„Idehallatszik
minden. A tölgykoronán
elülő szél. A kövirigó
karmainak kopogása
a templom lépcsőkövein.
Bíborok szitakötőpercegése,
érő dinnyék, kövek reccsenése.
A lehunyt nap sugarainak
cirpelése a szőlőtő
gyökerében. Nyelvek,
szavak, suttogások.
A szíve felett dobogó föld.
Az ő földje hangjai.”
(Amikor leáldozik)

Lehetséges-e ma a létezés teljességéről hitelesen megszólalni? Vagy –ahogy a fent idézett vers mondja— odahallgatni lehet csak, ha egyáltalán…——– És itt hatalmas csend következne az írásban, ehelyett a klaviatúra felett lebegő kéz érinti végül hosszan a space billentyűt: tér. „Az ő földje…” Tér és csend. Milyen föld lehet ez? És mégis: miről beszélünk?
Hegyi Botos Attila Evangélium című könyvéről szeretnék itt legfőképp: csendben lenni. De némi felszabadultsággal tölt el (bár nem nyugtat meg), hogy mégis: nyelv által határozódunk meg, nyelvben gondolkodunk.  Ami idehallatszik (mint a fenti versben), előbb-utóbb nyelvvé kerekedik. Üzen.
Már a kötet kézbe vételekor tapintjuk, látjuk – orbis sensualim pictus— a hagyományt feléledni: a szerző szándéka szerint (ezt a Bánki Évával való beszélgetésből tudhatjuk:  https://youtu.be/R-zuCpazXYI?si=swv6ZSS47Wosp9eM) a papirusz anyaga szeretne felidéződni a könyv küllemével, megjelenésével már mintha egy archaikus világ (és nem mellesleg: virág, a fedőlap alján a lótusz) körvonalazódna. Ha felidézzük a borítón a kalligráfia alatt egyedüli dekorációs elemként megjelenő lótusz összetett szimbolikáját, annak legfontosabb üzenete a létszépség, a káosz vizeiből (a zavarból) kiemelkedő kozmosz (rend), a mocsárból (az alantasból) kinövő, ám magát mégsem beszennyező tisztaság, fenség (Jalal-ud-Din-Rumi, perzsa misztikus filozófus-költő a virágok szépségét az örökkévalóságra emlékeztető jelnek tekinti).
És mintha ennek az Evangéliumnak kézbe vételével valóban elindulhatna az olvasó a „jóhír”, az örömhír nyomában, mintha a növények, ásványok, madarak nyomai itt is szüntelen az örökkévalóságra (aion idő) emlékeztetnének. Ez lenne talán a jó hír? Feltűnik a szerzőnév és a cím kisbetűs írása, amit vélhetünk tudatos döntésnek: nem fontos más, csak a „csengés” (Fodor Ákos), a híradás gesztusa-ténye. Figyelmünk tehát a kivehető szerzői szándék szerint a lényegre szorítkozó (de mi lehet ez a Lényeg?) „működésre” irányuljon. Ebbe a konstruált versvilágba úgy tudok belépni, hogy tudomásul veszem, sőt elfogadom az eltávolodást mindattól, amiben vagyok-vagyunk. Eltávolodom minden köznapi sablontól, minden fogyasztói-konzumtól és aktuálistól, mindentől, ami napjaim anyagi részét képezi. Ellépni, felemelkedni abból, amit (talán tévesen is) élet- és korszerűnek tudunk, odaérkezni, ami viszont a kötet olvastán életnek bizonyul. Kilépni nemcsak fizikai tereinkből, hanem időnkből is. Ez mind: nincs most. Nem érvénytelenítés ez, nem is nosztalgikus bezzegelés, nem. Ehelyett: perspektívaváltás, együttlátás, együttérzés, együttlétezés. „Tat tvam as.” Lélekben egyek vagyunk mindannyian.
Ez a könyv lehet: reveláció és illumináció. Ez a könyv lehet felmutatás. Mit is mutat, mit ismertet fel és helyez fénybe? Ami VAN. Ami a maga természetességével van és adatik. „Elemek áramát,/ felszálló ágat,/ hullámzón olvadót./ Mindezt – s oly tisztán,/ ahogyan születik: villóz, hajladoz/ szemedben./ Úgy. Ahogy körül/ benned ragyog.” (Jeladó, részlet)  Derűvel, mélységes átlényegüléssel téve mindezt, nem a felhőtlenség, dehogy, sokkal inkább a mélyre látás, a belátás képességével – jelet adni: látni mindent, ami a Kerten kívül esik, ám beengedni csak azt, ami része ennek az organikus, teremtett Egésznek. Ugyanakkor: kiáradni. Meglátni a teremtett világ önfeltáró gyönyörűségét. A könyv beszélője mintha ennek az önleleplezésnek szemlélőjeként, akár a védikus hagyomány, akár a görög homéroszi-platóni tudat felől, akár a sumér, akár az egyiptomi mitológiák és/vagy a bibliai kert irányából jön, minket, olvasókat tudósít, nekünk ad (öröm)hírt. Márpedig a kultúraképviselet felvállaltan, küldetésszerűen világlik itt: egyetemes humánum, panteista áthatottság szól ki minden sorban. És persze a földrajzi meghatározottság mentén körültekintve a nyugat-európai művészeten túl az adriai, földközi-tengeri kultúra, az emberiség bölcsőjének tekintett keleti (a Közel-Kelet és a Távol-Kelet egyaránt) világok flórája, faunája, őshonos élővilága, filozófiája, művészete is nyomot hagy ebben a kertben. Botanikus kert? Tanulmányozva a költő alkotói világát, kissé betekintést nyerve botanikai, ornitológiai és zoológiai, mineralógiai és ökológiai ismereteibe, a válaszunk: igen, az is. És még sokkal-sokkal több annál.
A néven nevezés pedig ennek a hieratikus dokumentálásnak egyik alapvetése, kiemelt gesztusa. Ismerjük a szó erejét ( a bibliai hagyomány Igéjére is gondolhatunk akár) — ebben a poétikában is a név, az elnevezés és bemutatás a teremtett világ leltára mellett annak életben tartása is valamiképp. Amiről tudunk, az van. Ami van, az él vagy tudatunkban éltetjük voltaképp. Ami él, az egy velünk, vagy mi vagyunk vele egy.  A szemlélő befogadás alázatával: „Legyen a neve: Költészet./ Legyen a neve: Föld./ Legyen a neve: Szerelem.”(Legyen a neve, részlet)
A kötetet Előszó nyitja: Öröknyár, az összetett szó az időszámításból (khronosz) emel át valamifajta metafizikai, platóni, időfeletti időbe (aion), amely a könyv egyik számomra alapvető versélménye is lesz: az időtlennel, az időn túlival, időfelettivel való találkozás. Észreveszem már ebben a nyitóversben azt is, hogy a fa motívumának jelentősége lesz: számtalan megjelenési formája emblematikus jelentésmezőt, árnyalatokat és egymásnak felelgető utalásokat hordoz.  És bár kilépünk az emberi kronológiából, a lélek fájdalma, a saját végességünk tudata velünk marad:

„… Fürdőzését virradatoknak,
estéknek, az árnytalan
mutatón megálló időnek,
megőrzitek bennrekedt szavait,
ahogy a lángra gyúlt nyárfák
első aranya a földre
hull, …” (Öröknyár, részlet)

            Az Égföldrajz címet viselő I. könyv enigmatikus címadása jellemző a kötet egészének címeire: az olvasó úgy közelít a versekhez, hogy azok címe már mint titokzatos Mája fátyla várja a lebbenést. Ég-földrajz, Égföld-rajz, Ég-föld-rajz: a vertikum leképeződését üzeni bármelyik olvasat és szótagolási lehetőség.  A Genezis megidézését, saját mitológiába szüremlő teremtéstörténetet olvashatunk, a Fa, Ősfa, Világfa motívumköréből indul útjára a poézis. A szövegek lüktetése mint sámánének bújik a bőr alá, a „minden egy” érzésének sugalmával. A gondolatritmusok párhuzamai -ellentétei kulcsolódnak egybe, ezt Domokos Johanna így jellemzi: „ritmikusan áradó, vonzatokkal hosszú egységeket egybetartó”  (http://www.naputonline.hu/2022/10/02/domokos-johanna-az-aranykor-kortars-koltoje/). A keletkezés energiái mindent magukba ölelnek, a világegészet éltető himnuszokat olvashatunk itt, a versbeszélő személye nem fontos, sokkal lényegesebb az alanyiság kivonása, és az általánosnak megélt világélmény, az egyetemesnek tételezett tudás közvetítése:

„… Ott nyújtózott a Fa,
földtengernyi rengeteg.
Nem volt virága.
Virág volt.
Nem hozott gyümölcsöt.
Gyümölcs volt.
Ágain madár se szólt.
Ő maga volt az ének,
súlytalan lebegés –
s hangjai lombkoronája
lélegzete gyúló csillagképei.” (A bölcső, részlet)

