A parkolóban még néhány ponyvával letakart autó. Egyszínű ég-monotónia, dércsípte holdbéli táj, a cuppogó, tapadós sárban cipőtalpak szálkás-göröngyös kráterei, a letiport fű dermedt mintázata, a patak melletti biciklisúton hasznavehetetlen tárgyak szórványai.
Földbe taposott cigarettacsutkák.
Egy papír zsebkendő gyűrődése őrizte még az ökölbe szorított kéz forró lenyomatát.
Amott egy fél pár, fekete, önmagába forduló kesztyű.
Horpadt testű pillepalack.
Mandarinhéj.
Csepegő ereszekből csordogáló hólé.
A fák közt terjengő ködből emberek bújtak elő, az épület előtt csoportba verődve beszélgettek. Soha nem találkozott egyikükkel sem a Hivatalon kívül, talán sosem lehettek egészen kívül rajta. Itt az arcok egyidősek a falakkal, a mennyezet lukacsos vaskazettáiból csendesen szitáló, örökké szálló porral, a padló szegélyek mentén felpöndörödő linóleumborításával. A frizurákon a dauer, a hab, a nyolcvanas évek óta ugyanúgy áll, néha elalusszák és lelapul, de alapos kefélés után, amilyen Markertné délutáni tupírozása, kényelmes, ringó mozdulataival, újból helyreáll, ami helyreborzolható.
Talán csak a kereskedelmi rádió tízes listája változik.
Azok, akik frissen kerültek ide, azok is pár hét után úgy akklimatizálódtak, mint akik egyenesen ide születtek, a közintézmény épületébe. A berendezéshez tartoztak, amelyben úgy voltak férjek, feleségek, ahogy otthon ügykezelők, revizorok, és ellenőrök. A szomszédos irattárból harsány kacajok, gurgulázó nevetés gyöngyöző torokhangjai, a papírvékony falakon áthallatszik, hogy nők mulatnak. Talán körasztalok mellett ülnek, és gyűszűnyi poharakból sárga likőrt iszogatnak?
Nem lehetetlen.
Nincs titok. Itt mindenki tud mindent.
Az évek alatt már elmondták, amit elmondhattak. Azt is, amit legszívesebben visszatartottak volna. Csendes utálat és unalom permete szemerkélt. Kozmetikumok, receptek, pletykák. Növények vannak felfuttatva láthatatlan damil szálon két asztal között, hogy ne is lássák, ne kelljen elviselni azt az arcot, amibe minden nap belebotlanak, nekiütköznek, ki sem kerülhetik egymást, arra ítéltettek, hogy egymás arcába tükröződjenek.
A másik szobából Robotkát lehetett hallani, nyögött vagy sóhajtott?
Dvorszkynak olyan érzése támadt, hogy Robotka úr elbújt, és olyannyira sikeresen tette, hogy búvóhelyét nem találták meg. Azóta lemondtak a kereséséről. Végül elfelejtették az emlékét is. És ő még mindig abban a hitben él, hogy nem szabad előjönni.
Dvorszky azzal szórakozott, hogy elképzelte valamelyik ügyintéző fejét, amint a zenét énekli. Táncmozgásokat is rendelt hozzájuk, amitől csak még mulatságosabb az elképzelés. Ettől azonnal röhöghetnéke támadt. Igazán akkor képedt el, amikor valóban beleénekelt valamelyikük, a váratlan párhuzamos kapcsolás kivetette képzeletéből, ahelyett, hogy új lendületet kapott volna, bennszorult a nevetés egész napra. Sivalkodva hozzáénekeltek, nevettek és táncoltak.
Arra gondoltam, odamegyek hozzájuk; mindegyiküket – külön-külön – ölbe veszem és megsimogatom; ahogy néha meg kéne állni az utcán az öregek mellett, és megcirógatni az arcukat, egy vonszolódó kisfiúét, egy ráncos, csontsovány kislányét. De nem zavarta meg a játékukat.
