindvégig azonos marad önmagával.
A nyugati világvége-irodalomban kirajzolódik egy jellegzetes „túlélő-típus”, és ebbe Czeredi Hunor Gábor, a regény főhőse, a hajdani szegedi könyvkereskedő teljesen beleillik: töprengő, óvatos, konzervatív, de spirituálisan nyitott, kezdeményező, hajlandó nemcsak kompromisszumot kötni, hanem ésszerű kockázatot is vállalni, személyes kapcsolataihoz a végletekig ragaszkodik. De Hunor mégiscsak egy helyét nem találó, rosszkedvű, tartós párkapcsolatra képtelen, korosnak számító lúzer a „békebeli” Szegeden – hogy lesz hát belőle egy, a saját integritását sikerrel megőrző krónikás, szerencsés és rátermett túlélő az apokaliptikus felfordulásban? Engem jobban érdekeltek volna Hunor anyjához és húgához fűződő sikertelen kötődési kísérletei, mint Hunor bő lére eresztett politikai és társadalomfilozófiai értékelései, hiszen ezek jobban árnyalták volna integritásának későbbi megszilárdulását is. Vagy ez az olvasói elvárás is csak szemüveg dolga? A nőolvasók hagyományos elfogultsága? Nem hinném.
Hiszen Hunor magánéletét az a rettenetes világvége „igazítja helyre”, ahol a ragaszkodás, a gyász, a szerelem, bármiféle érzelmi kötődés, egyáltalán az individumként való létezés az erősek és kegyetlenek kiváltsága. A Szeged körüli pusztaságban, a pincék és tanyák közt szerveződő kommunákban a gyengék elvesznek, ha a másikhoz, a gyerekükhöz, a szerelmükhöz vagy a szüleikhez próbálnak ragaszkodni. Persze a mindenkori hatalomnak való önkéntes alárendelődés elkerülhetetlenné teszi, hogy az erősek zsákmányállatként tekintsenek a gyengékre, így a társainkat feláldozó gesztusokkal is csak ideig-óráig hosszabíthatjuk meg az életünket. Bene számos kommuna-típust, embertelen közösségszervező stratégiát bemutat (ez rokonítja a regényét a Vaksággal), míg a pokolról pokolra vándorló hősei el nem jutnak a „Menedékbe”, egy valóban élhető utópisztikus közösségbe.
A tanyáról tanyára, faluról falura való vándorlás – amúgy ezek a regény legmegrendítőbb, legerősebb oldalai – nemcsak a kezdeti közösségszervezés, a „farkasvilág” áldatlan viszonyait leplezi le. Bene Zoltán remek regényében, az Alföld, a Szeged környéki tanyavilág (amely amúgy is egy háborús pusztítást, a török háborút követően, az emberi tevékenység eredményeképp vált ilyen pusztasággá) is kimutatja a “foga fehérjét”. Mintha a menekülők ellen maga a természet is fellázadna, az Alföldre – ahol minden emberi mozgás könnyen látható, ahol sehová nem lehet elbújni, ahol pincékben, romos tanyákon rejtőznek az emberek – kíméletlen erővel csap le a forróság is, a hideg is. Az Új Közösség tagjaként bóklászó Hunor egy rettenetes napot tölt télen a szabadban, ebben a minden életet megbénító ürességben és pusztaságban, amikor is a hangok szinte megpendülnek a hidegben, és a repülő madarak is megdermednek, és holtan hullanak le – a magyar irodalom egyik legszebb „puszta télen”-ábrázolása ez.
De vajon a test nem lázad-e fel? A regénynek ez a szála egy szerelmespár vándorútjáról szól, de szexről szinte soha nem olvasunk, az élelem megszerzése központi fontosságú, de a hősök soha nem esznek egy jót, a vándorlásról szó részeket szinte végig meghatározzák az ürítkezéssel és emésztéssel kapcsolatos, nyomasztóan részletes leírások.
Hiszen a katasztrófa után minden “elszaródott”.  Márpedig aki fogyaszt, annak előbb-utóbb ürítenie kell. Az áramszünet után öklendezzük fel, ürítjük ki magunkból a korábbi rettenetes habzsolások-dőzsölések emlékeit.

