Címke: tudomány

Hogyan ölte meg Brenner József Csáth Gézát?

A gazdaság rendszere nem tud gyógyítani vagy oktatni, a politika rendszere nem képes megoldani a gazdaság problémáit, a morál nem képes profitot termelni, a művészet rendszerében nem születnek tudományos eredmények, a tudósok nem művészeti alkotások formájában teszik közzé kutatásaik eredményeit.


Születésnapomra (január 7-ére) egy kedves barátom megajándékozott Szajbély Mihály: Csáth Géza élete és munkája című könyvével. Az alcíme (mely barátomnak is oly igen elnyerte tetszését): Régimódi monográfia. Régimódi azért, mert bár 2019-ben jelent meg, és a legfrissebb tudományos eredményeket dolgozza föl, és bár azt is nagyon jól tudja szerzője, hogy egy művész esetében az életrajz és a műalkotás két különböző szövegtípus, a kötetben mégis tudatosan keverednek az életrajzi források (például naplók) és a szépirodalmi művek értelmezései. Miért? Azért, mert Csáthnál a kettő szorosabban összefonódik, mint más szerzőknél. Élete ismerete nélkül jóformán a munkáiról is alig tudnánk beszélni.

Most olvasom ezt a könyvet, most kaptam kedvet hozzá.

Csáth Gézáról egyébként alig tudtam többet, mint amennyit egy irodalom iránt érdeklődő, a témában nem jártas ember tudhat. Tudtam, hogy valódi, polgári neve Brenner József volt; tudtam, hogy polgári foglalkozása orvos volt; tudtam, hogy Szabadkán született, és hogy Kosztolányi Dezső unokatestvére (egy időben egyik legjobb barátja, lakótársa, tréfamestere) volt; tudtam, hogy írt pár zseniális novellát, amelyben halál, misztikum, borzongás és gyönyör valamiféle szecessziós prózában vegyült el egymással; és persze azt is tudtam, hogy tragikusan korai halálát (mindössze 32 évet élt) közvetve a morfiumfüggőség, közvetlenül pedig öngyilkosság okozta. És még valamit: a magyar- és világirodalom egyik legcsodálatosabb versének tartom Kosztolányi: Csáth Gézának című művét, amely persze talán nem is annyira Csáthról szól, mint inkább az elmúlásról, a halálról, arról, hogy aki egyszer eltávozott, az soha vissza nem tér, és ily módon a szöveg méltó párja az utolsó Kosztolányi-verseknek, a Halotti beszédnek vagy a Hajnali részegségnek. E miatt a vers miatt Csáth személye valamelyest mégiscsak jobban foglalkoztatott, mint amit egy nagyon tehetséges, de a legnagyobbak közé mégsem sorolható szerző egyébként megindított volna bennem.

A monográfiának most értem el nagyjából a közepére. A “közepe” azonban egyszersmind az epicentruma is a könyvnek, ez tartalmazza az egész munka eszmei magját. Bár terjedelmileg éppen ez a középső, ötödik fejezet (Az utolsó medikus év. Kitejesedés és a hanyatlás megalapozása) a legkarcsúbb, mindössze húsz oldal, az igazi mondanivaló itt sűrűsödik össze; és talán sűrűsége miatt is robbant bennem akkorát, hogy még a könyv végigolvasása előtt írni akartam róla.

Ez a fejezet tartalmazza az alaptézist, a választ arra az alapvető kérdésre, hogy végül is miért tört derékba ez az üstökösként induló karrier. Miért nem tudta Csáth ugyanazt az utat bejárni, amit unokatestvére, noha összességében valószínűleg nem volt tehetségtelenebb nála? A morfium miatt? Nem. A morfiumfüggés nem kiváltója, hanem következménye volt a hanyatlásnak.

Szajbély egy sokkal meglepőbb elmélettel hozakodik elő. Csáth pályáját az törte derékba, hogy gyakorló orvosként, művelt és érdeklődő emberként 1908 tavaszán végigrágta magát németül a pszichoanalízis egyik alapművén, szóval elolvasta Sigmund Freud könyvét, az Álomfejtést.

Nem fogom itt megkísérelni, hogy pár bekezdésben összefoglaljam azt az egyébként is tömör húsz oldalt, amelyben Szajbély kifejti és megmagyarázza tézisét. Csak azt a mondatot és eszmei összefüggést szeretném kiemelni belőle, amely engem személy szerint is legjobban megragadott, és mintegy atomvillanás fényével világította be azt a homályt, amelybe modern korunk identitásválságai közepette nap mint nap beleütközünk, és amely majdnem engem is annyira padlóra vert, kétségbe ejtett, és tönkretett, mint Brenner Józsefet.

Az eszmei összefüggés Niklas Luhmann rendszerelmélete, a mondat pedig a következő:

A gazdaság rendszere nem tud gyógyítani vagy oktatni, a politika rendszere nem képes megoldani a gazdaság problémáit, a morál nem képes profitot termelni, a művészet rendszerében nem születnek tudományos eredmények, a tudósok nem művészeti alkotások formájában teszik közzé kutatásaik eredményeit.

Luhmann elmélete szerint a modern társadalmat az különbözteti meg a középkoritól, hogy mivel sokkal komplexebbé vált, a társas élet különféle alrendszerekre oszlott. Ezek az alrendszerek (pl. politika, művészet, gazdaság stb.) a saját különböző szabályaik szerint működnek, és csakis akkor tudnak hatékonyan működni, ha szabályaik a többi alrendszeréivel nem keverednek. Az egyes emberek ugyanakkor több alrendszernek is részesei lehetnek (és általában részesei is), minélfogva a modern ember nem pusztán egyetlen monolit identitással rendelkezik (mint a középkori), hanem számtalan különböző identitással. A lelki béke és a kiegyensúlyozott élet záloga, hogy az ember ezeket az identitásait megfelelően el tudja különíteni, “menedzselni” tudja.

Magam éppen nemrég írtam róla, hogy a gazdaság rendszere is csak akkor képes hatékonyan működni, ha figyelembe veszi az etika szabályait; ugyanakkor azt is hangsúlyozni kell, hogy a gazdaság alapvető működési szabálya nem az etika, hanem a profit. Vagyis a részrendszerek időről időre érintkeznek egymással, de lényegüket tekintve elkülönülnek. És aki ezt nem veszi figyelembe, képtelenné válik az adott alrendszerben hatékonyan teljesíteni. (Például ha valaki a politikában folyton a morálra hivatkozik, valószínűleg nem lesz eredményes politikus; és aki a művészetet tudományos ismeretek kiaknázási lehetőségének tekinti, soha nem lesz igazi művész. További példák naphosszat sorolhatók.)

Luhmann rendszerelmélete nem volt új számomra. Egyrészt magától a szerzőtől is olvastam már pár szöveget (nem sokat); másrészt éppen Szajbély Mihály volt az, aki egy másik nagyszerű könyvében már kísérletet tett rá, hogy a luhmanni rendszerelméletet az irodalomtudományban is alkalmazza. Ez az említett könyv A nemzeti narratíva szerepe a magyar irodalmi kánon alakulásában Világos után valósággal lenyűgözött, mert rendet tett a fejemben számos olyan problémát illetően, amelyekről addig csak zavaros elképzeléseim voltak (pl. hogy mit jelentett a XIX. századi nemzetfogalom, mikor alakult ki a “nemzeti” irodalom Magyarországon, hogyan különült el egymástól széppróza és értekező próza, és így tovább).

Artisjus-díjat kapott Szajbély Mihály, az SZTE oktatója – Szeged ...

Szajbély Mihály

De csak most döbbentem rá, hogy ez a kérdés engem is mennyire személyesen érint.

Hiszen magam is kapcsolatba kerülök ezekkel az alrendszerekkel. Van egy identitásom a gazdaság alrendszerében; van egy a politikáéban; van egy az etikáéban; van egy a szakmámban; és van két olyan identitásom is, amelyik parlagon hever: él bennem egy elvetélt tudós, és egy elvetélt művész. Ez utóbbi kettő számomra a legizgalmasabb, éppen azért, mert ez utóbbi kettő volt számomra a legtöbb gyönyört és izgalmat okozó terület.

Csáth katasztrófáját az okozta, hogy nem tudta a tudósi, orvosi identitását a művészével összhangba hozni. Mihelyt mélyebben belemerült a freudizmusba, rádöbbent, hogy saját írásaival mintegy leleplezi magát, legtitkosabb vágyait, örömeit, késztetéseit. Olyan, mintha meztelenre vetkőzne a világ előtt, közönség elé cipelné lelke legmélyebb, többnyire mélyen szégyellnivaló bugyrait. És ez a rádöbbenés megbénította a kezét, amikor írni kezdett volna.

Meghökkenve érzem, hogy hiszen velem is ez van! Hiszen én is ezért nem tudok írni! Annak megbolygatása, ami bennem van, nem hozható összhangba polgári énemmel. Márpedig az irodalom számomra is az, ami Csáth számára: annak kifejezése, ami más módon nem fejezhető ki. Ugyanakkor a tudományos életre is alkalmatlan vagyok, szintúgy lelki okokból. Hiszen ott sem lennének kisebbek az igényeim: valami olyat mondani, ami valóban megállja a helyét. Az irodalom- és nyelvtudomány ugyanakkor nagyon nehezen (vagy még inkább: sehogyan sem) különíthető el a fejemben egy csomó olyasmitől, ami folyamatosan belekúszik. Emlékszem a pánikra és kétségbeesésre, ami elfogott akkor, amikor egy tudományos dolgozatot kellett készítenem: azt éreztem, hogy képtelen vagyok megragadni, leszűkíteni, elemeire bontani a témát, annyi minden belekúszik és összezavarja.

Nem azt mondom, hogy én olyan tehetséges lennék, mint Csáth; inkább azt, hogy úgy. Vagyis túl sok minden érdekel, nem tudom (és igazából nem is akarom) leszűkíteni az érdeklődésemet egy bizonyos területre. Kosztolányi csak író volt, és más semmi. Érdekelte persze minden, ami a világban észlelhető volt, de éppen csak annyira, amennyire azt íróként használni tudta. Így használta a freudizmust is; eszébe sem jutott, hogy ez az akkor fiatal és izgalmas tudomány szét tudná roncsolni írói ambícióit; tisztában volt vele, hogy a tudomány sohasem értheti a művészet lényegét. El tudta különíteni a kettőt. Csáth egyfajta univerzális művész volt: író, festő, zeneszerző, és mélyen érdeklődött a természettudományok iránt is, gondolkodását legalább annyira befolyásolta Darwin, mint Tolsztoj. Írni akkor tudott igazán, amikor boldog tudatlanságban elfelejtkezett róla, hogy egy novellát tulajdonképpen “tudományos” szempontból is vizsgálni lehet. Amikor erre rádöbbent, némi túlzással egy sort sem tudott leírni többé.

