A Szombathelyen élő, amatőr csillagászként is tevékenykedő költő, Szauer Ágoston új verseskötete – ahogy a Cédrus Művészeti Alapítvány kiadói ajánlásában olvashatjuk – a látható világ mögöttit fürkészi sejtető csendekkel. A hét ciklusba szerkesztett, Fodor Ákos idézettel indított kis versgyűjtemény rövid, mégis a teljességet felölelő opusaiban a csend a versmondanivalóban nem valamiről való hallgatást jelent, hanem vágyódást az elérhetetlen tisztaságba, ahol az égi magasságokban rejlő titkok a megújulás, az átalakulás szimbólumaként vannak jelen.
Mindez azt tükrözi, hogy a teremtett dolgok és élőlények tökéletes összhangjának megőrzésével a szerző a távolság esztétikáját hirdeti, ami megerősíti az olvasóban a bizonyosságot, hogy a léleknek a környezetével való érintkezése során lehetősége nyílik az őt körülvevő életteret harmóniába rendezni olyan módon, hogy a megtapasztalások megőrizhessék eredeti szépségüket.
A Teremtések című kötetnyitó ciklus soraiban ott egyensúlyozunk a világ peremén, ahol nincs semmi, csak Feszített vékony égövek… Itt nincs állítmány, nincs alany. Ebben az földöntúli csendben gyönyörködhetünk az isteni alkotás rendezettségében mindaddig, amíg az ember tökéletlenségének igazsága nem jelenik meg a lezárásban. Magad vagy csak szabálytalan.
Az Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtette a világot, az elérhetetlen távolság a teremtő létének színhelye, spirituális tér, ahol érezhetővé válik a csend nyitottsága. A szent zóna szilárd pont a kaotikus homogenitásban, a profán térben azonban minden viszonylagos, csak egy széttört univerzum töredékei léteznek, ahol az ember is csak torzóként van jelen. A mindenség / kopott zsebóra, / jár pontosan / a kezdet óta. / Csupán anyag / hogy képes erre? / Máig titok, / ki vágja zsebre. Bármennyire deszakralizáljuk a világot, a vallásos viselkedéstől nem szabadulhatunk meg, Isten hittel megerősített jelenléte különböző intenzitással alakítja viselkedésünket, más élőlényekhez és életjelenségekhez való viszonyunkat.
Szauer Ágoston leheletfinom, ékszervarázsként csillogó versei nem az Istenhiány létmódosító hatását fogalmazzák meg, egyetlen írásban sem jelenik meg a hit és a kétely ambivalenciája. Meditációs üzenetei kozmikus látomásokká szélesednek, a gondolatmenetet legtöbbször nyitva hagyja tér- és időbeli tágítással. A szerző versvilágában az eredendően tiszta édeni állapotok iránti vágyódást varázsolja elénk, így mondanivalójának lényegét Müller Péter egy szentenciájával fémjelezhetjük a leghitelesebben. Minél mélyebben merülsz a lélekben, annál határtalanabb világba, a felszínen nem látható rejtett összefüggésekbe, csodákba látsz.
Már az első ciklus négysorosai is felragyogtatják a hit mélységét, megmutatják, hogy a költő mágikus, kiváltságos emberi lény, képes az idő megszüntetésére, harmonikus vallásélmények színezik életmenetét, vershorizontja a metafizikus lélekkel szembeni félelemtől való felszabadulás örömét sugározza.
Szauer Ágoston költészetének ihletője a csend, de a szél, a fény és olykor a templom is jelen van, mint vándormotívum. csak ámulj és fülelj, / éld a csendet, / értsd a szelet, olvashatjuk Rilke egyik versében, s a szél szimbóluma itt nem a féktelen erő megtestesítője, akárcsak Szauer Ágoston megszólalásmódjában és vershelyzeteiben, sokkal inkább a megnyugvás, a megtisztulás megjelenítője. Miért indult a szél, a fény? / Mi cél után kutat?… Szél. Havat ejt most / titkon az éjbe / éteri lények / tolla pihéje … Ott fenn a kékség hártya csak […] túlról az égi szél zizeg.