Nemcsak az időbeliség folyamatszerűségéből léptet ki önmagunkat felejtőn a versek sora, hanem megérkeztet minket egy különleges poetikus nyelvvel konstruált, leginkább szakrálisnak érzékelt, mégsem éteri, hanem életteli energiákkal gazdag térbe: a kert szimbolikus víziójába. A Kert tere a térbeli kontinuum megszakítása, saját törvényeit élő, teremtett világegész. A kert bioszférája, etikája, esztétikája egy paradicsomi, isteni tekintet által áthatott rend szerint működik. Ebben az ökoszisztémában – ahogy a versbeszélő többször szót is ejt erről– kívül vagyunk kronológián és társadalmi berendezkedésen, egész egyszerűen az emberi szerepkör is teljesen más, mint a Kerten (Könyvön) kívüli valóságé. Itt az önazonosság világlik, nincs más törvény, mint a Hamvas Béla által kiemelt alapállás helyreállítása. „Az alapállás nem vallás, nem tudomány, nem filozófia, mert valamennyinek alapja. Az alapállás feltárása értelemteremtő tevékenység, semmi sem marad meg, csak az, amit az ember saját értelmével és életével realizál. Gyakorlat és elmélet nem választható el, kétféle álláspont lehetetlen, világnézet többé nincs. Az az ember, akinek nincs spirituális bázisa, arról ismerhető fel, hogy minden esetben csak azt látja, ami rövidtávon tetszetős….” (Hamvas Béla: Scientia Sacra II. Medio Kiadó, Budapest, 2015) Hamvas Béla az alapállás elérését a beavatás műveletsorában látja, ehhez rendelhető szakrális írásokat is említ, példának utal –más, az emberi kultúra elementáris írásai, szent könyvei mellett– a védikus irodalom upanisadjaira. Ezen sokszínű bölcseleti művek közös jellemzője a tudás átadása-megszerzése; az „upanisad” elnevezésben benne foglaltatik a szándék: a tanítvány odaülése, odahallgatása a mesterhez, a cél a titkos tanok meghallgatása, a beavatódás. Mit is szeretnék ezzel? Hegyi Botos Attila könyve talán mintha ilyen suttogás lejegyzése lenne, a versbeszélő ezt a suttogást hallgatja, regisztrálja, jó írnokként dokumentálja, figyelmezőn, nehogy valami elmaradjon.

 Milyen tudás lehet ez, amit még nem ismerne az ember, vagy ha akar, nem ismerhetne meg itt a 21. században, a technikai civilizáció csúcsán? Adódik a válasz a versek olvastán: nem még, hanem már. Már nem ismerünk talán. Nem megtanulás, hanem újratanulás ez, amit Erich Fromm után (Erich Fromm: Az emberi szív. Miért vagyunk egyaránt képesek a rosszra és a jóra? Fordította: Várady Szabolcs. Háttér, Budapest, 1998) a szív civilizációjának is szokás nevezni, Hegyi Botos Attila szavaival: „Csak tedd ki azt a szívet/ hadd szakadjon folyvást./ Fuvolázzon egy sárgarigó torkán,/ csengjen kőszirmok súlypátján,/ egy pattogzó sivatagi rózsán./ Hullámozzon tüzelő láthatára/ tízezer merengő hegyén./ Essen meg egyszerre/ valahány történetével./ Hasadozzon boltról boltra,/ így nyiladozzon, olvadozzon./ Szakadjon fel – gyűljön a tűzbe./ Oldjon. Áldjon az ég” (A forrás, részlet). A kiszolgáltatottság, a mindennek való kitettség méltósága szól itt: döntéseinkben, akár Arany János Kertben-jében, szüntelen ott a kérdés: egymással, egymásért vagy épp egymás ellenére élünk-e? Arany metszett gyümölcsfáinak sebe kötöződik, miközben a közönyös világ elől mérhetetlen szomorú keserűséggel elfordul a költői szándék. A kert ott: befelé forduló menedék. Ebben a kortárs verskötetben itt: inkább talán kiáradó, új életminőség? A kötet utolsó, harmadik könyvének (melynek címe Evangélium. Szélrajz tűző vízen) két verse is mintha ezt a fájdalmas-gyönyörű, kitárt és kiszolgáltatott, világunktól, társadalmi meghatározottságunktól oly különböző más-lényegiséget, mégis altruizmust mutatná fel: „… Az én barátom,/ akivel kihívtuk a világot,/ nem látom./ Magamon érzem, amint –/ hátamnak vetett háta melegét” (Az én barátom, részlet). A Hozott Isten című alkotás vége ugyancsak: „… S hozta szótlan türelmét/ a szívben tudásnak.”

Hegyi Botos Attila mintha olyan verseket írna, melyek visszahajlítják elménket és derekunkat az alapokhoz. A föld felé, légyen az bár termőföld avagy kőszikla, hegy avagy völgy – föld legyen, fundamentumnak, hogy feléje hajoljunk. És az abban rejlő égi felé egyúttal: hiszen a versek tanítása szerint egy az út. A (látszólagosan) profánban bújó (valódi) szent felé. Az immanensben lelkedző transzcendens felé: „… szeme föltelik éggel,/ ahogy virágai ágyát/ csöndben megöntözi” (Határfolyó, részlet, ez a vers is az utolsó, III. könyvben olvasható).

Panteizmus? Lehet, az is. Spirituális bölcsesség, kultúrtörténeti tapasztalás Milarepától Orpheuszig, Hölderlintől Rilkéig? Nem aggatnék címkéket erre, annál valahogy komplexebbnek, összetettebbnek, organikusabbnak hat számomra, és – a paradoxont bocsássa meg az olvasó – ugyanakkor egyszerűbbnek. Archaikus tudásunk, kultúrába ágyazottságunk végső soron mindig a szeretet, az egymás felé fordulás: a szív szava. A földhöz való odahajlás ezekben a versekben: bekapcsolódás, belehajlás a vertikumba. A fizikai tudatosítás itt: a metafizikumra való figyelés kezdete. Az immanens megfigyelése: a transzcendensre való rákapcsolódás. Visszatalálás a lélekhez, újratanulása valamifajta lelki-szellemi Atlantisznak, Heszperidák kertjének,  Bustánnak, Édenkertnek – konkrét és metaforikus értelemben. Az olvasó előtt, a versek ágyásai közt fel-felsejlik olykor a költő-kertész homályba vesző alakja, mint itt, a Rítus című írásban (szintén utolsó, III. könyv), melynek alcíme zárójelbe tétetett (A Kertész Imája):

„Szeretett mozdulatok.
Rítusaink.
Ég. Ahogy kitárulunk.
Föld. Ahogy összefutunk.
Kő. Otthonunk.
Szél és víz. Álmunk.
Fák. Szívünk rejtekei;
gyermekeid, gyermekeink.
A fák a mi vallásaink.
Illatozz, életünk oltára,
vasárnapi hajnal.
Most és örökkön
itt, ahol állunk.”

És lám: ugyanaz a költő írja ennek a versalcímnek minden szavát nagybetűvel, aki a borítóra saját nevét kisbetűvel szánta. Hiszen a szertartás, a rítus, a tevékenység és a hozzá kötődő szerep a fontos (kert és ima), nem a személy. Nyoma sincs hát a kortárs alanyi költészet általában meg is alapozott depresszív hangnemének, bár épp az ökológiai fókusz állandó jelenléte ezt indokolttá tenné – ehelyett az ősbizalom szerenitása, a gyermeklét, a teremtett világ gyönyörűségének derűje van jelen. Az olvasó pedig egyre biztosabb abban, hogy ez a derű nem a bajra való vakság, hanem a baj elleni egyetlen gyógymód, a gyógyítás, a gyógyulás eszköze.

Beavatódni: más, új szellemi-lelki állapotba kerülni, tudásra szert tenni, ezáltal egy közösség részévé válni (Szimbólumszótár. Balassi Kiadó, Budapest, 1997). Különleges a szépség „kínálgatása nemcsak keresztényi lakomán” (Dsida), a versbeszélői „leltár”, a kötet egészén végighaladó, a teremtett (élő)világ kincseit sosem szem elől tévesztő, sajátos enumeráció és nemes értelemben vett ismeretterjesztés, az olvasó bevonódásának útja a versek olvasása során. A növények, állatok, ásványok latin neve vagy terminus technicussal történő jellemzése nem eltávolít (bár persze először nem értem, és szótárral olvasom a kötetet), hanem ellenkezőleg: valamifajta beavatódáson megyek keresztül, ami nem pusztán a szakkifejezés megértését jelenti (hiszen rögtön, a lapozással el is felejtem, bár filológusi alapossággal odafirkantom magamnak a cím mellé a kedvenc grafitceruzámmal), hanem inkább érzékenyülést. A versépítés tudatosságának köszönhetően mindig ott bújik a latin műszó megfejtése is a szövegben: például a címben nevezett Bellis perennis, az I. könyvben, a vers vége felé kimondódik magyarul is, jellemzően egy metaforában („…Hasad hajnalszíne,/ rétje százszorszépe./ Csendjébe feledetten./ Öröktől, magától így.” Bellis perennis, részlet).

