Döntsd el,
hogy tőkét akarsz,
vagy hályogot
kovácsolni szavakból,
de ha jól
megnézed, ez a kettő
nem üti egymást.
(Stonawski József, Szemfényvesztők)

Szavak alá lapozom
magam,
hogy ne hallják,
amit csendesen
legbelül írok.
(Stonawski Tamás, Szavak alá)

Körbenézve
múltam rám borul.
Lélekben maradni,
testben szökni –
egyformán nehéz.
(Stonawski Benjamin, Túra)

 

Néhány héttel ezelőtt különleges kiadványokkal örvendeztette meg olvasóit a Cédrus Művészeti Alapítvány, nevezetesen a Stonawski család három generációs versesköteteivel. A nagyapa, Stonawski József Tölgyválasz című versgyűjteménye, fia Stonawski Tamás Emelkedett idő című könyvének megannyi opusa és az ifjú Stonawski Benjamin debütkötete Fejemben élsz címmel kerülhetett a kiadó gondozásában az érdeklődők kezébe. A szerzők összetartozását jelzi az a különleges szerkesztésmód is, hogy a lapszámozás Stanowski József nyitó oldalán indul, s a legfiatalabb családtag kötetzáró versével fejeződik be a 350. oldalon.

A költészet olyan a Stonawski családnak, mint az oxigén, életük minden pillanatának nélkülözhetetlen része. A szerzők mindhárman sokoldalú alkotók, más művészeti területeken is jeleskednek; Stonawski József faszobrász, Tamás festő és zeneszerző, Benjamin ismert zeneszerző.

Oláh Tamás kortárs szerző olvasatában verset írni azért gyönyörűség, mert az ember benne élheti ki legjobban a szabadságot. Ehhez az igazán helytálló megállapításhoz még azt is hozzátehetjük, hogy a költészet hatalommal bír, érzelmeket szabadít fel, összeköt embereket, kapcsolatokat teremt látszólag össze nem illő dolgok és jelenségek között.

A nagyapa, Stonawski József kötetét Halmai Tamás úgy ajánlja, mint egy lelki-szellemi naplót, a szerző versbeszédében minden életeseményéből költészetet fakaszt. Stonawski József szabadverseiben nincs semmiféle szerkezeti lazaság, szigorúan végigvezetett gondolati egység biztosítja a tartalom és forma összetartozását. Valamennyi opusában egy indító gondolat, élmény vagy megtapasztalás teremt további asszociációkat, újabb gondolatokat és képeket kapcsol össze abban a teremtő-értelmező folyamatban, amely elvezeti az olvasót a befogadás lehetőségéhez, ez azonban nem mindig könnyű, ismeri be a szerző a Hátulütő záró soraiban. Nincsenek jól megrágva a szavak, / ilyenkor emészthetetlen a szöveg, / a tartalom, és persze / nekem kell tartanom a hátam.

Bármennyire is valószerű az ábrázolás, az alkotás menetében egyfajta eszményítés miatt a valóság tükrözése jellemző vonásaiban felnagyítva jelenik meg, a képzelet a poetizáló megjelenítés eszközeként van jelen, a tényleges valóság illúzióként bujkál a versszövetben.

Az ember a földi életben csak egy villanásnyi időkép, de soha nem nyugszik meg, munkál benne az állandó változtatás igénye, még akkor is, ha árnyékkészlet […] érszűkület vagy tolulás, / vérrögök, mint hajóvonták / találkozása.

A versvilágban felhalmozott képzetek, fogalmak, érzelmi momentumok a költő igazi színei. Az írás segít a szavak jelentőségét megérteni, az embert azonban saját megértésében gátolja a nem megfelelő kommunikáció, ugyanis megvan az a képessége is, hogy úgy tud szólni egy másik személyhez, hogy alapvetően nem mond semmit. Miként reflektál erre a szerző? A múltkor, amikor / az ökörfarkkóró beintett, / ilyen érzésem támadt: / másodhegedűsnek lenni egy szócsatában? elesik néhány mondat, / vágtatva vágsz bele a szóba, / mert azt hiszed: / nemcsak a szóda- / víznek a dolga, / hogy pezsegjen.

Impressziók, megérzések, kavargó képek, ötlettöredékek és végtelen kreativitás jellemzi a kötet 163 versét, a’ kellékek’ egymáshoz közelítése és összedolgozása olyan viszonyt teremt, amelyet nagyszerűen összerendez az alkotói koherencia. A feszültséget a szavak gyengíthetik vagy erősíthetik, a kitárulkozás örömében pszichológia és poétika összeölelkezik, hiszen a költői képzelőerő lelki jelenség. A poéta önvallomása alapján minden olyan, mint amikor én végzek a tollal / firkáló-furkáló satírozó / mozdulatokat, amiben már ott / vannak a szavaim, / de felfoghatatlan, / miért is olyan, / mintha kihűlt volna / megalvadna bennük a vér. Jacques Derrida francia filozófus hangsúlyozza, a szubjektum nem központ, hanem bizonyos konstrukciók állandóan változó összessége.