Talán a gyerekeik is ugyanezért a zenéért rajonganak, amiért ők, morfondírozott udvaron tett sétája során, épp egy óriásplakátra látott rá, amely egy kozmetikumot hirdetett. Annyira boldogtalanok, hogy minden kis kozmetikázás örömet okoz. Nézte az óriásplakátokat, az árut, a szépséggel párosult kiválóságot, mely mindenki számára elérhető. A fodrászat és a kozmetika a konzerválás eszközei. Ekkor értette meg, mi az, amire olyan kétségbeesetten vágynak.
Ez az, amit celluxszal rögzítenek maguk elé, posztereiken az Alpok jeges meredélyei, vörhenyes szurdok kopár kanyarulataiban kőszarkofágok, zöldellő mezőben vágtázó lovak, rezzenetlen kékségű lagúnán motorcsónak szántotta habcsík, piros masnis kutyusok leffegő nyelvvel, és harántcsíkos hancúrozó kiscicák, a lebukó nap panorámájában fürdőző motoros csizmája, hátizsákként rásimuló nővel, kilátással a toszkán lankákra. Azonnal és közvetlenül erre sóvárogtak, olyan mennyiségű szépségre, amely túlment minden mértéken, elviselhetetlen volt, szemérmetlen túlzás, mégis szemüket tartósan ráfüggesztették, hogy egy ilyen naplemente kimerevített pillanata aranykeretbe foglalja életük. Dvorszky elnevezte őket az örök jelen embereinek, és erre mintha Robotka úr is egyetértően bólintott volna.
(Dvorszky nem ismerte a jó érzést, amit az ujjak nyomkodása okoz, a bőr alatti idegek zsibongó ünnepét, a bizseregést, melyet a fodrászujjak simogatása vált ki.) Egy dolog foglalkoztatta még: vajon mi az oka az ügyintézők plüssállatok és kabalafigurák iránti rokonszenvének?
Rizk Malvin asztalán nincs hely effélékre. A hirtelenszőke Rizk Malvin általában hajnalig tévézik. Széke az ablak mellett, így folyton rátűz a nap, behúz a cúg. Egy kötelet képzel maga elé, hogy megkapaszkodjon. Nem mer lefelé nézni, mert azonnal elfogja a szédülés, utána rögtön megfájdul a feje. Rég kiszámította az erre alkalmas mérőeszközzel, egy energia-érzékeny pálcával, úgynevezett: „mikro-energo-metro-meterrel”, hogy egy igen kiterjedt, és rendkívül mély szakadék nyílik alatta, három kilométer mélységű negatív energiamező fölött ül, mely lakásától a munkahelyéig vezető utat is keresztezi, és szívja-szívja, folyamatosan elszivattyúzza életerejét. Ezért, amikor tehette, tartalékolta erőforrásait, napközben szunyókált, pasziánszozott vagy az energia-karkötőt igazgatta, a megfelelő szögbe állította csuklóján. Indította a gépkarabélyos embert, aki kivégzéseit láthatatlanul és különös kegyetlenséggel végzi. Rizk Malvin nemtetszésének ad hangot, indoklás nélkül agyonlövi, szemtől szemben Ifkovicsnét. Minek csapkodja a kurva ajtót. A golyó átszakítja az áldozat gyomrát, a hátán megy keresztül, és a falba fúródik. A gépkarabélyos a tetem fölött, a szétfolyó belek között térdel, épp a szívét metszi ki, hogy megegye, amikor Ifkovicsné visszajön a mosdóból és megkérdezi, mitől van itt olyan kamillaszag.
Te használsz kamillát, Dia?
Nem.
Nem? Akkor biztos kintről jön.
Rizk Malvin csalódott. A gépkarabélyos visszavonult szeme mögé, Ifkovicsné pedig mosolyogva sétál át a másik szobába. Újra elfogja a légszomj és a hányinger. Muszáj állandóan egy kötelet képzelni maga elé, hogy abba kapaszkodjon.