Az ismertebb magyar írók közül Csáth talán az egyetlen, aki művésznevén vált ismertté. Ezt a tényt korábban egyfajta esetlegességnek tartottam. Valahogy úgy képzeltem, akkoriban sokaknak lehetett művészneve, és az övé valahogy rajta ragadt. Most, Szajbély könyvét olvasva világosnak tűnik, hogy ez korántsem esetlegesség volt: éppen Brenner József személyiségéből következett. Őbenne két ember élt: egy természettudományok iránt élénken érdeklődő, professzionális orvos és pszichiáter, akit Brenner Józsefnek hívtak; illetve egy különleges novellákat szerző író, akit Csáth Gézának. Amikor Csáth olvasni kezdte Freudot, rá kellett döbbennie, hogy ez az elkülönítés korántsem olyan problémátlan, mint képzelte: az élet valamennyi jelensége vizsgálható tudományos alapon. Két alrendszerben használt két különböző identitása elkezdte irritálni és zavarni egymást, ami ahhoz vezetett, hogy személyisége összeomlott. Brenner József megölte Csáth Gézát.

Van-e ebből valamilyen tanulság számunkra? Bizonyára. A társadalom különböző alrendszerei elkülönült szabályok szerint működnek, és aki ezeket a belső működési szabályokat nem fogadja el, az csak irritálni tudja az adott rendszert, sikeressé válni benne nem. Ez az irritáció adott esetben persze lehet olyan erős, hogy a belső működési szabályokra is kihat, de a modernitásban az már nem fordulhat elő, hogy valamennyi alrendszer tartósan egyetlen alapelv szerint működjön hatékonyan. Korunkban a teljességnek csak illúziója létezhet. Annyiféle ember vagyunk, ahány alrendszerben mozogni kezdünk. Okkal állít ez nagyon sokakat kihívások elé, és érthetővé teszi azt a sajátos neurózist és frusztrációt, amely jelenkorunkra olyannyira jellemző.

„A szó elszáll… a kép megmarad” (Pusztai Virág: A képekből összerakott ember)

Theodor Fontane Porosz esküvőjében a főhős, a fess katonatiszt nem hajlandó feleségként elfogadni a himlőhelyektől elcsúfított, számára mégis vonzó Victoire-t, hanem számtalan kalamajka (teherbe esés, kikényszerített esküvő) után öngyilkosságba menekül. Hiszen hogy nézne ki egy „pettyes arcú”, himlőhelyes hitves az ősök arcképcsarnokában, annyi szabályos orcájú ükanya, dédanya és nagymama között? Schach von Wuthenow, a főszereplő még egy képzeletbeli beszélgetést is lefolytat a festővel, akinek el kéne tüntetnie a jövendőbeli asszony himlőhelyeit. A regénybeli katonatiszt számára az arcképcsarnok azt az esztétikai és morális keretet jelképezi, ahová jövendőbelijével be kéne illeszkedniük. A halottak képmásai, a sok déd- és ükanya a norma halhatatlanságát is képesek kötelező erejűvé tenni.
Ám nemcsak Schach von Wuthenow, hanem mi mindannyian a képek hatalmában vagyunk.
Hogyan (miképpen) történhetett így?

 

Pusztai Virág médiafilozófus A képekből összerakott ember c. monográfiájában szinte minden létező aspektusból veszi szemügyre a vizualitás nyugati civilizációban betöltött szerepét. A képiség manapság majdhogynem olyan jelentőségteljes téma a humán tudományokban, mint a nyelv volt nem is olyan régen.
De vajon csak a médiatudományban jártasak forgathatják ezt a monográfiát haszonnal? Azt a vizuális kommunikáció kutatásában való komolyabb elmélyülés nélkül is érzékeljük, hogy a szavak – a bibliai kultúrára jellemző – uralma után a képek átvették fölöttünk a hatalmat, és immár nem is esik nekünk sem nehezünkre elképzelni egy olyan távoli jövőt, ahol már csak a „szakemberek”, az elit tagjai tudnak írni-olvasni? (A kisgyerekek  sokasodó tanulási és koncentrációs problémái tapasztalva ez a jövő talán nem is  olyan távoli.)
Milyen volt a kereszténység előtti képkultúra? Hogy tartották a képek “mágikus fogságban” a képek szemlélőit? Milyen volt a középkor, ahova sokak szerint épp „visszatérünk”? Hogyan győzi le a reneszánsz a középkori ember képtisztelettel kapcsolatos „vizuális gátlásait”? A képek készítésére és fogadására alkalmas eszközök elterjedése, a vizuális információcsere, a ma látható, irtózatos képdömping hogy változtatja meg a szavak világát? Az emlékezést, az időt, az identitást, a kommunikációt? Vajon egyetemes-e a képek nyelve? A vizuális kommunikáció esetében beszélhetünk-e még „bábeli nyelvzavarról”?

 

Ez a lenyűgözően gazdag monográfia irodalomtörténészek számára sem haszontalan. A „képmás” problémája ugyanis nemcsak a vallásban és a vizuális művészetben jelenhet meg. Mindig gondolkodunk, ha képeket „látunk” – de vajon képesek volnánk-e gondolkodni vagy beszélni képek nélkül? Hogy feszíti szét a képiség „kényszere” a szavak egyeduralmát a költészetben, és hogy lesz ihletője a költészet vagy az elbeszélő irodalom a vizuális művészetnek?
Az emlékezést a legtöbb trubadúr a szívbe zárt kép metaforájával fejezi ki. Bárhol is jár a költői én, a kedvese vele marad, mert „képét” a költői én mindenhova magával viszi. Ez az arckép természetesen mindig az elmúlt boldogságot, a tavaszt jelképezi, a trubadúrok időfogalma eme vizuális kód nélkül talán meg sem szilárdulhatott volna.
De milyen képekről is beszélnek ezek a költők a XII-XIII. században? Hogyan is képzelték el ezeket a „szívbe zárt hölgyeket”?  Mozgóképként? Profán oltárképként? Portrékat világi személyekről a XII-XIII. században még nem gyakran festettek. A trubadúrok „emlékképei” mégis mintha portréra engednének következtetni (az arcot, a szemet „tükrözik”) – és ha ez tényleg így van, akkor a költői retorikában rejtőző vizuális kód nemcsak a középkori individualitás megszilárdulásához járult hozzá, hanem megelőlegezte a képzőművészetet. Hiszen egy emlék arcképként való rögzítése (tulajdonképpen elképzelése) hozzátartozott a személyes integritáshoz – „rögzített” képek nélkül is.  A láthatatlan képek inspirálják a láthatóakat. A retorikában rejlő vizuális kód magát a festészetet. Hasonló jelenségre figyelmeztetnek a ferences himnuszköltők által megénekelt, a festészetben a költői szövegeket követően ikonikussá lett passió-ábrázolások is (Stabat mater).
De vannak a portréknál is elképesztőbb vizuális műtárgyak a középkori irodalomban. Trisztán, a költő egy szobrot emel a távol lévő Izoldának, ezt egy barlangba cipeli, és ott „bálványozza”. A XIII. században (épp a bálványozást kerülendő) többnyire csak a templomkapuban vagy a templomában kívül helyeztek el egészalakos szobrokat, valódi portrészobrokról pedig alig van a korból tudomásunk. És most képzeljük el, hogy egy kizárólag fegyverforgatásban és költészetben jártas lovag egyszercsak szobrot „emel”! De hogy? Milyen eszközökkel? Milyen segítőkkel? A szoborkészítésről a korabeli regényíróknak nem sok fogalmuk lehetett. De a „bálvány” szó mozgósít egy képet, a kép aztán szoborszerűvé,  kézzel foghatóvá válik a szövegben (Trisztán letérdel elé), az „élethű szobor” pedig  életre hív egy művészi tevékenységet.
Pusztai Virág nagyon mélyen foglalkozik fényképészet és portréfestészet, fényképészet és kép viszonyával. De egy kezdetleges „médium” már ezt megelőzően befolyást gyakorolhatott a portréfestészetre: ez pedig a tükör. (A víztükör még nem igazán képes az arcok egyedi jellegzetességeit „visszaadni”: a kora középkorban még  kevesen tudhatták, hogy hogy „néznek ki” a másik ember szemében.) Mihelyt a tükör, ez a kifinomult és méregdrága luxuscikk elterjed, mint amolyan „nőies kiegészítő” (vagy  afféle kezdetleges protézisz) megjelenik a fiatal hölgyekről készített  portrékon is.  A magukat donátorokként lefestető késő középkori arisztokraták és nagypolgárok nyilván már mind látták a saját vonásaikat, és ezt a tükörben látott képmást akarták a megrendelt oltárképeiken viszontlátni. De a „tükrözés” tulajdonképpen régebbi, mint a tükör elterjedése vagy a nyugati portréfestészet.  A trubadúrok verseiben a költői én szemében vagy szívében „tükröződik” a másik. Ráadásul a középkori szív olyan, mint a web-kamera vagy a modern fényképezőgép. A vonások megőrződnek – ha kell, mindörökre.
A nyugati képkultuszt nemcsak a vizuális művészet vagy a technológiai újítások inspirálják, hanem a költői retorika vizuális kódja is. A kép akár képek nélkül is a nyugati civilizáció alapfogalmai közé tartozik, az én és a másik, a külső és a belső, a múlt és a jelen megkülönböztetésének egyik legfontosabb eszköze.  Talán a kevesebb erotikus tabuval függ össze, hogy miért épp a világi / udvari irodalom képes erre a dinamikus képiségre.