Stonawski József a szavak hatalmával képes a valóságot másként megjeleníteni, beszédmódjában a léttapasztalat prezentálásán túl a tudathatárok feloldódnak. A középpontban nyilvánvalóan a szubjektum önértelmezése áll, lényege egyidejűleg intrapszichés és intraorganikus; a testi-lelki adottságok, a személyi és a tárgyi környezet, a körülvevő kultúra meghatározó, a költő vagy szemben áll a környezettel vagy beágyazódik. Akkor végül is milyen legyen a vers? Erre is választ kapunk a szerzőtől. A vers legyen / csak úgy egyszerűen / alanyesetre úgyis széteső, / ami a félreérthetetlent / szólítja meg / ami angyalian arany / önteltbe mártott…

 Az én határtalanná válása szabad utat enged az intuícióknak, az alkotó nem az objektív valóságot, hanem a fenomenális mezőt észleli realitásként, élethelyzetekre történő reakcióiban az emlékképek és az érzékfunkciók koordinálása történik. Amikor a visszaeső, / a képzelet / megállít félúton, / s a pillanat illatát, / mint Vegetát, / a sorok közé szór.

Ahogy Bergson kiemeli, az intuíció nem a megismerést teszi lehetővé, hanem az értelmet segíti hozzá a megismeréshez. Sokszor elcsípem azt / a félmondatot, ami azután / velem folytatja magát, olvashatjuk a költői beismerést, a Tölgyválaszban pedig megmutatkoznak az alkotói stációk, a felületi kapirgálást követi a tettvágy, majd a forma szétrobbanása, hogy megismerje mélyebb érzéseit.

 A vers születésekor a költő gátak között mozog, természetesen a gátakat meghatározza az egyéni alkat, valamiféle homály meglétét is lehetővé teszi, de olyan módon, hogy egyre jobban erősödjön benne a világosságigény.

Stonawski József versei monológszerűek, létösszegzők, magyarázó-értelmezők, versuniverzuma, képalkotása egyéni hangvétele a legjobb kortárs költők közé emeli.

A fiú, Stonawski Tamás alkotástechnikája is nagyon figyelemreméltó, apa és fia versbeszédükben felhívják a figyelmet bizonyos állapotokra és helyzetekre, alkotói stratégiájukat sajátos belső ritmus, hangulat és szövegalkotás alakítja. Mindkét kötetben a szerzők által teremtett szubjektív világba lépünk, ahol az alkotók nem nagyszabású témákkal foglalkoznak, a környezeti változásokra és megtapasztalt életeseményeire reflektálva arról írnak, ami személyes és átélhető.  Bizonyosságot szerezhetünk erről az Emelkedett idő olvasása során is.

Stonawski Tamás ciklusokba rendezte verseit, a címekhez rendelt idézetek utalnak az ember lét-időben megélt történetiségének legfontosabb tételeire. Idő és értékszembesítő versek sorakoznak a kötetben, a versmondatok között mindvégig uralkodik a lírai realizmus, a lírai én belső érzelmi világán keresztül. Nem a betűk száma / méri a szavak hosszát, hangsúlyozza Stonawski Tamás, érezzük, a mögöttük meghúzódó mélység a meghatározó: … van kimondatlan igazság, / ami megfér bennünk, / mert a szív nem a szavak / szabályai szerint / működik.

Stonawski Tamás lírájában olyan motívumok bukkannak fel, amelyeket korábbi szerzők írásaiban is fellelhetünk. A kulcslyuknak nincs árnyéka, – olvashatjuk a Kapuink című ciklushoz illesztett idézetben. Ha Kosztolányi A kulcs című novellájára gondolunk, máris egyértelmű, a kulcs, mint jelkép nyithat és zárhat, jelentheti a hozzáférés lehetőségét és lehetetlenségét, tudás megszerzését vagy titkok feltárását. Költői eszköztára segítségével így világítja meg mindezt egy opusában: Zárban a nyelv, / beszédünk lakat, / gondolatunk elakad…Mert valami mindig elhagy, / valami mindig megreked, / valami mindig túlér / a nyelven. Út ez a teljesség felé, ahol felnyitva találja az ’egyedüllét páncélszekrényeit’.

