Címke: tudomány

A ráadás örömeiből (Halmai Tamás széljegyzetei Szécsi Margithoz)

Mindaz, aki tudja, hogy az értelmezést a versre „ráadásul kapja” (hogy a kötet József-Attilás párhuzamait elorozzam már bevezetőül…), azt is sejtheti, hogy a versolvasás tiszta és magányos öröme nem kiváltható a versértelmezés(ek) pótlékával, s végképp nem helyettesítheti azt. Erre persze csak korosztályi-iskolás keservek után jóval megkésve jön rá az olvasó ember, mikor már meglehetős eszköztára nyílik meg, értő olvasatok különpolca nyílik arra is, hogy egy-egy verssor megnyitásával miféle új tájak felé tekinthet tova. Ennek eszköztára sokféle, cselei és tájképei, analógiái és színterei is sokfélék, de talán sosem elég a gyarapításuk. Kiváltképpen akkor, ha annyira kevéssé ismert és „népszerű” költő művéről van szó, amilyen Szécsi Margité is.

Halmai esszék, kritikák, versek, történetek és bölcsességek, „korrektúraglosszák” és olvasókönyvek mellett számos monográfia szerzője is: Takács Zsuzsa, Székely Magda, Gergely Ágnes, Rába György, Bátori Csaba, Iancu Laura, Bertók László szerepeltek már munkái között, s most Szécsi Margit költővilágába vezet be minket. A kötet a költőnő halálának harmincadik évfordulójára jelent meg a Cédrus Művészeti Alapítványtól Kleopátra aranyhajói. Szécsi Margit-széljegyzetek címmel (2020, Budapest, 84 oldal). A rövid verseket sorra kerítő kötet a szerzői saját szavakkal így fejeződik be a „Kiköthet-e kertben a bárka” kérdésre költői kérdésre:

„a túl igaz szót nem érti a fül,
Az megmarad zenének, szerelemnek,
mágiának és más kacér titoknak.
De már almafa s fű csobog körül”.

Önnön elemzéseit saját poétikával díszíteni – ez már üzenet. Aranyhajót ígért a kötetcím is, de itt a találkozás olyan játékával és játékosan igaz szavával köt össze, melyben a megmaradt szerelem zenéje és a kacér titok a megértő tudás almafáját csobogja körül búcsúzó szavakkal. Egész kötete ekképpen poétikus ugyanakkor – vagyis a verselemzés elemzésének valaminő egzakt kritikai talajt döngölni itt kellően költőietlen gesztus lenne, maradok inkább a szépecske kiadvány „illatolásánál”. Ez Szécsi Margithoz is jobban illik, a címlapfotó „Kleopátrás” tónusában szénakazlat illatoló költőnőhöz is, meg Halmai megértő prózájához és illedelmes szövegtaglalásaihoz (még utólagos önkritikus megjegyzéseihez is, melyekkel leírt szavait szimatolja újra és formálja egzaktabbra…).

A kötet két „szinten” épül föl, s az utolsó, 20. verselemzés záró sora is megerősít: „Létszintek közt közlekedik, akinek szíve van”. Nos, a kötet írásai az alkalomhoz illesztett bevezető esszével indulnak („…ahogy csodára nézni illik”. Előszó egy ünnepi identitáshoz) – melyben első soraival exponálja a tartalmat: „avantgárd népiesség és elégikus szürrealizmus: Szécsi Margit (1928–1990) … költészete – a mágiás anagrammáktól a kötetnyitó mottóepigrammákon át a delejes hosszúversekig – a szenvedély nyelvét beszéli akkor is, ha szerelmet vall látomásos vershőseinek, akkor is, ha groteszk humorral enyhít külvárosi kínt – s akkor is, ha hallgat, mint koldusjogar királynői kézben” (8. old.). Rövid, de annál gazdagabb utalásokkal teszi folytonossá a „szerelmes csóknak és bornak” bemutatkozó költői önképet, melyben tisztán láthatóvá teszi, hogy „Szécsi verseinek beszélője mítoszi sugalmakból, hiedelmes képzetekből származtatja önazonosságát. A pátoszos versnyelvi magatartás – ez a gyönyörű-barbár szakralitás – akárha nagyszabású végletekre szerződött volna, mintegy ’vérben, füstben, nehéz aranyban’ állandósítva kilétét” (10.). A folytatás „parázs példái” Halmai kézműves retorikájában olyan visszarévedést és mélyértelmű kalandképességet sugallanak, amihez még versolvasó embernek sincs kellő patetikus eszköztára. Egész esszéje dúskál „a szerelmes én-te viszony identitást teremtő-megtartó hatalmáról visszatérően” mennyei híreket közlő verssorokban, ezekből boglyát halmozó költői közelítésekben. S ez csupán a „felhang” a sorokról szakaszokra, hangokról jelentéstartományokra, képzetekről asszociációkra szökellő interpretációhoz, melyekben a húsz költemény a „szakrális erény” és „az öndefiníció harcos ártatlansága” között találja meg a hommage és az ars poetica konfesszióit, transzcendens „túlnani dimenzióit”, s a „beszédes lázongás… gyermekkori mitológiákat és kalandor metafizikát közölve hévvel-lélekkel” árnyalatait idézi meg Szécsi „történelmet és Bibliát is ismerő karcos eleganciája” folytonos szövegolvasatával, „líraiság és gondolatiság egymást föltételező” kiteljesedései révén (12-13.).

Árulkodó talán, egyben a narratív szerkezetet is megidéző, saját „néhány belátás és ajánlat” mutatóba kínált változatait címsorosító alakzata, melyek az „ünnepi identitás” összképét teszik sejthetővé: Erkölcs, igazság, ethosz – Tengeri nosztalgia – Vers, költő, költészet – Az olvasónak is van felelőssége… – Hogyan éljük meg hagyományainkat? – Ars poeticává rajzolt önarcképek – Csodalátó tekintet – Égi hazánk dicsérete – A vers mint ének, az ének mint mágikus aktus – A boldogság – mint történelmi missziónk – Ecce Homo – A testi létezés múlhatatlan méltósága – Kondortól Krisztusig – A humor lélektana – és önismereti etikája – Európa ma is időszerű küldetése”. Tanító kérdésével, mely a megértő alázat méltóságát sugallja, a „Kondorról és Nagy Lászlóról szólván” is megfogalmazott vállalást sejteti: „a mindenség magyarul” (18.). S már csupán ráadás, midőn „a Nagy László – Szécsi Margit-féle verstudat távlataihoz” keres „nyelvi-poétikai, szociális-kompassiós és gondolati-spirituális síkon is közelebb kerülési” utakat, hermeneutikai távlatokat, hogy Szécsi teljesebb költészete „nemcsak érthetővé, de megérthetővé is” válhassanak ez ünnepi identitás megértési kísérleteivel.A kötet egész második része (23-74.) e megértések meggyőző kísérlete, létszintek között közlekedő szíves próza. Nem kritikai gesztus mindezt egy másik olvasatba szuszakolni, s nem is ételmező gesztus minderre valami csámpás szalmakalapot tenni az értő olvasat máshogy-értő oktondiságával. Így csupán annyi marad hátra, megkérjek minden lehetséges olvasót: ne engem, Halmai Tamás kötetét tessen inkább olvasni…! Abból több marad meg „zenének és szerelemnek”!