A modernséget leírhatnánk a képek lassú deszakralizálódásának, láthatóvá, sőt tömegessé válásának folyamatával. Pusztai Virág számtalan aspektusból, társadalmi folyamatokra különösen érzékenyen mutatja be, hogy mára hogyan lettünk a „vizuális portfoliónk”, a minket tükröző képek sokaságának foglyai. Miközben a kép tömegessé válása előrevetíti az emberi képzelet lassú visszafejlődését és az emberi méltóság devalválódását is. Ahol (arc)képeket számolatlanul lehet reprodukálni, torzítani, javítani, felhasználni (dekorációként akár), sőt elfelejteni, kihajítani, ott hamarosan az arc „tulajdonosa”, a képek szemlélője is veszít önnön fontosságából. A kép, amely a trubadúrok számára a múltat (a tavaszt) segített megőrizni, a jelentől (a téltől) megkülönböztetni, a mai képszerkesztő eljárásoknak köszönhetően a múlt átalakításának is eszköze lett. Az életünket elárasztó képiség már a nyugati időfogalom felbomlasztásával fenyeget.

Szűkös tudása miatt a sorok írója képtelen felmérni, hogy Pusztai Virág az egész képirodalmat áttekintő, a képekről való számtalan elmélkedést és véleményt tükröző monográfiája mennyire innovatív, hogy miben más a szerző álláspontja, mint a többi média-filozófusé. Csak bizonyos hangsúlyváltást érzékel: a szerzőt mindenekelőtt az emberi egzisztencia és a képiség viszonya, a vizualitás antropológiája foglalkoztatja. De nem is kell ahhoz média-szakembernek vagy média-filozófusnak lennünk, hogy ez a jól megírt, pazarul szerteágazó, rengeteg szempontra érzékeny monográfia ablakot nyisson nekünk egy felkavaró világba.

 Pusztai Virág: A képekből összerakott ember.
Budapest, Gondolat Kiadó, 2020.

 

 

 

 

Szabad szemmel (Polgár Anikó: Paleocsontevés)

Furcsa azzal dicsérni a gyerekverseket, hogy nemcsak mulatságosak, hanem „okosak” és elgondolkodtatóak, hogy képesek a felnőtt világot, a társadalmat, a minket körülvevő technikai univerzumot, a biológiai sokféleséget felszabadítóan új szemszögből bemutatni.
Hogy lehet papírból internetet csinálni? Hogy lehet lassan vagy gyorsan aludni? Miképp lehet vérré, hóvá, csonttá válni?
A Dunaszerdahelyen élő költőnő és tudós, Polgár Anikó jambikus lüktetésű szabadversei nem a gyerekkor „ártatlan báját” hangsúlyozzák. Persze bájos, ahogy egy gyerek megpróbálja maga körül dekonstruálni a világot.
De hogyan teszi? Mi alapján? Itt válik a dolog igazán izgalmassá. Miből indul ki? Hogy gondolkodik? És talán ez Polgár Anikó verseskötetének egyik legfontosabb kérdése.
A gyermeki világteremtés egyik alapja a nyelv. A lánglovag-gyerekek éjszaka sem hűlnek ki, velük lehet fűteni a lakást, megspórolni a villany- és a gázszámlát, a fényüknél éjszaka még olvasgathatnak is a szüleik. Alighogy lehunyja a szemét a gyorsalvó, máris jó reggelt kíván, hiszen gyorsan eltelt az éjszaka, ő kialudta magát. Ha Istent nem láthatjuk szabad szemmel, semmi gond nincs, megnézzük majd mikroszkóppal.
Mi, felnőttek nem fogalmazunk elég körültekintően, és elárasztjuk a gyerekeinket ostoba szentenciákkal. Aki sokat alszik és sok tejet iszik, az megnő – ebből viszont az következik, hogy aki keveset alszik és iszik, az visszamegy a bölcsődébe, pólyás baba lesz, és kezdheti az életét elölről. Mert halál vagy végérvényesség ebben a gyermeki világban nincs, és az idő is egészen másképp, játékosan tagolódik.  A szendvicsünkben vagy a vasárnapi ebédben dinócsontokat találhatunk, mert a névadással és a játékkal könnyen áthidalhatjuk a minket a dinóktól elválasztó évmilliókat.
De a gyerek és a felnőtt közötti határokat is. Már tudjuk, milyen is az, ha én fecske lennék… Ám mi történne, ha anyukám lenne a fecske?  Ha sárból vagy hóból lenne? Ha egyszercsak vízzé vagy jégkunyhóvá válna?

A szellemes, meghökkentő, abszurd módon zseniális verseket olvasgatva eltöprenghetünk azon, ez a gyerekvers-kötet vajon a gyerekeknek vagy a gyerekekről szól? Nem abban az értelemben, ahogy gyerekszájról beszélünk, mikor is a gyerek éles szemmel veszi észre a felnőtt társadalom hibáit, fogyatékosságait, mikor is a költő (a gyermek, az elképzelt gyermeki ártatlanság maszkja mögül) meginti vagy kritizálja a többi felnőttet. Ezek a versek nem intenek meg senkit. Nem lepleznek le. Egy párhuzamos univerzumot mutatnak be, ahol a szavakba vetett bizalom egy egészen más, de logikus, a maga módján működő valóságot teremt. Ennek a világnak a sajátos működőképessége bizonytalanít(hat) el bennünket, hogy a mi világunk nem egy alternatív valóság-e.
Én nehezen tudom elképzelni, hogy ezt a kötetet, nem a felnőttek, hanem a gyerekek élvezik a legjobban.
Gyenes Gábor szellemes és mulatságos rajzai közül épp az „ősemberes rajz” került a kötet címlapjára. Ez azt sugallja, hogy a kötetben bemutatott gyerekek (Kornél és Flóra) vagy egyáltalán a gyerekek valami ősi, egyszerű, Frédi és Béni-sen primitív világlátás képviselői, és most majd megnevettetik az együgyűségükkel a felnőtteket. Nevetni nevetünk, de Polgár Anikó kötetében valódi együgyűségről szó sincs. A gyerek tulajdonképpen doktrénerebb, mint a felnőtt: képtelen elfogadni, hogy a szavak nem automatikusan vonatkoznak a valóságra, a világ nem teljes mértékben a nyelv, az emberi beszéd leképeződése. Hogy a nyelv nem ruház fel varázserővel. Hogy nem lehetek mindaz, amit képes vagyok elképzelni vagy kimondani.
De vajon csak a gyerekek hajlamosak efféle „tévedésekre”?
Ajánljuk mindazoknak ezt a különleges verseskötetet, akik nemcsak a saját előfeltevéseik és tapasztalataik között szeretik jól érezni magukat.

 

Polgár Anikó: Paleocsontevés.
Anser Társaság. Hetény. 2019.

 

„Mert mikor a nap alászáll, eltűnik minden festék.” (Borbély Szilárd: Halotti pompa)