Ugyanakkor a beavatódás más módon is felkínálkozik: a már említett Hamvas Béla-i gondolkodással. A kötet III. könyvében olvashatjuk A mértékről című verset: „Egyre hosszabbnak tetsző/ út gabonától a szájig. …” Halmozott kérdőmondataival (hasonlatosan Nagy László: Ki viszi át a szerelmet hömpölygéséhez) egy irányba mutat, amiről Hamvas beszél talán a legszebben és legpontosabban esszéiben: az ember önmagát elveszejtő, magát felemésztő hagyományvesztését tematizálja.

A beszédmódról. A recenzálótól joggal elvárható, kötelező távolságtartás nem engedi meg a szívből jövő (pedig „hadd hasadjon”) ujjongást, bár talán utalni lehet rá, mint adekvát véleménynyilvánításra… Az egyik legszembetűnőbb stílusjegy a tömör, sűrű, esszenciális közlés, a nominális stílus: az elidőzés, a kontempláció képsorai, melyekbe igen gyakran nem is fér bele ige, legfeljebb igenév: Aranycsatornák, Intempestiva nocte, A sivatag kék lángjai, Egy csepp méreg, Az ég sziklakertjei, Szitakötők, Melissa, A Dél – csak néhány példa, ahol ennek a nomentúlsúlynak hullámzó tarkaságát látjuk. A hosszan gyűrűző jelzős szerkezetek kohéziót teremtő ereje biztosít finom áramlást, előrehaladást. Ennek során a rilkei hasonlatosságú (tárgyias lírának nevezett) képteremtésre lehetünk figyelmesek, csodálatos gazdagságban. A konkrét látvány alakja, az általa képviselt jelentés egyre elvontabbá, egyre illékonyabbá foszlik, az árnyak mozognak a platóni barlang falán: a versek jellemzője, hogy a szemlélődés kontemplatív állapotában hívódik elő egy-egy növényhez, ásványhoz vagy állathoz kapcsolódó implicit motívumkör. Turai Kamil írásában érzékelteti (többek között) ennek a platonikus hagyománynak hatását (http://www.naputonline.hu/2022/06/23/turai-kamil-hegyi-botos-attila-evangeliumarol-1-9/).

Az írások műfaja leginkább a hálaadó zsoltárköltészet, illetve a himnuszköltészet hagyományával érintkezik: a poétikus nyelvezet, a hieratikus, metaforizált képalkotás mintha szüntelenül a teremtett világ dicsőségét szolgálná, tudva egy mindent átható Teremtő-jelenlétről. Ez a poétikai rendszertan, ez a lírai ökológia egyik alaphangja a kötet összhangzattanának: ott zeng például –többek között — az Aranycsatornák, az Amikor leáldozik, az Araszoló töredék vagy az ’Agios Gordios című versekben, ékes példáiként a hallani-látni tudás szívet szorító vágyakozásának, a minden esendőt meghallani-meglátni elköteleződésének: „… Mindazt a drága/ semmiséget,/ ami voltaképp bárhogy is,/ de mindent jelent.” (’Agios Gordios, részlet)

Tűnődtünk már a kötet nyitó és záró könyvein, de nem mentünk még közel a közepéhez, a II. könyvhöz, amely maga öt részből áll. Az első élményem itt, hogy számomra ebben a részben kezdenek körvonalazódni a könyv ember- és/vagy istenarcai – eddig mintha ezek beleolvadtak volna, feloldódtak volna a környezet, az ökoszisztéma világában, nem körvonaluk, sokkal inkább személytelen észleleteik lennének ábrázolva. A II. könyv ebben eltér. Címe: A barázdából szántott gyermek, rögtön egy emberalakot formáz. A ciklus (címe: Testamentum) aztán sorra léptet be alakokat (embert, kerubot, istenséget) a versek világába, ezek közül is kiemelkedik a legterjedelmesebb nagyversben formálódó Hüperion bemutatása:

„… Élhetsz úgy, mint a csillagok.
Égitestek hordozója:
egyedül te élhetsz így.
Lelket legeltetek égi lejtőimen.
Vándorlom, terelgetek. Időt terítek.
S felujjongok, valahány visszanéz. Életre kel…” (Hüperion, részlet)

Az írás alcíme útbaigazító: a görög titán intertextuális (Hölderlin, Keats) megjelenítéseit felidézteti olvasójával.
Vajon ki született a barázdából, ki ez a gyermek? —kérdezheti az olvasó, mi lehet ez a testamentum? Szövetség? Végakarat? Aztán a ciklust és a későbbieket olvasva nem egy konkrét személy (Jézus, Isten fia vagy Hermész, Zeusz fia vagy Héliosz, Szeléné, Éosz, akik Hüperion gyermekei, sőt Exupery kis hercege is feldereng), hanem sokkal inkább a gyermeki sors, a gyermekség mint az emberi élet kezdő etapja körvonalazódik itt, ha örökség, ha szövetség: mindkettő talán.

Ennek a II. könyvnek a második része az Orpheum című, és –hallga’ csak!, híven a cikluscímhez –csupa hang, dallam, ének és csengés itt minden költemény, de mind az összes muzsika valamiképp a természet organikus összhangzattana, önmagából kibúvó-kikerekedő zenéje, madárfütty, csermelycsevej. Itt a zsoltáros hangú Hálaadás verse is köztük: kulcsszava a „köszönöm”, és mi másnak is szólna ez a leborulás, mint a természet befogadó tereinek. Az ószövetségi műfajparafrázison túl felcseng itt Csokonai Az estvéjének kezdő- és záróakkordja: emberi mivoltunk nemcsak feljogosít, hanem kötelez is arra, hogy megbecsüléssel bánjunk a nekünk életteret adó földdel-vízzel- levegővel: világunkkal.

Szelídek öröklik
(Orpheum)

A legváratlanabb pillanatok ajándékai.
Melegen közeledő, élénk sugarakkal.
Olykor egy-egy szelíd fuvallat,
noha a közelben ág se rezzen.
Van, hogy egy szitakötő,
Egy pávaszem, egy kabóca,
mely hirtelen reád száll,
amint egy sziklán,
egy lócán olvadva ülsz.
Egy róka, hogyan összegömbölyül
előtted a kerti járdán,
szikrázó bundáját nyalogatva.
Egy furcsa énekesrigó,
rigók fülemüléje, aki igen soká,
messze kísér az erdőn.

De az is megesik,
hogy egy nyári délelőtt
tollas, tarka raja, mely
ritkás, gyúló dalodra gyűl,
letelepedve a kert ágain.
Figyelnek néma,
meleg szemekkel,
remegő begyekkel.
S még annyian –
szerüket-számukat
e cseppnyi versben
aligha lehetne felemlíteni;
mint halak, növények,
angyalok, sziklák,
mit sem akarnak,
csupán együtt lenni.
Annyi közt egyszer-egyszer
egy-egy csillogó szemű ember is.

A záróvers (Egy madárhoz) átvezeti az olvasót a harmadik, Amor sacro című ciklusba: a szerelem érzése elvontságában és kiterjesztésében szakralizálódik. Anyagi mivoltuktól elvonatkoztatott, anyagtalanságukban felragyogtatott szépségek terében járunk, ahol meg-megvillan a konkrét, a fizikai, a törékeny – ez teszi a káprázatot még értékesebbé: „Ne hozz virágot,/ ha nem tudod nevét. (…) Hozd, ami páratlan/ szépségében reszket./ Hozd, ami él.” (Ajándék, részlet) És itt, a szerelemben is, mint a létezők közt más viszonyrendszerben is, újra: „Tat tvam asi”, de ha európai kulturális hátteret vetítünk: “Ennek a világnak a részei mind egyazon élőlény tagjai…” Marcilio Ficino újplatonista szerelemtanában a Teremtő (Hegyi Botos Attilánál: „Feltétlen” vagy „Úr”) által beragyogott világ egysége fénylik (Marcilio Ficino: A szerelemről – Kommentár Platón A lakoma című művéhez. Fordította: Kaposi Márton. Polaris Kiadó, Budapest, 2024). Másról és többről is szó van itt, hasonlatosan Tiziano festményéhez, melyet a művészettörténet oly szívesen ért félre: nemcsak a szerelem világáról, hanem a világ szerelméről is.

A II. könyv negyedik ciklusa: Utána. Mintha ebben a szervesen összetartozó világban, mely szemünk előtt bomlik ki, rendezni kellene magunk sorait, észleleteinket: a versek sugalma ez, a kitisztázás igénye: „Hangolj, tisztulj, érzék. Légy/ fogékony az ízekre, a szagokra,/ a hideg, a meleg tónusokra,/ a legfinomabb, a leggazdagabb/ árnyalatokra; a szünetre, (…) árnyalj, eleveníts, éld tovább,/ légy növekvő figyelem… (Árnyalatok, részlet).

