Falussy Móric összes bejegyzése

Sanyi

Pala tute merav![1]

– Szólni kéne a Sanyinak, hogy adja vissza a feleségem.
– Sanyi csak szomorodjon meg ott, ahol van.
– Átbattyogok a szomszédba, hozzájuk.
– A gyász egye ki a szívét annak a sutának.
– Anyukája van otthon, a Sanyinak az anyja. Kölcsönadom neki, aztán nem adja vissza. Kiáltok át hozzá, a kertkapun, mert bemenni nehéz, kutyájuk van, harap.
– Megveri az élet, megveri, meglásd!
– Zsoltika szerint is. A Sanyi nagy nulla. Na, hagyjuk is, mielőtt belemegyek.
– Mit csinálhat? Otthon, az anyja, egyedül!
– Süket, nem hall, pedig kutyája van neki. Akinek van kutyája, az sosincs egyedül. Nincsen. De süket.
– Halálos egy pillangó.
– Ki?
– Hát a feleséged.
– Újabban más zenéket hallgat – állítólag!
– Azért mondom. Megint mentél, mi?
– Mentem, de nem hallottam semmit, semmi zenét.
– Zsoltika nagyon tud, lefog neked bármilyen akkordot.
– Jó neki. Csak a Sanyi adná vissza végre.
– A Sanyi? Hát nem tudom. Ne bízz benne.
– Mindegy már. Majd lesz valahogy.
– Azért csak menjél, követeld.
– Jó, megfogadom a tanácsodat, bátya.
– Ne köszönd meg, nekem te a testvérem vagy, tudod. A Zsoltika is.
– Családom támogatása nekem a minden.
– Egyél levest!
– Nem kérek, nem eszem levest, bátya.
– Akinek ekkora szíve van, abba belefér egy jó kis leves, na; zúza van benne, nézd, meg máj is.
– Májusban még együtt voltunk, a Karin meg én.
– Minek adtad oda neki!? Ebbe te is hibás vagy kicsit!
– Odaadtam, mert kérte. ’Kölcsönbe’, így mondta: ’kölcsönbe kérem.’
– Az más. Milyen a leves?
– Jól néz ki. Van benne szív is?
– Szív az nincs, de van nyaka, zúzája, melle. A combja kirántva nyeleshúsnak.
– Akkor hülye voltam. Nem láttam, hogy kibabrálnak velem.
– Ha süket, akkor azt se hallja, mikor ugat a kutya.
– Hogy mi?
– A kutyát nem hallja az öregasszony. A kutyáját.
– Nem hallja meg. Mondjuk, ha szájról olvassa, hallja.
– Leolvassa, hogy mit ugat?
– Nem; hogy ugat. U-G-A-T. Harapós.
– Jó kis kutya lehet az.
– Nem, bátya, nem; nagyon-nagy kutyája van a Sanyinak.
– Nem az anyja kutyája, a Sanyi kutyája?!
– A Sanyi anyjának a kutyája. Én arról beszélek. A Sanyi anyjának a kutyájáról.
– Az, amelyik harapós, nem?
– Kaukázusi, bátya, kaukázusi.
– De a Sanyi hozta a házhoz; nem? Akkor hozta, mikor a feleségedet hozta, haljak meg! Soha nem fog elhagyni! Nem ezt mondta? Vagy ezt te mondtad neki?!
– Nem tudok megülni, bátya, csak mennék. Mindig csak mennék.
– Te! Szólj az Atinak, Ati szóljon Tintinek, Tinti Rajónak, és slussz, elintéződik.
– Azóta étvágyam sincs semmi. Pedig jól főznek itt nálatok: gazdagon!
– Megyek és kiadom. Nem ettél belőle. A kutyának jó lesz, az majd megeszi.
– Csak jöjjön haza a feleségem, hallod, olyat főzetek vele… hogy a szív megszakad, hallod, bátya! A SZ-Í-V M-E-G-SZ-A-K-A-D!

[1] Meghalok érted!

 

Illusztráció: Francis Picabia, Mardi Gras (Le Baiser) (Mardi Gras [The Kiss] ). c. 1924–26