Párját ritkítóan igazi, illúziómentes, megszenvedett életmű Borbély Szilárdé. Ebből is kiemelkedik rablógyilkosság áldozatául esett szüleiért alkotott szekvenciás könyve, a Halotti pompa. A költő szüleit, saját lelkét, énjét, az embert gyászolja. A 9. oldalon szüleit nevezi meg, értük a halotti könyörgés. A papi szerkönyvek műfajai, hangvétele, ritmusai (pl. a Stabat Materé), transzformált idézetei, a képek, a könyv régies helyesírása, papírja a 9. oldal ígéretét váltják be. Közönségét valós imára hívja. Ugyanakkor szellemi, műfaji, nyelvi sokszínűséggel, gazdag intertextualitással kápráztat el.
A kötetben modernség előtti műfajok: főként legendák és szekvenciák, példázatok, emblémák, enigmák váltják egymást kissé szabálytalan, érzelmi hullámzást adó rendben, de előfordul az újszövetségi levelek hangján írt episztola, haláltánc, elmélkedés, siralom, imádság is. A versek egymásutánja traumatörténetet rajzol ki a gyilkosság külső, a gyászoló belső történéseit, elmélkedéseit, imáit tartalmazó Nagyheti Szekvenciáktól (Első könyv) a földolgozási kísérletként is olvasható Ámor & Psziché-Szekvenciákon (Második könyv) át egészen az emberiségért tartott elmélkedésként is értelmezhető Hászid-Szekvenciákig (Harmadik könyv). A három könyv a test-lélek-szellem irányt mutatja, három hagyomány földolgozása (kereszténység, görög mitológia, zsidó hagyomány). Minden könyv elejére és végére gondos jegyzetekkel ellátott vendégszöveget illeszt elő- és utóhangként, az egész kötetet is előhanggal és utóhanggal zárja le. A hármas számmisztikát adó rendkívül szabályos formát szándékosan bontja meg a könyvekbe foglalt versek számával (40-40-39), ezzel azt a képzetet kelti, hogy a megtörtség a legmagasabb helyen van, ahol a tökéletességnek kéne lenni, a számok (a logosz) szintjén. Több versben is megjelenik a hármas szám. A Testben élni címűben (82.o.) rögzíti, hogy három reprezentációs sík van, a tárgyi világé, a képzeté, amikor a tárgy fölidéződik a tudatban, és a nyelvé, amikor azt tesszük, hogy a tárgy képzete egy másik tudatban is fölidéződjön. Minthogy „testben élni maga a halál” (82.o.), mélyebb reprezentációs síkot keres, a nyelvét, melyet a tárgyi világnál biztosabbnak, közvetítésre alkalmasabbnak tapasztal. A Három Titok szekvenciája című versben (133-134.o.) az én három szintjéről elmélkedik. Az első szint az éntudat, a mindenki számára adott öntudatlan szint, a második az én, aki már olvasni tud a derengő ősfényben, a harmadik, aki azt mondja: Én, aki el tudja olvasni a kövecskébe vésett betűket. A kövecske valószínűleg a Jel.2,17-re utal: „A győzedelmesnek […] adok […] fehér kövecskét, és a kövecskén új írott nevet, amelyet senki nem tud, csak az, aki kapja.” A Három Titok szekvenciája szerint is a nyelvé a legmagasabb létezésmód. Csakhogy a többi kortárs költő nyelve nem volt alkalmas az itt következő, súlyos tartalmak adekvát kimondására. Borbély fölszámolja a nyelvnek ezt az inadekvátságát, hazugságát. Kihagyásokkal, szórendi cserékkel, szaggatottsággal, képzetek össze- és szétcsúsztatásával alkalmassá teszi a trauma kifejezésére.
Beavató könyv a Halotti pompa. Aki könnyű, életelveit igazoló olvasmányra vágyik, zavarónak találja. Aki az igaz felé tart, tudja, hogy terhe van a látásnak. Borbély Szilárd farkasszemet néz a gonoszsággal és annak forrásával, hívő megfogalmazásban a Gonosszal.
Olthatatlan fájdalmat okoznak  a sorai. „Aki sötétségben él, / nem ismeri a félelmet.[…] A megtámadt állatnak [a szemevő halak] / csak a szemét tépik ki. Majd könnyedén kiszakítják / a másikat is. A megvakított hal úszik még egy ideig.” (A Halszem Példázata, 80.o.) „Elég megölni / az Ént, s a maradékait / a Központ majd kitörli” (188.o.) A szenvedést okozók gyakran csak áldozatuk szívét tépik ki (pl. lemészárolják a szüleit), amibe aztán ő úgy pusztul bele, hogy sokan nem is veszik észre az ok-okozati összefüggést. Ilyen édesanyja és édesapja utáni harmadik áldozat Borbély Szilárd is, A Halszem Példázata önpéldázatként is olvasható, a kötet címét e szerint értelmezhetjük úgy is, hogy a szerző reménytelennek érzi a feldolgozó munka sikerét, erejéből fölépülésre nem, csak földíszítésre, szép elmondásra futja. Tehát saját halotti pompája is a kötet. A tettesek a következményekért vállalt felelősség helyett többnyire örömhöz való jogaikat követelik. Költőnk tettesei szociopaták, nem érzik tetteik súlyát. Fásultak, empátiátlanok a szomszédok, a természet („Aztán a nap sütött.”17.o.), a törvény emberei: „A nyomozók unottak. Őket nem érinti / meg semmi már. Részegen érkeztek, és a / szomszéd büfében rátöltöttek. A hullákat / Húsvét miatt gyorsan eltemették. Az ügyet / ad acta tették. És nem kapcsolták be a Dies iraet.” (Végső dolgok – A Halál, 17.o.) „A vádlottak az első sorban ültek. Délben / ebédszünetet és csendespihenőt kértek, mert / jár nekik. Egymás között néha nevetgéltek, / mikor egymásra néztek. Az őrök velük // együtt nevettek. […] A gyilkosok számára a büntetés értelmetlen, mert / a tett elkövetésekor elveszítette jelentőségét. // Nincs teher, mely a vállukat nyomja. Szabadok. / Csupán a papírokra várnak. Mert a gyilkosság / volt a helyettesítő áldozat. Krisztus kivégzését / sem előzte meg a Védelem szava. Csak a Vádé.” (Végső dolgok – Az Ítélet, 32.o.)  Az egyedi eset az emberi természet példázata lesz. „Nem mást jelent a szó talán, / hogy Örökkévalóság, / mint azt, amit a szó jelent: / az Emberben nincs jóság”(70.o.) Az ember szörny, Gólem (159., 162.o.), Isten és az angyalok gyengék vagy elhagyták az embert, és semmi remény a változásra.
A gonoszság örömelven működik, és az animalitás, pontosabban démoni bestialitás felé mutat, a kegyetlenséghez több versben kapcsolódik tettes és áldozat részéről egyaránt (józan ésszel érthetetlen) öröm: „Bármennyire is borzasztó, ezek / az elátkozottak [ti. a haláltáborokban a foglyokat kikötve, látatlanban megerőszakolók] talán a testetlen szerelemre // vágytak. A bűn, a megbocsátás és a kegyelem / idejétmúlt szavak számukra. A tiszta, animális / élvezetet pedig mindig beárnyékolja a Létezés.” (Háborús bűnök, 105.o.) Nemcsak a tettes, az áldozat is a felszabadulást keresi a bűncselekményben: „Amivel a Lepkegyűjtő csapdába csalta, / az saját vágya volt. Saját teste, amely / a testen túlra vágyott. Élvezte, hogy egy / ismeretlen erőszakot követhet rajta el, // mert teste tárgy ilyenkor. Szenvedett, / akár az állat. De a lelke szabad. Érezte, / a testnek meghalni már szinte élvezet, / ha lelke, mint a báb.”( A Szabadság szárnyain, 107.o.)
„Mert a nyelv , akár az éjszaka. Nedves, / megfejtetlen zörej. Csupa iszonyat, és / formátlan, zsigeri sikoltás. Nem emberi.” ( A Szabadság szárnyain, 107.o.)  „A bűn, a megbocsátás és a kegyelem idejétmúlt szavak számukra.”(105.o.) A szavak jelentésvesztésével magyarázza a holokauszt háborús bűneit. Ha nem jelent semmit a bűn szó, nem bűn, bármit is tesznek. A bűn mindenütt ott lapul lehetőségként, korunk jelentésvesztése a bűnözés melegágya. Hogy aztán sokan ne is tudják fölmérni, mit tettek. „Akkor jöttek a kozákok, / Gyilkoltak este s reggel, / Keresték azt a nagy zsákot, / Mely tele van kincsekkel. // „A kincs a Messiás maga” – / Mondta a Rebbelében. / „Egy tűnt betű, Isten szava…” – / Torkát átvágták szépen.” (145.o.)
Az emberi természet legmélyén keresi jó és rossz szétválaszthatatlanságának forrását. Több hagyományt megidéz, melyekben összekapcsolódik, megfordul születés és halál, teremtés és pusztítás, megszabadulás és kárhozat, pl. az orfikát, Ámor és Psziché történetét, a katarok tanait, a kabbalát, a haszid történeteket. Az orfika szerint pl. az ember Titánok hamvaiból keletkezett, a test a lélek koporsója („testben élni maga a halál” 82.o.), a halál pedig a lélek föltámadása, egyesülése az istenséggel. („Jöjj el Halál, te jöjj el értem, / legyél Te Olvasóm!” 63.o.) A katarok tanítása szerint a Sátán, az Ószövetség bosszúálló istene teremtette az embert, a lázadó angyalokat a test börtönébe zárta, ott várják szabadulásukat, de újra és újra inkarnálódniuk kell, amíg nem tisztulnak meg. Az örök halál itt tehát az üdvözülést jelenti, az örök büntetés pedig az örökös földi élet. Ezt fogalmazza meg a bolygó zsidó, Ahasvérus története, melyet Borbély ugyancsak megidéz. (42-43., 181.o.)
Költőnk továbbgondolja e hagyományokat, születés és halál, teremtés és pusztulás, megszabadulás és kárhozat, tettes és áldozat, teremtő és pusztító nála egymásba játszik, kibogozhatatlanul összekuszálódik. Itt az oppozíciók szerepei abszurd módon fordulnak meg, tettes és áldozat, teremtő és pusztító nem valami nagyobb harmónia kereteiben, valami árnyaltabb, hitelesebb rendet szolgálva vesztik el határozott körvonalaikat, mint a hagyományokban, hanem a bizonytalanság, a káosz, a szorongás, a félelem jegyében. Jó példa erre az előbb idézett Jézus Ahasvérus című vers (181.o.), melyben a nagycsütörtökön Emmauszba (feltámadásakor) induló Jézus találkozik a nagypénteki, Golgotára tartó Krisztussal, Sidrák, Misák és Abednégó Szavak között sétálgatva beszélgetnek a Messiással, Ahasvérussal és Jézussal. Krisztustól és a Messiástól is megkülönbözteti Jézust, hozzá hasonlítja, majd vele azonosítja  Ahasvérust, akinek „Foglyul ejtett Fényessége / Az anyagba zárván // Épp úgy bolyong, mint az ember, / Számok közt a Zérus”(181.o.) Vigasztalanul sötét ez az emberkép.
A hagyományban a Hajnalcsillag Lucifer és Krisztus jelképe is. Persze, Krisztusnak mint az isteni fény emberre kiterjesztőjének, Lucifernek pedig mint a fény Istentől való elszakítójának, elrablójának (vö. Prométheusszal), tehát mint aki megakadályozza az ember Istennel való egyesülését. Hozzájuk kapcsolódik Ámor, a szerelem istene, aki a lelket jelképező Psziché férje, gyermekük Hédoné, a gyönyör. Ámor itt Erósz ’a szeretet’ jelentését is fölveszi, a mitológiai történetben akaratlanul, szerelmével öli meg Pszichét, ezért alkalmas a Krisztussal való azonosításra, a teremtés mint pusztítás jelentésére.  Borbély Szilárd szövegeiben a tettesek gyönyörrel ölő Ámorok, az áldozat Psziché, Máriát Pszichével azonosítja, Krisztust hol Ámorral, hol Luciferrel, hol Pszichével (pl. 46-47., 101., 121., 143.o.).
Költőnk szerint a Teremtőnek meggyengült a szeretete, ez tette lehetővé a holokausztot (Krisztológiai episztola (I), 147-148.o.), s maga sem tudja, hogyan csúszott ki kezéből – talán nem is saját, utólag tisztázhatatlan körülmények és résztvevők közrejátszásával létrejött – teremtése. A harmadik könyvben több pusztán római számokkal ellátott, cím nélküli versben többféle eredetlegendát sző, pl. az I. (I) számú vers szerint (123.o.) Isten a teremtésnek csak a másolatát hozta létre, az eredetit jobb szemébe rejtette. Az ezt követő I. (II) versben (124.o.) ugyan másnak a szemét veszik ki, mégis ráíródik erre a versre a megvakított isten képzete. A III. vers (129.o.) szerint „Mikor Isten a világ teremtésébe / kezdett, saját végső leheletébe / tért vissza és önmagát is eltörölte.” A IV. számú versben (131.o.) a Van Angyala írását elolvasva véletlenül teremtette Isten a mindenséget, majd belehullott a Nincs Angyalába.  A IX. számúban (146.o.) a „Te” szó a Paradicsomkertet, mely a szavak másolata, a „nem én” szavak a lelket teremtették, a halálos fáradtságában elalvó Úr álmában kimondott „én” szavából lett az ember teste. A XI. (I) verse (150.o.) ennek másik variációját adja elő. Én és nem én, teremtés és halál szétválaszthatatlan. Nem az egység, hanem az összetörtség, bizonytalanság jegyében szövődnek egymásba. A (II) (151.o.) egyenesen azt állítja, Isten rontotta el a teremtést, elfáradt teremtés közben, így egy csomó lélek elvesztette a testét, a testek lélek nélkül bolyonganak. „Isten […] / gyengeségéből lett a Halál, aki nem / test és nem lélek, míg el nem jön / a Messiás, hogy megszabadítsa őket. […] Ezért mozog a világban minden, hogy // egyesüljön végre, ami Egyetlenegy. De a megváltó csak Szombaton jöhet el,/ mert ők egyek voltak a Teremtés előtt.” (151.o.) Ebben a versvilágban is a Messiás a halállal fogja megszabadítani a testet és a lelket, hiszen a szombat a nyugalom napja, ha azzal azonosítja a Megváltót, akkor a nyugalom váltja meg az egyént a szenvedésnek fölfogott élettől, az emberiséget a teremtéstől. (A szombatnak van Újszövetség felőli értelmezése is, mely szerint Isten a nyugalom napját azért szenteli meg, mert ez az az időszak, amikor már az ember dolgozik, Krisztushoz hasonló lesz, ezért mondja magát Jézus a szombat urának.) A lélektelen test gondolata kísérti a költőt, a kötetben több helyütt a lélek nyomait próbálja tetten érni a testen. Megbizonyosodni afelől, hogy van lélek a testben, a test nem üres héj. A csalódás testi nyomait figyeli (77.79.88.o.), a halál beállta után a szem színeváltozását (84.o.), a lélek, a gondolat és az agy működését (91. 92. 93. 94. 95. 96. 98.o.), hogy mit lehet, mit nem lehet elpusztítani, pl. az én nem ég el a krematóriumban (78.o.). A XIX. (I) vers szerint Reb Hersele tanítása, hogy „Isten szenvedése vezetett / a Teremtéshez, amely a befejezetlenségből / származik. Isten ugyanis elküldte // Angyalát, hogy pusztítsa el a Leviathánt. / Amikor Mikhaél erejének dárdája átjárta / a szörnyeteg szívét, akkor jött létre az Idő.” (179.o.) „Az ember élete ugyanis egyetlen / fohász, amely Isten fülét keresi. A / félbehagyott ima kering a Létezésben, / és újraszüli azt, aki nem tudta // befejezni. Isten ezért van fájdalmakkal / tele, melyek miatt nem képes figyelni / a félig elmondott imákra. És aki nem mondja végig, annak újra kell / kezdenie. A befejezett imák ugyanis / a Nemlétbe tartanak, Isten trónusához.” (180.o.) Van olyan legenda is, mely szerint az ember űzte ki a Paradicsomból az Urat, és az Úr menekülve bujkál az ember elől, aki meg akarta ölni. (162.o.) A teremtés jobban hasonlít balesetre, mint konstruktív, tervezett műre. Mintha őrültek háza (Az istenek, az istenek, 108.o.) lenne a világ, melyben a szeretet is gyilkosságban jelenik meg (ld. Ámor Killer visszatérő figuráját). A sok egymásra írt legenda teljes transzcendentális bizonytalanságot kelt. Még a paradigmák sem világosak. Nem lehet mindig tudni, hogy mindezt nem csak írták-e, a versek, sőt, a világ szövegszerűségét, nyelvi létezésmódját gyakran hangsúlyozza. Borbély tanítványi alázattal, kicsinységét ezerféle módon (elhallgató, nem poentírozott versvégekkel, a szemlélő magatartással, az egyszerű, helyenként szándékoltan esetlen nyelvvel stb.) hangsúlyozva igyekszik meghatározni valamit a sorozatgyilkosságról, melyet mások életnek, világnak, történelemnek, üdvtörténetnek neveznek. Melyben szerintük örülni, küzdeni, fejlődni, üdvözülni lehet. Mint festő a színeket, legendákat hord egymásra, hisz nincsenek pontos tények. Áthangolja, átrendezi, összekapcsolja őket. Leválaszt róluk minden önáltató föloldást.
