Az orosz–ukrán viszony történelmi, kulturális háttere

Aligha találni ma aktuálisabb témát, mint a szomszédságunkban immáron a negyedik éve zajló háborút Oroszország és Ukrajna között. Hogy az orosz–ukrán viszony miért jutott el idáig, mi vezetett oda, hogy Oroszország megtámadja Ukrajnát, erre már csak az eltérő (aktuálpolitikai) nézőpontokból kiindulva is, különböző válaszokat, narratívákat ismerünk. Biztos ugyanakkor, bárhonnan nézzük is, a múlt mindig érvelési instrumentumként is visszaköszön: a mostani háborús konfliktus egyebek mellett felfogható úgyis, mint az orosz birodalmi aspirációk és az ukrán nemzet-, illetve államépítési törekvések történelemből ismert összeütközéseinek újabb fejezete. Ahogy az értelmezési kísérletek során a két nép történetét meghatározó civilizációs és fejlődésbéli törésvonalak, a múltértelmezéssel és identitással összefüggő széttartó jellegzetességek számba vételétől sem tekinthetünk el. Írásomban az orosz–ukrán reláció történeti, kulturális hátterét vizsgálom egy olyan vázlatos, ugyanakkor a nagyobb összefüggéseket szem előtt tartó történeti áttekintésen keresztül, amely e rendkívül összetett probléma megközelíthetőségének szemléletbéli és módszertani sokféleségére (kulturális, nyelvészeti, geopolitikai, posztkolonialista stb.) is rámutat.

 

A Szovjetunió felbomlása

1991. december 1-én ukrán népszavazás döntött arról, hogy Ukrajna önállóvá váljon, kilépjen a Szovjetunióból. A magas részvétel mellett megtartott referendumon a szavazók döntő többsége, több mint 90%-a a független Ukrajna mellett tette le a voksát, amiből arra következtethetünk, hogy az orosz etnikumú lakosság jelentős része is az önálló Ukrajna megteremtését támogatta. A Szovjetunió szétesése Ukrajna számára a függetlenség, a nemzetállam kiépítésének lehetőségét hozta el. Ugyanez Oroszország nézőpontjából azonban a kezdeti, rövid ideig tartó eufóriát leszámítva, egyre negatívabb, sötétebb értelmezést kapott. Ennek az okai összetettek, itt csak néhányat emelek ki közülük. A nyugati liberális demokratikus intézményrendszer átültetésének részbeni sikertelensége, a példátlan gazdasági nehézségek (ezekkel persze az ukránoknak is meg kellett küzdeniük), a birodalmi nagyhatalmiság és a szuperhatalmi pozíció elveszítése mellett jelentős körülmény, hogy a Szovjetunió megszűnésével mintegy 25 millió etnikai orosz Oroszország határain kívül találta magát. Ezen belül mintegy 9 milliós orosz kisebbség a függetlenné váló Ukrajnába került, ami az ukrán–orosz civilizációs törésvonalat az Ukrán államon belül még inkább kiélezte.

 

Ki az orosz és ki az ukrán?

Ukrajna lakossága döntően ukránokból áll: az utolsó, 2001-es népszámlálás adatai alapján a népesség mintegy 77,8%-át ukránok, 17,3%-át oroszok teszi ki, míg a maradék 4,9 %-on az egyéb nemzetiségűek osztoznak.[1] Ez az arány tehát önmagában nem kínál kielégítő magyarázatot Ukrajna belső megosztottságára. Ha feltesszük a kérdést, hogy ki az orosz és ki az ukrán, azt gondolnánk, erre az az egyszerű válasz, hogy orosz az, aki oroszul, ukrán pedig az, aki ukránul beszél. Ám a valóság ennél jóval bonyolultabb, Ukrajnában ugyanis a 2001-es adatok alapján az orosz anyanyelvű ukránok száma elérte az összlakosság 11,49 %-át.[2] A helyzet összetettségét beszédesen feltáró eredményre jutott egy 2000-ben Lembergben és Donyeckben végzett felmérés, mely szerint a lembergiek 78%-a ukránnak, míg a donyecki lakosok 45%-a szovjet (sic!) állampolgárnak, 15%-a orosznak, 26%-a pedig ukránnak vallotta magát.[3] Még a Krím-félsziget példája sem teljesen egyértelmű. Igaz, itt nyilvánvaló az orosz többség: a 2001-es népszámlálási adatok[4] alapján a félsziget lakosságának 58,3%-át az oroszok, 24,3%-át az ukránok, 12,1%-át pedig a tatárok[5] teszik ki.

Itt kell említést tennünk egy másik olyan jelenségről, ami a nyelvi és az etnikai határok meghúzását tovább nehezíti, ez pedig a szurzsik[6], azaz az ukrán-orosz keveréknyelv használata. A nyelv összetételének aránya régiónként változik: Keletről Nyugat felé haladva az ukrán elem egyre dominánsabb lesz. Az alábbi, 2003-as adatokat feldolgozó térképen (ld.1. ábra) jól látható a három nyelv (orosz, ukrán és szurzsik) területi megoszlása: Míg a szurzsikot Nyugat-Ukrajnában a lakosság mindössze 2,5%-a beszéli, Kelet-Közép-Ukrajnában ez a szám már eléri a 21,7%-ot.

1. ábra: Az ukrán, az orosz és a szurzsik nyelvek használata régiók szerint Ukrajnában a 2003-as adatok alapján (Forrás: Asya PERELTSVAIG: The Tale of Two Ukraines, the “Missing” Five Million Ukrainians, and Surzhyk.
   https://www.languagesoftheworld.info/uncategorized/tale-two-ukraines-missing-five-million-ukrainians-surzhyk.html (Jun 25, 2014.)

 

A posztszovjet Oroszország jövője és Ukrajna kérdése

A Szovjetunió összeomlásával összefüggésben viszonylag hamar megjelentek az olyan orosz reflexiók, amelyek az orosz–ukrán viszonyt is érintették. Az orosz Nobel-díjas író, Alekszandr Szolzsenyicin már 1990-ben megfogalmazta a Szovjetunió szétesésének elkerülhetetlenségét, sőt útmutatást adott arra vonatkozóan, hogy milyen stratégiát kellene Oroszországnak követnie majd az új, posztszovjet helyzetben. A Hogyan mentsük meg Oroszországot? című munkájában[7] hangsúlyozta, hogy Oroszországnak önmaga megmentése, saját egészsége megőrzése érdekében le kell mondania a birodalmi ambíciókról, ellen kell állnia a „birodalmi mákony” kísértésének. Elengedhetetlen annak tudomásul vétele, hogy Oroszországnak sem gazdaságilag, sem kulturálisan nincs kellő ereje a peremvidék asszimilálásához, ami végül elsorvasztja a központi orosz területek életenergiáját. Ennek fényében Szolzsenyicin fejtegetése szerint Oroszországnak le kell mondania azokról a köztársaságokról, amelyek legitim módon önállósodni kívánnak, és csak azokhoz a területekhez szabad és kell ragaszkodnia, amelyek történetileg is oroszok, ahol az orosz etnikum alkotja a többséget. A balti államok és Közép-Ázsia javarészének elszakadását tudomásul kell vennie, Kazahsztán északi, orosz etnikumú része kivételével.

Szolzsenyicin ugyanakkor Belorusszia, Ukrajna és Oroszország együtt maradása mellett érvelt. Oroszország számára az ideális jövő egy új orosz unió, gyakorlatilag egy olyan új Rusz megteremtésében öltene testet, amely a nemzetek virágzó közösségeként biztosítaná mindhárom kultúra, mindhárom nyelv „kikezdhetetlenségét” és virágzását, minden erőszakos oroszosítás, vagy erőszakos ukránosítás nélkül. Az orosz és az ukrán lakosság kibogozhatatlan összekeveredése, a kettő közötti testvérnépi kapocs miatt óva intett Ukrajna elszakadásától, ami szerinte mind Oroszország, mind Ukrajna szempontjából szerencsétlen és értelmetlen megoldást, családokat szétszakító „kegyetlen osztozkodást” eredményezne. A különválás –amennyiben az ukránok mégis ragaszkodnának hozzá – erőszakos megakadályozását azonban nem látta járható útnak, a határokról szóló döntést viszont csak önrendelkezés alapján tartotta elképzelhetőnek. Szolzsenyicin már ebben az írásában is leszögezi, hogy elfogadhatatlan Ukrajna leválasztásának „elvakult hevülete,” amely Novorossziját, a Krímet, a Donyec-medencét is érintené – azokat a területeket, „»ahol soha híre sem volt a régi Ukrajnának«”.[8] Néhány évvel a Szovjetunió felbomlását, illetve Ukrajna függetlené válását követően „Az orosz kérdés” a XX. század végén című 1994-ben keletkezett esszéjében az orosz író már a birodalmi gondolkodást, az erőteljes oroszellenes propagandát, az ukránosítást, az orosz nyelv és iskolák elleni támadásokat kérte számon Ukrajnán.[9] „Eltekintve most a gyorsan színt váltó ukrán kommunista vezérektől, még az ukrán nacionalisták is, akik a múltban oly kitartóan küzdöttek a kommunizmus ellen és látszólag elátkozták Lenint, rögtön engedtek a csábításnak, és elfogadták mérgezett ajándékát, Ukrajna hamis, lenini határait (a Hruscsov önkényúrtól kapott hozománnyal együtt). Ukrajna (amint Kazahsztán is) azonnal a hamis, birodalmi útra lépett” –írja ugyanitt.[10] Szolzsenyicin rendkívül problematikusnak, az orosz kisebbségekre nézvést tragikusnak találta, hogy a Szovjetunió a „lenini hamis határok” mentén hasadt szét.

Joggal vetődik fel a kérdés, hogy miért olyan fontos Ukrajna Oroszország számára. Bár Ukrajna jóval szegényebb ásványkincsekben mint Oroszország, stratégiai jelentőségű kikötőkkel, valamint a kedvező éghajlati viszonyoknak köszönhetően kiváló gabonatermő területekkel rendelkezik, ami miatt aligha véletlen, hogy Oroszország éléskamrájává vált a 19. században. (Tény ugyanakkor, hogy az orosz gabonakivitel mára már jelentősen meghaladja az ukránt.) Ennél is fontosabbak azonban az Ukrajna geopolitikai helyzetéből fakadó orosz biztonságpolitikai megfontolások. Orosz értelmezésben Oroszországra a veszélyt mindig a Nyugat jelentette[11], mindig Nyugat, azaz az ukrán területek felől érte támadás. Ha a tatár fenyegetésektől eltekintünk, ennek valóságtartalmát aligha lehet elvitatni. A 17. század elején, az ún. „zavaros időszakban” (1598–1613) a korszak jelentős középhatalma, a lengyel–litván államszövetség, kihasználva az orosz trónutódlás körül kialakult kaotikus, polgárháborús állapotokat, megtámadta Oroszországot, sőt egy rövid időre az orosz trónt is megszerezte. Az orosz főváros lengyel birtokbavételét erőteljes katolikus hittérítés kísérte. 1611-ben a helyiek elégedetlensége hatására a lengyelek felégették Moszkvát, a lázadókat pedig lemészárolták. A második nagy fenyegetést Napóleon 1812-ben elindított hadjárata jelentette, a francia csapatok egészen Moszkváig nyomultak előre, mélyen behatolva Oroszország területébe. A harmadik, Nyugatról érkező nagy offenzívát a náci Németország hajtotta végre 1941-ben, példátlan pusztítást okozva a Szovjetunió területén. A hidegháború idején az ellenséget, a fenyegetést szintén a Nyugat, jelesül az Egyesült Államok, illetve a NATO jelentette Oroszország számára. A meggyőződés, hogy a nyugati világ Oroszország ellenségeként Oroszország meggyengítésére, legyőzésére törekszik – a gorbacsovi, majd a Szovjetunió széthullását követő jelcini külpolitika rövid, atlantista időszakát leszámítva –, a 2000-es évektől újra teret hódít az orosz gondolkodásban és külpolitikában. A posztszovjet térségben végigsöprő ún. „színes forradalmak”, miként az Oroszországban lezajló rendszerellenes demonstrációk mögött Oroszország a Nyugat, az USA hegemonista, befolyásszerzésre és Oroszország meggyengítésére irányuló szándékát, mesterkedését látta. Ebbe a felfogásba illeszkedik az orosz–ukrán háború orosz értelmezése is, miszerint Oroszország voltaképpen nem Ukrajnával hadakozik, hanem a nyugati világgal áll szemben.

A fentiekre is tekintettel egy a Nyugat irányában markánsan elköteleződő, a nyugati integrációt sikerrel végrehajtó Ukrajna perspektíváját Oroszország magára nézve nemcsak biztonságpolitikai, hanem belpolitikai szempontból is destabilizáló veszélyként értékeli.

Az (önálló) ukrán államiság elleni érvelés része, hogy Oroszország az ukrán államot életképtelen konstrukciónak látja, abban a meggyőződésben, hogy az ukránok képtelenek arra, hogy hatékony nemzetállamot hozzanak létre. A politikai, vallási és kulturális polarizáció, a politikai instabilitás, az anarchisztikus viszonyok, a kiterjedt korrupció, az oligarchák – akiket az ukrán központi hatalom az orosszal ellentétben nem tudott megzabolázni –, a rendkívül gyenge gazdasági teljesítmény, a kirívó szegénység és a súlyos demográfiai válság valóban nem túl bíztató kísérőjelenségei az ukrán állam működésének. 1989 és 2015 között Ukrajna lakossága 48,5 millióról 37 millióra csökkent, aminek alapján az ország több mint 11 millió lakost veszített el.[12] Ez a demográfiai deficit azóta, különösen az orosz–ukrán háború következtében, még tovább növekedett. A rendszerváltás okozta megpróbáltatások Ukrajnában egyébként még az oroszországinál is drámaibbaknak bizonyultak: 1993-ban olyan súlyossá vált a gazdasági helyzet, hogy az országnak 10000 %-os hiperinflációval kellett szembe néznie. Fontos szempont ugyanakkor, hogy a mai Ukrajnában létezik, 2022-ig legalábbis, politikai közvélemény és politikai verseny, amiről a mai Oroszországban kevésbé beszélhetünk.

Az ukrán állam instabilitására, működésképtelenségére vonatkozó – egyébként a nyugati országok részéről is megfogalmazott – kritika az ukrán–orosz háborúhoz közeledve egyre hangsúlyosabban egészül ki azzal az orosz politikusok, illetve értelmiségiek által megfogalmazott állításokkal (Alekszandr Dugin[13] részéről például), amelyek szerint az oroszok és az ukránok testvérnépekként egy nemzetet alkotnak, azaz különálló ukrán nemzet nem létezik, ebből következően pedig az ukrán állam létjogosultsága is megkérdőjelezhető.[14]

 

Az ukrán nézőpont(ok)

Ukrán perspektívából 1991-ben a független Ukrajna megszületésével egy régóta ambicionált államépítési terv valósult meg. Az ukrán állam ugyanis nincs előzmények híján: ilyenek voltak a kozák Zaporozsjei Szics, a Hmelnickij-felkelés (azaz az 1648–1652 közötti kozák–lengyel háború) nyomán létrejött kozák „állam” (Kozák Hetmanátus), valamint az 1918–1922 között működő ukrán államalakulatok. Szembetűnő, hogy az önálló ukrán állam(ok) létrejöttét mindig külső tényezők, a nagyhatalmi viszonyok hirtelen átrendeződése tette lehetővé. Az orosz és ukrán identitások megkülönböztethetőségét erősíti a tény, hogy Ukrajna nyugati régiója (Galícia) 1945-ig sohasem tartozott Oroszországhoz. 1918-ig a Habsburg, illetve az Osztrák–Magyar Monarchia részét alkotta, 1918 és 1945 között pedig Lengyelországhoz került. Meggyőző és releváns hivatkozási alap az ukránok számára, hogy 1991 után az önálló Ukrajna területi integritását számos nemzetközi egyezmény, többek között az Ukrajna és Oroszország között 1994-ben aláírt budapesti memorandum is megerősítette – ez volt az a biztosíték, amiért cserében Ukrajna lemondott a Szovjetuniótól örökölt nukleáris rakétákról Oroszország javára.

Az orosz–ukrán viszonyt ukrán nézőpontból az oroszoktól elszenvedett sérelmek sokasága terheli. A kozák önkormányzatiság, a kozák hetmanátus felszámolása, a 19. századi cári Oroszország ruszifikációs politikája, az ukrán nemzeti ébredés elnyomása, a kíméletlen kolhozosítás nyomán az ukránok millióinak halálát okozó éhínség – amire az ukránok nem minden ok nélkül népirtásként tekintenek –, az ukrán értelmiséggel szembeni retorziók – csak néhány azon nagy történelmi sérelmek és traumák közül, amelyeket az ukrán történelmi emlékezet élénken számon tart.

