Tamási Orosz János összes bejegyzése

„…add meg hogy egészek legyünk…” Stenszky Cecília versvilágáról

 

Versnek lenni jó. Ezt érezzük – érzem – Stenszky Cecília verseskötetének (Sötét anya) olvasása közben s után, a friss élmény befogadásának örömével. Pedig aligha történt nagy dolog – csupán újra bizonyságot nyert az, hogy a vers mindaddig létező, élő, pulzáló kommunikációs forma lesz; mondhatni az egyetlen; amíg az ember képes lesz megszólítani a másik embert, s képes szavakba önteni mindazt, amit érez önmaga sorsáról, környezetéről, a tájak, a sebek és a tájsebek tektonikus lüktetéséről s lüktetéséből – némiképp egyszerűbben fogalmazva: az életről. Mert a vers az, amelynek kapcsán – hogy kisebb kitérőt tegyek egy manapság divatos félelem irányába (noha a komputer által generált vers és annak vizsgálata már sok évtizede jelen van) – de a vers az, aminek megírására a mesterséges intelligencia soha nem lesz képes. Mert a vers úgy fakad fel a költőből, a lélek legbenső titkaiból, hogy születésének oka s útja sokszor előtte is olyan titok, amit hiába akarna bolygatni.

S épp ez az, ami különlegessé, s olykori drámaiságában is széppé teszi a valódi költészetet. Relevánssá, erőssé, meghatóvá s hatóvá: ki- s ráhat az olvasó, a befogadó életére is, vagy lehet, csak arra a pillanatra, amíg olvassa, de mégis benne marad valamiféle hatás, érzelmi lenyomat, utóíz, ami vagy keserű vagy édes, de mindenképp már benne, saját életélményeinek kicsit elfeledett emlékeiből fakad föl. Igen, versnek lenni ezért jó – mert a vers maga is megérzi, ha tett valamit értünk, az olvasókért, az emberért. S ez az, amire a mesterséges intelligencia soha nem lesz képes; mert az az ember érzelmi s értelmi létezésének több síkon futó, sokszor önmaga számára is értelmezhetetlen élethelyzetekbe sodró-kerülő, időnként abszurd motivációkra reagáló választásait nem, hogy modellezni, de követni sem lesz képes az MI a maga racionalizálásra, egyszerűsító képletválasztásaira, a legnagyobb közös osztót s a legkisebb közös többszöröst kereső-alkalmazó elméleteivel – legyenek azok bármennyire is kifinomultak.

Mert érteni s a maga képletei szerint magyarázni már most is képes lehet ama valamely programozás, de érezni s abból világra segíteni értelmét a lélekkel képzett s lelket képező szónak – nincs olyan mesterséges tudomány. Nincs olyan, amely a maga teljességében visszaadná akár e néhány sor értelmét, szépségét, erejét: „önmagával ragaszt össze / akárhányszor széthullok / s minél több bennem az Isten / és az Isten-kötőanyag / annál inkább én vagyok” (Messze keletről) Öt kiragadott sor – s már elszakadóban a föntebbi kitérőtől, de még visszautalva arra is kérdem: érzések nélkül lehet-e értelmezni akármilyen számelméleti megközelítéssel e versrészlet végtelen időbéli mélységét, s az emberi létezés érzelmi, identitás-béli, én-képi korrelatív elágazásait?