Látja, hogy a tettesek saját bűneik áldozatai: planctust ír a Bal Latorért (59.o.). Az ént, az Embert siratja. Az én (másutt a lélek, a Psziché) az, amitől az ember nem pusztán mozgó, ösztön kódolta test. A gyilkosnak és a gyilkosság áldozatának és a szemtanúnak az énje is elpusztul. Mindnyájunké. A pusztulás egyetemes: „még fent volt a nap, a kövek még tartották egymást”(60.o.) „A pestistől, / járványoktól, éhségtől, háborúktól sújtott / Európában ekkor jelenik meg a szenvedésre, / a keresztútra összpontosító passiómisztika, / a megalázó szenvedésben rejlő felemelkedés. / A vér és verejték ábrázolása, amely átalakítja / Európa történelmét. Az Árkádia tájairól / érkező görög isten barbárok kezébe került: / Megalázták. Kivégezték. A szívét is kitépték.” (Krisztológiai episztola II. (3), 155-156.o.) A földi élet kárhozatként jelenik meg. Az egyszerre szemtanúként, áldozatként és Isten előtti szószólóként megszólaló, de önmagára gyakran egyes szám harmadik személyben tekintő beszélő nem vádol, csak részvétet nyilvánít és szenved. Iróniája eufémiának hat, nem a gonosz támadása, az elviselni kénytelen keserűsége szól belőle.
Költőnk Énjének búcsúzása mások énjének ébresztője. Sófár. „Isten a sófárral / azt üzente, hogy vigyem elé azt a / kicsi Ént, aki bennem van, és olyan, // mint a pára, vagy mint a Messiás / könnycseppje.[…] „Hol van az // Éned, a bukott angyal könnycseppje?” – / kérdezte szomorúan. De nem tudtam / válaszolni, mert szétoszlott // a tóban, amikor elejtettem. Azóta / lebeg ott, mint pára, mint hajnali köd. / Mint elfelejtett álom nyoma ébredés után.” (182.o.) „ amíg az angyal lát – // Ott zuhanni le a Harmadik Mennyből / Egy fényes csillagot, amely aláhullt, / És pontosan hasonlított az Én-re, / A teremtésbe hullt csillagszemétre, // Amely a földre visszatérő gondolat / Alakját, mint Messiás, magára ölti, / Míg a tegnap olyan, mint a Szombat, / A hasonlat, amely időt feszít ki, // És távolságot két betű között, / Amíg jel és jel tere által Én-t teremt / Az Írásban Isten; hol földre száll, / És testet ölt, mely Test: emlékezet // És Pillanat, mely hideg, mint a Nap, / A Holnap Napja, mely az Örök / Szombat, két délután közötti alkonyat, / Hol Én lakik s egy másik Pillanat. „ (A Tegnapról egy szekvencia, 125-126.o.) „az én nem ég el a krematóriumban” (78.o.) Bármilyen sebzettnek, védtelennek, kicsinek tapasztalja is az énjét, mások pusztító rombolását teremtő önkéntes áldozattá alakítja, melynek gyümölcse bőséges. Ahogy a kinyilatkoztatások, melyeket nem pusztán mondanak, hanem a szó teremtő cselekvés is. A sok utalás a nyelvi paradigmára hangsúlyozza a szó teremtő mozdulatát. A Holokauszt emlékezete, általában a bűn romboló hatásának emlékezete, a szülők és a saját emlékezete tanúságtétel. A rombolt valóságban a nyelv viszonylag biztos pont, tehát valóságként is működik.
A beemelt szövegelemeken filológiai finomságú változtatásokat hajt végre, így a személyesnél tágabb mélységet adnak fő témáinak, az ember szörny voltának, az egyetlen lehetségesnek tartott menekülő, halálváró magatartásnak. Az elemzés igénye nélkül csak egy-két példát nézzünk a rengetegből.
A Krisztológiai Episztola (I) egész sereg bibliai szövegre, beszédmódra utal: Pál leveleire, a Jelenések könyvéből a megevett könyvecskére, Dániel könyvéből az égő kemencében élve sétáló igazakra, de szavakat, kifejezéseket idéz, egész más kontextusba teszi a gyengeség, hamu, kemence, Fény szavakat. Leghosszabb idézete egy sor: „Mert a keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek; de nekünk, kik megtartatunk, Istennek ereje.”(I.Kor.18.) Borbély szövege arról tesz bizonyságot, hogy a világ gonoszsága lehetetlenné teszi a hit erejét is, Isten munkáját, erejét is. Főleg a Holokauszt mutatja ezt: „Isten gyengesége / adott erőt azoknak, akik megpillantották, // hogyan fogyatkozott meg Isten szeretete, ezért / olthatatlan szomjazik az ember szeretetére / a Magányos. Mert a kemencéről szóló // beszéd bolondság ugyan azoknak, akik / elvesznek, de nekünk, Ó Teofil, Isten ereje, / és a Szeretet halálának felfoghatatlansága.”(148.o.) A kárhozottak helyett a Holokauszt-tagadókról szól a szöveg.
Az Apostoli Hitvallásból vett szavak a halált teszik meg az élet jelentésének. Az Apostoli Hitvallás idézett részlete: „született Szűz Máriától, szenvedett Poncius Pilátus alatt, megfeszítették, meghalt és eltemették”, ebből ennyi marad nála: „született, meghalt és eltemették” (A név megszentelése, 136.o.). Az élet mint halálvárás. ”Csak ült az ágya szélén, s várta Őt – / már évek óta.”. (40.o.) Megszűnik a személy, így a személyes egyes szám első személy is, a beszélő tárgyként beszél magáról. Az Erőltetett menet első sorára a fölállás reménye és értelme nélkül utal: „Belátta már azt, // hogy nincs semmi, ami megérné felkelni / annak, aki elesett.” (40.o.) Weöres filozofikus szójátékba oldja szorongását: „Meghalni nem könnyű. Nem élni könnyebb.”, itt a beemelt fél sor a traumatizált ember Jézus tudatosan fölvállalt áldozat szerepére, halálra készülésére ráírt halálvárását jelenti: „„Nem élni könnyebb!” – Jézus mondta / az Olaj-fák hegyén. / Mikor halálra várt naponta, / mint egy Cserépedény.” (63.o.) A vers második versszakában a trauma kifejezését szolgálja az abszurd és a grammatikai széttartás: „A Lélek olyan, mint a Vétek:/ leesik könnyedén / az asztalról, ahol reméltek / borozni: Te meg én.”(63.o.) A bibliai Teremtés első három napjából a szövegszerű idézetet a tetemek szag utáni megtalálásának mértékeként alkalmazza: „Aztán mindenki kereste // okát a furcsa szagnak. Így lett megint este / és reggel. Harmadik nap.”(Végső dolgok, A Halál, 17.o.) És a gyilkosságot nagypéntekre helyezi, így ráírja Krisztus megfeszítésére és föltámadására.
A költő húsbavágóan érzékelteti néző és látvány ütközését. „Kálvárián, ahol ölték / töredelmes Anyát verték / arcul egy nagy baltával. // Nem szólhatott, dorongokkal / fejét szétverték botokkal, / csak mosolygott holtában.” (48.o.) Még sincs pontos határ alany és tárgy között, a nézőpont és a szerepek folyton változnak: a beszélő hol egybeolvad áldozattal: „Hogy sokáig ne szenvedjünk / gyilkosok kezébe” (65.o.) vagy tettesekkel: ”Minden nap öljük Máriát” (71.o., de ugyanennek a versnek az első sorában: „Ó Szívem, titkos Mária”!) , hol belülről tanúskodik, a szenvedés végéért könyörög, mely egyben a teljes föloldódás lesz: „Vérben úszó holt anyának / értelmetlen halálának / oszd meg velem sebeit. // Midőn földdé lesz a Testem / add, hogy megszűnjön a lelkem / mindörökre: sic fuit!” (49.o.). A megsemmisülés vágyának megvallásával mégis a legigazabbat mondja, illúziótlan rendet teremt, az az érzésünk, épp ezzel megy az örök életbe.
Az idillköltészet korlátai (2) (110.o.) című versben expresszionista fájdalom képek nélkül. Csak cselekvések, tárgyak. A traumatizált emlékezik ilyen kihagyásosan, olykor teljesen lényegtelen részletekre kiélezve. Ugyanakkor az elkövetők adomáiból tájékozódik, akik saját nézőpontjukból, mint egy diákcsínyt, utólag is derűsnek, győztesnek, rendjén valónak, feltöltőnek élik meg a bűncselekményt. „„Úgy vonítottak, akár a disznók” – így mesélték később el nevetve.” (110.o.) Duetthez hasonló páros beszéd alakul ki tettesek és a szemlélő fiú, a harmadik áldozat közt. „Psziché nem alszik. Gyászol.” (110.o.) Az idősíkok egymásra tolódnak: a gyilkosság procedúrája az elhessegethetetlen, üvegszilánkként belénk álló részletek éppúgy örökkévalóvá kenődnek, mint a fölfedezés pillanatai, mint más versekben a hűtőteremben a halottszemle, a bírósági tárgyalás, a többé soha nem szűnő szorongás. A szorongás az elmesélés által a mindenkori olvasóban is tovább gyűrűzik, így a költészet erejével újrateremtett trauma a nyelv létezésmódjában apokaliptikus kettősségben él tovább, egyrészt az örök kínban, másrészt a kimondás általi megszabadulásban.
A nyelv szerkezeteit szándékoltan rendezi rendezetlenség képzetét keltő formába: a soráthajlások gyakran megbontják az egy sor – egy gondolat egységet, jellemzőek az kibicsakló, elnyakló nyelv képzetét keltő szórendi cserék  (így mesélték később el nevetve,110.o.), melyek a traumatizált egyén jelenlétének hiányát képesek kifejezni, a rövid, hiányos mondatok az ürességet, félelmet, az infantilis mondatfűzések, rímtechnika az irónia mellett a regressziót, mely a súlyos traumával jár. A képzetek össze- és szétcsúsznak: Ámor és Psziché története a gyilkos-áldozat történettel, ez Krisztus születésével, halálával, a teremtés történetével, az az apokalipszissel, Dániel három társának kemencébe vettetésének történetét a gázkamrával (Három ifjú éneke, 169-170.o.), a nap színében ragyogó hold a rablás tárgyával („És színarany holdkorong az égen. A szekrényeket is felhányták érte.” 110.o.), az univerzum tárgyai a holokauszt képzetével (füst, csont), történeteivel (pl. 174-175.o.), a siralom keserűsége az iróniával.
A nyelv a megbízhatatlan, abszurd valóságnál biztosabb. Így annak ellenére, hogy a kegyetlenség, a bűn, a kárhozat, a jelentésvesztés, a szenvedés, a törtség, a hiány az olvasót is kínzó tartalom, a nyelv hazugságának fölszámolásával tett tanúságtételével, annak hagyományba ágyazásával mégis biztos létezőt alkot, a gonosz megnevezésével megteszi az első lépést az igaz, tiszta felé, így az örök kárhozat helyett az örök szabadulás felé mutat.
Erről a pontról minden egy. Nem a teremtésre néző teljes rendezettségtudat, hanem a teremtményre néző teljes káosztudat jegyében. A valóság annyi rétegben tárul föl, amennyit a tanú elmondani, a befogadó felfogni képes.
Miért vegyünk részt a Halotti pompában?
Mert a művészet itt pervertálatlan, eredeti állapotában jelenik meg, melyben a címben ígért pompa (nem a mai értelemben vett vallás, hanem) az egyesülés, a bölcsesség és a teljes szabadság keresésének eredménye, nem a hatást jól kézben tartó profizmusé, szórakoztató szándéké. Szilárd szépen megmutatja, hogy ez nem a kor választása és felelőssége, hanem az egyéné, nem az számít, mikor élsz, hanem hogy hogyan figyelsz, mire fordítod az erődet.
Borbély Szilárd életműve egyetlen szívet rabul ejtő versfolyam arról, mit nevezünk embernek, életnek. A halál itt a legpozitívabb, legártatlanabb szereplő. Melyet várni lehet, mint kisgyerek a karácsonyt.
Félreértés ne essék, nem ajánlom senkinek, hogy kövesse őt a halálba. Ellenkezőleg. A kényszerű veszteséget szabad áldozattá tette, amikor családi holokausztját, ’egészen égőáldozatát’ úgy mutatta föl, hogy mindenki értsen belőle. Hogy vigyázzunk egymásra. Hogy igyekezzünk tisztán csak figyelni egymásra, hogy ez ne ismétlődjön meg kicsiben minden kapcsolatban, ahol legalább két ember van. Hogy az ő sebe árán mi gyógyuljunk.
A Sófár rákényszerít arra, hogy felülbíráljuk kultúránk egész irányát. Hogy szembenézzünk azzal, hogy a szavak idejétmúlt jelentése és az önzés pusztító bestialitása között ok-okozati összefüggés van. De miért, hogyan, mikor múlta idejét? Ennek a forrásán és lehetséges kimenetelén mindenki gondolkozzon el! Mindenesetre, amikor a belső látás kialudt, jó és igaz üres szó, meg nem értett parancs lett, a szépség puszta gyönyörforrás, a szabadság más kárára elkövetett rablás, relatívvá váltak az értékek, nézőpont kérdésévé vált, mi a jó, tehát mondhatta azt az ember: jó az, ami nekem jó, és a cél szentesíti az eszközt. Az értékeket lassan szerepek váltották fel, már nem az volt a kérdés: mi van, hanem, hogy milyen szerepből élem meg, érdekeim által pillanatnyilag milyennek ítélem. A 18-20. században a háborúk, a diktatúrák, a fogyasztók és a fogyasztókon gazdagodók (fogyasztókat fogyasztók) polgári szabadságból elkövetett embertelenségei aztán a szavakig, a logoszig is láthatóvá tették a válságot. A holokauszt jól reprezentálja az útirányt. Aki azzal áltatja magát, hogy az ember tanult a háborúkból, gondolkodjék el a fogyasztói társadalom jelenségein. Csak még mélyebbre vonult a válság.
Mit lehet tenni? Az emlékezet fölélesztésével épp a gyilkosság ellenkezőjét tenni. A feledés sírjából kiemelni, az írás eszközével újraéleszteni. Figyelmeztetni: Nem arra!
Mit lehet tenni? Reménykedni, hogy az emberek fölébrednek öröméhes, gyűlölő álmukból.

