Címke: tudomány

Sherlock Holmes: leírható-e egy mesterdetektív gondolkodása?

“Ha túl sokat mutatok a módszeremből, könnyen arra juthat,
hogy végül is egy igen hétköznapi ember vagyok.”

(Tanulmány vérvörösben)[1]

A Sherlock Holmes gondolkodását övező tévhitek felvázolásával, egy tanulmányban már megvizsgáltam a mesterdetektív következtetéseinek jellemzőit és minőségét (mikroszint).[2] A vizsgálatot ki lehet terjeszteni arra a folyamatra, melynek során a detektív eljut egy rejtély, bűnügy megoldásáig (makroszint). Itt a módszertan, a logika szemszögéből nézve a kérdés úgy vetődik fel, hogy miképpen írható le egy detektív gondolkodásának folyamata, és milyen problémákkal kell szembe nézni ennek során. Mivel Sherlock Holmes nem írta meg a nyomozás nagy kézikönyvét, ahogy Az apátsági major című novellában ígérte, így gondolkodásának rekonstruálása kalandjainak leírásából lehetséges.[3]

Sok tekintetben párhuzamos kérdések és problémák merülnek fel a valós bűnesetek felderítésének módszertanánál, mely a kriminalisztika terrénuma;[4] a tudományos felfedezés folyamatának elemzésénél, mellyel a tudományelmélet foglalkozik;[5] az orvosi diagnózis felállításánál, mely az orvostudomány területére esik,[6] sőt a történészi munka egyes fajtáinál is (mikrotörténelem).[7] E tanulmány – melynek témája elhelyezhető a jogi módszertan, vagy a jog és irodalom irányzat határain belül is – nem összehasonlító jellegű, tehát a rokon területekre csak esetlegesen utalok majd.
A mesterdetektív sikerének kulcsa nem csak a logikában rejlik, gondolkodása komplex. Conan Doyle, Sherlock Holmes szülőatyja erről sok helyen, sokfélét (és ellentmondásosan) írt. Talán azt érdemes kiemelni, ahol Holmes a detektívmunka három fontos tényezőjére utal: ez a megfigyelés, a tudás (előzetes ismeretek fontossága) és a következtetés.[8] Néha hozzáteszi a képzelet erejét is.[9] Sőt, A Thor-híd rejtélyében egyenesen munkája nélkülözhetetlen összetevőjének tartja.[10] Ezek a gondolkodásban egybe folynak, csak mesterségesen lehet szétbogozni őket. Ráadásul, önmagukban túl elvontak ahhoz. hogy következtetni lehessen a mesterdetektív híres és egyedi módszerére, melyre a történetek minduntalan hivatkoznak. A történetek szövegét alapul véve, Sherlock Holmes módszerének öt konkrét eleme tisztán azonosítható: (i) az apróságok megfigyelése;[11] (ii) a “deduktív” következtetések szerepe;[12] (iii) az egyedi (nem szokásos) jelek kutatása a megfigyelések során;[13] (iv) a kizárásos eljárás;[14] (v) a detektív az elkövető helyzetébe gondolja magát.[15]
Aki le akarja írni Sherlock Holmes gondolkodását, körülbelül innen kell kiindulnia, de egyben komoly akadályokkal is szembe kell néznie. Ezek érzékeltetéséhez érdemes ellátogatni a logika és a pszichológia határára.

  1. Logikán innen, logikán túl: három pszichológiai fekete folt a mesterdetektív gondolkodásában

A gondolkodás egyes pszichológiai vonatkozásai nehezen megközelíthetők az elemzés, és még nehezebben a logika számára. Ez komoly akadálya annak, hogy egy detektív gondolkodását megfelelően le lehessen írni. A mesterdetektív gondolkodásában legalább három ilyen, pszichológiai fekete folt van.[16]

1.1. “Apró tények, melyeken nagy következtetések múlnak” megfigyelés versus észrevevés[17]

Az első ilyen problémakör a megfigyelés, de nem abban a formában, ahogy Doyle rendszerint emlegeti. A megfigyeléshez kapcsolódó kulcsmozzanat ugyanis – amit rendszerint szem elől tévesztenek – az “észrevevés“. Az észrevevés ebben az összefüggésben nem egyszerűen az érzékelést követő lépés, mely alapját képezi a képzet kialakulásának. Magában foglal egyfajta kiválasztódást, szelekciót is, melynek során csak bizonyos ingerek kerülnek fókuszba és jutnak el a megfigyelő tudatáig, mások kívül maradnak azon. A rejtélyes pillanat az, amikor a detektív figyelme a benyomások sokaságából ráirányul az érzékelt valóság egy pontjára, például egy bűnügyi helyszínen.[18] Ha ez megtörténik, utána a megfigyelés már lehet módszeres, folyhat racionálisabb keretekben. Így Holmes nem sokat mond, amikor kinyilvánítja, hogy módszere az apróságok megfigyelésén alapszik.[19] Sok apróság van körülöttünk. Tudni kell, melyek a számunkra fontos apróságok.
Az észrevevésben (és a fókuszálásban) nyilván jelentős szerepe van az előzetes tapasztalatnak, gyakorlatnak, tudásnak. Ilyesmire Holmes is utalt: “Én nem látok többet, mint Ön, de hosszasan gyakoroltam, hogy észrevegyem, amit látok”[20] Az eltűnt vőlegényben feltehetően azért tulajdonított jelentőséget annak, hogy a látogató hölgy orrán két oldalon apró  benyomódás van, mert az elméjében előzetes tapasztalatai nyomán volt minta, mely az ilyen nyomot a csíptetőhöz (cvikker, pince-nez) köti.[21] Így az érzékelt tény fennakadt a rostán, és jelentőséget kapott egy következtetés megalapozása szempontjából (ez a látogató rövidlátására vonatkozott).
Az előzetes tapasztalat ugyanakkor nem ad közvetlen magyarázatot arra, hogy mire és miért irányul a figyelem.[22] A pszichológiai modellek addig jutnak el, hogy a motivált viselkedés, vagy a feladat által meghatározott fontosság lényeges tényező lehet abban, miért kapnak figyelmet például a látás útján történő érzékelés során egyes ingerek, és mások miért maradnak figyelmen kívül.[23] Ez a pszichológiai folyamat a mai eszközökkel és módszerekkel nyilván nem hozzáférhető. Egy detektív vagy észreveszi, hogy az áldozat két cipőjén a cipőfűzőt eltérő csomózással kötötték meg, vagy nem. Vagy észreveszi, hogy a lábnyomok mellett itt-ott apró vércseppek vannak, vagy nem.[24] A sikeres fókuszálás mögött (a detektív figyelme arra irányul, ami fontos) nehezen megfogható folyamatok állnak. Egy karcolást a széken, a szőnyegrojt állását, a szokatlan helyen álló vázát – vagy éppen egy szokásos tárgy hiányát – valami alapján nyomként kell felismerni, annak jelentőséget tulajdonítani. Ráadásul teljesen megszokott körülmény is lehet nyom az ügy adott összefüggéseiben.[25] Az észrevevés vagy annak hiánya sokszor nem magyarázható megfelelően – ahogy egy sakkmester időnkénti sakkvaksága sem.
Van, hogy a figyelem fókusza adott, mert a vizsgálat korlátozott helyre vagy tárgyra irányul, de az észrevevés ekkor sem kézenfekvő. Például egy borítékot vizsgálva, különös figyelem kellett annak érzékeléséhez, hogy a tinta, amivel a címzett nevét és a címet írták, eltérő színárnyalatú.[26]
Az örök tanuló szerepére kárhoztatott Watson doktor megfigyeléseivel nem az volt a probléma, amit Holmes tulajdonított neki: “… lát maga mindent. De a látottakból nem von le következtetéseket. Túl bátortalan következtetni.”[27] Sok példa van arra, hogy Watson jól következtetett, ha megvoltak az adatok, melyekre alapíthatta a gondolatmenetét. A probléma abban állt, hogy nem mindig tudta, milyen adatoknak kell jelentőséget tulajdonítani. Rendszerint hiányzott nála az “észrevevés”. Máshol már helyes Holmes diagnózisa: “… nem vette őket észre, Watson. Nem tudta mit nézzen, ezért semmit nem látott meg, ami fontos.”[28]

1.2. “Érzékelő képességeinek gyorsasága” – az észleleti ítéletek[29]

Egy bűnügyi történetben a nyomozás leírásánál pszichológiai fekete folt az észleleti ítéletek köre. Ekkor egy detektív felismeri egy nyom azonosságát valamivel vagy hasonlóságát valamihez (és ezzel egyben összefüggésekbe helyezi, értelmezi). Az észleleti ítélet felismerés, valaminek valamiként vagy valamilyen osztály tagjaként történő azonosítása, és egyben elhatárolása más adatoktól (differenciálás). A felismerés, észleleti ítélet nem tudatos, nem gondolati művelet, hanem egy pszichológiai folyamat, melynek meghatározó eleme az adott személy előzetes tapasztalata, ismeretei, kialakult mentális reprezentációi (pl. fogalmi rendszere, emlékei, stb.)[30] Ezek információ-feldolgozó mechanizmusként működnek, melyek formálják, szelektálják, osztályozzák és asszimilálják a bejövő jeleket.[31]

A felismerés banális hétköznapi jelenség, a legtöbb éber pillanatában mindenkivel megtörténik. Ám bizonyos problémát jelent az olyan rejtélyközpontú történeteket összeállító írók számára, mint Conan Doyle, ha az észleleti ítéletek egy nyomozás lényeges részévé válnak. Az észleleti ítélet nem logika, hanem a detektív egyszerűen felismer olyan nyomokat, amit egy hétköznapi ember (Watson doktor) nem. Ez néhányszor elfogadható. Az olvasó tudomásul veszi, amikor Holmes egy biciklinyomból rögtön felismeri, hogy azt Dunlop gumi hagyta,[32] vagy a hóban egy kör alakú bemélyedésről azt, hogy egy falábú ember nyoma.[33] De sok ilyen felismerésre építeni a nyomozást, már bosszantó lehet az olvasónak, mert az irreálissá, követhetetlenné válik. Mértékletesen kell tehát adagolni a nyomozásban szerepet játszó észleleti ítéleteket. Conan Doyle még egy szokatlan eszközt is bevet hőse hitelességének növelése érdekében. Sokszor kiderül, a kérdésben már írt valamilyen szakmai művet, tehát az észleleti ítélet csakis alapos lehet. Így Holmes egy rakás képzeletbeli kriminalisztikai munkát (könyvet, cikket) tett le az asztalra, mire nyomozásai végleg befejeződtek.[34] Szerencsére a bicikligumikról nem írt semmit, de nem felejtette el Watsonnak megjegyezni, hogy 42 típusú bicikligumi nyomait képes felismerni.
A felismerés történhet a mentális reprezentációk között hosszú távon (akár élethosszig) rögzített előzetes tapasztalat alapján. Holmes annak alapján állapíthatta meg, hogy az ügyfél által kapott levélben az ’e’ és az ’r’ betűket a levélíró hibásan írta, mert az elméjében létezett egy, feltehetően gyerekkorában megtanult minta arra nézve, hogyan kell az ilyen betűket írni a korabeli szokások szerint.[35] Máskor a felismerés esetleges, ad hoc feltételeken alapul. Az ördög lábnyomában olyan méreg után kutatott, mely égés során aktivizálódik és fejti ki a hatását. Így a halott ember szobájában az égés helyeit és az elégett méreg nyomait kereste. Ez megadta a fókuszt a kutatásainak, így érthető, hogy észrevette a lámpa hamutartójában lévő különös hamut, egyben a hamutartó szélén lévő barnás port az égés útján aktivizálódó méregként ismerte fel.[36] A felismerést az ügy egyedi összefüggésrendszere tette lehetővé, a szükséges előzetes ismeret egy része ebből eredt – ha nem tudja, mit kell keresnie, aligha ismerte volna fel a mérget a barnás porban.
Az észleleti ítélet és a valódi következtetés határait nehéz meghúzni.[37] Ha Holmes a biciklinyom jellegzetességeit külön-külön mérlegeli, és a végén jut arra, hogy azt Dunlop gumi hagyta, valódi következtetéssel van dolgunk. Ha egy pillantással felismeri, hogy azt Dunlop gumi hagyta, akkor ezt észleleti ítéletnek tekinthetjük (nincs tudatos gondolati művelet). Kérdés, az író hogyan írta le a nyom felfedezését. Ez az egyetlen elhatároló szempont, mert fiktív hősről van szó. A leírás alapján bizonyosan észleleti ítéletet hozott a detektív, amikor például egy sárga virágon lévő sötét, bíborvörös foltokat vérfoltokként, [38] egy ember kezén lévő sárga foltot nikotin foltként,[39] egy szivarvéget, mint indiai szivart,[40] a kalapon látható port háziporként (és nem utcai porként),[41] a kesztyűn lévő lila színű foltot tintafoltként[42] ismerte fel.
Az észleleti ítélet egy észlelt tényre utaló megállapítást (kijelentést) tartalmaz, melyre aztán lehet következtetéseket építeni – például, a szoba padlóján egy Trichinopoly szivar hamuja található.[43] Az észleleti ítélet az észlelet reprezentációja, mely kijelentő formában jelenik meg.[44] Holmes rendszerint utólagosan analizálja az észleleti ítéletet Watson számára, és rámutat, milyen jelek alapján történt a felismerés. Így részletesen elemezte, mi alapján látta rögtön, hogy az ügyfél (Miss Cushing) füle pont olyan formájú, mint az áldozat csomagban elküldött füle.[45] A történet szerint azonban a felismerés ekkor is egy pillanat műve volt.[46]
Az észleleti ítéletet nehéz leírni annak a gondolatfolyamnak a részeként, melyben előfordul. Bizonytalan lehet a következtetés és a felismerés közötti határ, követhetetlen az előzetes tapasztalat szerepe az egyes felismeréseknél, nem lehet jól elválasztani az egyes pszichológiai jelenségeket. Az ilyen tényezők miatt egy észleleti ítélet fekete folt egy detektív gondolkodásának leírásánál. A leírást tartalmazó sémák bizonytalan alapokon állnak. Nézzünk erre egy példát.
A négyek jelében Holmes feltehetően észleleti ítéletet hozott, amikor felismerte a Watson doktor cipőjén lévő apró sárfolt hasonlóságát azzal a földdel, mely a Wigmore Street-i postahivatal előtt a járda felbontása nyomán került a felszínre. (Ebből aztán arra következtetett, hogy hűséges segítője aznap délelőtt ebben a postahivatalban járt).[47] Erre adható egy három részből álló leírás: (i) a detektív észlelte barátja cipőjének felső részén lévő apró sárfoltot (észrevevés); (ii) felismerte olyan földmaradványként, mint amely hasonlít a Wigmore Street-i földhöz (észleleti ítélet); (iii) azon előzetes ismeretére alapozva, hogy a környéken nincs hasonló színű föld, arra következtetett, Watson cipőjére a sárfolt a Wigmore Streeten kerülhetett (induktív következtetés, tudatos gondolati művelet). Mindez hihető lehet, de korántsem biztos, hogy igaz.
Az észrevevést szerencsére itt könnyű magyarázni. Holmes számára talán az apró sárfolt lehetett az egyetlen szokatlan körülmény, ami akkor délután a gyakran látott, és egyébként pedáns Watson doktor külsején érzékelhető volt. Minden egyéb már kevésbé magyarázható jól. Az észleléssel bizonyosan megszületett a detektív fejében legalább egy olyan észleleti ítélet, hogy egy bizonyos színű és formájú sárfoltot lát. (Nem feltételezhetjük, hogy a detektív töprengett rajta, mi is az a doktor cipőjén). Azt már nem lehet tudni, hogy időben mikor keletkezhetett az asszociáció a Wigmore Street-i földre vonatkozó emlékképpel vagy ismerettel.
Itt már három tipikus lehetőség van. (i) Lehet, hogy Holmes – miután az észlelés során sárfoltként ismerte fel a vonatkozó látásingerek forrását – tudatosan, egy gondolati művelettel vont utána párhuzamot megelőző emlékképe alapján a Wigmore Street-i földdel (ekkor ez nem észleleti ítélet eredménye lesz, így a fenti leírás téves). (ii) Lehet, hogy az észleléssel csak a sárfoltra vonatkozó észleleti ítélet született meg, míg a Wigmore Street-i földdel való hasonlóság vagy azonosság egy rá következő észleleti ítélet (és nem tudatos gondolati tevékenység) eredménye; így két észleleti ítélettel számolhatunk. (iii) Lehet, hogy az észlelés során a detektív eleve Wigmore Street-i földként ismerte fel a cipőn lévő sárfoltot, ekkor az észrevevés, a sárfolt felismerése és a Wigmore Street-i földdel való azonosság felismerése egy pszichológiai történésnek tekinthető, és egy észleleti ítélettel számolhatunk. Ebben a helyzetben az észleleti ítélet eredményét egyfajta hipotézisnek lehet tekinteni, a rá következő következtetést (mely gondolati művelet alapja, hogy a környéken nincs más hasonló föld, ahonnan ilyen sár a cipőre kerülhetett volna), pedig e hipotézis ellenőrzésének (a fenti leírás ekkor is téves).[48]
A példán lehet látni a nehézségeket. Az észleleti leírások sémái valamennyire közelíthetnek ahhoz, hogy mi történik egy detektív elméjében, de vagy igazak, vagy nem. Fiktív szereplőről lévén szó, az egyetlen támpont, hogy miképpen értelmezhetők az író szavai az adott történetben (ebből a szempontból néha többféleképpen).[49] Esete válogatja, hogy ilyen helyzetben milyen arányban fonódnak össze a pszichológiai jelenségek egymással, vagy a logikailag értékelhető gondolati műveletekkel, és az előzetes tapasztalat (mint mentális reprezentáció) miképpen töltődik be a felismerési folyamatba.

1.3. “A Baker Street-i csendes gondolkodó” magyarázat születése egy rejtélyre (hipotézisállítás)[50]

Logikai szemszögből ugyancsak nehezen megközelíthető pont, amikor egy bűntény felderítése során valamely szokatlan tény magyarázata a detektív számára hirtelen világossá válik (ráérez a lehetséges megoldásra). A bűneseteket sokszor kisebb-nagyobb rejtélyek, magyarázatlan tények pettyezik, bár a fő rejtély a tettes kiléte és az elkövetés módja, körülményei, indoka. Sok esetben a magyarázat nem módszeres logikai következtetésekből születik meg, hanem a detektívnek egyszeriben összeáll a kép, értelmet nyernek az addig szétszórt, összefüggéstelennek látszó tények, adatok. Ezt sokszor a színtelen hipotézisállítás szóval szokták jelölni, ami racionális gondolati műveletekre utal.[51] Mégis másról van itt szó. A hipotézisállítás, az elméletalkotás, a magyarázat születése valójában a “legrejtélyesebb” pontja egy probléma megoldásának,[52] így vannak, akik az intuíció fogalmával is társítják.
A szóhasználat nem véletlen. Tükrözi a tudományos felfedezések folyamatának és egy bűnügyi rejtély megoldásának párhuzamba állítását. Már az őskrimik (pl. Edgar Allan Poe három Dupin története) igyekeztek a mesterdetektív nyomozását tudományosnak feltüntetni. A tudományosság mítosza talán éppen Sherlock Holmes bűnügyi kalandjainál volt a legnagyobb. Ha a detektív módszerei egy tudósét tükrözték, akkor kézenfekvő, hogy egy bűnügyi rejtély ismeretelméleti problémaként, annak megoldása pedig a tudományos felfedezés mintájaként mutatkozott meg. Így maga Holmes is sokszor beszél hipotézisről, munkahipotézisről a nyomozással kapcsolatban – ezek megszületése azonban nem mindig a logikus gondolkodás eredménye.
A tudományelméletet élesen megosztja az a kérdés, hogy a tudományos felfedezéseknek vannak-e törvényszerűségei (pl. Karl Popper) vagy azok esetlegesek és nincsenek szabályoknak alávetve (pl. Paul Feyerabend). Bármely irányzatról legyen is szó, az intuíció szerepét kisebb-nagyobb mértékben elismerik – ez ma már szinte közhely. Dewey is számot vetett a tudományos gondolkodásban az intuitív megállapításokkal.[53] Polányi Mihály hosszan – és számos példát előhozva – értekezett a tudomány megmagyarázhatatlan, leírhatatlan, rejtélyes eleméről, amit tudományos intuíciónak hívott, és amelynek felismerése legalább Kantig nyúlik vissza.[54] A felfedezés folyamatában a tudományos intuíció éppen a tudományos hipotézis felállításában játszhat nélkülözhetetlen szerepet. A mesterdetektív sem lehet meg egy ilyen rejtélyes tulajdonság nélkül. Watson egy-két helyen utalt is barátja intuíciójára, mely időnként “lángnyelvszerűen” tört elő.[55] (Holmes maga inkább a detektív képzeletének fontosságáról szokott beszélni.) Pierce hasonlóan fogalmazott, mint Watson doktor: “Az abduktív feltevés [hipotézis] villanásként ér el bennünket. Ez a belátásnak, bár nagyon bizonytalan belátásnak az aktusa.”[56]
A hipotézisállítás, az elméletalkotás a mesterdetektív nyomozásának lényeges – egyes esetekben döntő, az ügy vagy valamely részprobléma megoldására irányuló – lépése, mely azonban még igazolásra vár. Éppen ezért a detektívek módszerét kutatók figyelmének középpontjában áll. Néhány, ezzel kapcsolatos problémára még visszatérek. Itt elég annyit rögzíteni, hogy a hipotézisállításnak van logikailag nem elérhető oldala, és egy sajátos pszichológiai fekete foltot jelent, mely ellenáll egy átfogó magyarázatot nyújtani kívánó elemzésnek. 

 

  1. A mesterdetektív gondolkodásának folyamatsémája és a hipotézisek (magyarázási kísérletek) szerepe

Hogyan írható le egy mesterdetektív gondolkodása, ha legalább három ponton nem érhető el a racionális magyarázat, megközelítés számára? Három tendencia vehető ki. (i) Vannak, akik csak egyes elemeit vizsgálják – tehát mikroszinten foglalkoznak a kérdéssel –, és például a megfigyelés pszichológiájára, vagy a következtetések logikájára összpontosítanak. (ii) Vannak, akik a detektív gondolkodásának egész folyamatát megpróbálják átfogni (makroszint). Ezt jellemzően úgy írják le, hogy a racionálisan fogható elemeket összekötik, felállítanak egy folyamatsémát, míg a pszichológiai fekete foltokat vagy egy fogalommal jelzik (pl. intuíció) vagy azt egy jól körülírható fogalomba rejtik (pl. a megfigyelés fogalmába burkolják észrevevést). (iii) Vannak, akik a detektív gondolkodásának valamely fontos, sajátlagos elemét vagy elemeit a középpontba helyezik, és ezen keresztül jellemzik, modellezik azt (pl. abdukció, mint központi érvelési forma). Először azt vizsgálom, hogy egy folyamatséma alkalmas-e a mesterdetektív gondolkodásának megfelelő leírására.

