Érkezésem kozmikus távlatot kapott, akárcsak a nyárfák pihéit, engem is meglegyintett a szél, hasonlatosan azokhoz az álombeli, puha ütésekhez, mintha egy matracot püfölnék, erőset akarok ütni, de nincs hozzá erőm, vagy amit ütök, túlságosan lágy, hogy erőfeszítésem hatással legyen rá.
A hall mindenesetre üres volt. Távoli pontjában csak egy kislány meg nagyapja gubbasztanak. A semmiből mégis ismerősök teremnek, lassacskán megtelik a terem, volt, akinek a nevére már nem, de a telefonszámára még emlékeztem. Daruka Emília egyik szeme van csak kifestve, azon is durván elkenődtek, táguló gyűrűben a rétegek. Párjának, Motika Etelkának a mázolmánya, akár a pávaszemes pillangó másik, repdeső szárnya, ugyanolyan karikás foltokkal ékeskedett. Szemeik azzal a negatív előjelű örömmel vizslattak, mintha több, zavaró, és intim tudásuk volna rólam, mint amennyit valaha is elmesélhetnék. Ha jól értem, azt mondta egyikük, nehéz azzal a titokkal együtt élni, hogy neked anyajegy van a melleden. Aztán, ahogy elhaladtam mellettük, rájöttem, hogy nem rólam, hanem talán egy vakondról beszélgetnek:
Gyönyörű, selymes szőre volt, olyan nagyon fényes. Legszívesebben megsimogattam volna.
És mit csináltál vele?
Mit csináltam volna? Agyoncsaptam egy lapáttal.
Azért kétségtelen, minden mozdulatom követik, és, anélkül, hogy bármit kérdeznének még a köztünk lévő ünnepélyes és szertartásos csendről is jegyzőkönyvet vesznek föl. Hozzácsapódtam inkább az öreghez. A kislány úgy ötévesforma lehetett, szőke haját lebegtette az oldalablakon beáramló huzat, kényszeresen odanyúlkált, állandóan le kellett simítania. Ezt az elrendező-simító műveletet mindvégig becsülettel végezte, bámultam őt kitartásáért, merő önfegyelemből, egyre fáradtabban, a végkimerülésig gyakorolta. Hangjuk megkülönböztethetetlen volt az általános hangzavarból, közvetlen közelükbe férkőztem tehát, sarokpozíciót foglaltam el, hogy erről a rendkívüli jelentőségű beszélgetésről hűen beszámolhassak.
Volt egy vicces jelenet – mondta a kislány. – Amikor a kisfiúnak már ötkor le kellett feküdnie.
A nagypapa maga elé nézett, mintha emlékei közt kutatna.
Miért? – kérdezte.
Nem tudom – felelte a kislány. És a nagypapa, úgy tűnt, ezen felbuzdulva megint elgondolkodott. Neki rendkívüli a memóriája, minden egyes paprikaszelet személyes jó ismerőse a lecsóból. Talán a gyomrát fájlalhatta, mert hasát átfogta kezével, a bő szvetter gyűrődéseibe rejtette kézfejét. Vártam, hátha újból megszólal valamelyikük. A befejezetlenség torlaszt emelt közénk. Hol szűnt meg az átjárás kettejük között, milyen nyílásokon, hasadékokon, réseken közlekedtek eddig sérülésmentesen egymásba? Ennyit mondtak, nem többet. Csakugyan itt volt vége, és azzal a fájó veszteséggel, hogy elmulasztottam valamit a továbbgyűrűző rezonanciából, elsomfordáltam.