(Borbély Szilárd: Halotti pompa, szekvenciák, Pozsony,  Kalligram, 2004, 2006, 2014.)

 

 

 

 

 

 

Téboly Zomborban? (Hász Róbert: Fábián Marcell és a táncoló halál)

Hász Róbert a délvidéki Zombor városát beleírta a XIX-XX. század fordulójának magyar irodalmába. Fábián Marcell nyomozásáról a Fiumében felkeresett Jókai Mór tervez regényt írni, miközben a pandúrkapitány és neje Kánya Emília fiumei villájában vendégeskedik. Zombor város ügyésze, az akkurátusan szigorú Gozsdu Elek (igen, az író) pedig tevékeny részese a mostani nyomozásnak is.
Hogy van-e valami szerepe a bűncselekményben? – ez a regényből kiderül.
Zombor amúgy másképpen őrült város, mint  Mikszáth és Hamvas szűkebb pátriája, a csodabogarakkal, különcökkel teli Felvidék. A téboly Zomborban nem intellektuális természetű, itt nem nosztalgiából vagy intellektuális kíváncsiságból lesznek az emberek „hóbortosak”, hanem bosszúból, elfojtott szexualitásból vagy épp nemzetiségi sérelmeik miatt. Az abszurditás nem is tartozik olyan mélyen a személyiségükhöz, mint az Aranykisasszony vagy a Karnevál szereplőihöz – Zomborban egy ragály szükséges, hogy a zombori polgárok szívében élő őrületet nyilvánvalóvá tegye.