2.1. “Ismeri a módszeremet, Watson” egy kiinduló folyamatséma[57]

A problémamegoldás, a tudományos felfedezés leírására számtalan folyamatséma, leírás született, melyek sok tekintetben hasonlítanak egymásra.[58] Ugyanez vonatkozik egy bűnügyi rejtély megoldásának leírására, legyen az valós bűnügy vagy fiktív.[59] Ezeknek közös jellemzője, hogy jó iránymutatást adhatnak, de egy-egy konkrét esetnél vagy igazak, vagy nem. A valós gondolkodás menete teljesen eltérhet. A valóság szempontjából reménytelenül absztraktak. Maga a módszer (egy folyamatséma felállítása) lehet az, amely elégtelen. A problémák érzékeltetésére én is egy ilyen, egyszerűsített sémából indulok ki.
A Holmes történetekből kiindulva, egy bűnügyi rejtély megoldásának folyamatát fel lehet öt nagyobb részre osztani.[60] (i) A detektív munkájának lényege a problémamegoldás. Akkor kezd nyomozásba, ha valamilyen probléma mutatkozik. A probléma jellemzően szokatlan tény vagy tények csoportja (pl. egy történés, egy rejtély), mely magyarázatot kíván. Ilyen például, ha a feleség eltűnik az esküvői ebéd alatt,[61] vagy ha egy narancsmagvakat tartalmazó levél őrületbe kergeti az ügyfél nagybátyját.[62] (ii) A nyomozás kezdeti szakasza a kiinduló adatok kiegészítéséről, további adatgyűjtésről szól, melynek irányát a rendelkezésre álló adatok, megismert nyomok által felvetett kérdések megválaszolásának igénye határozza meg. (iii) A mesterdetektív a nyomozás bizonyos pontján eljut egy vagy több lehetséges magyarázatig, elméletig (hipotézisek). A hipotéziseknek – ha több van – különböző magyarázó erejük lehet, mely attól függ, hogy a nyújtott magyarázat mennyire valószínű és a rendelkezésre álló tények mindegyikét magyarázni tudják-e, például egy egységes történet keretében. (iv) A hipotézis(ek) megszabják a nyomozás további menetét, amennyiben a rá következő adatgyűjtés már célirányosabban, egy hipotézis igazolása vagy cáfolata irányában folyik. Ennek során elválik, hogy egy hipotézisnek milyen a prediktív ereje, azaz segítségével rá lehet-e találni addig rejtett tényekre, adatokra. (v) A sikeres nyomozás végén a detektív eljut oda, hogy egyetlen hipotézis maradjon játékban, melynek olyan erős a magyarázó ereje, hogy helyessége erősen valószínűnek vagy a bizonyossággal határosnak tekinthető.[63]
Hasonló sémákkal szokták leírni – mutatis mutandis – a tudományos problémamegoldást, vagy az orvosi diagnózis folyamatát. Ezek logikai gerince világos: probléma – adatgyűjtés – hipotézis(ek) – a hipotézis ellenőrzése – a megoldás kinyilvánítása (döntés). Nem véletlen a Holmes történetek tudományos mítosza, és ezért hangsúlyozzák szüntelenül, hogy Sherlock Holmes alakjának megteremtésénél Conan Doyle tanára, Joseph Bell edinburghi orvosprofesszor szolgált mintaként.[64] A folyamatséma központi eleme kétségtelenül a hipotézis (elméletalkotás) – azaz elképzelés a probléma megoldására –, mely fordítópontot jelent. (Holmes a hipotézist jellemzően az “elmélet” szóval jelöli). De éppen a hipotézis, a hipotézis leírása körül sűrűsödnek azok a problémák, melyek miatt egy ilyen folyamatséma alkalmazása egy nyomozás menetére illuzórikus lehet. E problémákat a következőkben emelem ki.

2.2. “Feltevések, sejtések és hipotézisek özönétől szenvedve” – versengő és egymásra épülő hipotézisek [65]

A folyamatsémában a hipotézis nyilván a fő rejtély, a bűnügy egészének megoldási irányára, mint lehetőségre utal (záróhipotézis). Azonban egy nyomozás során több részproblémát kell megoldani, vagy bizonytalanságot áthidalni. Elkerülhetetlenül feltevésekbe kell bocsátkozni – akár jelentéktelenebb mellékkörülményekre nézve is –, hogy tovább lendítse a gondolkodást. Olyan részproblémák is hipotézisekért kiáltanak, hogy például ki húzhatta meg a hivatal portásfülkéjében szóló csengőt, éppen abban az időben, amikor egy fontos nemzetközi szerződést loptak el.[66] Doyle hősének nyomozásai során jellemzően nem az a helyzet, hogy egyszerűen vannak a tények, adatok, melyekre lehet hipotézist építeni. Az adatok némelyike, mellyel dolgozik, és amely egy hipotézis alapját képezi, maga is hipotézisen nyugszik.
A pettyes pánt című novellában Holmes abból indult ki, hogy az ügyfelét, Helen Stonert csak mondvacsinált okokból költöztették át egy másik szobába a mostohaapja kúriájában, és e mögött valami sötét cselszövény húzódhat meg.[67] Ezzel egy bizonyos irányt adott a további vizsgálatnak (alapozó hipotézis). Ezüstcsillag történetében ilyen, részproblémára magyarázatot nyújtó, alapozó hipotézis volt, hogy az ellopott, díjnyertes lovat Mapleton felé vihették el.[68] A Bruce-Partington-tervek történetében fontos, de csak alapozó hipotézis volt, hogy a vasúti sínek mellett megtalált, meggyilkolt ifjú hivatalnokot más helyen egy vonat tetejére rakták fel, és onnan esett le.[69] Sokszor még a bizonyítással kapcsolatban (és nem az ügy érdemében) is feltevésekbe kell bocsátkozni. Például ilyen, kisegítő hipotézis, hogy a detektív felteszi, az ügyfele igazat beszél: ideiglenesen mindent igaznak fogad el, amit az ügyfél mond, amíg ezt nem cáfolják más adatok (pl. A Boscombe-völgyi rejtély).[70]
Egy-egy Holmes történetben több hipotézissel találkozhatunk, ezek sokféle kapcsolatban állhatnak egymással, és új tények felszínre kerülése igazolhatja vagy éppen cáfolhatja őket, átrendezheti a viszonyukat; a történet előrehaladása során fontossá vagy éppen jelentéktelenné válhatnak. Az igazolt – egy-egy részproblémára adott – hipotézisek valahogy becsatornázódnak a végső történetbe, mely magyarázatot ad egy rejtélyre. A végső magyarázat mögött pedig a hipotézisek, tények, valószínűségi következtetések eredményeinek sajátos összefüggésrendszere áll. Ezek egyes elemei jellemzően egymást erősítik, sőt egymást igazolhatják. Ha egy alapozó vagy kisegítő hipotézis megdől – például egy fontos tanú vallomása, melyet addig igaznak tekintettek, hamisnak bizonyul –, a megoldásra vonatkozó egész feltevést, mint záróhipotézist átírhatja.[71]
Egy Holmes történet lefolyása tehát kevéssé hasonlít arra az absztrakt folyamatsémára, amit én is felvázoltam, tükrözvén a szokásos leírásokat. Bonfantini és Proni már tizenkét logikai szakaszra osztotta a Tanulmány vérvörösben című, első Holmes történet nyomozási folyamatát. Ez alig hasonlít valamicskét a szokásos folyamatsémákhoz – a kezdő lépést és a történet lezárását kivéve.[72]

2.3. “A kandallónál nagyszerű elméleteket szövögetve” mikor keletkezik a hipotézis?[73]

(1) A detektívregények hőseinél, így Sherlock Holmesnál nem lehet meghatározni, hogy mikor, milyen és milyen számú hipotézist állítanak fel az ügyben foglaltak magyarázatára. A hipotézisállítás rejtve marad. Jellemzően utólag árulják el, hogy milyen gyanújelek alapján alakult ki elképzelésük a megoldásról.[74] Az addig titkolt elképzeléseik felfedése egyben megvilágíthatja nyomozásuk néha érthetetlen lépéseit vagy irányát.[75] A történetek ilyen strukturálása természetes. Úgy lesz teljes a mágia, ha a főhős csak a történet végén fedi fel, hogyan gondolkodott a megoldás irányába, amit rendszerint racionális érvekkel alá is támaszt. Az elbeszélés ezen szerkezeti sajátossága miatt a hipotézis utólag racionális magyarázatot kap, következtetések végpontjaként mutatkozik meg. A hipotézisállítás intuitív vonatkozásai háttérbe szorulnak, és csak időnként érhetők tetten. Conan Doyle-nak célja is, hogy racionalizálja a történeteket, hiszen egy “tudós detektívet” kívánt teremteni.[76]

A helyesnek bizonyuló hipotézis mellett felmerülő egyéb, és menet közben kieső hipotézisek (ha vannak) jellemzően nem kapnak érdemi szerepet. A Holmes történetekben a téves hipotéziseket főként Watson doktor, a rendőrség vagy az ügyfél találgatásai hozzák a felszínre. Vannak ügyek, melyekben Holmes maga is kifejezetten utal lehetséges, versengő magyarázatokra.[77] Sőt esetenként arra is, hogy egy ideig téves elgondolást követett.[78]
(2) Nem csak amiatt lehetetlen látni az elméletalkotás pillanatát, mert utólag közli az író. Egyébként is nehéz meghatározni, mikor alakul ki egy elmélet, egy hipotézis. Egy szokatlan tény magyarázatánál, különösen a kezdetekkor, számos ötlet megjelenhet, aminek nem sok alapja van. Ezek jönnek-mennek. Egy hibásnak bizonyuló feltevésével kapcsolatban Holmes utal a problémára: “Az aktív elme egyik hátránya az, hogy mindig megfoganhatnak benne olyan alternatív magyarázatok, amelyek a nyomozásunkat hamis irányba viszik.”[79] Ez egy elegáns leírása a “futó ötleteknek”. A detektív több megnyilvánulásából kiszűrhető, hogy igen könnyen, és hamar fogalmaz meg alternatív elképzeléseket egy-egy ügyben. A tengerészeti szerződésben maga ismeri el, hogy túl gyorsan szokott következtetéseket levonni.[80] Az Ezüstcsillagban be is vallja, az újságok beszámolói alapján már voltak ilyen-olyan elképzelései a díjnyertes ló eltűnésének és trénere halálának magyarázatára, de azok mind tévesnek bizonyultak.[81] Így korántsem egyszerű annak eldöntése, hogy mikor beszélhetünk egyáltalán hipotézisről.
A “futó ötletek” és a hipotézis elhatárolása feltételezné azt, hogy a hipotézisnek valamilyen definíciójával számoljunk. Ez azért nehéz, mert ugyan a tudományos hipotézisekre vannak (jellemzően vitatott) meghatározások, de egy detektívregényben a hipotézissel szemben egészen más elvárásokat támasztunk, mint a tudományban. A fontosabb szempontok a következők: (i) a hipotézisnek el kell-e érni a valószínűség bizonyos fokát; (ii) a hipotézis felállítása jár-e azzal, hogy megváltoztatja a vizsgálat, nyomozás menetét; (iii) egy hipotézis felállításához kell-e valamilyen racionálisan indokolható alap vagy elég tisztán benyomásokra, megérzésekre (intuícióra) alapítani.
Az világos, hogy egy detektívtörténetben a hipotézisek valószínűsége igen változó lehet, és elméletileg sem köthetők a valószínűség bizonyos fokához. Egyrészt a valószínűség mértéke a gyakorlatban nehezen mérhető. Másrészt egy hipotézis ideiglenes elfogadása nagyban függ attól, hogy vannak-e konkuráló elképzelések ugyanazon probléma megoldására, és mennyi. A konkuráló elképzelések összemérése természetesen már valószínűségi alapon történik.[82] Ám ha az ügy adataiból és a detektív képzeletéből csak egyetlenegy elképzelésre futja a megoldást illetően, akkor abba az irányba fog nyomozni, bármilyen is a valószínűsége.[83] A hipotézisnek elsősorban lehetséges, és csak másodsorban kell valószínű megoldást nyújtania, de ez utóbbit korántsem lehet általános követelménynek tekinteni.[84]
Egy hipotézis felállításának tétje egy detektívtörténetben kicsi, a valóságos problémamegoldásnál nagy. A hipotézis meghatározza a kutatás, vizsgálat további irányát (célzott adatgyűjtés az elképzelés igazolása vagy cáfolása végett), így a valóságban komoly hatásai lehetnek. Egy tudományos kutatásban erre alapozhatnak egy költséges kísérletsorozatot, az orvosi diagnosztikában drága diagnosztikai vizsgálatokat, a valóságos nyomozásban a hipotézisek (verziók) határozzák meg a rendelkezésre álló források elosztását, felhasználását.[85] A detektívtörténetben ilyen tétek nincsenek, a hipotézisállítás kevéssé formális, és a nyomaira legtöbbször visszamenőleg következtethetünk.
A hipotézisnek általában van valamilyen alapja, de ez az olvasó számára nem mindig nyilvánvaló. Lehet egyszerűen a detektív ösztönös ráérzése, melyben a tapasztalatai, szubjektív benyomásai döntő szerepet játszanak. Ekkor a hipotézisállítás intuitív. Másrészt, egy hipotézis megmutatkozhat úgy is, mint egy következtetés, következtetés-sorozat eredménye. Ekkor a hipotézis egy olyan (valószínűségen alapuló) logikai eredmény, melyet a következtetést végző személy nem tekint még igazoltnak, és egyszerű feltevésként kezeli. A hipotézis intuitív és racionális alapjai jellemzően (különböző arányokban) keverednek, hiszen tények, adatok, más hipotézisek, megérzések, tapasztalati morzsák kombinálódásából pattan ki egy feltevés.
Úgy tűnik, hogy Sherlock Holmes csak a racionálisan megalapozott, az ügy adatain alapuló, és azokat magyarázó elképzeléseket tekinti hipotézisnek. A sátán kutyájában Mortimer doktornak fejti ki a következőket: “Ez a képzeletünk tudományos használata, ám mindig van valamilyen ténybeli alap, melyről a gondolkodásunk indul.”[86] A hipotézis megalapozottsága jobban megfigyelhető a záróhipotéziseknél. Például Az eltűnt vőlegényben Holmes világos logikával és számos gyanúok felsorolásával támasztotta alá (utólag elmondva) azt az elgondolást, hogy ügyfelének a saját mostohaapja udvarolt álruhában, így akarván visszatartani más udvarlókat. A hipotézis igazolása úgy történt, hogy egy levélváltással a mostohaapát csapdába csalta, majd érdemben beismerésre kényszerítette.[87] Azonban az alapozó vagy kisegítő hipotézisnél már kevésbé követelmény a megalapozottság. Az előbbi példában a kisegítő hipotézis, hogy Holmes az ügyfele által elmondottakat igaznak tekinti, pusztán intuíción alapult, és a szövegből racionális megalapozottságot nem lehet kiszűrni. A félelem völgyében a rejtjelezett levél megfejtésénél abból indult ki, hogy a levél elején lévő 534-es szám egy könyv oldalszámát jelöli (alapozó hipotézis). Ennek lényegében semmi alapja nem volt, de elindított egy gondolatmenetet, mely végül sikerhez (a levél megfejtéséhez) vezetett.[88]
(3) Van még egy ok, ami miatt az elméletalkotás nehezen ismerhető fel. A hipotézisek – ha van racionális hátterük – rendszerint következtetések eredményeként jelennek meg. Egyes esetekben – főként az alapozó hipotéziseknél – nem lehet látni, hogy Holmes a következtetéseinek eredményét hipotézisnek tekinti-e, mely igazolásra szorul, vagy már bizonyított, igazolt állításnak, mely lezárja az adott kérdést. A rá következő események is tekinthetők úgy, mint amelyek egy hipotézis igazolását jelentik, de úgy is, hogy a detektív lezárt egy részproblémát, és tovább lép az egész rejtély megfejtése irányában.
Biztosabb alapon akkor állunk, ha maga az író felcímkézi, minősíti miről is van szó. A Holmes történetekben az “elmélet” és a “hipotézis” szavak mellett természetesen léteznek egyéb jelölései is a feltevéseknek, melyek gyakran a futó ötlet és a hipotézis határán vannak. A “gyanú” változó tartalmú: lehet futó ötlet, de elérheti akár a hipotézis szintjét is, ha kellő alapja van (hasonlóan “feltevés“, “feltételezés“).[89] Tisztázatlan, hogy a “munkahipotézis” miben különbözik a hipotézistől. A történetek szövege arra utal, hogy Holmes az egyes részproblémákra magyarázatot adó (alapozó) hipotéziseket vagy a kisegítő hipotéziseket nevezi munkahipotéziseknek, melyek sosem a rejtély egészének megoldására vonatkozó feltevések.[90] Holmes az “elmélet” szót egyezően használja a hipotézissel. Ehhez képest az “ideiglenes elmélet” láthatóan nem éri el a hipotézissel szemben támasztott követelményeket. Egy helyen Holmes kifejezetten rossz szokásnak tekinti, ha az ember ideiglenes elméleteket gyárt.[91] Máshol viszont ezt tudatosan teszi, sőt meg is határozza, mit ért ideiglenes elméleten: ez csak puszta találgatás, de minden addig ismert tényt magyaráz;[92] (ez persze gyenge, támadható definíció).
(4) Látható, hogy a detektívtörténetekben a hipotézisek meglehetősen zavaros összefüggésrendszerben állnak egymással. A hipotézis vonatkozhat az egész ügy megoldására (záróhipotézis), vagy a megoldás egy-egy elemére (alapozó hipotézis) vagy a bizonyítás körülményeire (kisegítő hipotézis). Ezek az adatgyűjtés során erősödhetnek vagy gyengülhetnek, megdőlhetnek. Az alapozó hipotézist a rá épülő új adatok záróhipotézissé alakíthatják, mely az egész rejtélyre megoldást nyújthat. Bizonytalan, mikor beszélhetünk még egy hipotézisről, és mikor kap olyan igazolást, hogy végleges válasznak tekinthessük valamire. A detektív egy hipotézishez eljuthat következtetések sorozatán át, de intuitív módon is, leginkább a kettő kombinálódásával.

A hipotézisek sajátos, és sokszor zavaros összefüggésrendszerének egy világosabb típusa, amikor egyes hipotézisek egymás alternatívái. Ugyanazon magyarázatlan tényre vagy történésre nyújtanak egymást kizáró megoldásokat. A Holmes történetekben ilyen alternatív hipotézisek általában a rejtélyt megmagyarázó történet egyes kulcselemeivel kapcsolatban keletkeznek.
Holmes módszere arra utal, hogy egy kulcsprobléma megoldásánál az alternatív hipotéziseknek, feltevéseknek a lehető legszélesebb körét veszi számba, ha úgy adódik. Ezek felállítása nem intuitív alapon történik, hanem módszertani kiindulópont, ahol minden lehetőséggel számol. Utána e lehetőségeket igyekszik egyenként kizárni (kizárásos módszer). Ez világosan előjön A berillköves diadém történetében. Először mindenkivel számot vetett, aki az eltűnés időpontja körül fizikai közelségbe került az eltűnt ékszerrel. Ahány személy, annyi hipotézis.[93] Utána kizárta azokat, akiknél nem látta igazoltnak a gyanút. Így maradt az a hipotézis, hogy Mary, az ügyfél unokahúga lopta el az ékszert, mely meghatározta a további adatgyűjtés irányát.[94] E módszert máshol kicsit részletesebben leírja Doyle. “Az eljárás … azzal a feltevéssel indul, hogy ha az ember a lehetetlent kizárja, ami marad, akármilyen valószínűtlen legyen is, az lesz az igazság. Akár több magyarázat is maradhat, és ebben az esetben addig teszteli őket az ember, amíg egyik vagy másik meggyőzővé válik.”[95] (Itt három hipotézis közül választotta ki a legmeggyőzőbbet.)

2.4. “Adatokat! Adatokat! Adatokat!” – a hipotézis megalapozása és igazolása[96]

A hipotézis fordítópont a problémamegoldásban. Van már elég adat, hogy megalapozott elképzelés legyen, de az adatok még hiányosak, így az elmélet is hiányos, és egyes adatok, melyekre épül, még nem igazoltak. Ha túl kevés adatra építkezünk, az találgatás, ötletelés. Ha már túl sok adat van, nincs szükség hipotézisre, tere nyílhat a megalapozott megoldásnak. A hipotézis ugyanis eszköz is, mely irányt ad a még szükséges adatgyűjtésnek.

(1) Van, ahol Sherlock Holmes figyelmen kívül hagyja a hipotézis természetét: “Óriási hiba elméleteket gyártani, mielőtt az embernek az összes bizonyíték rendelkezésére állna.”[97] Ez téves, mert a hipotézis felállításával nem lehet megvárni az összes bizonyíték beszerzését. A hipotézis alapvető funkciója éppen az, hogy irányt ad az adatgyűjtésnek, a bizonyítékok beszerzésének. Ugyanis a nyomozás elején még jönnek az adatok, később már egyre inkább keresni kell őket. A hipotézisek a keresés irányát jelölik ki. A nyomozás elején egy bűntett helyszíne, a bűntett körülményei, az ügyfél által előadott történet önmagában kínálja fel, melyek legyenek a következő lépések a bizonyítékok feltárása felé: milyen tanúkat kell meghallgatni, milyen egyéb helyszínekre kell kiszállni, milyen nyomokat kell alaposabb vizsgálatnak alávetni. Később ez már korántsem kézenfekvő, és a nyomozást a hipotézisek lendíthetik tovább.
Holmes gyakran küzd azzal a kétséggel, hogy rendelkezésre áll-e már elég adat egy vagy több elmélet megformálásához. Sokszor idézett kiszólásai vannak, ahol figyelmeztet arra, milyen veszélyes elégtelen adatokból idő előtt elméleteket felállítani,[98] vagy elégtelen adatokra egyáltalán következtetéseket alapozni.[99] “Nem tudok téglát csinálni agyag nélkül.”[100] Ennek megfelelően többször kinyilvánította, nem tud eleget ahhoz az ügy adott szakaszában, hogy véleményt formáljon a felmerült rejtélyről.[101]
Máshol viszont az látható (pl. Ezüstcsillag), hogy Holmesnak igenis vannak pusztán újsághírekből kiinduló, megalapozatlan futó ötletei. Ideiglenes elméleteket állít fel, gyanút fogalmaz meg, melyek közül sok tévesnek bizonyul. A vérbükkös tanya című novellában Holmes elárulja Watsonnak, hogy hét magyarázata van Miss Violet Hunter furcsa nevelőnői állásának rejtélyével kapcsolatban, de további adatok beszerzéséig nem lehet eldönteni melyik a helyes.[102] A hét magyarázat lehetőségét látva viszonylag egyszerű a kép: ennyi magyarázatot csak relatíve kevés adat enged meg, hiszen az adatok mennyiségének növekedésével szűkül a lehetséges, ésszerű megoldások száma. E példákból is látszik, hogy a mesterdetektív sokszor csak találgatott, “elégtelen adatokból” kiindulva.
(2) A kérdésnek van egy másik oldala is, nevezetesen mikor szűnik meg egy elképzelés hipotézis jellege. A válasz elvileg egyszerű: amikor a hipotézist igazolták, vagy megcáfolták. Az Ezüstcsillag című novellában Fitzroy Simpson bűnösségére vonatkozó hipotézist cáfolta azon adat, hogy a díjnyertes ló trénere és családja a bűntény estéjén currys bárányhúst vacsorázott.[103] Ettől kezdve a hipotézis talaját vesztette, és más elképzeléseknek nyitott utat.
Keményebb dió lehet annak meghatározása, hogy mikor tekinthetünk egy hipotézist igazoltnak – ám nem egy detektívtörténetben.[104] A záróhipotézisek végső igazolása legtöbbször látványosan történik, például Holmes csapdába csalja az elkövetőt vagy az a bizonyítékok súlya alatt vallomást tesz. Ha vannak is néha kétségek egy-egy megoldás bizonyítottságát illetően, ezt eloszlatja a vétkes beismerése vagy beismerést jelentő viselkedése. A részleteiben is ismert Holmes történetek között nincsenek befagyott (megoldatlan) ügyek, mint az a valóságban időnként előfordul. Az olvasók tetszését aligha nyerné el egy olyan történet, melynek a végén játékban marad néhány hipotézis, és egyik sem nyerne olyan igazolást, mely a többit cáfolná.[105]
Ettől függetlenül, a hipotézis igazolása egy detektívtörténetben is egy folyamat, melynek során a hipotézis erősödik (vagy éppen gyengül). A hipotézist különösen erősítheti, ha segítségével olyan adatokat tár fel a nyomozás, melyek abból következnek, és amelyek létezésének lehetőségére éppen a hipotézis irányította rá a figyelmet (a hipotézis prediktív ereje).[106] Holmes ezt a folyamatot így írta le: a hipotézist “nagyobb számú független történés megerősíti, így a szubjektív fokozatosan objektívvé válik…”[107]
(3) A Holmes történetekben a hipotézisek megalapozásához szükséges adatok forrásai változatosak lehetnek. Conan Doyle nem különíti el következetesen a tényeket és az adatokat. A detektív tények közvetlen ismeretéhez csakis észleleti ítéletekkel juthat, amikor valaminek létét vagy valamilyen történést egyidejűleg észlel. Minden egyéb esetben tényekről csak közvetve szerezhet tudomást, az arra vonatkozó jelek és kijelentések, azaz beszámolók alapján. De nem lehet tudni, hogy ezek mennyire hűen tükrözik a tényeket. Ezért itt adatokról érdemesebb beszélni. A tényre utalás már tartalmaz egy feltételezést, hogy a beszámoló igaz és teljes valamely tény tekintetében.
A Holmes történetek nagyobb részében a mesterdetektív a Baker Street-i lakásban ismerkedik meg a megoldandó rejtéllyel, és valamilyen hipotézist (néha téveset) már ott kialakít. Így érdemes azt megnézni, hogy mi a hipotézist megalapozó adatok forrása a Baker Streeten.[108] A tipikus források – melyek szinte mind közvetettek – feltérképezhetők, és körülbelül a következők:

  • az ügyfél története (személyesen vagy levélben);
  • az újságok (jellemzően az ügy aktuális adataira);
  • Holmes kartotékrendszere, könyvtára (háttéradatokra);
  • következtetések eredményeként nyert adatok;
  • kivételes források, pl. a rendőrség képviselőjének (pl. Lestrade, Hopkins) tájékoztatása; Watson doktor hírei; a Baker Street-i utcagyerekek (“Baker Street irregulars”) által hozott információk;[109] az ügyfél vagy a rendőrség által rendelkezésre bocsátott bizonyíték (pl. egy levél).[110]

A “karosszék-analízis” befejezése után,[111] a terepen már a nyomozás szokásos információforrásait használja: tanúk meghallgatása, helyszíni vizsgálódás (nyomok vizsgálata, stb.) Itt közvetlen forrásokra is támaszkodhat, hiszen elsősorban a nyomokról, a fizikai körülményekről észleleti ítéleteket alakít ki. A hipotézis igazolására szolgáló terepmunkára néha nincs szükség. Az eltűnt menyasszony történetében Holmes már akkor kinyilvánította az ügy megoldását, mikor a Baker Street-i lakásban az ügyféllel befejezte a konzultációt. Az elgondolását láthatóan nem is hipotézisnek tekintette, hanem végleges megoldásnak, és mindössze azért hagyta el a Baker Streetet, hogy az ügyfele (a férj) és az eltűnt menyasszony (tkp. feleség) között megszervezzen egy találkozót.[112]

2.5. “Az általános kép, amit kialakított elméjében” miből áll egy hipotézis?[113]

Az általam az előbbiekben felvázolt folyamatséma nagyvonalúan elfed egy kulcsproblémát: miből áll egy hipotézis? Ez egy adat vagy adatok egy csoportja? Egy általános kép? Hasonló egy tudományos elmélethez? Konkrét vagy általános?
(1) Egy detektívtörténetnél a hipotézis a természetét tekintve nyilván más, mint egy tudományos hipotézis. Joggal vethetné fel bárki, hogy egy bűntény esetében a legfontosabb hipotézis mindig arra irányul, ki követte azt el. Ez három okból sincs teljesen így. (i) Van, amikor az elkövető személye szinte lényegtelen, a rejtélyt inkább más tényező jelenti.[114] (ii) A Holmes történetek jelentős részében nincs is bűncselekmény, inkább egy rejtélyt, egy szokatlan, magyarázatlan történést kell magyarázni, ami egy összetett elgondolást kíván. A magyarázat számos összefüggő elemből, adatból álló elképzelés, tulajdonképpen egy történet lesz. A hipotézis ezen történet kulcselemeire irányul. Hagyományos értelemben elkövető sincs mindig. A lopakodó professzor című történetben arra kellett választ adni, hogy egy híres egyetem élettan professzora éjszakánként néha miért mászkál négykézláb a házában és ugrál a fákon. Ez magyarázatot kapott anélkül, hogy bármilyen elkövetővel kellett volna számolni.[115] (iii) Egy bűntényt véve is alapul, a magyarázat ekkor sem szorítkozhat az elkövető megnevezésére. Egy olvasó aligha tartaná kielégítőnek azt, ha A Boscombe-völgyi rejtély végén pusztán az derülne ki, hogy Charles McCarthyt egy John Turner nevezetű régi ismerőse ölte meg. Pusztán az elkövető nevének ismerete nem minden.[116] Az olvasó magyarázatként kíváncsi arra is, hogy mikor, milyen módon, milyen okból követték el, és számos részlet lehet, ami önmagában is magyarázatra szorul. Kellő magyarázatként az olvasó egy történetet vár el a végén (történet-hipotézis).
Mindez elsősorban a záróelméletre vonatkozik. A történet egyes kulcselemeire felállítható olyan alapozó hipotézis, melyhez nem feltétlenül kell külön történet, vagy komplex magyarázat, hiszen akár egy kijelentéssel is megfogalmazható (propozíciós hipotézis). Alapozó (bár tévesnek bizonyult) hipotézis volt, hogy egy ifjú hivatalnok, Cadogan West lopta el egy tengeralattjáró tervrajzait.[117] Hasonlóan egy kijelentésre szorítkozó (azaz propozíciós) alapozó hipotézis, hogy a tolvaj bérkocsin érkezett a tett színhelyére (mely kijelentés két adaton nyugodott).[118]
(2) A fentieket figyelembe véve, a hipotézisek négy típus felé gravitálnak:
(i) egy-két konkrét tényre, adatra és összefüggésükre vonatkozó kijelentés (konkrét propozíciós hipotézis);
(ii) egy elmélet (általános kijelentések egy összefüggésrendszerben, vagy egy általános kijelentés);
(iii) egy modell;
(iv) egy történet.[119]

Az elsőt és negyediket már érintettem. Az elmélet, mint az általános kijelentések egy összefüggésrendszere (esetleg csak egy általános tétel, kijelentés), a tudományos kutatásra jellemző, és ritkán egy detektívtörténetre. Az elméletet Holmes ugyan sokszor emlegeti olyanformán, hogy valamely kérdés megoldására van egy elmélete. Ez azonban mindig egy történetet jelöl (azaz időbelileg is strukturált adatok egy csoportjára és oksági összefüggéseire vonatkozó konkrét kijelentéseket), és nem egy összefüggésrendszerben elhelyezkedő általános kijelentéseket. A modell legegyszerűbben felfogva az adatok, jelenségek egy csoportjának és összefüggéseinek reprezentációja.[120] Ilyen modell például az orvoslásban egy betegség állandó szerkezetet mutató összefüggésrendszere (pl. tünetek, kórokozó, lefolyás), melyet a betegség megnevezése jelöl. Egy beteg tüneteire lehet hipotézist felállítani úgy, hogy egy betegséget megnevez az orvos. Az orvosi diagnosztikában záróhipotézisként a modell-hipotézis a szokványos.[121]
E megkülönböztetés azért jelentős, mert árnyalhatják az olyan kijelentéseket, hogy például Sherlock Holmes dedukciókat végzett a felállított hipotézisekből (Martin Gardner).[122] A négyfajta hipotézis közül csak az elmélet és a modell nyújt vagy foglal magában olyan általános kijelentéseket (szabály, törvényszerűség, tudományos általánosítás), melyekre értelmesen lehet dedukciót építeni. Ezzel szemben a detektív gondolkodására elsősorban jellemző (i) és (iv) hipotézisfajtáknál jellemzően nincsenek ilyen általános kijelentések. A konkrét propozíciós hipotézisekre és a történet-hipotézisekre nem lehet dedukciót építeni, azaz nem lehet elemeit általános premisszaként egy deduktív következtetéshez felhasználni. Éppen ezek híján nem jellemző, hogy a detektív nyomozása deduktív következtetésekre épülne.
Nem érdemes a tudományos hipotéziseket keverni a bűnügyi történetek hipotéziseivel. Ugyanakkor a történet-hipotézisek is szolgálhatnak következtetések alapjául olyan értelemben, hogy egy történetnek vannak ténybeli következményei, melyek az adatgyűjtés során új, ismeretlen adatok irányába mutatnak. “Gondolja át, mi következik az elméletéből!” – figyelmeztet Holmes.[123]
(3) Egy alapozó hipotézis és egy záróhipotézis tartalmilag más sajátosságokat mutat, és viszonyuk az egyes bűnügyi történetek körülményeitől függ. Lehetséges, hogy egy kulcsfontosságú kérdésre vonatkozó alapozó hipotézis (pl. ki a tettes) fókuszát jelenti a további adatgyűjtésnek, és az újonnan nyert adatokból kialakul egy átfogó magyarázat az elkövetés körülményeire nézve is (záróhipotézis). Ekkor az alapozó hipotézis (a köré épülő adatokkal együtt) lassan átnő záróhipotézisbe, mely a megoldást jelentő történet átfogó vázlatát tartalmazza (pl. A berillköves diadém). Az is lehetséges, hogy a nyomozás későbbi szakaszában keletkező elmélet, hipotézis már eleve átfogja a rejtély mögötti történet fontosabb kulcselemeit, azok összefüggéseit, és a történet körvonalai már kibontakoznak. Egy kulcsfontosságú adatra irányuló alapozó hipotézis és számos, összegyűjtött adaton nyugvó, általános magyarázatot célzó záróhipotézis között számtalan átmenet lehet. Minden attól függ, hogy a nyomozó előtt fokozatosan válik világossá a történet, és ezt egy-két alapozó hipotézisre építve, lépésről-lépésre fejti fel, vagy az ismert tények alapján az egész történet hirtelen világosodik meg, áll össze előtte egy záróhipotézissé (megoldássá).
(4) Érdemel egy kis figyelmet a záróhipotézis és a rejtélyre adott végleges magyarázat (megoldás) viszonya. A végleges magyarázat az igazolt és számos vonatkozásban kiegészített záróhipotézisre épül. A záróhipotézis és a végleges magyarázat azonban tartalmukat tekintve jellemzően különböző részletességűek. A záróhipotézis inkább csak egy hézagos vázlata a történteknek, hiszen a további adatgyűjtés irányát megadva csak segít azt a történetet teljessé tenni, ami a végén magyarázatként szolgál.[124] A magyarázó történet körvonalai kialakultak olyan értelemben, hogy lehet látni mi történhetett, de számos részlet tisztázandó még.[125] A viszonylag teljesebb záróhipotézis ugyanakkor a történet kulcselemeire már magyarázatot ad. A görög tolmács történetében nyújtott elmélet jó példa erre. Holmes már fel tudja vázolni, hogy ki a fogva tartott két görög fogoly, akikhez a tolmácsot hívták. Nagyjából sejti, hogy kerültek Londonba és miért, ismeri az egyik fogvatartó nevét is. Nem tudja azonban, hol tartják fogva őket, és ismeretlen a másik elkövető kiléte, valamint maradt egy-két nyitott kérdés is.[126]
Van, amikor az alapjaiban helyes záróhipotézis és a rejtélyre adott végleges megoldás (magyarázat) egy vagy több fontos kulcselemben eltér egymástól. A nyomorék című novellában, Holmes nagy vonalakban jól sejti Barclay ezredes halálának körülményeit és közvetlen előzményeit, de a halál okában tévedett (nem meggyilkolták, hanem baleset történt).[127] A Shoscombe-i kripta esetében Holmes összességében feltárja a történteket, de tévedett abban, hogy Sir Robert Norbertson meggyilkolta volna a testvérét (betegségben halt meg).[128] Van olyan nyomozás, ahol a záróhipotézis annyira vázlatos, és az eltérés olyan lényeges, hogy Holmes elméletét sikertelennek, cáfoltnak tekinthetjük. A sárga arc című történetben Holmes azt hitte, hogy az újonnan házasodott Effie Munro halottnak hitt, előző férje tartózkodik – zsarolási céllal – egy sárga maszkban a kis kerti lakban, de kiderült, ő az asszony korábban született, rejtegetett lánya.[129]
Az, hogy a vázlatos záróhipotézisnél a végleges magyarázat (megoldás) rendszerint részletesebb, azért nem mutatkozik meg mindig, mert sok esetben a történet végén, a végleges magyarázat ismertetése során derül ki, Holmesnak milyen záróhipotézise alakult ki korábban, a nyomozás során. A kettő így tartalmilag egybe csúszik. A záróhipotézis és a végleges magyarázat közötti különbség akkor jön elő világosan, ha Holmes nagy vonalakban helyes elméletét igazoló (vagy részben igazoló) végleges megoldást, magyarázatot nem a detektív, hanem egy másik szereplő adja elő. Az ördög lábnyomában Leon Sterndale mondta el a részleteit és hátterét annak, hogyan halt meg Mortimer Tregennis.[130] Az előbb említett esetek közül A nyomorékban az ügy részleteit és hátterét Holmes nem ismeri, azt Henry Wood vallomása tárja fel. A Shoscombe-i kripta esetében Norbertson, A sárga arcban pedig Effie Munro világítja meg az ügyet. A szökés az internátusból különösen jó példa arra, hogy Holmes záróhipotézise igen vázlatos, néhány kulcsmomentumot fog át, és az internátusi tanár halálára, valamint Lord Saltire elrablására a kielégítő magyarázatot Lord Holdernesse adja meg.[131] Ezekben az esetekben Holmes a hézagos záróhipotézisét igyekszik igazolni, és ennek során kapja meg mástól a részletes és végleges magyarázatot, mellyel az olvasó is elégedett lehet. Elsősorban nem is a záróhipotézisek igazolásáról van szó (ami persze legalább részben megtörténik), hanem annak jelentős kiegészítéséről. A vázlatos záróhipotézis még nem nyújtana kielégítő történetet a rejtély megfelelő magyarázatára.[132]
A fentiekből látszik, hogy egy néhány lépést felvázoló folyamatséma általánosságánál és végletesen leegyszerűsített jellegénél fogva megengedhetetlenül torzítja azt, ami a nyomozás során a detektívtörténetekben történik. A folyamatsémák helyett a megértést különböző modellek is szolgálhatják, jellemezvén a mesterdetektív gondolkodását. Itt a két leggyakoribb modellt hozom fel, melyek ugyancsak elégtelennek bizonyulnak.

  1. Modell(1): a puzzle-modell 

A puzzle-modell arra épül, hogy a rejtélyt magyarázó történet elemei összeillenek, ezzel egymást erősítik, és egymás, valamint az egész történet valószínűségét is növelik. Egyes részhipotéziseket esetenként nemcsak a további feltárt tények, adatok tesznek igazolttá, hanem az is, hogy illenek egymáshoz.[133] Így a sikeres nyomozás végén van egy történet (immár nem hipotézisként, hanem az ügy lezárásaként), mely nagy valószínűséggel vagy a bizonyosság határán magyarázza a bűntényt, vagy az egyéb szokatlan, magyarázandó történést. A magyarázó történet úgy kerekedik ki, hogy az ismert tények és adatok egy egységes keretben és egymással való összefüggésükben értelmet nyernek. Egy jó történettel minden igazolható és magyarázható lesz. Így kézenfekvő, hogy a történet elemeit egy kirakós játék darabjainak fogjuk fel, melyeket türelmesen egymáshoz illesztgetve kialakul egy végső kép, ahol minden darabnak helye és jelentősége van.[134]
A puzzle-modell bizonyos vonatkozásokban jól tükrözi a detektív gondolkodását. Egyrészt, siker esetén mindkettőben valamilyen komplex eredményre jutnak. A detektív egy átfogó magyarázó történethez, a puzzle-játékos egy sokszor részletgazdag képhez. Másrészt, mindkettőben hasonló a részletek és az egész viszonya. A játék elején az egész képre nézve nincs elképzelés (hacsak könnyítésként a játék alkotója meg nem adta a kirakható képet). Az újabb puzzle-darab beillesztése azon múlik, hogy illik-e a már lerakott, beillesztett darabokhoz. A darabról darabra lépő építkezés, a módszert tekintve lassan megváltozik, amikor kialakulnak elképzelések arra, hogy a kép egy-egy részlete, vagy a kép egésze mit ábrázol. Ekkor ez az elképzelés már új vonatkoztatási pont lesz, és egyre célirányosabbá teszi, hogy milyen puzzle-darabokat keressünk a tovább építkezéshez. A mesterdetektív nyomozása hasonló mintát mutat. A nyomozás elején az egyes nyomok, adatok maguk kínálják a tovább lépés irányát. Később már elszakadhatnak a nyomozás szálai, a nyomokat egyre inkább célirányosan keresni kell, és ez nem megy a történtekre vonatkozó hipotézisek nélkül (ami a puzzle-ban az elképzelt képnek vagy képrészletnek felel meg).
Más vonatkozásban a puzzle korántsem tudja megfelelően reprezentálni azt, hogy mi történik egy bűnügy vagy más rejtély nyomozása során. Két jelentős eltérést látok. Egyrészt, a puzzle egyes darabkáinak száma véges, a darabkák a játék során változatlanok, egyféleképpen illeszthetők össze, és végig azonos módon kell számolni velük. A nyomozás során viszont szembe kell azzal nézni, hogy a későbbi, magyarázó történet egyes elemeit jelentő adatok megváltoznak. Egy rájuk vonatkozó részleges hipotézis megdől, egy tanú megváltoztatja a vallomását, vagy egy konkrét nyom, adat új értelmet kap, új megvilágításba kerül. Ha kulcsadatról van szó, akkor borítja a felállított átfogó hipotézist (ha már van), és újabb elképzelést kell keresni. A végső történet kemény tényekből és képlékenyebb (változásnak kitett) adatokból áll össze. Ez utóbbiak változékonyságával mindig számolni kell.
Másrészt, a puzzle esetében a játék kezdetén már adott a kép, amit a végén a sikeres játékos ki fog rakni. Megvan az összes puzzle-darab, csak meg kell találni és megfelelő helyre be kell illeszteni a játék során. Ez a detektívtörténeteknél koránt sincs mindig így. A nyomozás megkezdése után is gyakran keletkeznek új bizonyítékok, történhetnek újabb bűncselekmények vagy más rejtélyes történések, folyik a harc egyrészt a nyomok elrejtése, másrészt a nyomok felfedése tekintetében. Ezekre ki kell terjedni a nyomozásnak, hiszen csak együtt lehet kielégítő magyarázatot adni. A detektívtörténetek mozgásban vannak. Nem adott a bizonyítékok köre, és az utólagos események miatt nem végleges még az a történet sem, amit magyarázatként meg kell találni.
Kivételek természetesen adódnak. Az olyan rejtvényszerű ügyeknél, mint amelyekben Doyle hőse nyomozott, arányaiban elvileg nagyobb lehetne az olyan esetek száma, ahol a történések lezárultak, és a rejtvény statikussá vált (az elkövetők menekülése kivételével).[135] Például A mérnök hüvelykujja című novellában ez jól megfigyelhető (a mérnök a rejtélyes tevékenység helyszínéről megszökött, az elkövetők a házat felgyújtották és elmenekültek). Össze kellett az adatokat gyűjteni és abból összerakni, hogy mi történt. Másrészről, viszont a Holmes történetekben gyakoriak az olyan – sokszor bűncselekménnyel össze nem függő – rejtélyek, melyek elhúzódó vagy ismétlődő tevékenységre épülnek, és tartanak a nyomozás megkezdésekor is (pl. A sárga arc, A lopakodó professzor). Sőt van, amikor Holmes és Watson több bűncselekmény elkövetésének folyamatába keverednek bele (A pettyes pánt, Az öt narancsmag). Egyes történetekben valamilyen rejtélyes, szokatlan történés megoldása végett kezdenek nyomozni, és kiderül, hogy ennek megfejtésével valamilyen bűncselekményt akadályoznak meg (pl. A rőt liga, A pettyes pánt). Nem mindig sikerül egy rejtélyt megfejteni elég gyorsan ahhoz, hogy meg lehessen akadályozni valakinek a halálát (A táncoló emberkék, A tőzsdeügynök titkára). Van olyan is, hogy az újabb bűncselekmény elkövetése sok új adatot nem tesz hozzá azon bűnügyi rejtély megoldásához, melyben a nyomozás elindult (Az öt narancsmag).
Bármilyen is legyen egy történet mintázata, a mozgásban lévő bűnügyeknél, rejtélyeknél a detektív gondolkodása nem vonható egyszerű párhuzamba egy puzzle-játékoséval. Ilyen esetekben nem adott kiindulásként az összes tény, hiszen egy részük csak a nyomozás megkezdése után fog bekövetkezni.

  1. Modell(2): az abdukciós modell

Egy mesterdetektív gondolkodását újabban sokan az abdukció, mint érvelési forma alapján modellezik.[136] Az abdukciót mai értelmében először Charles Sanders Pierce amerikai filozófus használta, kezdetben elemi következtetési formaként (a dedukció és indukció mellett).[137] Elemi sémaként ez meglehetősen suta, gyenge relevanciájú, induktív jellegű következtetés, mellyel nehéz bármit is kezdeni. Így később Peirce írásaiban az abdukció a tudományos gondolkodás egyik módszertani elemeként jelent meg, mely alapvetően a tudományos hipotézisalkotást kívánta reprezentálni. Szakított az elemi, háromtagú sémával is, és az abdukció egyre inkább az okfejtő, magyarázó következtetés modellje lett, melyben a gondolkodás az okozatról (megfigyelt jelenségről) visszakövetkeztet az okokra.
Pierce ezt a tudományos gondolkodásra alkalmazta, a detektívek gondolkodásmódja csak érintőlegesen került a látóterébe.[138] Peirce abdukciója, mint általános tudományos módszertani elem eleinte nem aratott valami nagy sikert. A fogalom viszont az 1980-as évektől kezdve óriási pályát futott be egyes területeken.[139] Ez elsősorban a szemiotikusoknak (jeltanászoknak) volt köszönhető (Peirce a modern szemiotika megalapítója). Ezen a hullámon az abdukció bekerült a detektívtörténetek elemzésének eszköztárába is (a szemiotika, a tudományelmélet, a filozófiai módszertan, stb. mellett).[140]
Ez rendben is lenne, de meglehetősen nagy a zavar, hogy mi is valójában az abdukció. Erről eredendően Pierce tehet, aki többször többféle felfogásban írt róla. Chiasson szerint például a filozófus legalább háromféle, egymástól különböző értelemben használta a fogalmat.[141] Erre aztán ráépültek a különböző interpretációk a 20. század második felében. Az elméleti háttér bizonytalansága nehézzé tette az abduktív következtetések azonosítását egy-egy szövegben. Valamiféle közös nevező az lehet, hogy az abdukció jellegénél fogva egy valószínűségi következtetés egy jelenség magyarázatára.[142] Így megfogalmazva ez banális. Bármely ember naponta sokszor végez okfejtést. Mégis, ha ezt detektívtörténetekben a gyanúokok, megfigyelt tények, szokatlan jelenségek magyarázatára alkalmazzuk, jellemezhető vele a detektív gondolkodása. Gyakran kell az okozatról visszakövetkeztetnie az okokra, hiszen jellemzően a múltat kívánja egy bizonyos szempontból rekonstruálni.[143] Az abdukció azonban aligha alkalmas annak megfelelő leírására, hogy miképpen gondolkodott Sherlock Holmes. Ennek az alábbi okait látom.