 

(Halmai Tamás)

„Nincs meg a kincs”. Bognár Antal keresés-regényéről (Mesés éveink)

 

A Mesés éveinkkel szinte egyidőben jelent meg magyarul Richard Osman bestsellerje, A csütörtöki nyomozóklub. Igazságtalannak tűnik egy posztmodern társadalmi-lélektani regényt összevetni egy brit krimivel, de mindkét mű az öregséget és a megfejtést mint életcélt tematizálja, ráadásul a postás és a detektív hivatása közt is kínálkozik párhuzam. A csütörtöki nyomozóklub persze nem boncolgat lételméleti kérdéseket. Egy fényűző brit nyugdíjasfaluban játszódik, ahol a meglehetős kényelemben élő, hetven-nyolcvan esztendős öregek a nyugdíjas Penny nyomozó „döglött aktáival” csapják agyon az idejüket. Ténylegesen is  felderítenek bűncselekményeket – kutatnak, igazságot szolgáltatnak, ezzel pedig értelmet adnak tulajdon életüknek. 

Az öregség és a „felderítés” a Mesés éveinkben is kulcsszerepet játszik. De mintha Jákó Béla nyugalmazott kézbesítő meglehetősen szokványos élete ellenállna mindenfajta megfejtésnek. Pedig Jákó is sokféle kísérletet tesz saját életútja értelmezésére, ahogy a fia is próbálja az apja „titkát” kideríteni. De volt-e valami különös titka Jákó Bélának? Vagy a fia konklúziója igaz: „egy nagy, üres tölcsér maradt utánad” (156.) Egy postás mindig lót-fut, üzeneteket hord kaputól kapuig… de vajon sikerül-e az üzenetet célba juttatni? Megtudjuk, mi áll az üzenetben? Erre a keresi a választ a regényt záró, A citromfejű ember címet viselő mese is.
Jákó Béla életéből hiányzik a közösség normáival szembehelyezkedő, nagy, sorsfordító bűn, mely, meglehet, valóban elbeszélhetővé tehetné az ő életét. Talán ez az egzisztenciális tétje az elbeszélés műfaji besorolhatatlanságának. „Beszélykék egy elképzelt regényből” – a szerző ezt az alcímet adja a művének. Tehát egy elképzelt, még meg nem íródott regény diribdarabjait, foszlányait tartjuk a kezünkben. („Regény! Ugyan már…”, jegyzi meg Jákó Béla haláláról szólva az elbeszélő a mű III. – kulcsfontosságú – részében. (155. old.)  Ez a töredékesség sokféleképp konstruálódik a mű szövetében: a nyugdíjas postás, Jákó Béla használhatatlan, rendeltetés nélküli tárgyak sokaságával veszi körbe magát. Vérbeli gyűjtögető, akinek csak diribdarabkái vannak, hasznavehetetlen kacatjai, nem „értelme”.
Jákó Béla öreges passziói igen távol vannak a brit nyugdíjasklub nemes célkitűzéseitől. De Jákó is igazságot akar szolgáltatni – ha másnak nem, saját magának.
A regény talán legnagyobb értéke az öregedés (mániákus gyűjtögetés és gyógyíthatatlan feledékenység, hajlam bárminek az elvesztésére) már-már metafizikus igényű lélekrajza. A gyűjtögetés, a részletek elrendezése az értelemadáshoz vezető első lépés lehetne, de Jákónál – a fia szerint – mindez aggodalmaskodó és nevetséges kicsinyességbe fullad. („Azt sem teszem szóvá, hogy irdatlanul sok limlomot őrizget, rakosgat. Mikor már nem fér el a lakásban, akkor a padláson, pincében…” De  a fiú bölcsen hozzáteszi: „Az az ember tesz ilyet, aki valami igazán nagyot, igazán értékeset elveszített.” 13. old.) De hogy mi az az érték, amit  Jákó Béla „elvesztett”, hogy a múltban ténylegesen is rendelkezett vele, az persze nem derül ki a regényben.

Az elbeszélés nemcsak a Kádár-kori kispolgárság céltalanságának, reményvesztésének meghatóan szép és egyben kíméletlenül pontos rajza. Jákó Béla „mesés évei” önmagukban talán nem érdemelnének 161 oldal terjedelmű elbeszélést. De mindannyian Jákók vagyunk: ránk bíztak valami üzenetet, de hiába szöszmötölünk, hiába forgatjuk ki az összes zsebünket, hiába keressük égen-földön, a múltban, a jelenünkben, nem találjuk a „lényeget”.

Ezért talán nem túlzás Bognár bonyolult módon felépített, szociografikus részletekben tobzódó, több elbeszélőt is alkalmazó „postás-regényét” összevetni a hagyományos keresés-történetekkel. Kafkai abszurd, egzisztencialista érzékenység és hagyományos regényformák megejtő találkozása ez.

 

Bognár Antal: Mesés éveink (Beszélykék egy elképzelt regényből)

Napkút Kiadó, Budapest, 2020.

 

 

 

A fehér asszony jár a várban

Pár hónappal ezelőtt a kitűnő magyar költőnő, Tóth Krisztina, egy interjúban elejtett, odavetett mondatával hatalmas botrányt kavart. Az állítás lényege az volt, hogy ő Jókai Arany emberét semmi esetre sem tenné kötelező olvasmánnyá, mert egy tizenéves kamasz lány a benne ábrázolt női szerepekkel sehogyan sem tud azonosulni. A regény nőképe ósdi, elavult, nem a XXI. század viszonyai közé való. Sokakat felháborított ez a gondolat, úgy érezték, valaki itt Jókait ki akarja pöccinteni a kánonból; mások megvédték Tóth Krisztinát. A vitában sok meglehetősen szélsőséges állítás is elhangzott; sőt volt, aki tettlegességre is vetemedett, a költőnő postaládájába ürüléket dobva.

Eltelt pár hónap, a kedélyek szerencsére lecsillapodtak, végre van értelme hozzászólni a vitához.

Tóth Krisztina állítását már akkor sem tudtam mire vélni. Az arany emberben nagyon karakteres és egymástól nagyon különböző nőalakok bukkannak föl. Tímea a férje mellett boldogtalan, de vágyait kimondani, önmagának megfogalmazni sem merő, tudó, szubmisszív szépség. Nem mellesleg a környezetében idegen, külföldi; és családjából, vallásából azt a hagyományt hozza magával, hogy a nőnek a férfiak mellett hallgass a neve. (Muszlim, apja egy török kereskedő, így története még a migráns lét nehézségeire is példát adhat.) Kétségtelen, az ilyen fajta nő egy mai fiatal lány számára meglehetősen idegenszerűnek tűnhet. No de van a regényben még legalább két (de inkább három) Tímeától teljesen különböző nő is. Ott van Athalie, aki szinte mindenben ellentéte Tímeának: öntörvényű, domináns, cselekvő, igazi fúria. Ott van Noémi, aki megint egy harmadik típus: kívül áll a világon, férje nincs, egyedül él egy szigeten az anyjával. Természetes, életvidám. És ott van Teréza, aki Noémi anyja, az igazi “ősanya-típus”, a természet lágy ölén él, bölcs, öreg, mindentudó. Melyik nőalakra gondolhatott Tóth Krisztina? Mindegyik értelmezhető a mai korban, mindegyik másfajta életvezetésre ad mintát.