De kriminek tekinthető-e egy rejtélyes járvány ügyében folytatott nyomozás?
Tar Sándor bűnügyi regényében, a Szürke galambban a rendszerváltás idején feleslegessé lett, a családtagjaik által is gyűlölt emberek esnek áldozatul a galambok terjesztette járványnak. De vajon klasszikus értelemben gyilkos-e a galambokat „átprogramozó”, a rengeteg embert közvetetten halálra ítélő „galambos ember”? És vajon gyilkos-e egy méregfiola tulajdonosa, aki akarva-akaratlanul egy csomó ember halálát okozza? Egyik esetben sincs szó erotikus megszállottságról vagy az angolszász detektívregényekre jellemző személyes érdekellentétből fakadó szenvedélyekről (féltékenység, kapzsiság, bosszú).
A zombori „táncjárvány” hátterében is társadalmi okok sejlenek fel. A századforduló viharosan kapitalizálódó társadalmában sok ember egyszerűen felesleges lett: primadonnaságról álmodó cukrászkisasszonyok, eladósodott parasztok, jobb életről álmodó cselédlánykák, gyerekek, akik csak terhére vannak kivándorolni akaró szüleiknek. És természetesen az alkoholista, a családtagjaikat rendszeresen bántalmazó férfiak, az idősödő, a változásokhoz nehezen alkalmazkodó dúvadak.  Az ő eltűnésük nemcsak azért nem tűnik sokáig gyanúsnak, mert „nincs rájuk szükség”, mert „mindenkinek csak a terhére vannak”, hanem mert az egész századfordulós Magyarország az elvágyódás lázában él: Zomborban még a kisvárosi szabómester is primadonnák szerelméről vagy legalábbis a Jupiter holdjairól ábrándozik. Az erőszak eszkalálódásában, az „eltűnések” tömegessé válásában – mind Tarnál, mind Hásznál – nagy szerepe van a hagyományos értelmiségi attitűdnek: a „galambos ember” minden élő fölött ítélni akaró szenvedélyének vagy a zombori művész a nőket végletesen tárgyiasító szemléletének.
De a „járvány” Tar Sándor regényében mindvégig rejtélyes marad. Tulajdonképpen itt nem dönthető el pontosan, hogy a „galambkór” a társadalmi összeomlás jele-e, vagy egy börtönből szabadult, félművelt zseni kísérlete-e, vagy az antikrisztus közbeavatkozása-e az emberi történelembe. Hász Róbert regényében a cselekmény sokkal kidolgozottabb, a társadalmi regény és a krimi rétegei jobban elkülönülnek, itt természetesen a „járvány” okára és lefolyására is világos magyarázatot kapunk: megtudjuk, kinek a kezéből, mikor, miért és hova jutott el a méregfiola, és még azt is, kinek és miért állt érdekében a „táncoló járvánnyal” riogatni a zomboriakat. Ám mégis van a kimondott magyarázattal, Fábián Marcell logikusan kifejtett megoldásával szemben egy kis hiányérzetünk. Hiszen annyi ember tűnt el, hiszen olyan sokan (férjek, feleségek, szülők, szeretők) tartják a másik embert könnyen feláldozható eszköznek vagy koloncnak, hogy úgy érezzük, ez a példaszerűen felgöngyölített bűneset (Fábián Marcell esete a táncoló halállal) csak valami sokkal rosszabbnak a jelképe.

Ám miért nem Bécsben, Budapesten vagy Berlinben nyomoz Fábián Marcell? Hogy lehet egy „kisváros” (Selmecbánya, Sárszeg vagy éppenséggel Zombor) minden bűn melegágya, a Monarchia „fertője”? Egy kisvárosban talán azért együttérzőbbek és tolerásabbak az emberek, mert a „különcködést” és a magányt nem játékos önmegvalósításnak tekintik, hanem sorsnak. Mindent tudnak egymásról –  természetesen azt is, amit nem szabadna. Az állandóan ismétlődő arcok és szokások között nehéz elhinni, hogy minden egyre jobb lesz, hogy a „haladás”, nem pedig a téboly szervezi az emberi életet. Így lehet a kisváros Hász Róbertnél is a tragikus emberi létezés metaforája. A Fábián Marcell által felderített „járvány” egyik szimptómája a magányos táncikálás, az örökös „körbenforgás” – ami könnyen lehetne a kisvárosi létezés metaforája.
De Hász Róbert kisvárosát mindennek ellenére beragyogja valami csodálatos derű. A rengeteg érzéki élvezet, szín, illat, íz, a nyári égbolt fullasztó pompája, a délvidéki hőség szinte anyagszerű tündöklése – és hozzá még a Monarchia nagyon is anyagias gazdagsága, zsíros bősége,  a hatalmas reggelik, ebédek és ozsonnák sora – szinte kárpótol az emberi viszonyok példátlan romlottságáért.
Egy olyan világ szépségében gyönyörködünk, amit a szereplők közül talán senki sem szeret igazán: szinte mindegyik hős szűkösnek és romlottnak érzi.
De nekünk tetszik.
A tágasság érzetét nemcsak a gyakran bemutatott nyári égbolt, a Brazíliától Kaliforniáig nyúló cselekményszálak, hanem a szerző az első Fábián Marcell-regényben (Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja) még nem igazán érvényesülő fanyar humora is kelti. A „szerelmes sógor” epizódjai – melyeket mindig a „hoppon maradt sógor”, Fábián Marcell pandúrkapitány szemüvegén át látunk – a kedélyesen nyugtalanító mikszáthi humor legszebb hagyományát idézik.
Engem az „édeskeserűre” sikerült zárlat is (krimiről lévén szó, nem illik a befejezést elárulni) a kései Mikszáth-regényekre emlékeztet.

Hász Róbert: Fábián Marcell és a táncoló halál.
Kortárs Kiadó. Budapest. 2019.

 

 

 

Rejtőzködés és geometria (Láng Zsolt Bolyai-regényéről)

Noha a szerző már az elején leszögezi: „a könyvbeli valóság merő fikció”, a regény nem egy kitalált matematikust állít a középpontba. Ráadásul ez a „valódi”, ez a hús-vér matematikus nem is akárki, az ő elmélete minden matematika szakon tananyag, a név ismertsége miatt a legtöbb magyar értelmiséginek van valamilyen Bolyai-képe.
De milyen Bolyai-képe?
Gyerekkorom Nyugat-Dunántúlját mintha nem is egy ország, hanem országok választották volna el a Bolyaiak szülőföldjétől. Így történhetett, hogy a nyolcvanas évek elején egy rosszul xeroxozott Bolyai-életrajzba belekeveredett Mandics György néhány Bolyai nevében írt költeménye is. Nem túlságosan jó versek. De az iskolai ünnepségeken – mert a Bolyai-kultusz akkoriban szinte már mindenhol elterjedt – a nagykanizsai tanulóifjúság őszintén elképedhetett Bolyai János József Attila-utalásain… A zseni lángelméjén, aki (lám-lám) mindenben megelőzte a saját korát… Ezekben az években hallottam arról, hogy az Akadémiai Könyvtár kézirattárában mikrofilmen őrzik Bolyai János egész hagyatékát.
Egy ilyen „titkos hagyaték” egészen mást jelent manapság, mint a nyolcvanas években, Kavafisz, Pessoa felfedezésének évtizedében, mikor még szokás volt a Stalkertől vagy Csontvárytól is „megőrülni”. Egy „el nem ismert erdélyi zseni” a maga titokzatos Üdvtanával, a saját maga alkotta helyesírásával, a hivatalos társadalomból való kivonulásával nagyon is beleillett az akkori idők fülledt,  szenvedélyes hangulatába. A képzeletben éltünk, mert máshol nem lehetett.
De akkoriban még mindenki szívesen beszélgetett. A történelem szakon a tanársegédek is mindig ráértek „egy sörre”, egyikük egy kocsma mélyén mesélt A maja papok titkainak, mindannyiunk kedvenc gyerekkori olvasmányának hőséről, Jurij Knorozov nyelvészről. A maja írás egyik leghíresebb megfejtője 1945 májusában a lerombolt Berlin Porosz Állami Könyvtárából „zsákmányolt el” egy ritka könyvet, mely az akkor ismert három maja kódex másolatát tartalmazta. Ez a „lopomány” lett aztán a későbbi megfejtés alapja. Jurij Knorozov természetesen 1989-ig nem hagyhatta el a Szovjetúniót, 1989-ig egyetlen eleven majával sem találkozhatott. Ám miért áldoz valaki egy életet egy olyan civilizáció felderítésére, amit agg koráig nem láthat a saját szemével?
Azt hiszem, épp a diktatúrákban álmodoznak a legtöbbet titokzatos módon megtalált kéziratokról – talán mert a megfejtésükkel a saját sorsunkkal való szembenézést is elodázhatjuk. De lehetséges lenne olyan megfejtés, ahol éppen a saját sorsunkkal való szembesülés a kulcs? Láng Zsolt Bolyai-regényét – mint erre majd visszatérünk – olvashatjuk így.

A nyolcvanas években divat volt „titkos” kéziratokkal foglalkozni. Az akadémiai kézirattárban rögtön közölték is velem, hogy havonta-kéthavonta felbukkan itt egy őrült, aki haladéktalanul a „Bolyai-hagyatékot” akarja megfejteni. Nekem szerencsém volt, egy velem tolakodóan rokonszenvező könyvtáros segítségével elég olcsón lefotóztathattam a hagyaték egy részét. Aztán otthon ért a döbbenetes meglepetés: akárhogy nézegettem, csoportosítottam a lapokat, nem láttam bennük mást, mint egy mindent kényszeresen rendszerezni akaró őrült zavaros firkálmányait. Igen, közben nagyon izgalmas részletekre is bukkantam – de hogy mi lehet ez az egész, arról sejtelmem sem volt.
És a szakirodalomból úgy tűnt, másoknak sincs sejtésük – talán mert senki sem vette a fáradtságot / nem vállalta a kockázatot, hogy sorról sorra átrágja magát a kézirathegyen.  Nem lustaságból vagy érdektelenségből, hanem mert a hagyaték a saját őrületeddel vagy a  törvényeid viszonylagosságával is szembesít, a legteljesebb mértékig képes elbizonytalanítani önmagaddal. De persze „zavaros firkálmánynak” sem minősítette soha senki, hiszen még a felületesen áttekintett lapokon is matematikai felfedezések, szemiotikai, fizikai, nyelvészeti sejtések tömegére bukkantak.
Engem az döbbentett meg leginkább, ami a kézirattengerből hiányzik, ugyanis semmiféle klasszikus „bölcselet”, irodalom vagy filozófia nyomaira nem akadtam. A zseniális Bolyai János, Einstein egyik fő előfutára neves édesatyja, Bolyai Farkas gólemje, tanítványa, „csodagyereke” volt (hosszú ideig otthon, apja felügyelete mellett tanult), aki nyugdíjaztatása hosszú évtizedei alatt sem pótolta műveltségbeli hiányait. Hiába volt csodálatosan intelligens, hiába volt zseniálisan problémaérzékeny, nem volt igazi kapcsolódási pontja a kortársaihoz, ez is magyarázza, hogy miért nem lett a XIX. század Nietzschéje vagy Schopenhauerje.  És talán azt is, miért nem tudott semmilyen kapcsolatot kialakítani a kor egyetemi / tudományos tekintélyeivel. Természetesen van arra példa, hogy egy kelet-európai tudós a hivatalos tudományos világon kívül érvényesül (nem „hajt” kitüntetésekre vagy katedrára), ilyen volt Nicola Tesla is, de a romantika korában élő (az épp a romantika korában élő!) Bolyaiból ehhez hiányzott a lendület és az excibicionizmus.
Kézirata jól olvasható, miközben mégis megfejthetetlen. Nem részleteiben értelmezhetetlen, hanem egészében. Pedig Bolyai hagyatéka a saját maga által következetesen végigvitt helyesírási reform ellenére messze nem támaszt olyan látványos akadályokat, mint a maja hieroglifák megfejtése, ám mi mégsem boldogulunk vele.
Mint egy nagyon egyszerűnek tűnő verssor. Érezzük a titkát, de akárhogy ismételgetjük, sehogy sem jutunk hozzá közelebb. Nem tudjuk megfogni.
Egyáltalán mit akart Bolyai?
Rejtőzködni vagy feltárulkozni?