 

Kijevi Rusz – a „közös bölcső”

Az ukrán–orosz kapcsolat, a mai Ukrajna szövevényes és feszültségekkel terhelt története, belső kulturális, politikai megosztottsága mélyebb megértéshez nem kerülhető meg, hogy visszanyúljunk a történeti kezdetekhez, a közös bölcsőt jelentő Kijevi Ruszhoz. Ez a keleti szlávok egyesítésével a 9. században létrejött ország Kelet-Európa első szervezett államaként csaknem a teljes régiót magában foglalta (ld. 2. ábra). Ebben a Kijev központú államalakulatban – amit némiképp úgy kell elképzelni, mint a Karoling Birodalmat, ahol még nem beszélhetünk sem franciákról, sem németekről – még nem voltak sem oroszok, sem ukránok, sem beloruszok. Mindhárom nép ugyanakkor a maga állami előképeként tekint a Kijevi Ruszra.

2. ábra: A Kijevi Rusz a 11. században (Forrás: Koryakov Yuri, eastsplaining.substack.com, https://eastsplaining.substack.com/p/why-no-slavic-country-support-russia)

A 13. század elejére az egységes állam régiókra, fejedelemségekre hullott szét. A térség történetének meghatározó mozzanata a mongol–tatár invázió a 13. században. Hangsúlyos körülmény, hogy a tatár hódítás az egykori Kijevi Rusz utódfejedelemségeit különbözőképpen érintette. Bizonyos régiók, így a mai Ukrajna nyugati, dél-nyugati része gyakorlatilag kimaradt a tatár hódítás alól – maga Kijev viszont szinte teljes mértékben elpusztult, elveszítve korábbi jelentőségét –, miközben a Moszkvai állam alapját jelentő területek tatár fennhatóság alá kerültek. Leegyszerűsítve: a tatár hódítás egyik fontos következménye, hogy markánsabbá tette a fejedelemségek között egyébként is létező fejlődési, kulturális különbségeket. [15]

A Kijevi Rusz szétesése, majd a tatár hódítás hatalmi vákuumot eredményezett a nyugti területeken, ami lehetővé tette nyugati irányból a litván–lengyel terjeszkedést. Először a Litván Nagyfejedelemség hatolt be a térségbe, elfoglalva a mai Ukrajna, Fehérorszország, sőt Oroszország egy részét is. A litván állam uralma legnagyobb kiterjedésekor a Balti-tengertől a Fekete-tengerig terjedt, majd a Lengyel Királysággal egyesülve megszerezte a halicsi (Galícia) területeket is. Kevéssé ismert, hogy a Lengyel Királyság és a Litván Nagyfejedelemség alkotta közös állam, az 1569-es lublini unió nyomán létrejött lengyel–litván államszövetség (Rzeczpospolita) a saját korában Európa legnagyobb kiterjedésű országának számított.

Az egykori Kijevi Rusz régiói civilizációs szempontból eltérő úton fejlődtek tovább. Ennek egyik szembetűnő megnyilvánulása, hogy a lengyel–litván fennhatóság alá tartozó területeken megjelentek a nyugati szerzetesrendek (a domonkosok, ferencesek, aztán a ciszterek) magukkal hozva a nyugati művelődést. A polonizáció és katolikus egyházi misszió eredményeként a 16. század végén – az 1596 évi breszti vallási unió megkötésével – ezeknek a területeknek a jelentős része görögkatolikus vallásúvá vált.[16] A lengyelek igyekeztek az ortodox vallást háttérbe szorítani, aminek legnagyobb ellenzői éppen a területükön élő ukrán kozákok voltak.

A Moszkvai állam alapját képező területeken viszont ekkor nem a nyugati, hanem a mongol hatás vált meghatározóvá. Mivel a tatárok – a kezdeti brutális bűntetőhadjárataikat követően –az oszmán-török hódítókhoz hasonlóan alapvetően toleránsak voltak a meghódított területek vallási viszonyait illetően, ez kedvező helyzetet teremtett az ortodoxia számára, amely egyre inkább az úgynevezett „russzkij” tudat őrzőjeként és a kereszténység védelmezőjeként értelmezte önmagát.[17] A vlagyimir–szuzdali államból kiemelkedő, majd a többi részfejedelemséget maga alá gyűrő Moszkvai fejedelemség teljes közigazgatási intézményrendszere – az adózástól, a fejedelmi adminisztráción, a posta működtetésen át az igazságszolgáltatással stb. bezárólag – tatár mintára épült ki.

 

Az orosz földek „összegyűjtése”

A tatár iga lerázásával (1480) a Moszkvai állam indítja el azt a „projektet”, ami az orosz földek „összegyűjtésére” irányult. Ennek azonban egyik igazi akadályát a lengyel–litván államszövetség jelentette. A Moszkvai állam lépésről-lépésre terjeszkedett északi, majd nyugati irányban: először Novgorodot, azt a Moszkvai államtól eltérő fejlődési utat képviselő kereskedő köztársaságot zúzta szét, amelyet sem a tatárok, sem a lengyel-litvánok nem hajtottak uralmuk alá. Figyelemreméltó körülmény, hogy Konstantinápoly 1453-as elestével, a moszkvai Oroszország lesz az ortodoxia egyedüli önálló állama.

Nagy Péter cár (1682–1725) nyugati irányban is jelentősen kiterjesztette Oroszország határait, mégpedig a bal parti Ukrajna megszerzésével. (A bal part alatt a Dnyeper bal partját értjük. A folyó által kettéválasztott Ukrajnát lásd a 3. és a 4. ábrán.) A Dnyeper és Don vidékén, a hódítók által nehezen elfoglalható, illetve kézben tartható sztyeppei senkiföldjén jelenik meg a 16. században az ukrán identitás egyik meghatározó és jellegzetes alkotóeleme, a zaporozsjei kozákság[18], illetve a század derekán megalapított Zaporozsjei Szics. Az a tény, hogy a kozákok pravoszlávok voltak, szemben a nyugati ukrán régió görögkatolikus ukránjaival, jól szemlélteti az ukránság korai belső megosztottságát. A kozák rend elismertetése és a pravoszlávia egyenjogúsítása céljából 1648-ban Bohdan Hmelnickij hetman vezetésével a kozákok fellázadtak a lengyel uralom ellen. A tatárok mellett többek között az Erdélyi Fejedelemséggel is keresték a szövetséget, ám végül a legkisebb rossznak ítélt oroszokkal állapodtak meg. A hetman Kelet-Ukrajna sorsát ezzel Oroszországhoz kötötte, amit az 1654-ben aláírt orosz–ukrán perejaszlavi egyezmény pecsételt meg. (A kontraktus megkötésének 300 éves évfordulója alkalmából ajándékozta oda Hruscsov szovjet pártfőtitkár – az ukrán-orosz szimbiózis jegyében – a Krím-félszigetet Ukrajnának 1954-ben.)

A kozákok egyesülése Oroszországgal az ukrán területekért vívott lengyel–orosz háború kirobbanásához vezetett. A konfliktust lezáró andruszovói békeszerződésben (1667) Lengyelország és Oroszország a Dnyeper mentén felosztotta egymás között Ukrajnát: a bal parti Ukrajna Oroszországhoz került, míg a jobb parti Ukrajna lengyel fennhatóság alatt maradt. A kozákok csatlakozása Oroszországhoz látványosan átrendezte a kelet-európai szövetségi rendszert, a térség hatalmi viszonyait: a Rzeczpospolita (a lublini uniót követően a lengyel–litván államalakulat elnevezése) meggyengülésével egyidőben Nagy Péter állama a térség megkerülhetetlen nagyhatalmi tényezőjévé vált. A kozák szabadságmodell, a kozák önrendelkezés demokratikus hagyománya ugyanakkor nem volt integrálható a végletesen központosított önkényuralmi orosz állami szisztémába, így csak idő kérdése volt, hogy a cári udvar mikor és milyen mértékben korlátozza a hetmanátus jogkörét. Mivel a kozákok hamarosan úgy tapasztalták, hogy az orosz uralkodó nem kívánja betartani a perejaszlavi szerződésben foglaltakat, az egyezményt ezáltal semmisnek tekintve még a lengyel királlyal is tárgyalásokat kezdtek a „visszatérés” feltételeiről. Tény ugyanakkor, hogy a kozákság megosztottnak bizonyult a lengyel-, illetve az oroszpártiságot illetően is. Az egyik nagy elszakadási kísérletet (Ivan Sztepanovics) Mazepa hetman hajtotta végre, aki a nagy északi háborúban váratlanul az oroszok ellen harcoló svédek oldalára állt 1709-ben. Mazepa „árulását” Péter kegyetlenül megtorolta: orosz katonai csapatok feldúlták Baturint, a hetmanátus központját és mintegy 6000 kozákot – köztük nőket és gyermekeket – mészároltak le, majd a Zaporozsjei Szicset is lerombolták.

3. ábra: Bal parti Ukrajna (Forrás: Alex Tora, az Енциклопедія українознавства (у 10 томах) / Головний редактор Володимир Кубійович. — Париж, Нью-Йорк: «Молоде Життя», 1954—1989. c. enciklopédia alapján.)

4. ábra: Jobb parti Ukrajna (Forrás: Alex Tora, az Енциклопедія українознавства (у 10 томах) / Головний редактор Володимир Кубійович. — Париж, Нью-Йорк: «Молоде Життя», 1954—1989. c. enciklopédia alapján)

A következő, Ukrajna sorsát döntően befolyásoló eseményt Lengyelország felosztása jelentette a 18. század végén (ld. 5. ábra) A három nagyhatalom – a Habsburg Birodalom, Nagy Katalin Oroszországa és Poroszország – ezzel egy nagy múltú keresztény államot radírozott le Európa térképéről. Az osztozkodás eredményeként Oroszország megszerezte a nyugati ukrán területeket, Galíciát leszámítva, ami Habsburg uralom alá kerül. (Ha zárójelesen is, de ide kínálkozik annak a sajnálatos jelenségnek az említése, hogy Galícia mára gyakorlatilag teljesen kiesett a magyar történelmi emlékezetből, jóllehet a régió számos szálon kapcsolódott a magyarokhoz. Jelképes tény, hogy a Habsburg Birodalom Galícia elfoglalásához jogalapként a magyar királyok halicsi hódításaira hivatkozott: a magyar királyok címerében Galícia és Lodoméria is szerepelt – a Habsburgoknak csak át kellett venniük ezeket.)

5. ábra: Lengyelország felosztásai, 1772-1795 (Forrás: Britannica, https://www.britannica.com/event/Partitions-of-Poland)

Nagy Katalin cárnő (1762–1796) országlásához kapcsolódóan érintőlegesen ki kell térni a ma is sokat emlegetett Novorosszija (Új-Oroszország) fogalmára is. A cárnő nemcsak nyugati, de a törökökkel hadakozva déli irányban is megnövelte országa területét, megszerezve Ukrajna déli, Fekete-tenger feletti régióját – beleértve az akkor döntően tatárok lakta Krím-félszigetet is – amit aztán Novororosszija elnevezéssel önálló kormányzóságba szervezett. Az 1764 és 1802 között fennálló történelmi régióhoz 1776-ban hozzácsatolták a Zaporozsjei Szicset is. A mai orosz olvasatban Új-Oroszország – Ukrajna keleti és déli területei, a Donyeck-i és a Luhanszk-i régiókat, Odessza és a krími körzeteket is ideértve –, alapvetően orosznak számított. Erre való hivatkozással kiáltották ki önkényesen 2014-ben szintén Novorosszija elnevezéssel az Ukrajna keleti, orosz lakta szeparatista körzeteit egyesítő, nemzetközileg ugyanakkor nem elismert konföderációt.[19]

A 19. század második felétől Ukrajnában is kezdetét vette az erőteljes oroszosítás, amelyet az orosz nyelv erőltetése, az ukrán nyelvű kiadványok megjelentetésének tiltása, a nemzeti kultúra előmozdítását szolgáló tevékenység ellehetetlenítése kísérte.

 

A szovjeturalom

A bolsevik forradalom, valamint az első világháború nyomán kialakuló hatalmi átrendezős a térségben felcsillantotta az önálló ukrán állam létrehozásának a lehetőségét, ám az 1918 és 1922 között életre hívott ukrán államalakulatok nem tudtak stabilizálódni, kiszolgáltatottjai maradtak a térség nagyhatalmi mozgásainak. A többek között az ukrán területekért folytatott szovjet–lengyel háborút (1919–1921) lezáró 1921-es rigai békeszerződésben Szovjet-Oroszország és Lengyelország – hasonlóan az andruszovói egyezményhez – az ukránok bevonása nélkül osztották fel egymás között Ukrajnát. Ukrajna nagyobbik része szovjet-ukrán köztársaságként az oroszokhoz, míg a kisebbik, nyugati része Lengyelországhoz került. Az ukrán helyzetet tovább bonyolította, hogy az első világháborús békerendezés eredményeként Besszarábiát és Bukovinát mintegy egymilliós ukrán kisebbségével együtt Romániához csatolták, míg Kárpátalját, az ottélő ruszinokkal egyetemben az újonnan megszülető állam, Csehszlovákia kapta meg.

A szovjeturalom a kezdetekben jelentős mértékben elősegítette az ukrán nemzetépítést. A bolsevikok abból indultak ki, hogy a szovjethatalmat a nemzeti kultúrák támogatásával szükséges és lehetséges vonzóvá tenni. Az úgynevezett gyökeresítési (korenyizácija) programtól egyben a helyi nacionalizmusok ártalmatlanná tételét remélték. Ennek fényében bátorították az ukránosítást, az ukrán nyelv és kultúra előmozdítását, ami a múlt század ’20-as éveinek végére igazi ukrán kulturális felvirágzáshoz vezetett. A szovjet vezetés mindemellett ösztönözte az ukránosítást az állami és a pártapparátusban is. Ennek a korszaknak vetett véget fokozatosan a kolhozosítás és a kényszeriparosítás, a milliók halálát okozó holodomor, majd a politikai tisztogatások, illetve a megtorlások, az ukrán nemzeti törekvések elnyomása. Mindez fokozta a fennálló hatalommal szembeni ellenszenvet. Mindeközben a Lengyelországhoz tartozó területeken – bár ilyen drámai fejleményekre nem került sor – intenzíven zajlott a polonizáció, amit többek között az ukrán kulturális szervezetek betiltása, a pravoszláviával szembeni diszkriminációs politika fémjelzett. A lengyelek uralma alatt Lemberghez kötődően bontakozott ki az a szélsőséges ukrán nacionalista mozgalom, amely a lengyel politikai vezetőkkel, illetve a mozgalommal egyet nem értő ukránokkal szembeni terrorista merényletek elkövetését is a független Ukrajna megteremtéséért folytatott harc részének tekintette.

Szovjet-Ukrajna az 1939 és 1945 közötti szovjet terjeszkedésnek köszönhetően jelentős területgyarapodást (ld. 6. ábra) könyvelhetett el: Lengyelország keleti részét (Galíciát és Volhíniát), valamint Bukovinát és az akkor éppen Magyarországhoz tartozó Kárpátalját az Ukrán Szovjet Köztársasághoz csatolták. A második világháborút követően Ukrajna teljes egészében a Szovjetunió fennhatósága alá került. 1954-ben, a Krím-félsziget átadásával jött létre annak az Ukrajnának a területi egysége, amely 1991-ben kivált a Szovjetunióból.

6. ábra: Ukrajna területi növekedése 1922 és1954 között (Forrás: Futura-sciences,
   https://www.futura-sciences.com/sciences/actualites/histoire-exploratorium-construction-ukraine-cartes-97)

 

Civilizációs törésvonalak és a két Ukrajna

Ukrajna, ahogy a neve is erre utal, határvidék, az egymásnak feszülő nagyhatalmak, birodalmak folyamos ütközőterülete, peremvidéke. Kelet-Közép-Európát, benne a Kárpát-medencét okkal láthatjuk „huzatosnak”, e „huzatosság” azonban sokkal hangsúlyosabban érvényes Ukrajnára. Ukrajna területe nemcsak a területi osztozkodások, hanem a szenvedések és a népirtások színtere is: olyan borzalmaké, amelyek vagy az ukránokkal szemben valósultak meg, vagy amelyeket maguk az ukránok hajtottak végre más népekkel (például a zsidókkal, illetve a lengyelekkel) szemben, jellemzően az ukrán nemzetépítés, függetlenségi mozgalmak kísérőjelenségeként. Ukrajna, ez a kivételesen gazdag gabonatermő vidék, a szovjet fennhatóságnak „köszönhetően” a nagy éhínségek terrénuma is. Az éhezés kapcsán többnyire csak a sztálini korszakban bekövetkező nagy éhínségre, a holodomorra szoktunk gondolni, ami kétségtelenül a legsúlyosabb, a legtöbb áldozatot követelő ilyen tragédia volt. Ám jelentős éhínség tört ki korábban is, például a 19. század végén, III. Sándor cár országlásakor, aminek következtében mintegy hatszázezren pusztultak el. Az orosz polgárháborúban (1917–1922) az éhség további milliók halálát okozta, nem sokkal a II. világháborút követően (1946–1947) pedig mintegy egymillióan haltak éhen. Fontos hangsúlyozni, hogy ezek a katasztrófák leginkább az ukrán területeket sújtották.