Nem a test a „menedékünk” (melynek vándorlás közben is a foglyai vagyunk), még csak nem is a természet vagy a szerelem, hanem a mítosz – erre épül a Menedék, a megmaradt Magyarország egyetlen élhető közössége. Saramago-nak nem kell ilyesmin törni a fejét: a Vakságban menekülő kis emberi közösséget az orvos felesége, egy gyakorlatias és jószívű asszony fogja össze: a Mária-kultusz, ez a nagyon-portugál „ewige Weiblichkeit” még egy hangsúlyozottan nem vallásos regényben is megteremti a túlélés mitikus kereteit. (Természetesen az orvos felesége nem túlvilági lény, ámde ő az egyetlen látó a vakok között, ezért élhetnek túl az „övéi”.) Az Áramszünetben, ebben a szintén felkavaróan izgalmas regényben nem egyes emberi személyiségjegyek, nem a szexualitás villantja fel a túlélés mitikus perspektíváját, hanem a múlt kreatív újrafelfedezése. Nagyon jellemző, hogy Kírát mesélés közben éri utol a halál. A Menedékben megvalósuló Ramszesz-kultusz újrateremti a körkörös időt, a mítosz életelemét.

Bene Zoltán: Áramszünet.
Kortárs. Bp., 2018.

 