A Bolyai-regény hőse/elbeszélője is a hagyaték „titkát” akarja megfejteni Svájcban. Nem is akármilyen körülmények között: bezárkózik egy svájci alkotóházba. Csend, luxus, nyugalom. Az alkotóházban a kelet-európai irodalom szokványos flórája és faunája várja, miközben a felületesen megismert svájciak is barátságosak és segítőkészek. Csak éppen ez nem az az izgalmas, titkokkal teli Svájc, ahova Lord Byron érkezett a kíséretével, ahol egy fénytelen évben Mary Shelley megalkotta a maga Frankensteinjét. Vagy mégis? A Frankenstein-történet számos eleme visszatér a Bolyai-regényben, és engem a szerző meggyőz, hogy a Bolyai-történet is értelmezhető ekképp.
A nemeuklideszi geometria egyik alapvetése: a térben lévő testek meghatározzák a tér alakját. Hegyek, tehenek, tekintélyek. Eléggé temetőszerű ez a Láng Zsolt ábrázolta Svájc, itt minden utcában, minden oldalon halott nagyságok csinosan elrendezett emléknyomaira akadunk: a két Szondi, Keller, Joyce, Canetti, Tristan Tzara… elkezdtem jegyzetelni a nagy neveket, de rettenetesen meguntam. Ám a tekintélyek között van egy eleven, aki ráadásul nem is szfinxként, valamiféle kulturális útjelzőként bukkan fel, ő Krasznahorkai, a Háború és háború szerzője. Persze a mi narrátorunk nem egy vidéki levéltáros, aki egy rejtélyes kézirat hatására metafizikus versenyfutásba kezd, hogy egy svájci városkában végezzen magával, hanem egy  józanabb szemlélődő, aki szép lassan otthonossá szereti maga körül a világot.
Ám ez nem könnyű. Svájc a maga hegyeivel és tekintélyeivel rettentő kísérteties hely, mindvégig érezzük, hogy a fegyelmezettség álarca alatt lappang valami tébolyító. Éjszakánként az elbeszélő rejtélyes sóhajtásokra, csoszogásokra, zörejekre riad, egyszer halott mókust talál a saját lakásában. Néha felpattan az utcán egy ablak, és egy nő ordítása, majd őrjöngő veszekedés lármája szaggatja föl az utcákat. És a fegyelmezett polgárok, a csendesen sétálók, a törpe, a pepita kosztümös nő sem kevésbé rejtélyesek. Ráadásul a svájci otthonosság jelképei is milyen zavarba ejtők! Itt van például az Anker-féle cseresznyetorta. Nem szabad porcukorral készíteni, mert az összetört cukorkristályok túl sok cseresznyepálinkát szívnak fel. És még a cseresznyével is ajánlatos csínján bánni. Napsütésben tanácsos szüretelni, mert akkor lesz tökéletes. Valaki itt a bolondját járatja sznob kelet-európaiakkal? Vagy egy olyan országban, ahol ötszáz éve nem volt háború, ilyen kifinomult szokások uralkodnak? Meglehet. De ahogy a Bolyai-hagyaték lapjai között, úgy ebben az archaikus módon kifinomult, elviselhetetlenül módszeres és közben mégis kísérteties világban is nehéz kiigazodni.
Az emberi-állati természettel ellentétes, kristályszerű, magába húzódó létezés paradoxonja összekapcsolja a Svájcban és Erdélyben játszódó fejezeteket. Mit is csinált annyi éven át Bolyai János Erdélyben?
Bravúrosak a regény Erdélyben játszódó fejezetei. Egy olyan embert látunk, aki tulajdonképpen soha nincs jelen, hiszen bármit is csinál, elmerül egy másik térben, egy másik dimenzióban. A kortársai számára  követhetetlen. Jelen van, de nincs. Mintha látnák és beszélnének hozzá, de a válaszokból és a reakciókból nyilvánvaló, hogy a hős egy övékénél tágasabb térben tartózkodik.
De pontosan hol?
Lehetséges-e a radikális befelé fordulás törvényszerűségeit, koordinátáit meghatározni? A titokzatosan növő-fogyó kristályok nemcsak a cseresznyetorta receptjében tűnnek fel, hanem a két őrült svájci, a két amatőr természettudós (doktor) Jörg és (doktor) Horchidal világraszóló kísérleteiben is. Miért épp kristályok? Talán mert a rejtőzködő élet a legnyugtalanítóbb.
Éva és a szerelem, a család viszontlátásának reménye nélkül összeomlana ez az elbeszélő tudatában megkonstruálódó Svájc. Ez a vonzó-taszító létezés és a vonzó-taszító ország. A másikra való vágyakozás, várakozás tagolja az alkotóházban eltöltött időt. A „szer” amúgy a nyelvészkedő Bolyainak is kedvenc szógyöke –  noha ebből, szeretetből, szerelemből, elfogadásból jutott neki a legkevesebb.
Bolyai János szinte minden életrajzírója érezte, hogy a Bolyai-titok megfejtése nem Erdély vagy Magyarország sajátosságaiban, „elmaradottságában”, hanem a két Bolyai önmagában is kísérteties apa-fiú-viszonyában rejtőzik. Egy unatkozó matematikaprofesszor zseniális matematikust nevel a fiából, de a „teremtményével” nem tud mit kezdeni – meglehet, szeretni sem képes igazából. Igen jellemző, hogy a könyvtárát is a Kollégiumra, nem a saját fiára hagyja, noha évtizedeken át ott téblábol mellette a század egyik legnagyobb matematikusa. Mary Shelley Frankensteinjében érzelmesebb a kapcsolat Teremtő és Teremtmény között, mint a két erdélyi matematikus, Farkas és János között.
Milyen is lehetett volna az életre szeretett, a valódi életre képessé tett, szeretettel is felszerelt Bolyai János életpályája? Kár, hogy (doktor) Horchidal romantikus Bolyai-életrajzából nem ismerünk meg részleteket, csak a cselekmény kivonatát. Az ő Bolyaija kalandorként utazgat Európában, párbajozik, kaszinózik, elképesztő kalandokba és összetűzésekbe keveredik, no de Vlad gróf leszármazottjaként az ő sorsa sem mentes némi kísértetiességtől.
Mindeközben az „igazi” Bolyai korai nyugdíjaztatása után egyszer sem hagyja el Erdélyt.
A korabeli matematika „fejedelmével”, Gausszal a kapcsolatot az apa, Bolyai Farkas tartotta. De milyen kapcsolatot? Tanulságos Bolyai János legjobb életrajzírója, Paul Stäckel dédunokájának a megjegyzése: Gauss igazából nem szerette a Bolyaikat. Már megint ez a bizonyos „szer”…  Ennyi év távlatából persze lehetetlen bizonyítani (se Láng Zsolt, se Stäckel nem próbálkozik vele), hogy az ismeretlen erdélyi inzsellér-kapitány felfedezése épp a rajongva tisztelt Gauss közvetítésével jutott el a kazanyi egyetem rektorához, Lobacsevszkijhez.
A térben lévő testek meghatározzák a tér alakját. És a Bolyaik bizony hibásan mérték fel a „teret”, az őket körülvevő tudományos világot. Nyilván mindketten hitték, hogy „nyugaton” a szellem köztársasága honol, és nagy elmék vállvetve fáradoznak a matematika nagy kérdéseinek a tisztázásán. Tulajdonképpen a felvilágosodás csalta meg őket, a rend és szellem látszata, az akadémiák és egyetemek ál-világa, amiről ők tényleg kevesebbet tudtak, mint XXI. századi olvasóik.
A térben lévő testek meghatározzák a tér alakját. A matematikai rend a társadalom „rendje” is – az Üdvtant író Bolyai maga tisztában volt ezzel. És Gauss nyilván úgy vélte, jobb, ha a rendet – ha már elengedhetetlenül szükséges – egy cári főtisztviselő bontja meg, és nem egy ismeretlen erdélyi matematikus.
A Bolyai-életrajzban legalább annyi a sejthető, mint amennyi a tudható. Ezért is lehet képes egy fikciós elemekben bővelkedő prózamű a nagyon is létező és sokakat nyugtalanító „Bolyai-paradoxont” a leghívebben bemutatni.
Ám ezen a ponton nem térhetünk ki a műfajra vonatkozó kérdések elől. A jelenlegi Bolyai-kutatás summáját tartjuk a kezünkben? Ez az olvasat is releváns lehet. Vagy egy különleges kísérlet történetéről olvashatunk, mikor valaki – a maga választotta elszigeteltségben – ugyanazokat a kérdéseket éli meg, melyek a XIX. század egyik legnagyobb matematikusát foglalkoztatták? Vagy egy teljesen rendhagyó, „nem-euklideszi” regényt tartunk a kezünkben, ahol az útleírás és társadalomrajz értékelődik át a Bolyai-féle térszemléletnek megfelelően? Egy ilyen szerkezetű regényben hogy értelmeződik át a rejtélyes és kísérteties fogalma?
Létezik olyan világ, ahol a romantikus, párbajozó-heveskedő, a végletesen önmagába fordult Bolyai és egy XXI. századi író egymás megfejtései lehetnek?
A virtuális testek is átalakíthatják maguk körül a teret. Az élők, a holtak, a kitalált lények, ha valamilyen viszonyba keverednek egymással. Nemcsak a “szer” mozgatja az embereket.  Tudnak-e  egyáltalán „nem keveredni”? Természetszerűen alakítják azt a társadalmat, amelyben – úgy hisszük – egyedül és visszhangtalanul élünk.

Láng Zsolt: Bolyai
Jelenkor Kiadó, Budapest. 2019.