Szegényvilág esete a retorikával

A szegényvilágnak külön bejárata van, állítólag azért, mert orrfacsaró a bűz odaát, elevenen rohadnak el odaát, némelyek szerint viszont nem is a szegényvilág van odaát, hanem ideát van egy kurva nagy szemétlerakat,-kat,-kat,-kat.
Az persze köztudott, hogy a szegényvilágot szakadék választja el minden egyéb világoktól. Nos, ha és amennyiben a szegényvilágot szakadék választja el minden egyéb világoktól, akkor a szegényvilág nem evilág része, azaz vegytiszta terminológiai feketelyuk, ami egyrészt messzire vezetne minket, másrészt, hiszik vagy sem, mégis akad látogatója.
Átmegy hozzá a retorika. Minden hétköznap reggel átmegy egy pallón a retorika, a léc inog alatta, egyensúlyoz a retorika, súlypontja mindig máshová esik, és talán ettől, szóval, ezért olyan bizonytalan alatta e tákolmány: az egyszál deszkaléc.
Ha behatolok a szegényvilágba, akkor megszólítom a szegényvilágot, szót értek vele, mert mégiscsak én vagyok erre a legalkalmasabb, a retorika. Behatol a szegényvilágba a retorika, néz, néz, és nem lát senkit, akit megszólíthatna. [Rögvest igazolódik, ha és amennyiben, a szegényvilág különleges státusa,-sa,-sa,-sa.] De amíg odaát látható emberből sok van, láthatatlanból viszont kevés, addig itt, a szegényvilágban pont ellenkezőleg, se vége-se hossza, hatalmas pusztaság az egész.
A retorika nem érez bűzt, azt mondja erre a pusztaságra, a szegényvilág, íme, kegyetlenül szép, ami – történetesen – úgy hangzik, mintha azt mondaná: szolidaritás és esélyegyenlőség. És a retorika máris nincs egyedül, máris megkétszereződik, látja a szolidaritást, az esélyegyenlőséget, a retorika. Megy tovább a retorika, megy, és végre meglát valakit, akinek bemutatkozhat. Bemutatkozik, majd így folytatja:
– Te vagy a szegényvilág, ugye?
– Te vagy a szegényvilág, ugye?  – visszhangozza a szegényvilág, mire:
– Nem, nem, én, én, a, a, retorika, retorika, vagyok, vagyok.
Ekkor az egész = mindenki, a retorika = a szegényvilág /egyszerre/ lefagy = tehetetlen görcsbe rándul össze.
A retorikát megszállja az elmélet démona, a tehetetlenséggel szemben kifejtett aktivitás, azaz felvesz egyfajta kényszermozgásos alakzatot: pleonazmus. Nem csoda hát, hogy a szegényvilág beteg, nagybeteg, ekképp okoskodik, ebben a pusztaságban egy halál felfoghatatlan, tizenegy csecsemőhalál felfoghatatlan, ötvennégy elégett emberhalál felfoghatatlan, kétszáz áradásban megfúlt halál felfoghatatlan, ötszáztíz… sorolja tovább a retorika, végül ettől valamelyest, hogy milliókkal számol, és hogy így néven nevez, katasztrófát katasztrófának, halált halálnak, megnyugszik (ez az élet rendje). A szegényvilág addig baszik, böfög, fingik, szarik, és okád.
A szegényvilág suttyó, nem tud viselkedni, de majd én megtanítom (: pedagógiai furor). Nekifog a retorika, hogy megtanítsa, mi az a kulturált viselkedés (: pedagógiai furor). A szegényvilág azonban önmagával van elfoglalva, úgy él, mintha nem volna sem esélyegyenlőség, sem szolidaritás, csak baszás, böfögés, fingás, szarás, okádás – és a retorika.
Ó, az én életem nem az ő élete, és az ő élete nem az enyém, mégis, mondja a retorika, mégis, a szegényvilág fel fog zabálni engem, és én hagyni fogom, hogy a szegényvilág felzabáljon. Felzabáljon, de előbb rágatlanul lenyeljen, kiokádjon, megemésszen, mert a szegényvilág ilyen – mikor eszik, nem eszik, hanem fal, a mértéktelen fogyasztás, a rosszullétig zabálás pedig meglehetősen normatív, falásnak nevezzük. Mivel éhes, most sincs mivel jóllaknia. Mert a szegényvilág a szegényeké, akik megeszik az áramot, a vasat, a palagázt, a benzint, a kultúrát, az óceánmélyi digitális kábeleket, megeszik a szívet, a májat, a farhátat, mert a szegényvilágban az erős megeszi a gyengét. Oka van annak, azért ilyen: anyanyelve az erőszak, kezének simogatása pedig ütés.
Én viszont csak vigasztalást hoztam, elrendeződést hoztam, hierarchiát hoztam. Mert szeretem, ha valami lehatárolt, kerek, és stílusa van.
Milyen kár, hogy nem tudod, micsoda az: ökológiai egyensúly, mitöbb: parabiózis, sőt, hogy: parallelepipedon – amikre én, a retorika, sokat adok – effélék híján belefulladsz a takonyba, a hányásba, a szarba és a szemétbe. Mit tudsz, te, szegényvilág, ha legalább kíváncsi lennél, nyitott és érdeklődő, mit tudsz, mondd, még azt sem tudod, mi az a Higgs-bozon (allegória), s idéz a retorika, idéz mindenféle érdemes szerzőt, amikről a szegényvilág még sose hallott, krimiszerzőt, lexikonszerzőt, bestsellerszerzőt, meg nagyszerű szerzőszerzőt, meg egyszerű szerzőszerzőt, akiket illene felismerni, mert belőlük sok van, hülyéje, te. Jajt kiált a retorika, s nyomatékosítja megint: hülyéje, te.
Rájöttem, – rikkantja kicsivel később. – Rájöttem, de úgy, mint aki elülte a seggét, vagy mint a szar, ami felkerült a polcra, és máris azt hiszi magáról, hogy lekvár, bizony, hogy rájöttem! S bizony ez két teljesen épeszű gondolatmenet, ami itt hever a sárgás-agyagos földön, itt és most találkoztam vele, de úgy, mint az Ember, aki nem vitte semmire, találkozhatik az Emberrel, aki vitte valamire.
Hiszen ellenszenves egy követelmény, valóságos utópia az, aminek nincsen valóságfedezete, és meg ne haragudj, szegényvilág, nézem jobbról, nézem balról, nincs itt egy deka fedezet sem, lógsz bele a semmibe.
Szívemre teszem a kezem, úgy mondom neked, – esküszik a retorika, és hozzáteszi a tények kedvéért: – betűíró, hangjelölő a magyar abc, betűből-hangból állok. Nincsen nekem se kezem, se lábam, de még orrom sincs, vak is vagyok, süket is, nyelvemmel mégis világokat állítok, az ám! Sajnos mégsem tudok olyan világról, nincs az a performatív aktus ba’meg (példamondat: Csukd be az ablakot!), amivel téged megnyugtatóan szilárd alapra helyezhetnélek, ergo: pont – se felszólítás, se becsukás, se ablak, se névelő.
Ugyanakkor, – árnyalja kissé, s ez az efféle végletes elgondolások velejárója, meg muszáj neki valahogy lezárni a beszélgetést – ez a te esélyed is, az egyetlen esélyed, mert holnap, ha lesz még holnap, s miért ne lenne, megint eljövök hozzád! – Mára viszont befejeztem, ma már nem tudok mit kitalálni, vonja meg a vállát, egyszerűen nincs jobb ötletem, holnapra viszont, derül fel, megálmodom és megint-minden-kezdődik-elölről.