Szólnunk kell a személyesen vagy személytelenül, E/1-ben, E/2-ben, E/3-ben megnyilvánuló versalanyról is, a körvonalazódó krédóról: a kertész-ökológus-filozófus-alkotóművész versekben megbújó költői én-jéről. Az egyik alapvetésnek a Mi sarjad itt című vers kezdősorait találom: „Magokhoz nem gondoskodom/ külön ültetőközegről./ Csak különös esetben./ Ami adva van:/ ez a talaj itt megteszi./ Abból törjön elő…” Valahogy mindig az önazonossághoz érkezünk, lám, és itt is, ugyanazon ciklusban, az Ahogyan adódik című írásban, részlet: „Ahogyan adódik, adja./ Viszolyogna/ bármi áron adni el. (…) Oltsa szomját,/ fürödjön,/ ki véletlen erre téved./ Merítsen annyit,/ amennyi felfogó/ szomja hossza./ Ahogyan kapni,/ fogadni, adni./ Ahogyan adódik./ S nem elő./ Nem ki./ Nem el.”

Ennek a II. könyvnek az utolsó, ötödik ciklusa A gyermekifjú címet viseli. Benne körvonalazódik az emberi jóság? Velünk van, de nincs köztünk. Jár-kel, tesz-vesz, mintha értünk. „Farkasszemet néz a hajnal szarvasával,/ az öböl tűzre gyúlt sziklahalával./ Nincs fa, amit lelkesen ne mászna,/ kerítés, amin ne bújna ugyanúgy ma át./ Mennyei dallamokat röptet,/ olvad a párálló fénnyel:/ kutatón emeli fejét minden/ időben.” (Ő, részlet) Ki lehet ez az ifjú? Talán élő, talán emlék, talán ember, talán isten. Jézus? Sziddhárta? Ikarosz? Héliosz? Dionüszosz vagy Hermész? A fiatal Milarepa? A kis herceg? Vagy mind, együtt? Vagy talán mi lennénk ő?
A kötetnek ez az ötrészes II. könyve alkotja gerincét, ez a legterjedelmesebb könyv, ezt követi a záró rész, az Evangélium, melyről már szóltunk. A cikluson kívüli végszó lesz majd a ciklus- és kötetcímmel megegyező című vers, az Evangélium. Ül a fűben a gyermek, „megindult csöndben, ahogy/ az Idők s Mennyek Olvadása.”
Bár a versidők jellemzően az időtlenséggel vannak párbeszédben, ebben a II. könyvben mégis tételeződik egyfajta időbeli narratíva: a paradicsomi állapotból való kiűzetéstől a gyermekifjú, Az Úr kamasza bemutatásáig, ám a Golgotáig nem jutunk el — helyette? vagy épp a katasztrófát elfedendő? hallgatás jön, majd az utolsó könyv: az Evangélium maga.
Összegezni ha illik gondolatsort, mondani talán valami átívelőt, summázat gyanánt: méltót. Vagy inkább mint az írás elején? A klaviatúra felett lebegő kézzel a csendet hívni segítségül: hogy figyelni tudjunk, visszatalálni, ha szeretnénk? De van itt még valami nyugtalanító, ami nem hagyja, hogy elhallgassuk, ami szólna, ha foglalataképp mindennek, hát legyen így:

„Mert bármit feledhetsz, te szív,
egyet soha nem:
amiképpen a tüzelő szerelem becézi kedvesét,
úgy nem létezik, csupán egyetlen bizonyosság:
csodálatban születik valahány csoda.” (A világok háza, részlet)

(Hegyi Botos Attila könyvét a Cédrus Művészeti Alapítvány és a Kortárs Könyvkiadó jelentette meg  2021-ben.)

Akár fiatalok, akár öregek a görög istenek, nem érzékelik a „szárnyas idő” félelmes áldását és hatalmát, az öregedéssel járó lassú pusztulást. Pedig még a legszebb görög istennők, Héra, Pallasz Athéné, Déméter is ölthetnek öregasszony-alakot – ám az öregedés sokszor csak amolyan maszk vagy jelmez, amit az istennők egy pillanat alatt levethetnek magukról. És mintha a halandó héroszokat is hasonló anyagból szőtték volna, mintha az istenekhez hasonlóan ők is fölötte állnának az időnek és a testiségnek: Odüsszeuszt Pallasz Athéné ajándékképpen fiatallá változtatja, ám ez nem különösebben változtatja meg a hérosz lelkiállapotát.
A görög mitológia nemcsak csodás fiatalításokat ismer. Nem kevés görög hős vagy hősnő változik állattá, mi látjuk a csodás metamorfózist, ám arról keveset tudunk, mit éreznek közben a hősök. A legfélelmetesebb talán Arakhné Ovidius által is bemutatott „átváltozása”: egy felakasztott fiatal nő a szemünk láttára alakul át pókká. És míg mi elszörnyedünk, azt nem tudhatjuk, hogy a csodás tehetségű szövőnő, Arakhné mit érez – érez-e valamit egyáltalán.  A hálóját szövő pók vajon még mindig ugyanaz a lélek, aki Athénével vakmerőn versenybe szállt?

Hogyan is éreznek saját testükkel kapcsolatban a héroszok? Maradva a szövés metaforájánál, szét kell szálaznunk a görög mitológiát, hogy ezt elképzelhessük. És pontosan ezt teszi Polgár Anikó ebben a különösen gondolatgazdag verseskötetben: szétszálazza a közismert történeteket, hogy a híres héroszok és heroinák sorsában önmagunk esendőségére ismerhessünk. Polgár Anikó egyik költői megoldása a lassítás, a kötet egyik legizgalmasabb ciklusában (Eurüdiké bújócskázik) Orpheusz és a megsebzett / halálból visszatért / törődötté vált Eurüdiké házaséletét látjuk. A visszaút az alvilágból évekké, évtizedekké tágul. A mesterien szövögetett intertextuális utalások mögött sokszor látjuk megcsillanni a szerző fanyar humorát is.
A XXI. századba átlépő mitológiai pár szinte minden élethelyzetet kipróbál, a nevezetes kígyómarás után hosszú-hosszú éveket élnek le egymás mellett, szeretkeznek, gyerekeket nevelnek, de Orpheusz (a görög lantos és elkényeztetett, modern szupersztár) eközben sem találja meg Eurüdikéját. Hisz ők ketten már nem ugyanabban a valóságban élnek. Orpheusz kétségbeesett vándorútja így mindenféle emberi együttélés metaforája lesz.

Megyünk lejjebb és lejjebb,
kicsúszik lábunk alól az erdő.
Eurüdiké könnyed, lebegő,
szinte súlytalanok a gyerekek:
csak az én léptem nehéz.
Félelmetes, ahogy a babakocsi
meglódul a köveken,
ahogy elfut mellettünk két
póráz nélküli, nagy testű kutya…

(Orpheusz a lejtőn)

Megoszthatóak-e férfiakkal a női tapasztalatok? Én is úgy vélem, a szülés, vetélés, szoptatás tapasztalatai már-már közölhetetlenek, hiszen a férfiak olyannyira szennyes és/vagy halálos metamorfózisnak tekintik a női átváltozásokat. Eurüdiké, az anya félig-meddig halott a környezete számára – Orpheusz egy izgő-mozgó, érző és eleven holttesttel él, aki csontkezét rejtegetve reggelente magára veszi régi köntösét / hogy ne látszódjanak kiálló csontjai. (Orpheusz hajnalban).

Akárhány alakváltozata létezik a mítosznak, mindig ráismerhetünk. Azok is átélhetik, akik soha nem hallottak Trójáról – vagy csak mi, művelt felnőttek éljük át a mítosz örökkévalóságát, akik a játszótéren önfeledten tomboló gyerekeinket figyelve valamiféle ősi mintára ismerünk? A kérdés számomra eldönthetetlen, ám a Minitrója ciklus néhány remek költeménye amellett látszik bizonyságot tenni, hogy nemcsak a nyelveknek, hanem a történéseknek, a történeteknek is létezhet valamiféle „generatív grammatikája”. A játékvárat megrohamozó gyerekekben lehetséges a Tróját elfoglaló görögökre ismerni, a hajdani „vérrel kevert sárdarabokat” a játszótéren vadul száguldozó kisfiúk tornacipőjén megpillantani
.
Ha a mítoszok halhatatlanok, akkor talán egymásba is könnyen behelyettesíthetőek. Én ugyan nem hiszem ezt, de a Kötélvastag szakáll c. vers (szerintem a kötet csúcspontja) művészileg hitelesen „beénekeli” Orpheuszt egy tágasabb térbe, a Kalevala világába. Tényleg tágasabb térről beszélhetünk. Polgár Anikó költői világának már a korábbi kötetekben (pl. a remek Régésznő körömcipőben c. válogatásban) is megfigyelhető jellemzője, hogy a természeti elemek legtöbbször csak kulturális utalásokként, mítoszelemekként, más műalkotások idézőiként bukkannak fel. Ám itt, a Kalevala-versben a táj nem puszta szimbólum, a láp, az erdő, a szederfa kitágítja a korábbi költemények horizontját.
Ezt a fajta tágasságot érzem a nekem legkedvesebb ciklusban, a mennyet kereső Szent Brendan utazását bemutató versekben is. A hal olyan, mint a hajó, a cet, mint a sziget, az ember, mint egy megfordított fa, a szigetet ellepő, hófehér bárányok pedig összetéveszthetők a kövekkel. A kötet egyik legszebb versében:

Bárány bárány hátán. Borítva a sziget.
A fán csupa hófehér, gubbasztó madár.
Szárnytollaik: az orgona billentyűi.
Az egykori vadak húsát széthordták a szárnyasok,
csak a csontok merednek mészfehéren.