Illusztráció:  Zdzislaw Beksinski

“A föld, a tenger és az ég”. Polgár Anikó bizánci antológiájáról

Ennek a költészeti antológiának a címe Ióannész Küriotész-Geometrész verscímére és verskezdetére utal, amely cím a 10. századból való, és bármilyen furcsa, mind e három őselem Krisztusra vonatkozik a szoros szövegösszefüggésben: ő a föld, a tenger és az ég. Remek, gyönyörű kötet ez. Megpróbálom most bemutatni, a hazai olvasói feltételezhető előismereteket is figyelembe véve.
Az antológia szerkezete kronologikus, vagyis időrendben haladunk előre, a 6.-tól a 12. századig. És mát itt meg kell állnunk! Szeretném, ha belegondolnánk abba, hogy ebben az időben, amikor ez az antológia lezárul, még éppen nincsen középkori magyar nyelvű költészet, még épp nem született meg a Planctus (vagy lánykori nevén az Ómagyar Mária-siralom). A magyar kezdetről (amelyre egyáltalán nem érvényes minden kezdetek kényszerű és kötelező homályossága) a Horváth Iván és Seláf Levente alkotta szerzőpáros, példás rövidséggel, külhoni szakemberek számár így fogalmazott: „A magyar költészet története a 13. században kezdődik, a nyugat-európai irodalmak többségéhez képest meglehetősen későn. Első emléke egy planctus Mariae fordítása, s e paraliturgikus szövegnek, hosszú csend után, több mint száz év múlva lesz folytatása. A 15. század vége előtti időből kevés szöveg maradt ránk.”[1] Ezzel szemben a bizánci költészet kezdetének – s erről Polgár Anikó is ír – a 6. századba történő kijelölése egy tételezett kezdet: vannak, akik például az Apokrif János-evangéliumból (az 1. vagy a 2. századra tehető) a Jézus tánca erősen parallelisztikus szövegét költeménynek fogják föl, de bizonyosan költemény Kürénei Szünesziosz (370-413) Himnusz Krisztus pokolraszállásáról és mennybemeneteléről című verse. A mi magyar planctusunk, olvastuk, paraliturgikus. Ehhez a paraliturgikus területhez csatlakoznak a kanonizált, liturgikus szövegek, és a 15. század végétől a Gerézdi Rabán által vizsgált versek.[2] Nincs ez másként a középkori Bizáncban sem: a három nagy terület a liturgikus, a paraliturgikus és a világi, olykor elmosódó határokkal.
A 6-12. században Európa – legalábbis népnyelven – teljesen néma a költészetet illetően, latin nyelvű ó-típusú sequentiák hangzanak föl, s csak a 11. század legelején szólal meg a lingua vulgaris költészete, míg Bizáncban e századokban egy bizonyos nyelv magávl görgeti az ógörög hagyomány legjavát Homérosztól a verses szerelmi regényekig.
De milyen nyelven beszél ez a bizánci költészet? Kapitánffy István, még 1974-ben, a Bizánci irodalom kistükre kötethez írt előszavában így fogalmazott: Azonban az a nyelv, amelyet a bizánci irodalom kifejező eszközéül használt, már nem a görög nyelv egy valóságosan létező ága, valamelyik formája vagy oldalhajtása, hanem egy hosszú évszázadok óta halott nyelv. Görög ugyan, de halott.[3] Maga a diglosszia, s benne a holt, idegen vagy mesterséges nyelv az élő nyelv elutasítása: khiméra, agyrém, lidércnyomás. És itt nem ugyanaz a helyzet, mint a középkorban, vagy a reneszánsz humanista költészetében vagy a kora újkorban a latinnal volt Európában. Mert a latint beszélték is, énekelték is – még ha nem a társadalmak egészében. És egyugyanazon költeményen belül békésen megfért egymás mellett a népnyelv és a latin, például a naplóját Szenci Molnár Albert hol latinul, hol magyarul írta. Próbálom felmérni a nyelvek esetében a megholtság fokozatait: ez itt igen-igen régi hulla, a sumér nyelv hullája például, ez itt már kevésbé régen holt meg, emez itt friss halott, ezt meg mesterségesen életben tartják. A bizánci költészet nyelve viszont egy múmia: az elevent tetteti. Tettetést mímel. És ebből a bizánci költészet igen sok sajátsága következik.