Ukrajna civilizációs és vallási értelemben is határvidék, itt húzódik a nyugati és az ortodox kereszténység, a nyugati és a keleti civilizáció határvonala. Huntington híres civilizációs elmélete aligha véletlenül sorolta Ukrajnát civilizációs szempontból a „hasadó államok” közé.[20] Nyugati területein lengyel közvetítéssel megjelent a nyugati kereszténység és művelődés, eljutott ide a humanizmus, a reneszánsz, a városi jogok gyakorlata, éreztette a hatását a reformáció. Ukrajnát – területenként ugyan különböző mértékben – jelentős lengyel és német hatás érte, maga a kozák szics, a kozák hetmanátus is tulajdonképpen felfogható a lengyel nemesi köztársaság egyfajta intézményi folytatásaként. A lengyel kulturális befolyás szemléletes bizonyítéka továbbá, hogy a 19. század első harmadában Kijevben még döntően lengyelül beszéltek. A lengyel–német hatással összefüggésben az önszerveződés mellett az individuum is nagyobb szerephez jutott Ukrajnában, a nők is valamivel szabadabbnak bizonyultak, magasabb társadalmi státuszt érhettek el, mint Oroszországban.[21] Fontos körülmény továbbá, hogy az ukrán parasztok, szemben az orosz muzsikokkal, nem obscsinákban (földközösségekben) éltek.

Csak zárójelesen térek ki arra az egyébként érdekfeszítő jelenségre, hogy a lengyel–ukrán viszonyban ki hogyan látta a másikat. Az ukránok a lengyeleket gyarmatosítóknak, elnyomóknak tartották – miközben a lengyel nemesi köztársasági modellben vonzó, követendő mintát láttak –, ami erős lengyelellenes érzület kialakulásához vezetett. A lengyelellenesség az ukrán identitás meghatározó elemeként annyira szívósnak bizonyult, hogy amikor a 19. század második felében szétfoszlani látszott az ukránok részéről az Orosz Birodalom iránt érzett hűség, a lengyelekkel szembeni ellenszenv továbbra is megmaradt.[22] Figyelemreméltó ennek a viszonynak az inverze is, vagyis az, hogy a lengyelek miként tekintettek Ukrajnára, az ukránokra. Bár a lengyelek az oroszokkal ellentétben soha nem vitatták, hogy az ukránok önálló népet alkotnak, a műveletlen parasztoknak tartott ukránokat koloniális attitűddel szemlélték. Az ukrán előkelők a 16. század végén, a 17 század elején abban az esetben válhattak a lengyel nemesi nemzet teljes jogú tagjaivá, ha lemondtak ukrántudatukról és felvették a katolikus vallást.[23]

A mi szempontunkból persze ennél jóval érdekesebb, hogy az oroszok milyen képet formáltak az ukránokról. A lengyel–ukrán viszonyhoz hasonlóan itt is megjelenik az Edward Said-féle orientális szemlélet, azzal a jelentős különbséggel, hogy ennek nincs rasszista vonatkozása. Az az orosz testvérnépnek tartott ukránok előkelőit a cári Oroszország végül gond nélkül integrálta az orosz nemességbe. Roppant érdekfeszítő ugyanakkor, hogy miközben a Said által vizsgált látásmód – ahogy az elnevezés is sugallja – eredetileg a hatalmi, gyarmatosító helyzetben lévő Nyugat Kelettel szembeni attitűdjére vonatkozik, az orosz–ukrán viszonylatban a sok szempontból kolonialista szellemben szemlélt Ukrajna viszont Oroszországtól nem Keletre, hanem Nyugatra helyezkedik el. Az oroszok az ukránokat hagyományosan falusi unokatestvéreknek tekintették, és tekintik ma is, az oroszság olyan helyi változataként, amivel szemben a leereszkedően atyai hozzáállás indokolt.[24] A testvéri közelségre hivatkozva az oroszok a lengyelekkel ellentétben többnyire nem ismerik el, illetve vitatják, hogy az ukránok önálló nép volnának.

A mai Ukrajnán belüli civilizációs, etnikai törésvonalak más szempontból is felülírják a Nyugat és Kelet hagyományos szembeállítását. A gyakran használatos, éles határvonallal elválasztott két Ukrajna koncepció, a nyugati világhoz kapcsolódó fejlettebb és műveltebb Nyugat-Ukrajna, valamint az Oroszországhoz kötődő elmaradott és bárdolatlan Kelet-Ukrajna képe jól tükrözi a nyugati világ – beleértve a Lemberg-központú nyugati régió Kelet-Ukrajnáról kialakított képét is – sztereotip látásmódját. Ez a felfogás ugyanakkor könnyedén félrevezető lehet. Ukrajnán belül ugyanis a nyugati régió a vidékies, miközben a keleti a városiasabb, a fejlettebb, az iparosodottabb. A francia történész-társadalomtudós, Emmanuel Todd civilizációs szempontból egyébként nem kettő, hanem egyszerre három ukrán régiót különböztet meg.[25] Az első a vidékies nyugati régió, a nacionalista Ukrajna – Lembergben és környékén vált meghatározóvá az ukrán nacionalizmus. Itt a görögkatolikus vallási irányzat a meghatározó. A régió a lengyel-német/osztrák kötődés nyomán nem kapcsolódik kulturálisan Oroszországhoz. (Itt tartom fontosnak megjegyezni, hogy az elmúlt évtizedben szemmel láthatóan felerősödött a Monarchia-, azaz a Habsburg-nosztalgia a régióban, amiről a Ferenc József-szobrok láttán könnyedén meggyőződhetnek a Csernovicba vagy az Ivano-Frankivszkba (Sztaniszlav / Stanislau) látogatók. Ez a nosztalgikus érzület is azt kívánja demonstrálni, hogy Nyugat-Ukrajna (Galícia) Európához tartozik, így kulturálisan nincs köze például a Donyec-medencéhez.) A Todd által anarchikus Ukrajnának nevezett második régió Ukrajna középső, Kijev központú területe, amelyet az ortodoxia dominanciája, ugyanakkor a keleti részekhez képest nagyobb individualizmus jellemez. A harmadik, a „meggyengült Ukrajna”, az oroszbarát, iparosodottabb és városiasabb dél-kelet-ukrajnai terület, ahol a középosztály képviselői alapvetően oroszajkúak, ám számosan közülük időközben elhagyták az országot. Todd szerint, a 2014-es év eseményeit úgy is fel lehet fogni, hogy a nyugati és a középső régió összefogott a keleti ellen.

A civilizációs megosztottságot a közelmúlt történései, a 2004 évi narancsos forradalom, az oroszbarát Viktor Janukovics és a Nyugat irányában tájékozódó Viktor Juscsenko elnökök hatalmi versengése is alátámasztják. Míg az ország nyugati területei Juscsenkot, addig a keleti régió Janukovicsot támogatta. Tíz évvel később 2014-ben, a második Majdan, vagy az Euromajdan[26] tétje az elsőhöz hasonlóan az volt, hogy Ukrajna a nyugati integráció útjára lépjen, vagy sorsát Oroszország érdekeihez igazítsa.

Ez a polarizáció a múltértelmezésben is tetten érhető. Szemléletes példa erre Sztepan Bandera[27], a Lembergben kibontakozó szélsőséges nemzeti / függetlenségi mozgalom emblematikus képviselőjének utóélete. A második világháború idején Bandera és szervezete egy ideig kollaborált a Szovjetuniót megtámadó és megszálló náci Németországgal, annak reményében, hogy német támogatással sikerül megteremteni a független Ukrajnát. Hamarosan kiderült azonban, hogy a németek semmilyen ukrán függetlenségi tervet nem támogatnak, így Bandera mozgalma végül harcra kényszerült a szovjetek és a németek ellen is. Banderát Nyugat-Ukrajnában ma is nemzeti hősként, mártírként tartják számon, miközben az oroszok, beleértve a kelet-ukrajnai oroszokat is, nácinak, kollaboráns árulónak tekintik, akinek a hívei a második világháborúban zsidók és lengyelek elleni mészárlásokat hajtottak végre. Szimbolikus, hogy 2010-ben a nyugatbarát Juscsenko elnök Banderát posztumusz állami kitüntetésben részestette, amit az oroszbarát Janukovics elnök nem sokkal később, még ugyanabban az évben, visszavont.

 

Az ukrán nemzetépítés nehézségei

Az ukrán civilizációs fejlődésnek egyik meghatározó jellegzetessége az ukrán nemzetállam megteremtésének nehézsége, illetve annak elmaradása. Ahogy a fentiekben láttuk, ennek az okai meglehetősen összetettek, az egyik magyarázat ugyanakkor bizonyosan abban keresendő, hogy az ukrán városi polgárság hagyományosan erőtlennek, gyengének bizonyult, az ukrajnai városi középosztály elsődlegesen orosz és zsidó összetételű volt, ebből következően az ország ukrán nyelvű területei ma is jóval kevésbé urbanizáltak, mint a keleti, orosz ajkú területek. Ahogy Szolzsenyicin is felhívta rá a figyelmet, az orosz gazdasági és kulturális szívó hatás ugyanakkor nem volt elég erős a peremvidékek, így az ukrán parasztság asszimilálására sem, ami miatt Rjabcsuk megállapítása szerint „az orosz ajkú városok és az ukrán falvak között egyfajta civilizációs szakadék jött létre”.[28] Fontos történeti körülmény továbbá, hogy Lengyelország felosztását követően, a cári udvar érintetlenül hagyta a lengyel földbirtokosok uralmát az ukrán parasztok felett.

A nemzetépítés nehézségeit, az ukrán identitás oroszsághoz való kapcsolódásának a problematikáját jól szemlélteti a két nagy 19. századi író, (Nyikolaj Vasziljevics) Gogol és (Tarasz Hrihorovics) Sevcsenko Ukrajna jövőjéről alkotott elképzeléseinek eltérő jellege. Hangsúlyozandó, hogy mindketten ukránok voltak. Az oroszul alkotó Gogol (1809–1852) esetében ez kevésbé köztudott, hiszen ő a klasszikus orosz irodalom emblematikus alakjaként ismert. A realista orosz próza megteremtőjeként olyan fontos szerepet töltött be az orosz irodalomban, hogy vele kapcsolatban terjedt el az a Dosztojevszkijnek tulajdonított szállóige, miszerint „Mindnyájan Gogol köpenyegéből bújtunk elő.” Ami a vizsgálódásunk szempontjából itt szembetűnő, hogy Gogol egyszerre volt ukrán hazafi és az orosz identitás híve. Az ukrán patriotizmus az ő felfogásában nem párosult oroszellenességgel, sőt. Kisoroszországot, azaz Ukrajnát egy időközben letűnt, haldokló skanzenvilágként látta, amelynek jövőjét az Orosz Birodalomban, egy olyan ideális Rusz keretei között tartotta elképzelhetőnek, ahol egyenrangú testvériségben valósulhat meg az ukránok és az oroszok harmonikus együttélése. (Szolzsenyicin – ahogy a fentiekben már szó esett róla – 1990-ben meglehetősen hasonló javaslattal állt elő Oroszország posztszovjet jövőjén töprengve.) Az ukrán paraszti származású Sevcsenko (1814–1861)[29] Gogol kortársaként azonban elutasította a gogoli orosz asszimilációs mintát, ukrán hazafias verseivel a modern ukrán irodalmi nyelv megteremtőjévé, egyben ukrán nemzeti szimbólummá vált. Sevcsenko Ukrajnának nem a halálát, hanem a feltámadását hirdette, ám szerinte ennek nem Oroszország, hanem egy független ukrán állam keretei között kell megvalósulnia.[30]

A fenti példa is plasztikusan illusztrálja, hogy az ukrán identitás elkülönülése az orosztól, ukrán nézőpontból sem feltétlenül evidens, egyenes vonalú fejlődést jelent, hiszen törésvonalak ebben a kérdésben nemcsak az ukrajnai ukrán-orosz, de ukrán-ukrán viszonylatban is megjelentek, attól függően, hogy miként viszonyul egymáshoz a nacionalizmus és az oroszokkal érzett összetartozástudat. A szétválás és ezzel az ukrán nemzetépítés rendkívül bonyolult és hosszadalmas folyamatnak tűnik, aligha véletlen, hogy még ma is, a háborús viszonyok közepette is tart.

 

[1] CSERNICSKÓ István (2008): Ukrajna összhangra törekszik: Az ukrajnai oktatáspolitika nyelvi vonatkozásai. Kisebbségkutatás, 2. pp. 302–315. 304.

[2] CSERNICSKÓ István: i.m. 303.

[3] BOTTLIK Zsolt: Ukrajna kétarcúságának etnikai földrajzi háttere. Etnikai földrajzi kutatások Köztes-Európában. Szerk. BOTTLIK Zsolt, Budapest, ELTE Természettudományi Kar, Budapest, 2018. (43–61) 45.

[4] Az ukrán statisztikai hivatal által közzétett népszámlálási adatok: http://db.ukrcensus.gov.ua (http://db.ukrcensus.gov.ua/MULT/Dialog/varval.asp?ma=19A050501_021_001&ti=19A050501_021_001.%20Distribution%20of%20the%20population%20by%20nationality%20and%20native%20language,%20Avtonomna%20Respublika%20Krym%20(2)&path=../Database/Census/05/02/02/&lang=2&multilang=en) Letöltés: 2025.09.05.

[5] Sztálin döntése nyomán a németekkel való kollaborálással vádolt krími tatárokat 1944. május 18-20-án Üzbegisztánba, illetve a Szovjetunió más, távoli területeire deportálták. Rehabilitálásukra, hazatérésük támogatására a hruscsovi antisztálinista fordulat után sem került sor. Ennek ellenére sokan közülük önhatalmúlag visszatértek a félszigetre. A Krími tatárok száma a félsziget lakosságarányát tekintve 1989 és 2001 között 1,9-ről 12,1%-ra nőtt

[6] Eredetét tekintve a szurzsik szó a búza és a rozs, a rozs és az árpa, vagy az árpa és a zab keverékét, vagy az abból készült lisztet, illetve az ebből sütött kenyeret jelenti. A szurzsik nyelv alapvetően az ukrán nyelvtant hasznosítja és leginkább az orosz szókincsre támaszkodik.

[7] Alekszandr SZOLZSENYICIN: Hogyan mentsük meg Oroszországot? Töprengések. Ford. Soproni András, Magvető, Budapest, 1991.

[8] Alekszandr SZOLZSENYICIN: Hogyan mentsük meg Oroszországot? i.m. 18.

[9] Alekszandr SZOLZSENYICIN: Az „orosz kérdés” a XX. század végén. Ford. Pál Erna (eredeti megjelenés 1994). Uő: Az „orosz kérdés” a XX. század végén. Esszék. Európa könyvkiadó, Budapest, 1997. (277-376). 360.

[10] Alekszandr SZOLZSENYICIN: Az „orosz kérdés” a XX. század végén. i.m. 359.

[11] Andrzej NOWAK: A birodalom áldozatai – a birodalom mint áldozat. Adalék az értelmezéshez című tanulmánya az áldozatiság (Nyugatot megmentő Oroszország vs. Oroszországot eláruló Nyugat) problémájának az orosz birodalmi gondolkodásban betöltött szerepét járja körül. Uő: Az orosz birodalom áldozatai – a birodalom mint áldozat. Örökség Kultúrpolitikai Intézet, Budapest, 2022. 7–37.

[12] FEDINEC Csilla – FONT Márta – SZAKÁL Imre – VARGA Beáta: Ukrajna története: régiók, identitás, államiság. Gondolat, Budapest, 2021. 399–400.

[13] Alekszandr Dugin (1962– ) szélsőséges orosz teoretikus, az eurázsianizmus újragondolója.

[14] Putyin elnök maga is kijelentette, hogy Ukrajna mint állam bolsevik találmány, amelyet maga Lenin hozott létre 1922-ben. Vlagyimir Putyin orosz elnök 2022. február 21-i beszéde. http://en.kremlin.ru/events/president/news/67828. Letöltés: 2025. 09.05.

[15] FONT Márta: Oroszország, Ukrajna, Rusz. Budapest, Balassi, 1998. 114.