Általában mindenki vár valamire. Kis emberek nagy emberekre, nagy emberek még nagyobbakra. Én a tömegben kísérőmet, a kis Sutát kerestem. Hirtelen szétválik a nyers massza, és a heroldok egy hatalmas, díszesen faragott mennyezetű földszinti szobába kísérnek, félkörben rendezett, lekerekített élű íróasztalok között, egész a távoli, előőrsként odavetett tonettszékig, mely mögött, a monitorok sápadt fényében sütkérező hármak, kifürkészhetetlen arcú adminisztrátorok dolgoznak. Egy férfi áll középen, sáros cipőtalpának nyomai kirajzolódnak a parkettán, a nyomok egy kerthez, a kertben virágzó mandulafához vezetnek. Szinte hallani már a méhek zümmögését, ahogy ilyenkor felhőbe vonják az illatozó mandulafát. Ülni egy zöld műanyagszékben a fa alatt, és a boldogságról fogalmazgatni maradandó tételeket – az ám az élet. Sokáig mást sem hallani, csak a klaviatúra ideges futamait három szólamban, az ujjak szorgalmas pöccintéseit, és néha hideg koccanásokat: üveg ér így üveghez. Virtuozitásukban volt valami a molylepkék kitartó, eszelős igyekezetéből, hogy megégessék magukat. A ház monumentalitásáról csak annyit, hogy vannak emlékművei, például „Semmelweis Ignácz, a híres bariton”, de talapzatuknak épp csak a pereméig látni, és ott a különleges koncertterem, melynek balkonján, úgy rémlik, álltam már, de a földszinti ülésekhez nem vezetett semmiféle lépcső, csak egy beugró, afféle befelé nyíló erkély, ahonnan megcsodálható a teret kitöltő sok száz szék, és a félkörívű, hatalmas deszkaszínpad, a dómhoz illő ovális ablakokból a bársonyhuzatú széksorokra vetülő függőleges fények, egy víz alatti csarnok oszlopsorai. A folyosón áriázó énekesek. A direktori iroda előtt meghallgatásra várók, a folyosó tömve, a büfé díványán zenekari tagok hangicsálnak, ablakfülkéibe és foteljeibe a statisztéria, nyegle kamasz fiúk sleppje a zavartan vihogó kóristalányokat hecceli.
Kemény, nem? – fordul hozzám kacsintva egyikük, és egy madárfészekformára tornyozott hajfenoménra mutat, igazolandó, mi a nevetés valódi tárgya.
Kemény mindaz, aminek a mi húsunk enged – feleltem nyugalommal, mert ezt a kérdést tette fel, és nem mást, ezt válaszoltam, de erre a kérdésre tartogatok más válaszokat is.
Ó, ti vörösre lakozott körmök, tíz, pici, sáros macskalábnyom, hová vezettek engem? Olybá tűnt előttem csipkés kézelőivel, bodros ingnyakával, mintha a babaszobából lépett volna elő. Vékony derekából kiszélesedő csípője miatt alakja, akár a homokóra — vagy keresztbegyűrt sörösdoboz? Átfogni őt, talán annyit jelentene, mint megragadni az időt. Arca másodvirágzását éli. Nagy érzelmek tornáztatták meg arcizmait, hisztérikus nevetések, élvetegségek helyei voltak a csillagforma szarkalábak, keserűségek ráncolódtak, a magánéleti válságok szakadatlan sora, elhagyások, költözések, sírások fonnyasztották, és talán, de erre nem esküdnék, déli tengerek heves fénynyalábjai cserzették síkos-olajosra bőrét. Amiről mesélt, az a könyökömön jött ki. Merőben általános, de vele történt, ezért specifikus is, sohasem fogom megérteni, de mióta férfi van, és nő van, megtörtént már, azóta is történik, és garantált, hogy a jövendő századok folyamán más sem fog történni. Mindenesetre azt jelezte számomra, épp egy fájdalmas szerelemből lépett ki, és jólesik neki, hálás a törődésért, hogy valaki lemossa arcáról a szétkenődött fájdalmat, tekintetével megtisztogatja, olyasformán, ahogy kutyák nyaldossák egymás sebeit. Sajnálattal visszakoztam, tévedni tetszik, a zsákmányszerzéstől ódzkodom, és fáradt ahhoz a képzeletem, hogy nőket vetkőztessek ki szerencsétlenségükből.