Illusztráció: Jean Siméon Chardin: The Silver Tureen

Dizájör

  Szinnyei Emese szereti a fánkot. Az egyoldalú vonzalomról Sági Iván meggyőződött, látta, ahogy egyetlen harapással gyűrte magába a kalóriát. Sági eddig úgy tudta, Emese a céklalé, és a hántolt magvak szektájába tartozik, meg az elfogulatlan férfi-kollégák besorolása alapján, akikhez magát is számította, a jobb testű pénzügyesek közé.
Aha, dizájör, és teli szájjal rámosolygott a teli szájú lányra.
Mire a céges buli kezdene ellaposodni a Visegrádi utcai Trófeában, a keménymag, csapassuk közfelkiáltással, Kertai Reginával az élen, máris szervezi a következő etapot. Új ingert keresnek, semmi közük egy szimpla estéhez, ami elmúlhat anélkül, hogy emlékezetessé tennék. A jövő az egyetlen, ami belakható, csak a jövő, ami még élhető, oda igyekeztek kettes-hármas csoportokban, céljuk a Kazinczy utcai Duplum.
A fiatalabbja máris durvul, felhajtott gallérral közlekednek; Propotnik Benji már csüggedt, legalább háromnegyedórája magyaráz Márczy Fruzsinának a pultnál; az alakulóban lévő alkalmi kötések megkötettek, és fel is szívódtak a látótérből. Sági a harmadik whisky szódáját lötyögtetve kapcsolódik ismét a boldog kevesek különítményébe. A nyaralás topik után kerül szóba a BL következő csoportköre, preferenciák szerint szóródik az esélylatolgatás, de hogy a Samsungnak van okostévéje, és az mekkora egy fos, abban majd’ mindenki egyetért. A hangulat zenitjén, mint hittancsoporté a belvárosi ferenceseknél.
Sági Iván ekkor látja meg Dórát, egy barátnőjével fagyoskodnak a kerti asztaloknál. Haja vállközépig ér, egyenes szálú, és sötéten fénylő, akárcsak a szeme. Alján ott az a sűrű, sötét vivőanyag, felszínen átszíneződő érzelmei, de Sági azzal se menne sokra, mint aki olyan kútba néz, aminek felbecsülni sem lehet, mekkora a mélysége.
Mintha véletlenül tenné, elmegy az asztaluk mellett, Dóra megszólítja, helló, Iván, te itt?
Dóri, szia, mesélj, mi van veled.
Bárdi Dóra grafikusként dolgozik, egyéb időpontokban anya és feleség, a szerepkörök közt egyensúlyozva pedig festeget, valahol még képzőművész. Mindenütt az – pontosít Iván, csak erre Dóra még nem jött rá –, valószínűleg nekem el sem hinnéd, hogy egyszer híres művész leszel, te az a későn érő típus vagy, akinek így harminc felé, ez a tanulóideje, de jobbnál jobb munkákat csinál majd.
Hát nem tudom, szabadkozik Dóra.
Iván és közte mesebeli hét év, Dóra arcán még nem látni, hogy meg volna keseredve, fejpántja a régihez hasonló, másmilyen az illata, kezéből csak a hosszú hamucsíkú vúzs hiányzik.
Iván, mióta felismerte, látja maga előtt két szituációban, szeretné elmondani neki legalább az egyiket, de nem tudja, hogyan kezdje, addig is beszélteti, közbevetéseivel tereli, főleg kérdezget.
Szemhéjfestéke lepereg ujjhegye egy bökő mozdulatától, madárlábnyi nyomot hagyva az alapozó havas síkján. Sági látja ezt az arcot öregen, és ez az egyik, ami miatt vele ül.
Képét pontosítja, élesíti közben. Porcelánbabán a hajszálrepedést.
És arra jut, hogy talán nem is fontos, nem fontos Dórának tudni róla. Engem is tévesen orientált. Nem szeretné, ha ebből valami kínos, helytelen következtetés adódna. Ezért arról beszél – vérbő gyűlöletét túljátszva–, hogy mennyire utálja azokat az idős faszikat, akik rutinjuknál fogva fiatal nőkre hajtanak. Nem fair, visszaélnek a technikai fölényükkel.
Dóra nevet, és azt mondja, Iván, te még mindig az a hülye bohóc vagy.
Hisz ismersz, egy szentimentális pöcs, bólogat Sági.
És neked, van valakid?
Szólózom. És most Iván mesél. Eltalálja azt a frekvenciát, amit Dóra fülének kellemes hallgatni. Aztán megint Dóra jön, hangja egy kissé vontatott, van benne törékenység, alapvonás az az egyedi rekedtség. Telefonjáról mutogatja kislánya fényképeit.
Iván kommentálja őket, nézd, a csecsemő arcán látni jól, ahogy egy, csak rá jellemző fintort vág, amit majd a felnőtt megörököl, kellőképp begyakorol, így a 39 éves reakciója semmiben sem tér el az 1 évesétől. Most a bébiétel elől húzódozott ilyen dühödt szájjal, később ki tudja miért fog, faszik miatt, csalódik bennük, nem tud nekik megbocsátani, hasonlók. De mi ez a kicsinyek pillantásában, intés?
Dóra hajlamos azt hinni, megszégyenítő bölcsességet közölnek, azt mondja a szem, tízezer éve élek ezen a világon, már mindent utáltam és szerettem, most megint megszülettem, hogy újratanuljam, mi az a szeretni, utálni.
Mondd Dóri, szoktad még hallgatni a Metamorfózisokat, kérdezi Iván búcsúzóul, a whiskyre fogva, az utolsó kör teljesen betett neki.
Tíz perccel később Sági a spotifájon keresgél, amikor Szinnyei Emesével, a romkocsma emeleti lépcsőfordulójában egymásba futnak, részegen össze is ölelkeznek. Iván letüdőzi a parfümjét, Emese incselkedve bekapja a fülcimpáját, smárolnak.
Sági, mint egy betonkeverő.
Azt hittem, te azzal a nővel, neheztel Emese.
Á, nem értek én a képzőművészethez, blokkolja Sági.
Láttam rajtad, hogy bejövök neked, ugye, bújik Sági szemébe az Emeséé.
Nem foglak elszalasztani, ígéri Sági.
Mire kiér az utcára, már világos van. Felteszi a fülhallgatót, instruálja a robotpilótát: séta lesz hazáig. Ismétlésre állítja az ipodján, ehhez a hajnalhoz Phil Glass lépcsőzetesen emelkedő üveghangjai passzolnak, remény, reménytelenség, a fejhallgatón kívül tavasz, madárcsicsergés.

 

 

(Illusztráció: Catherine Howe)

Látogatóban Kerner Gusztinál

   Érkezésem kozmikus távlatot kapott, akárcsak a nyárfák pihéit, engem is meglegyintett a szél, hasonlatosan azokhoz az álombeli, puha ütésekhez, mintha egy matracot püfölnék, erőset akarok ütni, de nincs hozzá erőm, vagy amit ütök, túlságosan lágy, hogy erőfeszítésem hatással legyen rá.  