A botrány és vita mindenesetre vágyat ébresztett bennem, hogy Jókai-regényeket olvassak.
A szerencse is kezemre játszott. Régi lakásunkat kirámolva eldobozoltunk egy csomó könyvet. Ezek között leltem rá A lőcsei fehér asszonyra.
Jókainak ez egy viszonylag kései regénye, 1885-ben jelent meg. Témája egy fölöttébb rejtélyes történet (és főszereplője egy még annál is rejtélyesebb nő) a Rákóczi-szabadságharc utolsó éveiből. Lőcsén, ebben a gazdag felvidéki kereskedővárosban volt egy asszony, bizonyos Korponayné Géczy Juliánna, aki — állítólag — a császáriak kezére játszotta át a várost. Később ugyanezt a nőt mégis azért végezték ki, mert nem volt hajlandó kiadni a császárpártiaknak egy országos méretű kuruc összeesküvés dokumentumait, megmentve ezzel több ezer magyar család életét. Ki volt ez a rejtélyes alak? Kik mellett állt? A labancok vagy a kurucok mellett? Vagy senki mellett sem?

Jókait szemlátomást nagyon érdekelte a “fehér asszony”, a “vár fehér asszonya”, és zseniális regényt kerekített ki a föllelhető levéltári és történeti anyagok segítségével.

Nem a narrátor, hanem a nagy kuruc tábornok, Andrássy István mondja ki a “megfejtést” (legalábbis az egyik megfejtést) az asszonyról:

“Ha egyszer valamit a fejébe vesz, képes játszani puskaporral, szerelemmel, becsülettel, mindennel, amibe tüzet dobni nagy veszedelem!”

Korponayné minden, csak nem olyan, mint Tímea. Minden szálat a kezében tart és mozgat. Hatalmas urak, országos hatalmú arisztokraták, tábornokok és városi bírók mind csak eszközök a kezében, hogy machinációit (tudtukon kívül) végrehajtsák. Csakugyan semmi sem szent vagy félelmetes előtte. A puskaporral játszadozik: hol vártornyokat robbant vele, hol titokban vasporra cseréli. A becsületével játszadozik: férjét szemrebbenés nélkül megcsalja, ha érdekei ezt kívánják, de mindent visszaszerez, ha a történelmi helyzet úgy hozza. Szerelmei csak eszközök a nagy politikai játszmákban; a legnagyobb kéj óráiban is, amikor a férfiak elfeledkeznek kötelességükről, hidegfejű és számító. Tettei következményei, hogy rajta múlik háború és békekötés,  hogy egész hadakat boronál össze, majd vezet egymásnak, hogy aztán újra mindenkit lecsillapítson, nem hozzák zavarba.

Mintha a kockázat éltetné. Mintha mindig csak a legnagyobb tétben akarna játszani. Szó szerint főbenjáró bűnöket rejteget, de nem zavarja, hogy leleplezhetik. A kuruc vezetőkről karikatúrákat készít, de a császári stafétát is bolonddá teszi. Mintha folyton élet-halál között élne.

A regény annyira kitűnő, tele helyzetkomikummal, elementáris humorral, vicces jelenettel, tréfával és meghökkentő jellemrajzokkal, egy érett író briliáns technikájával megrajzolva, hogy el kellett csodálkoznom: miért nincsen a helyén kezelve, a legnagyszerűbb korabeli munkák között?

Azt hiszem, egy meglehetősen elavult irodalomszemlélet továbbélése okolható ezért. A legtöbb kritikát a könyv azért kapta, mert a történet úgymond nem egészen hiteles. A történelmi Géczy Juliánna nem volt ennyire izgalmas alak. Mit lehet mondani erre a kritikára? Jókai regényt írt, és a célja az volt, hogy jó regényt írjon. Ha a történelem nem tudott ennyire jó regényt írni, akkor föl kellett javítania az alapanyagot. Egy fikciós mű soha nem a valóságra referál.

De van még valami. Lukács György nyomán elterjedt az a szemlélet, hogy a realizmus értékesebb, mint a romantika. A realista regény jobb, mint a romantikus. A lőcsei fehér asszonyt, szélsőséges jellemei miatt elég nehéz “realistává” olvasni. Így a regény szépen elsüllyedt a “nagy romantikus mesék” között, és ma már alig van ember, aki elolvasná. Hogy valójában egy csodálatos könyvről van szó, azt kevesen sejtik, és még kevesebben tudják.

És itt vissza is kanyarodhatunk Tóth Krisztinához és a nőalakok kérdéséhez. Ha volt valami haszna a botránynak és a heves vitának (márpedig minden ilyesminek szokott lenni haszna is), akkor az talán nem is más, mint hogy az ilyen regényekre, mint A lőcsei fehér asszony, valamivel több rivaldafény vetüljön. Mert ez bizony egy olyan szöveg, amelynek nemcsak hogy egyértelmű főszereplője egy nő (és hány ilyen szöveg van a magyar irodalomban? biztosan nem nagyon sok), de ez a nő minden sztereotip képnek ellentmond, ami tudatunkban a nőkről fölmerülni szokott. Cselekvőképes, határozott, erélyes, okos, kifejezetten jártas a közügyekben, nagyszerűen átlátja a politikai helyzetet, öntörvényű, kockázatvállaló, igazi “emancipált” nő. Nem éppen az volt a Tóth Krisztina-kritika lényege, hogy a mai lányok számára hiányoznak az ilyen irodalmi mintaképek?

Persze, elismerem, ezt a regényt sem lehet nagyon könnyű olvasnia egy mai tinédzsernek. Szókincse rendkívül gazdag és rétegzett, konfliktusai ágait-bogait pedig egy felnőtt sem mindig érti egészen. Mégis, jó tanári felügyelet mellett, akár a Rákóczi-szabadságharccal foglalkozó történelemórákkal összekapcsolva: nem lehetne megpróbálni bedobni ezt a szöveget a serdülők közé?

Kérdés ez csupán. De az nem, hogy felnőtteknek a regényt biztosan tudom ajánlani. Szemkápráztató tűzijáték puskaporral, szerelemmel és becsülettel. Én nagyon élveztem, a legkevésbé sem negatív töltettel írom, hogy sokat kacarásztam rajta.

