Nem várt meglepetés ért a minap. A lakásajtóm előtt egy nagy láda besztercei szilvát találtam. Egy blokk hátoldalára firkantott üzenet piroslott rajta: Lekvárnak. Eleinte nem értettem. Azt hittem, ez egy becenév, nyilván a házban lakó valaki, akinek küldeménye érkezett, de rossz helyre tette az anonim csomagszállító. Egyperces néma vigyázzállással tisztelegtem a természet csodája előtt, mert a lépcsőházi nap épp rásütött a hamvaskék szemekre és már-már teátrálisan megvilágította őket. Álltam a fényben, és belém nyilallt a felismerés: ez a küldemény nekem érkezett. A lekvár pedig a szilvának a semmi ellenkezést nem tűrő, fatális rendeltetése.

Nos, ettől a pillanattól kezdve ördögi gyorsasággal peregtek az események. Először is nagy levegőt vettem, és próbáltam felnőni a feladathoz. Legeslegelőször lelki síkon. Átéreztem a dolog felelősségét, nem véletlenül talált meg engem ez a szilvatömeg, okoskodtam, dolgunk van egymással. Aztán kognitív síkra szálltam. Beléptem a lakásba, és válltáskástól a számítógép elé vetettem magam. Beütöttem a google-keresőbe a ‘szilvalekvár okosan’ hívószavakat. A szívem olyan gyorsan dobogott, mint amikor tíz évvel ezelőtt elindultam a félmaratoni futóversenyen. A bőség zavara zúdult rám: volt ott csokis-fahéjas, őszibarackos, fűszeres, narancsos, rumos szilvalekvár-változat. Úgy éreztem, kiválasztani a legokosabbat nagyobb feladat, mint hétmilliárd ember közül megtalálni az igazit. Zsongott a fejem, csillagokat láttam, és kiléptem a rendszerből.

Miközben behúzkodtam a lakásba a ládát, nagyanyám jutott eszembe. Pontosabban az organikus filagóriája, melynek egyik sarkában állt a lekvárfőző katlan. Becsuktam a szemem, és próbáltam a szárnyas időbe kapaszkodva visszarepülni a vadszőlővel befuttatott tanyasi pavilonba, ahol így őszelő táján gyakran üldögéltem. Illetve dehogy üldögéltem! Rám volt bízva a lekvár kevergetése. Ehhez a foglalatossághoz való viszonyom erősen antagonisztikus volt. Szerettem, mert lehetett a nagy, meghosszabbított nyelű fakanálról nyalakodni a finom masszát. Nem szerettem, mert alattomosan köpködött, és attól tartottam, hogy egy óvatlan pillanatban kiégeti a szemem. És akkor még nem is beszéltem a lekozmálás állandóan ott ólálkodó rémétől. Mert nagyanyám a lelkemre kötötte: tartsd ott az orrod, le ne engedd kozmálni! Ezt sajnos soha nem tudtam teljesíteni. A lekvár egy kicsit mindig odakozmált. Úgy értem minden évben. Amikor egyik télen disznótor alkalmával a hájas tésztát ettük, egyik nagynéném azt mondta, ilyen finom lekvárt még nem evett, mert a szilvalekvár attól lesz ilyen jóízű, ha egy kicsit odakozmál.

Ezekre gondoltam, miközben megmostam és kimagoztam egy jó adag szilvát. Aztán meg arra, hogy a társasházi együttélés íratlan illemkódexe valószínűleg nem engedélyezné a közös udvaron a szilvalekvár főző katlan felállítását. Persze egy-két percig eljátszottam a gondolattal, ki hogyan reagálna a tűzre, a füstre és úgy egyáltalán az egészre. „Mit szórakozik itt, mért nem veszi meg a boltban? Épp most járt le a mosógépem az ágyneművel, teregetnék, de ebben a füstben? Azonnal oltsa el! Tűzveszélyes, balesetveszélyes, amit csinál! Ha nem hagyja abba, hívom a tűzoltókat! Mit talált már ki megint? Ne ingerelje a hóbortjaival a lakóközösséget! Felejtse el ezt az önjelölt internet-parasztkodást!”

Visszahúzódtam hát az intim szférámba. Maradt a konyha és a gáztűzhely. Viszont semmi esetre sem szerettem volna lemondani nagyanyám „ízéről”. Az ízemlék oly eleven volt, de a hozzá vezető technika sajnos már feléleszthetetlen. Mit tegyek? Mit tegyek? És hála, beugrott egy emlék a kemencében sütött szilvalekvárról. Nem is emlék, inkább egy gyermekkoromban hallott népmese, amelyben a szegény leány hét nap, hét éjjel süti a kemencében a szilvalekvárt, és közben nem alhat el egyetlen pillanatra sem, mert akkor az egész kárba vész. Sőt talán még az élete is múlhat rajta. Már nem emlékszem pontosan. De ha az élete nem is, a szerelme mindenképp. Egyszerre megszólítottnak éreztem magam. Igen, igen, én is sütni fogom a szilvalekvárt. És egy kicsit odakozmáltatom.

Két közepes tepsivel indítottam, egyszerre csak ennyi fért a sütőmbe. Hét óra volt egy menet. Kiszámoltam: nagyjából három nap, három éjjel tart majd a sütés. Elszánt voltam és bevállalós, mint Mel Gibson A rettenthetetlenben. Éjszaka megpróbáltam aludni valamicskét, de amint lehunytam a szemem, rémálmok gyötörtek. Nagyanyám állt előttem, egy háromméteres lekvárfőző kanállal. Fenyegetett, mondván, hogy szégyent hozok a családra a gáztűzhelyes pancserkodásommal. Erre tanított? Másnap reggel a fiam kérdőre vont, hogy mi volt éjjel az a „de mama, nem tudok üstöt szerezni, nincs az OBI-ban, tessék már megérteni” kiabálás.

Ahogy telt az idő, egyre nyúzottabb lettem. Nem beszélve arról, hogy az első menet lekvárom nemcsak odakozmált, hanem szénné égett. Így jár az, aki lekvárfőzés közben regényt ír. Igaza volt nagyanyámnak, lekvárfőzés közben az ember tartsa ott az orrát. De semmi baj, mentegettem magam, a kőművesek is áldoztak Déva váránál, miért pont én lennék kivétel? Ezt a két tepsi szilvalekvárt most oda kellett adnom. A fáradtság kreatívvá és találékonnyá tett. Mert a sütést így vagy úgy mégiscsak szemmel kellett tartanom. Nem járhattam úgy a többi tepsivel, mint az első kettővel. A kőművesek sem adták oda az összes feleséget. Jól kinéztek volna! Kihalt volna a szakma.

Először is kinyomtattam William Blake The tiger című versét. Gondoltam, megtanulom. Fejlesztem az angol szókincsem, közben meg jól elfilozofálgatok a pöfögő szilvák felett az isteni szimmetriáról, a magasságról és mélységről. Nem lehet a szilvasütést csak úgy tessék-lássék módon végezni. Okosan kell csinálni. Biztos vagyok benne, hogy minden dőreség az íz rovására ment volna. Mert a szilvasütéshez a test, a szellem és a lélek különös együttrezgése szükségeltetik. Hogy ezt miből gondolom? Hát az ízből. Nagyanyám „ízéből”, mely most már az én üvegeimben szunnyad.