  A hall mindenesetre üres volt. Távoli pontjában csak egy kislány meg nagyapja gubbasztanak. A semmiből mégis ismerősök teremnek, lassacskán megtelik a terem, volt, akinek a nevére már nem, de a telefonszámára még emlékeztem. Daruka Emília egyik szeme van csak kifestve, azon is durván elkenődtek, táguló gyűrűben a rétegek. Párjának, Motika Etelkának a mázolmánya, akár a pávaszemes pillangó másik, repdeső szárnya, ugyanolyan karikás foltokkal ékeskedett. Szemeik azzal a negatív előjelű örömmel vizslattak, mintha több, zavaró, és intim tudásuk volna rólam, mint amennyit valaha is elmesélhetnék. Ha jól értem, azt mondta egyikük, nehéz azzal a titokkal együtt élni, hogy neked anyajegy van a melleden. Aztán, ahogy elhaladtam mellettük, rájöttem, hogy nem rólam, hanem talán egy vakondról beszélgetnek:

  Gyönyörű, selymes szőre volt, olyan nagyon fényes. Legszívesebben megsimogattam volna.

  És mit csináltál vele?

  Mit csináltam volna? Agyoncsaptam egy lapáttal.

  Azért kétségtelen, minden mozdulatom követik, és, anélkül, hogy bármit kérdeznének még a köztünk lévő ünnepélyes és szertartásos csendről is jegyzőkönyvet vesznek föl. Hozzácsapódtam inkább az öreghez. A kislány úgy ötévesforma lehetett, szőke haját lebegtette az oldalablakon beáramló huzat, kényszeresen odanyúlkált, állandóan le kellett simítania. Ezt az elrendező-simító műveletet mindvégig becsülettel végezte, bámultam őt kitartásáért, merő önfegyelemből, egyre fáradtabban, a végkimerülésig gyakorolta. Hangjuk megkülönböztethetetlen volt az általános hangzavarból, közvetlen közelükbe férkőztem tehát, sarokpozíciót foglaltam el, hogy erről a rendkívüli jelentőségű beszélgetésről hűen beszámolhassak.

  Volt egy vicces jelenet – mondta a kislány. – Amikor a kisfiúnak már ötkor le kellett feküdnie.

   A nagypapa maga elé nézett, mintha emlékei közt kutatna.

   Miért? – kérdezte.

   Nem tudom – felelte a kislány. És a nagypapa, úgy tűnt, ezen felbuzdulva megint elgondolkodott. Neki rendkívüli a memóriája, minden egyes paprikaszelet személyes jó ismerőse a lecsóból. Talán a gyomrát fájlalhatta, mert hasát átfogta kezével, a bő szvetter gyűrődéseibe rejtette kézfejét. Vártam, hátha újból megszólal valamelyikük. A befejezetlenség torlaszt emelt közénk. Hol szűnt meg az átjárás kettejük között, milyen nyílásokon, hasadékokon, réseken közlekedtek eddig sérülésmentesen egymásba? Ennyit mondtak, nem többet. Csakugyan itt volt vége, és azzal a fájó veszteséggel, hogy elmulasztottam valamit a továbbgyűrűző rezonanciából, elsomfordáltam.

   Általában mindenki vár valamire. Kis emberek nagy emberekre, nagy emberek még nagyobbakra. Én a tömegben kísérőmet, a kis Sutát kerestem. Hirtelen szétválik a nyers massza, és a heroldok egy hatalmas, díszesen faragott mennyezetű földszinti szobába kísérnek, félkörben rendezett, lekerekített élű íróasztalok között, egész a távoli, előőrsként odavetett tonettszékig, mely mögött, a monitorok sápadt fényében sütkérező hármak, kifürkészhetetlen arcú adminisztrátorok dolgoznak. Egy férfi áll középen, sáros cipőtalpának nyomai kirajzolódnak a parkettán, a nyomok egy kerthez, a kertben virágzó mandulafához vezetnek. Szinte hallani már a méhek zümmögését, ahogy ilyenkor felhőbe vonják az illatozó mandulafát. Ülni egy zöld műanyagszékben a fa alatt, és a boldogságról fogalmazgatni maradandó tételeket – az ám az élet. Sokáig mást sem hallani, csak a klaviatúra ideges futamait három szólamban, az ujjak szorgalmas pöccintéseit, és néha hideg koccanásokat: üveg ér így üveghez. Virtuozitásukban volt valami a molylepkék kitartó, eszelős igyekezetéből, hogy megégessék magukat. A ház monumentalitásáról csak annyit, hogy vannak emlékművei, például „Semmelweis Ignácz, a híres bariton”, de talapzatuknak épp csak a pereméig látni, és ott a különleges koncertterem, melynek balkonján, úgy rémlik, álltam már, de a földszinti ülésekhez nem vezetett semmiféle lépcső, csak egy beugró, afféle befelé nyíló erkély, ahonnan megcsodálható a teret kitöltő sok száz szék, és a félkörívű, hatalmas deszkaszínpad, a dómhoz illő ovális ablakokból a bársonyhuzatú széksorokra vetülő függőleges fények, egy víz alatti csarnok oszlopsorai. A folyosón áriázó énekesek. A direktori iroda előtt meghallgatásra várók, a folyosó tömve, a büfé díványán zenekari tagok hangicsálnak, ablakfülkéibe és foteljeibe a statisztéria, nyegle kamasz fiúk sleppje a zavartan vihogó kóristalányokat hecceli.

  Kemény, nem? – fordul hozzám kacsintva egyikük, és egy madárfészekformára tornyozott hajfenoménra mutat, igazolandó, mi a nevetés valódi tárgya.

  Kemény mindaz, aminek a mi húsunk enged – feleltem nyugalommal, mert ezt a kérdést tette fel, és nem mást, ezt válaszoltam, de erre a kérdésre tartogatok más válaszokat is.