(1) Peirce-nek alapvető gondjai voltak az abdukció és az indukció megkülönböztetésével, mert mindkettő valószínűségi következtetés. Az egyik, fő különbséget abban látta, hogy az indukció egy létező elképzelés, hipotézis igazolására szolgál, tehát kiindulópontja a már létező hipotézis. Az abdukció esetén nem létezik még hipotézis (magyarázat) a tények, adatok egy csoportjára, a hipotézis felállítása történik abdukció útján.[144]
Egy detektívtörténetben tehát az abdukció előtti állapot az, amikor a detektívnek még fogalma sincs, mi lehet a magyarázat.[145] Látható azonban, hogy Holmes néha igen gyorsan alakít ki elképzelést vagy elképzeléseket különböző szokatlan tények magyarázatára. Miután ilyen elképzelés megszületik, már nem beszélhetünk abdukcióról, csak az elképzelés (deduktív vagy induktív) ellenőrzéséről, igazolásáról. Sok Holmes történet nagyobb része az elképzelések igazolásával telik (ez a történetek végén válik világossá), és nem a hipotézis kialakításával. Az abdukció szerepe egy-egy történetben így időben nagyon rövid, sokszor észrevehetetlen szakaszokra korlátozódik. (A “futó ötlet” és a hipotézis között Peirce nem tesz különbséget – bármilyen legyen is az elképzelés, a tesztelése, igazolása már nem abdukció).
Holmes híres kizárásos módszere, ahol alkalmazható, szinte kiküszöböli az abdukciós szakaszt. Minden lehetséges megoldást szem előtt tart,[146] és az adatgyűjtés során fokozatosan szűri, teszteli azokat új adatokkal és induktív következtetésekkel (“szokásos módszerem a logikai elemzésben, hogy leszűkítem a lehetséges megoldások körét”).[147] Azon történetekben, melyekben a kizárásos módszer jól alkalmazható, szinte észrevehetetlen az abdukció. Már utaltam A berillköves diadém esetére. Holmes abból indult ki, hogy mindenki gyanús, aki az eltűnés időpontja körül kapcsolatba került az eltűnt ékszerrel. A gyanús személyeket egyenként ellenőrizte, így akadt fenn az ügyfél unokahúga a rostán. Utána további adatok gyűjtésével és induktív következtetésekkel köré építette fel a történetet, mely magyarázta, mi is történt.[148] Az ilyen mintázatú történetekben az abdukciót tulajdonképpen a módszertani kiindulópont helyettesíti.
(2) Több Holmes történetben a mesterdetektív téves hipotézisből indul ki, és utána ennek ellenőrzése során, az új adatokkal a hipotézis megdől, közben kibontakozik a helyes megoldás (pl. Ezüstcsillag). A téves hipotézis felállítását kétségtelenül megelőzheti az abdukció. Kérdéses azonban, hogy abban a folyamatban, melyben a téves hipotézis cáfolata a helyes megoldáshoz vezet, szerepet játszik-e bármilyen abduktív következtetés. Peirce szerint a hipotézis ellenőrzése már induktív következtetésekkel történik (nyilván a téves hipotéziseké is.) Ilyen előzmények esetén, a helyesnek bizonyuló elmélet kialakításánál az abdukciónak nem látszik jelentős szerepe.
(3) Mindennek ellenére, a Holmes történetekben a Peirce által elképzelt abdukciós helyzet sokszor jól megfigyelhető, például egyes alapozó hipotézisek felállításánál. Itt azonban előjönnek az abdukció általános problémái is. Vegyünk egy példát. A norwoodi tűzesetben egy olyan írásra (egy végrendelet vázlata) kellett Holmesnak magyarázatot adni, melyben az első néhány sor, a második oldal közepe, és a végén egy-két sor jól olvasható, míg az olvasható részek között az írás igen csúnya, alig olvasható, néhol egyenesen olvashatatlan.[149] Mi lehet a magyarázata a hullámzó minőségű írásnak? Ha első pillantásra fogalmunk sincs a magyarázatról, ez egy abdukció előtti állapot. Mozgósítjuk emlékeinkben azokat a mintákat (helyzettípusokat), melyekben ilyen írás keletkezhet. Vagy eljutunk a magyarázatig, vagy nem. Ha ez a szokatlan tény illeszthető valamilyen helyzethez, keletkezik egy elgondolás. De abban a pillanatban, ha keletkezik egy elgondolás, már véget ért az abdukció, mert a következő lépésben az elgondolás (mint hipotézis) ellenőrzése kezdődik, ami Pierce szerint már indukció.
A detektív képzelete odarakja az íráskép mögé azt a helyzetet, ahol az keletkezhetett. Ez azonban intuitív jellegű pszichológiai jelenség lesz, és nem következtetés. Itt az abdukció nem leírja a gondolkodást, hanem egyszerűen fogalmilag jelez egy pontot a gondolkodásban, mely a képzeleten, az intuíción és az előzetes tapasztalat alapján elraktározott helyzetmintákon fordul meg.[150] A magyarázat egy helyzet leírása, egy rövid történet lesz (történet-hipotézis).[151] Utólag lehet érvelni a magyarázat valószínűsége mellett, de a magyarázatra találást logikailag aligha lehet leírni. Ezért írhatta Pierce, hogy “… az abdukció, végül is nem más, mint találgatás.” [152]
Ez nem mindig van így. Amennyiben a magyarázat (hipotézis) nem történet-hipotézis, hanem egy általános tétel (szabály, törvényszerűség) vagy néhány általános tételből álló elmélet – mely elsősorban a tudományra jellemző –, az abdukció már takarhat valódi következtetést. A gondolkodás ugyanis tudatosan is magyarázhat egy megfigyelt jelenséget egy frissen kigondolt általános tétellel, törvényszerűséggel (bár ez is lehet intuitív jellegű).[153] Megkülönböztetendő egyfelől a magyarázatot nyújtó mintafelismerés (ez jellemzően analógián alapul), másfelől egy megfigyelt tény vagy egy rendelkezésre álló adat magyarázása azzal, hogy bevonjuk egy frissen kigondolt, általános tétel hatókörébe. A mintafelismerés intuitív jellegű, míg az utóbbi, az alárendelés lehet intuitív jellegű, de lehet valódi következtetés is. Peirce ezért próbált az abdukciónak kettős természetet tulajdonítani (egyszerre logikai és pszichológiai), ami azonban nehezen védhető.
Ha az abdukció logikai természetű, akkor be kell mutatni, hogy ez valódi következtetés, és kell lennie valamilyen leírásának. Peirce ezt a következő, híressé vált, de meglehetősen semmitmondó képlettel adta meg:[154]

Egy meglepő tényt, C-t figyelünk meg.
De ha A igaz volna, a dolgok rendjéből fakadóan C is fennállna.
Tehát indokolt azt gyanítani, hogy A igaz.

A séma kritikájával itt nem tudok foglalkozni, ezt már sokan megtették.[155] Csak négy megjegyzést tennék azon megállapítás alátámasztására, hogy az abdukció mint következtetés (logikai művelet), nem jellemző Sherlock Holmes gondolkodására. (i) A és C között a kapocs a “dolgok rendje” (a matter of course), de ez olyan üres kifejezés, mely nem tudja magyarázni a kapcsolatot.[156] (ii) A képlet tartalmaz egy intuitív mozzanatot: miképpen kerül A a képbe. A gondolkozás hogy választotta ki A-t és kapcsolta a C-hez? Magyarázat híján a képlet nem más, mint egy logikainak tűnő formulába csomagolt intuíció. (iii) A fenti példában nem lehet azt mondani, hogy ha A igaz (vonaton írták a levelet), akkor C is igaz lenne (ti. az írás helyenként olvashatatlan). C kapcsolata A-val ugyanis nem szükségszerű, hanem valószínűségi alapú (elképzelhető, hogy vonaton is tud valaki olvashatóan írni). Ez a kapcsolat csak akkor lenne szükségszerű, ha A egy általános tétel lenne (és nem egy történet-hipotézis). (iv) Egy detektívtörténetben szokatlan tény nemcsak úgy merülhet fel, hogy a detektív megfigyeli, hanem közvetve jutnak tudomására magyarázandó tények (adatok).
Mindez arra mutat, hogy az abdukció egyszerűen pszichológiai jelenség. Ha ez a helyzet, akkor viszont már vannak fogalmak, melyek ezt kifejezik. Például Watson doktor intuíciónak, Holmes képzeletnek nevezte.[157] Felesleges minderre új fogalmat bevezetni.
(4) Peirce szerint az abdukció elméletet keres, (míg az indukció tényeket keres egy elképzelés igazolása végett).[158] Az abdukció ezen jellemzője a tudományos hipotézisekhez illeszkedhet, mert a tudományban jellemzően elmélet-hipotézisekkel dolgoznak. Nem illeszkedik viszont egy bűnügyi történetben keletkező hipotézisekhez. A Holmes történetekben – ahogy korábban rámutattam – valamely probléma megoldására irányuló feltevések vagy történet-hipotézisek vagy konkrét propozíciós hipotézisek (konkrét tényeket, mint okokat állító kijelentések). A detektív gondolkodása – szemben az abdukcióval – nem elméletet, hanem történetet keres (még akkor is, ha a magyarázatot Holmes sűrűn nevezi elméletnek). A Peirce-féle abdukció lényege, hogy magyarázatlan tényeket általános tételekkel magyarázunk, melynek során a magyarázatlan tényeket egy általános tétel vagy elmélet alkalmazási körébe vonjuk (elmélet-hipotézis; konkrét – általános reláció; l. előző pont). A detektívtörténetekben viszont a tényeket jellemzően egy történettel magyarázzák, mely konkrét tényekből (adatokból) áll – azaz a detektív végső soron konkrét tények, adatok egy adott összefüggésrendszerét keresi (konkrét – konkrét reláció).
A fentiek alapján egy detektívtörténetben az abdukciónak kisebb a szerepe, mint a tudományban, és aligha alkalmas arra, hogy Holmes gondolkodását megfelelően jellemezzük vele.

[1] A Study in Scarlet, In Doyle, Arthur Conan: Sherlock Holmes: The Complete Stories. Wordsworth Editions, London 1996. 24. o. (a következőkben ez a mű a forrása a Holmes történeteknek, melyek magyar címénél a szokásos magyar fordítást veszem alapul; az idézett szövegek saját fordításaim, ha eltérően nem jelzem.) Ez a tanulmány hasonló tartalommal megjelent a Jogelméleti Szemle 2019/3. számában.

[2] Blutman László: Bűntény és logika: három tévhit Sherlock Holmes gondolkodásáról. Jogelméleti Szemle 2019/1. szám 3-21. o. Sherlock Holmesig úgy jutottam el, hogy a rejtélyt a középpontba állító, klasszikus krimik jöttek szóba, mert a logikának itt van a legnagyobb szerepe. Az általam ismert krimiirodalomban talán Conan Doyle hőse – aki a mesterdetektív klasszikus típusává is vált – reflektált leggyakrabban a saját nyomozási és logikai módszereire, türelemmel tanítgatván kitartó kísérőjét, Watson doktort. Így kézenfekvő volt, hogy Sherlock Holmes gondolkodását vegyem mintának.

[3] The Adventure of the Abbey Grange, Complete Stories, 713. o.

[4] A valós bűnesetek nyomozóinak gondolkodása érthetően nem dokumentált úgy, mint egy irodalmi hősé, így nehezebben is kutatható. A kriminalisztika addig jut el, hogy a nyomozás folyamatának absztrakt logikai sémáját felvázolja, pl. Sasvári Rudolf: A kriminalisztikai gondolkodásmód. Detektor Plusz Magazin 2011/4. 44-47. o.; http://www.detektorplusz.hu (2019.02.04.); Tremmel Flórián – Fenyvesi Csaba – Herke Csongor: Krimimalisztika. Dialóg-Campus, Budapest – Pécs 2009. 408. o.

[5] Holmes megteremtője, Conan Doyle módszeresen törekszik arra, hogy hősének nyomozásait tudományos vállalkozásként írja le; pl. Berg, Stanton: Sherlock Holmes: Father of Scientific Crime and Detection. The Journal of Criminal Law, Criminology and Police Science Vol. 61, No. 3, 1970, 446-452. o.

[6] Az orvosi diagnózis felállításának és a mesterdetektív nyomozásának párhuzamba állítása szinte közhelyszerű, pl. Rapezzi, Claudio – Ferrari, Roberto – Branzi, Angelo: White coats and fingerprints: diagnostic reasoning in medicine and investigative methods of fictional detectives. BMJ Vol. 331. 2005, 1491-1494. o. vagy Miklós Ágnes Kata: A nyolc fogaskerék esete. Napvilág, Budapest 2018. 288. o.

[7] Pl. K. Horváth Zsolt: Az ötök jele. In K. Horváth Zsolt et al. (szerk): Léptékváltó társadalomtörténet. Tanulmányok Benda Gyula tiszteletére. Hermész Kör – Osiris, Budapest 2003. különösen 98-99. o.

[8] The Sign of Four, Complete Stories, 65. o.

[9] The Adventure of Silver Blaze, Complete Stories, 330. o.

[10] The Problem of the Thor Bridge, Complete Stories, 996. o.

[11] Pl. The Boscombe Valley Mystery, Complete Stories, 171. o.

[12] Pl. The Adventure of Engineer’s Thumb, Complete Stories, 230. o.; The Adventure of the Stock-broker’s Clerk, Complete Stories, 332. o. Máshol kimutattam, hogy a következtetések többsége korántsem deduktív, hanem valószínűségi alapú (induktív).

[13] Pl. The Adventure of the Lion’s Mane, Complete Stories, 1090. o.; The Adventure of the Blue Carbuncle, Complete Stories, 203. o.

[14] Pl. The Adventure of the Blanched Soldier, Complete Stories, 1078. o.; A Study in Scarlet, Complete Stories, 61. o. Ennek során Holmes – minden elképzelhető magyarázattal számot vetve – fokozatosan kizárja azokat, melyek lehetetlennek bizonyulnak vagy nagyon valószínűtlenek.

[15] Pl. The Musgrave Ritual, Complete Stories, 363. o.

[16] Holmes sem csak a képzeletet tekinti a nyomozás irracionális elemének, hanem például a megérzéseket is: „egy nő megérzése többet érhet, mint egy analitikus gondolkodó következtetése”. The Man with the Twisted Lip, Complete Stories, 196. o.

[17] „…small facts upon which large inferences may depend”; The Sign of Four, Complete Stories, 67. o.

[18] A figyelmi szelekció leírására és mechanizmusával kapcsolatos pszichológiai elképzelésekre l. Csépe Valéria et al. (szerk.): Általános pszichológia. I. Osiris, Budapest 2007. 490-494. o.

[19] The Boscombe Valley Mystery, Complete Stories, 171. o.

[20] The Adventure of the Blanched Soldier, Complete Stories, 1072. o.

[21] A Case of Identity, Complete Stories, 153. o.

[22] Például Dewey is kénytelen megengedni, a tapasztalat mellett valamilyen ösztönös, természet adta belátás is kell annak megállapításához, hogy az egyenlően jelen levő adatok rengetegéből minek és milyen alapon tulajdonítsunk jelentőséget, azaz mik lehetnek valaminek a “jelei vagy bizonyítékai”, Dewey, John: How We Think. Heath & Co., Boston 1910. 103-104. o.

[23] L. erre pl. az ún. sajátságintegrációs elméletet, és a rá épülő ún. irányított keresési modellt; Csépe et al.: i.m. 512-515. o.

[24] A Study in Scarlet, Complete Stories, 62. o.

[25] Éppen ezért nem mindig megoldás Holmes azon módszere, amire itt-ott utal, hogy az egyediséget (a nem szokásosat) keresi megfigyelései során, pl. The Adventure of the Yellow Face, Complete Stories, 321. o.

[26] The Man with the Twisted Lip, Complete Stories, 195. o. Van, amikor az észrevevésnek nincs sok értelme és a fókusz érthetetlen. Holmes azzal a híressé vált példával érzékeltette Watsonnak a „néz, de nem lát” helyzetet, hogy rákérdezett, hány lépcső vezet fel a Baker Street-i ház emeletére. Ezt a doktor nem tudta, noha számtalan alkalommal megjárta a lépcsősort; A Scandal in Bohemia, Complete Stories, 118-119. o. Sosem derült ki, miért kellett volna Watsonnak megszámolni a lépcsőket, és az sem, hogy a detektív ezt miért tette meg. Az észrevevésnek látható haszna, értelme nem volt.

[27] The Adventure of the Blue Carbuncle, Complete Stories, 203. o.

[28] A Case of Identity, Complete Stories, 153. o.

[29] „…the quickness of his perceptive faculties”; A Study in Scarlet, Complete Stories, 20. o.

[30] Csépe et al.: i.m. 49., 477. o. Az észleleti ítélet leírása némileg eltér attól, ahogy Kant leírta, Kant, Immanuel: Prolegomena. Atlantisz, Budapest 1999. 65-67. o.

[31] L. pl. Polányi Mihály filozófiai írásai. I. Atlantisz, Budapest 1992. 26-27. o. Umberto Eco külön könyvet szentelt azon helyzet szemiotikai és elmefilozófiai elemzésének, amikor az észleleti ítélet kialakítása – előzetes tapasztalat, működő sémák hiányában – komoly akadályokba ütközik, mert egy addig ismeretlen állatot (kacsacsőrű emlős) észlel valaki, Eco, Umberto: Kant és a kacsacsőrű emlős. Európa, Budapest 1999.

[32] The Adventure of the Priory School, Complete Stories, 620. o.

[33] The Adventure of the Beryl Coronet, Complete Stories 270. o.

[34] Klinefelter 15 ilyen művet számolt össze a Holmes történetekben, Klinefelter, Walter: The Writings of Mr. Sherlock Holmes. In Philip A. Shreffler (ed.): Sherlock Holmes by Gas-lamp: Highlights from the First Four Decades of the Baker Street Journal. Fordham University Press, New York 1989. 103-108. o.

[35] A Case of Identity, Complete Stories, 155. o.

[36] The Adventure of the Devil’s Foot, Complete Stories, 791. o.

[37] Ezért az észleleti ítélet viszonylag egyszerűen leírható egy következtetés logikai következményeként, zárótételeként, ami természetesen hamis képet ad, mert nem gondolati műveletről van szó.

[38] The Adventure of the Priory School, Complete Stories, 621. o.

[39] The Adventure of the Golden Pince-Nez, Complete Stories, 691. o.

[40] The Boscombe Valley Mystery, Complete Stories, 171. o.

[41] The Adventure of the Blue Carbuncle, Complete Stories, 204. o.

[42] A Case of Identity, Complete Stories, 153. o.

[43] A Study in Scarlet, Complete Stories, 24. o.; természetesen Holmes a különböző dohányfajták megkülönböztetéséről is írt könyvet, vö. The Boscombe Valley Mystery, Complete Stories, 171. o.; The Sign of Four, Complete Stories, 65. o.

[44] Pierce, Charles Sanders: On Phenomenology. In The Essential Peirce. Volume 2. Indiana University Press, Bloomington 1998. 155. o.

[45] The Cardboard Box, Complete Stories, 314. o. (Holmes az egyes fülformák anatómiai jellegzetességeiről is értekezett egy szakfolyóiratban.)

[46] Az észleleti ítélet tartalma szerint nem egyféle. Egyrészt felismerhető egy konkrét személlyel, tárggyal való azonosság, például felismerhetem a kedvenc tollamat egy másik ember kezében (azonossági észleleti ítélet). Másrészt az érzékelt tényt valamely osztály vagy osztályok tagjaként ismerem fel, és sorolom be különböző fogalmak alá (klasszifikációs észleleti ítélet). A második csoportba tartozik, amikor az észlelt tény valamihez való hasonlóságát ismerem fel (relációs észleleti ítélet); ez utóbbira nézve, vö. Russell, Bertrand: A filozófia alapproblémái. Kossuth, Budapest 1996. 125. o. A relációs észleleti ítélet csak egy típusa a hasonlósági ítéleteknek, melyek a tudatosság több szintjén jelenhetnek meg, így sokfélék lehetnek, l. Eco: i.m. 480-486. o.

[47] The Sign of Four, Complete Stories, 66. o.

[48] Van olyan elmélet, mely az észlelést a hipotézis-ellenőrzés gondolati sémájába foglalja, ahol a hipotézis az aktuális ingerek legvalószínűbb magyarázata, Csépe et al.: i.m. 42. o.

[49] Az öt narancsmagban a következő leírás például arra utal, hogy egy relációs észleleti ítéletről (és nem tudatos következtetésről) van szó. Holmes ügyfele, John Openshaw észleleti ítéletét írja le az író: „Ahogy rápillantottam a dobozra, riadtan vettem észre, hogy belül a fedelére azt a három K-t vésték be, melyet a borítékon láttam reggel”. The Five Orange Pips, Complete Stories, 177. o.

[50] „…the quiet thinker and logician of Baker Street” The Boscombe Valley Mystery, Complete Stories, 168. o.

[51] A hipotézisállítás nem más, mint egy problémára egy megoldási javaslat születése, vö. Dewey: i.m. 203. o.

[52] Copi, Irving M.: Informal Logic. Macmillan Publishing, New York 1986. 279. o. A valós nyomozásoknál is, a verziók (hipotézisek) felállítása a „legnagyobb szellemi munka”, Tremmel et al.: i.m. 409. o.

[53] Dewey: i.m. 104-105. o.

[54] Polányi: i.m. 39-59. o.

[55] The Adventure of the Creeping Man, Complete Stories, 999. o.

[56] Peirce: i.m. 227. o. A valós nyomozásban az intuíció fontosságára l. pl. Angyal Miklós: Episztémé és intuíció a helyszíni és halottszemlén. Bűnügyi Szemle 2010/1. 74. o.

[57] „You know my methods, Watson.” The Adventure of the Crooked Man, Complete Stories, 381. o.

[58] Mintának talán érdemes felhívni John Dewey nevezetes, ötszakaszos leírását a tudományos vizsgálat vonatkozásában: (i) tapasztalt nehézség; (ii) ennek elhelyezése és definiálása; (iii) javaslat lehetséges megoldásra (hipotézis); (iv) a javaslat kibontása a belőle folyó következmények logikai feltérképezésével; (v) további megfigyelés és kísérlet, amely a javaslat elfogadásához vagy elutasításához vezet; Dewey: i.m. 72. és 203. o.

[59] A magyar kriminalisztikai szakirodalomban l. pl. Sasvári: i.m. 44-47. o.

[60] A Holmes történetekre létezik olyan absztrakt leírás, mely a narratíva struktúrája alapján (és nem logikai szempontból) különböztet meg öt szakaszt; Gehrke, Constanze: Schema und Variation in den Sherlock-Holmes-Stories von Arthur Conan Doyle. Dissertation (2003/2004) Rheinisch-Westfälischen Technischen Hochschule, Aachen, 225-238. o; forrás: http://publications.rwth-aachen.de/record/59476/files/59476.pdf (2019.02.16.)

[61] The Noble Bachelor, Complete Stories, 245-247. o.

[62] The Five Orange Pips, Complete Stories, 177-178. o.

[63] Hasonlóan például Copi: i.m. 273-280. o.

[64] Doyle erről maga írt az emlékirataiban, Doyle: i.m. 25-26. o.

[65] „…suffering from a plethora of surmise, conjecture, and hypothesis”; The Adventure of Silver Blaze, Complete Stories, 291. o.

[66] The Naval Treaty, Complete Stories, 422. o.

[67] The Adventure of the Speckled Band, Complete Stories, 222. o.

[68] The Adventure of Silver Blaze, Complete Stories, 299. o.

[69] The Bruce-Partington Plans, Complete Stories, 775. o.

[70] The Boscombe Valley Mystery, Complete Stories, 164. o.

[71] A valós nyomozásoknál is vannak „részverziók”, melyek az alapozó hipotézisnek felelnek meg, Tremmel et al.: i.m. 408. o.

[72] Bonfantini, Massimo A. – Proni, Giampaolo: To Guess or Not to Guess? In Eco, Umberto – Sebeok, Thomas A. (eds.): The Sign of Three. Indiana University Press, Bloomington 1983. 119-121. o.

[73] „.. sitting by the fire spinning fine theories”; The Adventure of the Noble Bachelor, Complete Stories, 251. o.

[74] Vö. Angyal Miklós: Gondolatok a kriminalista bíborszínű dolgozószobájából. Ügyészek Lapja 2015/5. 93. és 96. o. Jelentős kivétel A Bruce-Partington-tervek története. Itt Conan Doyle folyamatosan mutatja be a hipotézisek születését a nyomozás folyamatában, legyen szó alapozó hipotézisekről vagy konkuráló záróhipotézisekről. Még Lestrade felügyelő is megörvendeztet bennünket egy átfogó elgondolással, ami természetesen tévesnek bizonyul.

[75] A figyelmes olvasó visszamenőleg következtethet az elméletalkotásra, ha a történet újraolvasása során megfigyeli, mikor kezdett Holmes az utólag közölt hipotézisbe illő kérdéseket feltenni és lépéseket tenni a nyomozás során.

[76] Doyle, Arthur Conan: Memories and Adventures. Cambridge University Press, Cambridge 2012. 26. o. A racionalizálás természetes, mert a rejtélyközpontú, klasszikus krimikben az olvasó a detektív logikájára kíváncsi, nem a megérzéseire, Miklós: i.m. 40. o.; Benyovszky Krisztián: A jelek szerint. Kalligram, Pozsony 2003. 123. o. Ezzel szemben a későbbi kemény (hard-boiled), akcióközpontú krimikben már sokkal elfogadhatóbb a meseszövésben az intuícióra hagyatkozni, Bánki Éva: “A meghalni nem tudó bűn” Hard-boiled-hagyomány a magyar irodalomban. ÚjNautilus Irodalmi és Társadalmi Portál (2010. szeptember 22.) Forrás: http://ujnautilus.info/a-meghalni-nem-tudo-bun-banki (2019.04.29.)