A sáros cipőjű férfi ekkor hozzám lépett, diszkréten belém karolva magával vont. Rögtön feltűnt, hogy ki sem lát az önsajnálatból; sírós hangon fog követelőzni, én meg hallgathatom – jaj.
Tudja, mi esett meg a Bihari utcán, egy szeles, tavaszi napon? – kezdett hozzá – Egy házaspár nőtagja elrikkantotta magát: „Guszti, én, úgy szeretlek, hogy a szarodat is megenném.” Erre, a nevezett Guszti, veszett futása közben, kiköpött. Mit gondol, nem járnánk-e jobban, ha szerelmünk beleegyezésével szerelmünket rituálisan elfogyasztanánk, akár a csirkeszárnyat? Hallanánk kettétört csontokat, porcok reccsenését a fogak játékos nyomása alatt.
Talán fázik a szeme, attól pislog annyit, gondoltam. Úgy ért ez a felfedezés, mint a csiklandozás, nevetnem kellett tőle.
Értse meg, én megöltem azt az asszonyt, előre megfontoltan, lassan és módszeresen gyilkoltam. Megterveztem, és harmincnégy év alatt végre is hajtottam. Én öltem meg őt.
Megrökönyödtem. Ilyen lehetett az első boncnokok hőkölése, akik először tártak fel emberi testet, de nem találták benne a lélek helyét. Hiszen magamnak is hazudok, honnan tudhatnám, mikor és mit hazudnak éppenséggel nekem. Erre azt feleltem:
Kiről beszél? Fogadok, egy meggypiros, All Star Converse tornacipőről, arról pedig nekem nincsen véleményem. Arról igazán nem tehetek, hogy a feleségének pont ilyenje, egy fehér alapon piros csíkozású tornacsukája van. Különben meg, semmilyen Gusztival, a Kerneren kívül kapcsolatban nem állok. Most pedig távozom.
Megragadta a vállam, ötágú kapcsokkal szegezett a helyemhez. Enyhén mentolos szájszagát közel éreztem a számhoz.
Tudok róla ezt-azt, még korábbról.
Hát ez igazán sejtelmesen hangzik. Kifejtené, mi a bús galagonyabokorra gondol?
Nagyon bekúrt, még az első Sziget fesztiválok egyikén. Részegen bámulta a csillagokat, a lézerfényeket, az ismeretlen lányt, Szandrát, majd átölelte, és azt gondolta, ez a szabadság. A szabadságot természetesen csak utólag toldotta hozzá, mert épp a lány melltartójának kikapcsolásával bajlódott. Ezután következetesen úgy különböztette meg az embereket, hogy vannak szabadok, és vannak rabszolgák. Pár évvel később ott állt a Bethlen Gábor utcai McDonald’s tövében, egyenpólóján: Segíthetek? feliratú üdvözlőkártya, a fák összehajoltak a távolban, a troli sárga csápjaival, és piros féregtestével közelített. Guszti pedig maximum hangerőre tekerve visszhangozta Szandra utolsó szavait. Beszivárgott a külvilág, és Guszti fejében megrekedt egy hirtelen összetorlódott tömeg. Arcok ütköztek hajakba, karok vállakba, lábak bőröndökbe, sarkak rúgtak hátra, térdek roggyantak meg. Idősek, nagy csomagúak, gyerekes anyukák, és kialvatlan munkásruhások, de öltönyös hivatalnokfigurák is voltak köztük, valamennyit továbbadtak, tehetetlen, dühös kis áramokból, közvetítettek a hisztériából, fenyegető morgásokból, fejcsóválásokból, alattomos lökésekből, oda-vissza csípésekből, de ez a tömeg az apró mozgásoktól, taszításoktól és alkalmi vonzásoktól eltekintve sokáig nem mozdult. Idővel a Guszti tarkóját érő, hátulról erősödő nyomás valamelyest tompult. Megszűntek a csapások és csúszások, mindenki elhelyezkedett és beletörődött az egymásba tartott alkalmi egyensúlyba.