   Ó, ti vörösre lakozott körmök, tíz, pici, sáros macskalábnyom, hová vezettek engem? Olybá tűnt előttem csipkés kézelőivel, bodros ingnyakával, mintha a babaszobából lépett volna elő. Vékony derekából kiszélesedő csípője miatt alakja, akár a homokóra — vagy keresztbegyűrt sörösdoboz? Átfogni őt, talán annyit jelentene, mint megragadni az időt. Arca másodvirágzását éli. Nagy érzelmek tornáztatták meg arcizmait, hisztérikus nevetések, élvetegségek helyei voltak a csillagforma szarkalábak, keserűségek ráncolódtak, a magánéleti válságok szakadatlan sora, elhagyások, költözések, sírások fonnyasztották, és talán, de erre nem esküdnék, déli tengerek heves fénynyalábjai cserzették síkos-olajosra bőrét. Amiről mesélt, az a könyökömön jött ki. Merőben általános, de vele történt, ezért specifikus is, sohasem fogom megérteni, de mióta férfi van, és nő van, megtörtént már, azóta is történik, és garantált, hogy a jövendő századok folyamán más sem fog történni. Mindenesetre azt jelezte számomra, épp egy fájdalmas szerelemből lépett ki, és jólesik neki, hálás a törődésért, hogy valaki lemossa arcáról a szétkenődött fájdalmat, tekintetével megtisztogatja, olyasformán, ahogy kutyák nyaldossák egymás sebeit. Sajnálattal visszakoztam, tévedni tetszik, a zsákmányszerzéstől ódzkodom, és fáradt ahhoz a képzeletem, hogy nőket vetkőztessek ki szerencsétlenségükből.

   A sáros cipőjű férfi ekkor hozzám lépett, diszkréten belém karolva magával vont.  Rögtön feltűnt, hogy ki sem lát az önsajnálatból; sírós hangon fog követelőzni, én meg hallgathatom – jaj.

   Tudja, mi esett meg a Bihari utcán, egy szeles, tavaszi napon? – kezdett hozzá – Egy házaspár nőtagja elrikkantotta magát: „Guszti, én, úgy szeretlek, hogy a szarodat is megenném.” Erre, a nevezett Guszti, veszett futása közben, kiköpött. Mit gondol, nem járnánk-e jobban, ha szerelmünk beleegyezésével szerelmünket rituálisan elfogyasztanánk, akár a csirkeszárnyat? Hallanánk kettétört csontokat, porcok reccsenését a fogak játékos nyomása alatt.

   Talán fázik a szeme, attól pislog annyit, gondoltam. Úgy ért ez a felfedezés, mint a csiklandozás, nevetnem kellett tőle.

   Értse meg, én megöltem azt az asszonyt, előre megfontoltan, lassan és módszeresen gyilkoltam. Megterveztem, és harmincnégy év alatt végre is hajtottam. Én öltem meg őt.

   Megrökönyödtem. Ilyen lehetett az első boncnokok hőkölése, akik először tártak fel emberi testet, de nem találták benne a lélek helyét. Hiszen magamnak is hazudok, honnan tudhatnám, mikor és mit hazudnak éppenséggel nekem. Erre azt feleltem:

   Kiről beszél? Fogadok, egy meggypiros, All Star Converse tornacipőről, arról pedig nekem nincsen véleményem. Arról igazán nem tehetek, hogy a feleségének pont ilyenje, egy fehér alapon piros csíkozású tornacsukája van. Különben meg, semmilyen Gusztival, a Kerneren kívül kapcsolatban nem állok. Most pedig távozom.

   Megragadta a vállam, ötágú kapcsokkal szegezett a helyemhez. Enyhén mentolos szájszagát közel éreztem a számhoz.

   Tudok róla ezt-azt, még korábbról.

   Hát ez igazán sejtelmesen hangzik. Kifejtené, mi a bús galagonyabokorra gondol?

   Nagyon bekúrt, még az első Sziget fesztiválok egyikén. Részegen bámulta a csillagokat, a lézerfényeket, az ismeretlen lányt, Szandrát, majd átölelte, és azt gondolta, ez a szabadság. A szabadságot természetesen csak utólag toldotta hozzá, mert épp a lány melltartójának kikapcsolásával bajlódott. Ezután következetesen úgy különböztette meg az embereket, hogy vannak szabadok, és vannak rabszolgák. Pár évvel később ott állt a Bethlen Gábor utcai McDonald’s tövében, egyenpólóján: Segíthetek? feliratú üdvözlőkártya, a fák összehajoltak a távolban, a troli sárga csápjaival, és piros féregtestével közelített. Guszti pedig maximum hangerőre tekerve visszhangozta Szandra utolsó szavait. Beszivárgott a külvilág, és Guszti fejében megrekedt egy hirtelen összetorlódott tömeg. Arcok ütköztek hajakba, karok vállakba, lábak bőröndökbe, sarkak rúgtak hátra, térdek roggyantak meg. Idősek, nagy csomagúak, gyerekes anyukák, és kialvatlan munkásruhások, de öltönyös hivatalnokfigurák is voltak köztük, valamennyit továbbadtak, tehetetlen, dühös kis áramokból, közvetítettek a hisztériából, fenyegető morgásokból, fejcsóválásokból, alattomos lökésekből, oda-vissza csípésekből, de ez a tömeg az apró mozgásoktól, taszításoktól és alkalmi vonzásoktól eltekintve sokáig nem mozdult. Idővel a Guszti tarkóját érő, hátulról erősödő nyomás valamelyest tompult. Megszűntek a csapások és csúszások, mindenki elhelyezkedett és beletörődött az egymásba tartott alkalmi egyensúlyba.

   Guszti ezek szerint mégis talpon maradt – tettem hozzá pimaszul.

   Amit érzel, teszel, és gondolsz, az nem érvényes. Az nevetséges – bökte ki végül. – Az egy betegség, ahogy te látod a világot.

    Betegség? – kérdeztem vissza, és ettől Guszti pártfogója, mintha felderült volna.

    Úgy bizony – bólogatott, aztán így folytatta – Nézze, én nem tudom, hogyan és miként vésődnek be képek, valakinek a képe, akitől aztán nem szabadulsz, ami eléd ugrik, te megszólítod, és beszélsz hozzá. De van abban valami felháborító…

    Nyomasztó, nemde? – tettem hozzá készakarva, csakhogy kibillentsem mondókájából.

