Nagybátyám imádja a vékony lábú, peckes vízimadarakat. A hatodik szülinapomra kaptam tőle egy látcsövet, hogy amikor apám legnagyobb örömére elcipeli magával a lápra a kis idiótát, engem, a vízimadarakat figyelni, ne kelljen folyton a saját látcsövét a szememre nyomni, hogy megossza a látványt.
Pedig engem nem is érdekel. Sőt, ijesztően közelinek tűnnek benne a madarak és a nagybátyám is. Főleg, amikor dühös arccal kitépi a kezemből, és fültövön csap, hogy tényleg micsoda kis idióta vagyok, a madarak helyett őt vizslatom.
A világ ijesztő és zavaros. Óvodába nem járok. Még nem beszélek, és nem vagyok szobatiszta. Anyám marad otthon velem, ő tanít meg enni, cipőt bekötni, házat rajzolni, beszélni. Apám gyűlöl, ügyetlen lassúságomért ver. Aztán anyámmal üvölt, és őt üti. Némán fojtom vissza a zokogást a sarokban. Tudom, minél jobban sírok, annál jobban üti.
Kipróbálom a látcsövet otthon, kinézek vele az ablakon, aztán körbe a szobában. Ijesztően közel kerül minden. A szürke füstöt pöfögő autók, a rohanó emberek, a vizelő kutyák, az anyámmal ordibáló apám.
Csak akkor kezdek el igazán örülni a látcsőnek, amikor fedezem, ha fordítva nézek bele, biztonságosan távol kerül minden. A szürke füstöt pöfögő autók, a rohanó emberek, a vizelő kutyák, az anyámmal ordibáló apám. Anyám ruhájának öblítőillatán kívül ez az egyetlen megnyugtató.
Gyakorlom, végül megtanulom a látcső nélkül is messzinek érzékelni az iskolában Csaroda, Múry es Győrilevi rajtam vihogó pofáját, ütéseit, és Biró Gizi meg Kelemen Marika néni megszégyenítő szavait. Megbuktat mindkettő. Apám a szíjával üti kifulladásig a csupasz hátamat, aztán anyámat, amiért ilyen egy idiótát szült. De a tudat, hogy nem védem meg őt, sehogy sem távolodik.
Nem tudok figyelni, mikor már nem vagyok iskolaköteles, kirúgnak. Betanított munkásként dolgozom, de nem tudom megtartani az állásom. Végül már az utcára sem bírok kimenni. Taszít a világ. Biztonságos távolságban akarok tudni mindent, mint a látcsövön át. Apám továbbra is veri anyámat, én pedig bénultan várom, hogy abbahagyja. Minden erőmmel arra gondolok, valahol messze valaki más anyját verik.
Egy forró nyári estén ügyetlenségből eltöröm az egyik kristálypoharat. Pedig hozzányúlnom is tilos. A konyhapulton áll. Átszűrődik rajta az ablakon beeső fénynyaláb, szivárványszín sávokat rajzol a polírozott fára. Kézbe veszem. A szivárványnyalábok a kezemre ugranak. Megijedek, elejtem. Szilánkjai szanaszét hevernek a konyhakövön. Anyám rohan a segítségemre, kapkodná kötényébe a szilánkokat, mielőtt apám felfigyel a balesetre. De apám éles fülét nem kerüli el a gyanús zaj. Már a konyhaajtóban áll. Üvölt. Üti a fejemet, aztán a szilánkok közt térdelő anyámnak esik. Próbálom távolítani a látványt, de látom a vért, és azt is, ahogy apámat a földre teríti egy dühödt férfi. Üti, rúgja, ahol éri. Mint egy gép. Csak üt és rúg.
Apám hadonászva védekezik, egyre ernyedtebben. Aztán nem mozdul. Piheg, pislog, hebeg még. Végül már azt sem. Anyám kiabálását, aztán jajveszékelő sírását hallom a háttérben. De minden olyan távoli, mint a szürke füstöt pöfögő autók, a rohanó emberek, a vizelő kutyák.