A szél társítható az isteni beavatkozás jeladásával vagy a lélekkel, mivel nem látható, csak érezhető, hittel észlelhető. A verstartalmakat folyamatosan kísérő fény pedig életigenlő, sorsalakító szerepet kap, szintén szakrális jelképként szerepel.
Szauer Ágoston Katedrális című versében sűrítve mutatkoznak meg ezek a motívumok, az olvasói recepcióban Reményik Sándor egy ismert, sokszor idézett verssora jut eszembe: Nem enyém a fény, csak bennem jár / Istennek köszönjétek ne nekem. Való igaz, létező személy számára csak a szubjektív igazság lehet vezérlő, amelyet objektív bizonytalanság és szenvedélyes bensőségesség jellemez.
A szerző szövegeinek hangvétele és poétikai sajátosságai megerősítik bennünk, hogy Isten jelenvalósága világunkban egyfajta panteisztikus látásmódhoz kapcsolható, mert igaz ugyan, hogy Isten elérhetetlen, saját csendjében marad, de a kozmosz is a teremtő alkotása; oszlopokból áll a táj […] de szél jár, zúg a dallama, / olyankor Isten orgonál.
Szauer Ágoston versformáló ereje a lírai én és a belső én egyensúlyát tükrözi, metaforáival olyan képi montázsok születnek, amelyek lehetővé teszik a térben és időben egymástól távol lévő dolgok összekapcsolódását, így valósul meg az áhított szintézis. Egy pontba fut minden. / Egy pontból tart széjjel. / Így van jelen Isten. / Így van nappal, éjjel. Ahogy az ég és a föld képei váltogatják egymást, a táj vagy az éteri jelenségek anticipálják, előre vetítik a filozófiai gondolatokat, így jut el az alkotó a megvilágosodás pillanatáig. Bár egészében sosem látod, / az a három szeg / tartja össze a világot…. Hiánya és léte / életünk egésze.
A szerző megragadó szépségű sorai arra utalnak, hogy a lírai én olyan térben él, ami felfelé nyitott, ezért képes érintkezni a transzcendentális világgal, számára a mítoszok is olyan őseredetű élményeket idéznek fel, amelyek mind valamiféle teremtésről szóló beszámolók. Ez akkor is így van, ha a szféra Embernek más dimenzió. […] ha mélyen bentre lát, / ha érzi a fény / a menny bejáratát… A szél mennyei hírvivőkánt ereszkedik le a földre, vallja a költő, így elmélkedései során az ember azzal is vigasztalhatja magát, hogy bűnben és erényben egyformán Isten akarata érvényesül.
Mit jelez az, amikor valami mélyről feltörő fényesség árad belőlünk? A költő erre is megadja a választ. A lélek az, ne is keresd, / a lépcső alján még elül, / mert félúton jár még a test, / és dolgavégezetlenül.
A Mindenek mögött mágikus birodalmában a költői nyelv sajátos eszközeivel életre keltett sorok maradandó élményt ajándékoznak az olvasónak. Szauer Ágoston szövegvilága a hit megerősítését szolgálja, törekedik a közvetlen környezetbe, a magasságokba és mélységekbe vetíthető transzcendentális tájélmények megjelenítésére, így a lírai én képes térben és időben egyaránt kitágítani önnön személyiségét. Megtapasztalhatjuk, hogy az ember a nyelvben és a nyelvnek köszönhetően konstituálódik mint szubjektum. A versek fiktív világa megengedi, hogy olyan közegbe helyezhessük magunkat, ahol bármi megtörténhet. A vershangok és a befogadó közötti interszubjektív viszony feltételezi, hogy a kontextus is valamiféle szubjektum lényegjellegzetességeivel rendelkezik.
A Mindenek mögött versgyűjteményét értelmezve egy morálisan megtisztult emberkép jelenik meg Szauer Ágoston írásaiban, poétikai megszólalásmódja, lélekállapotának tündököltetése Eckhart mester elgondolkodásra késztető bölcseleti megállapítását közvetíti felénk. Ha Istent közvetlenül akarom ismerni, el kell érnem, hogy én legyek Ő és Ő én, hogy ez az Ő és ez az én egyetlen én legyen.
Szauer Ágoston, Mindenek mögött
Cédrus Művészeti Alapítvány, 2026