Forrás:  https://mondataink.blog.hu

Hogyan szeretjük Istent? – Az Istennel való személyes viszony Kierkegaard szeretetfelfogása tükrében

Kierkegaard írásaiban az Isten és ember közötti viszony személyes viszonyt jelent, mely a hit sajátos közvetlenségében bontakozik ki. Ezt a viszonyt Kierkegaard – más és más szerzői álnevekkel – több helyen szerelmi viszonyként ábrázolja. Ekként jelenik meg a Filozófiai morzsák lapjain, ahol Isten és ember viszonyát a király és a szegény lány közti szerelem analógiájára gondolja el, ebből vezetve le, hogy Isten és ember viszonya – a legmagasabb rendű szerelem – csakis az alászállásban teljesedhet be.[1] Ez a ,,mindenre elszánt szeretet mindenhatósága”.[2] Egy másik szöveghelyen, az Önvizsgálat című írásban Kierkegaard a Szentírás olvasását szerelmeslevél olvasásához hasonlítja, melyet a szerelmes – más nyelvet beszélő lévén – nem ért meg teljesen, de szeretetteljes megérteni vágyása és törekvése fontosabb, mint a félreértés és annak esetleges kedvezőtlen következményei.[3] Kierkegaard tehát igyekszik mind Isten, mind pedig az ember perspektívájából szemléltetni a hit és a szerelem hasonlóságait. Azonban nem alakulhat ki a hitből és a szerelemből eredő viszonyok között kontúrelmosódás, s Kierkegaard el is határolja egymástól a szerelemhez kötődő bensőségességet (Innerlichkeit) és az ,,új bensőségességet” (neue Innerlichkeit), mely a hithez tartozik.[4]
Az ember Isten felé irányuló szeretetének szerelmi párhuzamok nélkül való taglalása a Vagy-vagy lezáró szakaszában jelenik meg, mely szakaszt ,,B” fiktív szerző jütlandi lelkipásztor barátjának bemutatása vezeti be, az Ultimátum[5] című rövid részben. A mű utolsó szakaszának szövegét e lelkipásztor levele adja. Az utolsó, lezáró szövegrész címe pedig a következő: ,,Az épületes, mely abban a gondolatban van, hogy Istennel szemben soha nincs igazunk”. Ezen  szöveghely a korábbiaknál jóval tovább halad, felül is múlja azokat.[6] Ha követni kívánjuk a stádiumok elméletét, akkor – miután ,,A” szerző papírjai az esztétikai stádium kereteibe illettek bele, ,,B” szerző papírjai az etikai körén belül mozogtak, valamelyest elmozdulva a vallási felé is, legalábbis szövegszerűen  – ez a lezáró szakasz a vallási stádiumba beilleszthető.[7] A szövegrész egyébként nem hagyja maga mögött a Vagy-vagy szeretet és szerelem-központúságát, csupán egy másik szférába helyezi, melyben az ember Isten felé irányuló szeretete kap hangsúlyt. A korábbi szövegek felülmúlása pedig a szeretet magasabb rendűségében is megmutatkozik. Az itt megjelenített szeretet-meghatározás lényegét a szakasz címe is kifejezi: ,,Istennel szemben soha nincs igazunk”. Ez a gondolat  épületesnek mondható, de nem a köznapi értelemben véve, miszerint belátva, hogy nincs igazunk, az idők során eljutunk egy olyan pontra, melyben igazunk lesz Istennel szemben. Nem, az épületest annak belátása jelenti, hogy ,,Istennel szemben soha nincs igazunk”, s ezt állandóan fennállónak, megkérdőjelezhetetlennek ismerjük el.[8] Érdemes egy pillantást vetni e tétel eredetére is, mely Jób (39, 34-37) könyvére vezethető vissza. Jób alakja pedig igencsak lényeges Kierkegaard számára, elég csak az Ismétlés című munkájára tekinteni. Jób és az ő hite hasonlatosan eszményiként jelenik meg, mint Ábrahám a Félelem és reszketésben.
,,Jób titka: az eszme, hogy mindennek ellenére igaza van […] Számára minden földi magyarázat csak félreértés, s Istenhez képest minden baja csak talányos érvelés, melyet ő ugyan nem tud feloldani, de azzal vigasztalódik, hogy Isten igen”[9]
,,Igaza volt Jóbnak? Örök értelemben igen, mégpedig azért, mert Istennel szemben nem volt igaza.”[10]
A fenti idézetek – kiváltképp a második– egybecsengenek a Vagy-vagy most vizsgált szakaszával, hiszen Istennel szemben az ember semmi módon nem nyerhet pert, Jób esetéről is – csakúgy mint Ábrahám történetében – kiderült, hogy próbatétel, melyet az Isten időben behatároltan mért ki, s ennek lejártával Jób kétszeres áldásban részesült.[11]  Ezzel a befejezéssel Kierkegaard egyúttal azt is bemutatta, hogy az egyetlen szféra, ahol valójában lehetséges az ismétlés, az csakis a vallási lehet, ugyanis az ismétlés lehetőségeire irányuló kísérletek az etikai és az esztétikai szférájában is elbuktak.
A Szentírásban kifejezésre juttatott gondolatot kell követni: ,,ne kezdj pert a Mindenhatóval”(Jób 39,35).[12] Követni és vallani a gondolatot, hogy ,,Istennel szemben soha nincs igazunk”– tekintettel a záró szakasz szövegére –, nem is igényel olyan nagy erőfeszítést. Hiszen ennek belátása tulajdonképpen szereteten alapul, amiként azt a földi szeretet-viszonyok párhuzama is mutatja. E példa egy olyan specifikus esetet jelöl meg, melyben egy általunk szeretett ember ellenünk igazságtalanságot követ el, ha valóban szeretjük őt, mindent megteszünk, hogy ne legyen igazunk vele szemben. Ennek magyarázata pedig a szeretet bensőséges viszony[13] voltában keresendő.[14] Ennek kapcsán elkülönül végtelen és véges viszony, vagyis végtelen értelemben vett, helyes megnyilvánulása a szeretetnek (Nächstenliebe), illetve a véges értelemben vett, helytelennek tekintett megmutatkozása (Vorliebe).[15] A végtelen viszonyra jellemző, hogy az ember azt kívánja, ne legyen igaza, a végtelen viszony pedig szereteten alapul, s a viszonyok ezen fajtájának élén egyértelműen az Istennel való viszony áll, s a végtelenségben található a vezérgondolat épületes volta is, hiszen a végeshez nem kapcsolható épületes hatás.[16] A véges viszonyok esetében a valóság mint egyfajta megkerülhetetlen alap, viszonyítási pontként szerepel, s a valósághoz kötődés sokszor megköveteli saját igazunk hangsúlyozását. Bármilyen nagy szeretettel is fordulunk a másik felé, s bármennyire kívánjuk is, hogy ne legyen vele szemben igazunk, a véges viszonyban a véges valóság, vagy éppen a törvények általánossága jelentik a mércét.
Az a szeretet, melyben elismerjük, hogy nincs igazunk, nem valamiféle kényszeren alapul, épp ellenkezőleg: a szabadságból eredeztethető.[17] Annak felismeréséhez ugyanis, hogy soha nem lehet igazunk, nem valamiféle nehézkes, jól megfontolt gondolatsoron végighaladva jutunk el, ezt a szeretet ,,legfőbb kívánsága” vonja maga után, mely szerint soha nem lehet igazunk, s így következik, hogy ,,Istennek mindig igaza van”. A gondolat épületes volta is éppen ezen alapszik, ugyanis, ha kényszer útján jutna az egyes ember arra a belátásra, hogy ,,Istennek mindig igaza van”, s ,,Istennel szemben soha nincs igaza”, úgy nem keletkezhetne épületes hatás, mert semmi nem veheti rá az egyes embert arra, hogy magára alkalmazza ezt, puszta tétel marad csak számára, a külső következtetés szükségszerűségéből adódna, s az egyes ember ez esetben Istenen kívül állna. Amennyiben azonban ez a szeretet kívánságában gyökerezik, s ennek nyomán való meggyőződésként jelenik meg az egyes emberben, úgy az ember már ,,Istenben van”, ez az imádatának, áhítatának és istenfélelmének megnyilvánulása.[18] E gondolat épületes volta pedig abban áll, hogy a kétségeket megállítja és cselekvésre lelkesít.[19] Ezen erők pedig abban az örömben vannak, melyet e gondolat nyújt, ugyanis ennek elismerése boldog, a lehető legboldogabb szerelmet jelenti. E szerelemben győzedelmeskedik az ember önmaga és a világ felett.[20]
Az ,,égi” szeretet (vagy szerelem) láthatóan sok ponton érezhető és értelmezhető a földi szeretet és szerelem analógiájára, ám az Isten-viszonyban fellépő új bensőségesség magában rejt egy magasabb rendű szenvedélyt,[21] a hitet, amely képes meghaladni a végességet, beleértve a véges viszonyokat is. Igaz ugyan, hogy nem kecsegtet a végességből kiszakadás lehetőségével, de a hitnek nincs is erre szüksége, hiszen az időbeliség területén belül maradva is létrejöhet a hit révén a végtelen szeretet-viszony Isten és ember között. Kierkegaard számos kontextusban feltárja a hit parodoxonait, talán a végességben létrejövő végtelen viszony is ide sorolható.