Idéztem már a belső címlapot, most kiemelek belőle: „Fordította, jegyzetekkel ellátta és az életrajzokat írta: P o l g á r   A n i k ó”. Miféle életrajzai vannak a 6. és a 12. század között élt bizánci költőknek?Ha alaposabban megnézzük, e költőkhöz nem vagy alig vagy ritkán társul a személyesség, vagyis szó sem lehet modern (talán Augustinustól vagy Petrarcától fogva megképződött) életrajziságról. Az ismeretlen, vagyis névtelen költők a legjobbak: velük ez ügyben soha semmi baj, mert még ha nevük sincs, miként lehetne életrajzuk? Ahol a név fennmaradt, ott már többnyire kapunk némi adatot is a név mellé.
Olvasok ilyet: „Életéről semmit sem tudunk.” (FTÉ, 88. p.)[4] Olykor megkapom a születési helyet (évet már ritkán), a szerzőnek attribuált szövegek adatait, azt, hogy hol tett szerzetesi fogadalmat, valamint a többnyire egyházi pályafutás egyes állomásait. Ez természetes is. Távoli analógiaként gondoljunk az első szerelmi költőkre, a trubadúrokra: többnyire vegyes fajsúlyú adatok maradtak ránk róluk, a történészek nagy örömére, melyekből sem egy több-kevésbé folyamatos életút nem rajzolható fel, sem valamilyen elmosódott portré a személyiségükről. E hiányt is hivatottak pótolni a trubadúrok vidái. E prózai műfaj nevét – mely a latin vita-ae ’élet’ szóból ered – a francia szakkutatók hagyományosan biographie-nak, vagyis életrajznak fordítják a francia szakkutatót. Holott e nyúlfarknyi szövegekben az illető trubadúr legfontosabb életadatai (születési hely, származás, itt-ott-tartózkodások, a halál helye és ideje) mellé legendák, többnyire kitalált történetek járulnak, melyek többségéből árad a fikcionalitás, s csak némelyikéből sejthető némi megtörténtség. Az ilyen „életrajzcsináló” eljárásra néhány példát hozok föl A föld, a tenger és az ég anyagából.
A 6. századi Romanosz Melodosznak – miután egy monostorba visszavonult – „A legenda szerint Szűz Mária karácsony éjjelén egy tekercset adott át neki, amit le kellett nyelnie, s ezután zengte el karácsonyi énekét, mely a hagyomány szerint a világ első kontakionja volt.” (FTÉ, 8. p.) Kassziáról, az antológia egyetlen nőköltőjéről tudni vélik a következőket: „Bizánci krónikaírók szerint Kasszia is ott volt, mikor a képromboló Theophilosz császár feleséget választott magának, s állítólag elmésen felelt a császár nőgyűlölő kijelentésére: a császár Évára, az első asszonyra, minden rossz forrására utalt, Kasszia viszont válaszában Szűz Máriára, minden jó forrására hivatkozott (a két nő összehasonlítása a középkori irodalom gyakori toposza). Theophilosz ezek után nem őt, hanem Theodórát választotta feleségül.” (FTÉ, 47. p.) Ave Eva. Iószéph Hümnographosz (810. k. – 886) – és e történetcsíra mögött talán sejthető valamilyen törekvés az életrajziságra – „Gregorisz megbízásából […] 841-ben Konstantinápolyból Rómába utazott, útja során arab kalózok támadták meg, és Kréta szigetén tartották fogságban. Itt állítólag sikerült megtérítenie egyik fogolytársát, egy képromboló püspököt. 843-ban egy csoda folytán szabadult, kiszabadulása után visszatért Konstantinápolyba.” (FTÉ, 40. p.)