                    (Fehér mártírium)

A nyugati középkor nyilván egészen másként látta evilág és túlvilág, szerves és szervetlen élet, mulandóság és örökkévalóság határait, mint a görögök. Ami bizonyos értelemben válasz is arra a kérdésre, hogy az egyes mitológiák egymásba helyettesíthetők-e. Az átmenetek ebben a kora középkori világban kevésbé drámaiak, valahogy „természetesebbek” – meglehet, ezért is illenek ehhez a világhoz jobban a természeti képek, a fák, a bárányok és a tenger.
Nem ismerjük meg Szent Brendán szerzeteseinek reflexióit. Mintha mindvégig a táj gondolkodna helyettük, „kijelentené magát” és „megnyilatkozna”. Egy ennyire archaikus tapasztaláshoz persze nem illenek, nem illenének az Orpheusz-ciklusban már megszokott posztmodern játékok, igazán furcsa lenne, ha az egyik szerzetes – a görög héroszokhoz hasonlóan – előkapná a mobiltelefonját, és nekünk üzenne. Ez a világ véglegesen zárt, megidézhetjük, csodálhatjuk, félhetjük, de valódi párbeszédet nem kezdhetünk vele. (A költő által oly mesterien megidézett világok, a Kalevala és a középkor miatt felmerült bennem, akár lehetett volna Fordított Gorgók is a kötet címe.)
Polgár Anikó verses világjárásának nemcsak ragyogó költeményeket köszönhetünk, hanem a megismerésünk határaira vonatkozó új kérdéseket is.

(Polgár Anikó: Fordított Gorgó. Kalligram. 2023.)

Kép: Giorgio de Chirico

„Lelkünkre így ül ez a kor.” (József Attila)

„Alázatba forduló önirónia” (Keresztút). Irgalmat kereső, együttérző felszólalás. A világészlelet felelőssége. Az írástudó csendes lázadása. Keserűség és megcsillanó remény birkózása. A talpról lepergő csillagpor már nem kétségbeesett, sokkal inkább lakonikus, lemondó keresgélése, mégis: keresése. Fájó lemondás, de nem belenyugvás. Civilizációbírálat és önkritika. Megkérdőjelezni, irányt keresni nem
erőlködőn, ám elszántan. A szárnyvesztett lélek „rab madara” Arany János gyönyörű, létösszegző nagyverse óta felpanaszolja magát a magyar költészetben: „Mert hogy szálljon, / Bár kalitja már kinyitva, / Rab madár is, szegett szárnyon?” (Arany János: Epilogus, részlet) A repülés képességének elvesztése feltételezi, mintha létezett volna mindez, mintha a lélek szárnyalása érne véget. A kötet egy versének soraival:

„A fényjelek között elmosódik
a teremtés sokszínű csendélete.
Mit tehetek én, lehullt madár,
mit tehetek, ha tengerbe bukik az ég,
s már nem tud felszabadulni bennem
a repülés.”  (Őszi látomás, részlet)

Csontos Márta Intézményesített lélek című kötete három ciklusra bontva tartalmazza a verseket. A ciklusok címei (Felbontott létképletek, Torlaszok közt, Idődaráló) egyöntetűen rámutatnak valamifajta bomlásra-romlásra, „a törvény szövedéke” (J.A.) feslésére. Ezek az írások a versbeszélő által tapasztalt-megélt
világállapotoknak konzisztens kimondásai, felmutatásai. Emellett ugyanilyen következetességgel megjelenik mindhárom ciklus verseinek implikált, kevésbé sulykolt, ám mindvégig sugalmazott másik íve: a lehetséges megoldás felkínálása. (Erről később …)
A kötet problémafókuszú, elgondolkodtató és megtorpantó, látjuk a berzsenyis-adys ostorozó hang hagyományának felvillantását.
De miről is beszélünk? Önvizsgálat, önreflexió és önszembesítés egyszerre van itt jelen civilizáció és konzumkultúra komor-keserű bírálatával. A kötet három ciklusa polemikusan tárja az olvasó elé korunk látleletét: az első 19 vers általános helyzetjelentésként
értelmezhető, a második ciklus 15 alkotásának hangja  személyesebb, itt a versbeszélői státusz mintha felerősödne, a harmadik rész alkotásai (22 vers) pedig már a szubjektivizálódás, a személyes vallomás, az én-állapot leírása felé kanyarodnak. A kötet egészének olvasásakor, az előrehaladás során egyre mélyebbre hatolnak ezek a helyzetjelentések. A hangnem egyre személyesebbé válásával kerül fokozatosan közelebb a versbeszélő az olvasóhoz. A világtapasztalások ironikus-keserű, komor hangnemben ábrázolódnak, ennek kontextusába helyeződik bele az önironikus-szomorkás, olykor a fájdalom hangjáig eljutó lírai alany, aki következetesen valamifajta távolságtartásból értelmezi a környezet, a társadalom és a saját, személyes szférájának történéseit is. Ez az eltökélten távolságtartó szemlélet a – világ- és önértelmezésben egyaránt – képezi a verstörténések talán egyik lényegi közös vonását. Mintha az Emlékkönyvbe címet viselő záróversben említett cataracta (szürkehályog) versbeszélői attitűdként is  tételeződne, visszavetítve a kötet egészére:

„Társam szimbiózisban a kulturált félelem,
s míg saját evolúciómon töprengek,
… éles látóként ül cataract szememen.”

A látásmódbeli közvetettség egyrészt távolságot eredményez mindentől, még saját testi-lelki megnyilvánulásainktól is, másfelől ez a distancia adhat tisztánlátást, vagy ahogy a versbeszélő mondja: „éles látást”. A különírt szerkezet megidézheti az olvasóban a világlátás élessége, szigora mellett a késpenge élességét, metsző fizikai jellemzőjét is. Ezt a vizsgáló tekintetet azonban a versbeszélő maga felé is irányítja.
A záróvers kezdősorai hangsúlyt adnak ennek:

„Írok magamnak azzal
az önbizalommal, hogy ez
a megemlékezés és magamra
figyelés jó lesz az utókornak is
… nem csak nekem.”

A versek első ciklusa, a Felbontott létképletek tartalmazza a kötet címadó alkotását is. Az Intézményesített lélek cím közel ugyanazt üzenheti, mint a Felbontott létképletek: a paradoxonban rejlik az ábrázolt világ problematikussága. A lét felbomlása és a lélek intézményesülése önmagukban az abszurditásba mutató
metaforák. Amit Tóth Árpád még szomorú sóhajjal nyugtáz („Küldözzük a szem csüggedt sugarát, / S köztünk a roppant, jeges űr lakik!” Lélektől lélekig, részlet), amit József Attila határozottan bírál („Számon tarthatják, mit telefonoztam/ s mikor, miért, kinek. / Aktákba irják, miről álmodoztam / s azt is, ki érti meg.” Levegőt!, részlet), amit Pilinszky János tragikus mélységgel tudatosít („…fuldokolva kell / egymás ellen élnünk-halnunk! / Szívünk megremeg. / Vergődésünk testvérünket / sebzi, fojtja meg.” Halak a hálóban, részlet), és még folytathatnánk a sort – az a költészet talán legfontosabb, és kortárs líránk legjellemzőbb vállalása. Tudatosítani létállapotainkat, reflektálni a magát kínáló égetően fontos kérdésre: mi van velünk, emberekkel, miben vagyunk, miben élünk…
Csontos Márta kötetében is felfakadnak ezek a kérdések, utat törve áradnak a hagyomány hullámaival, olvasmányélmények mentén, kortársak között vagy irodalmi kánonunk nagy, mértékadó költőinek egy-egy verssorát megidézve, beépítve az alkotásokba. Madách emberiségkölteménye például többször felidéződik, így a
kötetcímadó versben is, amely aktualizálás és tényfeltárás egyszersmind: „Jöttek a megmondóemberek,/ s a lélekvár megrendült, / megbillentek az égi gerendák, / hieroglifák keringtek a szélben, …” (Intézményesített lélek, részlet). Kérdés persze, mit tekint az olvasó ténynek és tényfeltárásnak. A versek nem „megmondóemberi” pozícióból kigömbölyödő pesszimista szólamok, hanem a versbeszélő maga elé mormolt, kihallatszó zokszavai, csendes tiltakozásai. Érdekes lehet az olvasó számára észre venni a költőszerep pozicionálását a versekben, például ebben a kötetcímadó írásban: „A költő is magára maradt, / egy kis vershomokot szitált / a Hold szemgödrébe,…” (Intézményesített lélek, részlet).
Gondolatilag erre rímel a kötet nyitóverse, az Iránytévesztés: „A széthordott port / elmossa a savas eső, álmod füstje / hiába száll magasba, / nem veszik észre a jelet: …” Az észrevétlenség itt a figyelmen kívül hagyás gesztusát jelenti: a pusztába kiáltott szó hiábavalóságát. Ebben az első ciklusban egyfajta választ is kaphat az olvasó a „szárnyatlan torzóként repülő” (Szabadesés, részlet), „megöregedett szóként” (Elsivatagosodás, részlet), „belesárlott próbálkozásként” (Egyedüllét, részlet) tételezett költő-szerep reménytelenségének okaira, mi szerint: „Színpadra lépnek a pojácák, kántálnak / szent énekeket,…” (Félistenek a játszótéren, részlet).
Ebben az első ciklusban találjuk a kötet egyik legérdekesebb versét, mely ugyanakkor kevésbé sejtető és maga elé dünnyögő, sokkal inkább szarkasztikusan
szókimondó:

„A történelem megint ismétli magát,
előretört a hasznos hülyék mozgalma,
a szürkeállományban kontamináció van.
Vlagyimir Iljics haló porában felröhög,
lám, sokasodnak az egységsugarú agyak,
bedőlt a hamis ideológiának a gondolat,
s már nem akar semmit a sok szolgalélek,
csak isteníteni pénzes ládáján a nagyurat.
(…)
A hasznos idióta jól alszik, nincsenek
éjszaka kínzó álmai, nem lát a fénylő hajnalba,
magára vállalt egy örökös szürkületi vakságot.”
(Ismét a hasznos idióták?, részlet)

A klasszikus filozófiában „szókratészi bölcsességnek” nevezett felfogás szerint a tudás alapja a józan belátás arra, amit nem tudunk – Szókratész legalábbis ezt hirdeti, és ezzel utasítja rendre az önhitt tudákosokat. A modern pszichológia azonban ennél jóval tovább megy: ismert az 1999-ben, leírói után Dunning-Krugernek nevezett hatás, amely azt tárta a nyilvánosság elé, hogy a szerényebb intellektusú személy rendszerint nem rendelkezik olyan metakognitív képességekkel, melyek ráirányíthatnák figyelmét tudása korlátaira, épp ezért magabiztosság jellemzi, szemben a kompetensebb, épp ezért gyakran a hiányosságokra is jobban rálátó,
intellektuálisan fejlettebb személyiséggel. Ez eredményezheti az egyszerűbb és kevesebb tudással rendelkezők dominanciáját.
Bár a kötet inkább civilizációbírálat-fókuszú, az ökológiai érintettség ezzel együtt szükségszerűen megjelenik, így a disztópia jellegű Tájkép csata után, 2023 című alkotásban, melynek részlete:

„… meddő bimbókat kavar a szél,
szörnyeteg bombákat rejt az avar.
A hegyeken égnek az erdők,
csak árnyéka maradt a teljességnek, …”

A kötet egészének beszédmódjára jellemző az önmegszólító jelleg, az egyes szám 2. személy, amely szólhat egy tételezett „te”-hez is, de gyakran a kivetített én monológja.
A második ciklus, melynek címe Torlaszok közt, ugyan folytatja ezt az „én”-konstrukciót, de határozottabban megjelenik itt egy külső „te”, amely egy másik személy beléptetése a gondolatmenetbe. A valóság kimetszése, a külvilág (pl. a háború) dokumentálása így két pólus mentén történik. A kommunikáció azonban egyoldalú és torlaszok közt zajlik, nincs megértés vagy kölcsönösség. A torlaszok elhatárolnak egymástól múltat és jelent (Üres ház balladája), beszélőt és hallgatót (Lemeztelenítve), ugyanakkor egészségtelen jelenlétükkel összekuszálják és leegyszerűsítik, majd végső soron felszámolják az erkölcsi törvényeket:

„Alacsonyra tetted a lécet, mindig képes
vagy átugorni, a teljesítménymérésben
magad vagy az önbecsülés istene…
mindig tudod, hol a határ, és mennyi
a megugorható egység, már lemérted előre,
számodra minden elérhetőnek találtatik…”
(Mértékegység/telenség/, részlet).

Ennek az önmagát felszámoló létezésnek egyik legerőteljesebb megjelenítése a második részben a Dekompozíció című vers, mely a széteső, majd önmaga ellen forduló világ pillanatképe: „…a rózsabokrok támadnak,/ ágaik fegyveres, vérszopó katonák.”
A versek harmadik ciklusa tartalmazza a legtöbb írást a kötetben, a címe: Idődaráló. Itt már vállalt, tudatos személyességet látunk, a keserűség öniróniába oldódik, a testi határosságot és gyengeséget a szellem kimosolyogja – ebben rejlik ereje. A versekből eddig kihallható egyetemes világromlás felmutatása helyett az egyén eltávolodása tematizálódik itt az élettől, a mindennapoktól, az embertársaktól, és a megérkezés útjait fürkészik a sorok – túlnanra: „Csontjaimból kiszöktek/ a koboldok./ A Csend hangja zúg, / kopog, reccsen körülöttem, …” (Összeköttetés, részlet). Az elmúlás tudatosulása és tényfeltáró, meditatív hangú tudatosítása talán a
kötet legszebb képeit eredményezi:

„… mintha horogra akasztott volna
a sötét egy pince falára,
s ott, a mészkő nedvedző
oldalán cseppekben veszítenék
mindennapjaimból egy keveset.”
(Mélysötét, részlet)

A kötet egészén – így ezen a cikluson is – átvonul a repülés, a szárny, illetve a szárnyatlanság, szárnyvesztés motívuma, az ehhez archetipikusan is kötődő tartalmak. A vertikális perspektíváról leszakadó világot visszahelyezni nem tudó versbeszélő mindvégig szem előtt tartja, figyeli, élteti magában ennek a vertikumnak
a reményét: „Futómadárként nézek fel az égre, / titkon mégis remélem, valaki a végén / visszahelyezi belém a repülést, / s az örömódát zengő szelekkel/ új Ikaroszként körözve rám gyógyul/ az örök fényű, halhatatlan csillagok vére.” (Emlékkönyvbe, részlet)

Csontos Márta kötete – mint írásom elején utaltam rá – nemcsak polémikus-problémafeltáró, hanem válaszlehetőségeket, esetleges megoldásokat is felvillantó gondolatmenet. A bibliai Szeretethimnuszból merítő Tükör előtt homályosan című írás voltaképp utal is arra, ami nem áll talán messze a mindenkori gondolkodó ember, az „írástudó” feladatától: a legalsó lépcsőn (periférián) félszegen üldögélő költő jól ismert alakját látjuk, aki egyedüliként tud ”a lét előtti csendről”, átjárása van oda, pontosabban: átrepülése.

„…s több sem akart
lenni annál a kevésnél, mely csak annyi,
mint egy tengerforraló áramütés.”
(Tükör előtt homályosan, részlet)

A sugallt „megoldás”, a bujtatott válasz cseppet sem tolakodó, pusztán csak: megkerülhetetlen. A teremtett világ és – annak részeként – az ember minden teremtett lény, de mindenek előtt a másik ember iránti irgalmában rejlik, a versek tanulsága szerint mindenképp. No de van ennél fontosabb?

„…a remény majd megint rád talál,
s akkor majd végre megfogan a béke…
s a követ, melyet vérző öklöd elszántan szorít,
kenyérré változtatja a szeretet.”
(Színjáték az embertelenségben, részlet)

(Csontos Márta: Intézményesített lélek
Cédrus Művészeti Alapítvány,   Budapest, 2024.)

PÁL DÁNIEL LEVENTE:
BALLADA A HOSSZÚ HAJÚ LÁNYRÓL

Egy hajszálnyira volt attól, hogy.

Szép dús hajkoronát örökölt,
a régi fotókon csodálta felmenői
földig-derékig-vállig-csipőig
érő tengerárnyi hajzuhatagát –
egyik fölé védelmező
ernyőként borult,
másik gyönge szívét
köpenyként takarta,
egyik szégyenét
copfjaiba fonta,
másik szerelme fölött
volt a titkot őrző sátor,
egyik könnyeinek lett
a fogolytábor –
mikor mit adott
a történelem vagy a ház,
mikor mit vett el
a politika vagy a gyász.

Az ő hajába is,
ahogy belekapott a szél,
szállt a magasba,
mint a szőlőből
felijesztett seregélyek.

Egy hajszálnyira volt attól, hogy.

Ahogy szép szerelme kérte,
az olyan ellenállhatatlan volt,
úgy tudott ilyenkor nézni,
mint egy gyermek,
ki anyja ölébe
visszakívánkozik –
és ő ment a fodrászhoz,
rövidebbre igazíttatta frizuráját,
így még jobban is áll,
forgolódott a tükör előtt aztán.