[1] Kierkegaard, Søren: Filozófiai morzsák. Ford. Hidas Zoltán. Göncöl Kiadó, Budapest, 1997., 39-45.

[2] Kierkegaard 1997., 44-45.

[3] [3] Kierkegaard, Søren: Önvizsgálat ajánlva a kortársaknak. Isten változatlanságáról. Ford. Dr. Szeberényi Lajos. Új Mandátum Kiadó, Budapest, 34-37.

[4] Kierkegaard, Søren: Félelem és reszketés. Ford. Rácz Péter. Európa, 1986., 119.

[5] Ez a cím meglehetősen beszédes, az ultimátum jelentése itt ,,a végső”, ,,az utolsó”, ,,az elérkezett”. (Boros Gábor: A szeretet/szerelem filozófiája. ELTE Eötvös Kiadó, 2014., 242.)

[6] Boros 2014., 242.

[7] Caputo, John D., How to Read Kierkegaard, Granta Books, 2007., 23.

[8] Kierkegaard: Vagy-vagy. Ford. Dani Tivadar., Osiris, 2019., 706.

[9] Kierkegaard, Søren: Az ismétlés. (Søren Kierkegaard művei 5.) Fordította: Soós Anita és Gyenge Zoltán. Pécs, Jelenkor, 2014., 66.

[10] Kierkegaard 2014., 70.

[11] Kierkegaard 2014., 68-70.

[12] Kierkegaard 2019., 706.

[13] Összpontosítva a kierkegaard-i terminológia jellegzetességeire, megfigyelhető, hogy a Félelem és reszketésben a bensőségesség az abszolúttal, Istennel való viszony vonatkozásában jelent meg, összevetve a Vagy-vagy szövegével, lehetséges, hogy a bensőséges azonosítható a végtelennel, legalábbis a viszonyok tekintetében.

[14] Kierkegaard 2019., 708-709.

[15] Boros 2014., 243-244.

[16] Kierkegaard 2019., 709.

[17] Boros 2014., 244. old.

[18] Kierkegaard 2019., 710-711.

[19] Kierkegaard 2019., 712.

[20] Kierkegaard 2019., 711.

[21] Kierkegaard 1986., 218.

 

Illusztráció: William Blake

Bodrogi Csongor és Wágner Eszter augusztusi lapajánlója

AJÁNLÓ AZ AUGUSZTUSI LAPSZÁMOKHOZ

A nyári lapszámok feldolgozása általában nem csekély kihívást jelent, hiszen több folyóirat is dupla számmal jelentkezik ilyenkor. Így tett a Tiszatáj és a Látó, de a szokásosnál valamivel vastagabb lapszámmal kedveskedett olvasóinak az Alföld is. A negyedévenként megjelenő Eső, illetve a mindig terjedelmes Székelyföld pedig – mondhatjuk, a szokásos módon – szintén nem csekély mennyiségű olvasnivalót kínált. Ennek az öt lapszámnak a feldolgozását nem is vállalhatta egyetlen ember, így a lapajánló ezúttal is Wágner Eszter és Bodrogi Csongor közös munkájának gyümölcse. Eszter válogatott a Tiszatájból és a Székelyföldből, Csongor pedig a másik három folyóiratból.

A válogatás ilyen terjedelmű lapszámok esetén persze még a szokásosnál is több szubjektív mozzanatot tartalmaz. Amit ígérhetünk, az csupán annyi, hogy a következőkben bizonyosan olyan (igen különböző műfajú) szövegekről lesz szó, amelyek nekünk igazán tetszettek, a mi érdeklődésünket fölkeltették.

A TIZEDIK: Juhász Róbert: Jelzőtűz (vers) [Tiszatáj]

Lehet azt mondani valakire, hogy a múltból él, de vajon fel lehet-e zabálni a múltat? Elfogynak-e valaha az érzelmek, amikből táplálkozunk? Felélhetjük-e őket, mint aki máglyát rak a múltbéli bútorokból, és kiengedi a füstöt az ablakon?A rímtelen szonett felteszi mindezeket a kérdéseket, miközben felidézi a tábortüzek, a szalonnasütések nosztalgikus érzését, illatát, talán még a hangjait is. Mi más kötődne jobban az emlékezéshez, mint ez? Csöpög, olvad a múlt, és üvegesre pirul a bőrköz nőtt kötődés. De mi jön ezután? [W. E.]