És itt most hadd meséljek el egy krimit, igaz, ez némileg kivezet a bizánci költészettörténetből, a hagiográfia felé! De benne is maradunk ezzel, mert számos bizánci egyházi költőt, himnuszok stb. szerzőjét idővel szentnek tekintettek, s innen ered az, hogy a szentéletrajzok számos költő életrajzának elemeit őrizték meg. Polgár Anikó életrajza szerint Szümeon Metaphrasztész (10-11. század) „Bizánci író, költő. Nevéhez fűződik egy Menologium című szentéletrajz-gyűjtemény összeállítása a 10. század második feléből. Életéről keveset tudunk, időbeli betájolása is bizonytalan.” (FTÉ, 61. p.) Azt viszont A bizánci irodalom kistükréből tudjuk, hogy az államalapítás előtti magyar történelmi források között oly jelentős szerepet játszott Konsztantinosz Pophürogennétosz, vagyis Bíborbanszületett Konstantin császár a „házi” tudósait azzal bízta meg, hogy gyűjtsék össze és kodifikálják a hagiográfiai szövegeket. Gyűjteményük a Szümeón Metaphrasztész nevet viseli. Arről a munkálatról A bizánci irodalom kistükre igen indulatosan beszél: „Arról, hogy pontosan milyen is volt a Szümeoón elvégezte »kodifikáció« jellege, semmiféle forrásból nincs tudomásunk. Az azonban kétségtelen, hogy az eredeti szövegek belső rendszerét megrongálta, a szövegeket szétbontotta, tartalmi szempontból megváltoztatta és eltorzította, a tudós »ízléshez« és a tudós holt nyelvhez idomította. A Konsztantinosz Porphürogennétosz által a hagiographiai szövegekben okozott katasztrofikus rongálás a világirodalom történetében szinte teljesen példa nélkül áll, és úgy is tekinthetjük, mint a bizánci tudós gondolat legnagyobb vandalizmusát.” (BIK, 608. p.)
Polgár Anikó e vállalkozása előtt a bizánci költészeti anyagnak már voltak magyar fordítói, voltak hazai fordításai, ráadásul a magyar-bizánci kapcsolatokkal a történészek és a vallás- és dogmatikakutatók már régóta igen sokat, igen alaposan foglalkoztak, ami érintette a bizánci költészettörténetet is. A föld, a tenger és az ég kötet végén olvasható felhasznált szakirodalom és források jegyzékének tanúsága szerint Polgár Anikó használta is ezeket. Bár e jegyzék Vanyó Lászlótól csak a 2004-ben megjelent Ókeresztény írók lexikonát tünteti föl, nyilván szóba jöhet Vanyótól Az ókeresztény egyház irodalma is, melynek második kötetében, ahol a patrisztika alkonyáról van szó, ő csak az itt bemutatott antológia név szerint ismert első három szerzőjét jellemezhette,[5] mivel a többiek kívül esnek a könyv felső időhatárán. Őt, Vanyót alapvetően az egyház- és dogmatörténet érdekelte, a dyo- és a monofizitizmus vitája a krisztológiában, s a költészettörténet csak alárendelten, esetlegesen és harmadlagosan. Ugyanez érvényes a közel ezer oldalas A bizánci irodalom kistükrére is, bár jóval nagyobb költészeti anyagot szerepeltet, egyes művek fordításaival. Ám ez a kötet az általában vett művelődéstörténet részeként mutatja be anyagát, minden bizánci írott szöveg a tárgya. Vagyis egyharmada a bizánci történészektől közöl szemelvényeket, második harmadában a kötészet mellett szerepelnek prózai műfajok is, utolsó harmadában pedig a népi kereszténység, a grammatika, a teológia és a filozófia a tárgy, a függelék pedig – érthető okokból – kizárólag a bizánci-magyar történelmi kapcsolatokkal foglalkozik.

