Ha halljuk miket mond a lekötött kalóz, kinek fülébe szirének csepegtettek, ha maradunk talánok kényszerzubbonyában, minthák lekötelezettjei, ha Isten felszólítására Káin-beszéd felel, akkor fel kell, hogy tűnjék Ábel némasága, azé az Ábelé, akinek bizonyíthatóan leszármazottai a… – sejthetjük kik. / Is. / Megjegyzendő, az kioltott élet, emitt feldőlt pohár, no de mivégre a tartózkodók és szelídek?, még ha feltételezések és találgatások, be nem váltott álmok aprópénzre váltása, már ami a zebingákról való tudásunkat illeti. Pedig első előfordulásuk az írott emlékekkel egyidejű, sumer ékírásos táblák beszédes hallgatása tanúskodik hiányzó jelenlétükről. Úgy látszik tehát, lételemük a rejtőzködés. Nem termelnek jelentéseket, ellenállnak a mítoszképződésnek, kitérnek a róluk szóló elbeszélés elől, vagy, vagy ami még ennél is keményebb, a vak dióként dióba zárva lenni-érzése, a zebingák ott, ahol általában vannak, különösen nehezen vagy egyáltalán nem ismerhetők fel. Helyben vagyunk, immár a zebingák változatlan helyzetét tárgyaló bekezdésnél.

Mielőtt kitérnénk erre, a magánbeszédek zavarosságát elkerülendő, szót kell ejteni valódi, tényleges alanyainkról: az alsó és felső törzsbeliekről, akiknek a történetét lásd a következő bekezdésben. Ugyanis alsó és felső törzsbeli tényellenőrök és valóságkeresők nyomozzák a zebingák változatlan helyzetét, akik megtalálhatók mindenütt: kocsmákban, aluljárókban és pályaudvarokon, viselkedésükben semmi kirívó nincs – ez volna éppenséggel szembetűnő jellegzetességük (?) – jönnek-mennek, álldogálnak vagy üldögélnek, kitartóan dolgoznak azon, hogy nyomtalanul eltüntessék magukat, s teszik ezt mindeddig évezredek óta sikeresen. Ha már feltétlenül szükséges öregnek képzeljék őket, vagy gyereknek, a felnőttkor nem nekik való, nevük viszont gond nélkül egybeolvasandó, egyetlen névvé állna amúgy is össze.

E törzsek velük nem, a közösséghez tartozás élményével viszont üzletelnek, hűségjeleket váltanak és követelnek ki, el-embertelenítik a mindenkori másikat, démonizálásukra – az ötletszerűségtől terjedő sávtól a tervszerűségig tartó sztadionig bezárólag – szövetkeznek. Törzseink szembenállására nem sokat vesztegetnék, ősi, féloldalas fejlődés eredménye, a felső törzsbeliek figyelmetlenségből adódó önzésének és az alsó törzsbeliek gyűlöletből fakadó frusztrációjának kényszerítő önmozgása görgeti alá a zebingákat, akik egészen lehengerelve, egy falhoz vert kutyakölyök belenyugvásával lapulnak, és az érdekérvényesítésre szánt időt, mintha valami radikálisan mással ütnék el. Hitetlenkedhetünk mi itt, amíg ők, a halálra szántak halálra szántan teleszülik halállal a világot, amit egyébiránt: a halált – életnek is fordíthatjuk, nem ritkaság efféle árukapcsolás minálunk.

A zebingák viszonyaihoz való hozzáférés más megközelítést igényel; ha feltételezzük, hogy múltjuk jeltelensége jövőjük jeltelenségéhez vezet, akkor az emlékezet nem narratív panelek formájában, hanem egyenesen a következő generációba íródik át, testből testbe vándorol öntudatlanul, így mintázata végül is lekövethetetlen. Íme, maga folyamatosságában az építmény, e képtelen teher, amely a névtelenek emlékezetéből épül. No de anélkül, hogy sorsukba bonyolódnánk, s hogy helyüket végre meghatározhassuk, azt állítom, hogy amit a felső törzsbeliek pusztaságnak látnak, azt az alsó törzsbeliek észre sem vesznek. Ekképp csaknem lehetetlen külső jelekből ítélni a zebingák igaz természetéről. Füst és hamu, mítosz, vagy még mítosz sem. Gramscinak sem sikerül a Levelek a börtönből példázata szerint. Egy nyájas öregember „megkapó, derűs tekintete és fesztelen viselkedése”, mint utóbb kiderült: undorító gazfickót takar, aki megerőszakolta a tulajdon lányát. Céline sem oldja meg jobban az Utazásban, Bardamu bizonytalankodása árulkodó, amint felismerni véli egyiküket: „Fölkeltem, hogy jól megnézzem az arcát. Olyan volt, mint bárki más.” Kierkegaard egyszerűen szerencsétlen emberekkel azonosítja, majd Phalarisz bikájának megkínzottjaihoz hasonlítja őket. Az Erőszak nyelvét beszélő, elnyomásban tartja őket, a hamisan csengő Retorikáét gyakorló, mely jóakaratúlag lehajol, hogy jóakaratát újból magához ölelje, levegőt kaszál. Tisztesség ne essék szólván hangot is kölcsönöznek nekik, hogy kiáltásuk, bár hangozzék eltérő akusztikával sóhajnak vagy sikoltásnak, csak motyogás az alsó- és felső törzsbeliek számára, rabszolgaságukat mindenkor megerősítő igenlésnek hangzik. Ez is azt igazolja, amit a gyakorlott szemű tényellenőrök, valóságkeresők a zebingák egyedüli ismérveiként  fogadnak el: a zebingák kudarcaikról ismerhetők fel. Minél nagyobb a kudarc, annál számottevőbb a zebingák előfordulása, bár szenvedésük korántsem ragadós, inkább kellemetlen látvány, furcsállandó mégis, mennyire erős hatással bír minden alsó és felső törzsbelire, állandó rettegésük tárgya a kitettség annak a veszélynek, hogy jövőbeni létezésük valamiképp lefokozódjék, avagy, Isten a tudója, felfokozódjék.

(Illusztráció: Catherine Kennedy)