A KILENCEDIK: Csikós Attila: Kiszálló utca – ledőlünk, mint a falak (novella) [ESŐ]

A novella, a riport és a napló határvidékén helyét megtaláló szöveg egyetlen látogatás leírása. A szöveg főhőse a járvány tombolása közepette látogatja meg költő ismerősét, akivel együtt közös barátjukról, a nemrég meghalt irodalomtörténészről emlékeznek meg. A magával ragadó sodrású történet egyetlen bekezdésből áll. Egybefonódik benne elmúlás, politika, költészet és hétköznapiság; a szöveg nehezen feledhető báját éppen az adja, mennyire zökkenőmentesen illeszkednek egymáshoz ezek a látszólag oly heterogén nyelvjátékok. A költő utcájában lebontott ház építési területén megjelent egy „No pasarán!” (’Nem fognak átjutni!’) felirat, mely egyetlen szóba sűríti mindannak tragikumát, amit a szöveg megjelenít. [B. Cs.]

A NYOLCADIK: Szilágyi-Nagy Ildikó: A műtét (novella) [Székelyföld]

A ‘90-es 2000-es évek hirtelen technikai fejlődése, az internet elterjedése szinte teljesen elvágta egymástól azt a korosztályt, aki anélkül élte le az élete javát, és azt, aki már beleszületett az internet és az okos eszközök világába. Egyfelől végtelenül szórakoztató azt olvasni Szilágyi-Nagy Ildikó novellájában, ahogy a falus öregek igyekeznek megérteni, megmagyarázni, honnan jön, hol van, és kié is a wifi, másfelől tiszteletre méltó is. Az én generációmban már kevesen tesznek fel ilyen kérdéseket, sokkal könnyebben fogadjuk el alapvetésként, hogy a világháló csak úgy van, használjuk anélkül, hogy valóban meg akarnánk érteni. Legalább ennyire szórakoztató és elgondolkodtató karakter a kaparós sorsjegy függő Róza mama is, akit a lánya meglopott: Az ő szilvájából főzött pálinka profitjából kuporgatta össze a műmellre valót, amire fiatal kora óta vágyott. Hozzá kell tenni, a lány is 50-60 közötti. “Dehogy adom oda a hullott szilvát, ha tudom, hogy mellfelvarrásra csalja ki tőlem.” Mindezek után pedig azzal búcsúzik a menekülő Anitól, hogy valósítsa meg az álmait. [W. E.]

A HETEDIK: Kulcsár-Szabó Zoltán: Aszpirint a naplementébe (recenzió Frank O’Hara és John Ashbury köteteinek új magyar fordításairól]

A legújabb Alföld igazi ínyencség a világirodalom, azon belül is elsősorban a világlíra szerelmeseinek; számos kitűnő kortárs (vagy nem egészen kortárs) szerzőtől olvashatunk verseket, novellákat, sőt drámákat, és rövid kísérőtanulmányok is segítik a tájékozódást. Magam ezek mellé még külön is ajánlanám Kulcsár-Szabó Zoltán recenzióját, amely (bár szerencsére e téren is gazdag a választék) az utóbbi évek egyik legfontosabb műfordítói vállalkozását szemlézi: a XX. század legkanonikusabb amerikai költői közül kettő, Frank O’Hara és John Ashbury egy-egy ikonikus kötetének magyarításait. Mint írtam, kritikákat ritkán ajánlok, ám ez esetben a szöveg szinte „kötelező” bevezetés lehet minden olvasónak a kötetek elé, akár azok bevezető tanulmányaként is fölfogható lenne. Kulcsár-Szabó Zoltánnál ugyanis kevesen tudnak többet Magyarországon líraelméletről és líratörténetről (ha egyáltalán bárki), és a recenzió minden mondatából kiérződik ez a hatalmas erudíció. Hogy miért olyan fontosak ezek a kötetek és szerzők, hogy milyen hatásuk lehet a magyar költészeti hagyományra, és hogy miért olyan különleges esemény a magyarításuk, arra mind kapunk választ ebben az igen igényes recenzióban. [B. Cs.]

A HATODIK: Ioana Hogman: Szeretem a Szusit (dráma) [Látó]

A Látó a nyári dupla számait immár hagyományos módon a drámáknak szenteli. A lapban hat drámát olvashatunk, mindegyik külön kis remek, saját atmoszférával. A román alkotó darabja, melyet Máthé Barbara és Stekbauer-Hanzi Réka fordításában olvashatunk magyarul, talán mind közül a legfurcsább. Négy fiatal (két fiú és két lány) beszélnek a szövegben, látszólag egymáshoz, de valójában szinte mindvégig csak magukban monologizálnak, egymásra halmozva szorongásaikat, emlékeiket és fájdalmaikat. A kulcsszó a félelem, ami elég nyilvánvalóan generációs problémát fed föl: az egymással kommunikálni nem tudó szereplők racionális és irracionális félelmektől hajszolva keresztezik egymás útját, de sem igazi történetük (sorsuk) nem lehet, sem valódi feloldozás, még ha a dráma vége sejtethet is valamiféle megoldást, menekülést. [B. Cs.]

AZ ÖTÖDIK: Jánoki-Kis Viktória: Kezeletlenül (novella) [ESŐ]

Az általunk már korábban is kiemelt és dicsért szerző ezúttal is hétköznapi léthelyzetet dolgoz föl. Egy „problémás” kislány sorsát követhetjük végig az iskolás évektől a fiatal felnőttkorig, átélve közben, hogy a gyerekkorban nem kezelt (illetve alapvetően félrekezelt) gondok hogyan élnek tovább később, hogyan mérgezik meg titkon generációk életét. A szöveg olyan „sima”, hogy már-már kulcsszövegnek is tűnhetne (ezt az olvasatot sajnos a cím inkább fölerősíti, ezért személy szerint nem tartom szerencsésnek), a részletek kidolgozása azonban földúsítja és többrétegűvé teszi a novellát. Különösen a „vágások”, azaz a jelenetek egymásba tűnésének kezelése, az ezekből fakadó perspektívaváltás izgalmas. És persze az, ahogyan a főszereplő nő története végig az ő korlátozott értelmezésében láttatódik, valamiféle keserű humort költöztetve abba, ami egyébként roppant szomorú. [B. Cs.]

A NEGYEDIK: „Már napok óta hányódik az asztalomon Ágnes levele…” (Mutatvány Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, Mészöly Miklós és Polcz Alaine levelezéséből) [Tiszatáj]

Írók – de igazából bárki – baráti levelezését olvasni olyan, mintha leskelődnénk a papírra száradt nevek után. Mintha bekukucskálnánk az ismert művek mögé, felfedeznénk a hús-vér embert az irodalomtörténeti alteregók mögött. A Tiszatájban közölt mutatvány is azt az érzetet kelti, Polcz és Mészöly Erdélyt járja, Nemes Nagy és Lengyel a fővárosi életről számol be. Ízelítőként álljon itt Nemes Nagy Ágnes megjegyzése a Szent Johanna Magyar Néphadsereg Színházában látott előadásáról: “Járnak-kelnek hosszú köntösben, beszélnek, kiabálnak, hányják- vetik a tagjaikat s nem is szégyellik. Csakugyan megrendítő a színház. Különben minden szép volt, a színészek fütyülnek a szövegre, majd ők megmutatják Shaw-nak, hogy mit kell mondani színpadon. Közben bolondok és gyerekesen komolyan veszik a dolgot, sikoltoznak, megrendülnek. Fura egy népség.” [W. E.]