Mindazzal, amit föntebb mondtam, s amiért talán hosszabbra is nyúlt iménti mondandóm, nehezen tudnám itt tartva még kimondani s alátámasztani azt, hogy Stenszky Cecília költő. Az, hogy versnek lenni jó, egyértelmű a munkáit olvasva, ám afelől már kétségeim vannak, hogy az ő személyisége miként korrelál (maradjunk e kifejezésnél, ha már…) e versekkel. Ennyire, persze, ne misztifikáljunk – a versek élményanyagát (sebek és simogatások, gyász és öröm) önön lelkéből merítette, nagyon sokan hasonlókat látnak önmagukban, akik egy-egy életapály-szakasz után felmérik magukban a lerakódott hordalékát megannyi történésnek; ugyanakkor nagyon kevés az a pillanat, amikor e szövegekben tetten érjük-érhetjük a költőt. Minden gát, ami mederbe szorítja a sorok áradását, természetes képződmény; minden hasonlat a szavak élő fénytörése, a mondatok ritmusa inkább szívverésre hajaz, a rímek visszatükröződések; ízig-vérig költészet ez persze, líra, csakhogy nem Stenszkyé, „Csakhogy nem azé, aki küzd holtáig, / Nem, nem, nem azé, aki függ végig, / Csak azé egyedül, aki vár a fényre / Aki a napot is megosztja ebédre” (Nornák). Na de ki osztja meg? A költő… Aki úgy van jelen a maga természetességével és természetességében, mint aki e versek társszerzője; mint aki együtt s benne élt e sorokban, s csak lassan bontotta ki s szálazta szét a fények s árnyékok képeit, képzeteit. Hogy végül magunk előtt lássunk egy triptichont, egy talán élet-golgotát, avagy a versekbe rejtett szentháromságos imát, imafüzért.

A kötet három ciklusba rendezett verseit így fordíthatjuk le, én magam legalábbis így értelmeztem azok egységét. A költő érkezését a metaforák közé talán akkor érhetjük tetten, amikor a legközelebb engedi önmagát, önmaga sorsélményeit a versbeszéd soraihoz. „Tízezer mérföld távolság kellett, / egy-két logikátlan mozdulat, / jó néhány ökölcsapás a szívre, / … s egyetlen gyengéd, gyógyító / szentferenci érintés az orcámra. / Centiről centire ébredtem fel, / hogy rátaláljak végre, végre / önmagam mélyén a forrásra” (A gubbiói farkas). Itt pillanthatunk rá a költő önarcképére, s a klasszikus motívum szerepe a ciklusokat is összerendezi a már említett triptichonba, melynek képei – ugyanakkor – több irányt is felkínálnak az olvasói értelmezéshez. Amely irányok amúgy ugyanoda vezetnek, s lehet, egyazon ösvény mindhárom – a megértésről-megtérésről fogalmazott kérdéseink változhatnak, ám a válaszok ugyanazok.

Az első ciklus (Otthonom lesz) a születés, az élet kitapogatása, s ennek mögöttesében a teremtés maga, annak szándéka, időtlensége s abban a magunk kiszámított idejéhez kötött feladata s kötelessége is felsejlik; „Ne nézz hátra, jön a farkas. / A tenger itt dalol előtted.” (Orpheusz dala), olvashatjuk, s akár értelmezhetjük is a farkas képében a gonoszt, a bal lator alakját, a szentferenci irgalommal még nem találkozó gyűlöletet, mert „Egyre gyűlik a halálba vívő sötétség, / el kell indulnom, van hozzá közöm, / egyre veszélyesebb szabadon élni, / és hosszú az út le a gyökerekig. / De míg van bennem lélegzet, úton vagyok; / a kiontott vér mindig az égbe száll. / S mert vele meghaltam, vele élni fogok.” (Van hozzá közöm).

    A második ciklus (Sebek és szárnyak); ha úgy tetszik, a kötet-triptichon főalakja, bár ez annak végső értelmezésében nem biztos; az origó tehát a hit megtalálása, a lét értelmének fölmagasztalása és magasztosodása talán a szerelemben, a társban, de a háttérben – mint imént egy másik árnyképként – fölsejlik a megváltásba vetett hit fundamentuma. „Uram add nekünk magadat / szilánkos seb a két kezünk / folyó véredért cserébe / add meg hogy egészek legyünk” (Vércseppek), zengenek az olykor imádságos sorok, ám más versekben itt sűrűsödik a legtöbb érzelem, a gyász, az öröm, itt a legtöbb a sorokba rejtett zene, s itt fogalmazódik meg – mint egyfajta életbölcsesség – az egyik legfontosabb metafora: „Lásd, már tudok hallgatni is néha, // a puszta némaság helyett.” (A gubbiói farkas).

