Versnek lenni jó. Ezt érezzük – érzem – Stenszky Cecília verseskötetének (Sötét anya) olvasása közben s után, a friss élmény befogadásának örömével. Pedig aligha történt nagy dolog – csupán újra bizonyságot nyert az, hogy a vers mindaddig létező, élő, pulzáló kommunikációs forma lesz; mondhatni az egyetlen; amíg az ember képes lesz megszólítani a másik embert, s képes szavakba önteni mindazt, amit érez önmaga sorsáról, környezetéről, a tájak, a sebek és a tájsebek tektonikus lüktetéséről s lüktetéséből – némiképp egyszerűbben fogalmazva: az életről. Mert a vers az, amelynek kapcsán – hogy kisebb kitérőt tegyek egy manapság divatos félelem irányába (noha a komputer által generált vers és annak vizsgálata már sok évtizede jelen van) – de a vers az, aminek megírására a mesterséges intelligencia soha nem lesz képes. Mert a vers úgy fakad fel a költőből, a lélek legbenső titkaiból, hogy születésének oka s útja sokszor előtte is olyan titok, amit hiába akarna bolygatni.

S épp ez az, ami különlegessé, s olykori drámaiságában is széppé teszi a valódi költészetet. Relevánssá, erőssé, meghatóvá s hatóvá: ki- s ráhat az olvasó, a befogadó életére is, vagy lehet, csak arra a pillanatra, amíg olvassa, de mégis benne marad valamiféle hatás, érzelmi lenyomat, utóíz, ami vagy keserű vagy édes, de mindenképp már benne, saját életélményeinek kicsit elfeledett emlékeiből fakad föl. Igen, versnek lenni ezért jó – mert a vers maga is megérzi, ha tett valamit értünk, az olvasókért, az emberért. S ez az, amire a mesterséges intelligencia soha nem lesz képes; mert az az ember érzelmi s értelmi létezésének több síkon futó, sokszor önmaga számára is értelmezhetetlen élethelyzetekbe sodró-kerülő, időnként abszurd motivációkra reagáló választásait nem, hogy modellezni, de követni sem lesz képes az MI a maga racionalizálásra, egyszerűsító képletválasztásaira, a legnagyobb közös osztót s a legkisebb közös többszöröst kereső-alkalmazó elméleteivel – legyenek azok bármennyire is kifinomultak.

Mert érteni s a maga képletei szerint magyarázni már most is képes lehet ama valamely programozás, de érezni s abból világra segíteni értelmét a lélekkel képzett s lelket képező szónak – nincs olyan mesterséges tudomány. Nincs olyan, amely a maga teljességében visszaadná akár e néhány sor értelmét, szépségét, erejét: „önmagával ragaszt össze / akárhányszor széthullok / s minél több bennem az Isten / és az Isten-kötőanyag / annál inkább én vagyok” (Messze keletről) Öt kiragadott sor – s már elszakadóban a föntebbi kitérőtől, de még visszautalva arra is kérdem: érzések nélkül lehet-e értelmezni akármilyen számelméleti megközelítéssel e versrészlet végtelen időbéli mélységét, s az emberi létezés érzelmi, identitás-béli, én-képi korrelatív elágazásait?

Mindazzal, amit föntebb mondtam, s amiért talán hosszabbra is nyúlt iménti mondandóm, nehezen tudnám itt tartva még kimondani s alátámasztani azt, hogy Stenszky Cecília költő. Az, hogy versnek lenni jó, egyértelmű a munkáit olvasva, ám afelől már kétségeim vannak, hogy az ő személyisége miként korrelál (maradjunk e kifejezésnél, ha már…) e versekkel. Ennyire, persze, ne misztifikáljunk – a versek élményanyagát (sebek és simogatások, gyász és öröm) önön lelkéből merítette, nagyon sokan hasonlókat látnak önmagukban, akik egy-egy életapály-szakasz után felmérik magukban a lerakódott hordalékát megannyi történésnek; ugyanakkor nagyon kevés az a pillanat, amikor e szövegekben tetten érjük-érhetjük a költőt. Minden gát, ami mederbe szorítja a sorok áradását, természetes képződmény; minden hasonlat a szavak élő fénytörése, a mondatok ritmusa inkább szívverésre hajaz, a rímek visszatükröződések; ízig-vérig költészet ez persze, líra, csakhogy nem Stenszkyé, „Csakhogy nem azé, aki küzd holtáig, / Nem, nem, nem azé, aki függ végig, / Csak azé egyedül, aki vár a fényre / Aki a napot is megosztja ebédre” (Nornák). Na de ki osztja meg? A költő… Aki úgy van jelen a maga természetességével és természetességében, mint aki e versek társszerzője; mint aki együtt s benne élt e sorokban, s csak lassan bontotta ki s szálazta szét a fények s árnyékok képeit, képzeteit. Hogy végül magunk előtt lássunk egy triptichont, egy talán élet-golgotát, avagy a versekbe rejtett szentháromságos imát, imafüzért.