[77] Pl. The Adventure of the Devil’s Foot, Complete Stories, 786. o.; The Bruce-Partington Plans, Complete Stories, 774-775. o.

[78] Pl. az Ezüstcsillag című történetben hosszú ideig Fitzroy Simpsont vélte elkövetőnek, mint kiderült tévesen, The Adventure of Silver Blaze, Complete Stories, 305. o. Gehrke hívja fel a figyelmet arra, hogy Conan Doyle-nál a hamis hipotézisek és részhipotézisek elhelyezése a cselekményfolyamban a dramatizálás eszköze; Gehrke: i.m. 274. o. Hasonlóan Deczki Sarolta: Rejtélyes irodalom. Új Forrás 2010/7. 40. és 42. o.

[79] The Problem of Thor Bridge, Complete Stories, 996. A detektívnek jellemzően már van egy vagy több elképzelése az ügy megoldására, mire elhagyja a Baker Street-et, hogy terepen nyomozzon tovább, vö. Kmeczkó Szilárd: Egy híres megfigyelő a XIX. századból: Sherlock Holmes. In Mediárium: társadalom – egyház – kommunikáció Vol. 1, No. 2, 2007, 152. o.

[80] The Naval Treaty, Complete Stories, 419. o.

[81] The Adventure of Silver Blaze, Complete Stories, 305. o.

[82] Holmes azt tartotta, hogy a hipotézisnek valószínűnek kell lennie, és konkuráló hipotézisek esetén a legvalószínűbbet kell kiválasztani, The Hound of the Baskervilles, Complete Stories, 468. o.

[83] Például ez a helyzet állt elő A ferde szájú című történetben, amikor arra a részproblémára kellett választ keresni, hogy miért volt az eltűnt férj, Neville St. Clair kabátja a folyóparton, a zsebei tömve pennysekkel és félpennysekkel; The Man with the Twisted Lip, Complete Stories, 193. o.

[84] A lehetséges, de nem valószínű hipotézisekre Holmes is utalt, igaz éppen Lestrade felügyelő egy elgondolását minősítve, The Noble Bachelor, Complete Stories, 249. o.

[85] Itt a hipotézisek felállítása és rögzítése (például a kutatási tervekben, a nyomozástervezésnél) formálisabb módon történik, és fontos szakaszhatárt is jelölhet, pl. Tremmel et al.: i.m. 408. o.

[86] The Hound of the Baskervilles, Complete Stories, 468. o.

[87] A Case of Identity, Complete Stories, 158. o.

[88] The Valley of Fear, Complete Stories, 844. o.

[89] Az elhatárolás nehézségeire jó példa A Bruce-Partington-tervek történetének egy-két mozzanata. A nyomozás egy pontján Holmes úgy nyilatkozott, hogy a tengeralattjáró terveinek ellopása vonatkozásában sok minden szól az ellen a Cadogan West ellen, aki egyébként gyilkosság áldozata lett (gyanú). Máshol viszont kifejezetten hipotézisként kezeli, hogy az ifjú hivatalnok lopta el a terveket (ami téves feltevésnek bizonyult). A gyanú és a hipotézis sokszor összeolvad; The Bruce-Partington Plans, Complete Stories, 773. o.

[90] Az öt narancsmagban munkahipotézisnek titulálta azt a feltevést, hogy Openshaw ezredes valakitől vagy valamitől félt, ezért költözött vissza Floridából Angliába; The Five Orange Pips, Complete Stories, 182. o.

[91] The Adventure of the Sussex Vampire, Complete Stories, 1019. o.

[92] The Yellow Face, Complete Stories, 327-328. o.; hasonlóan The Adventure of the Creeping Man, Complete Stories, 1008. o.

[93] Természetesen itt bizonytalan, hogy a lehetőségek mindegyike (egyenként) hipotézisnek tekinthetők-e vagy csak a lehetőségek szűrése után fennmaradó, valószínűbb megoldások minősíthetők hipotéziseknek.

[94] The Adventure of the Beryl Coronet, Complete Stories, 270. o.

[95] The Adventure of the Blanched Soldier, Complete Stories, 1082. o.

[96] „Data! Data! Data!”; The Adventure of the Copper Beeches, Complete Stories, 277. o.

[97] A Study in Scarlet, Complete Stories, 20. o.

[98] The Valley of Fear, Complete Stories, 852. o.

[99] The Adventure of the Speckled Band, Complete Stories, 228. o.

[100] The Adventure of the Copper Beeches, Complete Stories, 277. o.

[101] A valóságos bűnügyeknél is megtörténhet, hogy olyan kevés releváns adat keletkezik a nyomozás során, mely nem teszi lehetővé egyetlen, valamilyen racionális alappal bíró záróhipotézis (megoldási javaslat) megfogalmazását sem. Én ilyennek tekintem a Isidore Fink-ügyet (1929), melyben a New York-i mosodás megölése a bezárt szoba rejtélyének egyik klasszikussá vált, valóságos megnyilvánulása, ahol egyszerűen nincs megfelelően alátámasztott hipotézis a történtek (emberölés) magyarázatára.

[102] The Adventure of the Copper Beeches, Complete Stories, 278, de nem részletezi, melyek lennének ezek, így elképzelhető, hogy Doyle misztifikált egy kicsit. Máshol három alternatív feltevést nevesít, azokat közli is az olvasóval, The Adventure of the Blanched Soldier, Complete Stories, 1082.

[103] The Adventure of Silver Blaze, Complete Stories, 305. o.

[104] A tudományban a tudományos normák és a tudományos közösség dönti el, hogy mikor tekinthető egy tudományos hipotézis igazoltnak. Valószínűnek tűnik, hogy például az általános relativitáselmélet 1915-ös közzétételétől kezdve csak hipotézis volt mindaddig, míg Arthur Eddington az 1919-es teljes napfogyatkozás során tett megfigyeléseivel igazolta. Hasonlóan, Lemaitre ősrobbanás elmélete (Bing Bang) körülbelül negyven évig hipotézis maradhatott, és csak a hatvanas években, a kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás felfedezése igazolta, mint a világegyetem keletkezésének (addigi) legjobb magyarázatát.

[105] A valóságos bűnügyek, rejtélyek esetenként befagynak (megoldatlanok maradnak), azaz nem lehet eldönteni, melyik versengő hipotézis jelenti a megoldást a bűnügyre, mert egyiket sem lehet igazoltnak tekinteni – legfeljebb valószínűbb és kevésbé valószínű elméletekről beszélni. Ilyen volt például Magyarországon az 1882-1883-as tiszaeszlári ügy (l. Blutman László: A rejtélyes tiszaeszlári per. Osiris, Budapest 2017.)

[106] Copi: i.m. 280. o.

[107] The Adventure of the Sussex Vampire, Complete Stories, 1024. o. (Holmes szó szerint intellektuális dedukcióra utal).

[108] A Holmes történetek egy kisebb részében a nyomozás nem a Baker Street-i lakásban kezdődik, sőt van, hogy a szereplők egyáltalán nem fordulnak meg ott, pl. The Boscombe Valley Mystery, Complete Stories, 159. o.; The Adventure of the Crooked Man, Complete Stories, 377. o.

[109] The Sign of Four, Complete Stories, 88. o.

[110] Pl. The Noble Bachelor, Complete Stories, 251. o. Itt például az eltűnt menyasszony ruháját is bemutatta Lestrade felügyelő Holmesnak.

[111] Kmeczkó: i.m. 152. o.

[112] The Noble Bachelor, Complete Stories, 251-252. o. Az eltűnt vőlegény történetében, pedig az ügy megoldásához a detektívnek el sem kellett hagynia a Baker Street-i lakást, mindössze egy levélváltással igazolta erős hipotézisét, egy másik levéllel az elkövetőnek állított csapdát (A Case of Identity).

[113] „…the general scheme which he had formed in his brain”; The Adventure of the Golden Pince-Nez, Complete Stories, 693. o.

[114] A hat Napóleonban az elkövető gipszből készült Napóleon-szobrokat tört össze. Néha cselhez folyamodott, néha betörést követett el, hogy ezt megtehesse. Kiderült, egy Beppo nevű személy volt az elkövető, mely lényegtelen körülmény, a vezetéknevét sem tudjuk meg. A rejtély abban állt, hogy miért tett ilyet, és a magyarázatnak elsősorban erre kellett vonatkoznia.

[115] The Creeping Man, Complete Stories, 1012. o.

[116] Vö. A Study in Scarlet, Complete Stories, 36. o.

[117] The Bruce-Partington Plans, Complete Stories, 769. o.

[118] The Naval Treaty, Complete Stories, 421. o.

[119] Jellemző példa a hipotézisre, mint történetre, pl. The Yellow Face, Complete Stories, 328. o. (itt Holmes hipotézise tévesnek bizonyult).

[120] Greimas, Algirdas – Courtés, Joseph: Sémiotique. Hachette Livre, Paris 1993. 232. o. Részletesebb leírására l. Kocsondi András: Modell-módszer. Akadémiai Kiadó, Budapest 1976. 26-33. o.

[121] Van, aki modellként próbálja értelmezni azt a hipotézist, amit egy halottszemle kereteiben a halott életének utolsó pillanatairól alakítanak ki, megpróbálván visszanézni a múltba, Angyal 2010: i.m. 73-74. o. Ezt én nem tudom modellnek tekinteni; a halottszemle által szolgáltatott nyers tényeket és adatokat egy történet-hipotézisbe lehet elhelyezni.

[122] Idézi Sebeok, Thomas – Umiker-Sebeok, Jean: Ismeri a módszeremet? Gondolat, Budapest 1990. 39. o.

[123] The Adventure of the Beryl Coronet, Complete Stories 263. o.

[124] Van, amikor a rejtély sajátosságai miatt a záróhipotézis teljes, kielégítő magyarázatot nyújt, azt nem kell kiegészíteni, csak igazolni. Az eltűnt menyasszony című novellában a hipotézis már részletesen átfogta az egész történetet, az elkövető kilétével egyetemben, mindössze egy összefüggést kellett megerősíteni, amit Holmes egy levélváltással meg is tett. Itt a hipotézis és a végleges megoldás a történet részleteit tekintve semmiben nem különbözött egymástól, mindössze abban, hogy az utóbbi már igazoltnak tekinthető.

[125] Ez a vázlatosság, a részletek ismeretének hiánya az alapozó hipotéziseknél is megfigyelhető. Például A lopakodó professzor eseténél Holmes abból a feltevésből indult ki, hogy a professzor őrült rohamait kilenc naponként egy erős narkotikum okozza (a gondolkodás iránya helyes volt, de alapvetően téves, mert valóban egy szerről, de nem narkotikumról volt szó).

[126] The Greek Interpreter, Complete Stories, 406-407. o.

[127] The Adventure of the Crooked Man, Complete Stories, 385. o.

[128] Shoscombe Old Place, Complete Stories, 1120. o.

[129] The Yellow Face, Complete Stories, 329-330. o.

[130] The Devil’s Foot, Complete Stories, 796. o.

[131] The Adventure of the Priory School, Complete Stories, 628-629. o.

[132] Van olyan történet, ahol Holmes nem is nyomoz, igazán nincs is megfelelő hipotézise, hanem egy régi, meg nem oldott ügyében keresi fel az egyik szereplőt (Mrs. Ronder), aki válságos lelkiállapotában mondja el részletesen, mi is történt; The Adventure of the Veiled Lodger, Complete Stories, 1112-1114. o.

[133] Gehrke világosan puzzle-modellben gondolkodik, i.m.: 174., 187., 281. o. Bonfantini és Proni éppen azt emelik ki, hogy egyszerűen találni kell egy olyan hipotézist, melyhez illik minden ismert adat, és ezt egyfajta kombinációs rejtvényfejtésként fogják fel; i.m. 127-128. o. A krimit kirakós puzzle-nak fogja fel pl. a neves német kritikus, Helmut Heißenbüttel, vagy Isidore Ducasse és Roger Caillois is; ismerteti Prill, Ulrich: Mir ward alles Spiel. Königshausen & Neumann, Würzburg 2002. 84. o. és Gehrke: i.m. 11. o. A magyar irodalomban ilyen megközelítésre l. Deczki: i.m. 37. o.

[134] Vö. Watson megjegyzésével: „Világosan érzékeltem, hogy Holmes beleillesztette ezt [Mr. Smith reggeli sétájának tényét] az általános képbe, amit kialakított az elméjében.” The Adventure of the Golden Pince-Nez, Complete Stories, 693. o. Itt a puzzle alatt mintaként a hagyományos képkirakós játékot (jigsaw puzzle) értem.

[135] Ehhez képest a 20. századi krimiírók már nagyobb arányban gondoltak ki mozgó tényállású ügyeket, a detektívek jobban akcióközelben voltak. Így jellemző ez már Agatha Christie Poirot történeteire is, ahol Hercule Poirot rendszerint a nyomozás kezdetén az események közepében találja magát.

[136] L. különösen az Umberto Eco és Thomas A. Sebeok által szerkesztett, nagy hatású 1983-as tanulmánykötetet, melyben tanulmányok sora értelmezte a detektív (Holmes) gondolkodását az abdukciós modell keretében; Eco, Umberto – Sebeok, Thomas A. (eds.): The Sign of Three. Indiana University Press, Bloomington 1983. Hasonló megközelítésre az újabb irodalomból l. pl. Fox, Margalit: Conan Doyle for the defense. Random House, New York 2018. 79. o.; míg a magyar irodalomban pl. K. Horváth: i.m. 103-104. o. vagy Angyal 2015: i.m. 93. o.

[137] Az abdukciót helyenként retrodukció vagy egyszerűen hipotézis névvel is emlegette, ami vitákat váltott ki, hogy ugyanarról a gondolati műveletről van-e szó. Peirce megfigyelte, hogy az arisztotelészi szillogizmus három eleméből (szabály, eset és eredmény) csak kettő szerepel logikai következményként a következtetésekben (az eredmény a deduktív, míg a szabály az induktív következtetés sémájában). Az abdukciónál viszont az eset lesz a logikai következmény, a következtetés végpontja; vö. Balázs Géza: Az abdukció a modern nyelvtudományban, valamint igazolása Mikszáth Kálmán Új Zrínyiászában. In Balázs Géza – H. Varga Gyula (szerk.): Az abdukció. Líceum Kiadó, Eger 2008. 44. o.

[138] Írásaiban nem jelenik meg Sherlock Holmes, csak Poe detektívjének, Dupin-nek a neve, vö. Peirce: i. m. 550. o.

[139] Magyarországon is külön szemiotikai konferenciát szenteltek az abdukciónak [konferenciakötet: Balázs – H. Varga (szerk.): i.m.]; egy módszertani könyv is megjelent róla, Sántha Kálmán: Abdukció a kvalitatív kutatásban. Eötvös Könyvkiadó, Budapest 2011.

[140] Úgy látom, a divatot az előzőekben hivatkozott, az Eco és Sebeok szemiotikusok szerkesztette tanulmánykötet teremtette meg, az abduktív gondolkodást elemző tanulmányaival. A Sebeok házaspár ebben szereplő munkája magyarul is megjelent egy kis könyv formájában, (l. Sebeok – Sebeok: i.m.), és a magyar holmesológia legfontosabb művévé vált.

[141] Chiasson, Phyllis: Abduction as an aspect of retroduction. The Commens Encyclopaedia, http://www.commens.org/encyclopedia/article/chiasson-phyllis-abduction-aspect-retroduction  (2019.02.08.); van, aki ötféle értelmezést különböztet meg, l. Paavola, Sami: Deweyan Approaches to Abduction? In Zackariasson, Ulf (ed.): Action, Belief and Inquiry – Pragmatist Perspectives on Science, Society and Religion. Nordic Pragmatist Network, Helsinki 2015. 235. o.; Pierce álláspontjának módosulásaira l. pl. Burch, Robert: Charles Sanders Pierce. Stanford Encyclopedia of Philosophy; forrás: https://plato.stanford.edu/entries/peirce/  (2019.04.29.)

[142] Helyenként Peirce is ilyen egyszerű formában fogta fel, l. Peirce: i.m. 441. o. A mai filozófiai felfogások az abdukciót illetően már élesen eltérnek Peirce megközelítésétől, l. Douven, Igor: Abduction. Stanford Encyclopedia of Philosophy; forrás: https://plato.stanford.edu/entries/abduction/  (2019.04.29.)

[143] Vö. Bánki Éva: A bűn nyelvét megtanulni. Napkút Kiadó, Budapest 2014. 16. o.

[144] Peirce: i.m. 106., 205. o.

[145] Az üres elme („blank mind”) állapota, amikor a kevés adat miatt a detektív tartózkodik is bármilyen elképzelés kialakításától, vö. The Cardboard Box, Complete Stories, 313. o.

[146] Pl. The Disappearance of Lady Frances Carfax, Complete Stories, 824. o.

[147] The Adventure of the Blanched Soldier, Complete Stories, 1078. o.

[148] The Adventure of the Beryl Coronet, Complete Stories, 270. o.

[149] The Norwood Builder, Complete Stories, 573-574. o.

[150] Az intuitív magyarázatra találás táptalaja az előzetes tudásban elraktározott helyzetminták tömege. Nem véletlen, hogy Holmes számtalan konkrét bűnesetet (és ezáltal sok bűneset-típust, elkövetési mintát) ismert; a tudomására jutott bűneseteket kartotékolta is, pl. A Case of Identity, Complete Stories, 153. o. L. még erre K. Horváth Zsolt: A barbárokra várva. Korunk 2011/3. 91. o.

[151] Holmes megfejtése az volt, hogy a dokumentumot vonaton írták, az olvasható írás állomásokon született, amikor a vonat állt; az olvashatatlan részek akkor, amikor a vonat váltókon haladt keresztül. Sőt ez elővárosi vonal lehetett, mert annak pályáin sűrűn követik a váltók egymást.

[152] Peirce: i.m. 107. o. Hasonló a helyzet, mint az észleleti ítéletnél: elvileg le lehet írni következtetésként, de az aligha azt tükrözi, ahogy történnek a dolgok.

[153] Természetesen ilyen is sokszor előfordul egy detektívtörténetben, l. Blutman 2019: i.m. 17-18. o.

[154] Peirce: i.m. 231. o.

[155] Douven: i.m. A képlet tarthatatlansága az oka annak, hogy ma már abdukció alatt inkább a legjobb magyarázatra való következtetést (vagy ennek valamely változatát) tekintik, ami szemben áll Peirce elképzelésével. Az ő felfogásában ez már egy hipotézis ellenőrzésének körébe tartozik.

[156] A fenti példában Sherlock Holmes nem is próbálta magyarázni, milyen módon kapcsolódik össze logikai értelemben egy vonaton utazó ember és a kezében tartott, részben olvashatatlan írás.

[157] Természetesen a kettő nem ugyanaz, pl. Tremmel et al.: i.m. 410-411. o.

[158] Peirce: i.m. 106. o.

Kora újkori mecénás nők és a reformáció. Jókai Mór 16-17. századi mintái

A 19. század elején[1] a történelemformáló nőalakok életéről szóló gyűjteményes kötetek induló divatja[2] és az életrajzírás gyakorlatában, módjában bekövetkező változások szoros kölcsönhatásban voltak egymással. Ahogy arra már Szilágyi Márton is rámutatott, a 19. századi életrajzokban az adatoló jellegű munkák mellett egyre nagyobb tért nyert a kultikus elemekkel telített életrajzi művek megírása, és e művek nem nélkülözték a különböző anekdotákat, legendákat, hiedelmeket sem.[3]
A 19. század folyamán a sajtóban, a szépirodalmi munkákban, a képzőművészeti ágakban is újra és újra feltűntek a régmúlt idők „nagyasszonyainak” adaptált történetei, amelyek egyaránt funkcionálhattak aktuális, rejtett politikai tartalmú üzenetként, vagy a nők számára szóló példázatként. A korabeli forrásokból egyértelműen kiderül, hogy a női nemhez négy feladatkört rendeltek: az anyai, a hitvesi, a gazdasszonyi, s a mindezt átható, adott esetben felül is író honleányi szerepet.
A kezdetekben kiemelkedő szerep jutott a nők kultúrában való pozicionálásának, a női olvasóközönség gyarapításának, a nők műveltségét, oktatását, mecénáskodását érintő előzményeknek, történeti vetületnek. A női művelődés és a nők kultúrában betöltött szereplehetőségei mintegy egymást feltételezték – egymással úgymond függőségi viszonyban álltak. Ez a téma a 19 században folyamatosan ott volt a diskurzus középpontjában, kiemelten az 1860-as években. A női művészekkel szemben azonban a női mecénások alakjának egy sokkal komolyabb, társadalmilag elfogadottabb hagyománya volt, mely szinte egyidős a magyar nemzet történetével. A női mecénáskodás a reformkorban a honleányi szerepkörben legitimalizálódott, abban az időszakban, amikor a nemzet fogalma, a nemzeti eszmék ideologikus rendszere a mai modern értelemben is használatos jelentésével kezdett el bírni. Ezt megelőzően a művészetek támogatása, főleg az egyházi keretek közt nyert értelmet, vagy vált legitimmé és erényes cselekedetté. A felekezeti különbségtételek így inkább a 18. század végéig éltek, alapvetően a 19. században akkor volt ennek jelentősége, ha egy folyóirat profilja ezt megkívánta, vagyis ha a lap mögött mecénásként a korban egy adott egyház, vagy egyházhoz tartozó szervezet állt. A romantikus irodalomban a felekezeti elkötelezettség helyett inkább a vallási tolerancia jelent meg erényként. Így példaértékűnek számított, hogyha egy hatalmi pozícióba került asszony biztosította a lehetőséget a szabad vallásgyakorlatnak, egy-egy tőle idegen felekezet terjedésének, kultúrában való aktív jelenlétének lehetőségét.
A reformáció a 16. században újabb értelmet, lendületet és keretet adott a női mecénásságnak, illetve új felekezetei által differenciálta azt. Ez a differenciáltság már akkor sem jelentett kizárólagosságot: olykor a katolikus, kultúrapártoló nők is tettek gesztusokat az új felekezetekhez tartozó művészek felé, igaz, ez sok esetben megelőzte, vagy mutatta a vallási meggyőződésben való változás folyamatát. Két 16. századi koronás asszonyunk esetében is érdemes erre a folyamatra felfigyelni: II. Lajos feleségéről, Habsburg Mária királynéról – aki feltűnik Jókai Mór Fráter György című regényében is – [4]azt terjesztették, hogy protestáns hitre tért. A történeti hagyomány szerint a reformáció, pontosabban Luther tanai a királyné szellemi körében jelent meg először hazánkban, részben nővére, Izabella dán királyné hatásán keresztül, valamint udvari papja által, aki szoros kapcsolatba került a lutheri tanok képviselőivel. Luther Márton vigasztalásul, közvetlenül a királynénak szánta egyik művét, amikor a tanainak magyarországi udvarában utat engedő asszonynak le kellett mondania a protestantizmus pártolásáról.[5] Azok a tudósok és művészek, akiket udvarába magyar királynéként hívott, túlnyomórészt ezt a szellemiséget képviselték, de később nagynénje örököseként, németalföldi kormányzóként katolikus hitét – elsősorban politikai okokból – formailag meg kellett tartania, pártfogoltjaitól meg kellett válnia.[6]
Valóságos pálfordulás következet be a protestánsokkal kapcsolatos viszony esetében Jókai Fráter György című regényének egy másik hőse, Szapolyai János özvegye, Jagelló Izabella esetében is. A katolikus, lengyel udvarból érkező, magyar királynévá lett hercegkisasszony Fráter György közreműködésével üldözte az új hit híveit.  Koronáról való lemondása, emigrációban töltött évei után az Erdélybe visszatérő asszony ekkoriban Európában egyedülállónak számító vallási türelemről szóló törvényei mögött politikai érdekeltség húzódik meg, az azonban mégsem vitatható, hogy utolsó éveiben, Erdély kormányzójaként nagy hatást gyakorolt rá az unitariánus egyház megalapítója, a katolikus papból lutheránussá, majd reformátussá, végül egyházalapítóvá váló egykori plébános, Dávid Ferenc. Izabella idején Dávid Ferenc még a lutheránus volt, ő érte el, hogy a királyné kedvezményeket hozzon az egyik protestáns felekezet részére a másik kárára, valamint, hogy engedélyt adjon a magyar nyelvű Biblia forgalomba hozatalára, Heltai Gáspár nyomdája által. Az itt nyomtatott Biblia nem teljes, a Krónikák, Eszter, Nehémiás, Ezsdrás, valamint Jób könyve hiányoznak belőle.