Guszti ezek szerint mégis talpon maradt – tettem hozzá pimaszul.
Amit érzel, teszel, és gondolsz, az nem érvényes. Az nevetséges – bökte ki végül. – Az egy betegség, ahogy te látod a világot.
Betegség? – kérdeztem vissza, és ettől Guszti pártfogója, mintha felderült volna.
Úgy bizony – bólogatott, aztán így folytatta – Nézze, én nem tudom, hogyan és miként vésődnek be képek, valakinek a képe, akitől aztán nem szabadulsz, ami eléd ugrik, te megszólítod, és beszélsz hozzá. De van abban valami felháborító…
Nyomasztó, nemde? – tettem hozzá készakarva, csakhogy kibillentsem mondókájából.
Úgy van. Nyomasztó, ha saját szavainkat mások erőltetik a szánkba, mintegy előre kimondva. Guszti úgy védekezett, hogy Szandra személyét rögtön áttolta a múltba. Így lett Szandrából kettő, egy valóságos, és egy, mely meditációinak tárgya, mindig róla s általa mindig magáról gondolkodott.
És ez örvendetes fejlemény – állítottam barátságosan, kicsit még meg is veregettem a vállát, hogy biztassam, meg hogy éreztessem, nekem nyolc.
Felsóhajtott és megkönnyebbülve azt mondta:
Azóta úgy alszom, mint akit fejbebasztak egy féltéglával. Tényleg. Még a gyereksírásra sem ébredek fel.
Mit tehettem volna, elismerő hümmögések mellett nyugtáztam ezt is.
Pedig nincs is gyerekünk.
Úgy könnyű – és mutatóujjammal megfenyegettem.
Múltkor meg a buszon, képzelje, nem ismertem fel.
Mert nem ő volt az.
Igaza van. Nem vagyok én Isten, hogy mindent előre lássak, előre tudjak, előre elviseljek. Néha össze kell roppanni.
A kis Suta épp a megfelelő pillanatban érkezett, kézen fogott, de mintha dühös lenne rám, futottunk lefelé, de a lépcső – és ha valami, hát ez igazán borzongatóan izgalmas, a lépcsőkre különben sem jellemző – a végtelenbe nyúlik, milyen jó nekünk így futni, gondoltam, jó is, puha is, piros is, olyan, mint egy hosszú nyelv, de rajta a járás úgy esik, akár egy szőnyegen.
Aztán szembejött valaki, akit, úgy éreztem, meg kell szólítanom. A kis Sutának búcsút intettem. Alaposan megnéztem ezúttal kiről is van szó. Tetőtől talpig feketében volt, a megkülönböztető jelzés ruháján azt jelentette, nem vagyok beszámítható, bánj velem gyöngéden.
Részvétem – súgtam oda.
Mint aki fél éve nem nézett sehova, hirtelen rám pillantott, futólag megnézett magának, akár egy nagyobbacska csomagot, melyet az imént fedezett fel a sarokban.
Köszönöm.
A nagypapád.
Igen – tartott egy kis szünetet – Honnan tudtad?
Nem tudtam – feleltem.