   Stonawski Tamás könyvajánlójában utaltam arra, hogy a szerző a nyelvet mágikus összefüggésrendszernek tekinti, az alkotási folyamatban a feltárulkozás igénye a maga teremtette térben mindig megköveteli egyfajta távolságtartás szükségességét, hiszen amikor a gondolat beengedi magát, rád talál / az elveszett szó […] Szavak alá lapozom / magam, / hogy ne hallják, / amit csendesen / legbelül írok.

    És ránk tör majd a csend is szimbolikus erejével, érezteti velünk a valamire való felkészülés szükségességét, miközben a belső csendben a hang emléke süllyed, a külső csend üressége is elnyelhet bennünket, s nem tudjuk saját szerepünket tetten érni. Frederick Backman svéd író úgy véli, a csend olyan, mint a víz. Ha túl sokáig engedjük folydogálni, megtalálja a repedéseket, megfagy és felrobbantja a szívünket. Stonawski Tamás ’csöndje’ nem árad fenyegetően és megállíthatatlanul, a csend számára inkább érintés, erőközvetítés, benne rejtezik az ősérintés a feltöltődést biztosító enyhülés lehetőségével. Az Érintések és Érintettek ciklusában található opusok finoman letapogatják a tesi érintés csodáját, vágyunk adni és befogadni, megérinteni és megérintődni. Hadd idézzem ehhez a gondolathoz a Nettó érintés néhány igazán beszédes sorát: Tiéd volt / a szorító ölelés, / az erő / enyém / a belső tartalomra / vonatkozó / kitöltetlen mező.   

 A természettel való együttélés soha nem maradhat ki ezekből a versekből, a fa, mint trópus szintén megjelenik. Kahil Gibran libanoni származású amerikai keresztény költő megfogalmazásában a fák költemények, melyeket a föld az égnek ír. De eszünkbe juthatnak Reményik fenyői is, mint az állhatatosság, a megmaradás jelképei, vagy Nemes Nagy Ágnes fái, amelyek a növekedés, az otthon, a biztonság, a csend megtestesítői. Lássunk most egy példát Stonawski Tamás A bennünk növő fa néhány sorát megidézve: A fa belül mindig siet / gyűrűit szorítva / hagyja el ágas-bogas / hajdani énjét…Én is így növök utánad: / a gondolatok / ráncaimat feszítve / belül nyomasztanak.

Az Alkoholnegyed darabjaiban emlékeket hív elő a szerző, utal az ital jelentőségére, melynek nyilvánvaló szerepe van akkor, amikor a bennünk lévő hiányérzetet akarjuk kitölteni, s elkerülhetetlen tény, ha nem ízlik az első sör, valószínűleg akkor is lesz második, s az emlékek kusza tánca, / valóság és fikció / egymásra köszön.

 Ha arra figyelünk, amit nem kaptunk meg az életünkben, vagy arra, amit elveszítettünk, az olyan, mintha kilépnénk a jelenből, a hiányérzet megjelenésével szeretnénk valakit kiszakítani az álmainkból, hogy áteleveníthessük a valóságba. Néha a legtöbb, amit a másiknak adhatunk, maga a hiányunk. Az idő pedig nem gyógyít, ahogy a Verssé emelkedett idő is bizonygatja. az időt az emberek szomorítására találták ki. ’Álomtól ébredésig van az erőgyűjtés pillanata’j, ahogy a költő nagyon szemléletesen megfogalmazza: van egy hajnalpont, / amikor lecsapódik / a folytatáshoz / szükséges erő. Azt hiszem, ez az a pillanat, amikor a bennünket ért veszteséget más oldalról szemlélve az elfogadásban feloldódva tudjuk értékelni.

 A szerzőtől megszokott képalkotói bravúrokkal találkozunk a versüzenetekben, megtudjuk, hogy az élet folyamatos átalakulás, a jókívánságok, az erény, a bennünket körülölelő fény Minden morzsája / átvilágítja lényed… Szeretetté, jósággá, / emberré főz minket / tovább.

 

 Stonawski Benjamin debütkötetével az alkotói triptichon legifjabb tagja. Fejemben élsz című kötetének 50 verse jelzi, hogy nagyapja és édesapja nyomdokaiba lépve szeretné tovább folytatni a költői mesterséget. A poétikai örökséget készen kapja, de elszántan kívánja saját hangját megtalálni. Tanulni akar az elődök tapasztalataiból, de tele van kételkedésekkel, bizonytalanságokkal, az élet nagy játszóterén személyes küldetést kíván beteljesíteni, ahogy mindez kiderül Hagyomány című verséből: Már mások vagyunk, / Zárt ajtóval vártál. / Szorítanám a múlt kilincsét, / de már nem esik kézre.