A HARMADIK: Obrusánszky Borbála: A frászkarika és az Umaj-barlangok (Tanulmány) [Székelyföld]

Egészen különös érzés, mikor egy másik, egészen távoli nép szokásaiban a sajátunkra ismerünk. Mintha ismeretlen testvéreket fedeznénk fel, ráeszmélve, hogy mégsem vagyunk annyira egyedül a világban. Obrusánszky Borbála tanulmánya az átbujtatás mágikus gyógyító hagyományát vizsgálja meg a magyar, illetve a közel- és távol-keleti népeknél, akikre hatással lehetett a keleti lovas népek hagyományai. Míg hazánkban a karikán, perecen való átbujtatás jelképezte az újjászületést, a bűnöktől és a betegségektől való szabadulást lehetőségét, addig keleten az Umaj (bizonyos fordításban anyaméh, máshol termékenység-istennő) barlangok megjárásával, az azokon való átbújással gyógyították a testet és a szellemet. A barlang, mint az anyaméh, a lét és nemlét, élet és halál közötti hely, köztes állapot, ez a hiedelem pedig magyar földön sem ismeretlen. [W.E.]

A MÁSODIK: Tor Ulven versei és Kun Árpád ismertető tanulmánya a szerzőről [Alföld]

Tor Ulven, norvég költőnek a versei (a XXI. Század Kiadó gondozásában, Vajna Ádám fordításában) most jelennek meg először magyarul. A kifejezetten filozofikus érdeklődésű, Schopenhauert és Heideggert olvasó különc költő alakját, aki 1995-ben, mondhatni, pályája csúcsán, követett el öngyilkosságot, érzékletes tanulmányban mutatja be Kun Árpád. Az Alföldben az ő fordításaiban olvashatunk pár darabot ebből a különleges költészetből. A hihetetlen erejű és izzású képek már első olvasásra magukkal ragadják az olvasót, még ha nem is teljesen érti mindig, ki beszél, honnan és miről. Hadd idézzük ide a Két tévé című vers felütését [B. Cs.]:

Két tévé, ami egymással
szemben havazik
a néma éji szobában,
az lettünk mi ketten,


és rákezdett a hó
kinn is, egyenest a házra,
káprázatos hóesés
mint kozmikus zaj,


és végre nem kellett
egymást megértenünk.

 

AZ ELSŐ: Háy János: A halottember (dráma) [Látó]

Az elsősorban prózaíróként kitűnő, de a drámairodalomban is névjegyét már letevő Háy Jánosnak a Látóban egy különleges hangulatú, nagy erejű szövegét olvashatjuk. A második világháború idején játszódó történetben a középpontban (a szó szoros és átvitt értelmében is) egy nő áll (vagy ül), akinek férje az orosz fronton harcol. Amikor megérkezik a halálhír, majd a koporsó, a nő – gyermekével ellentétben – kitörli tudatából a férfit. Később kiderül azonban, hogy tévedés volt az egész: a férfi mégis él, és hazatér. Ez a mégis élés ugyanakkor már egy halott ember tovább élése, és a nő ezt az elidegenettség-érzést nem is képes többé földolgozni. [B. Cs.]

Lapajánló a júliusi irodalmi lapokhoz — Bodrogi Csongor és Wágner Eszter közös ajánlója

A nyárra tekintettel a Szófa (www.szofa.eu) is rendhagyó ajánlóval jelentkezünk. Két szerző böngészte végig a júliusi lapszámokat, és ajánl belőlük tíz emlékezetes szöveget.

2021. július 9.

Rendhagyó lapajánlóval jelentkezünk a nyár közepén. Az ajánló ezúttal közös munka gyümölcse, Wágner Eszter és Bodrogi Csongor adták saját javaslataikat a közösbe. A Székelyföld, Kalligram és Apokrif lapokat Eszter, az Alföldet és a Látót Csongor olvasta át. Ebből a felsorolásból az is kiderül, hogy bővült a Szófán elérhető irodalmi folyóiratok listája; új elemként immár az Apokrif is olvasható Olvasóterem rovatunkban. A rendhagyó tízes lista összeállításában ugyanakkor ezúttal is törekedtünk a változatosságra, így vers, novella, regényrészlet, interjú és naplórészlet egyaránt szerepel az általunk különös figyelemre ajánlott szövegek között.

A TIZEDIK: Szikra János: Már derékig hallgatásban, Fehér kecskegidák, Bukolika (versek) [Székelyföld]

Szikra János három versének szűrtsége, ki nem mondottsága igazán nagy hatással volt rám. Ismerős, sokszor feldolgozott érzéseket enged át és tart vissza a művészet filterén, így adja vissza a kikopottnak hitt feszültséget. A Már derékig hallgatásban témája az elhamvadó szerelem, melyet Latinovits Ady-lemezének lemezének hallgatásával idéz meg. A Fehér kecskegidák a modern emigrációról szól, mindezt úgy, hogy már az első versszakban behozza Rómát, az örök várost, annak minden asszociációjával. A Bukolika című vers pedig megtartja a békés, természeti idillt, de a középpontjába egy áfonyát majszolgató, frissen szabadult gyilkost helyez, megingatva a hitünket az elképzelt, magunk közé hazudott biztonságban.

A KILENCEDIK: Péntek Orsolya: 1. 4. Ősz – fejezet egy készülő Pécs-regényből (regényrészlet) [Kalligram]

Péntek Orsolya regényrészlete abba a korba repíti vissza az olvasót, mikor Pannónia még a Római Birodalom része volt. Egészen pontosan ennek az időszaknak a végnapjaiba. A pogányok már a kapuban állnak, a rómaiakat engedik ugyan szabad polgárként hazatérni Itáliába, de a városaik hamarosan fel lesznek égetve. Kik ezek a barbárok, akik “csak húst esznek, azt is nyersen, a nyereg alatt zúzatják össze pépesre, a gyerekeik arcát meg bevagdossák, farkaspofák, medvepofák, sakálpofák, hegyes fogú, bűzös állatok […], még Pán is undorodik tőlük, még Bacchus őrjöngő női is iszonyodnak a láttukon”? És hogyan mutatható ki a szeretet és a tisztelet egy rabszolga iránt, talán az utolsó hatalmi pozícióban töltött percek egyikében?

A NYOLCADIK: Veress Dani interjúja Rózsa Luca Sára képzőművésszel (interjú) [Apokrif]

Rózsa Luca Sára képein, ahogy azt Veress Dani kiemeli, mindig jelen van az ember, gyakran félig arctalan, androgün, időtlen alakként. A képzőművész beszél róla, milyen szerepet lát ő a figuralitásban, mit jelentenek számára a torz, lecsupaszított lények. Az interjú második felében nagy figyelmet kap a természetvédelem is. Rózsa Luca Sára beszámol arról, hogy hozzá hasonlóan számos más képzőművészben is felerősítette a bezártság a klímaszorongást, és arról is, az ő képein hogy jelent meg ez a téma. Végül pedig kitér arra, milyen szerepe lehet neki festőként abban, hogy ez a probléma másokban is tudatosodjon, illetve, hogy mire képes, és mit nem lehet elvárni a művészettől ezzel a helyzettel kapcsolatban.