És szerelmük virágba borult.

És ahogy szép szerelme kérte,
az olyan ellenállhatatlan volt,
úgy tudott ilyenkor nézni,
tekintete volt a simogatás,
meglágyult az ellenérv,
felgyorsult a szívdobogás –
és ő ment a fodrászhoz,
rövidebbre igazíttatta frizuráját,
így még jobban is áll,
forgolódott a tükör előtt aztán.

Egy hajszálnyira volt attól, hogy.

Szenvedélyük,
mint nyári viharban

a gyümölcsfák lombja,
úgy lobogott.

És ahogy szép szerelme kérte,
az olyan ellenállhatatlan volt,
úgy tudott ilyenkor nézni,
mint szarvas figyeli
árnyas folyóparton
mit sem sejtő nősténye
fodrozódó tükörképét –
és ő ment a fodrászhoz,
rövidebbre igazíttatta frizuráját,
így még jobban is áll,
forgolódott a tükör előtt aztán.

De a gyümölcsfákat alámosta
az egyre többször megáradó
hirtelen harag és indulat,
a féltékenységben nincs
semmi természetfeletti,
hiába érezzük néha azt.

És ahogy szép szerelme kérte,
az olyan ellenállhatatlan volt,
úgy tudott ilyenkor nézni,
mint éhes vércse lesi
az udvaron bukdácsoló csibét –
és ő ment a fodrászhoz,
rövidebbre igazíttatta frizuráját,
így még jobban is áll,

forgolódott a tükör előtt aztán.

Ha gyanakodott, vagy
csak úgy rosszkedve volt,
a pohár után nyúlt, vagy
a pohár nyúlt őutána –
nagy hangulatot, dúsan
burjánzó természetet örökölt,
a családi fotókon valahogy
mindig feltűnt egy üveg,
a földön, derékmagasságban,
áldomásra tartva,
vagy épp csak a szájhoz
emelve, az alja –
mikor hogyan hagyták, amit
a politika vagy a gyász,
mikor hogy fogadták, amit
a történelem vagy a ház.

És az ő kedve is, ahogy
felkapta vagy épp leejtette a szél,
keringett a szőlőtőkék között,
mint kereplő éneke
a seregélyek után.

Szép szerelmem, kérlek,
menj el fodrászhoz,
nyírj a hajadból,
öledbe hajtom fejem –

Szép szerelmem, kérlek,
menj el fodrászhoz,
nyírj a hajadból,
simogat a szemem –

Szép szerelmem, kérlek,
menj el fodrászhoz,
nyírj a hajadból,
űz tekintetem –

Szép szerelmem, kérlek,
menj el fodrászhoz,
nyírj a hajadból,
csillapítsd a kedvem –

És ment a fodrászhoz,
rövidebbre igazíttatta frizuráját,
így még jobban is áll,
forgolódott a tükör előtt aztán,
és ő is jobban szereti.

és ő is jobban szeret,
ha kedvére teszek.

És ha így szeret, akkor így szeret.

Első megjelenés: https://pannontukor.hu/pal-daniel-levente-ballada-a-hosszu-haju-lanyrol/

Kötetben:  A budai anyák kelet felé indultak el. Prae Kiadó. 2024. 21-26. old.

Illusztráció: G. Klimt: Danae

fogom a mozsarat
csöndet török:
kemény burka
földre pattan
s megvillan a
dióbél mosoly
/Török Ági: Csöndtörő/

A kortárs költészetben különleges helyet foglal el a palettán Török Ági Alkonyuló alkonyidő című verseskötete, mely a Cédrus Művészeti Alapítvány jóvoltából kerülhetett az olvasók kezébe. A fenti versgyűjtemény a 78 éves szerző első kötete, de ezek az írások nem szárnypróbálgató kezdeményezések, Török Ági már közel 50 éve ír, mégis csak most került sor első alkalommal írásai kötetbe rendezésére.
A már régóta az asztalfióknak dolgozó szerző elég bátorságot és elszántságot érzett ahhoz, –és nyilvánvalóan kiadói biztatást is – hogy megmutassa nekünk mindazt, amit korábban már Weöres Sándor is az olvasók elé tárt: Szemhéjam alá befér az egész világ.
A kötet címe is arra utal, hogy egyfajta számvetés, önértékelés történik az oldalakon, de ez a visszatekintés és létértékelés igazán eredeti és kivételes, így feltétlenül egyetérthetünk Turai Laura kedvicsináló méltatásával, amelyben kiemeli, hogy a szerző eredetisége részlet-érzékenységében … szókimondó varázslásában rejlik.
Török Ági verseiben közeledünk a létmegértéshez, s érezzük, fájdalmainak kibeszélésével megtisztulnak bennünk is a lelki-szellemi járatok, még akkor is, ha az univerzumban nyilvánvaló az ember kicsinysége: A szárnyalásban van valami csoda/ még akkor is, ha Ikarosz-szárnyad  / viasza megolvad, s szörnyethalsz / és szoborként nyel el a moréna.
Azt is el tudjuk fogadni, hogy a disszonancia nem ellentéte az emberi életben a harmóniának, ellenkezőleg, a kiegészítője, így a szerző saját tér-és időbeli korlátait nem feltétlenül szorongásként éli meg. A korábban idézett néhány soros Csöndtörő egyfajta költői öndefiníciót is megfogalmaz, így már az olvasás kezdetén beleolvadunk Török Ági gazdag élményvilágába, tudatosul bennünk, hogy a költő fény- és létszerelmes, mindig megtalálja a belső békéhez vezető utat, mert tudja, a titkokat minden ember magában hordja, de csak kevesen tudják megfejteni azokat.
A kötetben egy egész életutat kísérhetünk végig, megtudjuk a szerző születésének körülményeit az Inkubátor című versből, tisztában vagyunk azzal, hogy lehetetlennek tűnő történések is valóságossá válhatnak, hiszen az életutak vártak vagy váratlanok…földiek és égiek / mosolyok és könnyek / összegyűrt papírlapok…
Török Ági versuniverzumát a természetben és a magánéletben megtapasztalható élmények teljessége tölti fel, az életörömöket olykor traumák homályosítják el, ahogy a Klinika triptichon soraiból is kiolvashatjuk, de tudjuk, hogy a létfolyamatban az ember mindig felfelé vágyakozik, mert a titkok csak látszólag vannak elérhetetlen magasságban; hiszen szinte mindig Vértengerből / kisziporkázik a Nap…/ Tátott csecsemőszája/fájdalomkör. / Életre sírja magát/ és szétordítja a Fényt.
Az életértékek megfogalmazása olvasás közben Kant egy gondolatát is felidézi bennem, egyidejűleg Török Ági emberi és poétikai kvalitását is meghatározzák. Lelkemet két dolog tölti el megújuló csodálattal és áhítattal: a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem.
Török Ági az élet törékeny hídján egyensúlyoz, olykor Istenhez is fohászkodik, hisz érzi, nem nőtt fel a feladathoz, a kozmikus égi-földi közegbe berejtve egy kicsiny élet, csak mikró része a mindenségnek.     A létezés öröme pedig nem egyszer kemény falba ütközik, az ember próbálkozásaiban csak kicsi csónak törött horgonnyal… szétszórt szelektív emlékek…rejtőzködő lélek. A reális és az irreális egyazon pillanatban jelenik meg Török Ági költészetében a képek sajátos asszociációs rendjében. Lírájában ott lebeg a maga teremtette varázslatban, ahol a hangok, a fák, a virágok, az illatok visszanyerik eredeti jelentésüket.
A ragyogást olykor sötétülő képek is megzavarják. Török Ági világ-pusztulást sejtető érzete is fájdalmat sugárzó képekbe önti napjaink zavaros élethelyzeteit. Életünk viharok dacvihara / életlen késsel nyúzott szalonna, az élet alkonyán azonban az ember leginkább fényre vágyódik, olvashatjuk kérését a Szólhatnál üzenetében: szóhatnál a gerincembe / görbült IDŐnek / ne rohanjon/üljön sámlira elém/ nézzen fakasszemet /velem / a pillanat panteonjában.
Az idő múlásával szembeni tehetetlenségünket Simone Weil egy gondolata is megerősíti: Ne akard megváltoztatni súlyodat a világ mérlegén.
A létben otthonra találó költő líráját újra meg újra átitatja az emlékezet, mely valójában tisztán belső dolog, egy mikrotörténelem megteremtője és őrzője, melynek székhelye az individum elméje. s a visszaemlékező sorokban érezzük, a szeretett személy mindvégig a közösség tagja marad, amig emlékezünk rá. Így tud a ’semmi közepén tátongó hiány’ mégis feltöltődni a múltból visszahozott jelenvalóságba.: álomvalóságban látom/jelenléted…Te keringsz a horizonton / fényfutamon vársz engem / Vársz
Török Ági különleges poétikai eszköztárával is megismerkedhetünk a kötetben. Játszik a szavakkal, látszólag össze nem illó jelentéstartalmakat is sikeresen párosít úgy, hogy azok fokozott figyelemkeltéssel erősítik megfogalmazott üzenetinek fontosságát. (könyvrongy, sziklacsontok, magánymozsár, nyugágydélután, porcelánjaj, jégszekerek stb.) A kreatív szóalkotások mellett, ahogy a kiadó is jelzi, szokatlan helyesírási megoldásokat is alkalmazott, melyeket a kiadó a szerző kérésére változatlanul meghagyott a kötetben.
Török Ági kötete mindenképpen figyelemre méltó, sajátos költői képeivel, élményvilágának nem mindennapi feldolgozásával. mindenképpen helyet kér könyvespolcunkon. És feltétlenül egyetértünk  az Alkonyuló idő a költészet lényegét meghatározó két sorával: az írás mit sem ér, ha csak üres betűk egymásutánja / ha nincs benne gondolat. 