    Úgy van. Nyomasztó, ha saját szavainkat mások erőltetik a szánkba, mintegy előre kimondva. Guszti úgy védekezett, hogy Szandra személyét rögtön áttolta a múltba. Így lett Szandrából kettő, egy valóságos, és egy, mely meditációinak tárgya, mindig róla s általa mindig magáról gondolkodott.

    És ez örvendetes fejlemény – állítottam barátságosan, kicsit még meg is veregettem a vállát, hogy biztassam, meg hogy éreztessem, nekem nyolc.

   Felsóhajtott és megkönnyebbülve azt mondta:

   Azóta úgy alszom, mint akit fejbebasztak egy féltéglával. Tényleg. Még a gyereksírásra sem ébredek fel.

   Mit tehettem volna, elismerő hümmögések mellett nyugtáztam ezt is.

   Pedig nincs is gyerekünk.

   Úgy könnyű – és mutatóujjammal megfenyegettem.

   Múltkor meg a buszon, képzelje, nem ismertem fel.

   Mert nem ő volt az.

   Igaza van. Nem vagyok én Isten, hogy mindent előre lássak, előre tudjak, előre elviseljek. Néha össze kell roppanni.

   A kis Suta épp a megfelelő pillanatban érkezett, kézen fogott, de mintha dühös lenne rám, futottunk lefelé, de a lépcső – és ha valami, hát ez igazán borzongatóan izgalmas, a lépcsőkre különben sem jellemző – a végtelenbe nyúlik, milyen jó nekünk így futni, gondoltam, jó is, puha is, piros is, olyan, mint egy hosszú nyelv, de rajta a járás úgy esik, akár egy szőnyegen.

   Aztán szembejött valaki, akit, úgy éreztem, meg kell szólítanom. A kis Sutának búcsút intettem. Alaposan megnéztem ezúttal kiről is van szó. Tetőtől talpig feketében volt, a megkülönböztető jelzés ruháján azt jelentette, nem vagyok beszámítható, bánj velem gyöngéden.

   Részvétem – súgtam oda.

   Mint aki fél éve nem nézett sehova, hirtelen rám pillantott, futólag megnézett magának, akár egy nagyobbacska csomagot, melyet az imént fedezett fel a sarokban.

   Köszönöm.

   A nagypapád.

   Igen – tartott egy kis szünetet – Honnan tudtad?

   Nem tudtam – feleltem.

   Kiderült róla egy-két jelentéktelen apróság, hogy nem beszél jól angolul, viszont érdeklik a perzsamacskák, meg a szőrmék. Na, bumm. Nekem meg elfogytak a kérdéseim, és nem tudtam, hogy merre tovább, van-e még előre, vagy visszavonuló és hátrálhatok. Ő kimentett zavaromból, és így szólt:

   Az imént botlottam bele az unokatestvéreimbe, épp befelé igyekeztek. Tudod, ők és én, azaz mi, mindannyian, tudod, karácsonykor meglátogatjuk őt. Jeleztem nekik, hogy majd megyek utánuk. A konyhában voltam, a telefonomról neteztem. Egész figyelmemmel a képernyőre fókuszáltam, videókat néztem a youtube-on. Hallom, hogy unokatestvéreim távozóban, az előszobában búcsúzkodnak. Megijedek, hiszen elkéstem! Velük akartam bemenni. Ha tehetném, most inkább kerülném őket. Próbálok úgy végigmenni, az előszobából a belső szobán át, hogy ne nézzek rájuk. A belső szobában mégis találkozunk – lényegesen távolabb lehettek, mint ahogy korábban megítéltem a hangfoszlányokból; épp elköszönnek az ápolótól. Hátrahőkölök. Egy idegen kutya hosszú, barna háta, nyúlt feje, és fenyegető közelsége. Tudod, egy ilyen kutyának a foga fehérje sem túl bizalomgerjesztő. Nem bánt, mondja az ápoló, aztán hátát fordít, szobákon keresztül sántikál, én pedig követem, megyek némán mögötte. Nagypapám eszerint a belső szobák egyikében lehet. És ekkor rájövök, ebből a sántikálásból, a púpos hátból, bibircsókos arcélből, festett körmeiből, és vörös hajszínéből, hogy ezt a nőt én nem is ismerem, hogy nagypapám házában, L-alakban, összesen négy szoba van, én pedig régóta megyek e nő mögött, akinek a kutyája, egész lénye, és a háza is idegen, hogy a ház, nem a nagypapámé, hanem talán az övé, és én még néhány perccel ezelőtt is azt hittem, hogy a nagypapám él, holott már évek óta halott, halott.

   Azért annyit még árulj el – kérdeztem –, te mindig ilyen szomorú vagy?

   Nekem ilyen az arcberendezésem, ügyelnem kell, hogy mindig legyen valami a kezem ügyében, mondjuk két zseb, a zsebekben csomóba gyűrt zsebkendők, amivel a szomorúságom fényesítem.

   Aha.

   Jó ez az ing – mondta aztán komolyan.

   Erre vajon milyen feleletet vár? Jobban nem is sérthetett volna meg, fuldokolva nyeltem dühömet. El se búcsúztam tőle, folytattam a távolodást, belehallgattam két tudományos felkészültségű szakember vitájába. Amelyikük orvos lehetett, az a következőképp magyarázta:

   Egy képlet írja elő az idegpályák, azon neuronok kapcsolódását, kristály alakzatba rendeződését, melyek felelősek az állapotáért, azért, amit, úgy érzi, érez.