„Magyarország királynéi közűl egyetlen elődje sem volt olyan művelt, tanúlt és felvilágosodott mint ő, a ki Szent-Ágoston munkáit olvassa, írókat segélyez műveik kiadásában s akkor, midőn Európa-szerte megindúl az ellenreformáczió, Erdélyben privilégiumot ad egy buzgó lutheranus papnak az első magyar biblia nyomatására.”[7]

A két protestantizmussal szimpatizáló katolikus női uralkodón kívül még különös kivételként megemlíthetjük Zrínyi Ilonát, aki második házasságán keresztül, Thököly Imre feleségeként került közvetlen kapcsolatba a protestantizmus szellemiségével. Jókai Mór A magyar nemzet története regénes rajzokban című művében úgy emlékezik meg Zrínyi Ilonáról, mint a vallási tolerancia egyik mintapéldájáról. Thökölyvel együttműködve Zrínyi Ilona szimpatizált a másik felekezettel, udvarukban, tágabb-szűkebb környezetükben pártolta, megvédte a protestáns szellemiségű lelkészeket, tudósokat, művészeket. Jókai ezenfelül ökomenikus gondolkodást tulajdonított neki, amely halálához kapcsolódó anekdotában örökített meg:
„Szép csöndesen lediktálta végrendeletét. Katholikus pap nem volt a bujdosók között, a kálvinista pappal imádkozott együtt, megnyugodva abban, hogy azt is meghallgatja Isten. A lelkész hozott is számára olyan vigaszt, mely úgy hangzott előtte, mintha mennyből jövő szózat volna. Azt a hírt tudatta vele, hogy szívtől szakadt egyetlen fia szerencsésen megmenekült bécsújhelyi fogságából, s eljutott Lengyelországba. Ez nyugalmat adott háborgó lelkének. Fiát szabadnak tudta. Hazájának új fényes korszakát kezdődni sejté: érezte, hogy az ő küldetése be van végezve. Odavonta magához a lelkész fejét, s súgva mondá neki e szókat, nehogy alvó férjét fölkeltse: „Követem az én édes uramat, ha mit vétettem őkegyelmének. Én őkegyelméhez igaz voltam. Másokat is követek, kicsinytől fogva nagyokig: nékem megbocsássanak; én is mindenkinek megbocsátok.”[8]
1869-ben jelent meg Horváth Mihály Zrínyi Ilonáról szóló monografikus életrajza, Szilágyi Sándor Lorántffy Zsuzsannáról szóló műve pedig 1872-ben látott napvilágot. E két kötet több igényes, történészek által elkészített, a magyar történelem nagyjairól szóló életrajzi sorozat része, amely vállalkozás jó példája annak, hogyan tájékozódhatunk arról, hogy közvetve, vagy közvetlenül milyen forrásokat ismertek a történelmi témákat feldolgozó 19. századi szépíróink. Amellett, ugyanis, hogy a sorozatot tudománynépszerűsítésnek, s a műkedvelő, ha tetszik a 19. századi mecénásoknak (nemesség és városi nagypolgárság) szánták, a kötetek segédkönyvekként is funkcionáltak. A kötetekre olvasmányosság és filológiai precízség jellemző, a történészek pontosan meghatározták a forráshelyeket. Egyes szerzők pedig – Kemény Zsigmond vagy épp Jókai Mór – amellett, hogy ezen összefoglalókra támaszkodtak, a bennük megjelölt, a korban elérhető forrásokat is gyakran felkutatták. Jókai Mór Erdély aranykora című regénynek felépítése, s ezen keresztül az egyik leghírhedtebb 17. századi protestáns kultúra patrónája, Bornemissza Anna fejedelemasszony karakterének vagy a Fráter György című regényében Jagelló Izabella alakjának megalkotása is kettős forrásismereten alapult, amely háttérismeret nem nélkülözte a két korszak közt keletkezett munkákat, vagy a nemzetközi vonatkozásokat sem, így Jókai többek között Erdély aranykora című művének megírásakor ismerte Cserei Mihály Erdély históriáját (1661-1711) és Auguste de Grando La Transylvanie et ses habitants című művét is.[9]
A kora újkori mecénás nőalakok közül jóval nehezebb a 16. századi női mintákat kiemelni, hiszen a romantikus irodalomban és diskurzusban kifejezetten aránytalanul vannak jelen két évszázad nőalakjai. A közvetlen ábrázolások mellett, a közvetett minták feltérképezése válik igazán izgalmas feladattá, melyek mentén a szerző mozaikszerűen megteremtette regényeinek fiktív kultúrapártolóit, vagy amelyektől kölcsönzött elemeket egy-egy olyan történelmi nőalaknak, melyekről viszonylag keveset tudunk.
A korabeli értelmiség, s így Jókai Mór számára sem volt idegen a köztes időszakban, a felvilágosodás korában létrejött jelentősebb régi magyar irodalmi művek ismerete sem. Bornemissza Pétert Coron Anna, Szenczi Molnár Albertet és Mélius Juhász Pétert Balassa Jánosné Sulyok Anna támogatta, és e szerzők írásaihoz köthető ajánlásokból is ismerhették a művelődést, kultúrát támogató protestáns hölgyek nevét, akik egyaránt tűntek fel a róluk szóló költeményekben és nekik íródott könyvek előlapjain. Bod Péter protestáns prédikátorként irodalmi lexikonjában megemlékezik a női művészekről, tudósokról, mecénásokról is. Az 1766-ban megjelenő Magyar Athenast a romantikus írók előszeretettel forgatták. Az itt szereplő protestáns nők, mint Bethlen Kata, Lorántffy Zsuzsanna vagy Petrőczi Kata Szidónia a vallásos irodalom művelése mellett tudós érdeklődésük, az olvasás iránti vonzalmuk, bőkezű mecenatúrájuk révén mintaként jelentek meg. [10]
Egy másik nagy forráscsoport, amelyből a korszak írói, köztük Jókai is merített, a női levelezés volt. Az 1879-ben megjelent Deák Farkas Magyar hölgyek levelei 1515-1709 szintén egy olyan kötet, amely közkézen forgott,[11]továbbá a Jókai életmű kora újkorban játszódó regényei kapcsán kimutatható a hatása az olyan folyóiratoknak is, mint az 1855-től megjelenő, a Magyar Tudományos Akadémia által elindított Történelmi Tár, valamint 1874 és 1876 között működő Történeti Lapok, amelynek oldalain folyamatosan jelentek meg nőkről és nőkhöz szóló, valamint nők által írt dokumentumok. Azt ugyan nem tudhatjuk pontosan behatárolni, melyek voltak azok a folyóiratok, melyek révén Jókai a forrásokkal közvetlen kapcsolatba került, de az általa szerkesztettek, mint például az Életképek vonatkozó anyagai, a legbiztosabb példák. A 16. században született, vagy ekkor tevékenykedő református női mecénásokat elsősorban a századforduló fedezi fel, a reformkorban és a századközépen a vallási tolerancia példájaként emlegetett Jagelló Izabella van jelen az irodalmi diskurzus fő áramában, míg a 17. századból Lorántffy Zsuzsanna és Bornemissza Anna alakja kap központi szerepet. Lorántffy Zsuzsanna, a 17. századi fejedelemasszony az eredeti forrásdokumentumok, a képi ábrázolások és a róla szóló kultikus életrajzi hullám keretei közt megjelenő cikkek kapcsán az eddig általam áttekintett sajtóanyag vonatkozásában kvantitatív szempontból is az élen járt – róla jelent meg a legtöbb dokumentum a korszakban.[12]
A közzétett dokumentumokon, gyűjteményes köteteken keresztül a szépírók egyrészt felfedezhették a kora újkori nőalakokat, másrészt azonban azzal is szembesülniük kellett, hogy az elmúlt évszázad neves asszonyairól megőrzött és felfedezhető forrásokat, ismereteket az esetek túlnyomó részében magas fokú töredékesség jellemzi, s akárcsak a nemzeti mitológia alkotóelemeit úgy a nőkről szóló hagyományt, nőkhöz köthető történelmet is rekonstruálni kell a nemzeti narratíva keretei közt, a nemzeti kultúra virágzásának érdekében. Takáts Sándor a 20. század elején egy mára már a 19. század egy meghatározó jelképévé váló irodalmi emblémával közelít a nőkhöz köthető, az kora újkor évszázadaira vonatkoztatható írásos dokumentációk, források problematikájához. Szövegében a rom fogalma összekapcsolódik a későbbiekben az anekdota műfajával. Ez a gondolat ott van a híres nőalakokhoz köthető anekdoták ezekben a művekben nem önmagukban állnak: a történeti munkákból gyakran úgy kerülnek be a szépirodalmi szövegekbe, hogy a szépírók rekonstrukciós gesztusainak következményeként feszítik szét saját műfaji kereteiket.
„Kies vidéken hatalmas vár romjai hirdetik a dicső múltat. Az egykoron nagy várból csak düledező falak s törmelékek maradtak ránk. Egy-egy pompás faragás, oszlopfő vagy relieftöredék az egész, amiből a régi pompára és a művészi értékre következtethetnünk lehet. De ki az, aki e csekély maradványból híven szemünk elé varázsolhatja a régi várat? Ki tudná megmondani, mi mindent rejtett az magában, s minő kincsek mentek ott veszendőbe?
A régi magyar családi élettel, a magyar asszonyok múltjával is így vagyunk. Krónikásaink csak egyikről-másikról jegyeztek föl egy-egy megkapó tettet, a nagy magyar lélek egy-egy nyilvánulását, de közelebbit semmit. – Ebből a kevésből, hogyan világíthatnók meg az illetőnek egész lelkivilágát? S ha meg is kíséreljük, vajon megfelel az a valóságnak?
Nálunk a családi levelezés csak a 16. században kezdődik. Nagyasszonyaink csak ekkor kezdik a tollat forgatni; csak ekkor kezdenek bizalmas leveleket írni, melyekben feltárják lelkivilágukat. Csak ettől a kortól fogva rajzolhatjuk meg híven az igazi magyar nagyasszony képét. Csak ez időtől kezdve mutathatjuk be hiteles írások alapján azokat a nagyasszonyokat, akik múltunknak legszebb csillagaiként tündököltek, s akik szellemi és erkölcsi értékükkel messze felülmúlják azokat a férfiakat, akik mint politikusok seregével szerepelnek évkönyveinkben.
Mondanunk sem kell, hogy még a 16. században is akadnak olyan nagyasszonyok, akik nemes lényüknek kifogyhatatlan kincseiből bőségesen juttattak ugyan mindenkinek, akiknek lelki és szellemi légköre messze földre kihatott, s így az egész országban, mint a legnemesebb erények boldog birtokosai voltak ismeretesek – s mégis alig néhány sorocska írás maradt ránk róluk. Pedig mi szép, mi dicső volna az ilyeneket közelebbről ismernünk, az utókor számára a feledékenység ködéből kiemelnünk s oda állítanunk, ahova valók: nemzetünk kiválóbbjai közé. Sajnos, ez sosem fog sikerülni.”[13]
Takáts eszmefuttatásában felvetődik, hogy női írás nélkül nincs hiteles, nőkről szóló történelem. Nem csak az ismeretek viszonylagos bősége, hanem a női vallomások függvénye is, hogy a történetíró mennyire átfogó képet tud adni, közelebb tud-e kerülni egy-egy jelentős nőalak személyéhez. A ránk maradt magánlevelezések anyagában valóban sok a személyes, intim közlés, a magánélet, az egyéni vélemény jobban tért kap. A kora újkorból számos házastárs „romantikus” levele maradt ránk, Takáts szerint pedig e tekintetben a 16. század a vízválasztó. A 16 századi anyaga személyek szintjén is hoz újításokat, olyan nőalakoknak szentel itt egy-egy fejezetet, mint Zrínyi Margit vagy Zrínyi Dorica, akik a romantika idején gyakorlatilag a feledés homályába vesztek. A 19. században ugyanis elsősorban a 16.-17. század fordulóján élt, illetve a 17. századi történelemformáló nőalakok kerültek a figyelem középpontjába, míg a 16. században aktívan tevékenykedő hölgyek viszonylag háttérbe szorultak.
Hogy mi választja el a 16. századi és a 17 századi mecénás nők körének körvonalazhatóságát az ismertség fokán túl? A társadalmi hovatartozás kérdése. Amíg a 16. században szinte kizárólag a főúri asszonyoké ez a szerepkör, addig a 17. században megjelenik és hangsúlyos lesz a jómódú polgári származású hölgyek és lelkészfeleségek aránya. A legtöbb mecénáskodó hölgy már férje életében is jelentős szerepet kaphatott az oktatás, a művészek, a kultúra, az egyház pártolásában is. Az erdélyi fejedelemasszonyi udvar ugyancsak a 17. században vált igazán hatékonnyá és jól megszervezetté. Ha a közéleti szerepvállalás más területén nagyon eltérő módon és mértékben is vannak jelen, de a protestáns prédikátorok, illetve a protestáns felekezetekhez tartozó, külföldön tanuló diákok támogatásához, a nyomdaalapításhoz már a 16. században tevékenykedő principissák is jelentősen hozzájárulnak.[14] Az erdélyi fejedelemasszonyok vagy főrangú hölgyek magánbirtokaikhoz köthető hivatalos rendelkezései és a mellé állított magándokumentumok, mint például Zrínyi Kata vagy Károlyi Zsuzsanna nevéhez köthető iratok sem puszta formaiságról tanúskodnak, ez volt az a terület, amelynek keretei közt nemcsak özvegyasszonyként, vagy férjeik hosszabb távollétében aktivizálódtak nagyasszonyaink. A polgárok, mesteremberek, lelkészek feleségei is aktívan közreműködtek férjük kultúrapártolásában, bizonyítja ezt többek között az ajánlás gyakorlata, az egykor támogatott tanulókból lett prédikátorok kettős ajánlásai az imádságos és énekes könyvekben, teológiai munkákban, prédikációs-gyűjteményekben, ahol ezzel a gesztussal férjnek és feleségnek egyaránt köszönetet mondanak. Ennek a jelenségnek a mintájára a romantikus irodalom tipikus példájává válik a polgári származású, özvegy mészárosné, Kalondainé Jókai Mór Szép Mikháljában.[15] Az asszony a családi élet terén is kifogástalan mintája volt a korabeli elvárásoknak: feleségként, férje emlékét örökre megőrző özvegyasszonyként tűnik fel, aki már csak azért sem megy újra férjhez, hogy fia érdekei csorbítatlanok maradjanak. Az anyai gondoskodás és felelősségtudat, a gyermek erkölcsi nevelésére és szellemi fejlődésére való odafigyelés fontossága szintén mintaszerűen jelenik meg ebben az esetben. Kalondainé tehát elsősorban makulátlan erkölcsű özvegyasszonyként is a hagyományos női szerepköröket tölti be, s emellett mintegy mellékesen jótékonykodik. A mecénáskodó hölgyek pozitív megítéléséhez a korban általánosan hozzátartozik a hagyományos szerepkörök kifogástalan betöltése. S bár a női nem megítélésével kapcsolatban pontosan Jókai az, aki saját korában képvisel egy markáns különvéleményt, s a női lélek, természet ábrázolásában egy sokkal összetettebb árnyaltabb képet alakít ki kortársainál, azért atipikus hősnője, s azok atipikus megítélése mellett még számos figurája a korban tipikusnak mondható, s több regényalakja is megfelel a korabeli elvárásoknak – itt Kalondainé is belesimul a korabeli sémába.
„Bálint édesanyja fiatal korában özvegységre jutott. A férjét, tekintélyes kassai polgárt és bíróviselt embert, mikor küldöttségbe ment a budai basához (a békekötés után az erdélyi fejedelemséghez, s így a porta hűbéresei közé csatoltatva), ott tartották a törökök túszul maguknál Budán; ott megkapta a keleti pestist, és meghalt bele, szomorú özvegységre és árvaságra hagyván menyecske asszonyát s növendék fiacskáját. Még testamentumot is csak élőszó szerint tudott tenni két kezestársa előtt, mely azonban annál erősebben megtartandó volt: meghagyván, hogy özvegye legyen birtokos minden vagyonában, ameddig Isten őfelsége napjait meghosszabbítja, s neveltesse fiacskáját Isten félelmében, jámbor erkölcsben, igaz keresztyén kálvinista vallásban és „quantum potest” tudományos előmenetelben.
„Ez a „quantum potest” egy igen derék ember: nagy patrónusa a megszorult adósoknak, a lusta cselédeknek, a későn házasodott agglegényeknek és a rosszul tanuló diákoknak ősidőktől fogva, még akkor ennek ellenlábasa, a gonosz „muszáj” nem levén feltalálva.
A hagyomány pontos megtartásában nem is volt semmi hiba. Kalondainé asszonyom maga vezette a férje mesterségét, aki díszes hivatalán kívül mészáros és hentes volt; nem is hozott a fiacskájára mostohaapát soha; pedig bizony szép asszony lehetett a maga idejében. Még most is meglátszik rajta. Olyan piros és gömbölyű, mintha egy pólyabeli csecsemő volna óriási kiadásban.
Volt is gondja a Bálint illendő neveltetésére. Mindig volt annak szép ruhája, gyönyörűen bekötött könyve; s mikor eljött az ideje, elküldte őt Kézsmárkra is, bár nehezen esett anyai szívének oly hosszú időre megválni a fiacskájától.”[16]
A mecénáskodás, és a felekezeti hovatartozás ezen a ponton kapcsolódik össze az anyasággal is: az asszony mintegy saját gyermekét is patronálja, gondoskodik a fia megfelelő szellemi, erkölcsi neveléséről. S azáltal, hogy a fiából protestáns diákot farag, az egyház javát is szolgálja. Az itt tapasztalható szemléletmód kora újkori – vagyis a felekezetek mentén válik el a jó erkölcs-rossz erkölcs, az igaz hit és tévhit kérdése, képviselete, támogatása. A 19 században ez a differenciáltság többnyire háttérbe szorult, az anyai felelősség szerepe már a nemzeti közerkölcsön és nem a vallásos neveltetésen keresztül artikulálódott, s nagyon esetleges volt, hogy a vallási háttér ezt megtámogatja vagy sem. Ha megjelent a különbségtétel, akkor az a történeti parabolaként funkcionáló kora újkori témát választó művek esetében elsősorban azért lehetett így, mert a katolikus Habsburgokkal szembeni ellenállást jelképezhette. Ez az ellenállás azonban természetesen alapvetően független volt a felekezettől, mégis a történeti témák választásakor arányaiban érzékelhetünk eltérést a reformátusok javára. A kivételt másrészt az is jelenthette, ha egy történelmi regényben ábrázolni akarták ezt a korabeli szemléletet, és törekedtek a régi mentalitás hiteles megragadására.
Alapvetően azonban a jelentős református nagyasszonyok kultúrapártolásában és a katolikus arisztokrata hölgyek tevékenységében egyaránt a nemzeti kultúra pártfogóit látták. Noha az erdélyi református nemesi közeg köreinek jóval nagyobb szerepe volt még a 18. század folyamán meginduló, a reformkorban virágzó, nemzetépítő és hagyományátörökítő folyamatban, a felekezetek jelentősége közti különbség és általában a felekezeti különbség a 19. századi irodalmi diskurzusban csak elvétve volt megjegyezve, a női olvasóközönség számára kiemelhető követendő példaként gyűjtötték őket egy csokorba gyűjteményes kötetek, vagy sajtóorgánumok körében.
Még ha a róluk szóló önéletrajzban jelen is volt a felekezeti hovatartozás, jellemzően azt nem a mecénáskodás irányának mozgatórugójaként értelmezték, sokkal inkább az általános jótékonykodás kapcsán csupán egy olyan tulajdonságnak, amely ösztönözte őket ebben a tevékenységben, s ez esetben is az általánosan keresztényi értékrend és erkölcs által meghatározott írott és íratlan normák jutottak szerephez, ahol elmosták a felekezeti különbségeket.
Ez nem jelenti azt, hogy egyes szerzők számára nem lett volna kitüntetett szerepe más módon a felekezetiségnek. Jókai Mór, aki minden vallásra nyitott szívvel, a közös értékek keresésével tekintett, alapjaiban véve megrögzött református volt, s számottevő esetben regényeiben valamilyen protestáns felekezetbe való áttérés jelentette a megoldást egy-egy magánéleti jellegű konfliktusra, bonyodalom feloldására.[17] A negyvenes évek végén az Életképeket szerkesztő, illetve a 16-17. századi történelmet is regényei tárgyává tevő íróról kevesen tudják milyen komoly háttérismerettel rendelkezett, s ugyanúgy megkérdőjelezik történeti hitelességét, forrásismeretét, mint a karaktereinek sokrétűségét.  Emögött részben az is állhat, hogy az őt bírálók közül sokan csak életművének töredékét ismerik, hiszen felkészültsége és forrásismerete valójában regényenként változó, de a korszak viszonyai között mindenképp kiemelkedik, ha nem is éri el mindig Jósika Miklós, vagy Kemény Zsigmond forrásismeretének szintjét.

[1] A kutató az esszé megírásakor az Emberi Erőforrások Minisztériumának Szegedi Kis István ösztöndíjában részesült.

[2]Dugonics 1794-es Bátori Máriája, Cserei Farkas 1800-as A’ magyar, és székely aszszonyok’ törvénye című munkája, valamint Peretsényi Nagy László Heroineis című 1817-es munkája is jelzi már a 18–19. század fordulóján a téma jelenlétét.

[3] Szilágyi Márton, „Irodalomtörténet és társadalomtörténet”, in Bevezetés a társadalomtörténetbe: Hagyományok, irányzatok, módszerek, szerk. Bódy Zsombor és Ö. Kovács József, Bp., Osiris, 2006, 570-571. Szilágyi Márton, A költő mint társadalmi jelenség: Csokonai Vitéz Mihály pályafutásának mikrotörténeti dimenziói, Bp., Ráció Kiadó, 2014, 409-422.

[4] Jókai Mór, Fráter György, Bp., Akadémiai, 1972, I-II.

[5] Luther Márton, Négy vigasztaló zsoltár Mária magyar királynéhoz 1526. Ford. Böröcz Enikő, Bp., Magyarországi Luther Szövetség, 1996, 29–103.

[6] Ortvay Tivadar, Mária, II. Lajos magyar király neje 1505–1558, Bp., Athenaeum, 1914.

[7] Veress Endre, Izabella királyné: 1519–1559, Bp., Athenaeum, 1901, 5.

[8] Jókai Mór, A magyar nemzet története regénes rajzokban, Bp., Akadémiai, 1969, 206.

[9] Gajda Péter, Jókai Erdély aranykora című regényeinek forrásai, Irodalomismeret 2018/3, 4-35.

[10] Bod Péter, Magyar Athenas, Nagyszeben, Sárdi ny., 1766.

[11] Deák Farkas, Magyar hölgyek levelei, Bp., Akadémiai, 1879.

[12] Családi kör, Nefelejts, Történeti Lapok, Pesti Hölgy Divatlap, Vasárnapi Újság, Ország Tükre, Magyar Nők Évkönyve, Magyar Történelmi Tár

[13] Takáts Sándor, Régi magyar nagyasszonyok, Bp., Szépirodalmi, 1982, 5.

[14] Balogh Judit, Fejedelemasszony-szerepek Erdélyben a 20. században. = Nemesi és polgári szerepek. Reprezentáció és interpretáció. Balogh Judit-Pap József szerk., Eger, Líceum, 2016. 33-48.

[15] Jókai Mór, Szép Mikhál, Bp., Révai, 1908.

[16] Jókai, 1908, 92.

[17] Margócsy István, Jókai Mór Bálványosvár-avagy Jókai és a vallás. Tiszatáj. 68. évf. 2014. május.