Polgár Anikó antológiája tudtommal a legelső olyan magyar nyelvű gyűjtemény, amely emancipálja a bizánci költészetet, önnön jogán szerepelteti ezt az oly személytelen és oly szenvedélyes poézist.

És igen értékes utószava szerint mindezt igen szerényen csinálja: egy ma is érvényes, vagyis olvasható költészetet akar megmutatni. Ezért nem teremt a bizánci költészetből sem exotikus látványt, sem történelmi auzóleumot. Ezért például a verselésről és főleg a mi kulturális régiónkban ismeretlennek mondható műfajokról – pedig ezek a költői megszólalás „edényei” vagy „öntőformái” – csak az éppen szükséges és elégséges felvilágosításokat adja meg A szellem sarjadó rétje című utószavában (és az utószó is jellemző: Polgár Anikó nem kíván a költemények előtt álló és bevezetésként vagy ráhangolásként szolgáló előszót írni).
Mint tudjuk, ártatlan fordítás nincsen. Ami a motivációt illeti, erről csak ennyit tudunk meg: „Ez az antológia a fordító ízlését tükrözi.” (FTÉ, 94. p.). Ami az ártatlanságot és nem-ártatlanságot illeti, természetesen szép számmal vannak olyan fordítások, amikor a költemények először szólalnak meg anyanyelvünkön, de óhatatlanul szép számmal vannak újrafordítások is, amikor egy megelőző fordítás segítő vagy gátló, zavaró tényezőként a fejünkben van. Ami engem illet, nem kedvelem azokat az ítéleteket, amelyek a fordítást összehasonlítják az előzményével, megállapítandó, hogy melyik a „jobb”, ahelyett, hogy azt állapítanák meg, az újrafordítás miben más.
Most egy „korai” bizánci példát veszek elő, de csak azért, hogy ennek a költészetnek bizonyos vonásait még jobban kiemeljem. A már említett Rómanosz Melodoszról van szó. Kihagyva a már ismertetett legendát a kontakion műfajának mitikus keletkezéséről. Róla így írt általános bemutatást Vanyó László: „Az első és legnagyobb bizánci költő Rómanosz Melódosz († 560). Származását tekintve nem volt görög, hanem szír. Legendák szerint zsidó származású volt, de ez nem valószínű. A szíriai Emeszában született (Emesza ma Homs) 490 körül. Életéről mindössze annyit tudunk, hogy a bérütoszi Szent Anasztazia-templom diakonusa volt, innen jött Konstantinápolyba I. Anasztasziosz császár (491-518) uralkodása alatt. […] A későbbi himnuszok kiszorították Rómanosz himnuszait a liturgikus használatból, így a keleti egyház liturgikus könyveiben ma már kevés kontakionja található. A Rómanosz neve alatt hagyományozott nyolcvanöt kontakionból eddig hatvannál többet adtak ki, a többit nem tekintik a kutatók Rómanosz hiteles műveinek. Karácsonyi éneke mellett nagyon híressé vált himnusza az utolsó ítéletről, mely nagyon hasonlít Celanoi Tamás himnuszához, a Dies irae-hez, bár nem mutatható ki Rómanosz közvetlen hatása Celanoi Tamásra. Rómanosz nevesebb kontakionjai a Júdás árulásáról szóló, a kereszt alatt álló istenanyáról írt kontakionja.[6] Rómanosz himnuszait mindig a liturgiában felolvasott szentírási szakaszhoz kapcsolta. Kontakionjaiban felhasználta s bibliai és liturgikus szövegeket, az egyházatyák homiliáit. Rómanosz szerette az ellentéteket, a merész hasonlatokat, gazdag képfantázia, izgatott, drámai nyelvezet jellemzi költeményeit. Egy-egy kontakionja a világirodalom remekei közé sorolható, de gyakran bocsátkozik hosszas dogmatikus fejtegetésekbe, polemikus kitérőkbe, melyek fárasztóan bőbeszédűvé teszik sok költeményét. A Krisztus-ünnepekre írt kontakionok tekintetében általában biztos Rómanosz szerzősége, míg a szentekről szólók esetében kétséges.”[7] Pontos, kicsit fárasztó, mert szaktudományos általános jellemzés ez.
Ám ha megnézzük a Könyörgés című költeményét, rögvest tudható, hogy ez a kötetünkben  újrafordítás. Weöres Sándor már lefordította, és Rómanosz Melodosz szövege meg is jelent A bizánci irodalom kistükre 460. oldalán. De ami igazán érdekes, az itt a költemény terjedelme: mindössze 28 sor! Ugyanez a költemény megtalálható Weöresnél az Egybegyűjtött fordítások I. kötetében, s a szöveg pontosan ugyanaz, mint A bizánci irodalom kistükrében, csak elöl is, hátul is kiegészült 16-16 sorral, így a korábban 28 soros költemény helyett 60 soros verset olvashatunk Weöres Sándor fordításában. Ha most megnézzük az újrafordítást, Polgár Anikóét, persze új, más szöveget találunk, de meglepetve tapasztaljuk, hogy itt a Könyörgés 44 soros.
Mi történik itt? A leghosszabb, a 66 soros változat formai szempontból 2 + 1 részből áll. 1) egy kezdő 16 sorból, amely más metrumban íródott, mint a költemény többi része. 2) Ezt az első részt követi egy metrumváltáson ekresztül a vers „teste”, majd 3) jön a 16 soros, a középső résszel azonos metrumú zárórész. A bizánci irodalom kistükrének közlése , a legrövidebb változat elhagyta a más metrumú első 16 sort, és elhagyta az utolsó 16-ot is, így téve önálló résszé e befejezést is. Polgár Anikó pedig szintén nem vette föl az első 16 soros részt, de fölvette a befejező 16 sort.
Minderre több megoldás is elképzelhető. Például az, hogy A bizánci irodalom kistükre szerkesztője túlságosan hosszúnak tartotta Weöres Sándor 60 soros változatát, és a metrumváltásra, valamint a tagolásra kimondatlanul hivatkozva elől-hátul lerövidítette (az 1. és a 2. rész között verselésbeli, a 2. és a 3. rész között retorikai váltás van). De az is lehetséges, hogy ugyanaz a Könyörgés több, különböző lejegyzésben maradt ránk, s Dimitriosz Hadzisznak egyszerűen igaza van, amikor így fogalmaz: „A kéziratokban bőven előforduló, jelentős eltérések, változatok és kiegészítések, valamint [Rómanosz Melodosz] műveinek nagyszámú utánzata arra vallanak, hogy költészete széles körben elterjedt, és nagy hatást gyakorolt.” (BIK, 453-454. p.)