   A lélek, tudjuk, Parmenidész óta: nedves – törölgette szemüvegét a másik – a mi iskolánk Janó Kocyznskit tekinti irányadónak, ő a lélek fogalmát nem a könnycsatorna működésével magyarázza, hanem terjedelmes monográfiában kimerítően tárgyalja. A Lélektypográfia 20. lapján egzakt tömörséggel közli: „Az úgynevezett: lélek, az individuum legsajátabb érdekei következetes képviseletének következménye, vagyis az egyén, egyéni tévedéseinek gyújtópontja.” A 63. lapon visszavonja, és kibont egy következő meghatározást: „Egy hely, ahol összegyűlik a hit abban, hogy aki beszél bennem, nem szűnik meg elhallgatni.” A 120-on így módosítja: „Belső hang, iránya vesztett szövegelés, a narráció sine qua non-ja, amelyet képtelenség elhallgattatni, a kikövetelt nem-nyilvánosság, mely egyre azt mantrázza, hogy hagyja szóhoz jutni, hogy az is él, ami mindenki más számára hallgat, bizonyítéka van rá: folytonossága, csillapíthatatlan hozzáértése, véleményformálása, meggyőződése, és spekulációi.” A 217. lapon pedig így hördül fel: „Vagy mégis a hallgatás volna eredendő állapota?”

   Milyen furcsa is – vágtam közbe megelőzve az orvoskollégát –, igen fontosnak találom a témát, az illetőt, akire vonatkozik, nem ismerem, de Kozynczki Janó megjegyzéseit, hogy mennyi mindent kimondunk amúgy, magunkban, amit különben soha szóvá nem teszünk, hogy tulajdonképpen egész életünkben magunkkal beszélgetünk, s ebből a beszélgetésből semmi sem hallatszik ki, azt döbbenetesen ésszerűnek tartom – mondtam, de mintha meg sem hallottak volna, tüntetően, a legnagyobb természetességgel arrébb sétáltak.

   Az ágyban, melyet eddig kettejük alakja kitakart előlem, Guszti feküdt. Fújtatott, arra gondoltam, mi történhet ebben az emberben, hogy így fújtat. A fák kint ütemesen bólintgattak. A résnyire nyitott ajtón át benézett a halovány, sárga menyasszony, és kerekre nyitott, égő szemmel Gusztit bámulta.

   A kis Suta volt az.

   Hívtalak, de te nem vetted fel. Az első gondolatom az volt, hogy már megint nagy fájdalmat okoztál nekem, Gusztáv. Mire ideérek, te talán halott vagy. Aztán arra gondoltam, neked nőd van, és megcsalsz engem. Harmadszorra jutott csak eszembe, hogy otthon hagytad a telefonod.

   Guszti átvette a telefont, átkarolni készült a mennyasszonyt, de az kifarolt a csimpaszkodó karok közül.

   Nincs ölelés, haladás van.

   Jó, megtanultam – engedelmeskedett Guszti, és nyökögve mondta fel a leckét –, a fiatal ellenáll az öregnek. Az életben vinni kell valamire. A szerelem elmúlik.

   A menyasszony csüggedten koldult résztvevő tekintetekért, fáradtan nézett körbe, Guszti lehunyta szemét, kínos csend lett, egy darabig mindketten figyelmesen hallgatták a vakolókanalak szerenádját, az ablakgyógyászok gumikalapácsainak tüsténkedését a sebesült falak nyílásain. Nekem most bástyafokoknak rémlettek a téglahézagok, szinte vártam már az alabárdosokat, és a közelgő őrségváltás idejét. Guszti amennyire csak tudott, egész közel hajolt, kezei közé fogta a gyötrődő menyasszony fejét.

   Szerszámosládát kérek Karácsonyra. Nyakkendőtűt vegyél nekem, Mariann. Gazdasági híreket fogok olvasni, meg sporteredményeket. Forma 1-et nézek, hogy megtanuljak vezetni, ígérem, mit szólsz? Jó lesz? Akarod, ugye akarod?

   Bolondozol – rázta fejét a menyasszony –, te mindig csak bolondozol.

   Sosem szerettem mást rajtad kívül, Mariann.

   Gusztáv, miért hazudsz nekem mindig?

   Miért nem hiszed el soha, amit mondok.

   Guszti visszahanyatlott, mélyen fúrta fejét a párnák közé, teste időnként megrázkódott a sírástól.

   Mi történik vele? – sikoltott fel a kis Suta.

   Hagyja most. Álmodik – mondtam neki. Csendben derültem rajtuk, míg kiértem a levegőre, és jó mélyeket szippantottam az akác pállott szagából. Hát igen, tűnődtem, eljárt felettük, összecsomósodott bennük, megkötött körülöttük az idő. Így jár mindenki, aki sokáig él, és nem tud egy teljesebb élet reményével fiatalon meghalni mint névtelen zsenik szokása, vagy az egyszeri Mozarté. Az égen egy repülőgép húzta páracsík, a kerozin festett piros füstje. Na, de mi marad utánuk? A nap utolsó erejével mindent kicsontoz, és velejéig átitat fénnyel.

 

 

(Illusztráció: Gary Peterson)

Robotka úr hétköznapjai (részlet)