[16] A lengyel fennhatóság alatti ukrán területeken a vallási egyesülést a kijevi metropolia és az általa felügyelt püspökségek kezdeményezték a katolikus egyházzal való egység visszaállításának reményében, ám a breszti unió aláírását végül mégsem támogatta az összes püspökség. Az uniót elfogadó ortodoxok elismerték a római pápa fennhatóságát, elfogadták a katolikus tanításokat, cserében megtarthatták a bizánci rítust, a pravoszláv vallási ünnepeiket és az ószlávot a liturgia nyelveként. Ezzel megszületett az ukrán unitus, azaz a görögkatolikus egyház. Emellett azonban megmaradt egy ukrán ortodox egyház is, ami így vallási egység helyett a görög rítusú egyház, illetve az ukránok vallási megosztottságához vezetett. Az egyházi unió létrejötte, majd az ortodox egyház működésének törvényen kívül helyezése a lengyel–litván uralkodó által a Rzeczpospolita területén döntő mértékben hozzájárult a kozákok felkeléséhez, a kozák–lengyel háború (1648–1654) kirobbanásához.

[17] FEDINEC Csilla – FONT Márta – SZAKÁL Imre – VARGA Beáta: i.m. 85.

[18] A kozákok alatt a 15-16. században a Dnyeper és a Don régiójába menekült parasztokat értjük, akik szabad katonáskodó, határvédelmi feladatokat ellátó közösségeket hoztak létre. Két nagy csoportjuk különböztethető meg: az oroszországi doni és az ukrajnai zaporozsjei kozákok. Míg az utóbbiak története szorosan összekapcsolódott Oroszországgal, anélkül, hogy az orosz identitásban domináns szerepet játszott volna, addig az ukrán kozákság Ukrajna történetében és az ukrán identitásban kiemelt jelentőségre tett szert.

[19] Az ún. „Novo-Rosszija projekt” kapcsán lásd Gecse Géza tanulmányát. GECSE Géza: Az orosz–ukrán háború a Novo-Rosszija terv tükrében 2024 nyaráig. Magyar Szemle. 2025/1-2. 87-111.

[20] Samuel P. HUNTINGTON: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Európa, Budapest, 1999. 269–274.

[21] Emmanuel TODD: A Nyugat veresége. Budapest, Gondolat, 2024. 62.

[22] Mikola RJABCSUK: A két Ukrajna. Örökség Kultúrpolitikai Intézet, Budapest, 2015. 52.

[23] FEDINEC Csilla – FONT Márta – SZAKÁL Imre – VARGA Beáta: i.m.149.; 153.

[24] Mikola RJABCSUK: i.m. 235.

[25] Emmanuel TODD: i.m. 79–82.

[26] Magyarul a „méltóság forradalma”.

[27] Sztepan Andrijovics Bandera (1909–1959) a nyugat-ukrajnai nemzeti mozgalom, az 1929-ben megalapított Ukrán Nacionalisták Szervezete (OUN) szélsőjobboldali, radikális szárnyának (OUN-B) vezetője volt. 1931-ben az Ukrán Nacionalisták Szervezetének (OUN) propaganda osztályának, 1932-ben pedig már az egész szervezet vezetőjeként tevékenykedett. 1934-ben részt vett a lengyel belügyminiszter elleni merényletben, amiért halálra ítélték, végül a bírósági döntést kegyelemből életfogytiglanra változtatták. A börtönből a németek bevonulásával szabadult. 1941. június 30-án kihirdette a független ukrán államot a németek által elfoglalt Lembergben, miközben kiállt a náci Németországgal való együttműködés mellett. Banderát más ukrán nacionalista vezetőkkel együtt a Gestapo letartóztatta, és a sachsenhauseni koncentrációs táborba záratta. 1944 szeptemberében a németek szabadon engedték. A háború után Bandera családjával Nyugat-Németországba emigrált. 1959-ben egy KGB-ügynök meggyilkolta Münchenben. A temetéséről készült korabeli filmfelvétel is kiválóan szemlélteti a Bandera személye körül kialakult kultuszt: https://www.youtube.com/watch?app=desktop&v=vQJNVdXqtyQ&t=6s. Letöltés: 2025.09.05.

[28] Mikola RJABCSUK: i.m. 96-97.

[29] A RatingGroup 2022-es felmérése szerint ismételten Tarasz Sevcsenko (63,9%) került a Népi TOP rangsor élére. Volodimir Zelenszkij (29,8%), Leszja Ukrajinka (19,6%), Bohdan Hmelnickij (17,3%) és Sztepan Bandera (12,8%) előtt: Народний ТОП: найвидатніші українці усіх часів (8-9 жовтня 2022) https://www.ratinggroup.ua/news/narodnyy-top-vydayuschiesya-ukraincy-vseh-vremen-8-9-oktyabrya-. Letöltés: 2025. 09.05.

[30] A Gogol nyomán kialakult identitásdiskurzusról lásd: Mikola RJABCSUK: i.m. 165-182.

(Az írás elején Volodymyr Orlovsky 1884-ben készített Kijev környéke. A Dnyeper felett című festménye látható.)

A teljes mű itt olvasható:

http://www.naputonline.hu/2025/12/27/halmai-tamas-seb-a-tuzfalon-szonettkoszoru/

 

Látomásmozaik

Látomásmozaiknak nevezem Halmai Tamás Seb a tűzfalon című művének versformáját. Mit jelent ez? Apró látomásmozaikokból áll, és a teljes vers is látomásnak tekinthető. A mozaikszerűséget a következők jellemzik: az egyes részegységek kis méretűek, és nem kapcsolódnak szervesen egymáshoz. A vers távol áll az élő beszéd életszerű szervességétől, ahol az én is szerves egység, a világ is, melyben áll, melyhez viszonyul, szerves egység, és a viszony maga is szerves, azaz életszerű. Halmai Tamás verse végig látomásszerű marad, nem utal a mindennapi életben-való-lét dolgaira, és még a természetes álomszerveződés filmszerű szervességét is nélkülözi. Mi tartja egyben akkor a verset? Kérdezhetnénk. Erre akkor tudok válaszként egy munkahipotézist felállítani, ha sikerül ráéreznem arra a létállapotra, ahonnan a látomás születik.

            Munkahipotézisként azt állítom, hogy Halmai Tamás szonettkoszorújának központi képe, gondolata a „szingularitás” szóval fejezhető ki. Ez az a tartalom, mely mintegy a mélyből szálakat eresztve összetartja a mozaikhalmazt. A hetedik, Szentkép című szonett utolsó és a nyolcadik, Forrás nélküli tenger című szonett első sora a következő: „Elszámolj szingularitásokig”. E tényből következően a mesterszonett nyolcadik sora is ez. Egy háromszor elhangzó fogalom mindenképpen hangsúlyos, én azonban azt állítom, hogy az egész mű e körül a fogalom-kép körül mozog, itt keresendő a teremtő fészke minden mozaikdarabnak. Mit jelent általában és itt a szingularitás? A mesterséges intelligencia ezt a tömör meghatározást adja: „A szingularitás egy olyan pontot, vagy állapotot jelent, ahol a dolgok különlegesek, a szokásos szabályok és törvényszerűségek nem érvényesülnek, az értékek végtelenek, vagy értelmezhetetlenek lesznek, és ez drasztikus, megjósolhatatlan változást okoz, leggyakrabban a matematikában, fizikában (fekete lyukak) és a technológiában (mesterséges intelligencia) használják e fogalmat.” Mivel a vers lelki és kulturális szinten értelmezhető, ezért itt a fenti meghatározással rokonítható lelki, illetve kulturális állapotot kell elképzelnünk és elgondolnunk. Én ezt az állapotot egy lelki, illetve kulturális út vége és egy új út kezdete közötti pillanatnak tekintem, melyben alapvető döntések születnek szabadon. Az alapvetés itt pontosan azt jelenti, amit az összetett szó két tagja: életszemléletet és kultúrát alapozó döntéseket, melyeket egy, vagy több lélek, egy, vagy több csoport hoz meg. Mivel nem lehet megválaszolni azt a kérdést, kicsoda a versbeli lírai én, ezért bizonytalan marad az alany. Bár Halmai Tamás írja és adja közre a versfüzért, ezzel együtt nem lehet joggal azt állítani, hogy ő lenne az alany, annyira általános és alanytalan a megfogalmazás. Mindazáltal a szingularitás állapotában alanyra, azaz döntést hozó én-re szükség van, mert ennek az állapotnak lehetőség-lét karaktere van: azaz nyitott a nem-létre (és a létre) is. Minden azon múlik, megszületik-e a teremtő tett. Ha nem, félő, semmibe hullik minden…

            Úgy látom, hogy bár a versfüzér egésze azt sugallja, azért alkotja meg képeit, gondolatait, utalásait a költő, hogy ha eljön a szingularitás állapota, szülessen meg az új teremtés, mindazáltal inkább a szemlélődést, az előkészítést érzi a szöveg (már ha a szöveg érezhet bármit is) a magáénak, és a cselekvést szíve szerint másra bízná. A szingularitás különleges, lét és nem-lét közötti állapota valóságosan közeleg felé (vagy már itt is van). Ez a sejtelem lehet a motiválója annak, hogy a vers írója ebben a révült látomásban – szellemi értelemben – közeledik a szingularitás képéhez és gondolatához. Művészi szerepkörben azt gondolom, ez a maximum, amit egy efféle sejtelem okán megtehet és talán meg is kell tennie az érintett művésznek.

            A szingularitást – e rendkívül tömény és nehezen érthető mondanivalójú szonettkoszorúban – az ember és az emberi kultúra eredeteként, születési pillanataként értem. Azt az igényt, hogy a szingularitást elérje valaki vagy egy kulturális egész, abból fakadónak gondolom, hogy a jelen társadalmi állapotait elhasználódottnak, már nem teremtőnek érzi. A pontosabban megfogalmazott igény a lélek, az életszemlélet és a kultúra újjáteremtésének igénye. Ez az újra és újjá teremtés azonban nem valamiféle egyéni okoskodáson, matematikai jellegű alaprajzkészítésen kell álljon, hanem a létet is teremtő hatalom természetén. Eljutni szellemi és felelős értelemben a szingularitásig, a teremtő pozícióig rendkívüli koncentrációt és az emberi lélek és kultúra iránt fogékony lényeglátást igényel. A lényeglátás és láttatás módszere ősidők óta a jelképes, aforisztikus vagy utalásszerű kifejezés. Halmai Tamás olyan verset írt, melynek minden versmondata, sőt, olykor versmondatokon belüli képei és szavai is értelmezésért kiáltanak. Ilyen típusú verset nézetem szerint nem lehet másként megírni, csak valamiféle transz-állapotban, magyarul révületben. A versfüzér egészét révült látomásmozaiknak tekintem, ahol a látomás minden egyes részlete az általában vett lélek és kultúra állapotára utal abban az összefüggésben, hogy a szingularitás – a végben lapuló kezdet – állapota közeleg, és alap-vető döntéseket kell hoznunk arról, milyen legyen az új korszak. El kell vetnünk az új paradigma magját vagy magjait.

            Első lépésként ideidézem a mesterszonettet.

A mesterszonett

Madármedúzák

 Látatlan tornyok lakozzák a szérűt.
Szerelem elliptikus körei.
Itt csönddé szférák szerenádja szépült.
Akit megsebez, be is kötözi. 

Lovagkirályok kora közeleg.
Lovagkirályok kora távozik.
A békesség pásztori övezet.
Elszámolj szingularitásokig.

 Még testetlen, de iromba az éden.
Karddal tárgyaló vértek idején
megszelídített vétek az erény. 

Madármedúzák úsznak – fény a lényük –
a levegő irdatlan tengerében.
Az igazságot szépségnek becézzük.

Most pedig következzék a fő képek, fogalmak értelmezése tömören:

 

A madármedúzák

képzelt lények. A képzelet öntörvényű teremtő hatalma uralja a versbeszédet. Ami a versben elhangzik, megtörténik, nem az érzékelhető evilágban zajlik. Látomásról van szó. Így fogok tehát viszonyulni a versbeszédhez. A madármedúzák: repülő medúzák, szárnyas medúzák. Az alak változó, az áttetszőség elemi élmény velük kapcsolatban. Angyalok? Asztrális lények? Nem tudjuk, micsodák, mert az érzékelt valóságban nem találkozunk velük. Látomás keveseknek adatik. Nekik is egyedi módon. Ha angyalok, ha asztrális lények, akkor közvetítők, akkor utalnak valamire. Abban a köztes téridőben időzik a költő, melyet modern fogalommal leginkább a kollektív tudattalan fogalma fed le. A kollektív tudattalanba merülő táltos-próféta-látó szerepkörű költő látomásában meglátja a közvetítő angyali-asztrális lényeket. E lények bizonyítják, hogy a mondandó nem saját álomvilág, nem egyénnek szóló rejtélyes üzenet, hanem egy közösséghez szóló megfejtendő talány.

Látatlan tornyok lakozzák a szérűt.

A tornyokat nem látja senki. De ott vannak. Honnan tudja a beszélő? Képzeli? Avagy rejtett dolgok tudásával bír? A rejtett dolgok látása egyenlő a táltos-látással. A tornyok magaslatok, a tornyok rakétákat is idéznek. A távlatos látás és az emberen túli lény (magasabban fejlett civilizáció) lehetőségével terhesek. A szérű kör alakja folytán: szent tér, szent tisztás. Nem tudjuk, hol járunk.

 Szerelem elliptikus körei.

Az ellipszis-pálya a bolygó-pályákra, bolygómozgásokra utal. Ez az asszociáció, megerősíti a rakéta (űrutazás) asszociációt (egyben a táltos-utazásra is utal) és a távlat mint tértávlat korábbi megjelenését. A szerelem ebben a vonatkozásban a leghevesebb kötődésre utal, melynek eredete kozmikus. Ám sajátosan emberi már. Kinek a szerelme? Emberé? Istené? Angyalé? A madármedúzáké?

 Itt csönddé szférák szerenádja szépült.

A szférák fogalma megerősíti az Űr-re való asszociációt. Az itt a földre mutat. Ha a szférák ide érkeztek valamiképpen, akkor megtestesültek, földivé váltak. Ám ez a megtestesülés meglehetősen légies, hiszen csönd. A csönd nem természetes. A világ, a természet, az élet zajjal jár. A zaj megszűnéseként értett csönd viszont valami túlira utal. Ez a túli eredetileg a szférák zenéje. Ez a zene lett a beszélő látomásában szerenáddá, azaz szerelmi dallammá. A szerelem korábbi megjelenése erősíti ezt az asszociációt. És mindez – a csönd, a szerenád – szép. A szerelem tehát a megtestesülő szépség szerelme.

Akit megsebez, be is kötözi.

Ki a sebző? A szerelem? A szférák szerenádja? A csönddé szépült világ? A létszerelem sebez meg, és a létszerelem kötözi be az általa okozott sebet. A sebzés behatolás is lehet. Akibe a létszerelem behatol, abban valamilyen értelemben benne marad. Abban nyomot hagy. A sebhely megmarad. Vagy elmúlik idővel, vagy nem. A kötözés gondoskodásra utal.

 Lovagkirályok kora közeleg. / Lovagkirályok kora távozik.

A jövő is a nem érzékelhető dolgok közé tartozik. Tudni, miféle jövő közeleg s távozik: táltos-tudás (próféta-tudás). Ha közeleg s távozik, akkor nem biztos, hogy ideér. Lehet, hogy csak megmutatja magát, átutazik előttünk. Kollektív látomássá válik, ellentétben egy táltos-látomással, melyet csak a táltos lát. Miképpen közeleghet a lovagkirályok kora? Leginkább műalkotásokban (filmekben, regényekben) vagy tudományos kutatásokban, ismeretterjesztésekben. Adódik a következtetés: a lovagkirályok kora hatással lesz a mai korra, az akkori társadalmi berendezkedés, politikai rendszer, életszemlélet hatással lesz a maira. Rajtunk, ma élőkön hagyja a nyomát, mint a létszerelem, mely sebez és kötöz.

A békesség pásztori övezet.

A pásztori munkakör és létszemlélet szakrálisan elsődlegesebb a földműves, kézműves, gyári, adminisztratív, szervező, tőkés, tudományos, tanári, művészi, vallásos, politikai létszemléleteknél. A Biblia szerint is és a magyar őshagyomány szerint is. A pásztori békesség a csillagvilágba fellátott képvilág, mint tudáshordozó, életszemlélet-meghatározó jelenség okán elsődleges. A lét, az élet, az emberlét kozmikus távlatainak és eredetének tudata miatt elsődleges.

Elszámolj szingularitásokig.

A szingularitás egyfajta vég-kezdet állapot. Ahol-amikor egyik világ átfordul egy gyökeresen másik világba, melynek magja ekkor-és-itt keletkezik, és minden, ami innen kinő, ide is gyökerezik. Az elszámolás több jelentésben is lépcsőzetességet, fokról fokra haladást jelez. Elszámolni mindazzal, ami van, volt, lehetett volna. Elszámolni egészen a végig, vagy visszaszámolni a kezdetig. „Elszámolj” (!) – szólít fel, késztet erősen a beszélő. Mivel a versben végig kérdéses, ki beszél és kihez, itt sem tudhatjuk, ki kit szólít fel. A felszólítás él, bárkit elérhet, bárki magára veheti. Ebből következőleg bárki, aki hallja és magára veszi, eljuthat a szingularitásig, a kezdet-vég állapotba. Elvben bárki aktív, teremtő részese lehet egy új teremtésnek.