    Immár akár ki is található a harmadik ciklus (Százszorszépek) rendezőelve: az élet folytonosságának szépséges kötelessége. „Nem nyíló rózsán, / máshol már a tekintet: / termő gyümölcsfán” (Beavatás), terel bennünket a ciklus elején eme csöndes haiku a következő versek irányába, a gyermek köré fonódó gondolatok felé. Aki megérkezett, s lenne mintha a költő létének s létezésének megváltója, akit jónak s jóra kell nevelnie, akivel a legrosszabbként csak az történhessen, hogy belőle legyen Dizmász (de ezt csak mi mondjuk, hogy kerekké váljék a triptichon-értelmezés), s talán nem is kell, nem is szabad ennyire tovább gondolnunk a képet; „füttyen a hajnali pára / néha elég hazamenni” (Szeptemberi útitársak) szól e versek egyik tanítása, s ránk köszönt az útkeresés-létértelmezés ösvényeit lezáró új út: „Szavaink mögül kikophat a látszat, / Hold, ritmus, élet. Bezárul a kör. / Van kiért, minden más meg várhat.” (Bezárul a kör).

     Versnek lenni jó. Verset olvasni nagyon jó. Szép, lágy kötet ez; halk futamok, összesimuló harmóniák hullámzanak; még a fortissimok is csöndben jelzik, ha néha ideje van – a versben és a verseken túli világban – a nyomatékkal szólásnak. Szólnunk kell a kötet illusztrációiról is, mindenképp, hiszen Száler Tímea munkái megjelenéstől megjelenésig ráhangolnak, elvezetnek bennünket a versek végső summázatának megerősítéséhez:  az élet gyermekközpontúságának sugalmazásáig. Ihletett, finoman festői képi világától csak erősebbé válik a versek összecsiszolt szépsége.

(Stenszky Cecília: Sötét anya. Versek. Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2025)  

„…léte túlszárnyal mindent ha tárt…” (Domokos Johanna: A rend szívdala)

Már alcímével is zavarba ejti az átlagos versolvasót Domokos Johanna új kötete (A rend szívdala). Mert hogy így jelzi annak műfaját: „retro és avantgárd zarándokversek”. S a hátsó borítón egy még inkább közelítő s távolító, a fekete lapon szerény jelzésként megjelenő ajánlást olvasunk: „Lehetne ezt a verskép-képvers játékot spirituális avantgárdnak nevezni? Létezik avantgárd-misztika? Vagy minden misztika szükségképpen avantgárd? „Fény alatti forma – gyönyörű”. Jegyzé a sorokat Visky András, s kicsit bővebben erről ír a kötet bevezetőjében G. Komoróczy Emőke is: „ifjúkorunkban „vándorútra kelünk -amelyből … „zarándokút” lesz a magasabb rendű s messze fölöttünk tündöklő transzcendens Értékvilág felé.” Mondtam, zavarba ejtő sorok; avantgárd, képvers, retro és misztika? Domokos Johanna esetében azonban mindez már korántsem összeegyeztethetetlen, sőt, mintha már akkor erre készült volna, amikor az olvasó még csak meghökkent, s ő maga is csak keresgélte a szavak, a betűk, s az elsődleges jelentések takarásában elbújó valódi világot – amire nincsenek szavaink.

Mert hiszen létünk beteljesítése, a „miért vagyunk” megértése a szavak megtalálásával kezdődik. Az eredendő és a múlandó a szavak ritmusában található, azok zenéjében, jelentés-tartományaik viszonyrendszerében. S leginkább a legfontosabbat kell magunkba építeni: a szavak szavakon túli s még inkább talán azok előtti tartományát. Amikor még csak körvonalazódnak, a fogalmak körvonalai – mint s miként a tárgyaké – lassan tisztulnak csak a befogadó előtt; a tekintet, az értelem, az eszmélet úgy alkotja meg önmaga szókészletét, hogy abból majd, és csak abból, megnevezhetővé válik saját élete.