A HETEDIK: Horváth Florencia: Ami hozzád (vers) [Látó]

A fiatal költőnőnek négy verse is szerepel a Látó legfrissebb számában. Mindegyik markáns hangon szól, számomra a legerősebbnek mégiscsak az első, az Ami hozzád című tűnik. Ami e líra legfeltűnőbb vonása, az a szokatlan képalkotások valóságos özöne. A szél bánattá vakolódik; ha kiugrom a vonatból, az egysíkúságra érek; egy utazás előtti átvilágításkor pedig kiderül: a tükörben nem én vagyok. Hogy miről szól a vers, azt mindenki önmagának rakhatja össze, de alighanem egyik megfejtésből sem hiányzik majd az önmagunk elől menekülés motívuma.

A HATODIK: Soltész Béla: Savgerinc (novella) [Apokrif]

Soltész Béla novellájának főszereplője, Kellner egy valaha menő kritikus, aki a megváltozott irodalmi szférában már nem tudott a toppon maradni. Alja könyveket szerkeszt minimálbérért, szexbotok szövegét írja és LSD hatása alatt borokat “értékel”, így lesz ismert YouTube személyiség: a punk sommelier. Egy céges rendezvényen azonban, ahova mint bohócot hívják meg, találkozik egy fiatalabb informatikussal, aki valaha szintén író akart lenni, tehetségesnek is tartották, de éppen Kellner taszította le a pályáról egy kemény kritikával. A helyzet egy furcsa, homorú tükörre emlékeztet, Kellner boldogtalan, mert követte az álmait és közben tönkrement az élete, az informatikus sohasem tudja meg, boldogabbá tette-e volna, ha kitart az írás mellett. A két különböző életpálya egy pillanatra összeér, az olvasó pedig ott marad a gondolattal: Mi lett volna, ha?

AZ ÖTÖDIK: Simon Márton: Citromelégia (vers) [Alföld]

Egy nagyon mai vers ez, generációs vers. Egy már felnőtt ember hétköznapjaiba (vagy legalábbis egy hétköznapjába) nyerünk bepillantást, amelyben különféle emlékek és élmények keverednek össze egymással és a szavakkal. Az egyik versszak annyira mélyen és személyesen megérintett, hogy legjobb lesz úgy, ahogy van, ideidéznem.

Abból a generációból vagy, akiket még
viszontszeretett a beton.
Volt szépsége legalul lenni.
Letört metszőfoggal állni egy háló
nélküli kézikapu rozsdájába kapaszkodva,
és a vért törölgetve kiabálni,
hogy igenis bent volt a gól.
Nagy idők, nagy semmik.

A NEGYEDIK: Matei Calinescu: Egy másféle napló – kilépés az időből (részletek Demény Péter fordításában) [Látó]

A nagyszerű román írónak élete utolsó éveiben írott naplóbejegyzései, melyeket Demény Péter fordításában olvashatunk a Látóban, csakugyan „másfélék”. Nem a naplókra oly gyakran jellemző szűkszavúsággal, odavetett fogalmazásmóddal találkozunk itt, hanem valóságos miniesszékkel. Az első részlet például Martin Heidegger és Hannah Arendt levelezéséhez fűz kommentárokat, de ezek olyan részletesek, hogy akár ismeretterjesztő írásnak is elmennének. Az a szöveg minden részletéből látszik, hogy egy rendkívüli műveltségű és kiforrott ízlésű ember írta őket. Jó lenne kézbe venni az egész kötetet.

A HARMADIK: Szil Ágnes: Biztosan ki akar lépni? (novella) [Székelyföld]

Nem tudom eldönteni, mi áll igazán a szöveg középpontjában: a nagyszülők halála miatti gyász, vagy a pótcselekvés, amivel Ila eltereli a figyelmét, amibe szinte kényszeresen kapaszkodik. A novella igazi erőssége számomra az, hogy sikerül megfognia ezt a morbid kiegyenlítődést. Ila rászokik a Bubble Shooterre, ami szinte teljesen kitölti az életét, így abban egy csepp hely sem marad a fájdalomnak. Legalábbis első ránézésre. A játék nem uralja teljesen a lányt, látjuk, hogy többször is “leteszi”, de a színes pöttyök addigra már az érzelmi világának részei, meghatározzák, hogyan fogadja be a szociális ingereket, hogy hogyan kapcsolódik másokhoz.

A MÁSODIK: Grecsó Krisztián: Valami népi (novella) [Alföld]

Két idősíkon játszódik ez a történet. Egy vidékről Pestre költöző embernek régi vágya teljesül: beköltözhet végre egy fővárosi polgári lakásba, olyanba, amilyet még a Linda című sorozatban láthatott. A lakásban aztán találnak egy régi hímzést, amelynek története a messze múltba kalauzol minket. Amikor még egy vidéki parasztlány költözött cselédnek a fővárosba. A novella nemcsak a helyváltás, életmódváltás traumáját tematizálja, de azt is sugallja, hogy az eltűnt idő a maga tragédiáival ma is velünk él, tárgyainkba, otthonunkba issza magát.

AZ ELSŐ: Wisława Szymborska: Vietnám – Kellermann Viktória fordítása (vers/ műfordítás) [Kalligram]

A Nobel-díjas lengyel költőnő verseiből egy egész csokorral olvashatunk a Kalligram dupla számában. A Vietnám háborús vers, minden bizonnyal egy katona vallatja a bujkáló civilt. Kérdés, válasz, kérdés, válasz, és a válasz szinte végig ugyanaz: Nem tudom. Talán tagad, lehet nyelvi nehézség is, de szerintem sokkal inkább jelenti, hogy kifordult a lábunk alól a világunk, most már tényleg semmiben nem lehetünk biztosak. Egy dolgot kivéve. Egyetlen dolog van, ami egy anya számára letagadhatatlan, amit minden körülmények között sziklaszilárdan ki tud jelenteni. “Ezek a te gyerekeid?”

Az Új hang rovatból ezúttal két novellát emelek ki. Böröczki Csaba Mesterlövészek című szövegét mind a történelmi érdeklődésű olvasók, mind a lélektani írások kedvelői magukénak fogják érezni. A színtér a második világháború, két nő hasal egy üres hét emeletén, fegyver a kézben, az egyikük félmellű. “De ennyit megtehet az ember a Führerért.” Falussy Móric novellája, Egy talált tárgy, avagy értekezés a zsíros kenyér két oldaláról pedig igazi, ragadós talponálló szintű abszurd szöveg. Egy pillanatig sem tiszta, van-e itt szó valamiről, valami nagyról ás komolyról, vagy a remekül felépített dinamika sodor. De mégis hova?

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info