   Török Ági: Alkonyuló alkonyidők. Cédrus Művészeti Alapítvány, 2024.

Karácsonyi Zsolt költő egy merész poétikai hajtűkanyarban gondolt egyet, miszerint mégis csak túl komoly dolog a regényírás ahhoz, hogy azt a regényírókra lehessen bízni, így inkább ő maga írt egy regényt Belső tízezer címmel (Bookart Kiadó, 2023). A szöveg a kóros költőiség jegyeit hordozza magán, amely jelenségre a szerző poétikus lelkülete és versíró hajlama lehet a magyarázat.

A regény – vagy a próza álcáját magára öltő lírai szövegfolyam – nem rendelkezik cselekménnyel. Bár van egy főhősünk, akinek az a története, hogy lassan mindent elfelejt és nincsenek emlékei, valamint nem ismeri fel a hozzá legközelebb álló embereket. De vajon kik vagyunk, ha nincsenek emlékeink? Lehet még autonóm énről beszélni, ha az agyban semmiféle képe nem él már a múltnak?

„Nem emlékszem a nevemre. Mondta magának az Öreg.” (7.) Ezzel a két mondattal indul a regény. Az első mondat jelen idő. A második múlt. Hiszen, aki nem emlékszik semmire, annak nincs múltja, és a jövője is kérdéses. Ily módon lesz ez a mű egyetlen megélt mozzanat kifeszített pillanatának jelene, valamiféle örökkévaló most, mindig ittlévő idő, ahol a szerző ügyesen zsonglőrködik a két idősíkkal, annak megfelelően, hogy a főhős éppen tisztában van-e azzal, hogy állapota fokozatosan romlik (itt jelenik meg a múlt idő) vagy éppen az örök jelenben leledzik, ahol finoman folyik egybe a pillanat valósága a tudat folyamatos áradásával.

Ebben a poétikai síkban, amelyet a szerző minden igyekezete ellenére sem lehet nagyprózai ívekkel vádolni, kúszik be egy szürreális szál, ahol háromlábú lovak és Kutyaistenek mászkálnak a képzelet és a zavaros valóság közti keskeny mezsgyéjén. A görög mitológia alakjai: akhájok, trójai hősök is felbukkannak, hiszen Karácsonyi Zsolt módfelett érdeklődik az ókori görög irodalom iránt – a homéroszi eposzokat már tízévesen lelkesen végig olvasta szülei könyvtárából.

„Ezt szeretik, és akad sárkány, aki megunja, hogy az emberek városokat égetnek, ágrólszakadtakat nyúznak, és teljes valójában jelenik meg előttük, mint hosszan elnyúló hegygerinc, vagy völgy mélyén szinte alvón kanyargó folyó. Az embersereg, nevezzük Thészeusznak, vagy Siegfriednek, ilyenkor megretten és visszavonul egy időre. Történeteket találnak ki, miért kell támadni a sárkányt. Az unatkozó sárkányok a történetek miatt jelennek meg előttük, lássuk, a korábbiakhoz képest, mit tudnak kitalálni.” (35.old.)

Ez a Sárkány monológja, amely kapcsán joggal merül fel a kérdés, hogy vajon az Öreg meghasadt emlékeinek valamiféle foszlányával van itt dolgunk, amely mintegy kiszakadva az egészből (jelen esetben az egész az elme, amely híven őrizné az emlékeket) önálló életet élve demisztifikálja a világ és a kultúránk hősies mítoszait – más szavakkal konzekvensen átírja az érzékelt valóságot, amelynek során az ápolónőből Ápoló lesz, a kerítésből pedig Kerítés. Azaz mitikus szintre emelkedik a széthullt elme újrakonstruált világértelmezése.

 De még mielőtt ezt a rejtélyt meg tudnánk fejteni, az Öreg kentaurrá változik, akit egy feldúlt vadász azonnal nyílhegyének végére tűz, és ez a feldúlt vadász nem más, mint Apollón, a „gyilkos költő”, aki üldözi őt. Méghogy itt nincs cselekmény! Ugyan már. A nem-cselekményben, ha ezer darabban is, de felsejlik a gyerekkor, a felnőtt férfi életének néhány mozzanata, és ha ködösen is, de valamit a jelen mindennapjairól is megtudunk.

Itt tulajdonképpen a hiány és a fosztóképző tobzódásáról beszélhetünk. Hiány van emlékekben, de hiány van a bizonyosságból, hiány van ifjúságból, hiány van egészségből, hiány van még a hiányból is.

„De nem volt biztos benne, hogy a feltoluló emlékek tényleg az ő emlékei, vagy igaza van Illmarinnennek, és az Öreg hajlamos sajátjaiként kezelni mások emlékképeit is.” (39-40. old.) Majd máshol felmerül, hogy az emlékek tulajdonképpen nem mások, mint meg nem fejtett jóslatok.

„Ezért tetováltatta az Öreg még egészen fiatal korában a Napot és a Holdat a két szemhéjára, hogy homályosan és később már önmaga számára is értelmezhetetlenül megtartson valamit a meg nem teremtett világ érzékelhetetlenségének emlékéből.(…)…igenis létezik a teremtethetetlen, ahogy a meg nem született, az el nem gondolt is létezik, azzal a különbséggel, hogy a meg nem született és az el nem gondolt világok felé mégiscsak útjelzőként mutat a Nem.” (56. old.)

Joggal vetődik fel a kérdés, hogy kinek a tudata árad itt szerteszét. A főhősé, azaz az Öregé? Vagy valamiféle mindentudó narrátor beszél az Öreg nézőpontjából, ezért folynak egybe a valóság jelenlévő pillanatai a szürreális síkkal némi görög mitológiával keverve?  Vagy az Öreg darabokra eső tudatának a folyamatát látjuk?

A szöveg a szisztematikus elbizonytalanítás mellett egyfajta körkörös technikával újra és újra tér vissza már korábban felbukkant motívumokhoz. Így kerül elő újra és újra a tenger, valamilyen víz, a hajózás témája. Ahogy újra és újra megjelenik Apollón, aki üldözi az Öreget, vagy valakit. Mint ahogy a seb és a sebezhetőség is vissza-vissza térő és tovább írt motívumok. Az a motívum is többször előfordul, ahogy kívülről figyelik az Öreget. Hogy kik ezek a „figyelők” szintén a szisztematikus elbizonytalanítás homályába vész.

Ami viszont bizonyos, hogy ez a lírai prózanyelv, amely uralja a Belső tízezer szövegvilágát, szentenciaszerű bölcsességeknek álcázott paradoxonok sorát fogalmazza meg, amely paradoxonok magabiztosan tartják egybe a szöveget. Hiszen történet nincs is. Azaz a szentencia, amely mégis csak feltételez valamiféle bizonyosságot, magabiztosan bontja le a szöveget szóról szóra, mondatról mondatra. Nemcsak az elme, de a szöveg is szétesik. Először történetekre, amelyek csak lazán kapcsolódnak egymáshoz, majd mondatokra, és végül szavakra.

Ez a könyv tehát egy belső utazás a széteső elme mélyére, ahonnan eltűnnek az emlékek, a vonatkozási pontok, a referenciák és relevanciák – így jutunk el olyan elemi részecskékhez, mint a szavak. De van-e a szavaknak önmagukban értelmük, ha már az elme képtelen értelmes összefüggő narratívát alkotni?

„Azt hittem szavak nélkül is lehet szavakat mondani, felsorakoztatni egyik szót a másik után, mintha csak népszámlálást tartanánk, mintha csak megterveznénk egy várost, és abban mindenkinek az volna a feladata, hogy kimondjon egy szót(…)talán tízezer szó fér el abban a városban(…) (186.)

Miután a címet – Belső tízezer – ily módon maga a szöveg fejti meg, az igazi kérdést az alcím veti fel: igaz történet. Mihez képest igaz? Az egyetemes nagy mítoszokhoz képest? Az emberi élet végességéhez képest? Az emberi test mulandóságához képest? Az összefüggéstelen tízezer szóhoz képest?

És ahogy a szavak határa a mondat és célja a szöveg, úgy az én határa a tudat és célja az emlékek.

(Karácsonyi Zsolt: Belső tízezer (igaz történet), Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2023., 201. oldal)