Mint aki a halálközeli, vagy az azon túli világból visszatérve azt mondja: nincsenek szavaim. Arra, az odaátra, a pillanatnyi csöndre, mielőtt. És nem is keresgél, nem próbálkozik, mert arra, ami az életen, a létezésen túli – vagy akár előtti – élményvilág, az ismeretlen; az nem épülhetett bele a létezés egyetemes szókincsébe, nyelvi környezetébe, hasonlataiba, a metaforák metamorfózisaiba; mint ahogyan sokszor álmainkat sem tudjuk teljes értékűen elmesélni, visszaidézni – képek, villanások, valami megvan, de az egész szétesik, nincs dramaturgiája, nincs létezés-logikája, még illogikus formában sem. S innen közelítsünk végtére Domokos Johanna varázslatos versvilágához, aki, említettem, úgy három évtizede formázza, gazdagítja különleges, egyedi versképvilágát; némiképp összegzése ennek ez a kötet, de vélhetően csak levegővétel, folytatás, a kapaszkodás fölfelé újabb szakasza előtt.

Évtizedekkel ezelőtti kezdetekről szóltam föntebb, nos, illesztenék ide egy korabeli idézetet ennek aláhúzására; a ’hátország’ című erdélyi egyetemi lap 1992/2-es számában megjelent versére (címe: (a kerék nélküli…))  gondolok: „el kellene felednem / nem az utcát s a percet / melyek mint kétsávos légzŐÚtjaim / akkorkák / a körvonaltól szabadulnék / (áttetsző jelentéssel)” Több, mint mottó, érzem ezt itt, most; valamiféle – akár akkor még nem is tudatosan kijelölt – életvezetés poézise számára.

S minden, amit azóta cselekszik, szinte ennek jegyében történt. Nevezhetnénk akár a multikulturális világ faggatásának is több nyelven (angol, finn, német, számi, román és török) író-műfordító alkotói jelenlétét; két-három nyelvű köteteiből ebben is olvashatunk egy ciklust; de esszéket ír a nyelvek ütközésének, a fordítások problémáinak jelenségeiről, okairól; mindez a multikulturalizmus művelődéstörténetének sajátos megközelítésén túl valóban az ezen túl létező, vagy elképzelt, vagy sejtett transzcendens megközelítése; egy transzcendens valami, hiszen nincs, már erre sincs, valódi, azt terjedelmében, mélységében, magasságában befoglaló megnevezésünk.

Mindez csupán áttetsző jelentés, s kiváltképp a nyelvi leképezés folyamatában vehetjük észre. Erről ad számot, készít számvetést – mintegy másodlagosan – ez a kötet, rendkívül izgalmasan. S hogyan? Itt kicsit ellentmondanék a bevezető írójának, aki szerint a szerző „visszafelé halad az időben”, mert ezt én nem érzem egészen pontosnak. Noha ’időbeliségében’ ez talán így van (de egy-egy versszituáció nagyon is a jelenre utal), ám poézise eszközeiben, szerkezetében viszont valóban a kezdeti szabadversek korszakára, a szavak általi elmondás lehetőségeiben bíznak versmondatai. Egyáltalán: vannak versmondatai, van versbeszéde. De lassan szertefoszlik ez a verskapcsolat, hiszen egyre több a kérdés: mi az, hogy szabadvers? Asszociációi a legtágabbra nyitva is kötöttek maradnak. Valamiféle poétikai szabadulóművészet kell ahhoz, hogy a gondolat megszabaduljon a valósággal összefüggő-összeláncolódó labirintusból, s az érzelmek lebegését, a sejtelmek lélekköpenyét öltse magára. A meztelenség nyugalmával. Nem lecsupaszítás ez, nem a verstest csupasz megjelenése, hiszen az még tele van a bizarr félreértések lehetőségével. Ami csupasz, az még magában hordja a megelőző állapotot, bennünk sem ébreszt többet visszaemlékezetnél; de ami meztelen, az a szavak születése előtti állapot zavart-tétova mégis-magabiztossága. (Amúgy ezért nincs olyan, hogy meztelen igazság. Ez így egy oximoron csupán).