Micsoda állat! (Animalitás és transzcendencia Tar Sándornál)

Tar realizmusa nem azonosítható a szociografikus igényű társadalomleírással, ezért tévedés is őt ilyen alapon a népi írók folytatójának tekinteni. Ám a „tévelygők” mentségéül szolgáljon:  szociografikus ihletésű irodalom híján többnyire csak Tar-elbeszélésekből következtethetünk a rendszerváltást átélt munkásság és parasztság élethelyzeteire, ezért tarthatják Tart sokan az „elnyomottak krónikásának”. Ennek ellenére Tar Sándor “nem hírmondó és nem közvetítő.”[1] A következtethetünk még nem jelenti, hogy egy szociografikus olvasat kimerítheti az ő kelet-közép-európai élettapasztalatokat is tükröző prózavilágának értelmezési lehetőségeit.
A Tar-próza legszembetűnőbb motívumai nehezen is illeszthetők bele a hagyományos realizmus skatulyájába. Mit kezdjünk például a szokványos áldozat- vagy elnyomás-tematikát kitágító, a Tar egész életművét meghatározó transzcendens motívumokkal? Misztikus  vagy épp okkult sejtetések, bibliai jelképek, utalások, varázslatok, áltudományos magyarázatok, ezoterikus jövendölések. Az effélék nemcsak a realista elbeszélésektől, hanem a bűnügyi regényektől (különösen a klasszikus, angolszász típusú detektívregényektől) is meglehetősen idegenek, ennek ellenére átszövik Tar leghíresebb regényét, a Szürke galambot is.  Ezt a meglehetősen apokaliptikus hangulatú „bűnregényt” tekinthetjük az emberek legtitkosabb vágyait teljesítő álmessiás, Antikrisztus, a galambos ember utáni nyomozás történetének, noha ebben az elbeszélésben sincs olyan fogódzó, amely segítene a már-már karneváli összevisszaságban felbukkanó bibliai vagy okkult utalásokat (Apostolok, varázslás, ezotéria, áltudományosság, számtalan Krisztus-, Mária-, Szentlélek-utalás etc.) értelmezni.
Még különösebb, hogy Tarnál ezek a a hagyományos realizmusba nehezen beilleszthető spirituális utalások legtöbbször a természetes létezés, az „állatiság” tapasztalatához kapcsolódnak. A természet a Tar-életmű egyik központi problémája[2], ezért sem furcsa, hogy az állatok (Tarnál leggyakrabban madarak és kutyák) legtöbbször a természetfölötti (emberfeletti) világ jelölői. Közülük talán a „szürke galambok” a legismertebbek, akik az emberek legtitkosabb vágyait teljesítve megszabadítják a lakótelepen élőket a feleslegessé vált hozzátartozóktól – a galambok terjesztette járvány egyfajta kiút is a „létezés börtönéből”, a „nemzés körforgásából”[3] (Szürke galamb). Ám nem mindig kiforgatva jelennek meg a bibliai jelképek. Az eltűnt ló és a Görbe utca házai fölött köröző madár mitikus keretet ad a Vida-fiú halálának (A mi utcánk), egyetemes-emberi, meglehetősen hagyományos perspektívát teremtve a fiú (Vida bácsi fiának nem tudjuk a keresztnevét) agóniájához. A Vadászatban a beszervezett és tönkretett parasztembernek az állatok nyújtanak menedéket – ráadásul az őz, mint amolyan helyettes halott, át is vállalja a halált a főszereplő lánya helyett. Az „állattá válás” tehát sokszor nem jelent elszemélytelenedést, sőt elembertelenedést sem: a szereplők csak kilépnek (kimenekülnek) a társadalmi életük kereteiből, és „jellé” lesznek. A folyamat fordítva is végbe mehet, állat vagy növény is “szerezhet” társadalmi rangot. A mi utcánk egyik akácfáját Bélának hívják, a Misi kocsma látogatói szemében ő is amolyan „sorstárs”.
Az animalitáshoz hasonló a funkciója a betegségeknek, különösen A mi utcánkban többször felbukkanó, mindig valamiféle borzongással emlegetett ráknak is. A betegség a Vida-fiút megfosztja önállóságától, kibillenti a társadalmi szerepéből, miközben a közösségét (legalább egyetlen napra) jobbá tevő aszkétává változtatja – „én drága fiam”, búcsúzik tőle halála napján az édesapja. A rák, mint valami pillangó, arra is képes, hogy az asszonyokat áttetszővé, bágyadttá, erotikusan vonzóvá, könnyűvé, finommá, angyalivá varázsolja (A mi utcánkban erre csak a rák képes, nem az ifjúság, jellemző, a ráktól a klimaxos asszonyok, mint Hesz Jancsi anyósa, újra vérezni kezdenek) – szinte már öröm őket ágytálazni, mosdatni, dédelgetni, cipelgetni, babusgatni, állítja Ocsenás, a hajdani betegszállító a nagybeteg feleségét gondozó Béres szomszédnak. A magatehetetlen Béresné Magdika olykor kutya módra pitizik, hogy őt ápoló férjének a kedvében járjon, ám ez a “megkutyásodás” sem csökkenti Ocsenás és Béres szemében a vonzerejét. Mintha a rák egy sajátos bestialitás lenne, mely egy rövid időre varázslatossá, nem-mindennapiva teheti az embereket. Kínálkozik a párhuzam a betegséget terjesztő gyilkos galambokkal.
Ám az animalitást nyíltan transzcendens síkra emelő Szürke galamb hemzseg az anyák és gyerekek ellen elkövetett gyilkosságoktól. A galambos ember, a regény sorozatgyilkosa is a saját, mindvégig névtelenül maradó lányán kezdi az öldöklést. A várost feldúló járvány első áldozata egy másik gyereklány, Adélka – az ő véres agóniája mintha a menstruáció vagy a gyerekszülés tragikus paródiája lenne. A bátyus-szálat a galambos emberrel összekapcsoló, a regényben eléggé központi szerepet játszó bérgyilkosságnak pedig egy telhetetlen vaginaként bemutatott, nimfomániás feleség, Ilus az áldozata[4]. Érdemes felfigyelni rá, hogy ez a két áldozat mennyire feminin, a magyar irodalomban szinte megszentelt nevet visel (Adél-Léda, Ilona-Iluska-Tündérszép Ilona).
A Szürke galambban a nők a vérrel, a vörösséggel, a Ház a térkép szélénben pedig a fehérséggel kapcsolódnak össze. „(T)emérdek liba mindenütt, mint egy mozgó, lármás hólepel, körben, főleg a vízparton hullámzott seregük erős, mindent átjáró szaggal.” A „libalepel” már-már fojtogatja a tanyát: a libák pihéi szálldosnak mindenfele, a munkások az ő potyadékaikban lépkednek, és persze éjjel-nappal az ő gágogásukat (a “hebegésüket”) hallgatják.
És persze mindenkit a libák táplálnak.  Az ő  lenyúzott, megsütött húsukkal van tele a tanya konyhája.
Az állatok a Ház a térkép szélénben nem betegséget terjesztenek, nem befogadják (és ezáltal felemelik) az embereket, és nem is a létezés szakrális dimenzióit hangsúlyozzák. Hernyók potyognak az emberek ételébe, legyek köröznek az asztal felett, a nyitó jelenetben úgy gurulnak ki a munkások a buszból, mint a rémült bogarak, a főhőst büntetésből láncra verik és kikötik a kutyák közé. „És megállíthatatlanul, egy pillanat szünet nélkül zsivajgott a libák hada, hányni kellett a szagtól mindenütt. Mikos ezt érezte a levegőben, a kezén, ilyen íze volt a kenyérnek, víznek, a cigarettának a szájában.” A le-alacsonyodás, az „állati sor” itt nyilvánvalóan értékvesztést jelent, és a személyiség elvesztésével fenyeget.
Alig van olyan Tar-novella, ahol férfiak-nők-állatok hiearchiája ilyen gondosan kidolgozott lenne[5], ahol az állatnevek (különösen a nőkre és libákra egyaránt alkalmazott “dög” szó) ilyen sokféle értelemben szerepelnének. A terroron, brutális elnyomáson alapuló „rend” bármiféle megváltoztatása katasztrófával vagy az idő folytathatatlanságával, a libatelep megszűnésével fenyeget. Folyamatos erőszak nélkül a telep összeomlana. „Ide erő kell, mondta Peták, nézd meg ezt a sok nőt, egy sem mehet el érintetlenül, mert legközelebb nem jönnek”.
Az állatiasság ilyen – Tarnál meglehetősen szokatlan – értelme talán a novella időkezelésével is összefügg. Tar kimeríthetetlen fantáziával játszik az iszonyattal, de ritkán érezzük, hogy valamilyen katasztrófa, tragédia vagy bűntény örökre megsemmisíthetné a fennálló rendet, „a mintázatot”. A mi utcánkban először Vida bácsi fejti ki, hogy az ismétlődés, a változtathatatlanság az „utca” alaptörvénye, hogy itt nemzedékről nemzedékre ugyanaz történik, aki kiszabadul a „sorról”, az előbb-utóbb visszatér[6]. Mindig új és új rezsimek jönnek, de ezek olyan egyformán rettenetesek, hogy még saját nevük sincs. (Tarnál nincs Kádár-kor, nincs Horthy-kor, sőt még a rendszerváltás sincs megnevezve.) A Szürke galambban olyan borzalmas bűncselekmények történnek, hogy ezek súlya alatt még egy Hong Kong-méretű város is összeroppanna, ám nem érezzük úgy, hogy ezek „mifelénk” különösebben kivételes események lennének – a gyilkosságok egy részét felderítő Molnár karrierjén mindenesetre az egész nem sokat változtat. Mintha évtizedenként megjelenhetne egy galambos ember a városban, és az efféle kataklizmáknak meglenne a helye az „idők sorában”.
Nincs történelmi távlat, csak örökös ismétlődés. Jellemző, hogy a Mi utcánk amatőr régésze, a tiszteletes csak szemetet talál a föld alatt – de ha mélyebbre ásna, akkor, meglehet, egy, a föntihez kísértetiesen hasonló Görbe utcát találna. Ám a Ház a térkép szélénben a férfiak, nők és állatok közötti hiearchia, az erőszakon alapuló elnyomás olyan rettenetes, hogy alig hihető, hogy az idő „körben forogna”, hogy a szörnyű libatelep megint visszaváltozhatna virágzó majorsággá. Az időnek itt határozott, a végleges pusztulás felé mutató iránya van, ezt jelzi a történetet lezáró tűz is.
Meglehet, az időkezelés különösségében itt az is szerepet játszik, hogy A ház a térkép szélént író Tar valószínűleg egy megtörtént (tehát befejezett, lezárult) eseményből is inspirálódott, egy csengelei, „libás” tanyán bekövetkezett, szerelmi féltékenységből fakadó tömeggyilkosságból[7].

„A liba rosszul repül”.  A felgyújtott tanyán kétségbeesett, lángoló libák emelkednek a levegőbe, és zuhannak vissza holtan, összeégett szárnyakkal  a földre – ez az utolsó kép, amit a távolodó főhős, Mikos szemével látunk. A „repülő liba” a történelem folytathatatlanságával is szembesít. A hiearchia, az erőszakos elnyomás, a határok átjárhatatlansága olyan helyzetet is teremthet, ahol minden visszarendeződés vagy újrakezdés lehetetlen.

[1] „Tar nem hírmondó és nem közvetítő, aki egy egységesnek tételezett, episztemikus erőszak által megalkotott és reprezentált társadalmi réteg helyett szólal meg. Szereplőit nem viktimiziálja, A mi utcánk heterotopikus tere nem szorul rá, hogy egy felsőbb, külső hatalom legitimálja, elismerje létjogosultságát.” Erre a következtetésre jut a Mi utcánkat elemző Benke András is. (Benke András: Történetek a mi utcánkból 3. http://aszem.info/2015/12/tortenetek-a-mi-utcankbol-3-resz/)  Tar realizmusáról ld. még: Deczki Sarolta: Térképről lemaradt tájak – In: Az érzékiség dicsérete, Kalligram, Budapest, 2013., 23-4.

[2] Deczki, 24.

[3] A regény feminista értelmezési lehetőségeiről ld. Sebesi Viktória tanulmányát. Tar Sándor: Szürke galamb. „Egészség Isten patikájából”. http://ujnautilus.info/tar-sandor-szurke-galamb-egeszseg-isten-patikajabol

[4] Ld. Sebesi.

[5] Kész Orsolya: Híradás a peremvidékről: Hhttp://aszem.info/2016/03/hiradas-a-peremvidekrol/

[6] „Az ismétlés egyaránt jelen van térbeli és időbeli értelemben, valamint a narrációban is, sulykolva mintegy az állandóságot és a változtathatatlanságot. A legszembetűnőbben talán abban, hogy minden ház minden lakója hasonló problémákkal küszködik, hasonló nyomorban él, ugyanazok az élethelyzetek ismétlődnek mindenkinél….” (Deczki Sarolta A kizökkent utca. Tar Sándor: A mi utcánk – In: Töredékes dialektika. L’Harmattan Kiadó, Budapest, pp. 279-285.)

[7] Az 1988-as gyújtogatásról nagyon sokat cikkezett a korabeli sajtó, ám Hajagos Tóth Imre rémtettét, a Kádár-kor legszörnyűbb tömeggyilkosságának emlékét mintha elmosta volna a rendszerváltás. Az eset részletesebb összefoglalói: https://ritkanlathatotortenelem.blog.hu/2019/04/26/_pusztuljon_velem_mindenki_230 és Bátyi Zoltán cikke: https://magyarnoir.blogstar.hu/2016/05/26/csengelen-egy-ejszaka-kilenc-halal/27521/

ILLUSZTRÁCIÓ: Hajdu Szabolcs a Délibáb c. film forgatásán

Csehy Zoltán – Polgár Anikó: Gyakorlati magyar verstan

A verstan csodálatos tudomány. Az én értelmezésemben mintegy le kell takarni „a jelentést”, meg kell fosztani tőle a verset. A vázát kell vizsgálni, a skeletont, amire rákerül a hang, a szó. Régebben szoros köze volt a retorikához: a 15. század második felében a verselést „második retorikának” tekintették, mert az első retorika a ’szabadon’ folyó beszéd, a (prózaformájú) különféle beszédek és írások terepe volt, amire mintegy ráakaszkodott a második retorika, a verselés, a verssorok, a különféle rímek stb. szabálya. De tekintették a grammatika (vagy nyelvtan) részének is a prozódia révén. Sokáig függelékes helye volt Metrika címszó alatt. És hosszú ideig a zene, valamint a matematika összefüggésében tárgyalták, egészen addig, amíg modern szaktudománnyá nem vált, vagyis amíg meg nem jelent a Verslehre, a (magyar) verstan, Greggus Ágost tollából. El is lehet menekülni a hétköznapi politikai valóság elől a verstanba: én ilyen menekülésnek tekintem Horváth János Rendszeres magyar verstanát. amely az Akadémiai kiadónál 1951-ben jelent meg. A mostanság megszaporodni látszó verstanokban is látok ilyen késztetést: a verstan írása stabil, látszólag egyszerű, de összpontosítást igénylő munka, gyakran – mint most is – az egyetemi oktatásnak alárendelt feladat.
A „gyakorlati” jelző a címben elgondolkodtató. Mert többféle verstan létezik: van generatív verstan, van pszichológia-központú, van történeti, van a matematikának alárendelt, van a rendszer-elvű, axiomatikus. De milyen a gyakorlati? Először is: a Polgár Anikó és Csehy Zoltán szerzőpáros káprázatos munkát végzett. A hagyományosan konzervatív beállítottságú szerzők a Holt Költők Társaságát kedvelik, nem mennek el a jelenig. Például az említett Horváth János legutolsó példát adó költőt József Attila és Radnóti Miklós, akik 1951-ben már túl voltak nem csak az életművükön, de azt életükön is.  E verstani kézikönyv szerzői beszabadították a verstanba, ebbe a korábban halott, áporodott levegőjű múzeumba vagy mauzóleumba az eleven, friss magyar költészetet, vagyis a jelenvalóság erejét!
Ez adja meg igazán e munka fontosságát.
Szerintem a „rendszer” szóval óvatosabban kell bánni. Most nem akarok rendszer-definíciókat előásni, talán a „rend” lenne jó. Mert vannak szép számmal olyan (igaz, többnyire kérészéletű) rendek, amelyek nem sorolhatók be a jól elrendezett sorfajták semelyikébe sem. 1) Ilyen a metroritmika, amely a l6.  század közepén jelentkezett, és a 17. század első feléig tartott. Nálunk Szenci Molnár Albert képviseli ezt az elvet, amit Andreas Spethe latin nyelvű mintája adott volt a számára. Meglehetősen homályos rend, ami magyarázza Szenci Molnár verstani „botlásait”. 2) Zrínyi Miklós felező tizenkettősei, amelyek igen gyakran nem 12 szótagúak és nem feleznek. Valamilyen Itáliából átvett hendecasyllabo felé mutatnak a kutatások. 3) Vadai Istvánnak volt egy elgondolása arról, hogy n számú „verstani rendszer” létezhet potencialiter, amelyekből vagy megvalósul valamelyik, vagy sem. Így ír: „A felismert metrikai rendszer szabályait a következő pontokba lehet foglalni. a) Minden sor egy főmetszettel két részre bomlik. (…) b) A sorok első részének szótagszámára nincs megkötés, sorról sorra változhat, rendszerint 3 és 11 között. A jellemző érték: 6 vagy 7. c) A sorok második részének szótagszáma kötött, egy versen belül nem változhat, rendszerint 4, 5, 6 vagy 7. A jellemző érték 6. d) Egy vers (versszak) három egymással rímelő sorból áll. (…) A fenti szabályokkal jellemzett metrumot nevezzük X + N-es metrumnak” (Vadai István: X + N, in: Szolgálatomat ajánlom a 60 éves Jankovits Józsefnek, szerk. Császtvai Tünde, Budapest, MTA Irodalomtudományi Intézet – Balassi Kiadó, 2009, 497. p.). 4) Az, amit Horváth János „középlatin” sor- és strófafajtának nevezett: ezek antik sor- és strófafajták, de az antik megkötések nélkül. Többnyire rímesek, a sorok két ütemből állnak, legyenek bár sapphicumok vagy alkaicumok. De „A magyar versnek említett szabályozódása, főkép a szótagszámnak sorfajonként következetes megkötése még nem ment végbe tökéletesen a középkor végére. „Szótagszámhibák” elég gyakoriak emlékeinkben” (Horváth János: A magyar irodalmi műveltség kezdetei, kiadja a Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1931, 287. p.). Sorolhatnánk még a példákat, de ez már a verstörténeti szempont érvényesítése lenne, amire a mi szerzőpárosunk nem törekedett.
Csak A szabadvers verstanából című fejezethez annyit, hogy létezik egy általános (matematizált) kísérlet a modern francia szabadvers megkötéseinek érvényesítésére. Jacques Roubaud „korai” kötetéről van szó, La vieillesse d’Alexandre a címe (Sándor öregkora, lefordíthatatlan utalás az alexandrinusra). Ez a könyv a francia szabadvers nagy részét még a verssorokra tagolásban látja (szemben a próza ligne-eivel), és ily módon a szabadversek többségét shadows-formes-nak, árnyék-költeményeknek nevezi, amely őrzi az alexandrin kétosztatúságát. Persze van megoldása a poemes en prose-ra is, hogy tudniillik ez miért költemény.
Míg a metrika csak az egyes sorokat (sorfajtákat) vizsgálja, a strófika az egyes versszakokat, ide értve az egystrófás költeményeket (például a szonetteket) vagy a kombinatorikus módon a rímekkel összeláncolt nagy szerkezeteket, oda continuákat vagy folyamatos énekeket (ilyen a sestina, amely hatsoros strófákból áll ugyan, de a rímelhelyezkedés ezek fölötti szerkezetet ír elő: a költemény hatszor hat strófából áll, hetediket nem írunk). Ez is tárgya a gyakorlati verstannak, helyesen.

Végül a versérzékről, vagy a versérzék olvasói különneműségéről valamit. Nem egyformán olvasunk verset. És vannak „helyes” olvasatok, vannak „elfogadhatóak vagy megengedhetőek”, és vannak rossz, aritmikus, helytelen olvasatok is, természetesen. Amikor a szerzőpáros a sorokat felbontja, a Himfy-strófa sormetszetét így adja meg:

                            S elragadt // ez engemet                         4 // 3

Világos, hogy a betűjeles tagolás ellentmond a verssor tagolásának, mert „S elragadt ez // engemet” a helyes olvasat, a „S elragadt // ez engemet” csak elfogadható vagy megengedhető. Ami pedig a Balassi-strófa 3, 6 vagy kilenc soros természetét illeti, természetesen 3 soros. Az papírméret függvénye, hogy hogyan tördeli a nyomdász a versszöveget, tördelheti akár kisméretű könyv esetén 9 sorba, a felező tizenkettős is van a kötetben, akkor hatba, itt nem a nyomdai méret a döntő. Egyébként a Batthyány-levelek között megtalált ú.n. sajátkezű versfüzér is három sorosnak mutatja, az Eurialus és Lucretia verskézirata is ezt mondja, de ha belegondolunk abba, hogy a belső rímek alárendelendők a nagysorok rímeinek, akkor beláthatjuk, hogy strukturálisan a szakasz 3 sorból áll, még akkor is, ha a próza szokásrendje szerint írjuk le a verset.
Telitalálat viszont, hogy újabb és legújabb költészetünkben megszületett „a Születésnapomra-strófa” József Attila versének formai követéseként, valamint „az Ilona-strófa” Kosztolányi Dezső kezdeményezéseként (például olyan kincsek vannak itt, Mint Varró Dániel Borbála cimű költeménye .)
Az időmértékes (antikos, deákos) verselés hibátlan. És a mai magyar, eleven költészetből vett példák gyönyörűek.

Jó dolog lehet Pozsonyban verstant tanulni.

Csehy Zoltán – Polgár Anikó: Gyakorlati magyar verstan (Univerzita Komenského v Bratislave, Oktatási segédlet, 2018, 343 p.)