 Még testetlen, de iromba az éden.

Az éden is bizonyos értelemben szingularitás. Az ember létrejöttének és drámai fejlődési lehetőséggel terhes helyzetbe kerülésének jelképes-mitikus helyszíne. Ha testetlen, akkor csak képzelt és gondolt. Ha „még” – akkor lehetségessé vált a megtestesülése. Miképpen a szférák szerenádja szép csönddé testesül, úgy a testetlen éden is valamivé, ami iromba lesz kezdetben, azaz tarka és kusza. Mint egy mag, egy csíra, mely kibomlásra vár. 

Karddal tárgyaló vértek idején / megszelídített vétek az erény.

Az erény, a jó, a szelídítés tényében keresendő. A szelídítés tette, képessége a kultúraalkotás alfája. Az ember szelídíti az állatokat, szelídíti embertársait, szelídíti önmagát. A vétek a szabályok áthágása. Már az édenben is ez volt. De a szabályok betartásához a szabályokat ismerni kell. A természet szabályait megismeri, az emberek közti szabályokat pedig ezen ismeret alapján megalkotja az ember történelme, politikai kibontakozása, egymással való tárgyalásai során. Ez hosszú, évezredes folyamat. Mintha a táltos-próféta-látó költő itt megelégedne a minimális céllal: a vétek megszelídítésével. Ez nagyjából azt jelentheti, hogy a legkirívóbb vétkeket nem követik el az emberek. Talán jobb, ha szűkítjük e jelentést, és azt mondjuk: a legkirívóbb vétkeket nem követik el a karddal élők, azaz a gyilkolni készek a vérttel élőkkel, azaz a csak védekezőkkel szemben.

 Madármedúzák úsznak – fény a lényük – / a levegő irdatlan tengerében.

A látomás a fény, egy elsődleges fizikai létező megjelenésével, e létező létének tudatosulásává válik. A levegő és a víz eleme az eddigieknél is határozottabban kerül előtérbe. E két elem jelentése az embervilágban: értelem és érzelem – állapotuk közös metszete: hullámzás.  Mindez „irdatlan”, azaz az ember számára tudott mégis felfoghatatlan, rá nyomasztóan is nemcsak felemelően hat. Efféle érzelmileg ambivalens és mérhetetlen távlatokba helyezi az értelmezőt a vers.

Az igazságot szépségnek becézzük.

Mintha az igazság túl kemény, túl nehéz, túl jelentős, túl ijesztő volna. Mint az irdatlanság. Főként, ha a tudományos igazságra gondolunk, mely a technikai fejlesztések mérhetetlenségét lehetővé tette, a velük való mindennapi és hatalmi élést és a hozzájuk való alkalmazkodást kiprovokálta. Becézzük inkább az igazságot, semhogy a cselekvésre vonatkozó következtetéseket belőle szigorúan és bátran levonnánk. Megelégszünk (kikre utal a versben a közösségi „mi”-tudat? talány marad) a szépséggel, a művészettel: az igazság szépségének szemlélésével. E sor talán egy kegyes, ám bevallott öncsalás, egy énvédő menekülés tudatosítása. Az igazság itt mintha magasabb rendű volna a szépségnél. Talán mert a felismert igazság inkább ösztönözne cselekvésre, részvételre, mint a „csak” szemlélt szépség. Az érzékelt valóságban való cselekvés elmarad, a lírai én a látomás kereteit nem lépi át. A választott-vállalt művész-szerep itt önkorlátjába ütközik, mindazáltal elmegy a határig, és ez igen fontos gesztus.

Szögezzük le: szakralitásra utaló fogalmak kerültek előtérbe e bevezetésnek szánt szoros szövegértelmezés során.

Szingularitás: a kulturális vég és kezdet közötti sorsdöntő lelki pillanat

Második lépésként nézzük meg, milyen motívumok utalnak a teljes szonettkoszorúban a szingularitás, azaz a kulturális leállás és újrateremtés (vég-kezdet) letisztító, mindent átfordító, újjászülető lelket és korszakot hozó állapotára!

A szingularitás lényegére utaló fogalmak, képek a versből

A forrás nélküli tenger maga a szingularitás, mely még nem termékenyült meg, avagy maga a forrás.

A hullámzás a lét alapállapota, ide érkezne az én, ez lenne forrása.

Tisztázatlan szándék: a szándék a kezdetben van, nem ismerjük az okot, miért a kezdet-végek, újjászületések (végtelen?) ismétlődése.

A vákuum mélye a semmi, maga a szingularitás pillanata, nem veszélytelen, hiszen a semmivel, a semmisítéssel terhes.

Alkony és megvirradás: e két napszak közrezárja az éjfélt, az átfordulás szent pillanatát.

Az első hajnal: a hajnal a nap kezdetére utal, az első hajnal az első nap, azaz minden kezdetek kezdetére.

Korszakra utaló fogalmak és képek

A paradigma fogalma azt jelzi, hogy minden szingularitásból, vég-kezdetből kibomlik egy új kulturális rendszer.

A bárka, amennyiben Noé bárkájára vonatkozik, Noé révén pedig a vízözönre: egy mitikus-történeti szingularitásra is utal.

A megváltás kora a legutóbbi történelmi szingularitás.

A bárány Jézusra utal, akin keresztül a keresztény hit szerint az Atyára láthatunk, aki a teremtő hatalom.

A Krisztus-kód a jelen korszak eredetének teremtő kódja.

A szerelmek kora a kezdetre utal, a megtermékenyülésre, a létszerelemre, mindenek legfőbb összetartó erejére, mely korszakot teremt.

Mit jelent az idővé tett jóság kifejezés? Ha a kezdet a jóság, akkor ő teremt történeti időt.

A pásztor révén megidézett pásztori kultúra a kezdet kultúrája, a vég előtt utolsó szellemi állomás, a kezdet utáni első tényleges állomás.

Mitikus és jelképes tartalmak, melyek közvetve utalnak az eredetre

A mítoszi gongok a mitikus kultúrát alapozó, elsőként körvonalazódott, termő-teremtő, szent-alapvető öntőformákra, mintákra utalnak.

A csönd a teremtés előtt-re utal.

A tölgy a világfára, a teremtő-elrendező hatalomra utal.

A templom ég és föld találkozásának helyszíne, metszete, ahol a teremtés megtörténik.

Az áldozati oltár az áldozás helyszíne. Minden áldozat a bűn és a bűnös út eltörlését kívánja, visszatérést az ártatlanba, és egy új kezdés lehetőségét.

A rítusok valaminek a kezdetét idézik, végső soron az ember, az élet, a kozmosz kezdetét.

Térden – a szellemi befogadás rituális gesztusa.

Szentek vére a szentekre utal, akik a végben rejlő kezdet, a megújulás vértanúi, rajtuk lehet keresztüllátni az eredetig, a teremtő hatalomig.

A kapu a kezdet kapuja, amely mögött az új megtermékenyítés megtörténik.

Az ajtóra nyílt ablak: az ajtó a tényleges kezdetre utal, az ablak arra a szemlélődő, gondolkodó lehetőségre, melyben az ajtót megláthatja az én.

A szent kép ablak a szingularitásra, a végre-kezdetre.

A magzat a kezdet-vég kibomlásának első állapota.

Az ódon és újszülött képzetei is a végre és kezdetre utalnak.

A párkák a sors szövői: az eredet, a kezdet-vég felől szőnek.

 

A szingularitáshoz köthető legfontosabb én-állapototok

A nemlétezők megmutatkozása az én számára paradoxon, és mint minden paradoxon, az értelem hatalmának felszámolását hozza, rést nyit. A nemlétezők léte a lehető legnagyobb paradoxon.

A lehetőség lehetetlensége, a lehetetlen lehetősége – létmód-ellentéteket érzékel az én.

Az ártatlanság vagy tisztaság: maga a kezdet-állapot.

A részegészek fogalma arra utal, hogy a teljességérzet lényege: egyszerre rész és egész: ez a révült- részegült rész-egész érzet az alapja minden teremtésnek, ami megszilárdul.

Az üdv, a mindenség meséinek átrezgése: minden szingularitás lényege az üdvállapot, és minden üdvállapot lényege, hogy a lélek a mindenség rontatlan hatásával telítődik, azzal a céllal, hogy ez váljon tisztán motiválójává.

A megsebez, bekötöz fogalmai utalnak a növényi oltásra, régi és új egymásba szervesítésére. Új kor születhet a régi eltörlése árán, a régibe való új beoltása által és a régi átszínezése révén – ám mindez a lelkeken keresztül történik.

A szerelem, ha létszerelemként értjük, akkor mindenféle teremtés, alkotás egyik legfőbb késztetése. A hatalom és a fejlődés mozgatórúgói mellett a szerelem a három, egymásra és másra már nem visszavezethető alapfogalom egyike.

A fájdalom, a félelem, az állatiság oly motivációk, melyek eltérítenek, kísértenek. Felismerésük teremt esélyt a visszatérésre a kezdet-be. A fokról fokra történő felismerések folyamata az öregedéssel vagy éréssel azonos.

Mi szabaduljon el/fel? A szabadság olyan állapot, mely kezdet előtti. Valamivel terhes állapot, bár ez a valami kétséges, hogy miféle és milyen értékű.

A döntés – az a szent pillanatban elkövetett szellemi tett, mellyel az ÚJ visszavonhatatlanul megszületik és formát nyer a szingularitásból.

Az én eljut a szingularitásig és él általa a világban

A visszamenőlegesség jelentése itt visszamenni képzeletben, látomásban a kezdetekhez.

Csecsemőkhöz öregítés a kezdet-vég állapotára utal paradox módon, egyben a visszamenőlegességre is, a fokozatosságra is.

Hogy megments, azért szállok alá érted. Ez egy ősi, szellemi-rituális lépcsőzés a mélyvilágba: az én lépcsőzik a mély(szent)-én felé, hogy egyesüljenek, így mindkét oldala a léleknek megújul.

A lemondás (világáról, régi önmagáról) révén az én eljut saját kezdetéig, eredetéig: a mély-énig, a szent-énig.

A tisztaságig letisztult tehetség maga a lelki szingularitás állapota, amelyben az én alkotni kész.

Az önátadás kiterjeszkedése: a lemondásban megtisztult én alkotásai révén kivetül a világba: a szingularitás állapotából keletkezhet csak szilárd (szent) teremtés, megújítás, átlényegítés, átárnyalás.

Kik a furton-fúrt teljesek? A mindenség által szellemileg (agya-fúrt, fúrt agyú) megtermékenyítettek. Egyfajta szent sebzettségben élők, akiknek teljesség (szent) sebzés által adatott. És ez maga a megtermékenyített-megtermékenyítő lelki szingularitás-állapot.

Micsoda a kincs ebben az összefüggésben? Az elért szingularitás, az elnyert szent szellemi-lelki(-testi) megtermékenyülés emléke, ihletforrása az énben.

Óvás, őrzés: a legfőbb értéké, mely az eredeti teremtés arányainak, tartalmainak ismerete.

Anyagtalant illetni, ikont illeszteni a világra – ez a szingularitást, a vég-kezdetet, a gyökeres megújulást és megújítást szellemi értelemben, képzeletben, révületben megjáró lélek előtt álló szent szellemi-lelki-világi feladat.

Eredetit éltet második: a szentkép a szentet, a szellem a valóságot, az ablak a kaput, a teremtő-emlékezés a kozmikusba illeszkedő (szent) teremtést élteti: a szellem az érzékelt valóságot. Az elsődlegest a másodlagos.

Álmodik közöst és köztest: az egyéni álom közössé válik, és közvetít ég–föld között.

A felkarolás gesztusa az egyik legalapvetőbb szeretet-gesztus.

Összegzés

Harmadik és egyben utolsó lépésként megkísérlem összegezni, hogy e kis lépcsőfokok, illetve nagyobb lépések megtétele után mire jutottam Halmai Tamás Seb a tűzfalon című művének szingularitás-fogalmával kapcsolatban.

            A tűzfal az a fal, mely elválasztja és egyben összeköti a két korszakot: amelyben még élünk, de már a végét járja, és amelybe meg fogunk érkezni, amelynek alapjait rajtunk is áll, miként rakjuk le. A tűzfalon seb. A seb fájdalmas rés, egyben az átjutás esélye. Ha elijeszt a fájdalom bizonyossága, itt maradunk, és lemaradunk, és nem is tesszük hozzá a magunkét ahhoz, amihez igazán közünk van.

            Kulturális szingularitás felé közeledünk. Egy olyan vég felé, mely egyben eredete is egy újnak. A lényeg a találkozás, mely ezen a ponton megtörténik a lelkekkel: velem, veled, velünk. A lényeg a döntés, melyet ezen a ponton meghoz a lélek: meghozok, meghozol, meghozunk. A szingularitás, a kezdettel terhes vég, olyan rés, olyan seb, melyen keresztül a teremtő hatalom érinti lelkünket. Ha sikerül felkészíteni magunkat, akkor jól jövünk ki ebből a találkozásból, a sebet, amit kapunk, az gyógyítja be, akitől kaptuk. A sebződés a szakrális érintettség megkerülhetetlen történése: átvisz a tűzfalon. A felkészülés elsődleges tudati történése egy felismerés: a lét hullámzás. Ha hullámzás, akkor ritmika, lüktetés is egyben. Nem szó, inkább hang, melyet azonban szóvá kell tennie annak a léleknek, akit elér. Ez az elsődleges feladat, mely már nem szemlélődés, hanem alkotó cselekvés. A lét hullámzásában el kell merülnie a léleknek. Teljesen. Nem hagyhat semmit kint magából, mert kint maradt részén megragad múló korszaknak egy darabja, érintetlen marad, és bezavar az újba. Sikerülhet-e a teljes alámerülés a léthullámzásban? Nagy valószínűséggel nem, hisz gyarló, tökéletlen lények vagyunk, ám ezzel meg kell békülnünk. Talán ez a nem tökéletes alámerülés és nem tökéletes újjáteremtés a magyarázata annak, miért szükségszerű, hogy korszakok legyenek, hogy a paradigmakiépítés és a szingularitásba (az eredetbe) való visszatérés ritmikája ismétlődjék a történelemben.

            A szingularitásban, az eredetben, a teremtő hullámzásban való lélek-elmerülés után következik mindig az új korszak, az új kulturális paradigma kiépítése. Ennek megalapozása az első számú feladat. A megalapozás szellemi-lelki-világi tett: a legfontosabb vagy alapvető fogalmak lefektetése, arányaik megállapítása, értékrendjük felállítása, kipróbálása. Ehhez ihletért Jézushoz és korához, illetve a pásztori kultúrához utal minket Halmai Tamás e versében.

            Ahhoz, hogy a fogalmaink helyesek, az arányok az élet és a lét törvényeihez, működésmódjához illeszkedőek legyenek, el kell mélyednünk a mitikus-rituális világban, valamint az archaikus jelképezésben. Ezek a jelképek és szakrális én-állapotok – a magzat, a csönd, az áldozat, az oltár, a templom, az ablak, a kapu és a többi – és az e képekhez tartozó történetek, valamint tágabban az archaikus kultúra érzelmeinket is elérő, mély hatása segít abban, hogy lelkünk megfelelően hangolódjék arra, hogy a szingularitás állapotát jól értse és érezze, és arra is, hogy az alapozó szellemi-lelki-világi tettekben jótékony hatással részt vegyen.

            Miközben a „mítoszi gong” a lélekbe hullámozza, sugározza a mítoszokat, rítusokat, jelképes tárgyakat, épületeket, képeket, melyekről tudja, hogy mintáikat istenek alkották, az én egy sajátos befogadói módszertant is ki kell, hogy dolgozzon: értelmét paradoxonokkal, ellentétekkel lazítja, legmélyebb érzelmi viszonyulását embertársaihoz az ártatlanság vélelme, az egyetemes jóindulat és segítőkészség hangolja, sose feledje, hogy egész és ugyanakkor valaminek a része, mely érte is van és ő érte, hogy legfőbb célja üdv-állapotokba kerülni, hogy itt a szakrális sebződés, karcolódás elkerülhetetlen, sőt, kívánt, hogy a gyógyulás élménye a teremtés élményét jelenti, hogy a lét-szerelem a szükségszerű halálszorongás miatt van, de egyben ellenszere is, hogy a szingularitás állapotában végtelenül szabad, és dönthet, sőt, döntenie kell arról, mit szabadít fel/el, illetve rá a világra, hogy amit az eredet hatalmától épp ő kap, és amit ő rászab a világra, az mélyértelműen fogja árnyalni és ihletni a világot, az egyes lelkeket kifürkészhetetlen módokon.