Nem lehet véletlen, hogy az öt ciklusba rendezett versek első csoportja az Önreflexió megnevezést viseli. A szerző létlényegének körüljárásával szükségesnek tartja megtalálni helyét a világban olyan módon, hogy a lehetőségek megismerésével emberi jóérzése megmaradhasson. Tudjuk, a véges létezők kozmoszában alkotó elemeink felfedezése segítségével teremthetünk egyensúlyt, de a diszharmónia harmóniává alakítása nagyon nehéz, ugyanis érzéseinket is hűtjük… […] De mire elővesszük, / bomlásútra tévednek.

 A szerző úgy véli, az örökölt dolgok között megrekedhet az eredetiség, az értelmezés és a megismerés transzcendentális és tudományelméleti aspektusainak összefüggéseiben fokozódik a tökéletlenség, a hiány, nyitva marad az a kérdés is, hogy az emberek mennyire tekinthetők jónak, illetőleg tekinthetjük-e a rosszat egyfajta léthiánynak, aminek lennie kell, de nincs itt. Vannak dolgok, / amelyeket nem érthetek. / Bennem egy kapott világ – / magyarázat nélkül / rejtve lüktet. A költő a felgyülemlett ürességérzetet a költészet segítségével akarja feloldani, lehetőséget találni arra, hogy megnyithassa az üresség mögötti kaput, vállalva minden nehézséget: Körbenézve / múltam rám borul. / Lélekben maradni, / testben szökni – / egyformán nehéz.

Az ifjú Benjámin erősen filozofikus alkat, tudja, hogy a megértésnek mindig valami előzetes megértés a feltétele. Ilyenkor a való világban való létünk történetiségére is gondolunk, amely a nyelv közegében csapódik le. Mivel mindig az emberiség tagjaként kutatjuk saját magunkat, nehéz döntéseket hozni az egymásrautaltságban. Talán még az is felmerülhet, hogy felesleges önismerettel foglalkozni, ha mások úgyis jobban tudják, ki vagy. Ami én vagyok, / nem én szabtam meg […] Mikor érdemes kiszállni…  Benn maradhatsz. / Lelked edződik. / De vigyázz: az élet / nem edzőterem. A ’kulcs’ motívum nála is éppúgy megjelenik, mint az apa versuniverzumában, szabadulószobában érzi magát, szeretné levetni a ’magány kényszerzubbonyát’. Az ember sokszor nem tudja elérni azt, ami után kutat, a választ nem önmagában, hanem önmagán kívül keresi, de spirituális ösvényre csak akkor tud lépni, ha belül keresi. A szerzőt talán az önmagától való elidegenedés rémképe is megérinti, feltehetőleg azért, mert a biztonságban félelmet, a félelemben biztonságot keres.

 A felhalmozódó keserűség legtisztábban Az elmúlt jövő jelenében olvasható, ahol önmaga

sokasága / végleg eltemetett…menekülni magam elől / úgysem akarok… nézem az ürességet, / hisz már elrendelte/ saját megrendülését személyem.

 Egy ifjú, a környezeti hatásokra átlagosnál érzékenyebben reagáló költő kételyei halmozódnak fel ebben a kötetben. Tudja, hogy belső szabadságában önmaga foglya, külső szabadságában pedig a humanitásból kell motivációt meríteni. Önvizsgálata opusait tudatos énmegfigyelés, önmaga kérdőre vonása, célok és motivációk körülírása jelenti. Persze a remény lehet hazugság is, amelyet az ember a jövőjéről hajtogat önmagának.

 Stonawski Benjámin szabadversei egyszerű, könnyen átlátható és értékelhető képi ábrázolásokat tárnak elénk. A Stonawski-alkotóműhely legifjabb tagjának kötete ígéretes versgyűjtemény, a szerző helyzete mégsem könnyű, hiszen két kiemelkedő költőtárs között kell bizonyítania, önmegvalósító útkeresőként találni meg legigazibb hangját. Mivel a múlt, a jelen és a jövő problémája foglalkoztatja elsősorban, egy régi angol mondást szeretnék figyelmébe ajánlani: A múlt történelem, a holnap rejtelem, a ma pedig adomány.

 A három Stonawski kötetével való megismerkedés ékes bizonyítéka annak, hogy kis nemzetünk számos tehetsége nagyszerű alkotásokkal örvendeztet meg bennünket, amelyeknek mindenképpen a maradandók között van a helyük. Az idő nagy úr, szokták mondani, de legyünk pozitívak, higgyünk az alkotás erejében és néha idézzük fel Weöres Sándor gondolatait: A múlt a jelen alakja; a jövő a jelen illata… Az igazság nem a mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben.

 

Stonawski József, Tölgyválasz, Cédrus Művészeti Alapítvány, 2025

Stonawski Tamás, Emelkedett idő, Cédrus Művészeti Alapítvány, 2025

Stonawski Benjámin, Fejemben élsz, Cédrus Művészeti Alapítvány, 2025