Kiderült róla egy-két jelentéktelen apróság, hogy nem beszél jól angolul, viszont érdeklik a perzsamacskák, meg a szőrmék. Na, bumm. Nekem meg elfogytak a kérdéseim, és nem tudtam, hogy merre tovább, van-e még előre, vagy visszavonuló és hátrálhatok. Ő kimentett zavaromból, és így szólt:
Az imént botlottam bele az unokatestvéreimbe, épp befelé igyekeztek. Tudod, ők és én, azaz mi, mindannyian, tudod, karácsonykor meglátogatjuk őt. Jeleztem nekik, hogy majd megyek utánuk. A konyhában voltam, a telefonomról neteztem. Egész figyelmemmel a képernyőre fókuszáltam, videókat néztem a youtube-on. Hallom, hogy unokatestvéreim távozóban, az előszobában búcsúzkodnak. Megijedek, hiszen elkéstem! Velük akartam bemenni. Ha tehetném, most inkább kerülném őket. Próbálok úgy végigmenni, az előszobából a belső szobán át, hogy ne nézzek rájuk. A belső szobában mégis találkozunk – lényegesen távolabb lehettek, mint ahogy korábban megítéltem a hangfoszlányokból; épp elköszönnek az ápolótól. Hátrahőkölök. Egy idegen kutya hosszú, barna háta, nyúlt feje, és fenyegető közelsége. Tudod, egy ilyen kutyának a foga fehérje sem túl bizalomgerjesztő. Nem bánt, mondja az ápoló, aztán hátát fordít, szobákon keresztül sántikál, én pedig követem, megyek némán mögötte. Nagypapám eszerint a belső szobák egyikében lehet. És ekkor rájövök, ebből a sántikálásból, a púpos hátból, bibircsókos arcélből, festett körmeiből, és vörös hajszínéből, hogy ezt a nőt én nem is ismerem, hogy nagypapám házában, L-alakban, összesen négy szoba van, én pedig régóta megyek e nő mögött, akinek a kutyája, egész lénye, és a háza is idegen, hogy a ház, nem a nagypapámé, hanem talán az övé, és én még néhány perccel ezelőtt is azt hittem, hogy a nagypapám él, holott már évek óta halott, halott.
Azért annyit még árulj el – kérdeztem –, te mindig ilyen szomorú vagy?
Nekem ilyen az arcberendezésem, ügyelnem kell, hogy mindig legyen valami a kezem ügyében, mondjuk két zseb, a zsebekben csomóba gyűrt zsebkendők, amivel a szomorúságom fényesítem.
Aha.
Jó ez az ing – mondta aztán komolyan.
Erre vajon milyen feleletet vár? Jobban nem is sérthetett volna meg, fuldokolva nyeltem dühömet. El se búcsúztam tőle, folytattam a távolodást, belehallgattam két tudományos felkészültségű szakember vitájába. Amelyikük orvos lehetett, az a következőképp magyarázta:
Egy képlet írja elő az idegpályák, azon neuronok kapcsolódását, kristály alakzatba rendeződését, melyek felelősek az állapotáért, azért, amit, úgy érzi, érez.
A lélek, tudjuk, Parmenidész óta: nedves – törölgette szemüvegét a másik – a mi iskolánk Janó Kocyznskit tekinti irányadónak, ő a lélek fogalmát nem a könnycsatorna működésével magyarázza, hanem terjedelmes monográfiában kimerítően tárgyalja. A Lélektypográfia 20. lapján egzakt tömörséggel közli: „Az úgynevezett: lélek, az individuum legsajátabb érdekei következetes képviseletének következménye, vagyis az egyén, egyéni tévedéseinek gyújtópontja.” A 63. lapon visszavonja, és kibont egy következő meghatározást: „Egy hely, ahol összegyűlik a hit abban, hogy aki beszél bennem, nem szűnik meg elhallgatni.” A 120-on így módosítja: „Belső hang, iránya vesztett szövegelés, a narráció sine qua non-ja, amelyet képtelenség elhallgattatni, a kikövetelt nem-nyilvánosság, mely egyre azt mantrázza, hogy hagyja szóhoz jutni, hogy az is él, ami mindenki más számára hallgat, bizonyítéka van rá: folytonossága, csillapíthatatlan hozzáértése, véleményformálása, meggyőződése, és spekulációi.” A 217. lapon pedig így hördül fel: „Vagy mégis a hallgatás volna eredendő állapota?”