A kötet három ciklusba rendezett verseit így fordíthatjuk le, én magam legalábbis így értelmeztem azok egységét. A költő érkezését a metaforák közé talán akkor érhetjük tetten, amikor a legközelebb engedi önmagát, önmaga sorsélményeit a versbeszéd soraihoz. „Tízezer mérföld távolság kellett, / egy-két logikátlan mozdulat, / jó néhány ökölcsapás a szívre, / … s egyetlen gyengéd, gyógyító / szentferenci érintés az orcámra. / Centiről centire ébredtem fel, / hogy rátaláljak végre, végre / önmagam mélyén a forrásra” (A gubbiói farkas). Itt pillanthatunk rá a költő önarcképére, s a klasszikus motívum szerepe a ciklusokat is összerendezi a már említett triptichonba, melynek képei – ugyanakkor – több irányt is felkínálnak az olvasói értelmezéshez. Amely irányok amúgy ugyanoda vezetnek, s lehet, egyazon ösvény mindhárom – a megértésről-megtérésről fogalmazott kérdéseink változhatnak, ám a válaszok ugyanazok.

Az első ciklus (Otthonom lesz) a születés, az élet kitapogatása, s ennek mögöttesében a teremtés maga, annak szándéka, időtlensége s abban a magunk kiszámított idejéhez kötött feladata s kötelessége is felsejlik; „Ne nézz hátra, jön a farkas. / A tenger itt dalol előtted.” (Orpheusz dala), olvashatjuk, s akár értelmezhetjük is a farkas képében a gonoszt, a bal lator alakját, a szentferenci irgalommal még nem találkozó gyűlöletet, mert „Egyre gyűlik a halálba vívő sötétség, / el kell indulnom, van hozzá közöm, / egyre veszélyesebb szabadon élni, / és hosszú az út le a gyökerekig. / De míg van bennem lélegzet, úton vagyok; / a kiontott vér mindig az égbe száll. / S mert vele meghaltam, vele élni fogok.” (Van hozzá közöm).

    A második ciklus (Sebek és szárnyak); ha úgy tetszik, a kötet-triptichon főalakja, bár ez annak végső értelmezésében nem biztos; az origó tehát a hit megtalálása, a lét értelmének fölmagasztalása és magasztosodása talán a szerelemben, a társban, de a háttérben – mint imént egy másik árnyképként – fölsejlik a megváltásba vetett hit fundamentuma. „Uram add nekünk magadat / szilánkos seb a két kezünk / folyó véredért cserébe / add meg hogy egészek legyünk” (Vércseppek), zengenek az olykor imádságos sorok, ám más versekben itt sűrűsödik a legtöbb érzelem, a gyász, az öröm, itt a legtöbb a sorokba rejtett zene, s itt fogalmazódik meg – mint egyfajta életbölcsesség – az egyik legfontosabb metafora: „Lásd, már tudok hallgatni is néha, // a puszta némaság helyett.” (A gubbiói farkas).

    Immár akár ki is található a harmadik ciklus (Százszorszépek) rendezőelve: az élet folytonosságának szépséges kötelessége. „Nem nyíló rózsán, / máshol már a tekintet: / termő gyümölcsfán” (Beavatás), terel bennünket a ciklus elején eme csöndes haiku a következő versek irányába, a gyermek köré fonódó gondolatok felé. Aki megérkezett, s lenne mintha a költő létének s létezésének megváltója, akit jónak s jóra kell nevelnie, akivel a legrosszabbként csak az történhessen, hogy belőle legyen Dizmász (de ezt csak mi mondjuk, hogy kerekké váljék a triptichon-értelmezés), s talán nem is kell, nem is szabad ennyire tovább gondolnunk a képet; „füttyen a hajnali pára / néha elég hazamenni” (Szeptemberi útitársak) szól e versek egyik tanítása, s ránk köszönt az útkeresés-létértelmezés ösvényeit lezáró új út: „Szavaink mögül kikophat a látszat, / Hold, ritmus, élet. Bezárul a kör. / Van kiért, minden más meg várhat.” (Bezárul a kör).

     Versnek lenni jó. Verset olvasni nagyon jó. Szép, lágy kötet ez; halk futamok, összesimuló harmóniák hullámzanak; még a fortissimok is csöndben jelzik, ha néha ideje van – a versben és a verseken túli világban – a nyomatékkal szólásnak. Szólnunk kell a kötet illusztrációiról is, mindenképp, hiszen Száler Tímea munkái megjelenéstől megjelenésig ráhangolnak, elvezetnek bennünket a versek végső summázatának megerősítéséhez:  az élet gyermekközpontúságának sugalmazásáig. Ihletett, finoman festői képi világától csak erősebbé válik a versek összecsiszolt szépsége.

(Stenszky Cecília: Sötét anya. Versek. Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2025)