            Eljutni a szingularitásig, a teremtő eredetig ugyanúgy lépésről lépésre lehet, mint ahogy az ott kapott kincs révén világot építeni. A mérhetetlen mennyiségű lépcsőfokok képe, az el-számolás számolás-gondolata ezért nagyon fontos. Ugyanennyire fontos az is, hogy a kifejtett jótékony hatás olyan, mint egy fátyol hatása: szinte észrevétlen érintés. Ám ha van fogadókészség, és sokakban lesz, akkor ez a felszíni finom érintés elrezeg, elhullámzik a mély-énig. A művész döntően szemlélődő, ezért ő a valóság képét alkotja meg, nem a valóságot változtatja át. Az érzékelt, a sejtett, az érzett, a gondolt, a kívánt valóságét és ezek kapcsolódásait. A művész műve révén, e csaknem virtuális függönyön keresztül hat. Ezért számára első a (drámai) szépség, az igazság csak másodlagos. Egyéni álmát közös és közvetítő álommá kell formálnia. A cselekvők számára ez épp fordítva van: ők a szépséggel való táplálkozást és az ebből eredő hatást eszközként használják arra, hogy az igazságot megismerjék és megcselekedjék a világban.

Az új paradigma alapgesztusa: felkarolás.

 

---

 

Illusztráció: Paul Klee

 

Döntsd el,
hogy tőkét akarsz,
vagy hályogot
kovácsolni szavakból,
de ha jól
megnézed, ez a kettő
nem üti egymást.
(Stonawski József, Szemfényvesztők)

Szavak alá lapozom
magam,
hogy ne hallják,
amit csendesen
legbelül írok.
(Stonawski Tamás, Szavak alá)

Körbenézve
múltam rám borul.
Lélekben maradni,
testben szökni –
egyformán nehéz.
(Stonawski Benjamin, Túra)

 

Néhány héttel ezelőtt különleges kiadványokkal örvendeztette meg olvasóit a Cédrus Művészeti Alapítvány, nevezetesen a Stonawski család három generációs versesköteteivel. A nagyapa, Stonawski József Tölgyválasz című versgyűjteménye, fia Stonawski Tamás Emelkedett idő című könyvének megannyi opusa és az ifjú Stonawski Benjamin debütkötete Fejemben élsz címmel kerülhetett a kiadó gondozásában az érdeklődők kezébe. A szerzők összetartozását jelzi az a különleges szerkesztésmód is, hogy a lapszámozás Stanowski József nyitó oldalán indul, s a legfiatalabb családtag kötetzáró versével fejeződik be a 350. oldalon.

A költészet olyan a Stonawski családnak, mint az oxigén, életük minden pillanatának nélkülözhetetlen része. A szerzők mindhárman sokoldalú alkotók, más művészeti területeken is jeleskednek; Stonawski József faszobrász, Tamás festő és zeneszerző, Benjamin ismert zeneszerző.

Oláh Tamás kortárs szerző olvasatában verset írni azért gyönyörűség, mert az ember benne élheti ki legjobban a szabadságot. Ehhez az igazán helytálló megállapításhoz még azt is hozzátehetjük, hogy a költészet hatalommal bír, érzelmeket szabadít fel, összeköt embereket, kapcsolatokat teremt látszólag össze nem illő dolgok és jelenségek között.

A nagyapa, Stonawski József kötetét Halmai Tamás úgy ajánlja, mint egy lelki-szellemi naplót, a szerző versbeszédében minden életeseményéből költészetet fakaszt. Stonawski József szabadverseiben nincs semmiféle szerkezeti lazaság, szigorúan végigvezetett gondolati egység biztosítja a tartalom és forma összetartozását. Valamennyi opusában egy indító gondolat, élmény vagy megtapasztalás teremt további asszociációkat, újabb gondolatokat és képeket kapcsol össze abban a teremtő-értelmező folyamatban, amely elvezeti az olvasót a befogadás lehetőségéhez, ez azonban nem mindig könnyű, ismeri be a szerző a Hátulütő záró soraiban. Nincsenek jól megrágva a szavak, / ilyenkor emészthetetlen a szöveg, / a tartalom, és persze / nekem kell tartanom a hátam.

Bármennyire is valószerű az ábrázolás, az alkotás menetében egyfajta eszményítés miatt a valóság tükrözése jellemző vonásaiban felnagyítva jelenik meg, a képzelet a poetizáló megjelenítés eszközeként van jelen, a tényleges valóság illúzióként bujkál a versszövetben.

Az ember a földi életben csak egy villanásnyi időkép, de soha nem nyugszik meg, munkál benne az állandó változtatás igénye, még akkor is, ha árnyékkészlet […] érszűkület vagy tolulás, / vérrögök, mint hajóvonták / találkozása.

A versvilágban felhalmozott képzetek, fogalmak, érzelmi momentumok a költő igazi színei. Az írás segít a szavak jelentőségét megérteni, az embert azonban saját megértésében gátolja a nem megfelelő kommunikáció, ugyanis megvan az a képessége is, hogy úgy tud szólni egy másik személyhez, hogy alapvetően nem mond semmit. Miként reflektál erre a szerző? A múltkor, amikor / az ökörfarkkóró beintett, / ilyen érzésem támadt: / másodhegedűsnek lenni egy szócsatában? elesik néhány mondat, / vágtatva vágsz bele a szóba, / mert azt hiszed: / nemcsak a szóda- / víznek a dolga, / hogy pezsegjen.

Impressziók, megérzések, kavargó képek, ötlettöredékek és végtelen kreativitás jellemzi a kötet 163 versét, a’ kellékek’ egymáshoz közelítése és összedolgozása olyan viszonyt teremt, amelyet nagyszerűen összerendez az alkotói koherencia. A feszültséget a szavak gyengíthetik vagy erősíthetik, a kitárulkozás örömében pszichológia és poétika összeölelkezik, hiszen a költői képzelőerő lelki jelenség. A poéta önvallomása alapján minden olyan, mint amikor én végzek a tollal / firkáló-furkáló satírozó / mozdulatokat, amiben már ott / vannak a szavaim, / de felfoghatatlan, / miért is olyan, / mintha kihűlt volna / megalvadna bennük a vér. Jacques Derrida francia filozófus hangsúlyozza, a szubjektum nem központ, hanem bizonyos konstrukciók állandóan változó összessége.

Stonawski József a szavak hatalmával képes a valóságot másként megjeleníteni, beszédmódjában a léttapasztalat prezentálásán túl a tudathatárok feloldódnak. A középpontban nyilvánvalóan a szubjektum önértelmezése áll, lényege egyidejűleg intrapszichés és intraorganikus; a testi-lelki adottságok, a személyi és a tárgyi környezet, a körülvevő kultúra meghatározó, a költő vagy szemben áll a környezettel vagy beágyazódik. Akkor végül is milyen legyen a vers? Erre is választ kapunk a szerzőtől. A vers legyen / csak úgy egyszerűen / alanyesetre úgyis széteső, / ami a félreérthetetlent / szólítja meg / ami angyalian arany / önteltbe mártott…

 Az én határtalanná válása szabad utat enged az intuícióknak, az alkotó nem az objektív valóságot, hanem a fenomenális mezőt észleli realitásként, élethelyzetekre történő reakcióiban az emlékképek és az érzékfunkciók koordinálása történik. Amikor a visszaeső, / a képzelet / megállít félúton, / s a pillanat illatát, / mint Vegetát, / a sorok közé szór.

Ahogy Bergson kiemeli, az intuíció nem a megismerést teszi lehetővé, hanem az értelmet segíti hozzá a megismeréshez. Sokszor elcsípem azt / a félmondatot, ami azután / velem folytatja magát, olvashatjuk a költői beismerést, a Tölgyválaszban pedig megmutatkoznak az alkotói stációk, a felületi kapirgálást követi a tettvágy, majd a forma szétrobbanása, hogy megismerje mélyebb érzéseit.

 A vers születésekor a költő gátak között mozog, természetesen a gátakat meghatározza az egyéni alkat, valamiféle homály meglétét is lehetővé teszi, de olyan módon, hogy egyre jobban erősödjön benne a világosságigény.

Stonawski József versei monológszerűek, létösszegzők, magyarázó-értelmezők, versuniverzuma, képalkotása egyéni hangvétele a legjobb kortárs költők közé emeli.

A fiú, Stonawski Tamás alkotástechnikája is nagyon figyelemreméltó, apa és fia versbeszédükben felhívják a figyelmet bizonyos állapotokra és helyzetekre, alkotói stratégiájukat sajátos belső ritmus, hangulat és szövegalkotás alakítja. Mindkét kötetben a szerzők által teremtett szubjektív világba lépünk, ahol az alkotók nem nagyszabású témákkal foglalkoznak, a környezeti változásokra és megtapasztalt életeseményeire reflektálva arról írnak, ami személyes és átélhető.  Bizonyosságot szerezhetünk erről az Emelkedett idő olvasása során is.

Stonawski Tamás ciklusokba rendezte verseit, a címekhez rendelt idézetek utalnak az ember lét-időben megélt történetiségének legfontosabb tételeire. Idő és értékszembesítő versek sorakoznak a kötetben, a versmondatok között mindvégig uralkodik a lírai realizmus, a lírai én belső érzelmi világán keresztül. Nem a betűk száma / méri a szavak hosszát, hangsúlyozza Stonawski Tamás, érezzük, a mögöttük meghúzódó mélység a meghatározó: … van kimondatlan igazság, / ami megfér bennünk, / mert a szív nem a szavak / szabályai szerint / működik.

Stonawski Tamás lírájában olyan motívumok bukkannak fel, amelyeket korábbi szerzők írásaiban is fellelhetünk. A kulcslyuknak nincs árnyéka, – olvashatjuk a Kapuink című ciklushoz illesztett idézetben. Ha Kosztolányi A kulcs című novellájára gondolunk, máris egyértelmű, a kulcs, mint jelkép nyithat és zárhat, jelentheti a hozzáférés lehetőségét és lehetetlenségét, tudás megszerzését vagy titkok feltárását. Költői eszköztára segítségével így világítja meg mindezt egy opusában: Zárban a nyelv, / beszédünk lakat, / gondolatunk elakad…Mert valami mindig elhagy, / valami mindig megreked, / valami mindig túlér / a nyelven. Út ez a teljesség felé, ahol felnyitva találja az ’egyedüllét páncélszekrényeit’.

   Stonawski Tamás könyvajánlójában utaltam arra, hogy a szerző a nyelvet mágikus összefüggésrendszernek tekinti, az alkotási folyamatban a feltárulkozás igénye a maga teremtette térben mindig megköveteli egyfajta távolságtartás szükségességét, hiszen amikor a gondolat beengedi magát, rád talál / az elveszett szó […] Szavak alá lapozom / magam, / hogy ne hallják, / amit csendesen / legbelül írok.

    És ránk tör majd a csend is szimbolikus erejével, érezteti velünk a valamire való felkészülés szükségességét, miközben a belső csendben a hang emléke süllyed, a külső csend üressége is elnyelhet bennünket, s nem tudjuk saját szerepünket tetten érni. Frederick Backman svéd író úgy véli, a csend olyan, mint a víz. Ha túl sokáig engedjük folydogálni, megtalálja a repedéseket, megfagy és felrobbantja a szívünket. Stonawski Tamás ’csöndje’ nem árad fenyegetően és megállíthatatlanul, a csend számára inkább érintés, erőközvetítés, benne rejtezik az ősérintés a feltöltődést biztosító enyhülés lehetőségével. Az Érintések és Érintettek ciklusában található opusok finoman letapogatják a tesi érintés csodáját, vágyunk adni és befogadni, megérinteni és megérintődni. Hadd idézzem ehhez a gondolathoz a Nettó érintés néhány igazán beszédes sorát: Tiéd volt / a szorító ölelés, / az erő / enyém / a belső tartalomra / vonatkozó / kitöltetlen mező.   

 A természettel való együttélés soha nem maradhat ki ezekből a versekből, a fa, mint trópus szintén megjelenik. Kahil Gibran libanoni származású amerikai keresztény költő megfogalmazásában a fák költemények, melyeket a föld az égnek ír. De eszünkbe juthatnak Reményik fenyői is, mint az állhatatosság, a megmaradás jelképei, vagy Nemes Nagy Ágnes fái, amelyek a növekedés, az otthon, a biztonság, a csend megtestesítői. Lássunk most egy példát Stonawski Tamás A bennünk növő fa néhány sorát megidézve: A fa belül mindig siet / gyűrűit szorítva / hagyja el ágas-bogas / hajdani énjét…Én is így növök utánad: / a gondolatok / ráncaimat feszítve / belül nyomasztanak.

Az Alkoholnegyed darabjaiban emlékeket hív elő a szerző, utal az ital jelentőségére, melynek nyilvánvaló szerepe van akkor, amikor a bennünk lévő hiányérzetet akarjuk kitölteni, s elkerülhetetlen tény, ha nem ízlik az első sör, valószínűleg akkor is lesz második, s az emlékek kusza tánca, / valóság és fikció / egymásra köszön.

 Ha arra figyelünk, amit nem kaptunk meg az életünkben, vagy arra, amit elveszítettünk, az olyan, mintha kilépnénk a jelenből, a hiányérzet megjelenésével szeretnénk valakit kiszakítani az álmainkból, hogy áteleveníthessük a valóságba. Néha a legtöbb, amit a másiknak adhatunk, maga a hiányunk. Az idő pedig nem gyógyít, ahogy a Verssé emelkedett idő is bizonygatja. az időt az emberek szomorítására találták ki. ’Álomtól ébredésig van az erőgyűjtés pillanata’j, ahogy a költő nagyon szemléletesen megfogalmazza: van egy hajnalpont, / amikor lecsapódik / a folytatáshoz / szükséges erő. Azt hiszem, ez az a pillanat, amikor a bennünket ért veszteséget más oldalról szemlélve az elfogadásban feloldódva tudjuk értékelni.

 A szerzőtől megszokott képalkotói bravúrokkal találkozunk a versüzenetekben, megtudjuk, hogy az élet folyamatos átalakulás, a jókívánságok, az erény, a bennünket körülölelő fény Minden morzsája / átvilágítja lényed… Szeretetté, jósággá, / emberré főz minket / tovább.

 

 Stonawski Benjamin debütkötetével az alkotói triptichon legifjabb tagja. Fejemben élsz című kötetének 50 verse jelzi, hogy nagyapja és édesapja nyomdokaiba lépve szeretné tovább folytatni a költői mesterséget. A poétikai örökséget készen kapja, de elszántan kívánja saját hangját megtalálni. Tanulni akar az elődök tapasztalataiból, de tele van kételkedésekkel, bizonytalanságokkal, az élet nagy játszóterén személyes küldetést kíván beteljesíteni, ahogy mindez kiderül Hagyomány című verséből: Már mások vagyunk, / Zárt ajtóval vártál. / Szorítanám a múlt kilincsét, / de már nem esik kézre.

Nem lehet véletlen, hogy az öt ciklusba rendezett versek első csoportja az Önreflexió megnevezést viseli. A szerző létlényegének körüljárásával szükségesnek tartja megtalálni helyét a világban olyan módon, hogy a lehetőségek megismerésével emberi jóérzése megmaradhasson. Tudjuk, a véges létezők kozmoszában alkotó elemeink felfedezése segítségével teremthetünk egyensúlyt, de a diszharmónia harmóniává alakítása nagyon nehéz, ugyanis érzéseinket is hűtjük… […] De mire elővesszük, / bomlásútra tévednek.

 A szerző úgy véli, az örökölt dolgok között megrekedhet az eredetiség, az értelmezés és a megismerés transzcendentális és tudományelméleti aspektusainak összefüggéseiben fokozódik a tökéletlenség, a hiány, nyitva marad az a kérdés is, hogy az emberek mennyire tekinthetők jónak, illetőleg tekinthetjük-e a rosszat egyfajta léthiánynak, aminek lennie kell, de nincs itt. Vannak dolgok, / amelyeket nem érthetek. / Bennem egy kapott világ – / magyarázat nélkül / rejtve lüktet. A költő a felgyülemlett ürességérzetet a költészet segítségével akarja feloldani, lehetőséget találni arra, hogy megnyithassa az üresség mögötti kaput, vállalva minden nehézséget: Körbenézve / múltam rám borul. / Lélekben maradni, / testben szökni – / egyformán nehéz.

Az ifjú Benjámin erősen filozofikus alkat, tudja, hogy a megértésnek mindig valami előzetes megértés a feltétele. Ilyenkor a való világban való létünk történetiségére is gondolunk, amely a nyelv közegében csapódik le. Mivel mindig az emberiség tagjaként kutatjuk saját magunkat, nehéz döntéseket hozni az egymásrautaltságban. Talán még az is felmerülhet, hogy felesleges önismerettel foglalkozni, ha mások úgyis jobban tudják, ki vagy. Ami én vagyok, / nem én szabtam meg […] Mikor érdemes kiszállni…  Benn maradhatsz. / Lelked edződik. / De vigyázz: az élet / nem edzőterem. A ’kulcs’ motívum nála is éppúgy megjelenik, mint az apa versuniverzumában, szabadulószobában érzi magát, szeretné levetni a ’magány kényszerzubbonyát’. Az ember sokszor nem tudja elérni azt, ami után kutat, a választ nem önmagában, hanem önmagán kívül keresi, de spirituális ösvényre csak akkor tud lépni, ha belül keresi. A szerzőt talán az önmagától való elidegenedés rémképe is megérinti, feltehetőleg azért, mert a biztonságban félelmet, a félelemben biztonságot keres.