Milyen furcsa is – vágtam közbe megelőzve az orvoskollégát –, igen fontosnak találom a témát, az illetőt, akire vonatkozik, nem ismerem, de Kozynczki Janó megjegyzéseit, hogy mennyi mindent kimondunk amúgy, magunkban, amit különben soha szóvá nem teszünk, hogy tulajdonképpen egész életünkben magunkkal beszélgetünk, s ebből a beszélgetésből semmi sem hallatszik ki, azt döbbenetesen ésszerűnek tartom – mondtam, de mintha meg sem hallottak volna, tüntetően, a legnagyobb természetességgel arrébb sétáltak.
Az ágyban, melyet eddig kettejük alakja kitakart előlem, Guszti feküdt. Fújtatott, arra gondoltam, mi történhet ebben az emberben, hogy így fújtat. A fák kint ütemesen bólintgattak. A résnyire nyitott ajtón át benézett a halovány, sárga menyasszony, és kerekre nyitott, égő szemmel Gusztit bámulta.
A kis Suta volt az.
Hívtalak, de te nem vetted fel. Az első gondolatom az volt, hogy már megint nagy fájdalmat okoztál nekem, Gusztáv. Mire ideérek, te talán halott vagy. Aztán arra gondoltam, neked nőd van, és megcsalsz engem. Harmadszorra jutott csak eszembe, hogy otthon hagytad a telefonod.
Guszti átvette a telefont, átkarolni készült a mennyasszonyt, de az kifarolt a csimpaszkodó karok közül.
Nincs ölelés, haladás van.
Jó, megtanultam – engedelmeskedett Guszti, és nyökögve mondta fel a leckét –, a fiatal ellenáll az öregnek. Az életben vinni kell valamire. A szerelem elmúlik.
A menyasszony csüggedten koldult résztvevő tekintetekért, fáradtan nézett körbe, Guszti lehunyta szemét, kínos csend lett, egy darabig mindketten figyelmesen hallgatták a vakolókanalak szerenádját, az ablakgyógyászok gumikalapácsainak tüsténkedését a sebesült falak nyílásain. Nekem most bástyafokoknak rémlettek a téglahézagok, szinte vártam már az alabárdosokat, és a közelgő őrségváltás idejét. Guszti amennyire csak tudott, egész közel hajolt, kezei közé fogta a gyötrődő menyasszony fejét.
Szerszámosládát kérek Karácsonyra. Nyakkendőtűt vegyél nekem, Mariann. Gazdasági híreket fogok olvasni, meg sporteredményeket. Forma 1-et nézek, hogy megtanuljak vezetni, ígérem, mit szólsz? Jó lesz? Akarod, ugye akarod?
Bolondozol – rázta fejét a menyasszony –, te mindig csak bolondozol.
Sosem szerettem mást rajtad kívül, Mariann.
Gusztáv, miért hazudsz nekem mindig?
Miért nem hiszed el soha, amit mondok.
Guszti visszahanyatlott, mélyen fúrta fejét a párnák közé, teste időnként megrázkódott a sírástól.
Mi történik vele? – sikoltott fel a kis Suta.
Hagyja most. Álmodik – mondtam neki. Csendben derültem rajtuk, míg kiértem a levegőre, és jó mélyeket szippantottam az akác pállott szagából. Hát igen, tűnődtem, eljárt felettük, összecsomósodott bennük, megkötött körülöttük az idő. Így jár mindenki, aki sokáig él, és nem tud egy teljesebb élet reményével fiatalon meghalni mint névtelen zsenik szokása, vagy az egyszeri Mozarté. Az égen egy repülőgép húzta páracsík, a kerozin festett piros füstje. Na, de mi marad utánuk? A nap utolsó erejével mindent kicsontoz, és velejéig átitat fénnyel.
(Illusztráció: Gary Peterson)