A parkolóban még néhány ponyvával letakart autó. Egyszínű ég-monotónia, dércsípte holdbéli táj, a cuppogó, tapadós sárban cipőtalpak szálkás-göröngyös kráterei, a letiport fű dermedt mintázata, a patak melletti biciklisúton hasznavehetetlen tárgyak szórványai.
Földbe taposott cigarettacsutkák.
Egy papír zsebkendő gyűrődése őrizte még az ökölbe szorított kéz forró lenyomatát.
Amott egy fél pár, fekete, önmagába forduló kesztyű.
Horpadt testű pillepalack.
Mandarinhéj.
Csepegő ereszekből csordogáló hólé.
A fák közt terjengő ködből emberek bújtak elő, az épület előtt csoportba verődve beszélgettek. Soha nem találkozott egyikükkel sem a Hivatalon kívül, talán sosem lehettek egészen kívül rajta. Itt az arcok egyidősek a falakkal, a mennyezet lukacsos vaskazettáiból csendesen szitáló, örökké szálló porral, a padló szegélyek mentén felpöndörödő linóleumborításával. A frizurákon a dauer, a hab, a nyolcvanas évek óta ugyanúgy áll, néha elalusszák és lelapul, de alapos kefélés után, amilyen Markertné délutáni tupírozása, kényelmes, ringó mozdulataival, újból helyreáll, ami helyreborzolható.
Talán csak a kereskedelmi rádió tízes listája változik.
Azok, akik frissen kerültek ide, azok is pár hét után úgy akklimatizálódtak, mint akik egyenesen ide születtek, a közintézmény épületébe. A berendezéshez tartoztak, amelyben úgy voltak férjek, feleségek, ahogy otthon ügykezelők, revizorok, és ellenőrök. A szomszédos irattárból harsány kacajok, gurgulázó nevetés gyöngyöző torokhangjai, a papírvékony falakon áthallatszik, hogy nők mulatnak. Talán körasztalok mellett ülnek, és gyűszűnyi poharakból sárga likőrt iszogatnak?
Nem lehetetlen.
Nincs titok. Itt mindenki tud mindent.
Az évek alatt már elmondták, amit elmondhattak. Azt is, amit legszívesebben visszatartottak volna. Csendes utálat és unalom permete szemerkélt. Kozmetikumok, receptek, pletykák. Növények vannak felfuttatva láthatatlan damil szálon két asztal között, hogy ne is lássák, ne kelljen elviselni azt az arcot, amibe minden nap belebotlanak, nekiütköznek, ki sem kerülhetik egymást, arra ítéltettek, hogy egymás arcába tükröződjenek.
A másik szobából Robotkát lehetett hallani, nyögött vagy sóhajtott?
Dvorszkynak olyan érzése támadt, hogy Robotka úr elbújt, és olyannyira sikeresen tette, hogy búvóhelyét nem találták meg. Azóta lemondtak a kereséséről. Végül elfelejtették az emlékét is. És ő még mindig abban a hitben él, hogy nem szabad előjönni.
Dvorszky azzal szórakozott, hogy elképzelte valamelyik ügyintéző fejét, amint a zenét énekli. Táncmozgásokat is rendelt hozzájuk, amitől csak még mulatságosabb az elképzelés. Ettől azonnal röhöghetnéke támadt. Igazán akkor képedt el, amikor valóban beleénekelt valamelyikük, a váratlan párhuzamos kapcsolás kivetette képzeletéből, ahelyett, hogy új lendületet kapott volna, bennszorult a nevetés egész napra. Sivalkodva hozzáénekeltek, nevettek és táncoltak.
Arra gondoltam, odamegyek hozzájuk; mindegyiküket – külön-külön – ölbe veszem és megsimogatom; ahogy néha meg kéne állni az utcán az öregek mellett, és megcirógatni az arcukat, egy vonszolódó kisfiúét, egy ráncos, csontsovány kislányét. De nem zavarta meg a játékukat.
Talán a gyerekeik is ugyanezért a zenéért rajonganak, amiért ők, morfondírozott udvaron tett sétája során, épp egy óriásplakátra látott rá, amely egy kozmetikumot hirdetett. Annyira boldogtalanok, hogy minden kis kozmetikázás örömet okoz. Nézte az óriásplakátokat, az árut, a szépséggel párosult kiválóságot, mely mindenki számára elérhető. A fodrászat és a kozmetika a konzerválás eszközei. Ekkor értette meg, mi az, amire olyan kétségbeesetten vágynak.
Ez az, amit celluxszal rögzítenek maguk elé, posztereiken az Alpok jeges meredélyei, vörhenyes szurdok kopár kanyarulataiban kőszarkofágok, zöldellő mezőben vágtázó lovak, rezzenetlen kékségű lagúnán motorcsónak szántotta habcsík, piros masnis kutyusok leffegő nyelvvel, és harántcsíkos hancúrozó kiscicák, a lebukó nap panorámájában fürdőző motoros csizmája, hátizsákként rásimuló nővel, kilátással a toszkán lankákra. Azonnal és közvetlenül erre sóvárogtak, olyan mennyiségű szépségre, amely túlment minden mértéken, elviselhetetlen volt, szemérmetlen túlzás, mégis szemüket tartósan ráfüggesztették, hogy egy ilyen naplemente kimerevített pillanata aranykeretbe foglalja életük. Dvorszky elnevezte őket az örök jelen embereinek, és erre mintha Robotka úr is egyetértően bólintott volna.
(Dvorszky nem ismerte a jó érzést, amit az ujjak nyomkodása okoz, a bőr alatti idegek zsibongó ünnepét, a bizseregést, melyet a fodrászujjak simogatása vált ki.) Egy dolog foglalkoztatta még: vajon mi az oka az ügyintézők plüssállatok és kabalafigurák iránti rokonszenvének?
Rizk Malvin asztalán nincs hely effélékre. A hirtelenszőke Rizk Malvin általában hajnalig tévézik. Széke az ablak mellett, így folyton rátűz a nap, behúz a cúg. Egy kötelet képzel maga elé, hogy megkapaszkodjon. Nem mer lefelé nézni, mert azonnal elfogja a szédülés, utána rögtön megfájdul a feje. Rég kiszámította az erre alkalmas mérőeszközzel, egy energia-érzékeny pálcával, úgynevezett: „mikro-energo-metro-meterrel”, hogy egy igen kiterjedt, és rendkívül mély szakadék nyílik alatta, három kilométer mélységű negatív energiamező fölött ül, mely lakásától a munkahelyéig vezető utat is keresztezi, és szívja-szívja, folyamatosan elszivattyúzza életerejét. Ezért, amikor tehette, tartalékolta erőforrásait, napközben szunyókált, pasziánszozott vagy az energia-karkötőt igazgatta, a megfelelő szögbe állította csuklóján. Indította a gépkarabélyos embert, aki kivégzéseit láthatatlanul és különös kegyetlenséggel végzi. Rizk Malvin nemtetszésének ad hangot, indoklás nélkül agyonlövi, szemtől szemben Ifkovicsnét. Minek csapkodja a kurva ajtót. A golyó átszakítja az áldozat gyomrát, a hátán megy keresztül, és a falba fúródik. A gépkarabélyos a tetem fölött, a szétfolyó belek között térdel, épp a szívét metszi ki, hogy megegye, amikor Ifkovicsné visszajön a mosdóból és megkérdezi, mitől van itt olyan kamillaszag.
Te használsz kamillát, Dia?
Nem.
Nem? Akkor biztos kintről jön.
Rizk Malvin csalódott. A gépkarabélyos visszavonult szeme mögé, Ifkovicsné pedig mosolyogva sétál át a másik szobába. Újra elfogja a légszomj és a hányinger. Muszáj állandóan egy kötelet képzelni maga elé, hogy abba kapaszkodjon.