De hát az alcímmel kezdtem, s nem adtam okát a lehetséges zavarba esésnek. Mit is jelentenek annak szavai? Retro: talán valóban egy fiatalabb kori én megidézése, világlátása, ám meglehet, hogy értelmezhetjük az avantgárd előtti korszak szabadvers-virágzásának, ahol – Celan? Cendrars? Apollinaire? – mellett keresik helyüket a sorok. S amúgy is tobzódik az intertextuális fölismerések kínálatában a kötet, olykor talán meg is téveszt bennünket a mulatság. De hát nehéz nem asszociálnunk a ’szívpiros átjáró’ ciklus mottójaként szereplő Ella Fitzgerald dal (Flying home) ritmikájának (szótagtöredékekkel történő) fölidézéséről egy Morgenstern-klasszikus (a Hal éji éneke – Szabó Lőrinc fordításában) máig ható, halhatatlan humorára. És hiszen formajátékok következnek ezek után, áthúzott, kitakart, egészen vagy félig satírozott sorok – ahol azért a képversvilág nagyon komoly mélységekig hatol, fölidézve itt is a retro-formáját ennek, az elődöket; tisztogatjuk a talált sorokat, mint régészek az agyagtábla-töredékek ékírását, el akarjuk olvasni – miközben elég a csorbulásban, a széttörtségben felismerni a teljesség elérhetetlenségét.

Mindez, tovább olvasva a könyvet, a szemünk láttára strukturálódik át, a szavak betűkre hullanak, megnőnek a szóközök, mint nappalaink fölött a többnyire nem látott éjszaka, a sötét csönd; mert van, amikor látjuk a sötétség színeit, épp csak nem értjük; a vers átváltozik vándorlássá, a mindenség megsejtése és sejtetése ez, amit akkor értünk meg, amikor a gomolygó csönd párája mögül lassan kibontakozó elrendeltetés már az ébredés kínja, a szükségszerűen kevesebb jelentéstér borzongásának fájdalma. Az élet testet ölt, a szavak mondatokat képeznek, s már minden magyarázat csorbítás csupán. A létezés, mint egybefüggő felszín, fecsegni kezd.

De a költészetben – Domokos Johanna versvilágában különösképpen – a szavak előtti s mögötti ismeretlen – mint egy párhuzamos világ – mindvégig jelen van bennünk. Ha a valóság és a tükörkép megegyezik, akkor meg kell, hogy szülessen a kétely bennünk, hiszen, ha ez igaz, akkor nincs álom, nincs képzeletvilág, nincs metafora, nincs ezoteria, nincs misztikum, nincs semmi, csupán a valóság. Illúzió. És e versekben, az eltört sorokban, a növekvő csendjelzésekben valami más, valami távoli, túl homályos hiányjeleket érzékelünk – néha még hályogos tekintettel.

Domokos Johanna egy ilyen vándorútra hívja olvasóit, követőit. Olyan multikulturális utazásra, melyre a folytonos keresés a jellemző magyarázata – mert a nyelv, egyik nyelv (s egyikünk nyelve) sem, tükrözi pontosan azt a jelentést, azt az érzést, amit egymásra kell vetítenünk a teljes megértéshez, befogadáshoz; s épp ebből, innen fakad a tényeken túli szakrális multikultúra mint egyetlen végtelen lehetőség. „Az öröklét titka ez: / legyen minden tetted, / hited, gondolatod, szereteted / egyenletes”

(Domokos Johanna: A rend szívdala, retro és avantgárd zarándokversek, Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2023, 215.old.)