 A felhalmozódó keserűség legtisztábban Az elmúlt jövő jelenében olvasható, ahol önmaga

sokasága / végleg eltemetett…menekülni magam elől / úgysem akarok… nézem az ürességet, / hisz már elrendelte/ saját megrendülését személyem.

 Egy ifjú, a környezeti hatásokra átlagosnál érzékenyebben reagáló költő kételyei halmozódnak fel ebben a kötetben. Tudja, hogy belső szabadságában önmaga foglya, külső szabadságában pedig a humanitásból kell motivációt meríteni. Önvizsgálata opusait tudatos énmegfigyelés, önmaga kérdőre vonása, célok és motivációk körülírása jelenti. Persze a remény lehet hazugság is, amelyet az ember a jövőjéről hajtogat önmagának.

 Stonawski Benjámin szabadversei egyszerű, könnyen átlátható és értékelhető képi ábrázolásokat tárnak elénk. A Stonawski-alkotóműhely legifjabb tagjának kötete ígéretes versgyűjtemény, a szerző helyzete mégsem könnyű, hiszen két kiemelkedő költőtárs között kell bizonyítania, önmegvalósító útkeresőként találni meg legigazibb hangját. Mivel a múlt, a jelen és a jövő problémája foglalkoztatja elsősorban, egy régi angol mondást szeretnék figyelmébe ajánlani: A múlt történelem, a holnap rejtelem, a ma pedig adomány.

 A három Stonawski kötetével való megismerkedés ékes bizonyítéka annak, hogy kis nemzetünk számos tehetsége nagyszerű alkotásokkal örvendeztet meg bennünket, amelyeknek mindenképpen a maradandók között van a helyük. Az idő nagy úr, szokták mondani, de legyünk pozitívak, higgyünk az alkotás erejében és néha idézzük fel Weöres Sándor gondolatait: A múlt a jelen alakja; a jövő a jelen illata… Az igazság nem a mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben.

 

Stonawski József, Tölgyválasz, Cédrus Művészeti Alapítvány, 2025

Stonawski Tamás, Emelkedett idő, Cédrus Művészeti Alapítvány, 2025

Stonawski Benjámin, Fejemben élsz, Cédrus Művészeti Alapítvány, 2025

 

 

A Weöres Sándor emlékezetes gyerekversében szereplő galagonya a középkori udvari líra egyik legvarázslatosabb szerelmi virága. Virágának fehérsége (a középkori galagonyák mind fehérek voltak) megidézi a trubadúrok tavaszának ártatlanságát, a novel temps, az „új idő”, a kezdet spirituális tisztaságát. Mint birtokhatárokat kijelölő cserje, divatos „sövényvirág” az emberi sors határhelyzeteit (búcsú, beteljesülés) is jelképezheti. De a nevezetes szerelem-virág gyökerei a középkornál is messzebbre nyúlnak – a galagonyával való varázslást nemcsak a kelták, hanem a latinok is gyakorolták[1].

A galagonya már a középkori népnyelvű líra hajnalán összefonódott a nőiséggel. Ebben a hajnali búcsúzást megörökítő névtelen albában (női dalban) a hölgy úgy öleli a lovagot, miképp a galagonya borul a szerelmi találkozó helyére, a kertre.

En un vergier sotz fuella d’albespi
tenc la dompna son amic costa si,
tro la gayta crida que l’alba vi,
Oy Dieus, oy Dieus, de l’alba! Tant tost ve.[2]

galagonya-lomb hajlik kert fölé
a szép hölgy kart fon kedvese köré
de itt a hajnal  hang szól  őrszemé
miért jössz hajnal? Édes Istenem!

……………………………………………………………………./Rajnavölgyi Géza/

A galagonya a tanúja a nappal és az éjszaka találkozásának – mikor is a szerelmesek kénytelenek búcsút venni egymástól. A hajnalt jelentő alba szó hasonlít is a „fehér tövis” provanszál nevére, az albespire. De galagonyasövény mellett találkozik a lovag a pásztorlánykákkal, hiszen a kert és a mező, az udvari és a paraszti világ határát is galagonyabokrok jelzik.

Más költeményekben a tél és tavasz határát jelöli ki a virágzó galagonya, és ilyen minőségében, „évszakjelzőként” lesz a híres tavaszi nyitóképek, a portugál Dénes királytól ismert maneira provençal, „provanszál módi” jellegzetes toposza.  Dom Dinisnél az amiga, a szerelmes lány a „zöld fenyő virágának” panaszkodik – erről a flor do verde pino-ról derítette ki Aurelio Roncaglia, hogy ez nem más, mint a provanszál albespi eltorzult formája, mely a flors del bels pis alak közvetítésével jutott a galagonyát amúgy egészen másképp nevező portugálba[3] Ilyen hangtanilag „eltorzult” galagonyák az ófrancia költészetben is felütik a fejüket, kitűnő tanulmányában Francesca Gambino egészen Proustig és Pascoliig követi a galagonyák„sorsát”[4].

Hajnal és éjszaka. Tavasz és tél. Szerelem és egyedüllét.
A galagonya mindenhol ott van – de ő vajon változik-e?
Olyan varázslatos átalakulásnak, mint Weöres Galagonyájában 11-12. sorában (lánnyá válik, / sírni kezd) sehol nem lehetünk tanúi a provanszál trubadúrköltészetben, ahol a személyek és a természeti képek megidézik egymást, de nem alakulnak át a szemünk láttára egymásba[5].  Mindenesetre különös, hogy Weöres Sándor a maga galagonyás versét, az Őszi éjjelt „udvarló versnek” hitte, és 1946-ban az Országos Széchényi Könyvtár titkárságán Polcz Alaine-t próbálta meggyőzni arról, hogy a költemény (ez az 1935-ben íródott, de csak a Rongyszőnyeg-ciklusban megjelent költemény) pár perc alatt az ő ihletésére született[6].

Noha a provanszál galagonyák nem „változnak át” növényből emberré Weöres galagonya-lányához hasonlóan, de persze változnak. Télen reszketnek (vagy izzanak), tavasszal virágba borulnak. Többnyire a ciklikusság, az évszakok ritmusa, az öröm és a csalódás váltakozása szabja meg a galagonya életidejét. Az első trubadúr, Aquitániai Vilmos híres strófájában.

La nostr’amor vai enaissi
con la branca de l’albespi
qu’estai sobre l’arbr’entrenan
la noig, a la ploi’e al giel,
tro l’endeman, qe·l sol s’espan
per la fueilla vert enl ramel.[7]

Szerelmünk is oly sorsra lel,
Mint galagonya bokra, mely
Remegve tűr esőt, fagyot
S zord éjt, ha sújtja végzete,
Míg új nap nem kél, s nem ragyog
Az ág zöld leveleire.

……………………………………………….                    /Tímár György fordítása/

Weöresnél persze nincs „határ-idő”, temps novel, tavasz, vagyis újjászületés – ámde a költemény komplex zenei struktúráit kibontva mégiscsak találunk nála is valamiféle „trubadúros” tükörszimmetriát.

Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.

Zúg a tüske
szél szalad ide-oda,
reszket a galagonya
magába.

Hogyha a Hold rá
fátylat ereszt:
lánnyá válik,
sírni kezd.

Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.

A költemény felénél a ritmus megtörik, a 9. sortól már a sorképző daktilus és proceleusmaticus inverz tükrét kapjuk[8]. És ez a „törés” felforgatja a szokásos, a számunkra megszokott időviszonyokat. A galagonya előbb reszket és izzik, és utána válik lánnyá és fakad sírva – mintha a 9. sortól a reszkető-izzó galagonya-asszony visszanyerné a fiatalságát és a szüzességét[9]. Ez amúgy nem különbözik annyira Vilmos herceg megoldásától. Nála is először szenved és ”reszket” a galagonya, hogy aztán újjászülessék a tavaszi napsugártól. Ámde a Vilmosnál bemutatott átváltozás mégsem annyira különleges: ezt az évszakok „rendjének” tulajdonítjuk, nem valami földöntúli varázslatnak.
Weöres őszi éjjel izzó galagonyája (a magyar költő esetében nyilván nem beszélhetünk tudatos motívum-átvételről) vöröses fényt áraszt, míg a provanszál albespi vagy espina fehérséget sugároz. A másik teste olyan fehér, mint a galagonya virága („Blanca per cors com flors dʹespina”) dicsekszik hölgye szépségével a provanszál Bertran de Born[10].  Ám ez a tüneményes fehérség túlságosan is szemkápráztató. Hisz mit látunk annak a nőnek testéből, melynek fehérsége mellett a hó is sötétnek tűnik (Bernart de Ventadorn: A! tantas bonas cansos v. 40)? Ez már testetlen, az érzékeinknek szinte befoghatatlan ragyogás – a túl fehér az emberi szemnek láthatatlan. Mintha a napba néznénk, nem pedig egy női testre vagy egy virágzó galagonyabokorra. Pedig a középkorban (is) a látást helyezték az érzékszervek hiearchiájának a csúcsára.
Ám ilyen láthatatlan, nehezen érzékelhető Weöres galagonyájának a vörössége is, hiszen a szövegben semmi más nem utal pirosságra, csak a testetlen izzás. (Vagy – tegyük bátortalanul hozzá – a vers alkotójának neve.) A vágyott testet eltakaró fehérség itt is felbukkan, hisz a holdfény „fátylat ereszt” a síró nővé változó bokorra. Mihelyt elképzeljük a látványt, a hölgy fehérebbnél fehérebb színét (vagy a galagonya „ruhájának” izzását), kénytelenek vagyunk lemondani más érzéki benyomásainkról. De vajon sokat vesztünk-e?
Sokat, nagyon sokat. A provanszál hagyományban az ízlelés, a tapintás, a szaglás, sőt a mozgás „érzete” varázslatosan összefonódik. A trubadúrok kedves, szinte minden verskezdetben felbukkanó lʹaurája a mozgásban lévő levegőt jelenti, mely évszaknak megfelelően lehet édes-lágy (dous) vagy csípős-keserű (amargo). Mintha az egyes érzéki benyomásaikat a költők nem akarnák – vagy tudnák – szétválasztani. Hiszen az élvezet – különösen a joi jauzir, a „gyönyör élvezete” – nem egyetlen érzékünkre korlátozódik.
Ugyanezt az érzéki komplexitást érezzük a Weöres-versben: a bizonytalanságot, érzelmi kapkodást, kétségbeesést kifejező „szél szalad ide-oda” roppant erőteljes kép, de kérdés, hogy a „szaladást” mely érzékszervünkkel is érezzük. A „zúg a tüske” pedig egészen trubadúros: a zúgást szúrásnak érzékeljük, a szúrást, a hideg „csípését” pedig valamiféle hangnak.

Meglepő, hogy a hold és a csillagok milyen ritkán bukkannak elő a női test megpillantását ünneplő[11] trubadúrlírában. A nyilvánosság megöli az udvari szerelmet, a „titkot”, a fény (a rájuk irányuló figyelem) pedig láthatatlanná vagy inkább elérhetetlenné teszi a nőket. A világosság Weöresnél is „elfátyolozza” a női testet – mely fátyol, „rejtek” nélkül talán nem is lehetne emberi, humán test. Talán ez magyarázza Arnaut Daniel rejtélyesen szép költeményének két sorát is, melyek értelmezésével Antoine Tavera is megpróbálkozik[12]: Lun’e solelhs, trop faitz loncs vostres cors ! / Pesa. m car plus soven nous faill resplandres. (Oly lassan futjátok be pályátokat, nap és hold! Elszomorít, hogy fényetek sohasem halványul.) Én ezt úgy értelmezem: mindig túl világos van ahhoz, hogy tisztán láthassuk a másikat.
Tökéletes boldogság csak „elrejtőzve” lehetséges.
Amikor is nem a szemünkre, hanem más érzékeinkre kell hagyatkoznunk.
Többek között a híres „reszketés” tette Vilmos herceg „galagonyás versét” oly híressé (melynek sorai visszaköszönnek Jaufre Rudel „távoli szerelem”-versének nyitóképében is.) De Vilmos galagonyája nem a magányos szerelmest, nem az epekedve várakozó nőt jelképezi, hanem a trubadúrlírában meglehetősen szokatlan módon, a nostrʹamort, a mi szerelmünket. Ez a „szerelem azért törékeny és fenyegetett, mert nem az én szerelmem, hanem a mi szerelmünk”[13]. Ráadásul millió körülménytől, irigyektől, haragosoktól, rossz nyelvektől függ. Vilmos roppant érzékeny a szerelem társadalmi vonatkozásaira.
De vajon tényleg reszket (tremblan) az ő galagonyája? Jól olvassuk-e a költemény 15. sorát? A költeménynek szentelt tanulmányában Francesca Gambino hosszú hezitálás után az entrenan megoldás mellett száll síkra, melynek „felfelé” értelmet tulajdonít. Nicolò Pasero, Vilmos 1973-as szövegkiadója viszont tremblan helyett cremant javasol[14]. Szerinte Vilmos herceg galagonyája nem reszket, hanem izzik telente. A hideg, az éjszaka, a fagy, a jég megperzseli a növényt. Zink viszont – többek között egy híres Arnaut Daniel-átvétel (Lancan son passat li giure) miatt – maradna a „reszkető galagonyánál”[15].
Az izzás és a reszketés egyformán szép és egyformán sokatmondó. Különösen, ha egy nehezen kiolvasható szöveghelyen találkozunk vele, és szinte képtelenség okosan választani.

De talán nem is szükséges „okosan” választani. Az európai vágyköltészet (ahogy Weöres csodálatos költeménye is) azt bizonyítja, hogy a galagonya, a határhelyzetekben kibomló vágyakozás csak a mindennapi tapasztalatokat összezavaró (vagy azok titkos működését feltáró) szinesztéziával vagy éppenséggel a semmivel, az elrejtettséggel mutatható be. Alig lehet ennek szebb jelképe ennek, mint a sor, amit mindenki másképp olvas, és aminek az értelme épp ezért rejtve marad előttünk.

(Nyomtatott megjelenés: Magyar művészet. 2025/IV.)

[1] Mint közismert, Ovidiusnál Ianus galagonyával spina albával, azaz fehér tövissel jutalmazza az egyik a szerelemre kényszerített nimfát (Ovidius, Fasti VI. 157-162)
(Az antik és kora középkori galagonyákról ld. még: Philippe Walter: L’épine ou l’arbre-fée – IN: PRIS-MA, 5, 1989, 95-108., Lucia Baroncini: Com la branca de l’albespi. Piccola ricognizione sui biancospini trobadorici – IN:  Trattati d’amore cristiani del XII secolo. Atti della Tavola rotonda, Bologna, 2008. V. 23., 55-70.)

[2] En un vergier sotz fuella d’albespi 1-4. (BdT 461.113). Ed. Massimiliano De Conca – IN: http://www.rialto.unina.it/An/461.113/461.113txt.htm

[3] Aurelio Roncaglia: Ay flores, Ay flores do verde pino – IN: Separata do Boletim de Filologia (XXIX.) Lisboa, 1984. 1-9.

[4] Ilyen az „abe espin” egy ófrancia pastourelle-ben (Francesca Gambino: Il ramo di biancospino. Breve ricognizione sulla diffusione di un topos letterario – IN: Una brigata di voci. Studi offerti a Ivano Paccagnella per i suoi sessantacinque anni, a cura di Chiara Schiavon e Andrea Cecchinato, Padova, Cleup, 2012, pp.19-30. 23.)

[5] Igen tanulságos, hogy a trubadúr álnevek, senhalok között is milyen ritka az állat- vagy virágnév, noha a természeti elemekben bővelkedő tavaszi nyitókép és a nő személye / teste elválaszthatatlan. Gondoljunk a l’aura, l’aurea (szél, mozgásban levő levegő) tulajdonnévvé válására. Mégis: a trubadúrok mintha óvakodnának attól, hogy a kedvesüket madárnak vagy virágnak nevezzék.