De menünk még beljebb, még tovább! A befejező rész kezdete Weöres Sándornál így szól:

                        Mit tennék, nyomorult, magamra-hagyva?
Vétkeztem s könyörög feléd a lelkem.
Tékozló fiu, én! Rimánkodom most,
mint rossz asszony, a könnyet ontva későn.
Ó, én istenem, óvj meg, ezt esengem,
bűn posványaiból emelj föl engem,
légy jó pásztorom, és ne hagyj el engem:
sok rossz vágy szakadéka vonja lábam,
sóvárgás temet, áss ki mély siromból,
fényeddel ragyogóra mosd a szívem,
hogy láthassam az arcod fönn a mennyben,
és zenghessek az égi szent seregben:
»Téged hódolat és imádat illet,
lét Atyját, Fiut és tiszta Lelket.
Hozzád száll az egész világ imája,
mindenség szerető örök királya!«[8]

 

S most következzék az újrafordítás frissessége, mássága, a rossz asszony helyett az utcalány, „a keresztény Pindarosz”-nak nevezett férfiú bűnbánó szava:

Én nyomorult, nem tudom, mit tehetnék,
egy szót kiálthatok csupán: »Vétkeztem!«
Züllötté lettem s esdekelve kérlek,
akár egy utcalány, zokogva sírok.
Kérlek, Uram, Uram, ments engemet meg,
iszapját mosd le bűnös tetteimnek,
jó pásztorként a szörnyű szenvedélyek
mély szakadékához közel ne engedj!
Tömérdek szenvedélyem elborított,
tisztítson engem meg isteni fényed,
hogy láthassam sugárzó istenarcod,
és tiszta öntudattal így beszéljek:
»Boruljon le előtted hódolattal,
s áldjon téged, Atya, Fiú, Szentlélek,
lankadatlanul minden teremtményed,
örök időkig a kegyed keresve.«[9]

 

 

[1]  Iván Horváth et Levente Seláf:Juan Caramuel Lobkowitz sur la versification hongroise, Rhythmica, V-VI., 93.

[2]  Gerézdi Rabán: A magyar világi líra kezdetei, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1962.

[3]  A bizánci irodalom kistükre, (szerk.) Dimitriosz Hadzisz és Kapitánffy István, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1974, 11-12. Rövidítése a továbbiakban: BIK, oldalszám.

[4]  Polgár Anikó itt tárgyalt fordításkötetének címe a továbbiakban: FTÉ, oldalszám.

[5]  Vanyó László: Az ókeresztény egyház és irodalma, Szent István Társulat, Budapest, 1980.

[6]  Ez utóbbinak az újrafordítása olvasható a FTÉ-ben, 10-17. p. Mivel Berki Feriz csak részleteket fordított a műből (BIK, 457-459), Polgár Anikó munkája, a teljes szöveg magyarítása részben újrafordítás, részben „első” fordítás.

[7]  Vanyó László: Az ókeresztény egyház irodalma, Szent István Társulat, Budapest, 1980, 943-944.

[8]  Weöres Sándor: Egybegyűjtött műfordítások I., Magvető Könyvkiadó, Budapest,1976, 473-474.

[9]  A föld, a tenger és az ég. A bizánci kötészet gyöngyszemei, Fordította, jegyzetekkel ellátta és az életrajzokat írta: P o l g á r   A n i k ó, Kalligram, 2018, 9.