 

Enyém, tied, övé. A női függés megjelenítése Kádár Erzsébet Unokatestvérek és In flagranti című novellájában

„Sem folytatni, sem elfelejteni nem lehet”[i] – írja Vas István Kádár Erzsébetről közvetlenül halála után, 1946-ban. A XX. század első felében elő, Nyugatban is publikáló Baumgarten-díjas írónőt kortársai Kaffka Margit mellett a kor legjelentősebb írónőjeként tartották számon[ii], a dzsentri világ pusztulásának ábrázolásával Mikszáth Kálmán, Lovik Károly és Krúdy Gyula teremtette hagyomány folytatójaként tekintettek rá[iii] – az utókor mégis elfeledte őt. A kánonból való marginalizálódásában nagy szerepet játszott, hogy munkásságát mindösszesen néhány tucat novella alkotja, melyeket Harminc szőlőskosár címen publikált 1944-ben[iv]. Írásai csak húsz évvel később, 1966-ban jelentek meg ismét, amikor is a Magvető kiadó adta közre őket Kegyetlenség címen[v], ám azóta nyomtatott formában nem láttak napvilágot művei[vi]. Az, hogy immár ötven éve könyv formátumban nem elérhetőek írásai, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy amikor ma meghalljuk Kádár Erzsébet nevét, csak találgatni tudunk arról, hogy ki is volt ő és mikor élt valójában. A Kegyetlenség kötet olyan ritka manapság, hogy még antikváriumokban is nehezen lelhetünk rá – nem is beszélve a Harminc szőlőskosárról –, könyvtárakban is csupán elvétve található egy-egy példány, és az is a raktárban pihen valahol porosan és eldugottan.
Kádár Erzsébet az elmagyarosodott, ősi szerb Csernovics család tagjaként született 1901-ben Aradon, Csernovics Didior és Duka Olga gyermekeként. Művésznevét édesanyja nemesi előnevéből, a kádáriból hozta létre. Első novellája (Reggeltől estig) 1936-ban jelent meg a Nyugat folyóiratban, mely később több alkalommal is otthont adott írásainak. Novelláit és kritikáit publikálta többek között a Magyar Csillagban, a Budapesti Hírlapban, a Tükörben, az Ezüstkorban, a Napkeletben és az Új Magyarságban is. Schöpflin Aladár vezette be az irodalmi életbe, így kapcsolatba került Babits Mihállyal, Szabó Lőrinccel, Tamási Áronnal, Illyés Gyulával, Márai Sándorral és Ottlik Gézával is. Élete legmeghatározóbb kapcsolata az Illés Endréhez fűződő szerelem volt, amiben kölcsönösen segítették és fejlesztették egymás alkotásait. A köztük lévő viharos kapcsolat kilenc éven át tartott, egészen Erzsébet tragikus haláláig, 1946-ig.[vii]

Szegedy-Maszák Mihály Felejtés és kisajátítás az irodalomban c. tanulmányában Kádár Erzsébet elfeledését azzal magyarázza, hogy novelláit nehéz egyetlen világnézettel kapcsolatba hozni[viii], ezáltal nehezen tudták őt kortársai és a jövő nemzedéke szorosan egy-egy irányzathoz kötni, s emiatt inkább nem is szenteltek neki figyelmet. A dzsentri világ hanyatlásának ábrázolásában korábbi irodalmi hagyományt idéz, a világábrázolásában a naturalizmus dominál, a női emancipáció megjelenítésével a modern kort jeleníti meg, szövevényes szimbólumrendszerével szervesen kötődik a szimbolizmushoz, színes látásmódjával pedig az impresszionizmushoz. Mindez jól mutatja, hogy olyan irodalmi hagyományokat vitt tovább, amelyek abban az időben már hanyatlóban voltak, s a következő nemzedék nem fedezett fel novelláiban olyan értékeket, amelyek ne lettek volna már ismertek a számukra más, korábbi íróktól. Az írónő novelláiról összességében elmondható, hogy „[v]alamennyi témamag a lelki gyötrés, a fizikai erőszak, a lopakodó félelem, a morális elbizonytalanodás sötét valóságát hordozza, amit a kivételes atmoszférateremtő erő tovább fokoz. Kádár Erzsébet novelláival összeforrt egy szó: a kegyetlenség”[ix]. Az egyéni sorsokon keresztül mindig valamilyen általános, örökérvényű igazság kimondására törekszik, ám mindezt sohasem teszi parabolikusan, ahelyett, hogy megmutatná, hogy bizonyos szituációkban, hogyan kellene cselekednünk, inkább arra összpontosít, hogy hogyan lehet reagálnunk az élet különböző megpróbáltatásaira, amellyel egyfajta alternatívát ad az olvasó számára. Nem ítélkezik szereplői felett, a maga valóságában tárja elénk a történteket, olykor nyers, de mindvégig őszinte, a befejezést pedig nem egyszer az olvasóra bízza, a függőben hagyott lezárással csupán sejteti, hogy hogyan folytatódik szereplője története.
Kádár Erzsébet műveiben nagy hangsúlyt fektet a női létezés árnyaltabb oldalának felderítésére, melynek egyik fontos pillére a függési viszony vagy annak a hiánya. Ennek tükrében többféle viszonyt jelenít meg novelláiban, kezdve a gyermek és a szülő függőségével (Kegyetlenség, Angyalos labda), folytatva a nő férfitól való függőségével, mely legmarkánsabban rajzolódik ki írásaiból (például a Harminc szőlőskosárban, az Angyalos labdában, vagy éppen a Csók és festékben), ám találni precedens arra is, amikor a nők független individuumként élnek (Feketekávé, Egy város modellt áll), ahogyan arra is, hogy családtagoktól (Unokatestvérek), tárgyaktól (In flagranti), természettől (A diófa), vagy éppen múlttól való függőségük rabságában élik az életüket (Unokatestvérek).
Az Unokatestvérek című novella főszereplője, Vilma a függés és függetlenség kettősségében él. Egyrészt független, mert özvegyasszony lévén egyedül, saját erejéből tartja fenn magát, másrészt az unokatestvérétől, Évától való függési viszonya által létezik. Vilma férjének halála miatt lecsúszott a társadalmi ranglétrán és kikerült abból a nemesi világból, amelyben gyermekkorát töltötte, s amelyben Évának sikerült benne maradnia házassága által. Megözvegyülése hozadékaként kénytelen volt egy kis lakásba költözni, melyet nem érez otthonának, ellenben Éva rózsadombi villájával, amely magában hordozza a vágyott otthont és az idilli gyermekkor emlékét. Ez áll gyakori látogatásának hátterében, sokkal inkább otthonának tekinti unokatestvére színpompás házát, mint saját kicsi, szürke lakását. A látogatások alkalmával töltekezik fel ebből a jóleső otthon érzetből, melyet nem csak a látvánnyal juttat magába, hanem orálisan is: Vilma szinte falja az ételt, amit rokonai elé raknak, amivel nem csak testileg lakik jól, hanem lelkileg is. A Vilma esetében bekövetkezett társadalmi zuhanást, mely szakadékot képez közte és unokatestvére társadalmi státusza között, Kádár Erzsébet vertikálisan is érzékelteti: Éva fenn lakik a hegyen, a Rózsadombon (ami a gazdagságáról ismert), Vilma pedig lenn, a völgyben egy kis lakásban. Nem csak a magassággal és a mélységgel játszik, hanem a házak méretével is, Éva hatalmas villája opponense Vilma néhány apró szobából álló lakásának.
Az özvegyasszony a gazdag és a szegény világ mezsgyéjén mozog, életkörülményei alapján a „sopánkodók”, a „kopottan öltözők” csoportját erősíti, ám közeli rokonsága révén belépése van – még ha csak rövid időre is – a gazdagok világába. Nem csak Vilma veszítette el a kapcsolatot a másik kaszttal, hanem Éva is eltávolodott a szegényebb rétegtől, ám őt unokatestvérével ellentétben, ez nem tölti el szomorúsággal. Vilma hermészi attribútummal rendelkező karakter, aki beszámol Évának a rokonság másik felében történt hírekről, ezáltal közvetítőként funkcionál a két világ között. Nem mindegyik személy tartozik a családhoz, vannak köztük barátok is jószerivel, ám „mégis egyfajtájúak; korán délután jönnek hozzá, elmondják: mi fáj, ki csapta be őket, mitől félnek, ki nem néz feléjük”[x]. Ez a meghatározás Éva szempontjából Vilmára is igaz, ő a szegény rokon, aki csak azért jár hozzá, hogy elmondja, ismét milyen szörnyűség esett meg vele. A folyamat láncszerű, a szegény rokonok elmennek Vilmához, hogy kiöntsék neki a lelkét, figyelmesen végighallgatja őket, majd a megszerzett információt tovább adja Évának, aki ugyanúgy meghallgatja őt, mint Vilma tette korábban a rokonokkal. A folyamatban egy szerepcsere is megfigyelhető közöttük, a korábban hallgató Vilma beszélővé lép elő, az új diszkurzusban pedig Éva válik a hallgatóvá.
A két nőt érzelmeik alapján is egy skála két végleteként lehet meghatározni, míg Vilma a szeretetet testesíti meg, addig Éva a családon belüli gyűlöletet, akinek terhére van unokatestvére gyakori látogatása, elutasító vele szemben és mindent megtesz azért, hogy a nem kívánt rokon minél hamarabb távozzon. Irma, az unokatestvére barátnője az, aki átveszi a háziasszony szerepét és étellel kínálja a vendéget – ahogyan a társadalmi normák szerint Évának kellett volna –, kedvesen elcseveg vele, ám a háttérben kineveti őt konzervatív nézetei miatt. Az eszményi családi kapcsolatban Vilmának kellene betöltenie Irma státuszát, aki része a család mindennapi életének, ott van a fontos eseményeknél, akit szeretnek és tisztelnek – ehelyett egy „idegen” foglalja el azt a pozíciót, ami kijárna Vilmának, és amit minden próbálkozása ellenére, Éva folyamatosan megtagad tőle.
Vilmát nem csak Éva részéről érik negatív atrocitásokat, hanem az unokahúgától, May-től is, aki nem hajlandó puszit sem adni a néninek, amit bár nem tud megindokolni, olvasóként mégis tudjuk, hogy az édesanyja Vilmához való viszonyulásából fakad ez a viselkedés. A családfő, Béla részéről is tapasztalható ez a negatív viszonyulás, gúnnyal a hangjában üdvözli a rokont és öleli meg, amelyből sejthető, hogy valójában csak a társadalmi konvenciók által meghatározott formális üdvözlésben részesíti Vilmát, valójában szíve szerint, Évához hasonlóan, elbocsátaná otthonukból.
A novellában fontos szerepe jut a látszatnak és a valóságnak, az igazságnak és a hazugságnak, s ezen szubsztanciák mentén jól elkülöníthetők a novellában felvonuló szereplők is. Vilma az, aki a legtisztábban az igazságot és az őszinteséget képviseli személyével és megnyilvánulásaival, de ugyanez elmondható Mayről is, aki gyermeki őszinteséggel ad hangot véleményének és utasítja el Vilma közeledését. A felnőttek viszont a szeretet leplébe burkolt elutasító viselkedésformát produkálnak, megjátsszák magukat, ezáltal hamis világot teremtve Vilma számára. Még Éva is, akit bár hideg, elutasító gesztusai folyamatosan elárulnak, igyekszik fenntartani ezt az általuk konstruált illúziót, Vilminek becézi unokatestvérét, bundát ajándékoz neki – ami saját gazdagságát és a hirtelen rátört lelkiismeret-furdalást is reprezentálja.
A novella során nem csak Vilma jelenlegi helyzetének tragikumáról kapunk képet, hanem a gyermekkoráról is, amikor is ugyanilyen hátrányos megkülönböztetésben volt része, nagyszüleik folyamatosan Éva kisajátításáért versenyeztek, mindketten azt szerették volna, hogy rájuk hasonlítson jobban, Vilmával viszont nem is törődtek. Úgy tűnik, hogy a családban Vilma már születése óta ellenszenvet ébreszt, mely generációkon átível és minden családtagban visszaköszön – akárcsak egy családi jellemvonás vagy külső ismertetőjegy. Vilma egy szeretetre vágyó, naiv asszonyként bontakozik ki előttünk, aki kudarcba fulladt próbálkozásaival és esetlenségével sajnálatot ébreszt az olvasóban.
Vilmával ellentétben az In flagranti főszereplője, Bárány Valéria, egy elvált, karakán úriasszony, aki nagy tekintéllyel rendelkezik környezetében, lakása – Vilmával ellentétben – nem a magányt szimbolizálja, hanem a sikert, amiért képes önerőből megteremteni és fenntartani saját egzisztenciáját. Valéria magasabb társadalmi osztályhoz tartozik, mint Vilma, a Központi Pénzintézet tisztviselője[xi], és még arra is van kapacitása, hogy bejárónőt fizessen, aki rendben tartja otthonát[xii]. Valéria függetlenségének legmarkánsabb szimbóluma a fürdőkádja, amit saját munkájával megkeresett pénzéből vásárolt és amelynek ő az első tulajdonosa. Míg az Unokatestvérekben Vilma az evés aktusa által kebelezi magába az otthon érzését, addig Valéria ugyanezt a fürdés rítusa által teszi meg, amely egy intim kapcsolatot hoz létre szubjektum és objektum között. A kád az asszony számára a nyugalmat szimbolizálja, „[a] meleg fürdő jókedvre hangolja, megbékíti színtelen sorsával. A szép, szelíd, fehér, hibátlan kád átmelegszik a forró víztől, s ő belesimul, mintha a kád ölelné várakozó melegségével”[xiii].
A novella konfliktusát Eszti, a bejárónő generálja, aki gazdasszonya távolléte alatt megfürdik a kádjában. Erről Valéria a gondnoktól értesül, aki furcsállotta, hogy az asszony lakásában akkor is folyik a víz, amikor nincs otthon. Valéria tudat alatt tisztában volt azzal, hogy Eszti is meg szokott merítkezni a kádjában, talál árulkodó jeleket a fürdőszobában (fűtőtesten száradó vizes törölközők), mégis elhessegeti magától a gondolatot, mert az azt jelentené, hogy eltulajdonították tőle a kádját és vele együtt az otthonát is. A gondnok figyelmeztetésének hatására kénytelen szembenézni a valósággal és tetten érni a fiatal lányt – mely a novella címében is rejtőzik –, aki miatt hűtlen lett hozzá szeretett kádja. Valéria ugyanis úgy tekint erre az objektumra, mintha a szeretője lenne[xiv], akivel intim viszony létesül köztük minden egyes fürdés által, ám azzal, hogy a kád Esztit is ugyanolyan gyöngédséggel kényeztette, ahogyan őt, úgy érzi, megcsalta őt. Az asszony és a kád közötti viszony leképezi az emberi párkapcsolat elemi mozgatórugóit, miután kiderül a hűtlenség, a két fél elidegenedik egymástól, s hiába próbálkoznak a kapcsolat helyreállításával, már nem tudják visszahozni a béke és a nyugalom varázsát, amely előtte jellemezte őket. Bár a víz a megtisztulás és az újrakezdés ősi szimbóluma, a novellában a kád már nem moshatja le magáról Eszti bűnének nyomait. Valéria leleplezte Esztit a fürdőszobában, ám az asszony mégsem vonta kérdőre őt, megrettent a lány tettének rá mért súlyától és inkább megfutamodott. Eszti megtalálta ennek az erős nőnek az Achilleusz-sarkát, aminek hatására átjárta őt a félelem és kiesett a kezéből az irányítás, de „[h]olnap valamilyen ürüggyel kidobja. Feltétlenül kidobja”[xv], amivel igazságot szolgáltat önmaga, és szeretett kádja számára.
Az imént bemutatott mindkét asszonyról összességében elmondható, hogy az özvegységükből adódó magányosságukat különböző módokon keresztül igyekeznek kompenzálni: Vilma családjához fordul, Valéria pedig a fürdőkád antropomorfizálásával hoz létre valamiféle bensőséges viszonyt. Bár mindkettejükre igaz, hogy független nőként állják meg a helyüket a világban, mégsem függetlenek teljes mértékben, Vilma rideg unokatestvérétől és annak életkörülményeitől függ, Valéria pedig szuverenitását szimbolizáló kádjától, melyet az eltulajdonítás tudomásul vételével elveszít.

[i] Vas István, Kádár Erzsébetről = Kádár Erzsébet, Kegyetlenség, Bp., Magvető, 1966, 11.

[ii] Vajda Miklós, Háttér egy írónő portréjához: Kádár Erzsébet, Jelenkor, 2015/12, 1336.

[iii] Vas István, i.m., 7.

[iv] Kádár Erzsébet, Harminc szőlőskosár, Bp., Franklin-társulat, 1944.

[v] Kádár Erzsébet, Kegyetlenség, Bp., Magvető, 1966.

[vi] A Magyar Elektronikus Könyvtár 2018-ban felvette adatbázisába a Harminc szőlőskosár novelláit, így elérhetővé tette az interneten az olvasók számára.

[vii] Borgos Anna – Szilágyi Judit, Nőírók és írónők. Irodalmi és női szerepek a Nyugatban, Bp., Noran, 2011, 389-433.

[viii] Szegedy-Maszák Mihály, Felejtés és kisajátítás az irodalomban, Alföld, 2013/3, 53.

[ix] Borgos Anna – Szilágyi Judit, i.m., 412.

[x] Kádár Erzsébet, Kegyetlenség, Bp., Magvető, 1966, 111.

[xi] Mindkét nő esetében ruházata árulkodik társadalmi hovatartozásáról, Vilma kopott, néhol el is szakadt ruhája az alsó osztályhoz, Valériát fekete kabátja, kesztyűje, feketelakk-irattáskája pedig egyértelműen a felső osztályhoz sorolja.

[xii] Vö. Kádár Erzsébet: A diófa = K.E., Kegyetlenség, Bp., Magvető, 1966, 56-69.

[xiii] Kádár Erzsébet, i.m., 159.

[xiv] Nem csak a fürdőkádra tekint szerelmeseként, hanem otthonára is: „Szerelmes a lakásába, gyakran ajándékokkal lepi meg. Fogas az előszobába, színes párna a kerevetre, villany-teaforraló a kis teakonyhába. És a lakás hálás, napról-napra vidámabb, kedvesebb”. Kádár Erzsébet, i.m., 160.

[xv] Kádár Erzsébet, i.m., 164.

Kádár Erzsébet: Unokatestvérek
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00648/20831.htm

Kádár Erzsébet: In flagranti
http://mek.oszk.hu/17800/17854/17854.htm#8

 

Fekete-fehér-igen-nem (Benkő Ildikó verseiről)

Nincs végpont, nincs igazi feltámadás, paradicsom, tavasz, örömünnep. Nincs mitikus kezdet, visszafordított idő, testet-lelket megújító szabadság. A kezdet és a vég Pilinszky költészetéből is oly ismerős „ünnepélye”. Ennek a hiánya különösen látványos egy hangsúlyosan vallásos kötetkompozíció esetében.
Nem a tehertől való szabadulás, hanem a teher, a „kínlódás” villantja fel az emberi létezés (jobb szeretem az „élet” szót) szakrális dimenzióját. A mindennapok, a gyötrelmek, a megaláztatások, ahogy naponta „ásogatunk”, utazunk a metró alagútjában. Beleássuk magunkat a mindennapok rettenetébe, saját sorsunk útvesztőjébe, a legközönségesebb emberi valóság, a szenvedés labirintusába.
A liturgikus „örök idő”, a soha el nem múló krisztusi szenvedéstörténet fogja keretbe a kötetet. De a ciklikus ismétlődéseken túl felsejlik az idő előre haladó mozgása, az egyéni életút és a családtörténet. Ám Benkő Ildikó tragikumra hajló költői kedélye korántsem operál mindig a végzet és az örökös állandóság fogalmával. A kiemelkedően szép görgeteg című vers egy elviselhetetlenül traumatizált családtörténetet tár fel, elhagyott, tönkretett, érzelmileg megcsonkított gyerekek ismétlődő tragédiáit, az átkok és bűnök nemzedékről nemzedékre visszatérő rendszerét, amelytől a túlélők mégiscsak képesek – önfeláldozásuk révén – a saját gyerekeiket megszabadítani. Hogy testemmel felfogjam e görgeteget, mondja a költői én. A női test más versekben is szakrális és (egyben komikusan mindennapi) funkciót kap. Gyerekeihez írt szép anyaversében a költői én, az „agyonstrapált anya” magát anyaföldhöz hasonlítja: Imhol, földetek vagyok. / Ahol nem repedt, oda lépjetek.
Enélkül a pompás, groteszk humor nélkül szinte elképzelhetetlen a Benkő-univerzum. Ez a hang ellenpontozza a kötet szakrális kereteit. A krisztusi szenvedéstörténetet.

Fekete-fehér-igen-nem. Azt mondják, a versírásra az emberek többségét meg lehet tanítani. A szavak összefűzésének vannak racionálisan kiismerhető szabályai. De érdemes-e bárkit megtanítani verset írni sors nélkül? És egyáltalán hol lehet az emberi sorsot „kitanulni”? Márpedig ilyenféle hitel nélkül a legügyesebb költői szöveg is olyan gyorsan kifárad, megöregszik, elhalványodik, mintha fordítás lenne, melyet csak az örökös korszerűsítés-átdolgozás tart életben. A hitelességet lehetetlen tanítani.
Benkő Ildikó verseskötete nagyon sok irodalmi utalást, versformát hömpölyget, rendez újra, és könnyen értelmezhető a zsoltárköltészet, a metafizikus költők, a minimalista hagyomány, de akár a kortárs magyar líra felől is, hisz gátlástalanul operál a Borbély Szilárd-i, Nagy László-i, Shakespeare-i József Attila-i vershagyománnyal. Ám ezeknek az utalásoknak, az át- és visszarendezéseknek a tétje és személyessége megkérdőjelezhetetlen. Ne húzd ki magadat: a szeget / mely összetart eget és földet, írja remek kétsorosában.
De a „ne húzd ki magad” nemcsak azt jelenti, hogy maradj a helyeden, tartsd össze az eget és a földet, hanem, hogy szépítés nélkül vállald a megaláztatást és a görnyedtséget. Tulajdonképp ez is imitatio Christi, a könyörtelen, feltétel nélküli személyesség parancsa egy egyre narcisztikusabb világban.
Az utalások, intertextusok nagyon a helyükön vannak ebben a költészetben, ebben az igen tudatos, teológiailag-nyelvileg átgondolt kötetkompozícióban. A versmondatok szavakra-betűkre bontásának szükségességéről viszont nem győzött meg a költő. Mintha ezek a széttördelések az aláhúzás, a kihangosítás funkcióját látnák el, nem pedig az abszurdba hajló, a fiatal Tandorit idéző játékosság kifejezői. A Benkő Ildikó-féle fanyarságnak és könyörtelen, szinte megalkuvás nélküli személyességnek nem ezek az adekvát eszközei. Sokszínű, fanyarul humoros-tragikus költészet ez, de szinte soha nem könnyed. A versírás, az én világteremtésének tétje ebben a költészetben megkérdőjelezhetetlen.
És nem is tudom, szükség van-e rá. Benkő Ildikó egyik legnagyobb erénye az epigrammatikus tömörítésre, a szédítően gyors tempóváltásokra, a poentírozásra való képesség. (Mint a Nem kéne fázni c. versben: …futok, / kész vagyok, / némán megyek / jó kutya, / átadom a helyem.)

A fekete-fehér-igen-nem játékban a nyelv legfontosabb szavait tilos kimondani. Aki igent mond, veszít, aki nemet mond, ugyanígy. De lehet olyan erővel bármiről (szerelemről, munkáról, lélekölő mindennapokról) beszélni, hogy a szavainkon mindig átragyog az igen és a nem, az élet és a halál visszavonhatatlan méltósága.

Benkő Ildikó: Báránytánc.
Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2019.

 

BENKŐ ILDIKÓ KÖLTEMÉNYEIBŐL

loptam

hatévesen
egy kiflit
egy falat ment le
a torkom elhalt
mikor megláttam
a másik oldalt
utoljára
hittem
hogy
uzsonna
jár nekem
aztán évtizedekig
gondoltam
hogy
csak két pofon jár
az embernek
már tudom
nem jár semmi
a két pofonban
túl sok
a szeretet

világtalan

ki keres talál
de nem mi kerestetik
az találtatik

görgeteg

nagymama csak
összezördült nagyapával
nagyapa csak fél évre duzzogni ment
nagymama csak elveszett volt kapaszkodott
vigaszba zuhant az elfojtott vulkán forró oldalán
nagyapa a magzatot vállalta titkolta útra kelt miatta
nagymama úgy őrizte kéje gyermekét mint egyetlenét
végtelen becézte érzékei minden örömét köré láncolta
elfelejtette ember volttal fölszerelni csábos volt a lány
anyám felnőtt csak csodálkozott az élet nem szolgálja
a testvéreket mint Józseféit titkon ette az idegenség
hogy ne kelljen látni elfoglaltak voltak kifizették
súlytalan volt sosem tudta meg születése terhét
úgy halt meg azt hitte testvérei megvetették
amíg lehetett féktelenül léháskodott
de akadályozta három óvatlanul
összehozott gyerek
egyet szeretett
jaj volt a testvéreknek
egyet dobott egyet élethosszig ölt
de még jajabb volt e második Józsefnek
anyu kényeztetése anyjáénál is halálosabb volt
s ha a pokolnak eddig nem volt elég földi gyökere
gyomosított  restség  kéjvágy  cserbenhagyás  árulás
kapzsiság  irigység  lopás  káröröm  hazugság  harag
hiúság becstelenség rosszindulat erőszak mocsok
mi ne szorongatna minket mint hús a csontokat
nincs olyan gyarlóság a nap alatt mert hat
ismétli önmagát mint a rákos sejtek
szeméremajak rákban halt meg
gépiesen ölt
ha megkínált kávéval
beleivott hogy vele haljak
nem sikerült neki mert azért küldtek
hogy testemmel fölfogjam e görgeteget
ne fertőzzön unokákat rámegy egy élet
de a gyerekek már nem tőle lusták
alig jött alig látták
hozzá meg
nem vittem őket
egy gyilkos fogadás után
most találkoztam a kitagadott
bátyámmal örült hogy megúszott
ennyi kínt ő csak nyomorgott
kétszer elvált de
eldobott létére mindene
a gyermeke