[6] Polcz Alaine: Visszaemlékezés Weöres Sándorra – IN: Holmi. 2003/2. http://www.holmi.org/2003/02/polcz-alaine-visszaemlekezes-weores-sandorra

[7] Guilhem de Peitieus (Aqitániai Vilmos): Ab la douzor del temps novel 13-18. A szövegközlést illetően is támaszkodom Francesca Gambino kitűnő tanulmányára. (Francesca Gambino: Guglielmo di Poitiers Ab la douzor del temps novel (BdT 183.1) – IN: Lecturae tropatorum 3, 2010. ISSN 1974-4374. http://www.lt.unina.it/Gambino-2010.pdf

[8] A költemény elsődleges ritmuselemzését ld. Kenyeres Zoltán: Tündérsíp. Szépirodalmi Könyvkiadó. 1983. 192-194.

[9] A költemény zenei struktúráinak és metaforikájának együttes elemzését G. István László végezte el (A vers élettana III. – Liget. 2000. VI. 54-60.)

[10] Bertran de Born: Rassa, tant creis e montʹ e poia. v. 15 – IN: Gouiran, Gérard. L’amour et la guerre. L’œuvre de Bertran de Born. Aix-en-Provence: Université de Provence, 1985.Édition revue et corrigée pour Corpus des Troubadours, 2012. https://trobadors.iec.cat/veure_d.asp?id_obra=419

[11] Michel Zink: Corps visible, corps caché dans la poésie des troubadours – IN: Revue des langues romanes, Tome CXXII N°1 | 2018, 107-123.

[12] Antoine Tavera: La place du soleil dans les chansons de troubadours – In: La soleil, la lune et les étoiles au Moyen Âge. Aix-en-Provence. Presses universitaires de Provence, 1983. p. 377-399.

[13] Michel Zink: A trubadúrok. Költői történet. Rajnavölgyi Géza ford. L̍Harmattan, Budapest, 2017. 65.

[14] Poesie / Guglielmo IX ; edizione critica  a cura di Nicolò Pasero, Modena, STEM Mucchi, 1973. 251-259.

[15] Michel Zink: A trubadúrok. Költői történet. Rajnavölgyi Géza ford. L̍Harmattan, Budapest, 2017. 68.

Ne húzd ki magadat: a szeget,
mely összetart földet és eget.
(Benkő Ildikó, Helyed)

A kritikus igazi öröme, ha olvasás közben gyöngyszemet talál, s lehetősége nyílik arra, hogy egy korábban megjelent verseskötet ismertetésével egy nem mindennapi költői univerzumba vezethesse be az olvasót. Benkő Ildikó Báránytánc című lírai önvallomásának versüzenetei Lajtos Nóra fülszövegének summázatában, metafizikai távlatokba emelkedve, az intellektuális teret megnyitják az olvasó számára. A költő az elsőkötetes szerzők Prágai Tamás-díjának 2019. évi kitüntetettje.

 A négy ciklusba rendezett versgyűjtemény a Mélységéből kiáltok hozzád Uram kezdetű Szent István király imájára épülnek, s a szerző élményanyagának értelmezése során egyértelművé válik, hogy Benkő Ildikó szakrális költő, különleges szerkesztésű opusait vallásos, spirituális áhítat szövi át. A Báránytánc minden darabja a szavak, a kreatív nyelvhasználat hatalmát tükrözi, s képet ad azokról a folyamatokról, melyeknek feltárásával az emberi érzések megmutatkoznak a maguk valóságában, felpattannak az érzelmi burkok, s az alkotót saját versterápiája segítségével eljuttatják a megtisztuláshoz.

Úgy gondolom, az eredendően szorongásos, félelmekkel telített szerző saját szenvedéstörténete feldolgozása során megérti, majd megnyitja az elméje körül kialakuló blokkokat, hiszen ki akar jutni önnön labirintusából. Az önleleplezés során szóra bírja önmagát, látszat-inkognitóba rejtve valósítja meg személyes önmaga takarását, s a leleplezést nyitottságként tudja értékelni.

Nem lehet véletlen a címválasztás sem, hiszen a bárány nem csak egy ártatlan, jóindulatú emberre utalhat, bibliai értelemben a megdicsőült Krisztust jelenti, akit ’Isten Bárányának’ neveznek, áldozata pedig az emberiség megváltásának kulcsa. Benkő Ildikó költészetét közvetítő jelenlétnek szánja, a kötetnyitó Mester mágikus sorai elénk tárják az eredendő összefüggéseket. Áldott csöndbe mártottál. / Simítok a vászonra / ezer tiszta és tört fehéret, gyolcsfehért, sófehéret / holdezüstöt, bárányfehéret. csak Te vagy rajta / vérző, ujjongó, édes piros.

Benkő Ildikó versei filozofikus mélységűek, olvasatában az ember személyes létélményeiből és traumatapasztalataiból csak úgy szabadulhat meg, ha máshoz, ha Krisztushoz fordul segítségért.

Igazán figyelemreméltó, ahogy Joseph Jourbet francia moralista és esszéista fogalmaz a költészet és a filozófia kapcsolatáról, megállapítása mindenképpen érvényes Benkő Ildikó attitűdjére is. Mint ahogy a költészet olykor filozofikusabb, mint maga a filozófia, a metafizika természete szerint olykor költőibb, mint maga a költészet.

Az ember meg akar szabadulni a benne lévő rossztól, ebbéli törekvése során azonban hatalmába keríti egyfajta üresség, s egyensúlykeresése során másban is ürességet idéz elő. A Földön élő több  mint hétmilliárd ember ilyen módon nem tudja átértékelni saját helyzetét, önnön ürességük csapdájában vergődnek, úgy, ahogy a Szingularitás nagyon megdöbbentően tudomásunkra hozza; létükkel Szívják a Fényt. Fekete lyukak.

Tudnunk kell, hogy folyamatosan a bennünk lévő nyomorúság megszüntetésére vagy annak átlényegítésére törekszünk. Ennek fényében Benkő Ildikó versvilága közvetlen létfeltárulkozás, érzelmi komplexusokat közelít meg és magyaráz világban-valóságának sajátos közvetítésével. Az Önvigasz című prózavers is az önhit, az önbizalom és az önszeretet triptichonjában láttatja meg, hogy milyen a lélektani segédegyenes…mellyel társaid létét nyugodtan zárójelbe teheted, …utal itt arra is, hogyan jut el az ember a siker biztos titkának tűnő, valójában alaptalan önbízásig…a hübrisz tragikus vétségéig. s küzd az erőszakos jogán, hogy tisztán láthassa önmagát úgy, mint szeretete tárgyát.

A világmegértés és önmegértés kereszttűzében Benkő Ildikó olyan impressziókat közvetít, melyekben valószínűség és szükségszerűség munkálkodik, megtapasztalásai feltérképezésével próbálja visszanyerni, megerősíteni és finomítani érzelmeit, megkísérli önmagát és ezen keresztül a világot is megérteni, s visszatérni az örök titokhoz, az emberi szeretet természetének megértéséhez a krisztusi szenvedés magára vállalásával, úgy, ahogy a gyilkosomhoz sodró lendülete közvetíti: rég / megbocsájtottam / de gyűlnek még szomjasan / mint narancsra lepkék / rám szabadított poklaid / míg megtanullak úgy szeretni / mint te szerettél / kettőnk helyett is lenni…

 A harmónia-vesztettség állapotában Benkő Ildikó legtöbbször a kilátástalanság képeit sorakoztatja fel, lényéből közvetett módon is bizonytalanság, elesettség, tanácstalanság tükröződik, s ez az állapot olyan elkeserítő a ’semmi ’csapdájában, hogy akaratlanul is József Attila Reménytelenül című versét juttatja eszembe.

A Benkő-univerzum a zsoltáros; dicsőítő, áhítatos, bűnbánó költészet nyomvonalán halad, Krisztus szenvedéstörténete önsorsába is beleépül, így attitűdját vágy-önvágy és akarati diszpozíciók is alakítják, valójában ezek költői világának építőkövei.

Test és lélek egymáshoz való viszonyulása, kölcsönhatásuk a filozófia és a spiritualitás központi témája, s olykor igazán zavaró tud lenni, hogy amit a lélekről tudunk, az leginkább a testre gyakorolt hatásából ismerhető meg. Az időnkénti összeférhetetlenség Benkő Ildikó szöveghálójában is az összhang hiányát emeli ki, s a rá jellemző ’építkezés’ alkalmazásával egy alapgondolatból kiindulva vált át fokozatosan fortissimóba, melynek lényegi kelléke a fokozás és a halmozás: idegen kabát / lóg rajtad / idegen illatok/ szálkák, / bolyhok / émelyít / hozzáérnéd / levennéd / nem lehet… sosem találkoznak / a vonalak. A szerző versüzenete csak megerősíti Walt Whitman egy gondolatát, melynek olvasatában: A költészet a lélek nyelve.

Benkő Ildikó áttör a realitások korlátain, és a végtelen dimenziójába tágítja képzetét, így tudja meglátni a látszatok mögött a végtelenben gyökerező lényeget. Folytonos útkeresésben van, átéli a lélek mondat előtti és utáni magányát, a tér azonban érezhetően számára mindvégig az elidegenedés helye marad… észbontó semmiben próbálok valamit találni…panaszolja rezignált hangvételben, majd megerősítésként a teremtőhöz fordul: Létedet iszom, hogy én is legyek, Nem létezem, csak ami belőlem benned hintál…

     Benkő Ildikó költészete bizonyságot ad arról is, hogy az irodalom és az imádság voltaképpen rokonok, nála a mindenség szintjeiben a menny, a bűnbe nem esett világ, a belső erők játéka, a múlt és a pusztító hatalom konglomerátuma kavarodik, így lesz számára az élettér megismerhetetlen, mert hiába van ő maga itt a központban, a tér minden más pontja ott van, ahol nem találja a helyét; előled / hozzád futok / benned hasadok tőled / nem is lehetnék messzebb… nem tudom mi van kívüled / csillagos égbolt a kedvességed / engem véd téged öleltet… óvatosan fogadtalak magamba / bújtam és bújok…

A szavak és a képek ’orgiájában’ érezzük, a racionális tudat csak egyetlen tudatforma, egész más észlelések körülöttük, s ezek csak egy áttetsző függönnyel vannak egymástól elválasztva. Úgy érzem, mintha Simone Weil gondolatai is ott bujkálnának a sorok között: Ki kell tépni a gyökereinket…keresztet faragni belőlük, majd hordani a keresztet nap nap után.

 A versüzenetek közvetítése a Báránytánc formavilágában is nagyon egyedi, a sortörések, a vizuális élményt fokozó képversek számos esetben azt mutatják, hogy olykor valóban lehetetlen a szavak logikus, megszokott rendjét összehangolni a dolgok világának egyediségével. Az üzenetek a szavak és a képek útvesztőiben lapulnak, céltudatos keresgéléssel találjuk meg őket. Az elragadtatott, extatikus én versvilágában szinte önmagán kívül áll, a valóságos én belép a dolgok más rendjébe, igy az érzékelés minden ajtaja megnyílik. A fokozott hatást biztosító halmozás és felsorolás nagyszerű példája a Szerepek című vers, amely az önleleplezésének is igazán autentikus példája: ronggyá hagyott / asszony / hanyaggá kócolt / anya / gondtalanná mocskolt tanár… ajtó vagyok noha tele / rajtam / sok ezer zár van.  A szerző eksztatikus állapota a rejtett áramlatokba is belép, s feltárja, szabad áramlásba tereli a tudatalattit.

 Ahogy a költő túllép a hétköznapi nyelvhasználat korlátain, érezzük, a szerzői szándék nem más, mint finomítani érzelmeit, megérezni önmagát és ezen keresztül a világot, úgy, ahogy a helyem lakonikus tömörséggel megfogalmazza; önként vállalt beletörődéssel, alázatosan fogadva embertársai reakcióit. könyörülj ellenségeimen / őket melengessem / helyettük fagyjak meg / hadd röhögjenek

Benkő Ildikó káosz utáni csendre vágyódik, el tudja fogadni, ha teljesen magára marad, ekkor mutatkozik meg igazi embersége s végül megadatik számára a célba érés öröme. S azt a tényt is el kell fogadnunk, hogy az igazságot is a metaforákon és a mítoszokon keresztül lehet megtalálni, az útkeresést azonban minden esetben a beletörődés és a kényszerű elfogadás kíséri, az azonosság-másság, egység-különbözőség már Platon által is megfogalmazott dialektikája szerint.: ki keres talál / de nem ami kerestetik / az találtatik .

    Benkő Ildikó versvilága a létben való boldogulás kétes bizonyosságait tárja fel, közben beenged saját világába, szubjektív élményfolyamának befogadóivá válunk. Transzcendens perspektívákat nyitva mi is tudni akarjuk, mi a véges valóság létének és végességének az oka. Sokszor amit nem értünk, azt véletlennek hisszük, Benkő Ildikó azonban érzi, hogy ezeknek a homályban veszteglő véletleneknek a megértéséhez is a krisztusi úton kell haladni egyéni létstációinkat megélve. Ha sikert remélünk életünk menetében, kövessük Márai Sándor néhány tanácsát, hiszen ezek a gondolatok Benkő Ildikó elképesztően egyedi költészetének vezérfonalai is: Boldoggá az tehet, aki boldogtalanná is…Van, akit azért gyűlölsz, mert szeretni is tudnád.

 

Benkő Ildikó: Báránytánc. Cédrus Művészeti Alapítvány, 2019.

Kép: Paul Klee.

„Rögtön felfogta a pillanat nagyszerűségét, azt, hogy váratlanul fül- és szemtanúja lett az egyik legbensőségesebb dolognak a világon, egy mű születésének…”(részlet a címadó elbeszélésből)

Forgács Péter második novelláskötete hat évvel a Szuperhold után, a Kalligram Polgári Társulás (Dunaszerdahely) és Könyv- és Lapkiadó (Pozsony) gondozásában jelent meg 2024-ben.
A Párkányban élő prózaíró könyvének gyönyörű líraiságú címe a közvetlenség szerzőnknél megszokott hangütésével indít, ugyanakkor az alkotói válság és kiútkeresés – állandóan visszatérő – motívumára utal egyetlen hiányos mondatával.
A régóta készülő prózakötet minden darabja már megjelent irodalmi folyóiratokban − most együtt olvasható mind a tizenöt.  Magasra tette a mércét az első kötet, amely két kiadást is megélt (Madách Kiadó, 2018 és 2020). Áthallás, kapcsolódás számtalan fellelhető a két Forgács-kötet között. Ilyenek kedvelt toposzai: a játék és a verseny (A mestermű; A tökéletes játszma), a csillagászati jelenségek (Szuperhold; Az isteni Truk Tugennov), a kutya−ember – kapcsolat (Isteni lábbeli; Délibáb), az utazás (Bocsa, Checkpoint Charlie; Tíz nap a paradicsomban), a párkapcsolati válság (Rom; Délibáb, Ablak).
A gazdag tematika egyetlen narrációs szerkezetet visz végig, nem játszik annyiféle formával, mint a Szuperhold. Benne egy címével napszakokat megnevező novellanégyes, illetve az író-elődöket ironikusan megidéző két hommage-novella áll, kapcsolódva az említett Forgács-féle toposzokhoz. Az atlétatrikós halála és Az isteni Truk Tugennov a narrátor mindenhatóságát játssza ki az általa elismert és tisztelt Mészöly Miklós, illetve a palindrommal megidézett Kurt Vonnegut nagysága ellen („… a teremtés és a világvége pillanatában, minden kétséget kizáróan csakis én lehetek az egyetlen hiteles narrátor…”).
A „Húgomnak” szóló ajánlás után egy iker-témájú elbeszéléssel nyit a mostani könyv. A Kötelék   azonban nem csupán a Spanyolországban felnőttként felkutatott ikertestvérrel való találkozás, hanem az öntükrözés novellája is. A falusi miliőből a nagyvilágba kerülő elbeszélő saját novellatémáit látja viszont nyugati látogatása során egy kiállítás képeiben: az elemi boldogságot hajszoló rögeszmés alakokat, akiket ő már megírt. A szöveget olvasva a rejtély megfejtése helyett ráismerés, amit kapunk. Ismert ez az eljárás az orosz és a német romantika irodalmában, Puskinnál (Pikk dáma, A lövés) vagy Hoffmann-nál (A homokember, A kis Zaches).
A múlt rendszert megidéző, hagyományosan anekdotikus darabok (Hajnali hat, Délután hat, Bogárka) mellett az Ablak és a Délibáb a hosszú elbeszélés és a (kettős) fordulatra épülő novella két alaptípus Forgács Péter új könyvében. Az Ablak forgatókönyvszerű, és olyan motívumokat használ, mint a műbeli film- és regénypárhuzam (Juliette Binoche [Csokoládé]; John Williams: Stoner), illetve a „hely színei”-ként szerepel benne Esztergomban jellegzetes kis-dunai  lakóhajó, valamint a nagyváros flaszterén felfénylő délibáb.

(Forgács Péter: Veled marad, elkísér (Kalligram Polgári Társulás, Dunaszerdahely és Kalligram Könyv- és Lapkiadó, Pozsony, 2024), oldalszám: 112., ára: 2990,−Ft.)

Kép forrása: Irodalmi Szemle